Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

8.évad/33.rész

Erő nélkül

            Nyolcéves vagyok. A kertben ülök a hintaágyon, a mesekönyv az ölemben, én pedig mosolyogva, behunyt szemmel hagyom, hogy napfény betelítse az arcomat. Kellemes nyári szél fúj, én pedig boldog vagyok, mert nemsokára megyünk moziba apával és anyával. Utána sétálunk az Andrássy úton, a Hősök terénél pedig megállunk egy kicsit. Ilyenkor apa mindig felkap és szaladni kezd velem. Az egész környék az én nevetésemtől fog visszhangzani. Már alig várom.

            Hangokat hallok. Papucs csattog. Kinyitom a szemem. Apa kiengedett hosszú szőke hajjal, fekete pólóban és fekete háromnegyedes rövidnadrágban megáll nekem háttal. Egy darabig mozdulatlanul, kővé dermedve áll. Mintha valami észrevett volna az almafák között. Hirtelen aggódni kezdek. Valami baj lehet. Erre hirtelen megfordul egy bamba, vicces vigyorral az arcán. Felnevetek. Ő megfordul és mintha valami szónok lenne, hirtelen széttárja a karjait és egy hatalmasat böffent a hátsó kert csendjébe.

            - Na, de Angéla! – fogja rám hangosan. – Ezt most az egész környék hallotta! Kitől tanultad ezt?

            Majdnem leesek az hintaágyról, annyira nevetek. Utána a locsoló tömlőhöz lép, megfogja a végét, megereszti a vizet, majd tesz néhány lépést előre és végül úgy tesz, mintha a tömlő nagy erővel szabadult volna. Folynak a könnyeim a nevetéstől, apa pedig ide-oda forog, mint aki teljesen elvesztette az irányítást a tömlő felett. Egy ideig így viccelődik, aztán valami elképesztő hirtelenséggel abbahagyja és elkezdi normálisan locsolni a kertet. Ám nem áll le, elkezd valami elképesztően hamisan, hangosan énekelni valami slágert. Ekkor anya is kijön a kertbe. Hosszú szőke haja kiengedve, rózsaszín, cicát ábrázoló pólót és fekete háromnegyedes rövidnadrágot visel. Mosolyog rám.

            - Apád megint megőrült – mondja. – Bár sosem volt normális.

            - És büszke vagyok rá! – kiáltja apa az ég felé.

            Ekkor már mindketten nevetünk anyával. Apa hangosan böffent, elzárja a csapot és felemel egy seprűt, ami a ház falának volt döntve.

            - Anyád régen ezzel járt dolgozni – mondja vigyorogva. – Mert egy boszorkány volt.

            - Még most is az vagyok – vágja rá anya és leül mellém, majd átnyújt nekem egy műanyag tálkát, melyben szeletelt alma van. – Vitamin a kis hercegnőnek.

            Ám nem tudom átvenni. A kezeim erőtlenek. A fények eltűnnek körülöttem. Sötét lesz és hideg. Apró vörös fényeket hallok, aztán kijelzőket. Ez itt már a jelen. Tizenhárom éves vagyok és egy sötét monitorszobában ülök és egy ismerős hangot hallok. Egy hosszú fekete hajú, fiatal srác vigyorog rám. Hosszú fekete kabátot visel.

            - Ébredezik a kis harcos – mondja gúnyosan. – Vagy még csak próbál.

            Egy rideg női hangot hallok: - Megint el fog ájulni. Még legalább tíz perc, mire teljesen magához tér.

            - Nagyon küzd.

            - Erős. Akárcsak Vince.

            A nőre nézek. Zöld egyenruha. Az ellenállókhoz tartozik. Barna fringe bob frizura. A nő, akit megmentettünk Nikivel. Klaudia a neve. Fagyos a tekintete, a szemeiben azonban mintha haragot látnék megcsillanni.

            - Elvisszük innen – mondja.

            - Ahogy óhajtod – vonja meg a vállát Olivér.

            - Elfoglalja végre a méltó helyét közöttünk.

            Nagy nehezen, de megszólalok: - Niki…Niki hol van?

            Klaudia közelebb hajol hozzám és megcsillannak a kék szemei.

            - Ő már múlté – súgja.

            Üvölteni akarok, de nincs erőm. Megremegek, majd úgy érzem, mintha süllyednék. Egy pillanatig még látom Olivért kárörvendően vigyorogni, aztán elsötétül előttem a világ. Zuhanok. És csak zuhanok.

*

            Hétéves vagyok. Anyával a Margit hídon sétálunk a gyönyörű napsütésben. Elektromos rollerrel száguldanak el mellettünk. Egy kicsit megijedek ettől, de anya fogja a kezem és vigyáz rám. A Széll Kálmán térig meg sem állunk, ahol aztán beülünk egy pláza kávézójába. Anya kávézik, én kakaót iszom. Végül megérkezik a nagybátyám, Vince. Amint meglátom, felnevetek, mert megint olyan, akár egy cowboy. Kék-fehér-piros kockásinget, és bézs színű kalapot visel.

            Köszön nekünk, aztán lehuppan mellém vigyorogva: - Na, mi van, kisördög?

            Meg sem tudok szólalni, úgy nevetek rajta. Rendel magának egy kávét, leveszi a kalapját és úgy viselkedik, akár egy sheriff – hátradől, mindenkire egy kicsit gyanakvóan néz, végül kis híján felteszi a lábát az asztalra, de anya rászól. Nagy nehezen, de abbahagyom a nevetést, belekortyolok a kakaóba.

            Vince kávéja megérkezik és hangosan beleszürcsöl. Többen is vetnek felé egy pillantást. Anya a fejét csóválja.

            - Legalább a kávézóban ne – súgja.  

            - Értelek – bólint Vince komolyságot tettetve, majd hangosan folytatja: - Annyi sznob van itt, hogy kezdem magam kellemetlenül érezni! Látszik, hogy Budán vagyunk!

            - Vince – csitítja halkan anya. – Mi is budaiak voltunk.

            - Ó, majd elfelejtettem.

            A nagybátyám erre kihúzza magát és főúri jólneveltséggel emeli fel a kis kávéspoharát, belekortyol, aztán visszateszi a csészealjra. Egy pillanatig azt tűnik, hogy böffenteni akar, de anya szigorú tekintete ebben megakadályozza. Aztán felém fordul és éppen mondana valami vicceset, amikor bakancsok koppannak.

            Egyszerre fordulunk oda. Hirtelen síri csend lesz a kávézóban. Három fekete egyenruhát és fekete sisakot viselő katona lép be a helyiségbe. Két férfi és egy nő. Olyan szigorú, ijesztő tekintetük van, hogy nagyon megijedek tőlük. A nő vet felém egy pillantást, a kék szemeiben pedig ott csillog a kegyetlenség. A kakaómra nézek. Anya megfogja a kezem. Felnézek rá. Már nem félek.

            - Három presszókávét kérnék – rendel az egyik férfi.

            - Itt fogyasztják? – kérdi a barista nő.

            - Igen.

            Behunyom a szemem. Nem szeretném, ha itt lennének. Félek tőlük. Anyával nemrég a Margitszigeten is találkoztunk ilyen katonákkal. Ott meneteltek. Vincére pillantok, aki mélységes megvetéssel figyeli őket. Vet felém egy pillantást.

            - Ne félj tőlük, Angéla – súgja. – Gyávák. Egytől egyig.

            De én félek. A kép előttem elkezd homályosodni és ismét sötétséget látok és érzem a hideget. Látom a fekete egyenruhát. Csak ezt már én viselem. Pont olyan egyenruha, mint azokon a katonákon. Azok közé tartozom, akiktől rettegtem. Akik közül három dezertőr megölte a szüleimet. Ne, Angéla. Itt vagy jelenben. Megint a tizenhárom éves kadét vagy, akinek küldetése van.

            - Pont olyan – súgom az egyenruhámat nézve.

            - Igen, pont olyan – vágja rá szigorúan Klaudia.

            Felnézek a szemeibe. Ott áll felettem a monitorszobában.

            - Nem tehettem mást – mondom erőtlenül. – A Nővérem…

            Olivér halkan kuncog valahol: - Nem is a nővéred.

            - De – nyögöm. – De a Nővérem…nekem már nincs senkim…csak ő…nem lehet…ő a családom…

            Klaudia megrázza fejét: - Mostantól mi vagyunk a családod.

            - Nem – mondom határozottabban. – Nem!

            Olivér kilép a sötétből.

            - Jobb lesz, ha gyorsan elviszitek innen – mondja. – Nikoletta riasztotta a helyőrségeket. Legalább egy óra és elszabadul a pokol.

            - Felkészültünk erre is – biccent Klaudia. – Angéla velünk jön, a bajtársaink pedig bevégzik a küldetésüket.

            Erőtlenül, de megrázom a fejem.

            - Én nem megyek sehová – mondom. – Nem…nem megyek sehová…

            Olivér felkacag és tőlem jobbra az egyik monitorhoz lép: - Félóra múlva még biztonságban el tudtok indulni.

            - Nem várunk annyit – mondja Klaudia. – Tíz perc múlva indul az egyik gép. Visszatérünk a bázisra.

            Üvölteni akarok, de megfájdul a fejem. Szédülni kezdek. Az ajtó felé fordítom a fejem. Látom a vörös fénnyel izzó gépszemeket. A kommandósok közelítenek felém. Sírni sem tudok. De beletörődni sem.

            - Nem - nyögöm. – Nem megyek…nem megyek el innen…Niki…

            Elsötétül előttem a világ.

folyt.köv.

2025.május 10-16.

Budapest

Rajz: AI