Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

7.évad/9.rész

Hihetetlen

            A katona szigorú tekintettel figyel és a fagyos kék szemeivel szerintem ellát egészen a lelkem mélyéig. A Nővérem felé pillantok, akire a másik fegyvert szegez. A sor még mindig nagy előttünk, még csak meg sem mozdultak a járművek a kolónia kijárata felé. A kapu nyitva áll és több terepjárót is látok közeledni. Az egyikben biztosan Amanda ül Márkkal és Ákossal. A sorsunk meg volt pecsételve. Pedig kezdtem hinni benne, hogy esetleg kijutunk innen és meg nem állunk hazáig.

            - Újszigeti Angéla – hallom a nevem és katonához fordulok rémülten. – Ez a neved?

            Bólintok. A férfi a társára néz, aki éppen Niki iratait követeli. Ám az higgadtan zsebre teszi a kezét. Szinte gúnyolódik a tekintetével. Vagyis hát…gúnyolódik is. Ezt nem hiszem el. Még ilyenkor is?

            - Már felmutattam – jelenti ki a Nővérem. – Szerinted, hogy jutottam be ide? Na?

            - Ide az iratokat! – rivall rá a katona.

            Niki halkan kacag egyet, aztán elővesz a zsebéből két műanyag lapot, melyek azonnal megcsillannak a téli napfényben. Az ellenálló azonnal kikapja a kezéből. Ahogyan átnézi, jól látszik, hogy egyáltalán nincs megelégedve.

            - Nem úgy tűnik, mintha zsoldos volnál – jegyzi meg sejtelmesen.

            - Nem úgy tűnik, mintha nyomozó volnál – vágja rá a Nővérem.

            - Tessék?

            - A bajtársadnak, Egonnak is ilyesmit mondtam, miután kihallgatott.

            Lépteket hallok magam mögül.

            - Úgy bizony! – mondja egy ismerős hang.

            Megfordulok. Az említett katona, Egon lépdel felénk a gépfegyverével. Leleplező mosoly ül az arcán, miközben a barett sapkáján megcsillan az ezüstös címer. Kész, vége. Ő rendelte el azt egészet.

            Odalép hozzám, vet egy pillantást felém, majd a mögöttem álló katonára néz.

            - Olyan, mint egy angyal, nem igaz? – teszi fel a kérdést.

            Utána lepillant rám. Mosolyog. Úgy bámul rám, mint aki már tudja az igazat. Az igazat, hogy Niki nem zsoldos, engem pedig nem engedhet el innen, mert Amanda csapatához tartozom. Vége.

            - Bizony – bólint. – Akár egy angyal. Éppúgy, mint az édesanyja.

            Ledöbbenek. Értetlenül nézek rá. Ő pedig csak bólogat.

            - Dr. Nagy Heléna egyszem lánya – folytatja kedves hangon.

            Leguggol hozzám és mélyen a szemembe néz. A gyanakvó tekintet és a fekete szemeiből sugárzó magabiztosság helyett kedvesség árad felém. Mintha nem csak rám mosolyogna, hanem anyára is.

            - Mennyire szerették őt a lányaim – kezdi. – Ha nem lennének most iskolában, szólnék nekik. Biztosan örülnének, ha látnák újra ezt az arcot. Ezt arcot, amiben ott az a kedves doktornő, aki mindig megnyugtatott engem is. Aki azt mondta, jó apa vagyok. Aki erőt adott nekem akkor, amikor elbizonytalanodtam, hogy özvegyként képes vagyok-e arra, hogy egyedül neveljem fel a szemem fényeit.

            Teljesen le vagyok döbbenve és érzem, ahogyan megindulnak a könnyeim. Ő pedig még mindig az arcomat tanulmányozza.

            - És a vonásaidban ott van Vince is – folytatja. – A nagybátyád, aki a bajtársunk volt. Akinek a puszta tekintete is visszarántott minket mindig a szakadék széléről. Akiben őszintén hittem.

            Mélyen néz a szemembe, miközben úgy mosolyog, akár apa egykoron.

            - És a te lelkedben is ott van ez a szikra – folytatja tovább. – Ott van benned. Sok ember vár még rád, hogy meggyógyítsd őket.

            Vet egy pillantást tőle balra, majd vissza rám.

            - Őt is te mentetted meg, igaz? – kérdi.

            - Igen – rebegem. – Azt hiszem.

            - De ő is téged, igaz?

            - Igen.

            - Remélem, hogy ő jobban vigyáz majd rád, mint Amanda.

            - Ő a Nővérem.

            - Láttam benne. Látnom kellett, hogy biztosra menjek. Hogy elmerjelek engedni vele.

            Erre Egon szépen lassan felemelkedik és balra a bajtársa felé pillant.

            - Soron kívül kell átengedni őket – mondja.

            - Ki mondta? – kérdi az.

            - A százados úr parancsa, hogy mihamarabb ki kell jutniuk innen. Amanda pedig várja a bajtársait egy megbeszélt helyen.

            - Nekünk Amanda azt mondta, hogy ez a nő a körözött Szentesi Nikoletta.

            - Azt a nevet látod a papírjain?

            - Nem.

            - Akkor?

            - De mi van, ha…?

            - A mi tisztünk eldönteni?

            - De bajba kerülhetünk, ha elengedjük!

            - Nem, honvéd. A szabály szerint járunk el. A százados parancsát kell követnünk. Amanda pedig azt mond, amit akar. Prioritás. Ha nem hiszed, megmutatom az írásos parancsot is.

            - Nem szükséges, uram. Értettem.

            Ekkor Niki lövell egy gúnyos mosolyt a vele szemben lévő katona felé. Én felnézek Egonra. Ő szalutál felém. Én is gyorsan. Elmosolyodik, aztán int, hogy szálljak be gyorsan. Elmosolyodok.

            - Köszönöm, Egon – súgom.

            - Ne köszönd – mondja lágyan. – Vigyázzatok egymásra. Siessetek.

            Át akarom ölelni, de Niki is szól, hogy szálljak be gyorsan. Még utoljára belenézek a szemeibe. Ő is egy angyal. Ráadásul egy őrangyal, aki a legjobbkor jött. Akinek örökké hálás leszek.

*

            A szemközti sávba áthajtva, könnyedén kiengednek minket. Egy terepjáró kanyarodik velünk szembe, amit két katona megállít. Hirtelen sokkot kapok. Pont olyan típusú jármű, mint amilyen Amandának van. Többen ülnek benne, de a napfény felénk vetül és nem látom az arcokat. Csak azt, hogy valaki kiszáll a hátsó ülésről. Ez biztosan a miskolci legenda lesz, aki most véget vet ennek az egésznek.

            Ám egy barna hajú nő száll ki az ellenállók zöld egyenruhájában. Megnyugszom. Niki kikerüli a terepjárót és balra kanyarodva megindulunk az autópálya irányába. A távolból közeledik egy másik terepjáró is. Ha ezek nem a zsoldosok, akkor nem tudom, kik. A Nővérem vet felém egy pillantást.

            - Nyugi, hugicám – súgja. – Mindenre felkészültem.

            - Bízok benned – súgom. – De akkor is félek.

            A terepjáró elhalad mellettünk, de nem láttam az arcokat. A visszapillantótükörbe nézek. Ha megfordulnak, akkor bajban vagyunk. A féklámpa túl hamar izzik fel. Ezek ők. Tuti. De nem fordulnak meg. Szerintem üresben gurulva haladnak a kolónia kapuja felé. Balra kanyarodnak a nekik ellentétes sáv felé.

            - Niki – rebegem. – Ők azok.

            - Nem biztos – vágja rá.

            Végül nagy ívben jobbra kanyarodnak, kikerülve a kapunál álló másik terepjárót. Végül eltűnnek szem elől. Sóhajtok. Hátradőlök a székben. A rókára pillantok. Meglepődök. Mosolyog. Biztat.

*

            Már félórája az autópályán haladunk a megye határa felé. Vetek egy pillantást a Niki felé. Még annyira hihetetlen, hogy kijutottunk onnan. És nem jött közbe semmi. Eddig. De már nem félek. Egy család vagyunk. És már otthon is érzem magam. Vet felém egy mosolyt. Egy mosolyt, amiben ott van anya és apa mosolya is. És igen, ott van az övé. A harcos lelkében feltámadt, éneklő kismadárka mosolya. A Nővéremé. Az emberé, akit a szüleim küldtek nekem. Kinézek a tiszta, égbolt felé. Újra elmosolyodom. Újra. Felszabadultan.

            A napfény betelíti az arcom.

            Megyünk haza.

            Haza.

 folyt.köv

2024.május 4-10.
Budapest