Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

8.évad/30.rész

Nincs más út

            Nem akarom elhinni, hogy Aisha megnyomta a távirányító gombját. A mögöttünk álló épület felől robbanást hallunk, a havas talaj pedig megremeg a lábaink alatt. A katonák szaladni kezdenek tőlünk jobbra, az egyik fellök engem, mire elterülök a hóban. Egy újabb robbanástól kitörnek a ház ablakai. Niki mellém vetődik. Szilánkok hullanak ránk. Sikoltanék, de annyira rémült vagyok, hogy még azt sem merem.

            Végül a Nővérem a kabátomba markol, talpra állít és szaladni kezdünk az északnyugati szektor irányába. Ismét egy robbanás, de attól már a lángok bevilágítják az egész sötét utcát. Szaladunk, ahogyan a lábunk bírja. Hallok a távolból egy folyton ismétlődő, zümmögőnek tűnő hangot. Egy helikopter közeledik felénk az utca vége felől. A fehér fényei megvilágítanak minket. Mögülünk lövések hallatszanak, de a hangokból ítélve nem ránk lőnek. Nyilván Aishát vették célba.

            Lefordulunk jobbra, a helikopter pedig elzúg felettünk. A már biztonságos távolból ismét robbanást hallani, de ez már akkorát szól, hogy szerintem az egész nagy konténerház felrobbant. Aisha gombnyomása egymás után több kisebb erősségű bombát robbantott fel. Tudta jól, hogyha szerencsénk van, megúszhatjuk. De akkor is az életünket kockáztatta. Kis híján meghaltunk.

            - Majdnem megölt minket – zihálom.

            - Tudom – bólint Niki. – De meg is mentette az életünket.

            - Igen. De nem sokon múlott, hogy ott maradjunk.

            - Nyugalom, hugicám. Élünk. Ez a lényeg. És eljutunk a célunkhoz.

            - Remélem, van értelme.

            - Van.

            Megállunk az egyik háznál, hogy kifújjuk magunkat. Hallani, amint a helikopter megfordul. Azonnal egy szemetes konténer mögé rejtőzünk. A gép lassan repül és a vakító fehér fényszóróival pásztázza a környéket. Ha van hőkamerájuk, akkor látni fognak minket. A sarkon lelassít és tőle balra irányítja a fényt. Nemsokára felénk néz.

Niki felém fordul.

            - Gyere gyorsan! – súgja.

            Megiramodunk a konténerház ajtajához. A Nővérem berúgja az ajtaját. Egy előszobába lépünk be, én pedig becsukom az ajtót magunk mögött. Szerencsére a felső zárral be is tudom zárni. A földön ruhadarabok hevernek. A kis folyosó egy nappalihoz vezet, ahol ég a villany és látszólag fel van forgatva minden.

            - Elmenekültek – súgom.

            - Úgy néz ki – bólint Niki. – Az ajtó se volt zárva, mert túl könnyen adta meg magát. Be is nyithattam volna. Mindegy most már.

            Fehér fényt látunk az ajtó ablakából. Azonnal leguggolunk. A helikopter bevilágít. Niki előveszi a fegyverét. Én is. Fülelünk. A fény mozdulatlan marad. A gép még itt lebeg a ház előtt. Ez semmi jót nem jelent.

            - Észrevettek minket? – kérdem.

            - Lehet – bólint Niki.

            - Akkor mire várunk?

            - Talán csak azt hiszik, itt lakunk. Csak a hőkamerával látnak minket.

            - A fegyvereket is jelezheti a műszerük.

            - Nem hiszem. Már rég lőnének ránk.

            Ekkor tompa puffanást hallunk odakintről. Valami betöri felettünk az üveget és a kis folyósó padlóján puffan. Az a valami durran egyet, mire sűrű fehér füst lengi be az előteret. Azonnal felpattanunk és levegőt sem véve szaladunk előre. A füst csípi a szemünket. A nappaliban Niki kinyitja az ablakot.

            - Gyerünk! – kiált nekem. – Ugorj!

            Kivetődök az ablakon. A Nővérem utánam ugrik. A helikopter hangja egyre erősebbé válik. Felállok. Egy kis utcában vagyunk. Vagy talán nem is, egy sikátorban. Igen, abban. Elkezdünk szaladni tőlünk jobbra. Túl hosszúnak tűnik az utca. Alig látni a végét. De legalább a gép hangja egyre távolabbinak tűnik.

            Ám, amikor az utca végébe érünk, a helikopter fénye megvilágít minket. Még viszonylag messze lehet a hangjából ítélve, de így is kevés esélyünk van ellene. Befordulunk balra. Megállunk háttal az egyik háznak dőlve. Niki lenyom a fegyverén egy gombot. A rakéta. Csak ezt ne! Túl kockázatos!

            - Niki! – rivallok rá. – Ne!

            - Tudom, mit csinálok! – erősködik. – Szaladj! Gyerünk!

            - Nem!

            - Tedd, amit mondok! Gyerünk!

            Elkezdek szaladni. Hallom, ahogyan Niki elindít egy rakétát. A helikopter felől iszonyú nagy robbanást hallani. Bevetődök egy szemetes konténer mögé. Látom a lángokat jó néhány méterre. A gép roncsai végül a velem párhuzamos utca közepe táján érnek földet. Szerencsére nem valamelyik házra zuhant rá.

            Valaki megérinti a vállam. Felsikoltok.

            - Nyugi – hallom Niki hangját.

            Felé fordulok, mire az ő magabiztos mosolyát látom.

            - A madárka már nem fog követni – súgja.

            Ekkor váratlanul egy fény töri meg az éjszaka sötétjét. Óvatosan kipillantunk a konténer mögül. Az egyik ház tetején villant be egy digitális reklámtábla. Egyelőre csak számsorokat és különböző jeleket látunk sorakozni, aztán hirtelen megjelenik Olivér arca. A hosszú fekete hajú, barna szemű, húszas éveiben járó srác magabiztosan mosolyog. A háttérben egy monitorszobát látni, a monitorokon pedig virítanak a székesfehérvári kolónia digitális képei.

            - Mélyen tisztelt közösség! – kezdi ez a szörnyeteg. – Higgyék el nekem, szeretnék jó híreket közölni önökkel, de erre jelenleg sajnos semmi esély. Odakint most nem az ég dörög, de nem is hóvihar tombol ezen a hideg téli éjszakán, hanem harcok dúlnak. Van egy olyan érzésem, hogy önök mind elkezdtek reménykedni abban, hogy itt, ezen a csodálatos székesfehérvári kolónián esetleg új és békés életet kezdhetnek majd. Higgyék el, én lennék a legboldogabb, hogyha a harcok előtti nyugalmat és békességet vissza tudnám önöknek adni. De sajnos mindaddig ez lehetetlen, amíg ez a két gonosztevő odakint ólálkodik.

            A kép jobboldalán egymás alatt a mi katonai igazolványképünk. Az én képem van felül és a kadét barett sapkámmal, teljesen rideg tekintettel – ilyennek kellett lennem – nézek előre. Niki úgyszintén. Olyanunk vagyunk, mint két szörnyeteg, akik azonnal haragot válthatnak ki a közösségből.

            - Élve és sértetlenül akarjuk őket elfogni – folytatja. – Ez a feltétele annak, hogy önök visszakapják a régi életüket. Bárki, aki hasznos információkkal rendelkezik a felső képen látható rideg és barátságtalan tekintetű Újszigeti Angéla kadétról, valamint az alsó képen szereplő, kegyetlen és gonosz Szentesi Nikoletta őrmesterről, azonnal jelezze a felszabadító hadsereg katonáinak. Aki pedig esetleg élve és sértetlenül elfogja őket, annak magas jutalom jár.

            A kettőnk profilképe egymás mellé kerül és azonnal betölti a teljes képernyőt. Több ilyen kijelző van a kolónia területén. Nem is beszélve az otthoni tévékről, valamint az itteni internetről. Szuper. A rejtőzésre innentől kezdve esélyünk sincs. Mindenki fel fog minket ismerni. Ekkor, hogy még jobb legyen a képlet, megjelenik egy hatalmas összeg a képeink alatt. Ötvenmillió. Ekkora a jutalom.

            - Azt hiszem, megegyeztünk, hölgyeim és uraim – hallani Olivér derűs hangját. – Ez a magas jutalom azonban eltörpül amellett, hogy önök mindannyian visszakaphatják a régi életüket. A békét. A nyugalmat ezen a kolónián. A biztonságot. Azt, ami jár önöknek. Szerezzék vissza. Innentől minden önökön múlik. A fényképek mindaddig itt virítanak a kijelzőkön és odahaza tévé és az internet előtt, amíg önök sikerrel nem járnak.

            Egymásra nézünk Nikivel. Én rettegek, ő azonban végtelenül nyugodt. Valahogy ilyenkor egy kicsit én is megnyugszom, ám ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy nem mindig a hozzáállásunkon múlik, milyen jövő vár ránk. Lehetünk magabiztosak, optimisták, vakmerőek, tervezhetünk, harcolhatunk, nem mi fogjuk eldönteni, mit hoz a sors. Egy bizonytalan, gonosz és sűrű ösvény vesz körbe minket. Az egyetlen reményünk a szerencse marad. Örökre.

            A rókára nézek. Retteg.

            - Mennünk kell, hugicám – súgja Niki. – Nincs más út.

folyt.köv.

2025.április 19-25.

Budapest

Rajz: AI