Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

8.évad/8.rész

Sikolyok

            Mintha láttam volna egy alakot egyik fa mögül a másik mögé szaladni. Reszketve célzok arra. De hisz bármi lehetett. A hajnali köd kezd felszállni, egyre hidegebb van, nem ettem semmit egy ideje, szomjas is vagyok, kialvatlan, mégis itt őrködöm, míg Niki a speciális járműben keresgél valami használhatót. Igaz, éjjel sem talált semmit, de nem adja fel. Nem abból a fából faragták.

            Megint látom az alakot a ködben. Nem emberi alak. Négy lába van. Nagyon figyel. Egy őz. Nem célzok rá. Egy darabig figyel, aztán elszalad. A rókára pillantok. Veszélyt jelez. Hiszek neki. Az őz nem tőlem fél.

            Niki megindul felém.

            - Találtam valamit – mondja halkan.

            Megáll mellettem, átadom neki a fegyvert, ő pedig ad egy pisztolyt.

            - Félig van a tár – mondja.

            - Nem baj – súgom. – Az is valami.

            - Indulnunk kell. Kerülőutakon nagyjából három óra múlva elérjük Tatabányát.

            Reszketek. Felnézek rá.

            - Valami élelmet muszáj lesz találnunk – mondom.

            Bólint. Nagyon kimerült ő is. Elővesz egy merülőben lévő kommunikátort, amit a házból hozott el.

            - Van egy benzinkút a közelben lévő úton – mondja. – Útba esik. Ott hátha találunk valamit. A műhold jelez egy terepjárót is. Ott áll egy ideje.

            - Van energiája? – kérdem.

            - Nincs. De talán van benne élelmiszercsomag. Bár meglepne.

            Egy pillanat alatt beletörődöm a helyzetbe. Elvégre katonák vagyunk. Elvégre nem először kerülünk ilyen helyzetbe. Mégis gyenge vagyok. Olyan jó volt abban a speciális járműben aludni. Még ha nem is volt olyan jól felfűtve.

            - Induljunk – mondja lágyan a Nővérem.

*

            A benzinkutat egy darabig a fák között figyeljük. Alaposan végignézzük a hóval takart út mentén sorakozó fákat. Nem látunk mozgást. Elvileg biztonságban vagyunk. Elvileg. A rókára nézek. Még mindig veszélyt jelez.

            A majdnem térdig érő hóban átgázolunk a túloldalon álló, behavazott benzinkútra. Két autóroncs áll a töltőállomásokon, a terepjáró pedig félig-meddig az üzlettérben, kidöntve a helyéről a kasszát.

            Niki felnyitja a csomagtartóját. Int nekem, hogy figyeljem az utat. Megfordulok és alaposan szemügyre veszem a túloldali fákat, ahonnét jöttünk. Majd visszafelé nézek az útra. Nem mintha bármilyen jármű könnyen ide tudna hajtani ekkora hóban. Pláne lassan, szinte lopakodva. Még egy speciális jármű is messziről látszana, amint össze-vissza csúszkál. Egy alakot sem látok. Semmi.

            A Nővérem a vállamra teszi a kezét és felém nyújt valamit. Oldalra nézek. Felcsillan a szemem. Egy csomag kukoricamálé. Áfonyás.

            - A tiéd – mondja. – Kellenek a vitaminok.

            - Elfelezzük – vágom rá.

            - Nem. Enned kell.

            Nem törődök azzal, amit mond. Kicsomagolom a fagyott kukoricamálét, kettétöröm és átnyújtom Nikinek a felét.

            - Kellenek a vitaminok, őrmester – mondom és elmosolyodok.

            Ő is elmosolyodik és átveszi tőlem. Apró darabokat törünk az ételből és olyan fura, mintha jégkrémet ennénk. Bemegyünk az üzlettérbe. A polcok üresek, törmelékek a padlón. Néhány újság darabokban. Látok egy évszámot. Öt évvel ezelőtti. Akkor kezdődött az egész. A teljes újságot nem látom, valami napilap lehetett.

            Niki a kidöntött kassza mögé lép. Én addig a polcokat nézem. Bár üresek, az alattuk lévő árjegyzékeken ott vannak a termékek nevei. Tábla csokik, gumicukrok, aztán popcorn, chips, kesudió, mogyoró, satöbbi. Hacsak egy lenne itt ezek közül... De jó lenne. Egy tábla tejcsoki nagyon jólesne.

            A Nővérem visszalépdel mellém.

            - Mennünk kell – súgja. – Nincs itt semmi.

*

            Egy óra gyalogolás után megérkezünk Vértesszőlősre. Meg akartuk kerülni a települést, de a kommunikátor még jelzett egy működő terepjárót a községen áthaladó főúton. Aztán lemerült. Niki megjegyezte a pontos helyszínt. Elvileg a jármű harminc százalékos töltésen áll, amivel viszonylag hamar és biztonságban eljuthatunk a célunkhoz.

Egy lejtőn sétálunk lefelé, melynek mentén romos házak sorakoznak. A rókára nézek. Retteg. Alaposan körbenézek. A siralmas látványon kívül semmi mást nem látok. Semmi gyanúsat. Mégis érzem, hogy baj van.

- Hugicám – szólít Niki.

- Mond – pillantok felé.

            - Nyugodj meg. Mindjárt kiérünk a főútra.

            - Valami készülőben van, úgy érzem.

            - Nem baj, ha számolunk ezzel. Tartsd nyitva a szemed. De ne ess pánikba. Jó?

            - Jó.

            Motorzajt hallunk. Egymásra nézünk. Mögülünk jön. A Nővérem egy tőlünk jobb álló ház felé int és megiramodunk arra. Berúgjuk a kerítést, végigszaladunk az elülső kert járdáján. Beszaladunk a házba. A törmelékeken keresztül lépdelve belépünk egy nappaliba. Megállunk az ép ablak mellett. A fehér, fényáteresztő függöny mögül figyeljük az utat. Valamilyen jármű közelít. Lassan.

            - Készülj – súgja Niki.

            - Lehet, hogy Amanda és a csapata – súgom.

            - Nem valószínű.

            - Vagy újabb renegátok.

            Persze, sejtem, hogy valójában ki lehet az, de reménykedem benne, hogy nem ő. Végül a motorzaj felerősödik és egy fekete terepjáró jelenik meg előttünk. Egy kicsit visszahúzódunk az ablak mellé. A jármű lefékez. A motor leáll.

            A sötétített üveg miatt nem látni az utasokat. Az ajtó kinyílik a túloldalon a vezetőfülkénél. Erős koppanások. Aztán megjelenik a fekete páncélozott ruhát és sisakot viselő Zsolt. Egyik kezében egy gépfegyvert tart, a másikban a lángszórót. A fekete, zárt rostélyú sisakjával felénk fordul. Felkészülök a legrosszabbra. Hosszan bámul felénk. Mintha látna minket. Igen, biztosan lát minket.

            Utána a szemközti ház felé fordul. Hosszan figyeli azt. Utána visszafordul felénk. A gépfegyverére pillant. Egy kommunikátor van rögzítve a távcső helyére. Azt figyeli. Nyilván érzékelte a jeleinket. De nem biztos benne, hogy hol vagyunk. Gyenge lehet a jel. Merülhet a műszer. Zsolt logikusan fog haladni. Benéz mindkét házba. A szemköztibe és ide. Megint a kommunikátorra néz, aztán lassan felénk fordul.

            - Készülj, hugicám – súgja Niki. – Ez most nem lesz egyszerű. Nincs rakétám. Kevés a lőszer. A tartályra kell célozni.  

            Reszketek a félelemtől. Csak bólintani tudok. Zsolt ekkor megindul a ház felé. Nem néz az ablak felé. A Nővérem int, mire becélozzuk.

            - Kiütjük az ablakot – mondja halkan. – Aztán meglepjük. Rendben?

            - Rendben.

            Ekkor Zsolt megtorpan. Megint a műszerre néz. Lassan megfordul. Egy darabig a szemközti házat figyeli. Aztán úgy indul meg arra, akár egy android. Gépies mozdulatok. Elhalad a terepjáró mellett. Hirtelen megáll. A lángszóróval a házra céloz. Hatalmas lángcsóvát lövell arra. A kerítés és kertben álló fák lángra kapnak. Zsolt pedig mozdulatlanul figyeli a látványt. Minden bizonnyal gyönyörködik a művében. Utána hirtelen a kommunikátorra pillant. Olyan gyorsan fordul meg, hogy esélyünk sincs.

            A lángszóróval felénk céloz és hatalmas, pokoli lángot lövell felénk. Felsikoltunk. Niki megragad a kabátomnál és szaladni kezdünk a másik szobába. A láng betöri az ablakot és szinte azonnal meggyullad minden. Hasra vágjuk magunkat, mire a golyók záporoznak be az ablakon. Utána hallom, hogy jönnek a lángok.

            Csak a saját sikolyunkat hallom. A világ megfordul velem és iszonyú forróság lengi be a szobát.

            Sakk-matt.

            Most már tényleg.

folyt.köv.

2024.augusztus 31-szeptember 6.

Budapest