Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

5.évad/16.rész

Ajtó egy látomásra

            Harmatka úgy vigyorog felénk a monitoron keresztül, hogy tisztán látom a zöld szemeiben megbúvó gonoszságot. Nincsenek tervei. Teljes káosz és improvizáció az egész – és éppen ettől félelmetes. Könnyes szemekkel figyelem a Nővéremet, aki próbál erősnek mutatkozni. Kyung-Mi monitorokhoz szalad, gépelni kezd. Niki erőt vesz magán, aztán fény csillan a szemeiben.

            - Angéla! – kiáltja. – Nem Zalában vagyunk, hanem…

            Erre Harmatka kattint egyet a távirányítóval és elsötétül a kép, melyen tisztán megjelenik az egyik közeledő tank képe. Egy hatalmas sötét szörny a hóesésben, ami sorra dönti ki az útjában álló fenyőket. Kyung-Mi mond valamit, aztán a székbe ül és becélozza a közeledő jármű tornyát. Maja hangját is hallom, de én továbbra is csak azt a monitort figyelem sokkos állapotban, ahonnan az előbb még láttam a fogságba esett Nővéremet.

            - Még mindig figyelnek minket – hallom Maja hangját. – El kell innen tűnnünk!

            - Szaladjatok ki a hátsó vészkijáraton! – üvölti Kyung-Mi. – Gyerünk!

            Maja ekkor megfogja a kezem. Szaladok vele, de nem fogom fel, hogy szaladok. Néhány villanásnyi képet látok. A táskámat felkapom. Látom a rókát. Szinte parancsol, hogy szedjem össze magam és térjek vissza a valóságba. Egy hatalmas robbanást hallok kintről és süvítéséket.

            Egy fekete ajtó vésznyitóval. Erősen kattan egyet a zár. Már a hóesésben szaladunk. A fegyverem kijelzőjére pillantok. De nem fogok fel semmit. Niki arcát látom magam előtt. Maja üvölt valamit. Hópelyhek. Fák. Zúgást hallok. Térj magadhoz, Angéla! Gyerünk! Védelmezned kell.

            Egy újabb robbanást hallok. Hátrapillantok. A viskó még ott van. Remeg a föld. Az egyik tank lángolva gurul neki egy fának. Süvítést hallok, nem messze tőlem robban valami. Sípol a fülem. Nem hallok semmit, csak látom az Őrangyalomat üvölteni, aztán megfordul velem a világ és minden elsötétül.

*

            Fények csillagnak a faleveleken. Tiszta égbolt ragyog odafent. Hallom a szomszédokat nevetgélni a medencéjüknél. Megint az a pillangó. Figyelem, amint leszáll egy virághoz. A fekete, narancssárga színeit, rajta azokat a fehér pöttyöket. Most veszem észre igazán, mennyire csodálatos. Éppen költői gondolatok akarnának megfogalmazódni bennem, amikor a pillangó tovaszáll a napfényben és én már a konyhában vagyok, ahol anya limonádét készít azzal a kedves mosollyal az arcán, ami mindig megnyugtat.

            - Van egy új ajtó, drágám – súgja.

            - Milyen új ajtó? – kérdem meglepetten.

            Amikor felém fordul, megcsillannak az angyali kék szemei a kintről beszűrődő fényben. Sejtelmesen mosolyog.

            - Gyere – súgja. – Megmutatom.

            A következő pillanatban már házunk felső szintjén állunk és valóban ott van egy fehér ajtó az én szobám és az ő dolgozószobája között. Furcsa, de nem lepődök meg annyira. Mintha már sejtettem volna, hogy épül valami.

            - Mi van mögötte? – kérdem.

            Anya felém fordul. Még mindig mosolyog, de most inkább meghatódást látok benne. Könnycsepp gördül le az arcán.

            - Csak nézd meg – súgja. – Lépj be. Én nem mehetek.

            - Miért nem? – értetlenkedek.

            - Nem mehetek. De hidd el, ott leszek.

            A kilincsre pillantok. Aranyszíne van. Felnézek anyára, aki biztatóan bólint, majd letörli a könnyeit. Meg akarom kérdezni, hogy miért sír, de ő a vállamra teszi a kezét. A tekintetével szól hozzám, nem szavakkal. Lépjek be, hallom a hangját. Visszafordulok a kilincshez. Lassan megfogom. Lenyomom. És ahogy tolom be az ajtót, erős fényt látok. Szinte vakító. De ahogy nyílik, úgy válik egyre könnyebbé, egyre szelídebbé.

            Egy házat látok egy tó partján, melyet sűrű erdő ölel körbe. Ahogy lépek egyet, már a fűbe ér le a papucsom. A barna színű, háromszög alakú, kétszintes házat figyelem, amint a parton sétálok a fűben. Gyönyörű, kicsit olyan, mint azokon meghitt festményeken, vagy a filmekben. Még terasza is van. Megfordulok, hogy megkérdezzem anyától, hogy ki lakik itt, de már nem látom az ajtót, amin át idejöttem.

            Amikor visszafordulok, a ház előtt egy rövid mólót és egy kis csónakot pillantok meg, mögötte pedig egy piros sportkocsit látok a fehér díszkavicsokon. Koppanás. Azonnal móló felé pillantok.

*

            A fekete tank tornya a viskó felé fordul. Maja szólít engem. Ismét hallom a hangokat. Az Őrangyalom felé fordulok, aki könnyes szemekkel a szája elé teszi a kezét. Olyan, mintha zuhannék. Felemelem a kezeimet, aztán oldalra fordulva látom a táskámat, melyből a róka néz rám szomorúan. Figyelem őt, aztán az ég felé nyúló fenyőket nézem és a szállingózó havat a szürke égbolt felől.

            Megfordul velem a világ. Látom, amint Maja elindít egy rakétát, melyet több süvítés követ. Szedd össze magad, Angéla! Meg kell őket védened! Ez a feladatod! El akarod veszíteni az Otthonodat?

            Felülök és bár forog velem a világ, a fegyveremet keresem. Ott a hever mellettem. Felkapom, majd a tank irányába fordulok. Jobbról a másik lángoló tank mögött meglátom Kyung-Mit, amint felkészül, talán háromig számol, aztán kilép a takarásból és elindít egy rakétát, ami egyből eltalálja a támadó tankot. A tornya arra fordul, mire a nő egy kidőlt fa mögé vetődik.

            Gyerünk, Angéla! Becélzom a tank tornyát. De a fegyver egyre nehezebb. Elejtem. Ekkor Maja meglök, odébb gurulok és látom, amint egy farönk felé kúszik. Ne, Maja, ne! Vigyázz! Vigyázz!

            Ismét sötétség.

*

            A mólót figyelem, majd a ház felé szegeződik a tekintetem. Egy nő lép ki onnan. Hosszú szőke haja van és fehér kötött pulóvert visel és egy szürke, divatos farmert. Nem látom az arcát, eltakarja a kiengedett haja. Lassan lépdel a mólón a csónak felé. Ám félúton megáll. Felnéz az égre. Aztán a sűrű fák felé pillant, ahonnan napfény szűrődik át. Mozdulatlanul figyeli. Ismét felnéz az égre és bár homályosan, de látom oldalról az arcát. Mosolyog. Mintha hálás volna valamiért.

            Erőt veszek magamon és megindulok felé. Innen nézve nagyon hasonlít anyára. Ő az? Gyorsítok a lépteimen. Már a háznál vagyok és mellette lévő fadeszkás padlón lépkedek végig óvatosan, nehogy észrevegyen. Aztán amikor mólóra lépek a fenti terasz alól, a nő megfordul. Ledöbbenek.

            Megállok. Nem anya, de hasonló a mosolya. De hát olyan ismerős az arca. Szelíden figyel engem. Mintha mindvégig tudta volna, hogy itt vagyok. Mintha már nagyon régóta várt volna. De miért olyan ismerős? Tesz felém egy lépést, miközben továbbra is kedvesen mosolyog. Ekkor áll össze a kép.

            Én vagyok az. Talán húsz évvel idősebb lehetek. Ezt nem hiszem el. Egy vidám nő áll előttem mosolyogva. Aki én vagyok. És most leguggol hozzám. Nem szól semmit, csak figyel. Egészséges mosoly, békés tekintet. A szemeiben megcsillan a fény és látok egy könyvesboltot, ahol kígyózó sorok állnak. És látom a jövőbeli önmagamat az asztalnál, ahol egy tábla jelzi: ÚJSZIGETI ANGÉLA DEDIKÁL. Éppen egy másik nővel beszélget, aki nekem háttal ül. Dedikálás. Plakát az asztal mellett. Egy világoskék színű könyv, amin egy szőke lány mosolyog télikabátban valamilyen hordószerű tárgy előtt és a kesztyűs kezével egy kis papírzacskóba pakol valamit. Ott a cím: A GESZTENYEÁRUS LÁNY.  Aztán látom az idősebb énemet, amint a Margitszigeten sétál Nikivel. Nikivel! A Nővérem szinte semmit sem változott. Talán csak annyit, hogy az egyenruha helyett egy fekete ballonkabátot visel. Én pedig szürkét. Papírpohár a kezünkben, beszélgetünk. A pesti oldalon nagy épületek sorakoznak. Autók a hídon. De hisz minden olyan, mintha mi sem történt volna. Niki hangosan felnevet. Oda akarok szaladni hozzá, de ismét a mólón találom magam az idősebb énemmel szemben, aki rejtélyesen mosolyog, mint aki tudja, hogy láttam a bevillanó képeket. Aztán pedig szépen lassan magához ölel. A napfényben csillogunk.

            - Tarts ki – súgja. – Tarts ki, életem. Tiéd lesz a világ. Niki is ott lesz.

*

            Felnyitom a szemem. Az oldalamon fekszem. Nem látom Maját. Csak a fegyverem a hóban. Remeg alattam a föld. Egy hatalmas robbanást hallok. Gyerünk, Angéla! Gyerünk! A Szeretteidért! Az Otthonodért! Az Álmaidért! Gyerünk! Elkúszok a fegyveremért. Hallom, amint sorra dőlnek ki a fák.

            Amint a megvan a fegyver, a fának támaszkodva felegyenesedem. Látom a tankot, ami arra tőlem jobbra elindul. Hallom, amint Maja a nevemet kiáltja valahonnan. A torony jobbra fordul. Becélzom.

            - Nem állhatsz az utamba – súgom magam elé és elindítok egy rakétát.

            A lövedék végigsűvít a fák között és eltalálja a tornyot. Azonnal felrobban. Elejtem a fegyvert. Megfordul velem a világ és a következő pillanatban már Maja ölel magához. Védelmez. A föld nem remeg tovább. Sikerült. Elhárítottam a veszélyt. Megmentettem őket. És megmentettem azt a jövőt is.

*

            A viskóban ébredek. Elájulhattam az előbb. Azonban álmomban nem láttam a látomás folytatását, pedig nagyon jólesett volna. A fekete plafont figyelem, ahonnan a neonlámpákból gyenge fehér fény sugárzik felém. Tompán vízcsobogást hallok, ami összevegyül a monitorok és a műszerek halk, monoton hangjával.

            Kyung-Mi hajol felém. Elmosolyodik.

            - Hogy vagy? – kérdi.

            - Minden rendben? – kérdezek vissza a válasz helyett. – Maja?

            - Maja zuhanyozik. Minden rendben. Elmúlt a veszély.

            Megkönnyebbülten sóhajtok.

            - Akkor én is jól vagyok – súgom.

            - Simán megúsztad – mondja Kyung-Mi azon megnyugtató hangján. – A sérüléseid is el fognak múlni hamar. Semmi maradandó károsodást nem szenvedtél. Még mosolyogtál is álmodban. Valami szépet álmodtál?

            Álom volt? Igen, Angéla, az volt. Egy kicsit csalódott is leszek, mert ezt annál többnek és biztosabbnak éreztem. A jövőmet láttam. Egy látomás volt. Talán egy üzenet anyától. Vagy nem? Szimpla álom?

            - Igen – súgom. – Láttam valamit. A jövőmet.

            - És milyen volt? – kérdi Kyung-Mi.

            - Boldog voltam. És ott volt a Nővérem is.

            - Így lesz.

            - Nagyon szeretném. Belehalok, ha elveszítem.

            - Nem fogod. Hidd el.

            Behunyom a szemem. Egy kicsit fáj a fejem, de a gondolat, hogy láttam magam Nikivel sétálni, teljesen megnyugtat. Aztán eszembe jut a dedikálás. Az egészséges, kiegyensúlyozott mosolyom.

            - Írónő voltam – súgom. – Láttam magam dedikálni egy könyvesboltban. Még a könyv címét is láttam. „A gesztenyeárus lány”. Tisztán láttam mindent, nem volt benne semmi szürreális, ahogyan az lenni szokott. Ott volt a könyv borítója. Tiszta kép volt.

            - Mert ez egy látomás volt – bólint Kyung-Mi.

            - Vagy csak egy szimpla álom – sóhajtok. – Nem tudom. De hiszen még a házamat is láttam.

            - Milyen házat?

            - Egy tóparti házat. Arra vágyok. Nyugalomra. Békére. Sikerre. Ezek olyan alapvető vágyak, mégsem sikerül mindenkinek. Pedig ez jár. Mindenkinek meg kéne kapnia. Küzdelem nélkül.

            Kyung-Mi ekkor körbe pillant a viskó monitorszobájában. Szemeivel talán a múltba réved, aztán halkan sóhajt egyet.

            - Én is ugyanezt mondtam – kezdi halkan. – Amikor berendeztem a viskót, emlékszem folyton ez járt az eszemben. Mindenkinek jár a béke. Mindenkinek jár az a hely, ahol önmagára lel. De sosem tudtam volna, hova vezet az utam, ha nem terel oda valami szörnyűség.

            A szemembe néz. Megértettem. Erőtlenül, de bólintok. Bevillan az a kép, amikor Nikivel sétálok a Margitszigeten. Milyen boldogok vagyunk. Leszünk. Látom a könyvem borítóját is. Milyen gyönyörű. Még nem tudom, hogy miről fog szólni, de majd kitalálom. Ha túlélem ezt a korszakot, akkor ez lesz az első regényem címe. „A gesztenyeárus lány”. Azon a szereplőn keresztül mesélek majd az érzéseimről, félelmeimről. Kimondom majd, amit nem merek máshogyan. Talán az én történetem lesz, csak átvitt értelemben, metaforaként, szimbolikusan.

            A neonfénybe pillantva látom a napsütést is. A napsütést ott a tóparton, ahol ott álltam a mólónál és láttam a jövőbeli énem mosolyát. Azt a mosolyt, ami egy olyan ember mosolya, akinek már régen begyógyultak a sebei.

            Aztán rám ront a félelem. Niki üzenete, mielőtt megszakadt a kapcsolat. Nem Zalában vannak. Akkor hol?

            Hol vagy, Nővérem?

            Csodásat álmodtam.

            Megyek érted, mert ez a Jövőnk.

folyt.köv.

2023.július 22-28.

Budapest

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

Részlet az 5.évad/15.részből

A hóban kúszunk előre, majd egy nagy farönk mögött rejtőzünk el Majával. Óvatosan kipillantok és már látom is nem messze a fák között lassan, halkan szálló drónokat. Olyanok, akár a nagyra nőtt denevérek. A vörös gépszemeik fénye pedig megcsillan egy-egy szállingózó hópelyhen.

Gyorsan visszabújok a takarásba. Maja felé fordulok, aki a kis kommunikátor kijelzőjét figyeli. Elvileg ez a műszer leárnyékolt minket, ezért a drónok nem fognak észrevenni. Azonban döbbenten veszem tudomásul, hogy a töltöttsége már csak hét százalékon áll. Ez csupán annyit jelent, hogy néhány perc és mindennek vége.

Ismét kipillantok a rejtekünkből. Az egyik gép éppen előbújik az egyik fa mögül és azonnal felém fordulnak a szemei. Maja gyorsan visszahúz és int, hogy maradjak a helyemen. Kezdek pánikba esni.

- Meglátott – súgom.

- Nyugi, Angéla – súgja az Őrangyalom és visszanéz a kijelzőre. – Minden rendben lesz. Mennek tovább.

De én tisztán hallom, hogy a gép közeledik. Olyan a hangja, mint egy hajszárítónak. Ekkor Maja is kapcsol és a hóba dobja a kommunikátort. Egy százalék. Fülelünk. A fegyvereinkkel készen állunk a reménytelen harcra, ami bármelyik pillanatban elkezdődhet. A plüss rókámra nézek, aki a táskámból figyel rémülten. Érzi. Én is. Aztán vetek egy pillantást Majára, az Őrangyalomra, aki a félelem legcsekélyebb jele nélkül fordul felém. Máris érzem, hogy visszatér a bátorságom. Valamit azonban észreveszek rajta. A hópelyhek úgy csillognak a szőke haján, mint anyának, amikor az adventi vásáron sétáltunk. Bevillan, amint apát várjuk egy kávézó előtt, kezünkben tea gőzölög, anya pedig a hamis hangján dúdolgat egy slágert. Próbáltam nem nevetni rajta, ám nem sikerült. Milyen jó volt boldog embernek lenni. Milyen jó volt abban a világban élni.

- Készülj – súgja Maja. – Ha túl közel jön, akkor elintézem, te pedig azonnal szaladj a fák között a viskó irányába. A többi úgyis velem fog törődni.

- Nem hagylak itt – rázom meg a fejem. – Soha.

- Kénytelen leszel. Életben kell maradnod, hogy megmentsd a nővéredet. Ez a küldetésed.

Nem tudok szavakkal határozott lenni. Pláne nem egy tizedessel szemben. De igyekszem a tekintetemmel, a szemeimmel elmondani neki. A viskó nem a menedékem. Az otthonom pedig nem az a négy fal a helyőrségben. Az otthonom az, amit a sors meghagyott nekem. A Nővérem, az Őrangyalom és a Róka. Az életemet, a jövőmet, az álmaimat már elengedtem. Búcsú és könnyek nélkül fordítottam hátat mindannak, ami emberré tehetett volna. Nem vagyok más csak egy lélek, aki már nem akar elveszíteni senkit. Azt mondják, ez nem kívánságműsor. Nem is kívánok semmit. Teszem. Őrködöm. Védelmezek. Magamat már nem féltem, és így a legkönnyebb azzá az őrangyallá válni, aki értünk sosem jött el. És nem is fog soha.

A kijelzőn megjelenik a nulla százalék és ekkor a drón hangos szirénázásba kezd.

- Szaladj, Angéla! – kiáltja Maja.

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

5.évad/14.rész

Az életemet is…

            Hallom, amint a két tank az utca végébe ér. Nem váltak szét, nem akarnak bekeríteni minket. Ez csak egyet jelent, nem fogoly kell nekik. Miközben szaladunk az éjszakában, Maja a járda felé terel. Könnyű célpontok vagyunk, ezért neki van igaza, a házak egyikébe kell menekülnünk, hogy aztán a hátsó kerteken át jussunk vissza a speciális járműhöz. Az Őrangyalom berúgja a kertkaput előttünk, eközben a tankok felől egy ijesztő, monoton zaj jelzi, hogy a tornyok felénk fordulnak.

            Nekivetődünk a ház bejárati ajtajának, ami úgy, ahogy van, bedől az előtérbe. Keresztültaposva rajta szaladunk a nappali végében álló üvegajtók felé. Két őrülten nagy durranást hallatszik odakintről, amit vészjóslóan közeli süvítés követ. A lövedékek felettünk csapódnak be, vastag por hull ránk, a mellettünk lévő konyha felett leszakad a mennyezet. Maja megfogja a kezem és még gyorsabban szaladunk annak ellenére, hogy egyre és egyre hosszabbnak tűnik a kijárathoz vezető út.

            Miután a por eloszlik, már tisztán látjuk, hogy a hátsó kertbe vezető ajtó üvege kitört. Lassítunk, majd óvatosan átlépünk a rengeteg kiálló, éles szilánkok között. Ismét két süvítés, a föld pedig egyre jobban remeg alattunk. Közelebb vannak és meg fognak találni minket. És szerintem a járművünket is.

            A lövedékek talán a konyha ablakán és a bejárat mellől törhetnek be. Egy elszáll mellettünk, a másik a házat megremegtetve robban fel. Az előbbi becsapódik a hajdani hátsó szomszéd házának törmelékeibe. Maja felém fordul és engem óvva magához ölel. Kőtörmelékek szóródnak szét körülöttünk. Nagyon féltem az Őrangyalom, nehogy eltalálja egy. Nem kéne ennyire önfeláldozónak lennie.

            - Gyere – súgja.

            Ellenkező irányban mászik át a kerítésen. Először nem értem, miért, hisz a járművünk felé kéne menekülnünk. Aztán hamar kapcsolok. A tankot vezető harcosok is pont erre számítanak.

            Átmászok a kerítésen, mire Maja előveszi a kommunikátort. Hátra tolja az éjjellátó szemüvegét, hogy jobban lássa a képernyőt. Ott megjelenik a mi járművünk tornyának képe. Még mindig az ég felé céloz, ahol nemrégiben megsemmisítette a drónt. Az Őrangyalom az utca irányába fordítja a kamerát, de csak a fedezéknek használt teherautó roncsát látjuk. Egy rövid gépelés után egy újabb korong alakú irányjelző ikon jelenik meg jobboldalt. Először nem tudom, mi az, de aztán látom az automata sebességváltó betűit.

            Maja rányom a hátramenetet jelző gombra, mire a speciális jármű nagy erővel kitolat a rejtekéből. A két tank egymás mögött van, a tornyaik pedig mind tőlük jobbra fordulva állnak. Már minden bizonnyal észlelték a speciális járművet. Az Őrangyalom gyorsan becélozza őket és beállítja, hogy egyszerre két rakéta induljon el. Az elülső tank tornya villámgyorsan felénk fordul. Vége a műsornak.

            - Hiába – súgja Maja és elindítja a rakétákat.

            Mielőtt az ellenséges tank tüzelni tudna, a lövedékek becsapódnak. A torony darabokra esik, a mögötte lévő pedig lángokban áll. Maja ismét elindít kettőt és az éppen felénk fordult, lángoló torony is felrobban. A képernyőn azonnal megjelenik a felirat, miszerint mindkét lánctalpas drón megsemmisült.

            Felsóhajtok. Megmenekültünk. Mivel a gép drónként azonosította őket, felmerül a kérdés, hogy ezek az ellenállókhoz tartoztak-e, vagy Harmatka emberei irányították őket felénk. Bármelyik lehet.

*

            Már egy sötét, kivilágítatlan úton haladunk előre az éjszakában, melynek mentén füves puszta húzódik. Könnyű célpontok vagyunk bármilyen ellenséges gép számára. Egyelőre a műszerfal kijelzői nem jeleznek veszélyt. Maja csendben vezet mellettem, én pedig a digitális térképet figyelem, mely szerint a kerülőutakon haladva legalább három és félóra alatt leszünk ott Zalaszentivánban. Ezt nem hiszem el. Normális esetben jóval hamarabb ott lennénk. Küzdök a könnyeim és a haragom ellen. Szinte látom magam előtt a fogságban lévő Nikit. Remélem, nem hősködik.

            - Észak felé kell kerülnünk Sümeg irányába – sóhajtom. – Lezártak néhány utat. Ellenállókra figyelmeztetnek.

            - Sejtettem – bólint Maja. - Hol kell lekanyarodni?

            - Tapolcánál.

            - Borzasztó.

            - Az. Nagyon veszélyes az útvonal.

            - Kis utakkal van tele?

            - Igen. Remélem, elférünk rajtuk.

            - Simán, csak jussunk el élve Zalaszentivánba.

            - Muszáj lesz.

            A rókára pillantok. Éppen annyira retteg, mint én. Aztán Maja felé fordulok. Még mindig hihetetlen számomra, hogy ő segít. Örülök, hogy nem vagyok egyedül. Szerintem már nem élnék, ha ő nincs velem.

            A műszerfal jelezni kezd. Egy őrangyal drón figyelt fel ránk. A térképen villogni kezd. Jobbra fordulok és látom az üvegen keresztül, amint megjelenik a távolból. A nagy, fehér hajszárító alakú gép fényei vörösen villognak.

            - Különös – súgom Majának. – Veszélyt jelez?

            Maja lenyom egy gombot a műszerfalon, aztán felsóhajt.

            - Ez a gép Új-Veszprémből jön – mondja.

            Felé fordulok.

            - Amit Harmatka átprogramozott – vonom le a következtetést.

            - Igen – bólint Maja. – Úgyhogy kapaszkodj.

            Rágyorsít, mire az őrangyal drón követni kezd minket. Mindig örültem, amikor egy ilyet láttam az égen, mert nem kis biztonságérzetet adnak. Ez azonban jelenleg egy szörnyeteg. De hogyan programozta át Harmatka? Van valami informatikai zseni a csapatában? Hát, valószínűleg. Pláne, hogy rengeteg katona állt át az ő oldalára.

            Ekkor Harmatka hangja szólal meg a műszerfal felől.

            - Angéla – szólít azzal a kellemes hangjával. – És Maja, ha jól látom. Eddig nagyszerűen teljesítettetek. Életben vagytok. Minden tiszteletem a tiétek. Sejtem is, hogy hová tartotok. Csak nehogy csalódjatok. Vagy ami még rosszabb, nehogy véletlenül ne érjetek oda élve. Sajnálnám. Főleg Niki. Kár, hogy nem látod a nővéred, Angéla. A megtört tekintetét. Nem volt nehéz feladatom.

            Ökölbe szorulnak a kezeim.

            - Megyünk érte – mondom. – Úgy szórakozz.

            - Hű – súgja ez a szörnyeteg. – Ez a hang. Ez már olyan, mintha nem is a tiéd volna. Belenéztél a törött tükörbe? Láttad magad? Láttad azt, amit én is egykoron? Nekem nagyon úgy tűnik. A lelked átalakulóban van. Nem olyan nehéz ez. Meglátod.

            - Én nem vagyok olyan, mint te.

            - Még nem.

            Ekkor Maja a szájához emeli a rádiót.

            - Van nálam gyógyszer – mondja gúnyosan. – Adok majd belőle, ha túléled.

            - Nem veled beszélgetek – vágja rá megvetően Harmatka.

            - Azt kit érdekel? Különben is hiába próbálsz ijesztő lenni. Van még mit tanulnod.

            - Talán tőled?

            - Talán tőlem. Kérd le az adatlapomat. Olvasd végig. Az elejétől. Onnantól visszafelé, hogy miért is kaptam hivatalos kegyelmet.

            - Kezd érdekelni a dolog.

            - Helyes. Annak fényében készülj a találkozásunkra.

            - Már alig várom. Addig is, ne okozzatok nekem csalódást.

            Azzal a hívás megszakad. Vetek egy büszke pillantást Maja felé, aztán a monitor kameraképeire. Az őrangyal drón az út felett száll és lassan elkezd ereszkedni lefelé. Majához fordulok, aki bólint. Azonnal hátra szaladok és beülök a nehéztüzérségi székbe. Lehúzom a monitort és megfordulok a székkel.

            Látom a drónt, ami tüzelésre készen ereszkedik le. Becélzom. Felsóhajtok, aztán elindítok egy rakétát felé. A gép hirtelen gyorsasággal kikerüli azt. Nem tudtam, hogy ennyire gyorsak. A következő pillanatban már az ő rakétája száguld felénk megállíthatatlanul. Maja félrerántja a kormányt és szerencsésen kikerüljük. Ismét elindítok egyet, mire a drón valami elképesztő sebességgel megemelkedik. Megúszta.

            Bekapcsolom a forgótárakat és tüzet nyitok rá. A lövedékek alig okoznak kárt benne. A vörös, villogó fénye felerősödik és alig látok tőle valamit a monitoron. Kivéve azt a rakétát, amit időközben kilőtt.

            Maja balra rántja a kormányt, de már késő. A monitoron még látom lángokat, aztán megfordul velem a világ és minden elsötétül előttem.

*

            A napfény betelíti a faleveleket. Madárcsicsergés. Figyelem a pillangót, ami békésen repdes a hátsó kertben. Apa éppen a kertet locsolja. Én eközben a hintaágyon ülve egy könyvet olvasok a vikingekről és az egyik pont úgy néz ki, mint apa. Ugyanaz a hosszú szőke haj és szakáll. Próbálok nem nevetni, ám ekkor felém fordul vigyorogva.

            - Mi az tündérke? – kérdezi. – Megtaláltad apádat?

            - Nem – hazudok és minden erőmmel küzdök a kitörni kívánkozó nevetés ellen.

            - Kérsz egy kis hideg vizet?

            - Nem!

            Kacagva magam elé emelem a könyvet. Apa felnevet. Hallom, amint anya kijön a házból és énekel azon a hamis hangján. Kinézek a könyv mögül és látom, amint mosolyogva teszi le a kis üvegtálakba szedett jégkrémeket.

            - Van most epres is – mondja mosolyogva. – Siessetek vele, mert kénytelen leszek én megenni mindet!

            Azonnal asztalhoz ülök és magamhoz húzom az egyik epreset. Győzedelmes mosollyal nézek fel anyára, aki szintén felkap egy epreset. Apa elzárja a vizet, megtörli a kezét egy ronggyal, aztán az asztalhoz lép. Sejtelmes mosollyal vet felénk egy pillantást és felkap két kis üvegtálat, amikben csokis van és a fejére önti az egészet. Szinte sikítva nevetünk fel, mire ő széttárja a kezét.

            - A madarak voltak – mondja.

            Alig bírjuk abbahagyni a nevetést. Este átjön a nagybátyám, Vince és a barátnője. Beszélgetnek a kertben, én pedig amikor hűvös lesz, magamra terítem az egyik pulóverem és figyelem őket. Boldog vagyok. Nyár van. És másnap moziba is együtt megyünk. Anya megengedi majd, hogy vegyek egy könyvet.

*

            Felnyitom a szemem. A sötétszürke égbolt felé tornyosulnak a faágak. Kabát van rajtam, de be vagyok takarva egy pléddel. A fejem alatt párna lehet. Kimerült vagyok, fáj a hátam és lábam. Ropog a tűz valahol.

            Balra fordulok. Tábortűz. Két társka a fának támasztva. Az egyikből a róka néz rám aggódva. Próbálok mosolyogni felé, de nem megy. Utána látom, amint Maja háttal nekem egy nagyobb bokornál őrködik. Lassan felém fordul. Észreveszi, hogy felébredtem. Odajön, leteszi a fegyvert és leguggol hozzám.

            - Jól vagy? – kérdi aggódva.

            - Azt hiszem – súgom. – És te?

            - Megvagyok.

            - Mi történt? – kérdem.

            - A járműnek vége. Nem sok mindent tudtam kimenteni belőle.

            - A drón?

            - Megsemmisítette magát.

            - Értem.

            - Pihenj még. Utána indulnunk kell. És hát sajnos gyalog. Egy kicsit hosszabb lesz az út.

            Behunyom a szemem. Majd szép lassan kinyitom. Maja felé fordulok.

            - Köszönöm – súgom.

            - Mit? – kérdi értetlenül.

            - Hogy megmentettél. Hogy velem vagy.

            - Mondtam már. Ne köszönd.

            - Szerinted él még Niki?

            - Biztos. És kiszabadítjuk.

            - Hiszel benne, hogy sikerülni fog?

            - Hiszek.

            Nem tudok mit mondani. Egyre gyengébb vagyok. Maja megigazítja a takarómat, akárcsak anya régen.

            - Aludj szépen – súgja. – Pihenj. Én majd őrködöm.

            Mondani akarok valamit, de semmi erőm nincs már. Behunyom a szemem. Niki, a Nővérem. Maja, az Őrangyalom. Erősnek kell lennem, hogy megvédhessem őket. Önmagamról már lemondtam. Akárcsak az álmaimról. A reményről. A világról. A jövőről. Mindenről. Éppen ezért, az életemet is bármikor feláldoznám a két legfontosabb emberért, akiket a Szüleim küldtek nekem.  

            Most kezdődik csak igazán a harc.

folyt.köv.

2023.július 9-14.

Budapest

Nagyprónay János

REBEKA

WA-27 bolygó

Savaria űrállomás

Személyzet: Erdei Rebeka hadnagy

Dátum: 2184-03-18

            A csendes, lakhatatlan bolygót sötétszürke felhőfátyol borította. Az egyetlen életjele az itt-ott megvillanó világoskék villámok voltak csupán. A pályájára állított, fehér, hengeralakú űrhajó is elhagyatottnak tűnt volna, ha az apró, hosszúkás ablakaiból nem szűrődött volna ki némi halvány fény.

            Rebeka lábai a vezérlőfülke műszerfalán pihentek a félhomályban. A hologramként megjelenő otthoni híreket olvasta. Ugyanaz, mint mindig, gondolta magában. Háborúk, katasztrófák, balesetek, díjátadók, satöbbi. Kikapcsolta a fényt. Hintázott egy kicsit a székben, miközben a sötétszürke bolygót figyelte.

            - Már csak egy évet bámuljuk egymást – súgta oda. – Nekem sem fogsz hiányozni, elhiheted. Olyan vagy, mint az életem. Egy borús, villámokkal teli, reménytelen semmi. Biztosan rólam fognak elnevezni.

            Halkan nevetett egyet, majd megdörzsölte az arcát és szomorú mosollyal figyelte azt, ami egy éve semmit sem változott. És nem is fog, amíg ide nem érnek a bolygót élhetővé varázsló tudósok.

            - Én vállaltam – bólintott Rebeka. – Igen, jól mondod, haver. Egyedül akartam lenni. Akkor remek ötletnek bizonyult. Egy mérgező hangulatú űrállomáson szolgálni, több száz nárcisztikus, önelégült majommal… Nos, tudod jól, hisz már meséltem. Pihenni akartam. És néhány hét alatt sikerült is. A legjobb pillanat az, amikor rájössz, mennyire elszámítottad magad. Hogy még nem mehetsz vissza két évig.

            Felsóhajtott.

            - Már azok az állandóan a feszültséget kereső őrültek is hiányoznak – mondta halkan. – Mindegy, csak ne egy monitoron keresztül lássam az arcokat. Igen, az a srác a szomszédos rendszerből jófej. Tibi. Szerintem csak azért beszél velem, mert… Mert csak szánalomból, és kész. Nehogy öngyilkos legyek.

            A tőle jobbra álló monitorra pillantott, ami a bolygó időjárását mutatta a viharokat jelző ikonokkal. Látta a saját arcát tükröződni. Huszonhat éves volt. Gyönyörű. Büszke volt a dús szőke hajára is. De itt van egyedül és még egy kedves mosoly sem jön vele szembe. Semmi. Senki. Sehol.

Erre levette a lábait a műszerfalról és felpattant. Kinyitotta az elektromos az ajtót és egy kicsit hunyorogva lépett be a hosszú, vakítóan fehér folyosóra. A szemközti fekete ajtó után újra félhomály várja.

- Bírd ki, Rebeka – súgta magának. – Bírd ki.

*

            A fehér amerikai konyha főzőlapjához lépett a szemének kellemesebb fényben. Ilyenkor mindig otthon érezte magát a Budakeszin lévő házában. A pultra tette a laptopját, bekapcsolta a kamerát és feljebb húzta a készülékből, hogy mindent látni lehessen. Copfba fogta a haját, elővett egy kis tükröt a zsebéből, ellenőrizte a sminkjét. Tökéletes. Belépett a csatornájára és egy gombnyomással elindította az élő adást. Mosolyogva vette tudomásul, hogy már tízezer követője van a Földön. Tízezer ember. Akik odahaza már nem lesznek rá kíváncsiak.

            - Sziasztok! – csicsergett a kamerába. – Ismét itt vagyok. Ma egy érdekes ebédet fogok főzni. Brokkolikrémleves és valami fehérjedús, fasírtjellegű borzalom. Az erre a hétre való kaját felhoztam a kis hűtőmbe és gondoltam, együnk ma valami egészségmániás, vitamindús izét, amivel villoghatok nektek.

            Egy fekete fazekat rakott a főzőlapra, majd egy nagy fehér tasakot lóbált meg a kamera előtt.

            - Itt van ez az előre elkészített finomság – harsogta, akár egy reklámfilmben. – Leszakítom itt csücskét, így ni, aztán fogom és ezt kiengedem belőle ezt a megfagyott löttyöt a fazékba. Látjátok? Zöldszínű és azok a barna karikák benne a vegán fasírtok. Mondanotok sem kell, igazi mesterszakács vagyok.

            A mosolya felett megcsillantak szemében a könnyek. Gyorsan letörölte onnan. Nem, ezt senki sem láthatja, gondolta magában. Senki.

            - Otthon gyorsétterembe jártam – mondta halkan. – Folyton. Ahhoz képest ez remek teljesítmény. Na, figyeljétek a kezem. Ilyet se láttok mindig. Egy magányos, csicsergő csibe főz saját magára.  

            Az ebéd után a csillagokba bámulva engedte ki magából a könnyeket. Lassan a félhomályban álló ágyához lépett. Próbált egy emléket találni a múltból. Otthon. Igen, amikor belvárosban sétált a barátaival. A barátaival, akik közül mindenki már máshol szolgál. Fényévekre tőle.

            - Ez nem embernek való – súgta. – Ez nem embernek való.

            Eldőlt az ágyon és az ablakon túl csillogó csillagok felé fordult.

            - Ez nem embernek való – ismételte. – De hát én vállaltam. Én mondtam igent. Én tehetek róla. Viseld el, Rebeka. Viseld el. Rengeteg pénzed lesz. Hazamész majd öt évre. Gazdag leszel. Veszel egy jó kocsit, egy nagyobb házat. Székesfehérváron. Igen, ott. Megtanulsz főzni. Aztán amikor elmész a meghallgatásra, nem hosszabbítod meg a szerződésedet. Írsz néhány űrhajós könyvet, meg mit tudom én, aztán belekezdesz valami vállalkozásba.

            Behunyta a szemét.

            - És még mindig jobb itt, mint az előző helyen – mondta közel az álomhoz. – Annál minden jobb. Még ez is.

*

            Riasztásra ébredt. Felült az ágyban és döbbenten meredt a mennyezeten villogó vörös lámpára. Azonnal a tőle balra, a fali műszerhez fordult. Az űrhajó vonalai alatti dokk jelzett vörös négyzettel. ENGEDÉLY NÉLKÜLI DOKKOLÁS. Nem akarta elhinni. Ez valami tévedés lehet.

            Kipattant az ágyból, kilépett a folyosó félhomályába és jobbra fordulva szaladni kezdett a dokk irányába. Biztosan csak meghibásodott a rendszer. Ilyesmi nem fordulhat elő. A kalózkodás még nem terjedt idáig. Ilyen messzire még egyik bűnöző horda sem merészkedett. Nincs erre semmi, csak indokolatlan gyarmati bolygók.

            Leereszkedett a létrán. A falra rögzített szekrényből előkapott egy pisztolyt, megtöltötte, utána pedig a félhomályos, trapéz alakú folyosón szaladt előre a folyosó végén álló fehér ajtó irányába.

            Megállt az egyik kijelző mellett. A biztonság kedvéért a lehívta a dokk kameraképeit. Azt hitte, ott helyben elájul a rémülettől. A merőleges folyosó végén egy szürke, csészealj formájú gép állt.

            - Mi a…? – súgta maga elé.

            Azonnal elindított egy vészjelzést, riasztva ezzel a legközelebbi bázist, mellyel jól tudta, hogy nem lesz kisegítve, lévén, hogy három napon belül érnek csak ide. Már, ha az jóképű Tibi iparkodik, tette hozzá magában.

            Ekkor a folyosó végi ajtó elkezdett kinyílni. Tőle húsz méternyire van. Rebeka arra felé célzott a fegyverével. Még sosem került ilyen helyzetbe a szimulációkon kívül. Ott is rendre rosszul teljesített. Az ajtó szépen lassan kinyílt, de a lámpák nem égtek. Sötét volt. Rebekának fogalma sem volt, mire számítson.

            - Ki van ott? – kiáltotta. – Azonosítsa magát!

            Semmi válasz. Csak a csend. És a sötétség. Hirtelen eltűnt a kép a mellette lévő monitorról. Félszemmel látott egy apró fehér villanást a dokk ajtaja felől. Reszketett a félelemtől.

            Halk koppanás hallatszott mögüle. Rögtön megfordult. Azt hitte, kiesik a szíve. Ez csak rémálom lehet. Mindjárt felébred és sírdogál tovább az ágyában. De nem. Itt állt előtte. Egy fekete csuhát viselő, fiatal arcú, gyönyörű nő, hosszú fehér hajjal és izzó vörös szemekkel. Olyan fagyos volt a tekintete, akár egy gépnek. Semmi érzelem, még csak megvetés sem sugárzott belőle.

            - Az istenek súgták – mondta sejtelmes hangon. – Az istenek a villámokkal. Elmondták, hogy már megint itt van egy betolakodó.

            Nagyon gyorsan történt. Szinte, mint egy villámlás. Az idegen Rebeka arcába ütött, aki több métert repült és elterült a padlón. Forgott fele a világ és iszonyatosan megfájdult a feje. A nő pedig egyszerre felette termett és az egyenruhájába markolva felemelte és a falhoz szorította. Rebeka most látta először a nő arcán az érzelmeket. Mélységes gyűlölet és megvetés. Mintha az űrállomás egy hadüzenettel ért volna fel.

            - Jól gondolod – mondta az idegen. – Hadüzenet.

            Azzal közelebb hajolt az izzó szemeivel.

            - Azt hittétek nincs itt élet, igaz? - tette fel a kérdést. – Egy katona vagy, igaz? Biztosítod a helyszínt a többieknek, igaz?

            Ezután Rebeka ismét a földön kötött ki. Sajgott a jobb karja az érkezéstől.

            - Mikor jönnek? – kérdezte a nő.

            Rebeka megpillantotta pisztolyát. Túl messze van. Mire odakúszik, ez többször is elhajítja őt. Esélytelen. A hátára fordult. Még sosem találkozott hasonlóval. Az eddig felfedezett földönkívüli életformák csupán különböző növények és hüllők voltak. Ez pedig tisztára emberi és beszéli is nyelvét.

            - Azt kérdeztem, mikor jönnek? – förmedt rá a nő.

            - Nem tudom – vágta rá Rebeka. – Semmit sem tudok.

            - De rosszul hazudsz.

            Azzal a nő megragadta falhoz vágta. Rebekának majd kiesett a szíve a rémülettől. Szédült, forgott vele a világ. Kezdtek bevillanni régi emlékek. A Margitszigeten ül egy padon, figyeli a folyó hullámain vidáman gyöngyöző napfényt, utána pedig egy téli, romantikus séta jelenik meg az Andrássy úton Gáborral, a régi szerelmével, akivel össze is házasodtak volna, ha az nem lép le valaki mással.

            Ott a fegyver. Egy karnyújtásnyira van. A nő léptei hangosan koppannak a fémpadlón. Gyerünk, Rebeka, parancsolta magának. Mozgás! Most nem olyan gyors. Nyilván alábecsül. Vedd el a fegyvered!

            Rebeka a fegyverért nyúlt és a nő felé célzott. Az a fejét ingatva elmosolyodott.

            - Hiába próbálkozol – mondta sejtelmesen.

            De Rebeka meghúzta a ravaszt. A kék lézer nekicsapódott a nőnek, de semmit sem ártott. Ismét tüzelt, eltalálta. Semmi. Az idegen hangosan felkacagott. Az egész olyan reménytelen volt.

            Az idegen szépen lassan leguggolt hozzá és kiütötte a kezéből a fegyvert. A vörösen izzó szemeivel hosszan nézett az ő kék szemeibe. Az elméjében van. Rebeka szinte érezte, hogy az emlékei, a gondolatai és a titkai már nyitott könyvek lettek ez előtt a vámpírokhoz hasonló szörny előtt.

            - Egy év múlva jönnek – súgta a nő. – Egy év. Jól van. Várni fogjuk őket. Aztán pedig megmutatjuk a népednek, milyen is az istenek haragja. A villámok haragja. Meglátod majd te is. Készülj fel!

            Rebeka látta a vörös izzó szemekben a Föld elleni háború borzalmait. A sikolyokat. A menekülő embertársait. A lángoló épületeket.

*

            Sikoltva ébredt fel. Teljesen leizzadt. Kinézett a csillagok felé az ablakon. Zihált. Csak egy álom volt? Rögtön a mellette lévő kijelzőhöz fordult. Az űrhajó digitális tervrajza szerint minden rendben. Egy órát aludt.

            A kezébe temette az arcát. Kezdett lenyugodni. Egy rossz álom volt. Semmi több. Minden rendben van. Itt van egyedül és folytatódik tovább a szörnyű magánya. Iszik egy kávét, aztán filmeket fog nézni. Biztosan töltöttek fel újakat a rendszerbe. Megnéz vagy öt vígjátékot és kész. Teljesen rendben lesz.

            A konyhában töltött magának egy finom illatú kávét. Bevillantak neki azok az ijesztő, vörös szemek. És annyira életszerű volt az álom. Nem volt olyan szürreális, mint általában, ahogyan az lenni szokott.

            - Dehogynem volt szürreális – vágta rá. – Az volt. Túl sok vámpíros filmet nézel, Rebeka. Már évek óta. Összeadta az agyad azzal a bolygóval odakint. Ennyi. Meg repülőcsészealj. Bolond vagy.

            Belekortyolt a kávéba.

            - Úgyhogy folytatódik az a szánalmas életed – tette hozzá. – Folytatódik. Egy évig.

            Ekkor a laptopja kijelzőjén megjelent a mindig csinos Tibi. A rövid fekete hajú, fiatal férfi azonban nem mosolygott, aggódva nézett Rebekára.

            - Úton vagyunk, drágám! – mondta. – Minden rendben?

            - Tessék? – értetlenkedett a lány.

            - Elküldtél egy vészjelzést az engedélynélküli dokkolásról.

            Rebeka döbbenten meredt a férfira. Már nem is hallotta, amit mond. Kivette a tükröt a zsebéből. Belenézett. Látta a foltokat az arcán. És már érezte is az izomlázhoz hasonló fájdalmat a jobb karján.

            - Rebeka! – szólította Tibi. – Tarts ki! Az űrhajó már nincs a dokkban, de követtük a jeleit. Három nap múlva ott vagyunk! Rebeka! Hallasz engem?

            De a lány csak a tükörbe nézett dermedten és bevillantak előtte annak a vörösen izzó szemeknek az üzenete. Rebeka odalépett az ablakhoz és kinézett a sötétszürke bolygóra. Látta a felhők közti villámokat.  

             Az istenek haragja. A villámok haragja.

2023.július 9.

Budapest

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

5.évad/13.rész

A tükör szilánkjai

            Elhitetjük magunkkal, hogy biztonságos helyen állunk le a speciális járművel. Bízunk abban, hogy senki sem figyel minket az éjszakában, amikor hátsó kertek kerítésein átmászva jutunk el Harmatka házához. Feszült, félelmetes csend honol. Az éjjellátó szemüvegen keresztül figyelem, amint Maja kiszalad az egyik fa mögül a másik takarásába, hogy onnan vegye szemügyre a tárva nyitva álló kertajtót.

            Mozgásnak semmi jele. A fegyverem műszerei nem jeleznek egyetlen lelket sem a már romokból és elhagyatott házakból álló Nemesvámos teljes körzetében. Maja int nekem, majd odaszalad a kertajtó mellé, én pedig a fához, ahol az előbb ő állt. A hátsó kert végébe pillantok, ahol a kerítés mögött kőtörmelékek hevernek egymáson, valamint egy kidőlt fenyőfa, ami jórészt egy kiszáradt medencében pihen.

            - Angéla! – szólít halkan a bajtársam.

            Odapillantok és látom, amint befelé halad a nappaliba. Vetek még egy pillantást hátra. Van egy olyan érzésem, hogy figyelnek valahonnan. Bár akkor biztosan megtámadtak volna minket, hiszen könnyű célpontok vagyunk. Mindegy. Követem Maját a nappaliba, ahonnan először megláttuk Harmatkát.

            - A felső szintre menjünk – súgom.

            - Ne nézzünk itt körül? – kérdi Maja.

            - Szerintem ne. Fent még nem jártunk Nikivel. Ha pedig nem találunk semmit, akkor megnézzük a másik házat.

            - A másikat?

            - Igen. Harmatka átvitt innen minket egy másikba. Kettővel arrébb.

            - Előbb oda kellett volna menni.

            - Nem tudom, de úgy hiszem, hogy az túl egyértelmű lett volna.

            - Jó, de ha itt találunk is valamit, akkor is benézünk oda.

            - Rendben.

            Maja befordul a lépcsők felé. Lenéz a fokokra. A szeme se rebben, de észrevett valamit. Amikor odaállok mellé, akkor pillantom meg én is. Az összes lépcsőfokra fel van írva: HARMATKA.

            - Kissé öntelt ez a nő - jegyzi meg a bajtársam.

            - Az – bólintok.

            - Óvatosan gyere mögöttem.

            Egy évvel ezelőtt még elképzelni sem tudtam volna, hogy Maja segítene nekem megmenteni Nikit. Tavaly ilyenkor még üldözött minket a Megyeri hídon. És most tessék. Az egyik legfélelmetesebb ellenségünkből ő lett az őrangyalunk. A Nővéremé és az enyém is. Az Őrangyal.  

            - Gyere – súgja az Őrangyalom.

            - Megyek – mondom és visszatérek a gondolataimból a jelenbe.

            Lassan lépkedünk felfelé. A fordulóban visszanézek a mögöttünk sorakozó lépcsőfokokra. Még látom a nappaliba vezető kis folyosót. Senki. Semmi. Mégsem stimmel valami. A rókára pillantok. Retteg. Én is. Tisztán érzem egy gonosz lélek jelenlétét. Aki nem Harmatka. Hanem valaki más. Fent van. De még az is lehet, hogy odalent vár minket. Vagy odakint.

            - Ne aggódj – mondja halkan Maja. – Én is érzem.

            - Azért figyeljük a jármű jeleit – súgom.

            - Figyelem. És beállítottam a riasztót hangos szirénára. Még Új-Veszprémben is hallani fogják, ha az megszólal.

            - Jól van.

*

            Egy folyosón haladunk végig. Itt nincsenek a falon szörnyeket ábrázoló festmények, mint a másik házban. Itt csak nyitott ajtók vannak a baljós csendben. Hat ajtó. Három balra. Három jobbra. Egy pedig szemben. Akkor hét. Kettőbe benézünk. A törmelékek hevernek a földön és egyetlen bútort sem látok.

            A következőnél befordulok balra, Maja jobbra. Ledöbbenek. Az üres szobában egyetlen nagy tükör áll az ablak mellett. Az üvege betörve. Harmatka szavait hallom a fejemben. „Rá fogsz jönni, hogy hol van a nővéred. De előbb rá kell lépned arra az útra, ami majd téged is egy törött üvegű tükörhöz vezet”.

            Nem törődve a lehetséges csapdákkal, belépek a szobába. Az éjjellátón keresztül látom a torz tükörképemet. Mintha a lelkem egyszerűen darabokra tört volna és az arcom is több, árnyalt vonásokkal néz vissza rám. Némelyiken ijedtnek látszom, a többin pedig haragosnak, félelmetesnek. Ez láthatta Harmatka is? Behunyom a szemem. Tudom, hogy ki vagyok. Nem az, akit láttatni akarnak velem a tükörben, hanem én. Én. Én vagyok. A rókára pillantok, aki biztat.

            Közelebb lépek a tükörhöz. Próbálok valami árulkodó jelet keresni rajta. Hallom, amint Maja mond valamit halkan, de nem tudom, mit. Csak odalép mellém, én pedig igyekszem koncentrálni. Lassan megkerülöm a tükröt, hátha van mögötte valami. Esetleg odarögzítve. De nem, nincs ott semmi.

            Nem ez volt Harmatka célja. Csak azt akarta, hogy megijedjek magamtól. A tükör üres hátoldalát figyelem és kezdek sokkos állapotba kerülni. A könnyek és ordítás ellen harcolva, megsemmisülten pillantok Majára, akinek van valami a kezében. Egy mappa. Vagy dosszié. Értetlenül bámulok rá.

            - Angéla – súgja az Őrangyalom. – Van itt valami.

            - Mi az? – kérdem.

            Maja kinyitja a mappát, én pedig odalépek mellé. Egy adatlap. A fényképről a komoly, határozott tekintetű Harmatka néz vissza rám. Ha jól látom, akkor blézer van rajta és alatta fehér ing. Értelmiséginek tűnik.

            - A teljes neve Rácz Harmatka - olvassa fel Maja. – Televíziós riporter, szerkesztő. Harmincnyolc éves. Zalaegerszegen született.  Itt egy zalaszentiváni címet látok, aztán alatta egy budapestit. A hatodik kerületben lakott.

            Maja felém pillant.

            - Riporter – mondja. – Akkor ezért volt olyan ismerős az arca. Láttam a tévében. Többször tudósított külföldi eseményekről. Még most is cseng fülemben, hogy „a helyszínen van tudósítónk, Rácz Harmatka”.

            Én az arcnál ragadtam le. Fiatal, ambiciózus, elszánt, de a szemeiből szeretet, gondoskodás sugárzik. Egy empatikus lélek tekintete, aki mindenre készen áll egy nemes cél érdekében. Nyoma sincsen annak a szörnyetegnek, akivé lett. A törött tükör felé pillantok. Talán ugyanebbe nézett bele annak idején. Az Őrangyalom felsóhajt.

            - Túl könnyű volt ezt megtalálni – folytatja Maja. – Direkt hagyta itt. Talán tudta, hogy így alakulnak a dolgok. És egyértelmű, hogy Zalaszentivánon lehetnek. Ott lehet a háza. Ami leégett. Mindegy. Nem tudom, de érdemes lenne ott kezdeni. Aztán irány Zalaegerszeg. Mellékutakon, óvatosan megközelítve. Arrafelé hemzsegnek az ellenállók. És fosztogatókból akad bőven.

            - A tükör volt a lényeg – súgom. – Azt akarta, hogy lássam magam. Azt akarja, hogy én is olyan legyek, mint ő.

            Az Őrangyalom ekkor elém lép, eltakarva a tükröt. Mélyen a szemembe néz.

            - Nem leszel olyan – mondja lágyan. – Nem lehetsz olyan. Te túl erős vagy ahhoz. Rendben?

            Nem tudok erre mit mondani. De Maja nagyon határozott, ezért borzasztó nehezen, de bólintok. Süvítést hallok kintről. Az Őrangyalom az ablak felé pillant, aztán azonnal a földre lök, majd ő is mellém vetődik. A rakéta nagy erővel csapódik be a ház oldalába és az ablakok szilánkjai zuhannak ránk.

            Tüzet nyitnak ránk és a golyók záporoznak a szobában. Maja int, hogy kúszunk előre az ajtó felé. Valami elsuhan felettünk, ami biztosan nem rakéta. Nem, ez egy drón a ház felett. A lövések abbamaradnak.

            - Megfordul – súgom. – Be fog jutni.

            - Tudom – bólint Maja.

            Felpattanunk. Az Őrangyalom bedobja a táskájába Harmatka mappáját. Kiszaladunk a szobából, mire valahol a folyosó vége felől halljuk, hogy betörik egy ablak. Halk gépzaj jelzi a drón közeledtét. Biztosan a miénk, de az ellenállók, vagy éppen Harmatka átprogramozta. Maja int, hogy haladjak előtte.

            - Fedezlek! – mondja. – Nyomás!

            Előre szaladok. Hallom a gép hangját. Olyan, mint egy hajszárítóé, vagy egy halkabb porszívóé. Közelebb van. Nyilván már a folyosóra kanyarodott. Amikor a lépcsőkhöz érek és szaladni kezdek lefelé, Maja tüzet nyit. Azonnal visszafordulok. Miért áldozza fel magát? Együtt kellene felvennünk a harcot a drónnal szemben.

            - Angéla! – kiáltja az Őrangyalom. – Szaladj! Kint találkozunk!

            - Nem! – üvöltöm. – Segítek!

            - Szaladj már!

            Hallom a gép forgótárait. Maja pedig védtelen, segítségre szorul. Ekkor a lépcsőforduló falára golyók záporoznak, én pedig pánikba esve szaladni kezdek lefelé. Még hallom Maja fegyverének hangját. Életben van. Szerintem az egyik szoba ajtajánál van és onnan küzd meg a váratlan vendégünkkel.

            Ám amikor leérek a sötét nappaliba, már csak a drón záporát hallom. Maja! Vissza kell mennem. Azonnal. Visszaszaladok. Ahogy szelem a lépcsőfokokat, hirtelen robbanás rázza meg a fordulót. Lángoló törmelékek csapódnak a forduló falának. Hátrálni kezdek, majdnem leesek a lépcsőn.

            Lent egészen a nappaliba vezető kis folyosó faláig hátrálok. Nem hallok semmit. A drón megsemmisülhetett. De Maja? Hol van? Fel kell jutnom valahogyan. Biztosan baja esett. Éppen megindulnék felfelé, amikor ismerős hangot hallok a hátsó kert felől.

            - Angéla! – kiáltja az Őrangyalom.

            Odafordulok és látom őt odakint. Kimászott az ablakon? Elmosolyodok és felé szaladok. Mire kiérek, átölelni sincs időm, mert egy újabb közeledő gépet hallunk. Felnézünk az égre. Három is felénk tart jobbról.

            A kerítéséken átugorva menekülünk a zuhanórepülésben érkező drónok elől. Egy nagyobb kertben kötünk ki. Szaladni kezdünk, aztán hirtelen megtorpanunk. Kis híján beleesünk egy medencébe, melyben kisebb autó roncsa hever. Igen, ebbe idefelé is majdnem beleestünk.

            A drónok elszáguldanak felettünk. A középső tartja az irányát, mire a két mellette lévő egy hirtelen kanyarral visszafordul. A világító szemeikkel figyelnek minket. Maja elindít feléjük egy rakétát. A jobbról közelítő kikerüli azt egy ügyes pörgő mozdulattal, mire az éppen megforduló középsőnek nincs ilyen szerencséje. Eggyel kevesebb drón. Szuper. De még mindig veszélyben vagyunk.

            Egy fenyőfa takarásában átmászunk egy újabb kerítésen, eközben a két megmaradt gép elszáll felettünk. Az Őrangyalom balra int és az egyik ház hátsó ajtaja felé szaladunk. Egy rakéta csapódik be mögöttünk. Maja kinyitja az üvegajtót, aztán keresztülszaladunk egy hasonló nappalin, mint az előző.

            Hallani, amint az egyik drón zuhanórepülésbe kezd és a hangja egyre közelebbinek tűnik. Ez be fog jönni a házba utánunk. Aztán a hátsó ajtót betörve meg is érkezik. Maja balra lök egy kisebb szobába, aztán megfordul elindít egy rakétát. Bevetődik mellém és abban a pillanatban robbanás rázza meg a házat. A gép lángoló darabjai a bejárati ajtó felé repülnek. Kettő megvan.

            Fülelünk. Az utolsóval már nem lesz ilyen egyszerű. Elszáll a ház felett és nyilván nagy ívben kanyarodik egyet. Minden bizonnyal arra számít, hogy a bejárati ajtón keresztül menekülünk tovább. A speciális járművet az utca végében lévő homokúton hagytuk egy teherautó roncsa mellett.

            Eszembe jut valami.

            - Maja – súgom a sötétben.

            - Igen? – fordul felém. – Megsebesültél?

            - Nem. Csak van egy ötletem.

            - Mond.

            - Használhatnánk a jármű tornyát távirányítással.

            - Remek ötlet.

            Azzal a homlokára tolja éjjellátószemüveget, majd előveszi a táskájából a tabletre hasonító kommunikátort. Begépeli a jármű sorszámát, aztán belép a rendszerbe. Rövidesen megjelenik a torony kameraképe a teherautó roncsára nézve. A képernyő alján egy nagy fekete, korongalakú ikon válik elérhetővé. Maja azt kezelve oldalra fordítja a tornyot, majd felfelé. Az égen szálló drón azonnal célkeresztbe kerül.

            - Felénk jön – súgja. – Észrevette a járművet.

            Alacsonyan száll felénk. Támadni fog. Ki is lő egy rakétát a torony felé. Maja kétségbeesetten gépelni kezd, miközben az szélsebesen száguld az egyetlen járművünk felé. Elindít ő is egyet a rakéta irányába. A két lövedék összeütközik. Még korai az öröm, mert a drón bármikor újra lőhet. Az Őrangyalom ekkor gombnyomással leszedi a gépet. Megkönnyebbülten sóhajtok fel.

            - Remélem, nincs több – mondom.

            - Ne várjuk meg – vágja rá Maja.

            Néhány perc múlva már a sötét utcában szaladunk a sorházak között. A végébe bámulok és csak reménykedni tudok, hogy már semmilyen meglepetés nem érhet minket. Ekkor jelezni kezd a fegyveremre szerelt kijelző. Két harckocsi közeledik a főút felől. Nemsokára be fognak kanyarodni mögöttünk.

            - Maja! – kiáltom el magam.

            - Húzzunk bele! – üvölti.

            Már érzem is, amint megremeg az aszfalt alattunk.

folyt.köv.

2023.július 1-7.

Budapest

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

5.évad/12.rész

A lélek mélyéről

            Elkövetem azt a hibát, hogy lenézek az alattam tátongó mélység félhomályába. A földszinten tartunk a fogódzkodók melletti ábra szerint. Alattunk pedig a mínusz harmadik emelet fémpadlója várja, hogy egy figyelmetlen mozdulattal lehulljunk hozzá. Felnézek a szépen haladó Majára, aki hirtelen megáll.

            - Ne nézz le! – súgja aggodalommal a hangjában. – Sose nézz le, csak ha hallasz valamit felfelé törni.

            A lelkem mélyére emlékeztet. Ott is sötétség honol a fénnyel keveredve. A fájdalom azért, ami elveszett. És a félelem azért, ami elveszhet bármelyik pillanatban. A Nővérem Harmatka fogságában. Ne, Angéla. Azt teszed, amit tenned kell. Csak így szabadíthatod ki. Szedd össze magad. Menni kell tovább. Hiába nyílt meg alattad a pokol itt a titkos vészkijárat mélységében. Igyekezz felfelé!

            Megindulok és erre Maja is folytatja a mászást. Ha jól emlékszem négy emelet van hátra és onnan megtámadhatjuk Harmatkát, valamint a mellé állt katonákat. Nagyon hidegek ezek a fogódzkodók. Odakint tél van, a fűtést pedig csak olyan helyeken kapcsolják be, ami nem számít titkos vészkijáratnak, nehogy a hőérzékelők és a drónok felfigyeljenek rá ilyen helyzetekben.

            Megtorpanok. Halk ismétlődő zajt hallok.

            - Maja – súgom.

            - Mi az? – kérdi.

            - Hallod ezt?

            Megáll. Fülel. Én is. Sípolások. De nagyon halkan. Körbenézek ezen a liftaknához hasonló helyen. Nem tudom megállapítani merről jöhet. Egyik pillanatban mintha felettünk volna, aztán mintha mellettem, aztán alattunk.

            - Hallom – súgja Maja. – Járőrdrón.

            - Honnan jöhet? – kérdem.

            Mintha felettünk volna. Elvileg csak onnan jöhet. A szellőzőrácsok körülbelül egymástól félméteres távolságban sorakoznak egymás alatt. Viszont túl keskenyek ahhoz, hogy egy lebegő járőrdrón elférjen azokban a járatokban. De kell lennie néhány nagyobb szellőzőnek is emeletenként.

            - A nagyobb szellőzőkből jutott be – állapítom meg halkan. – Vagyis az azoknak álcázott járatokból.

            - A legközelebbi az első szinten van felettünk – bólint Maja, aztán felnéz.

            A fegyverével arra céloz. Fülelünk. Ledöbbenek. Most már tudom honnan jön. Lassan lenézek a mélységbe. Ekkor a háromemeletnyi mélység alján egy vörösen villogó fényt pillantok meg.

            A fegyveremmel arra célzok és gondolkozni is elfelejtek az ijedségtől. Egy rakétát indítok meg felé, mire a drón hangosan szirénázni kezd és a vörös fény hirtelen eltűnik. A lövedék becsapódik és hangos robbanás rázza meg járatot. A lángok majdnem a mínusz első szintig jönnek fel.

            A gép még mindig szirénázik és egyre hangosabban. Minden bizonnyal már el is küldi a jelentést Harmatkának, aki pillanatok alatt összerakja a képet. De szerintem jól tudja, hogy itt vagyunk.

            - Húzódj a falhoz, Angéla! – kiáltja túl a lármát Maja.

            Azonnal úgy teszek és látom, amint egy gombnyomással élesít egy gránátot, majd elengedi. Az zuhanni kezd, aztán leérve gurul egyet. A robbanás után a sziréna is megszűnik és feszült csend telepszik ránk. Fülelünk. A járőrdrónok mesterséges intelligenciák és a taktikájuk sokkal kifinomultabb néha, mint bármelyik emberé. Lehet, hogy csak elhiteti velünk, hogy megsemmisült.

            Ekkor hallok valami forgó, pergő hangot. Forgótárak. Azonnal golyók záporoznak felénk. Azonban mintha nem akarna minket eltalálni, a drón csak a levegőbe lő a felső szintek irányába.

            - Maradj a falnál, Angéla! – kiáltja Maja kétségbeesetten, majd elindít egy rakétát.

            Az becsapódik és a robbanás megvilágítja a mélységet. A járőrdrón lángoló darabokra esik. Csak figyelem a fényeket és már biztos vagyok benne, hogy ez nem automata gép volt, hanem távirányítással működött. Könnyen eltalálhatott volna minket, de tudatosan kerülte. Ránk akart ijeszteni.

            - Ez Harmatka volt – súgom. – Ő irányította. Vagy valamelyik embere.

            - Igen – bólint felettem Maja. – Tudja, hogy itt vagyunk. Vagy legalábbis jól tippelt.

*

            A második szinten húzódó, szellőzőnek álcázott, sötét járaton szaladunk végig. Itt már ki tudunk egyenesedni, így könnyebben haladunk előre. Vagyis haladnánk, ha nem csak néhány apró kis égő világítana halványan. Oldalt nyilak mutatnak az ellenkező irányba, ahonnan jövünk. Hát, persze, hisz ez egy menekülési útvonal, mi pedig visszafelé tartunk a bázisra. Érted megyünk, Niki, mondom magamban. Meg fogunk menteni. Tarts ki! Nemsokára ott leszünk. Nem lesz semmi baj.

            Maja int, hogy maradjak le. Lemaradok, ő pedig befordul egy kanyarban. Aztán azonnal szalad is vissza. Hallom a forgótárakat. Egy drón. Rögtön tüzet nyit és lövedékek záporoznak a kanyarba. Hallani, amint szélsebesen közeledik, miközben megállás nélkül szórja a golyókat. Maja előkap egy gránátot, élesíti, elszámol háromig, próbálja kiszámítani milyen messze lehet a gép.

            Egy villámgyors mozdulattal behajítja a gránátot a kanyarba. A drón szirénázni kezd, majd a robbanás után abbahagyja. A lángoló darabjai a falnak csapódnak. Könnyű volt ez is. Vajon miért?

            - Vissza akar tartani minket – állapítom meg.

            - Tessék? – fordul felém Maja.

            - Harmatka. Vissza akar tartani minket. Mintha időt akarna nyerni.

            - Nem olyan biztos az. Miért tenné?

            - Nem tudom. Nem hiszem, hogy fél tőlünk. És szerintem nem akar elmenekülni. Túl korai lenne.

            Maja elgondolkozik egy pillanatra. Utána int, hogy induljunk.

            - Siessünk – súgja.

*

            Miután kirúgja az egyik szellőző rácsát, Maja kinéz. Felém pillant és biccent. Tiszta a terep. Kimászunk a második emelet félhomályos folyosójára. A trapéz alakú folyosó fényei takarékra vannak kapcsolva. Balra fordulunk és a kanyar felé tartunk. Onnan jobbra kell majd fordulnunk és utána egyenesen haladva eljutunk a liftekig, valamint a lépcsőház ajtajáig. És azután kezdődik az igazi harc.

            Ekkor hirtelen megreccsen felettünk az egyik hangszóró. Azonnal arra szegezzük a tekintetünket.

- Angéla – súgja Harmatka a hangszóróból. – Tudod te, milyen érzés, amikor a lelked meghal?

Behunyom a szemem. Nem szabad erre válaszolnom. Hadd beszélgessen magával.

            - Fájdalmasan kezdődik – folytatja derűs, sejtelmes és izgatott hangon. – Olyan, mintha belemarkolnának a szívedbe és a mellkasod már menekülni akar, de te csak nézed a levegőben szálldogáló, lángoló faleveleket. Az otthonod figyeled egy kősziklán ülve. A fejed lüktetni kezd, miközben szépen lassan pánikba esel. A halálba akarod könnyezni magad, a saras utat nézed a földön és nem akarod elfogadni, hogy ez veled történik. Egy pillanatra kiég az agyad és még csak azt sem tudod, hogy ki is vagy valójában. Még a napszak is elveszik, nem tudod, hogy nyár van-e, vagy tavasz, de akkor rájössz, hogy hideg van és a lángoktól olvad a havas út. A fejed pedig még mindig lüktet.

            Annyira átérzem, amint mond, hogy kezdem megsajnálni. Nem, Angéla. Nem szabad. Elrabolta a Nővéred.

            - Aztán útnak állsz – folytatja Harmatka, de úgy mintha egy tündérmesét olvasna a kandalló mellől. – A lábaid figyeled. Mennek. Szellő fúj. Te pedig még mindig nem tudod elfogadni, hogy ahol szeretet volt, az mostanra teljesen elveszett. Fényes nappalok villannak be a szemeid előtt. Kert. Mosolyok. Finom étel illata. A lábaid csak mennek. Lágy szellő. És már tudod, hogy ez nincs többé. Hibáztatni akarsz valakit. A világot. Igen, vádló leszel. Bosszúra vágysz. És bűnbak híján lassan önmagad ellen fordulsz. Miért nem voltam ott? Miért nem vigyáztam rájuk? Miért ilyen igazságtalan minden? Miért pont velem történt meg? Mit vétettem én? Miért? Mondja meg valaki most, hogy miért!

            Halkan nevet egyet. Mintha csak egy vicces csattanó került volna a mese végére.

            - Megkapaszkodsz egy fában – folytatja tovább kellemes hangon. – Nézed a havat. Nem tud mit tenni érted. Ahogyan a halott fenyő sem, melynek tetejét egy lezuhanó vadászgép perzselte meg. Sóhajtasz. Könnyezel. El akarod mondani valakinek. Az égre nézve beszélsz azokkal, akikkel már nem lehet. Órákig állsz ott. Aztán napokig vándorolsz célok nélkül. A halált várod. És közel is vagy hozzá. Kezd egyre jobban tetszeni a gondolat. És miközben egyik fogság után a másikból szabadulsz, rájössz, hogy egy új élet kezdődött el. Csak még nem tudod, milyen célt követ.

            Megkönnyebbülten sóhajt egyet. Nem látom az arcát, de szinte előttem van, amint elmosolyodik és megcsillannak a zöld szemei. A hangszórót figyelem. Hallom ismét sóhajtani, de ez már szinte örömteli.

            - Találsz egy házat – kezdi a mese új fejezetét. – Pont olyan, mint amilyen régen a tiéd volt. Bent találsz egy repedt tükröt. Elmosolyodsz, mert annyira klisés a helyzet. De tudod, hogy innen már másképpen mész tovább. Izgatottan, megvilágosodott mosollyal nézel bele és akkor lassan elengeded azt a gyönyörű múltat. Hagyod elmenni azokat, akiket elvesztettél. Utána önmagadat is. Rájössz, hogy ez nem is olyan nehéz. Csak megragadod az összes felesleget és kidobod. Visítva nevetsz bele a tükörbe. A ház előtt pedig még senki sem áll, de az utadon már mindenki vár. Csak téged. Gyönyörű érzés, Angéla. Ezután pedig jönnek a célok is. Az enyém pedig, hogy mindenkinek átadjam ezt az érzést.

            Kezdem összerakni. Remélem, nem azt akarja, amire gondolok.

            - Itt van előttem a nővéred, Angéla – súgja. – És tudod, szerintem itt az idő, hogy neked is átadjam ezt érzést. Ez lesz az én ajándékom.

            - Ne! – üvöltöm sikoltva. – Úton vagyok!

            - De ennél jobb játékot gondoltam ki. Ami kellett, azt megkaptam. Többre vágyok, de jelenleg ennyi elég. Persze mindig álmodozom arról, hogy még több ember csatlakozik hozzám. A világ a cél. Láttam egy jövőt, Angéla. Egy jövőt, amikor én uralom ezt a bolygót. Ezüstből készült, fénylő koronát hordok. Megcsillan a fényben. Ott ülök majd a trónomon. Érzem majd nyugalmat. A biztonságot, amit akkor kerestem, amikor bujkáltam a bokrok között, a fák mögött, amikor reszketve hunytam le a szemem éjjelente. Milyen érdekes, nem tudtam, hogy csoda itt van elrejtve az agyamban. Itt volt mindig is. Akkor is, amikor rettegtem. Itt volt az agyamban. A te agyadban is ott van, Angéla. A képesség. Az önfelszabadítás képessége. Ha azt megtalálod, azonnal megvilágosodsz.

            Felsóhajt. Hallok valami furcsa zajt a háttérben. A rókára pillantok. Ő megerősíti az érzéseimet. Maja lassan is felém fordul. Ő is hallja.

            - Megvilágosodsz – folytatja Harmatka. – Úgy bizony. Én már járom az utamat. De te még nem. Ha itt lennél velem, már te is úton lennél. Velem. Velünk. A nővéreddel. Ne félj, még nem fogom bántani.

            Motorzaj. Maja int, hogy kövessem. Azonnal szaladni kezdünk a kanyar felé.

            - De úton leszel – súgja az a szörnyeteg. – Úton.

            Befordulunk jobbra és a folyosó mentén sorakozó, vastag ablakok egyikénél megállunk. Alig égnek odakint a fények. A magas bejárati kerítést figyeljük. Balra egy üres őrtorony. Egy erős zúgást hallunk valahonnan. Vajon honnan jön? Közelebb lépünk az üveghez. Felülről jön a zaj.

            Egy csapatszállító gép suhan el a csillagos égen.

            - Ne! – üvöltöm és elkezdem csapkodni az üveget. – Niki! Ne!

            A gép villódzó vörös fényei egyre csak távolodnak és távolodnak.

            - Ne keseregj, Angéla – folytatja Harmatka. - Ez csupán egy újabb lehetőség számodra. Előbb-utóbb úgyis megtalálsz minket. Rá fogsz jönni, hogy hol van a nővéred. De előbb rá kell lépned arra az útra, ami majd téged is egy törött üvegű tükörhöz vezet. Bele fogsz nézni abba a tükörbe. És mosolyogni fogsz.

            A hangszórók megreccsennek és elhallgatnak, a vörös fények pedig teljesen eltűnnek az éjszakában. Sokkos állapotban figyelem az éjszakát. Hallom Maja hangját, de nagyon lassan fogom fel, mit is mond.

            - Angéla – szólít lágyan. – Angéla.

            Lassan felé fordulok. Látom a kék szemeiben az elszántságot és az irántam érzett aggodalmat.

            - Utánuk megyünk – mondja. – Elindulunk. Oké? Megtaláljuk Nikit.

            - Nem akarom elveszíteni – mondom a síráshoz közel. – Nem veszíthetem el.

            - Nem fogod. Ígérem neked.

*

            Maja elmondta, hol tartja gyógyszereit. A fürdőszobája polcáról leveszem mind a két dobozt, zsebre vágom, aztán kiszaladok a konténerházból az útra. Ő lefékez előttem egy speciális járművel. Kinyitom az oldalsó ajtót és bepattanok. Előre szaladok, átadom neki az orvosságot és beülök mellé. Bezárom az ajtót egy gombnyomással, Maja pedig sebességbe kapcsol.

Rövidesen már egy kis erdőmenti úton haladunk és a monitorokat figyelem. Sehol sincs jele a gépnek, amivel Harmatka elhagyta bázist. A távolban jelez repülőket, de azok vadászgépek, valamint drónok. Egyetlen csapatszállító sem látszik.

            - Nem látom őket – súgom.

            - Nem is fogod – mondja Maja. – Leárnyékolták magukat.

            Eszembe jut valami. Nemesvámos. Igen. Harmatka házában lehet a kulcs. Valamit biztosan otthagyhatott nekünk. Biztosan alaposan eltervezte a dolgot. Ha pedig mégsem hagyott ott semmit, akkor hibázni még hibázhatott. Egy térkép, egy terv, vagy bármilyen nyom maradhatott, amin elindulhatunk.

            Maja felé fordulok.

            - El kell mennünk abba a házba, ahonnan elhoztunk Harmatkát – mondom neki.

            - Hátha hagyott valamilyen nyomot?

            - Kell lennie valaminek.

            - Rendben. Mondhatod az irányt.

folyt.köv.

2023.június 24-30.

Budapest

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

Részlet az 5.évad/12.részből

- Angéla – súgja Harmatka a hangszóróból. – Tudod te, milyen érzés, amikor a lelked meghal?

Behunyom a szemem. Nem szabad erre válaszolnom. Hadd beszélgessen magával.

            - Fájdalmasan kezdődik – folytatja derűs, sejtelmes és izgatott hangon. – Olyan, mintha belemarkolnának a szívedbe és a mellkasod már menekülni akar, de te csak nézed a levegőben szálldogáló, lángoló faleveleket. Az otthonod figyeled egy kősziklán ülve. A fejed lüktetni kezd, miközben szépen lassan pánikba esel. A halálba akarod könnyezni magad, a saras utat nézed a földön és nem akarod elfogadni, hogy ez veled történik. Egy pillanatra kiég az agyad és még csak azt sem tudod, hogy ki is vagy valójában. Még a napszak is elveszik, nem tudod, hogy nyár van-e, vagy tavasz, de akkor rájössz, hogy hideg van és a lángoktól olvad a havas út. A fejed pedig még mindig lüktet.

            Annyira átérzem, amint mond, hogy kezdem megsajnálni. Nem, Angéla. Nem szabad. Elrabolta a Nővéred.

            - Aztán útnak állsz – folytatja Harmatka, de úgy mintha egy tündérmesét olvasna a kandalló mellől. – A lábaid figyeled. Mennek. Szellő fúj. Te pedig még mindig nem tudod elfogadni, hogy ahol szeretet volt, az mostanra teljesen elveszett. Fényes nappalok villannak be a szemeid előtt. Kert. Mosolyok. Finom étel illata. A lábaid csak mennek. Lágy szellő. És már tudod, hogy ez nincs többé. Hibáztatni akarsz valakit. A világot. Igen, vádló leszel. Bosszúra vágysz. És bűnbak híján lassan önmagad ellen fordulsz. Miért nem voltam ott? Miért nem vigyáztam rájuk? Miért ilyen igazságtalan minden? Miért pont velem történt meg? Mit vétettem én? Miért? Mondja meg valaki most, hogy miért!

            Halkan nevet egyet. Mintha csak egy vicces csattanó került volna a mese végére.

            - Megkapaszkodsz egy fában – folytatja tovább kellemes hangon. – Nézed a havat. Nem tud mit tenni érted. Ahogyan a halott fenyő sem, melynek tetejét egy lezuhanó vadászgép perzselte meg. Sóhajtasz. Könnyezel. El akarod mondani valakinek. Az égre nézve beszélsz azokkal, akikkel már nem lehet. Órákig állsz ott. Aztán napokig vándorolsz célok nélkül. A halált várod. És közel is vagy hozzá. Kezd egyre jobban tetszeni a gondolat. És miközben egyik fogság után a másikból szabadulsz, rájössz, hogy egy új élet kezdődött el. Csak még nem tudod, milyen célt követ.

            Megkönnyebbülten sóhajt egyet. Nem látom az arcát, de szinte előttem van, amint elmosolyodik és megcsillannak a zöld szemei. A hangszórót figyelem. Hallom ismét sóhajtani, de ez már szinte örömteli.

            - Találsz egy házat – kezdi a mese új fejezetét. – Pont olyan, mint amilyen régen a tiéd volt. Bent találsz egy repedt tükröt. Elmosolyodsz, mert annyira klisés a helyzet. De tudod, hogy innen már másképpen mész tovább. Izgatottan, megvilágosodott mosollyal nézel bele és akkor lassan elengeded azt a gyönyörű múltat. Hagyod elmenni azokat, akiket elvesztettél. Utána önmagadat is. Rájössz, hogy ez nem is olyan nehéz. Csak megragadod az összes felesleget és kidobod. Visítva nevetsz bele a tükörbe. A ház előtt pedig még senki sem áll, de az utadon már mindenki vár. Csak téged. Gyönyörű érzés, Angéla. Ezután pedig jönnek a célok is. Az enyém pedig, hogy mindenkinek átadjam ezt az érzést.

            Kezdem összerakni. Remélem, nem azt akarja, amire gondolok.

            - Itt van előttem a nővéred, Angéla – súgja. – És tudod, szerintem itt az idő, hogy neked is átadjam ezt érzést. Ez lesz az én ajándékom…

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

5.évad/11.rész

Bizonytalan úton

            Maja kirúgja a szellőző rácsát és kipillant a félhomályban úszó hideg folyosóra. Int, hogy minden rendben, majd kimászik. Óvatosan, a legrosszabbra felkészülve követem őt, miközben minden erőmmel azon vagyok, hogy megfékezzem a pánikot. Vagy fél óra is eltelhetett már Harmatka ultimátuma óta és bele sem merek gondolni, hogy az a szörnyeteg mit művelhet Nikivel.

            Hosszú, egyenes kőfalú folyosón állunk. Mindkét oldalon szépen egyenletesen haladó csövek futnak végig. A mennyezeten gyenge fényt adó villanykörték sorakoznak. Azért nem olyan rosszak a látási viszonyok, mert látok néhány baljós kereszteződést. Azonban, hogy mi van ennek az útnak a végén, az elveszik a távoli sötétségben. Akár szimbolikus is lehet. Egy bizonytalan ösvényen vagyunk.

            - Ez az a hely? – kérdem.

            - Igen – bólint Maja. – Előbb épült, mint maga a bázis. Nincsenek kamerák, nehogy a monitorszobát birtokba vevő ellenség nyomon tudja követni a menekülő főtiszteket. A mögöttünk lévő szakasz egy közeli falu felé vezet, ahol egy családi háznak álcázott létesítmény garázsában egy speciális jármű várja vezéreket.

            - Bezzeg a lakókat nem védik ennyire.

            - Ne mond, hogy meglepődtél.

            - Nem lepett meg. Szóval a folyosó végén lesz egy járat, ahonnan fel tudunk jutni a bázisra?

            - Igen. A mínusz harmadik szintre. Onnantól egy kicsit izgalmasabb lesz a dolog.

            - Miért?

            - Egy szellőzőrendszernek álcázott a kis alagúton haladunk majd egyenesen, majd felfelé egy létrán.

            - Sok ilyen helyzetben voltam már. Rosszabban is.

            Maja felém fordul a sejtelmes mosolyával.

            - Akárcsak én – súgja.

            Visszafordul az előttünk álló hosszú, sötétbe vesző útra.

            - Induljunk – mondja hirtelen.

*

            Éppen biztonságban áthaladunk az első kereszteződésen, ami voltaképpen csak két beugró elsősegélycsomagokkal, amikor észreveszem, hogy Maja lemaradt. A legrosszabbat sejtve fordulok felé. Valamit észrevett? Ledöbbenek. Ott áll félhomályban és reszket, miközben az arcára valami átkozottul nagy félelem vetül ki. Mintha rohama volna.

            - Maja – súgom. – Mi a baj?

            Az arca megremeg és úgy tűnik, hogy kiáltani akar. Most pont olyan, mint régen, amikor a parancsoló hangoktól szenvedett.

            - Menj távolabb - nyögi. – Hátrálj!

            - Mi történt? – kérdem, pedig már tudom is választ.

            Ekkor a földre dobja a fegyverét és gyorsan a fal felé fordul és megragadja az azon futó fémcsövek egyikét. Az egész teste remeg a rohamtól. Nagyon megijedek. Ezek szerint kezd visszaesni az állapota. Ha pedig így van, akkor nem csak én, de az egész küldetés veszélybe kerül. Nem! Segítenem kell rajta. Nagyot nyelek, aztán szépen lassan, óvatosan megindulok felé. Annak ellenére, hogy bármelyik pillanatban felkaphatja a fegyverét és rám szegezheti. Csak nyugi, Angéla. Minden rendben lesz.

            - Maja – súgom. – Segítek.

            - Ne gyere közelebb! – kiáltja. – Ne!

            - Megint azok?

            - Nem szedtem be a gyógyszert. Naponta kétszer kell. Nem szedtem be este. És most itt vannak. Itt vannak.

            Megállok. Rémülten figyelem, amint küzd a fejében lévő hangok ellen.

            - Nem! – kiáltja. – Nem teljesítem! Nem! Takarodjatok!

            Kétségbeesetten fordul felém. Patakokban folynak a könnyei és úgy tűnik, hogy iszonyatos harcot vív azok ellen. Lenéz a fegyverére és azonnal hátrálni kezd. Úgy bámulja, akár egy érte nyúló szörny karmait.

            - Angéla – szólít remegő hangon, miközben a fegyvert bámulja. – Angéla, menj tovább nélkülem! És vidd azt is! Vidd el innen!

            Behunyja a szemét, majd bal kezével belekapaszkodik az egyik csőbe. A jobb karja rándul egyet, mintha önálló életre kelt volna. Maja szemei hirtelen fennakadnak és egyre jobban reszket, mintha áramütés rázná.

            Azonnal odaszaladok hozzá, mire a szemei hirtelen felém fordul fordulnak. Hitetlenkedve figyel engem. Lassan elveszti az erejét. Szédülhet. Éppen a földre rogyna, de még időben elkapom.

            Leültetem, finoman a falnak döntöm, miközben ő kezdi lassan elveszíteni az eszméletét. Magamhoz ölelem.

            - Jól van – súgom neki. – Jól van. Vigyázok rád. Mindjárt elmúlik.

            - Sosem fog elmúlni, Angéla – súgja erőtlenül. – Beteg vagyok. És beteg maradok. Bocsáss meg nekem.

            - Nem tettél semmi rosszat.

            - Hagyj itt.

            - Nem hagylak itt. Egy kicsit pihenünk. Mindjárt jobban leszel.

            - Nem érzek semmit. De ők itt vannak. Védtelen vagyok. Nem tudok védekezni.

            - Én majd megvédelek, Maja. Ne félj.

            - Téged akarnak. Jobb, ha sietsz.

            - Nem érdekel. Nem hagylak itt.

            Felém pillant a könnyes szemeivel.

            - Segíteni akartam nektek – súgja. – Jóvá akartam tenni.

            Adok egy puszit a homlokára, aztán a mélyen a szemébe nézek. Iszonyatosan szenved. Nem hagyhatom itt.

            - Emlékszem, Angéla – súgja remegő hangon. – Emlékszem arra, amit mondtál. „Építs kertet a félelmeidre.” Minden nap mondom magamnak. Minden egyes nap. Mindig erőt ad nekem. Aztán látom, amint menekülsz előlem. Bevillannak a kínzó emlékek és látom azt a démoni tekintetem. Rettegek magamtól. Nem akarom azt megint. Nem akarok neked rosszat. És Nikinek sem.  

            - Akkor most én mondom neked – mondom neki lágyan. – Építs kertet a félelmeidre.

            - Menned kell.

            - Nem. Velem kell jönnöd.

            - Nem megy. Félek, hogy bántani foglak. És nem akarlak bántani. Elhittem, hogy jóvá tehetek valamit, de nem. Bántottalak. Bántottam Nikit. És most cserben is hagylak titeket. Az én hibám lesz, ha bajotok esik.

            Mélyen a szemébe nézek, de ekkor ő behunyja és a karjaimba dől. Elájult. Egyenletesen lélegzik. Minden rendben. Fel fog ébredni. Szerintem, mindjárt felébred. Nem hagyhatom itt. De Niki sem várhat sokáig.

            Most mit tegyek? Ha itt hagyom, akkor baja eshet. Oké, hogy visszatalálna a kolóniába, de ezt akkor sem tehetem. Viszont egyre kevesebb az időm. A Nővérem fogságba került. Most az én feladatom, hogy a segítségére siessek. Behunyom a szemem. Döntenem kell. Most gyorsan.

            Valami halkan kattan mögöttem. Megfordulok és két kis citromsárga fénybe nézek. Egy harcirobot izzó gépszemei. Felsikoltani sincs időm, mert megfordul velem a világ és a csöveknek ütközve arccal a földön találom magam. Súlyos léptek közelednek felém. A talaj is beleremeg. Iszonyatosan fáj a hátam. A felnézek és látom a fegyveremet, ami a következő kereszteződésig, vagy beugróig csúszott.

            A pulóverem megfeszül, megemelkedek és villanásig látom a jobbra futó csöveket, majd közel a fegyveremhez érek talajt. A gép egyre közelebb van. A fájdalom ellenére elkezdek kúszni előre. Gyorsabb legyek egy gépnél? Esélytelen. Pedig el kell jutnom Nikihez. Ő az egyetlen értelme a létezésemnek.

            Haragból, félelemből és a Nővéremért való aggódás miatt rágyorsítok. A harcirobot nagyon közel van. Megállíthatatlanul közeledik. Eszembe jut Zádor. Ellene sem volt esélyem. Annyira reménytelen ez az egész. Végül elérem a fegyvert és a hátamra fordulva a félhomályból előlépő, citromsárga fénnyel izzó szemű robotra célzok. Több mint két méter magas. A bukósisakra hasonlító feje majdnem a plafonig ér.

            Tüzet nyitok rá, mire a róla lepattanó golyók eltalálják a csöveket és fehér füst telíti be az amúgy is sötét folyosót. A sistergéstől még csak nem is hallom, hogy közeledne ez a szörnyeteg. Lassan talpra állok. Óvatosan, Angéla. Hátrálj. És ne használd a rakétát, mert akkor Maja is veszélybe kerül.

            Hátrálni kezdek. Szaladnom kéne a kijárat felé. Hiába, egy gépet esélytelen volna lehagynom. A gomolygó füstöt bámulva hátrálok. Remélem, hogy nem találtam el Maját. A gép előtör a fátyolból, aztán egy erőteljes suhintással kiüti a kezemből a fegyvert. Megfordul velem a világ és a hátamra zuhanok. Felüvöltök a fájdalomtól. Mozdulni sem bírok. Nyugi, Angéla, mindjárt jobb lesz. Nem akar megölni. Nem használja a karjain lévő fegyvereit. De látom közeledni.

            Most vagy valóban lassan jön, vagy csak előttem lassult be a világ? Úgy közeledik, mint aki élvezné a helyzetet. Körülbelül öt lépésre van tőlem. Reménytelenül elkezdek oldalazva kúszni. Figyelem azokat a hideg, citromsárga gépszemeket. Nem vagyok más számára csak egy adat hangokkal. Nyilván a parancsok sorakoznak az optikai képén, mellette az állapotom és az esélyeim. Ha vicces kedvében volt a programozója, akkor biztosan odaírta az ilyen esetekre, hogy „sakk-matt”.

            Észreveszem, hogy egy beugrónál vagyok. Nem tudom, miért, de elkezdek reménykedni abban, hogy ott el tudok rejtőzni.

            - Angéla! – kiáltja Maja valahonnan. – Bújj el! Fedezékbe! A beugróba gyorsan!

            A gép azonnal megfordul, de nem lát senkit a távoli füstfelhőben. Célzásra emeli a karján lévő forgótáras fegyvereket. Én pedig mintha valahonnan valami természetfeletti erőt szereztem volna, felpattanok és bevetem magam a beugróba, ahol öten is elférnénk. Nyilván fedezéknek találták ki ilyen esetekre.

            Hallom süvíteni a rakétát és reménykedem benne, hogy nem a gép lőtte ki. Robbanás rázza meg a folyósót. Látom a gép lángoló darabjait földet érni nem messze a fedezékemtől. Ezek szerint minden rendben.

            Nagy nehezen felállok és kilépek a folyosóra. Látom Maját, amint felkapja a földről a fegyveremet. Amikor odaér hozzám, a szemeiből az aggódalommal vegyes bűntudat sugárzik. Kicsit fáj az arcom, de megnyugtatom őt egy mosollyal.

            - Jól vagy? – kérdem.

            - Te jól vagy? – kérdez vissza, majd átölel.

            - Igen.

            - Bocsáss meg. Jobban vagyok. Minden rendben lesz.

            - Tudom. Köszönöm, Maja.

            - Ne köszönd, te angyalka.

            A gép darabjaira nézek, melyek ott lángolnak még a padlón.

            - Harmatka már tudja, hogy itt vagyunk – vonom le a következtetést. – A gép nyilván jelentette neki.

            - Nem – vágja rá Maja. – Biztosan nem. Itt le van árnyékolva az adatküldés. A rádiók sem működnek.

            Felnézek rá.

            - Biztos vagy benne? – kérdem.

            Elmosolyodik.

            - Biztosan így van – mondja. – Menjünk. Jobban leszek.

*

            A szellőzőjáratnak álcázott folyosón csak előrehajolva, vagy szinte guggolva tudunk haladni, annyira alacsony. Maja halad elől, én pedig utána. Itt még sötétebb van, mint a folyóson, ezért már bekapcsoljuk a gépfegyverre erősített lámpákat. Egy kanyar után már bánom, hogy nem hoztunk éjjellátót.

            - Most jön a létra – súgja Maja. – Ez egy kicsit nehezebb lesz.

            - Nem baj – súgom én is. – Csak jussunk fel.

            Néhány perc múlva odaérünk. A falból kinővő fogódzkodók többemeletnyi magasságba nyúlnak. Maja felém fordul.

            - Készülj fel – mondja. – Itt már lesz adatmozgás. Mármint ami a gépeket illeti. Ez a hely még nem lett leárnyékolva. Miközben felfelé mászunk, bármelyik szintről meglephet minket egy drón.

            - Értem – bólintok. – Nem újdonság.

            Erre büszke mosoly jelenik meg az arcán.

            - Akkor belevágunk? – kérdi.

            - Bele – bólintok, majd felnézek a sötétbe vezető, bizonytalan útra.

folyt. köv.

2023.június 17-23.

Budapest

Nagyprónay János

BÍBORKA NEM AKAR FÉLNI

            Éjfél múlt három perccel.

A tízéves Bíborka szemei hirtelen kinyíltak. Hallgatta az óra kattogását, miközben türelmesen várta, hogy a szobájának árnyai lassan kitisztuljanak előtte. Előbb a könyvespolc balra, aztán közvetlenül mellette a ruhásszekrény. Olyanok voltak mind a ketten, akár a szigorú bölcsek, akik azt súgják neki, hogy ma sem fogja megúszni azt a találkozást. Nincs kiút. Ez a két bútor reggel már úgy mosolyog rá, mintha mi sem történt volna. Gonosz alakok a sötétben, gondolta. Árulók.

A ruhásszekrény eltakarja a mellette álló ajtaját. Egy halk nyikorgás jelzi mindig, az elkezd befelé nyílni. Aztán szépen megjelenik a fehér ajtó egy darabja. Ahogyan most is. Aztán hirtelen megáll. Bíborka rezzenéstelen arccal figyelte az eseményt. A padló megreccsent. Mindig így kezdődik, gondolta magában.

Lopakodik.

Egy sötét sziluett jelent meg a szobában. A szeme vörösen villant egyet, majd lehajtott fejjel közeledett az ágyhoz. Bíborka hallotta a szomszéd szobában alvó szüleit, akik békésen szuszogtak. Semmit sem sejtenek az egészből. Pedig annyi alkalom volt, hogy elmondja nekik. De nem tette.

A lény már ott állt az ágya felett. Bíborka azokra a bogarakra gondolt a kertjük járdáján, melyek a hátukra fordulva kapálóztak kétségbeesve. Olyan volt ő is minden éjjel. Amikor sikoltani sem mert. Ezért egy zsebkendő szélével mindig megfordította őket, aztán mosolyogva figyelte, amint azok megnyugodva folytatják útjukat. Egyszer az egyik a vállára is szállt. Ott volt egy kicsit, majd elrepült. És ő olyankor mindig úgy érezte, hogy megmentett valakit. Ő lett az, aki érte sosem jött el.

Kattanás.

A sziluett kiengedte a hosszú, pengeéles karmait Bíborka felett, ám ő csak az ellenkező oldalra fordult és elmosolyodott.

- Hiába próbálkozol - súgta a lénynek. – Mindig ugyanazt csinálod. Idejössz és játszod a félelmetes démont.

Felnézett az ablakára, ahonnan egy eltorzult női arc vicsorgott rá. Az arca sápadt volt, a szemei pedig szürke fénnyel izzottak fel. Minden reggel őt látja a konyhában, ha előbb kel, mint a szülei, este azonban az ablakból figyeli.

- Reggel jobban látlak – vetette oda neki Bíborka. – Miért nem alszol inkább? Megint dobjalak meg a nyuszimmal?

A nő meglepetten hőkölt hátra.

- Nem akarod, mi? – hergelte a lány. – Akkor menj át a szomszédba. A bácsihoz, aki vadász. Van puskája.

A nő morgott egyet, majd hirtelen eltűnt az ablakból. Bíborka hallotta a sziluett mozgását az ágyánál, de nem törődött vele. És ettől boldog volt. Nem jött érte egyetlen angyal sem. Nem volt itt senki, csak ők. És ő, aki elfoglalta az őrangyal szerepét. Behunyta a szemét. Hallotta, amint a lény kisétál a szobájából.

- Csukd be magad után az ajtót – szólt a lénynek.

Az ajtó becsukódott és Bíborka, a harcos angyalka mosolyogva aludt el és nagyon szépet álmodott.

2023.június 18-19.

Budapest

Nagyprónay János

ÁTKAROL A FÉNY

            Éjjel fél tizenegy.

            Liebenherz Ramóna nyomozóhadnagy a kietlen erdőmenti úton haladt és próbálta türtőztetni magát. Nem venné ki jól magát a dolog, ha most egy árokban kötne ki. Nem messze a céltól. Egy nagyobb kanyar közben elhatározta, hogy akkor is nyugodt marad, ha erre semmi esélye sincs. A bosszantó ügynök arca egyre gyakrabban villant be neki. Ma reggel is érezte a férfi parfümjét az irodájában.

            Egy autó vakító fényszóróval haladt el mellette. Halkan szitkozódott.

            - Szerencséd, hogy nem közlekedési vagyok – morogta. – Még rollerrel se járhatnál életed végéig.

            A fák felé pillantott, melyek égig nyúló, hátborzongató sziluettként sorakoztak az út mentén. Megint olyanok, gondolta magában. Megint olyan szerencsétlen, néma bölcsek, akiknek minden szörnyűséget el kell viselniük. Látniuk kell. Látni azt, ami mindjárt bekövetkezik.

            - Vagy nem – súgta maga elé.

            Villámlott. Ramóna vetett egy pillantást a műszerfalra rögzített telefonjára. A digitális térkép sarkában helyet foglaló időjárásjelentés továbbra átlagos novemberi éjszakát jelzett. Rábökött az ikonra. Az országos előjelzés szerint csapadék egyedül a keleti országrészben várható. Ő pedig nyugaton, Szombathely irányába tart.

            - Nem is vagy vihar – gyanakodott.

            Ismét villámlás.

            - Ma szépen elmondod, mit akarsz.

            Bevett egy meredek jobbkanyart, mely után még hosszabb, még sötétebb út tárult elé. A villanypóznák ki voltak kapcsolva. Ramóna tisztán érezte valaminek a jelenlétét. Felnézett az égre. Egyetlen fénylő csillagot látott.

            - Megvagy – súgta.

            Ekkor a csillag valami elképesztő sebességgel tett egy ugrást jobbra, aztán egyenesen felfelé, majd újra jobbra és el is tűnt Ramóna elől. A nyomozónő beletaposott a fékbe és azonnal félreállt az út mentén.

            Az anyósülésről felkapta a zseblámpáját, rárögzítette a fegyverére, bekapcsolta, zsebre vágta a telefonját, majd kipattant a kocsijából és szaladni kezdett a fák között, melyek most már némán figyelték őt is.

*

            Normális esetben az éjjellátót használná, de tudta jól, hogy az veszélyes volna. Amióta ott haladt a fák és bokrok között, Ramóna egyetlen újabb villámlást sem látott. Semmi. Az égen is megjelentek a csillagok.

            Már lassan haladt előre. Elővette a telefonját és megnézte a térképet. Hamarosan egy tisztásra fog érni. Tipikus, gondolta magában. Akár a filmekben. Ám azért jobbnak látta, ha óvatos.

            Megállt egy pillanatra. Balra, majd jobbra irányította a fényt. Csak a fenyőfák végtelenbe vesző törzseit látta. Valamit érzett. Valamit, ami egyszerre volt megnyugtató és ijesztő. Nagyon furcsa. Egyik pillanatban megnyugodott, a másikban pedig rettegett. Próbálta összeszedni magát. Próbálta felülírni ezeket az érzéseket a sajátjával. De hát ő is félt. Most az egyszer kevésbé volt olyan bátor, mint lenni szokott.

            Reccsenést hallott maga mögül és azonnal odafordulva egy nő arcát világította meg. A szemei kék fénnyel izzottak, a haja talán fehér volt, vagy szőke, nem is tudta megmondani hirtelen. Azonban az a fiatal arc olyan rémisztően kifejezéstelen volt, akár egy kirakati bábué. Ramóna erőt vett magán.

            - Mit akartok itt? – szegezte a kérdést a nőnek. – Kik vagytok ti?

            A nő a fejét ingatta.

            - Nem szabadott volna idejönnöd – súgta kellemes, altató hangon.

            - Miért nem? – csattant fel a nyomozónő.

            - Mert az a férfi tudja, hogy itt vagy. Az a feketekabátos.

            - És akkor nem válaszolhatsz?

            - A te érdekedben, nem.

            - Ne törődj velem. Csak szépen mondd el, hogy mit akartok. Ennyi.

            - Miért szegezed rám a fegyvert?

            - Nem bízom benned.

            - Pedig én védelek téged. És mi védünk titeket.

            Ramóna tett még egy lépést a nő felé, aki a félelem, vagy bármilyen más érzelem legapróbb jelét sem adta. Éppen ezért nem bízott benne. Ahogy nem bízott senkiben. És hát semmiben.

            - Mitől? – kérdezte a nőtől.

            Egy röpke másodpercig úgy tűnt, válaszolni akar, de abban pillanatban megjelent az arcán az első érzelem. Az aggodalom. Maga mögé sandított, aztán ijedten fordult vissza a nyomozónőhöz.

            - Menekülj innen – súgta és valami elképesztő gyorsasággal elszaladt Ramóna mellett.

            - Várj! – üvöltött az utána.

            Fákat és bokrokat megkerülve szaladt utána, nem törődve semmilyen veszéllyel. Ramóna tudta, hogy esélytelen, de a halvány remény is felerősödött benne. Meg kell tudnia az igazat. Meg kell tudnia mindent.

            Amikor kiért a tisztásra, semmit sem látott. Csak a síri csend és a sötétség. Elkésett. De hát hogyan is tudna ezekkel lépést tartani? Ekkor egy kék fényt pillantott meg maga felett. Azonnal felnézett. Alacsonyan lebegett felette. Korong alakú volt és apró fehér kis fények ragyogtak körülötte. Egy űrhajó, ez már biztos, gondolta magában Ramóna. Ezek pedig földönkívüliek.

            Ahogy elnézte a felette lebegő objektumot, különös érzés járta át. Háborítatlan nyugalom. Még sosem érzett ilyet. Semmi nem zavarta meg ezt az érzést. Sem egy felbukkanó bizonytalanság, sem egy rossz emlék, sem pedig félelem. Képes lett volna órákig is a fénybe bámulni, annyira jólesett a lelkének.

            Azonban a gép villámgyorsan és hangtalanul ugrott a csillagok felé. A nyomozónő egy darabig úgy érezte, bele fog halni, ha nem érezheti újra azt a nyugalmat, de az agya szépen visszaállt a normális kerékvágásba.

            - Ott van! – kiáltotta egy férfi az erdő felől. – Gyertek!

            Ramóna sejtette kikkel állt szemben, ezért rögvest menekülőre fogta. Golyók záporoztak felé. Egy pont a füle mellett süvített el, egy másikat a lábánál érezte. Kikapcsolta zseblámpát és a koromsötétségben szaladt.

            Aztán megbotlott és elterült a jéghideg fűben.

*

            Egy bokor mögött figyelte a zseblámpák fényét és a ballonkabátos sziluetteket. A pisztolyával készen állt a reménytelen harcra. Tizenegyen vannak. Meg fogják találni és akkor esélye sem lesz. Arra gondolt, hogy milyen jó érzés volt az a fény. Érzett már boldogságot, nyugalmat, de ilyen mértékűt és természetűt még sohasem. Olyan volt, mintha megmenekült volna valami borzalomtól. Mintha meggyógyult volna. Akármi is jutott az eszébe, az nem ért fel az előbbi fénnyel. Átkarolta. Mint a versekben. Dalokban. Átkarolta egy fény. Mintha gyengéden masszírozta volna a lelkét.

            - Mit csináltok itt? – kérdezte egy ismerős férfihang a többitől.

            Ramóna meglátta a tisztás felől érkező ügynököt. Az ötvenes éveiben járó, szőke hajú, fiatalos férfi zsebre tett kézzel megállt egy farönknél, mire a többiek mintegy vezényszóra felé fordultak.

            - Itt volt az a nyomozónő – feleli az egyik. – Ramóna.

            - És? – vonta meg a vállát az ügynök

            - Látta.

            - Látott már ennél cifrábbat is.

            - Megbízol benne?

            - Igen. És még egyszer ilyen forduljon elő. Az ő ügyében csak én hozhatok döntéseket. Világos, fiúk?

            Egyenként helyeseltek. Az ügynök elővette azt a sármos mosolyát, amitől Ramóna vérnyomása mindig egekbe szökött, aztán intett, hogy mindenki hagyja el a helyszínt. Néhány perc múlva már csak ő és a bokor mögött rejtőző nyomozónő maradt a helyszínen. Az ügynök bekapcsolta a zseblámpáját.

            - Tudom, hogy itt vagy – mondta derűsen. – Lehetnél azért okosabb.

            Ramóna nem felelt. Próbálta a haragját is visszafogni.

            - Drágám – sóhajtotta a férfi. – Lassan be kell, hogy vegyelek a buliba. Bár túl izgága vagy még ahhoz. És őszintén szólva, féltem azt a kis tündéri lelkedet a valóságtól. Nem lennél már a régi.

            A nyomozónő behunyta a szemét, erőt vett magán, aztán újra kinyitotta.

            - Ramóna, kincsem – bájolgott az ügynök. – Ígérd meg nekem, hogy ennél közelebb nem kerülsz a határhoz. Mert van az a pont, ahol már nem védhetlek meg. És akkor olyan szomorú lennék.

            Az ügynök lövellt egy kedves mosolyt a bokor felé, aztán elindul a társai után. Ramóna megkönnyebbült. Egy óra múlva, amikor beült a kocsijába, még mindig próbálta felidézni azt az érzést. Belenézett a visszapillantótükörbe. Az arca sokkal kisimultabb volt, mint valaha és szürke szemeiben ismét látta azt a csillogást, mint régen, amikor még nem szembesült annyi borzalommal.

            - Olyan jó volt – súgta maga elé, aztán indított és továbbhajtott a sötét úton, ahol villanypóznák sorra kapcsolódtak fel.

2023.június 17-18.

Dunakeszi

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

5.évad/10.rész

Pánik

            A sikolyomtól a katona megrémül. A gyufát tartó keze megremeg, az ujjai alig akarják tartani. Nemsokára jönnek lángok. Ekkor Niki tüzet nyit. Elnémulok. Csend. A férfi értetlenül fordítja a fejét tőle jobbra. Az ujjai között már csak egy apró fadarabkát tart. Döbbenten pillantok a Nővéremre, aki vigyorog.

            - Valóban túlélted – mondja a katonának. – De talán most szaladnod kéne.

            Az reszket a félelemtől, mintha csak most fogná fel az egészet. Nincs nála semmilyen fegyver, így teljesen reménytelen helyzetbe került. Hevesen bólogatni kezd, aztán vissza akar szaladni az üzletbe.

            - Nem! – szól lá Niki. – A kijárat felé!

            A férfi visszafordul és ijedten a fal mellett haladva elszalad mellettünk. A Nővérem megfordul.

            - Vissza se nézz! – kiáltja utána. – Hacsak nem akarod, hogy egy rakéta vegyen üldözőbe!

            Niki felém fordul a magabiztos mosolyával, én pedig hitetlenkedve nézek fel rá.

            - Ezt meg hogy csináltad? – kérdem.

            - Zseni vagyok, tudod – mondja, aztán még egy darabig figyeli az árulót, utána pedig int nekem, hogy kövessem.

            Sóhajtok. Ez nagyon közel volt. De legalább megmenekültünk.

*

            Ahogy haladunk előre, már látom is a távolban a biztonságiak szobájának vörös, trapéz alakú ajtaját fal mentén. Tőlünk jobbra az egyik kamera felénk fordul. A rókára pillantok. Retteg. Akárcsak én. Harmatka figyel minket. Minden bizonnyal jót szórakozik rajtunk. És biztosra veszem, hogy várnak minket abban a szobában.

            - Mi van, ha csapda? – kérdem.

            - Készülj fel – súgja Niki. – Megkerüljük.

            Egy újabb és egyben utolsó kereszteződés felé haladunk. A Nővérem lemarad egy pillanatra, majd hirtelen tőlem balra terem. Int, hogy jöjjek mögötte. A fal mentén haladunk tovább. A kamera követi a mozgásunkat. Nagyon idegesít. Esélytelennek érzem az egészet, de Nikinek van valami terve. Hátrapillantok. Nem jön utánunk senki. A katona pedig már percekkel ezelőtt kiszaladt az ajtón.

            A Nővérem balra céloz, ahogyan elhaladunk egy könyvesbolt mellett. Próbálok nem a könyvekre nézni, hiába nyugtatnak meg mindig. A remény, hogy egyszer írónő leszek és egy tóparti házban fogok élni. Ne, Angéla! Most ne! Koncentrálj a feladatra! Védened kell a Nővéredet!

            A kereszteződésben balra látok egy hangszerboltot. Akusztikus és elektromos gitárok vannak a kirakatban, valamint egy hegedű is. Gyönyörűek. Az üveg egy másik üzletet tükröz. Egy alakot látni. Mozdulatlanul áll. Ballonkabátban. Teszünk két lépést. Lassan kirajzolódik az alak. Csak egy ruhabolt darabja a kirakatban.

            Miután meggyőződünk róla, hogy balra csak egy rövid beugró van ezzel a két üzlettel, megállunk. Niki int, hogy fedezzem. Biccentek, majd azonnal a folyósó másik végébe fordulok. Hallom, amint befordul jobbra. Visszanézek. Bólint, jelezve, hogy tiszta a hely. A biztonság kedvéért benézek balra. Valóban csak az a két üzlet egymással szemben, a végében pedig ott a fal. Jól van.

            Jobbra haladunk egy hosszabb folyosón. A végében vannak a gyorséttermek. Látom az asztalokat, valamint a különböző éttermek egy részét. Niki maga mellé mutat, jelezve, hogy haladjunk egymás mellett. Teljesítem a parancsot, közben pedig felnézek a kamerákra. Egyik sem fordul felénk. Ez valami rosszat jelent? A rókára pillantok. Jobban fél, mint én. Szerintem csapdába sétálunk.

            Hátrapillantok. Senki. Ugyanaz a takarékos fény az üzletekből, melyek megtörik egy kicsit ezt a félhomályt. Szörnyű. Az egész egy rémálom, de voltunk már rosszabb helyzetben. Igen. Ezt is megoldjuk valahogy.

            - Hogyan kerüljük meg? – kérdem.

            - Egyszerű – feleli halkan a Nővérem. – Erre van egy vészhelyzeti folyosó. Az össze van kötve a biztonsági szobával.

            - Értem. De nem követnek a kamerák. Szerintem figyelnek minket.

            - Ez az egyetlen biztonságos út. A folyosón lesz esélyünk fedezékből támadni. Valamint ott a szellőzőrendszer.

            - Értem. A szellőzőket már jobban ismerjük, mint bárki.

            - Ennyi. Profik vagyunk.

            Erre nem mondok semmit. Szerintem Niki is jól tudja, hogy többen kéne lennünk egy küldetéshez. És mindössze ketten vagyunk. Ebből az egyik én vagyok, aki csak egy kadét. Esélyünk sincs.

            Próbálom összerakni a képet. Miért nem követ minket kamera? Működik mindegyik. Az apró vörös fény jelzi. Mi van, ha nem is Harmatka figyel minket? És nem is a biztonsági szobában valaki, vagy valakik? Akkor ki? Valaki, akinek már nem kell figyelni, mert így is minden mozdulatunkat látja.

            Megállok. Niki még tesz néhány lépést, aztán ő is megáll. Lassan felnézek a mennyezetre. Szellőzőrácsok. Szélesek. Egy villanásig látok két apró, vörös fényt, majd hirtelen kitör az egyik rács, egy alak leereszkedik és a hosszú karjaival Niki felé suhint. Felsikoltok. A valami elragadja a Nővéremet, aki felüvölt és egy szempillantás alatt eltűnik azzal a szellőzőben.

            - Niki! – kiáltom. – Niki! Ne!

            Hallom, amint sikít. A hangja egyre csak távolodik.

            - Niki! – üvöltöm és szaladni kezdek az étkező irányába, mintha volna bármi esélyem utolérni őket idelent.

            Amikor beérek, hirtelen csend lesz. A szellőzőket figyelem. Semmi. Be kell jutnom valahogy. Reszketve fordulok körbe. Felpattanok az egyik asztalra, de hiába. Túl magason vannak a rácsok.

            - Niki! – kiáltom újra. – Ne! Ne!

            Aztán csak állok ott reszketve. A Nővérem. Elragadta valami. Valami. Újra lepereg előttem az egész. Egy gép volt. Egy hasonló, mint Zádor eredeti formája. Egy harcirobot. Utánuk kell mennem.

            Körbefordulok. Egy létrát kell találnom. Valamelyik karbantartó szobában lehet egy. Felnézek a mennyezetre. Túl magas. Még ha fel is raknám ide a létrát, akkor sem tudnék oda felmászni. De talán az üzletsoron. Leugrok az asztalról és a folyosóra szaladok. Talán itt. Egy kicsit lejjebb van a plafon.

            Meg kell találnom a karbantartók szobáját. Remélem, ez a gép nem bántja Nikit. Csak elvitte. Nem fogja bántani. Nem bánthatja. Lehet, hogy Harmatkához viszi. Igen, ebben kell reménykednem. A szívem majd kiugrik a helyéről. Remegve szaladok ki a kereszteződés közepére. Már az sem érdekel, hogy tüzet nyitnak rám. Meg kell találnom a Nővéremet. Ki kell szabadítanom!

            Figyelem az üzleteket. Bár lenne itt valami barkácsbolt. De nincsen. Semmi, ahonnan bármilyen használhatót elvihetnék. Aztán eszembe jut valami. A könyvesboltban lehet létra! Az üvegajtóra célzok. Tüzet nyitok, majd szilánkokon átszaladva belépek. Sehol semmi. Raktár! Kell lennie raktárnak! Még egy targonca is jól jöhet. Látom a raktárajtót. Berúgom és belépek. Polcok tele könyvekkel. Sehol egy létra.

            Kiszaladok az üzletből. Hallom megreccsenni a hangszórókat. Felnézek.

            - Angéla – hallom suttogni belőlük Harmatkát. – Nagyot csalódtam bennetek. De mivel szeretlek titeket, kaptok még egy esélyt.

            - Hol van Niki? – kiáltom.

            - Niki úton van hozzám. Ne aggódj, nem lesz semmi baja.

            - Hol vagy?

            - Ott, ahol nemsokára te is. A bázison. Gyere ide szépen. Csatlakozz hozzánk. Most már végleg. A Nővéred élete most a kezedben van. Ha idejössz, akkor megmentheted. Ha nem, akkor… Gondolom, nem kell ecsetelnem a dolgot.

            Behunyom a szemem. Nem fogja bántani. Csak oda kell mennem.

            - Megyek! – mondom remegő hangon. – Csak ne bántsd őt, kérlek!

            - Egy dolgon azért változtatnom kell – mondja sejtelmesen. – Túlságosan szereted őt. Túlságosan. Jobban, mint engem. És ez így nem fog menni. Ezen mindenképpen változtatnunk kell.

            - Megteszem, amit akarsz! Megteszek mindent!

            - Bár lehet, nem kéne őt életben hagynom.

            - Mi? Ne! Kérlek ne! Csatlakozok hozzád!

            Felsóhajt. Remegek a félelemtől.

            - Angéla – súgja derűsen. – Ezen még gondolkodnom kell. Bár Niki egy lehetőség. Igen. Bármire képes lennél érte. Láttam a tekintetedet nemrég. A házamban. Igen. Nagyon kegyetlen vagy. És irányítható. De értem kéne ilyennek lenned. Szerintem el tudom érni. Szerintem képes vagyok rá, hogy én legyek az új nővéred.

            - Ne bántsd Nikit! – kiáltom. – Hagyd őt békén! Engedd el! Engedd el és cserébe csatlakozok hozzád!

            Erre felnevet.

            - Szerintem inkább siess – csicsergi és egy reccsenés után megszakad a vonal.  

            Azonnal megindulok a kijárat felé. Szédülök, zakatol a szívem, de el kell jutnom oda minél előbb. Valamit majd kitalálok. Valamit muszáj lesz kitalálnom. Azt kell majd tennem, amit Harmatka mond és ezzel meg kell mentenem Nikit. Elhaladok a másik kereszteződés mellett.

            - Angéla – szólít meg ismerős női hang mögöttem.

            Gyorsan megfordulok. Nem látok senkit. De olyan ismerős volt. Annyira zavart vagyok, hogy fel sem fogom.

            - Ez most a legrosszabb, amit tehetsz – mondja.

            - Ki az? – kérdem remegő hangon.

            Ekkor balra a kereszteződésből kilép elém. Ledöbbenek. Ismét a fekete egyenruhájában, rajta a tizedesi rangjelzéssel. Hosszú szőke haja copfba fogva, a tekintete pedig éppen olyan határozott és kíméletlen, mint egy éve, amikor menekülnöm kellett előle. A kezében gépfegyver. De nem céloz rám. Mert már nem az abszolút gonosz sugárzik belőle, hanem az aggodalom. Ez csillog a kék szemeiben.

            - Maja – súgom.

            Leguggol hozzám és átölel. Ekkor kitör belőlem a sírás.

            - Elvitte Nikit – zokogom neki.

            - Igen – súgja megnyugtató hangon. – Tudom. Hallottam.

            A szemembe néz. Most, hogy újra egyenruhában látom, a copfba fogott hajával, bevillannak az emlékek. Amikor elbújtam előle egy plázában, amikor elrabolt, amikor menekültem előle a havas erdőben. A gonosz szemei. De már nem olyanok. Aggódnak értem. És Nikiért is.

            - Elmegyünk érte – mondja úgy, hogy megerősítsen vele. – És kiszabadítjuk. Össze kell szedned magad.

            Bólintok. Letörlöm a könnyeimet. Maja közelebb hajol és mélyen belenéz a szemeimbe. Nagyon elszánt. Mint régen.

            - Lélegezz mélyeket – súgja. – Szükség lesz minden erődre.

            Kezd alábbhagyni a szédülésem. Értetlenül nézek az egyenruhájára. De hiszen már nem katona. De az övé. Ott van rajta a neve. Blümchen Maja.

            - Hogyan jutottál hozzá? – kérdem.

            Erre elmosolyodik.

            - Visszaloptam egy ideje – mondja.

*

            - Azonnal idejöttem egy raktáron keresztül – mondja Maja és egy gombnyomással kinyitja a biztonsági szoba ajtaját. – És amikor beléptem ide, láttam, hogy már jártak itt. Teljesen elintézték a vészjelzőt. Visszafelé tartottam a kolóniába, amikor meghallottam azt a lánctalpas drónt.

            Belépünk a monitorokkal teli szobába. Lövöldözés nyomai. A kijelzőknek vége. Most már szinte biztos, hogy nem innen figyeltek minket. A laptopokat sem kímélték. Balra fordulok. A falon lévő vészjelző gombok is megrongálva. A szekrények ajtajai tárva nyitva, ráadásul üresek.

            - Alaposan eltervezte – mondom. – Harmatka reggelig fogja uralni a bázist.

            - Ilyen aranyos neve van? – kérdi Maja, miközben egy vörös ajtóhoz lépked, ami a bejáratival szemben van.

            - Igen. De ő nem az.

            Ekkor visszafordul. Elmosolyodik.

            - Én őrültebb vagyok nála – súgja.

            Egy kicsit én is elmosolyodok, de aztán eszembe jut Niki.

            - Van valami terved? – kérdem.

            - Van – vágja rá.

            - Mi lenne az?

            Balra a falon van egy fekete kis fedél. Kinyitja. Egy kart látok ott. Megfogja a fogantyúját, aztán felém fordítja a fejét.

            - Nemrég kiraboltak egy üzletet – kezdi. – Úgy egy hónapja. Bekapcsolt a tűzjelző is. Aznap két őr volt itt ebben a szobában. Mindkettő kiszaladt innen. A tolvaj pedig gond nélkül megszökött a vészhelyzeti folyosón át. És miért? Mert akkor még nem voltak ott kamerák. Két hete pótolták őket. De csak a szimpla kamerákat szereltek be. Vészriadó tartalékenergiás kamerái csak a jövőhéten fognak érkezni.

            Visszafordul a karhoz, aztán ismét felém.

            - Úgyhogy készülj – folytatja halvány mosollyal. – Mert láthatatlanok leszünk. Egy kis áramszünet és Harmatka elkezdhet agyalni, merről is közelítjük meg a bázist. Melyik alagútrendszeren keresztül.

            Azzal lehúzza a kart, hallani egy kattanást, meg nyikorgást és minden elsötétül. Néhány másodperc múlva megjelenik a vörös fény a szobában. A tartaléklámpák. De külön generátorral rendelkező kamerák hiányában, Harmatka most valóban nem fog minket látni. A folyosó ajtaja pedig kinyílt.

            Maja mosolya szélesebb lesz.

            - Nem a legegyszerűbb útvonalon megyünk – mondja. – Hanem onnan, ahol meglephetjük.

            Én is elmosolyodok. Megyünk érted, Niki! Tarts ki! Tarts ki, drága Nővérem!

folyt.köv.

2023.június 10-16.

Budapest      

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

5.évad/9.rész

Talán a pokolból

            Reszketve figyelem az elsötétült képernyőt. Lassan Niki felé fordulok, aki úgyszintén, de a kígyó szemeiben a haragot látom. Kezdek magamhoz térni és a katonák felé nézek. Mind árulók? Nem. Elképedve próbálják feldolgozni a látottakat. Hirtelen az egyikük felpattan, előkapja a fegyverét szaladni kezd a kijárat felé. Egy nő kiált valamit, aztán mindenki követni kezdi. Intenek felénk, hogy tartsunk velük, de a Nővérem továbbra is az üres kijelzőt figyeli. Néhány másodperc múlva egyedül maradunk.

            - Induljunk – súgja Niki, majd felpattan ő is.

            - Biztosítjuk a felső szintet? – kérdem, miközben felállok.

            - Nem. Mi a kolóniába megyünk.

            - Miért?

            - Mert azt veszik célba először.

            - De Harmatka odafenn van.

            - Ő igen. De a civilek nem.

            Bólintok. Felvesszük a fegyverünket és megindulunk a kijárat felé. Balra fordulok. A liftek felfelé tartanak kis kijelző szerint. Az ajtók is nyitva állnak. Mi egyenesen haladunk tovább a trapéz alakú ajtó felé.

            - Ketten kevesek leszünk – mondom.

            - Tudom – bólint a Nővérem. – De bízzunk abban, hogy a többség még velünk van.

            - Rendben. Van terved?

            Felém pillant a magabiztos mosolyával.

            - Tudod, hogy zseni vagyok – mondja.

*

            A hideg éjjeli szélben szaladunk el az újonnan épített fehér főépület felé, ahol egyebek között a pláza is található. A kis konténerházak felé pillantok, ahol a civilek laknak. Szinte mindegyikben ég a lámpa. Nem értem Niki tervét. Miért akar ő a főépületbe menni, ami jelenleg kong az ürességtől? Mindegy is. Követem. És remélem nem akar feleslegesen hősködni. Most józannak kell lennünk.

            A bejáratnál szétválunk. Megállunk az ajtó mellett. Egymásra pillantunk. Niki háromig számol, aztán gyorsan ráüt a nyitógombra. Először ő fordul be, utána pedig én. Jobbra a portaszolgálaton senki. Azonban észreveszek valami furcsát. Bár a porta üvege sértetlen, de odabenn lövésnyomok vannak a forgószéken. Niki berúgja a mellette lévő ajtót. Int nekem, hogy várjak.

            Belép és körbe fordul a fegyverrel. Látom, amint a földre néz. Nyilván ott fekszik a szegény portás.

            - Állj a bejárat mellé – súgja.

            Az elektromos ajtó mellé állok háttal falnak. Niki rányom egy gombra, mire az üvegajtó megnyílik mellettem. Felkészülök. Erre a Nővérem másodpercek alatt mellettem terem és befordul a bejárat belseje felé célozva.

            A fejével jelzi, hogy jöjjek elő a rejtekemből. Befordulok én is. Egy félhomályba vesző, hosszú üzletsor tárul elénk. Így is olyan minden, mintha éveket ugrottunk vissza az időben. Mintha egy külvárosi bevásárlóközpontban volnánk.

            - Biztos, hogy elkéstünk – súgja Niki. – De talán van remény.

            - Mire? – kérdem.

            - Alaposan körülnéztél odakint?

            - Nem. De láttam, hogy égnek a lámpák a házakban.

            - Felfelé néztél?

            Döbbenten fordulok felé.

            - Az őrangyalok – súgom.

            - Mindegyik eltűnt – bólint a Nővérem. – Beletelhet két órába is, mire feltűnik a többi bázisnak.

            - Harmatka elküldte őket?

            - Nem hiszem. Nyilván kézivezérléssel leszállította őket Veszprém romjaira.

            - Ha pedig árnyékolási technikát alkalmaz, akkor elhitetheti a bázisokkal, hogy még mindig felettünk lebegnek.

            - Remélem nem. Mert akkor reggelig sem derül ki, mi folyik itt.

            Előveszem a rádiómat. A kijelzője nem mutat se térerőt, se semmilyen kapcsolatot a külvilággal.

            - Ő irányít – mondom.

            - Még igen – vágja rá a Nővérem. – De ha eljutunk az itteni rádióig, akkor leadunk egy vészjelzést.

            - Nem lesz egyszerű.

            A falon az egyik kamera lassan felénk fordul.

*

            Lassan haladunk előre. A fegyverem tetején lévő kijelző is üres. Még mozgást sem jelez. Harmatka sikeresen megbénította Új-Veszprém teljes kommunikációját és egyben el is vágott minket a külvilágtól.

            Tőlem balra cipőbolt áll, felette pedig egy kamera, ami szépen lassan lenéz ránk. Nyilván az itteni monitorszobából figyelnek minket, ami a folyosó végén van valahol. Egy plakátról egy szőke nő mosolyog felénk és eszembe jut Maja. Remélem, minden rendben vele. Remélem, nem esik baja.

            - Figyelnek minket – súgom.

            - Igen – bólint Niki. – De csak figyelnek.

            - Még.

            - Állj készen.

            - Oké.

            - Nézz előre.

            Látom, hogy egy kereszteződés felé tartunk. Az eddigi tapasztalatom szerint, ilyenkor mindig egy meglepetés vár ránk. Az üzletsorok felé pillantok. Nincsenek rácsok leeresztve, de vastag üvegajtók védik az árukat. Szuper. Nem tudunk majd rögtön fedezékbe ugrani. Védtelenek leszünk.

            - Készülj – súgja a Nővérem. – Az üvegre célozz először.

            - Értettem – bólintok.

            Lassan haladunk előre. Fülelek. Remegni kezd alattunk a talaj. Azonnal megfordulok. Niki is. Semmi. Mögöttünk semmi. Csak a bezárult elektromos üvegajtó, semmi más. A mennyezet felé pillantok. Semmi. Valami pedig közeledik. És nem szemből. Hát, persze. Oldalról.

            Visszafordulunk a már közeli kereszteződés felé. Tőlünk jobbra egyre tisztábban halható. Gördül. Gurul. Egymásra nézünk Nikivel. Egy lánctalpas drón. Ekkor hirtelen meg is jelenik a sarokról. Legalább két méter magas és négy forgótára van. Vörös fény szegeződik ránk. Niki azonnal elém áll, tüzet nyit az üzlet üvegére, aztán belök engem a fedezékbe. A drón is tüzelni kezd.

            Niki felsegít a földről és ruhák között szaladunk előre. Szilánkok repkednek felénk. A gép megállás nélkül tüzel felénk. Látom, amint a kollekció kabátjainak foszlányai repkednek a levegőbe. Állványok törnek szét, a pénztár pedig pillanatok darabjaira hullik. A földre vetődünk és úgy kúszunk előre.

            Hallom, amint a drón áttöri a még megmaradt üvegfelületet és érezni, hogy megremeg a talaj. Tőlünk jobbra megpillantok egy személyzeti ajtót, ami a felirat alapján a raktárba vezet. Niki is észreveszi, ezért arra mutat.

            A drón megállás nélkül lövöldözik. Rám dől egy állvány. Minden elsötétül előttem a ruháktól. Kétségbeesetten próbálok kiszabadulni alóla, de esélytelen. Tisztán érzem, hogy a lánctalpak egyre közelebb vannak. Remeg a padló. Egyre jobban. Egyre közelebb. Végül a Nővérem kiszabadít és felsegít. Egy cipőspolc takarásában a raktárba vezető ajtó felé vesszük az irányt. A polc darabjai repülnek felénk.

            Niki kinyitja az ajtót, előre enged, aztán becsukja maga mögött. Rövidesen golyók záporoznak az ajtóra is. Egy kisebb raktárhelyiségben vagyunk. Lefóliázott dobozok, a polcokon áruk külföldről. A Nővérem int, hogy siessünk.

            - A drón át fogja törni a falat – mondja.

            Ekkor át is töri. Úgy megy keresztül rajta, akár egy függönyön. Niki balra egy targonca mögé lök. A fedezékből látom, amint az éppen felé forduló drónt becélozza. Elenged egy rakétát és bevetődik mellém. A drónnak tüzelni sincs esélye. A rakéta eltalálja és felrobban. A darabjai átrepülnek a targonca fölött.

            Csend. Neheztelően fordulok a Nővérem felé.

            - Megint kockáztattál – kérem számon. – A fedezékből is lőhettél volna.

            - Nem volt idő – vágja rá. – Ne félts, kadét.

            - De féltelek.

            Reagálás helyett inkább körbenéz raktárban. Megakad valamin a szeme. Tőlünk balra van egy fehér ajtó. A drón néhány darabja ott lángol előtte. Niki felpattan, én pedig követem. Odébb rúgja a gép darabjait, majd lenyomja a kilincset. Int nekem, hogy hátráljak mögé. Bepillant a résnyire kinyitott ajtóból.

            - Ez kifelé vezet – állapítja meg valamiből. – Nem baj. Visszamegyünk a boltba. Mint a hűséges vásárlók.

            A lángoló drón felé fordulok. Ki tudjuk kerülni.

            - A szellőzőt kéne megpróbálnunk – mondom. – Nem?

            - Nem – vágja rá a Nővérem és megindul az ajtóval együtt átszakított fal felé.

*

            Átlépünk a kereszteződésen. További üzletsorokat látunk. Nem tudjuk megállapítani, hogy a drónt honnan indították el. A vezérlőterem szemben van. Nyilván a gépet készenlétbe állította valaki.

            Amint ezt kigondoljuk, szemből az egyik üzletből előlép egy férfi. Azonnal rászegezzük a fegyverünket. Fekete egyenruhát hord ő is, mint mi, a rövid barna haja kócos, a barna szemei alatt karikák és eszelős mosoly ül az arcán. A kezében egy gyufa. Észreveszem, hogy a rangjelzései le vannak szaggatva.

            - Én már szabad vagyok – mondja. – Felszabadított. Azt mondta, hogy engem semmi sem állíthat meg. Semmi sem.

            Lepillantok a földre. Folyadék. Benne állunk. Érzem a benzin szagát. Észre kellett volna vennünk. Ez meg még egy piromániás Zsolt után. Hátrálok egyet, de Niki meg sem mozdul. A katona egyetlen bűvészi ujjmozdulattal lángot varázsol a gyufára. Megcsillan a szemében. Látszólag nem fél semmitől.

            - Tudta jól, hogy el akarjátok majd árulni – folytatja halkan. – De nekem megsúgta, hogy szeret titeket. De engem még annál jobban.

            - Fújd el szépen a gyertyát – veti oda neki a Nővérem.

            A férfi mosolya töretlen marad, a szemei pedig érdeklődve kikerekednek.

            - Nincs kedvem – közli eszelősen.

            - Megőrültél, igaz? – hergeli Niki. – Azért nem fogod fel, hogy te is belehalsz, ha eldobod azt.

            Erre meglepődik.

            - Én nem halhatok meg – vonja meg a vállát. – Még nem. Elmesélte nekem a jövőmet. Az egyik legnagyobb hadvezére leszek. De azok között is a legnagyobb kincs számára. Igen, ezt mondta. Irigykedsz?

            - Igen – vigyorodik el a Nővérem. – Kár, hogy nekem nem mondott ilyeneket. Milyen szomorú, nem?

            A férfi remegő fejjel bólint, aztán a láng felé pillant. Reszketek a félelemtől. Erre a Niki oldalra dönti a fejét. Gúnyolódik. Hergeli továbbra is ezt az embert. Ezt nem hiszem el. Szó szerint a tűzzel játszik.

            - Mindenképpen meghalsz – játssza Niki az együttérző bajtársat. – Sajnos. Ismered a reflexeket, nem igaz?

            - Igen – bólint a férfi. – De valami majd közbejön. Nem sikerülhet neked.

            - Akkor mi tart vissza? Hívjuk ki a sorsot. Na?

            A férfi egyetértően bólint, miközben látom, hogy a legrosszabbra készül. Akárcsak Harmatka, ez az ember is talán a pokolból jött.

            - Mi lenne, ha számolnék? – kérdi izgatottan. – Na? Háromra! Úgy lenne a legizgalmasabb, nem? A félelem a tetőfokára hágna. Látnám, amint az önbizalmatok szépen lecsökken, miközben a lángok betelítenek mindent. Kivéve engem. És érzitek majd. Érzitek, bizony. Én pedig beteljesítem a sorsomat.

            - Akkor számolj – biztatja Niki.

            A katona elvigyorodik.

            - Egy – kezdi.

            Reszketek. A gyufát figyelem az ujjai között.

            - Kettő – számol tovább.

            Nikire pillantok, miközben úgy érzem, mindjárt elájulok. A katona vigyora hirtelen eltűnik.

            - Három – súgja.

            Felsikoltok.

folyt.köv.

2023.június 3-9.

Budapest

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

5.évad/8.rész

Az ajánlat

            A ballonkabátos férfi úgy tűnik el, mintha ott sem lett volna. Kezdek kételkedni abban, hogy ébren vagyok. Minden olyan rémálomszerű. Harmatka durván maga felé fordít. Zöld szemeiben megcsillan a kandalló tüze. Megint átnéz rajtam. Engem figyel, de mégsem. Most sem tudom eldönteni, hogy a lelkemet figyeli-e, vagy egy elképzelt jövő felé tekint. Egy biztos, az erősítés állítólag megérkezett.

            Harmatka a róka felé fordítja a tekintetét, majd vissza rám.

            - A róka veszélyt jelez - súgja.  

            Én is felé fordulok. Valóban. Szegény nagyon fél. Akárcsak én. Próbálom szavak nélkül biztatni. Megmenekülünk. Ki fognak innen szabadítani minket. Egy profikból álló egység van odakint.

            Visszanézek Harmatkára.

            - Jobb lesz, ha menekülsz – vetem oda neki.

            Erre lassan felegyenesedik. A kezében a tőrrel. Nikire pillant. Megdermedek és felkészülök arra, hogy ismét megvédjem az ájultan heverő Nővéremet. Erre a boszorkány elvigyorodik, a fegyverét pedig a kandallóba hajítja.

            - Hozd a rókát – csicsergi derűsen. – Én majd Nikit viszem.

            - Még mit nem! – vágom rá.

            Oldalra dönti a fejét.

            - Egy darabig nem fog magához térni – mondja. – Te pedig nem bírod el.

            - Megvárjuk a katonákat! – tiltakozom.

            - A harcot választod?

            - Igen.

            - Akkor meg is halhatunk. Mindannyian. Sőt, úgy is lesz. Az embereim nem adják át a házat addig, amíg mi ki nem sétálunk. Kockáztatni akarod a nővéred életét? Őt is el akarod veszíteni?

            Összezavarodok.

            - Nem értelek – rázom meg a fejem.

            - Nem akarok harcot, Angéla – mondja. – Szépen kisétálunk, én pedig feladom magam.

            - Miért?

            - Mert nem akarlak elveszíteni titeket. Mint már korábban is mondtam, ti már hozzám tartoztok.

            Veszélyt sejtek. Szerintem Harmatka be akar jutni a kolóniába. Nem. Oda semmiképpen nem fog, legfeljebb a bázisra, ahol őrizetbe kerül. Nem értem. Szirénát hallok odakintről. Az ablakból vörös és kék fények villódzásai szűrődnek be. A boszorkány arcán hátborzongató mosoly jelenik meg.

            - Ne várassuk meg őket – súgja. – Nem akarok harcot.

*

            A rókámat ölelve figyelem Nikit, akit Harmatka tart a karjaiban. Három speciális jármű parkol odakint és kommandósok állnak tüzelésre készen a kerítésnél. Hasonló utcában vagyunk, mint előzőleg. Balra fordulok. Ez ugyanaz. Látom is a távolban a mi speciális járművünket a járőrkocsi közelében.

            - Üdvözletem, harcosok! – harsogja örömtelien Harmatka. – Tíz perccel ezelőtt a három társam elmenekült a helyszínről. Mivel magamra maradtam, gondoltam, feladom magam és vállalok minden következményt.

            - Legyenek óvatosak! – kiáltom nekik.

            Erre Harmatka megáll. Gyanakodva nézek fel rá. Büszke mosollyal pillant felém, majd vissza katonákra, akik értetlenül néznek ránk.

            - Maradjon ott, ahol van! – szólítja fel valamelyikük.

            - Rendben – biccent a boszorkány. – Mindent pontosan úgy teszek, ahogyan kívánják!

            Az egyik kommandós megvizsgálja a kerítést, majd kinyitja. Int a társainak, hogy fedezzék. Páran az alsó és a felső szinten lévő ablakok felé céloznak. A rókára pillantok. Retteg. Valami szörnyű dolog fog történni.

            Az egyik kommandós megindul felénk. Harmatka higgadtan, szinte üdvözlő mosollyal figyeli őt.

            - Gondolom körbevettétek az épületet – mondja a katonának. – Esélyem sincs. De ha lenne, akkor is kerülném a harcot. Nekem fontosak a barátaim. Többet érnek az életemnél is. Tudom, furcsa, de így van.

            - Tegye le az őrmestert! – adja ki a parancsot a bajtársam. – Szépen, óvatosan! Semmi trükk!

            Harmatka biccent.

            - Ahogy kívánja, tizedes! – mondja és lassan, óvatosan leteszi Nikit a földre.

            - Most pedig emelje magasba kezeit! – érkezik az új parancs.

            A boszorkány kedves mosollyal teljesíti, miközben le sem veszi a szemét katonáról.

            - Ti már hozzám tartoztok – súgja. – Mind.

*

            A házat át sem nézik. Ez nagyon furcsa. Értem, hogy nem halt meg senki és komolyabb erőszak sem történt. Ahogyan azt is értem, hogy Harmatka készséggel megadta magát és együttműködött a katonákkal. De az a minimum, hogy biztonsági okokból átvizsgálják a házat, valamint a járőrkocsit is. Szóvá ezt nem tehettem, mert kadét lévén, nincs jogom az ilyesmihez. Ráadásul addig állhattam volna a szőnyeg szélén, ameddig el nem ájulok. Ezért csak értetlenül bámultam.

            A hordágyon fekvő Niki mellett ülök. Még nem tért magához. A két a honvéd felé fordulok, akik a mi speciális járművünk műszerfalánál ülnek. Egy szót sem szólnak. Az utat és a kijelzőket figyelik az éjszakában. Közeledik az éjfél. Felsóhajtok. Lehet, csak én túlzom el az egészet.

            Visszanézek a Nővéremre. Megmozdulnak a szemhéjai. Ébredezik. Közelebb hajolok hozzá. Lassan kinyitja a szemét. Kábán és értetlenül néz engem.

            - Mi történt? – kérdi.

            - Megyünk haza – súgom. – Eljöttek értünk.

            - És mi lett azokkal?

            - Elfogták a vezetőjüket. A többiek állítólag elmenekültek. Persze, nem nézték át a házat.

            Pár másodpercig csak némán figyel engem. Látom, hogy gondolkodik. Neki is furcsa ez az egész.

            - Jól vagy? – kérdezi végül.

            - Igen – bólintok. – És te? Hogy érzed magad?

            - Gyengén. Valami altatót kaphattunk. Éreztem.

            Visszanézek a katonákra, aztán közelebb hajolok Nikihez.

            - Ez az egész nagyon gyanús nekem – súgom neki. – Harmatka megadta magát. Olyan volt, mintha az egészet így tervezte volna. Nem beszélve katonákról. Miért nem nézték át a házat?

            - Át kellett volna – súgja Niki.

            - Így van. És úgy segítették be azt a szörnyeteget a járműbe, mintha valami királynő volna.

            A Nővérem a katonák felé pillant. Aztán vissza rám.

            - Tartsd nyitva szemed – súgja. – Ne szólj senkinek. Ne is mutasd ki, hogy gyanakodsz. Senkinek. Legyél hálás, amiért eljöttek értünk. Oké?

            - Oké – bólintok.

            - Lehet, már előre tudták, hogy lopott a jármű.

            - Igen.

            - Csak kellett egy ürügy.

            - Pontosan. Harmatka be akar jutni a kolóniába.

            Niki egy pillanatra behunyja a szemét, aztán a kinyitja.

            - Jól van – súgja. – Most tereljük el a témát. Fáj a fejem úgyis.

            - Hozok gyógyszert – mondom és felpattanok a szekrényekhez.

            Miközben kutakodom, fél szemmel látom, hogy a műszerfal előtt ülő honvéd lassan hátranéz.

            - Mit csinálsz ott, kadét? – kérdezi meglehetősen barátságtalanul.

            - Az őrmester magához tért - felelem gyorsan, miközben oda sem fordulok felé. – Fájdalomcsillapítóra van szüksége.

            Nem szól erre semmit, csak visszafordul a székkel a kijelzők felé. A rókára pillantok. Gyanakszik.

            - Én is – súgom neki.

*

            Harmatka tündéri mosollyal kavargatja a kávéját a kihallgatásra fenntartott szobában. Egy üvegen keresztül figyeljük Nikivel és a bázis parancsnokával, aki a vallomásunk alapján elrendelte a nő őrizetét.

            - Egyelőre nem tudjuk, hogy ki ő - kezdi az idős férfi. – De az arcfelismerő program már próbál fényt deríteni a kilétére. Persze, amennyi nyilvántartás megsemmisült az elmúlt években, nem várok csodát.

            Nikire pillantok, aki fürkészően tekintettel figyeli Harmatkát, aki szelíd mosollyal emeli fel a papírpoharat és kortyol bele a kávéba, mintha évek óta nem ivott volna ilyet. Megtévesztő. Egyáltalán nem tűnik olyannak, mint aki bármit is tervezne. Mégis azt teszi. Nem lát minket. De tudja, hogy figyeljük. És szerintem azt is tudja, hogy én is itt vagyok. Ekkor vet egy pillantást az üvegre. Mintha hallotta volna a gondolataimat. Kísérteties. Eszembe jut, amikor azt mondta a társának, hogy eljött az ő idejük.

            - Őrizet alatt tartjuk – folytatja a parancsnok. – Aztán meglátjuk, hogy mi lesz. A kolónia egyik pszichiátere is segítségünkre lesz. Nemsokára itt van. Azt javaslom, hogy pihenjenek. Az őrszolgálatot átadtam másoknak.

            Niki bólint.

            - Igen, uram – mondja halkan, majd felém fordul. – Gyere, kadét. Ideje aludni.

*

            A bázis kantinjában ülünk. Rajtunk kívül még körülbelül húsz katona tartózkodik a helyiségben. Fáradt, megviselt tekintetek. Vagy készülnek egy váltásra, vagy az imént váltották le őket az őrségből és nem tudnak aludni.

            - Ne bámuld őket annyira – súgja Niki és belekortyol a kávéjába. – Nem gyanakszol. Nem is sejtesz semmit.

            - Oké – súgom.

            Most az egyszer nem teát kértem, hanem kakaót. Jó illata van. Hitelesen mosolygok és belekortyolok.

            - Mi lenne, ha eltűnnénk innen? – kérdem halkan.

            - Nem jó ötlet – vágja rá Niki.

            - Miért?

            - Hat óráig itt kell lennünk. Addig még hat óra van.

            - Aztán eltűnünk innen, ugye?

            - Muszáj lesz. Vissza kell térnünk a helyőrségbe.

            Látom, hogy nagyon gondolkozik. Remélem, hogy nem akar hősködni. Mondjuk, megérteném. A kolóniában rengeteg civil van. Köztük Maja is. Furdalni kezd a lelkiismeret. Meg kell védenünk őket. Ha Harmatka valóban készül valamire és néhány katona vele van, akkor ártatlan emberek kerülnek veszélybe.

            - Vajon kiben bízhatunk? – teszem fel a költői kérdést.

            - A parancsnokban mindenképpen – feleli Niki.

            - Miért?

            - Elrendelt egy vizsgálatot az őrszolgálattal szemben, amiért nem kutatták át a házat. Anélkül tette ezt, hogy bármit is mondtam volna. Minden bizonnyal figyelte az akciót. És most gyanakszik.

            - Akkor beszéljünk vele.

            - Türelem. Feltűnést keltene.

            - Értem. Most bárki lehet az ellenségünk.

            - Pontosan.

            Ekkor tőlünk jobbra hirtelen bekapcsol a széles kijelző. Azonnal odafordulunk. Kiejtem a poharat a kezemből. A parancsnokot látni a képen, amint a fején csúnya sebekkel ül a kihallgató szobában. Nagyon elverhették. Az ájulás szélén bámul a kamerába, ami az asztalon állhat.

            - Sajnálom – nyögi erőtlenül.

            Erre belép a képbe Harmatka. Már fekete egyenruhában van, amiről minden rangjelzés le lett szaggatva. Kedvesen a kamera felé mosolyog, aztán szépen lassan a parancsnok mögé lépdel. Egy tőr villan meg az kezében és a férfi álla alá helyezi. A neonfényes félhomályban megcsillannak a gonosz szemei.

            - Most nézzétek meg szegényt – kezdi kárörvendően. – Ezek az utolsó másodpercei. Nem szánalmas? Most sajnáljátok, igaz? Ti, bázis és kolónia lakói. Harcosok és oltalomra szorulók. Nővérek és kadétok. Rókák. A félelem rabjai.

            Belemarkol a férfi hajába és hátra húzza a fejét. Még csak a szeme sem rezzen. És olyan kedvesen mosolyog, mint aki az égegyadta világon semmi rosszat sem tesz. A parancsnok pedig látszólag nagyon szédül, de próbál erősnek látszani. Nem könyörög. Nem fél. Harmatka mosolya még szélesebb lesz.

            - Én tudok valamit – folytatja. – Tudom, hogy mi kell nektek. Nem akartok többet félni. Szeretnétek visszakapni a régi életeteket. Én visszaadom nektek. Ez a kolónia pedig mostantól az enyém. Aki mellettem áll, az élni fog. Úgy, ahogyan akar. Egészségben, biztonságban, szeretetben. Az én szeretetemben. Ami a legszebb a világon.

            Vet egy pillantást a parancsnokra, majd vissza ránk. Kivillantja a tökéletes fogsorát, mintha valami vicceset akarna mondani.

            - Aki viszont ellenem van – kezdi izgatottan, mintha egy titkot akarna megsúgni. – Nos…

            Elhúzza a tőrt. A parancsnok kiáltani próbál, de fuldokolni kezd. Harmatka egy kecses mozdulattal lelöki a férfit a székről. Egy darabig a szegény parancsnokot bámulja vigyorogva, aztán mesterkélt együttérzéssel fordul a kamera felé.

            - Tudom, ez most szörnyű volt – sóhajtja. – Tudom, hogy most egy kicsit megijedtetek. De tiétek a döntés. Aki velem van, annak többé nem kell félnie semmitől. Mindent megkaptok tőlem. Mindent.

            Olyan közel lép a kamerához, hogy az egész arca elfoglalja a képet. Eszelős vigyor jelenik meg az arcán.

            - Akárhogy is döntötök – súgja. – Már az enyémek vagytok. Örökké.

            Elsötétül a kép.

folyt.köv.

2023.május 27-június 2.

Budapest

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

5.évad/7.rész

A lélekgyilkos

Hirtelen kinyílik a szemem. Sötétség. Valahol egy hideg padlón fekszem. Szerintem még a házban vagyunk. Niki nevét akarom kiáltani. Hátha ő is itt van. Nem, Angéla, maradj csendben. Gondolkodj. Az juttat ki innen. Csillapodj le. Mindjárt lesz erőd. Akkor pedig szépen felegyenesedsz és felméred az helyszínt.

            De egyre gyengébb vagyok. Érzem azt a rózsaillatot, mintha Harmatka itt lenne velem. Lehet, hogy itt is van. Körbenézek, de a szemem nem akar hozzászokni a sötéthez. Közel vagyok ahhoz, hogy ismét elájuljak, mint az előbb a nappaliban. Vajon mennyi idő telt el? Pár perc? Pár óra? Nem tudom megmondani és hát nem is ez a lényeg. Ki kell találnom valamit, hogy megmentsem a Nővéremet. Remélem, nem bántották. Ha bármi baja esett, azt nem fogom túlélni. Nyugi, Angéla.

            Ekkor lépteket hallok. Egy kicsit tompábban. Talán a fal mögül jön. Nem, ez velem szemben van. Valaki nagyon ráérősen zörget egy kulcsot. Aztán végtelen hosszúnak tűnő másodpercek után kinyílik előttem egy ajtó és halvány fény szűrődik be hozzám. Hunyorgok. Nagyon nehezen tudok felnézni.

            Egy nő áll felettem. Hosszú barna haja van és ha jól látom, akkor valamilyen gótikus báli ruhát visel. Rózsaillat. Ez ő. Látom azt a hátborzongató mosolyát a félhomályban. Valamint azokat a csillogó, gonosz szemeket.

            - Beszélgettem a rókáddal, Angéla - súgja sejtelmesen. - Nagyon sok mindent elmondott rólad. Úgy félt, szegényke. Egy darabig.

            - Mit műveltél vele? – kérdem egyre erőtlenebbül.

            - Hisz mondtam. Beszélgettünk.

            - Hol van Niki?

            - Niki most alszik. Rémeset álmodhat, mert az előbb sírdogált egy kicsit. Szegény.

            Megpróbálok felülni, de nem megy. Valami nagyon meggyengít. Talán altatót kaptam. De akkor hogyan ébredtem fel?

            - Engedd el – súgom.

            - A rókát? – kérdi értetlenül. – Vagy Nikit?

            - Nikit.

            - Miért kéne elengednem őt? Meg tudod fogalmazni, hogy mi értelme volna? Szerintem nem.

            - Értünk fognak jönni.

            Ekkor szépen lassan leguggol hozzám. Meggyullad egy gyufa a kezében és ekkor látom, hogy zöld szeme van. Fiatal arc. Legfeljebb harminc éves lehet. Meggyújt egy gyertyát, ami nem messze tőlem van egy kis tányérba állítva.

            - Angéla – súgja. – A róka azt mondta, hogy nagyon bátor vagy. Hiszek neki.

            - Ki vagy te? – kérdem.

            Erre a csillogó zöld szemei felém fordulnak.

            - Hisz tudod – feleli kellemes, altató hangon. - Harmatka.

            - És egy boszorkány – vetem oda.

            Erre a mosolya csak szélesebb lesz.

            - Azért, mert ilyen ruhában vagyok? – kérdi. – Szerinted ilyen ruhákban jártak a boszorkányok?

            - Nem tudom – vágom rá. – De hamarosan itt van az erősítés.

            - És szerinted még ugyanabban a házban vagyunk?

            - Mi? Hol vagyunk?

            - Egy másik helyen. Persze, nem olyan messze. Még talán itt is megtalálhatnak titeket. Én megadom magam.

            - Mit akarsz te tulajdonképpen?

            Erre elfújja a gyertyát. Az arca ismét a félhomályba vész.

            - Megmutatom – súgja sejtelmesen és lassan felegyenesedik.

            A kezét nyújtja felém.

            - Add a kezed – mondja már megnyugtató, szelíd hangon. – Bízz bennem.

            Erőtlenül, de megfogom a kezét. Várom, hogy felsegítsen, de ő csak vár. Aztán hirtelen rántással vonszolni kezd maga után. Próbálok ellenállni, szabadulni, de semmi erőm. Ő pedig úgy húz maga után, mintha egy zsák krumpli volnék.

            - Ne aggódj - csicsergi derűsen. – Az erősítés meg fogja találni ezt a házat. Bő félóra és már itt is vannak.

            Valahonnan fény szűrődik és látom, hogy egy csúszós parkettán vonszol maga után. Felnézek. A falon festmények sorakoznak és amennyire ki tudom venni, démonokat, valamint különböző ijesztő teremtményeket ábrázolnak. Iszonyú félelem kerít hatalmába, mert nem tudom, mi vár rám. Remélem, hogy tényleg hamar itt van a mentőosztag és kiszabadít minket. Ne álmodozz, Angéla.

            Egy kanyar után ropogást hallok. Egy villanásig látok egy vörös szőnyeget, majd megfordul velem a világ és egy kanapén találom magam. Kandalló. Mellette, tőlem jobbra egy szék, melyen a róka néz rám. Retteg. Túl közel van a tűzhöz. Fel akarok pattanni, amikor meglátom tőlem balra Nikit egy másik kanapén. Ott fekszik eszméletlenül. Olyan, mintha már nem is élne.

            - Niki! – kiáltom rémülten.

            Hiába vagyok erőtlen, felülök és oda akarok szaladni hozzá, de Harmatka hirtelen elállja az utamat. Kedvesen mosolyog. A kezében pedig egy kisebb szamurájkardra hasonlító tőr van. A pengéje megcsillan a kandalló tüzétől.

            - Maradj szépen ott – súgja szeretettel teli hangon. – Vagy Niki és a róka túl közel kerül a tűzhöz. Azt ugye nem akarod?

            - Nem – vágom rá. – Ne bántsd őket.

            Elégedetten bólint, majd leül mellém a kanapéra. A tőrt felém szegezi, miközben kivillantja azt a tökéletes fogsorát.

            - Ne félj tőlem – súgja megint az altató hangon. – Nem kell már semmitől sem félned. Lélegezz mélyeket. Nyugodj meg szépen. Te már hozzám tartozol. Akárcsak a nővéred. Velem vagytok. És akik velem vannak, azoknak nincs okuk félni. Soha többé. El fogom pusztítani a személyiségedet.

            - Mi? – kérdem értetlenül.

            - A lelkedet. A személyiségedet. Elpusztítom. Muszáj. Szükséged lesz egy újra. Egy új Angélára. És egy új Nikire.

            A róka felé pillant, majd a zöld szemeivel ismét felém fordul. A mosolya lassan lehervad az arcáról.

            - Ne akarj felidegesíteni - sziszegi. – Ne merészelj ellenkezni.

            Ijedtemben csak bólintani tudok, mire azonnal elmosolyodik. Újra szelíden mosolyog. Pont úgy, mint anya.

            - Olvastam a katonakönyvedet – súgja. – Egy kész hős vagy, Angéla. Csodálom, hogy még nem tüntettek ki. Rengeteg misszió van mögötted. Akárcsak a nővérednek. Nem vagytok valódi testvérek, mégis úgy szeretitek egymást. Ez maradhat. Erre szükség lesz. Minket a szeretet tart össze.

            - Kiket? – kérdem továbbra is értetlenül.

            - Engem és azokat, akik követnek engem. Sokan vannak. Most éppen nem látod őket. De én tudom, hogy itt vannak. Itt a házban. És mindenütt. Persze, ez még nem elég. Nekem nagyobb közösségre van szükségem.

            - A hatalomról szól az egész?

            Erre hangosan felnevet.

            - Ugyan! – rázza meg a fejét. – Nekem nincs szükségem ilyen dolgokra, mint a hatalom. Közösséget akarok. Nagy közösséget. Sok embert.

            Hosszan néz a szemembe. Még életemben nem láttam ilyen félelmetes tekintetet. A szemeivel most mintha folyamatosan a jövőt, valamint a lelkemet tanulmányozná. Keresztülnéz rajtam. Lát valamit, amit én nem. Tud valamit, amiről még fogalmam sincs. Lassan belemarkol az egyenruhámba, aztán szépen lassan maga felé húz. Megvillan előttem a tőr pengéje, melyben tükröződnek a rémült szemeim.

            - Nincs kiszállás – súgja. – Mindenkinek megjegyzem az arcát. Megértetted?

            - Meg – vágom rá.

            Nagyon figyel. Szerintem látja, hogy hazudok. Lassan oldalra dönti a fejét. Még mindig átnéz rajtam. Egy hirtelen mozdulattól kezdek rettegni. Valami borzalmas dolog fog történni. Érzem.

            - Van benned egy gonosz lélek – mondja és elmosolyodik. – Látom. Te is tudsz róla. Igaz?

            - Nem – súgom.

            - Pedig tudsz. Félsz tőle. Félsz, hogy előjön belőled. Tudod, hogy miért jött létre?

            - Nem.

            - Én tudom. Hozzuk a felszínre. Na, mit szólsz? Engem már most gyűlölsz. Vetítsd ki rám a haragod. Na, rajta.

            Behunyom a szemem. Menekülni akarok. Ki a világból. Hamarosan eljönnek értünk. Hazamegyünk.

            - Nyisd ki a szemed! – rivall rám.

            Rémülten kinyitom. A tőr közelebb van. Az állam alatt. Érzem. Harmatka arca eltorzul a haragtól.

            - Nem akartam megölni a nővéredet – mondja. – De nem hagysz nekem más választást.

            - Ne – nyögöm.

            - Miattad lesz!

            - Kérlek!

            Erre felpattan és odalép a kanapén alvó Nikihez. Felemeli tőrt, miközben szikrákat szórnak a szemei dühtől. Hallom magam üvölteni. Egyik pillanatról a másikra ott termek a kanapén a Nővérem mellett és védekezően emelem a karomat Harmatka felé. Egy hevesebben ver a szívem.

            - Hagyd békén! – kiáltom. – Ne bántsd őt! Inkább engem!

            - Nem te döntöd el! – üvölti Harmatka.

            - Ne!

            - Takarodj onnan!

            Pánik lesz úrrá rajtam. Harmatka éppen lesújtani készül. A harag kitör belőlem. Elkapom a karját, kiütöm belőle a tőrt és falhoz akarom szorítani ezt a szörnyeteget, de egy szempillantás alatt a földön találom magam. Harmatka a karomat hátracsavarva fog le. Hallom, amint halkan kacag.

            - Ez az – súgja sejtelmesen. – Megy ez neked. Azt hittem nehezebb lesz. Még most is érzem, hogy gyűlölsz.

            - Eressz el! – kiáltom. – Eressz el!

            - Különben?

            Egy pillanatig úgy érzem, mintha nem is önmagam lennék. Megijedek. Ez nem lehetek én. Ez nem én vagyok.

            - Engedj el! – kiáltom.

            - Mond ki, Angéla! – üvölti. – Mond ki! Gyerünk! Vagy azzal a tudattal kell leélned a nyomorult életedet, hogy te vagy felelős a nővéred haláláért! Gyerünk! Halljam! Különben? Különben, mi?

            - Engedd el! Vagy végzek veled!

            Csend. Patakokban folynak a könnyeim. Harmatka elenged. Hallom, amint felkapja a tőrt a földről. Azonnal odakúszok a kanapéhoz és felnézek rá. A boszorkány elismerő mosollyal figyel.

            - Sikerült – súgja. – Látnod kéne magad. Olyan vagy, akár egy démon. Most már hozzám tartozol.

            Alig bírom visszafogni a haragomat. Az alvó Nikire pillantok. Megmentettem. Mindjárt eljönnek értünk. Minden rendben lesz. A remegő kezemmel megfogom a Nővérem kezét. Védeni fogom. Rajta kívül nincsen senkim. Ő az egyetlen kincsem. Fenyegetően fordulok Harmatka felé, aki látszólag elégedett.

            - Most még gyűlölsz – kezdi halkan. – De nemsokára jobban fogsz szeretni, mint bárki mást. Egész életedben. Követni fogsz, mert rájössz, hogy én ismerlek a legjobban ezen a világon.

            - Azt lesheted – vágom rá.

            Leguggol velem szemben és a kanapéra könyököl. Úgy figyel, mint egy művész a mesterművét.

            - Még nem alakult ki teljesen – folytatja. – Még nem. Még formálódnak a dolgok. De nemsokára káprázatos lesz. A személyiséged lassan átáll egy új irányra. Menni fog. Nálad kitartóbbak is feladták már. Te is fel fogod adni. Rá fogsz eszmélni, hogy az, amit te jóságnak hívtál, nem más, mint megfelelési kényszer. A valódi éned korlátja.

            Nikire pillant, aztán vissza rám.

            - Szereted őt – bólint. – Mint mondtam, ez maradhat. És neked különösképpen szükséged lesz rá, mert maga a szeretet az, ami előhozza belőled a gonoszt. A félelem attól, hogy egyedül maradsz.

            - Ez nem ilyen egyszerű – sziszegem.

            - Dehogyisnem. Ilyen egyszerű. Észrevetted már, hogy még legjobb, legkedvesebb, legtisztább lelkű ember is tud kegyetlen lenni, ha a szeretteiért aggódik? Na? Ki is volt az előbb ilyen? Csak nem te voltál? 

            - Te nem ismersz.

            - Dehogynem. Hiányoznak a szüleid, igaz?

            - Fejezd be.

            - Nincs senkid. Csak Niki. Bármit megtennél érte. És meg is teszed.

            - Abban biztos lehetsz.

            - A tiszteletet is meg fogod tanulni. Nem lesz egyszerű, de pár nap és alázatos leszel. Már látom is magam előtt.

            - Túl nagy az önbizalmad.

            Ekkor valaki belép a szobába. Odafordulok. Egy fekete ballonkabátos férfi áll ott, akinek az arca szinte elveszik a félhomályban.

            - Közelednek a katonák – mondja színtelen gépies hangon.

Egy pillanatra behunyom a szemem. Mindjárt vége lesz ennek a borzalomnak. Megyünk haza. Visszafordulok Harmatkához, akinek a hír hallatán csak szélesebb lesz a mosolya. Most lett igazán félelmetes.

            - Elkezdődött – mondja halkan a férfinak, miközben felcsillannak a szemei. – Eljött a mi időnk.

folyt.köv

2023.május 20-26.

Budapest

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

5.évad/6.rész

Harmatka

(2038 decembere van)

Este tíz óra.

Az Új-Veszprém felé vezető egyik kis út mentén állomásozunk a speciális járművel. A kijelzőket figyelem a műszerfalon, miközben Niki kávét tölt magának, nekem pedig gyömbéres teát. A gondolataimba merülök, miközben néha kizökkenek belőle és a meteorológiai előrejelzéseket, hőkamerákat, valamint a térképet figyelem felváltva. Folyamatosan ébernek kéne lennem.

            A Nővérem leül mellém és átnyújtja a bögre teát. Felém néz azzal a kígyó szemeivel. Elmosolyodik.

            - Mi van, hugicám? – kérdi. – Min jár az eszed?

            - Remélem, hogy Zoé jól van – sóhajtom. – Remélem, jól érzi magát ott Kőszegen.

            - Biztosan.

            - És ha Zsolt megtalálja?

            - Nem fogja. Szerintem elkerüli azt a környéket. Ráadásul egy külön osztag van a nyomában.

            - Addig nem érzem Zoét biztonságban, ameddig el nem fogják Zsoltot.

            Niki felsóhajt.

            - Nyugodj meg - súgja.

            - Rendben – bólintok.

            A kijelző felé pillantok. Havazást jelez körülbelül egy óra múlva. Kinézek a szélvédőn a sötétbe. Most nem látni, de mindkét oldalról sűrű erdő határolja a kivilágítatlan utat. A hőkamera nem lát senkit, valamint az éjjellátók sem. Belekortyolok a teába. Niki felé pillantok. Olyan jó, hogy újra itt van mellettem. A Nővérem. Egy hete még úgy féltem, hogy soha többé nem látom. Ő is vet felém egy pillantást. Ugyanarra gondol. Érzem. A rókára pillantok. Mosolyog. Viszonzom.

            - Niki – szólítom a Nővéremet.

            - Igen? – fordul felém.

            - Szerinted észreveszik a bázison, ha alszunk egy kicsit?

            - Igen. Figyelnek minket.

            - Hallanak is?

            - Nem.

            - Honnan veszed?

            - Mert ha hallanának, akkor már a bíróságon volnék.

            Ezen nevetnem kell. Már nyugalom jár át. Arra gondolok, hogy milyen szép volt az a hét, amit a kőszegi kolónián töltöttünk el. Én, Niki és Zoé. Igen. Még most is látom magam előtt, amint Zoé alig akarja elhinni, hogy a kolóniában olyan élet zajlik, mint régen. Aztán amikor beléptünk a moziba a popcornnal és a kólával a kezünkben, az örömtől könnyezni kezdett. Akárcsak én. Nagyon boldog voltam attól, hogy ő is végre otthonra lelt. Végül olyan nehéz volt elbúcsúzni tőle. Persze nem örökre. Remélem. Sajnos ő is kadét lett, mint én. Nem tudtam lebeszélni róla. Nagyon elszánt volt.

            Angéla, zökkenj vissza a valóságba. Munka van.

            - Reggelig itt fogunk ücsörögni? – kérdem.

            - Hat órakor váltanak le minket - bólint a Nővérem.

            - És ha az ellenállók az erdőn keresztül jönnek?

            - Ha nincsenek leárnyékolva, akkor látni fogjuk őket.

            - Ha nincsenek, igen.

            Niki felsóhajt.

            - Hugicám – kezdi. – A parancs az parancs. Legyen bármennyire is indokolatlan. Mögöttünk két kilométerre is van egy őrszolgálat. Valamint az erdőben is lapulnak néhányan. Biztosra mennek.

            - Értem – bólintok. – Az erdei őrökről nem tudtam.

            - Most már tudod. Egy még mindig épülő kolónia védelmét látjuk el. A jelenlétünk életeket ment.

            - Értem.

            Belekortyol a kávéjába. Ekkor jelezni kezd a műszerfal. Egy speciális jármű közelít mögülünk. Niki a kijelzőre pillant.

            - Ezek meg mit akarnak? – veti oda és a rádióért nyúl. – Mi a helyzet, fiúk?

            - Le kell váltanunk titeket – feleli egy katona a vonal túlsó végéről.

            - Miért?

            - Vészjelzés érkezett a bázisra.

*

            A vészjelzést egy járőrszolgálat adta le a közeli Nemesvámos nevű községből. A bázis parancsnok minket utasított felkutatásukra. Erősítést nem kapunk. Nem tudják biztosítani. A településen pedig magunkra maradunk.

            Niki bosszús tekintettel vezeti a járművet. Megértem. Én is dühös vagyok. Sokkal jobb volt unatkozni, mint megint egy bizonytalan kimenetelű küldetésbe rohanni. A kijelzőt figyelem, látom a vörösen villogó jelet a község térképén. Egyelőre semmi gyanúsat nem észlelek a környéken.

            - Látsz valamit? – kérdezi Niki.

            - Semmit – felelem. – A jármű egy ház előtt áll. A drón által készített képen jól látszik, hogy szépen, szabályosan parkoltak le, mintha csak hazamentek volna. Érdekes. Harcnak semmi nyoma.

            - Vissza kellett volna hívni a drónt. Az is elvégezhette volna a munkát. Ez a hadnagy sem tud szervezni.

            - Biztosra akarnak menni.

            - Ugyan. Csak szeretnek parancsolgatni.

            Elmosolyodok. Igaza van. A rókára pillantok. Retteg. Az útra pillantok. Balra hajdanvolt ipari létesítmények mellett haladunk el, jobbra pedig sűrű fák. Lidérces egy utazás. De láttam már félelmetesebbet.

            Végül lekanyarodunk egy jóval elhagyatottabb, sötétebb útra. A rémisztőnek látszó fák egyre csak sűrűsödnek az út mentén. A fényszórók már megvilágítják a távolban álló, romos házakat. Elhaladunk Nemesvámos táblája mellett. Biztosan szép hely lehetett ez is, még a háború előtt.

            Niki lassítani kezd. Figyeli a jelet is. Az úton kikerülünk egy nagyobb kőtörmeléket, aztán egy felborult autóroncsot. Lassan megyünk. A bámészkodás után gyorsan a kijelzőkre pillantok. Nemsokára balra kell kanyarodnunk.

            - Mit mutat a hőkamera? – kérdi a Nővérem.

- Semmit - felelem. – A térkép is csak minket mutat, valamint a vészjelzést.

            - Figyeld a kamerákat is. Bármi gyanúsat észlelsz, szólj.

            - Rendben.

            - Nagyon figyelj. Szerintem ez egy elterelő hadművelet.

            - Hogy érted?

            - Hiába váltottak le minket, eggyel kevesebb őrszem védi a kolóniát. Az ellenállók pedig pont erre számítanak. Néhányan még a bázison is a vészjelzésre figyelnek. Ezzel csökken éberség.

            - Úgy gondolod?

            - Igen. Teljesen fölöslegesen jövünk ide.

            - És a járőrök?

            - Ezt a járművet lophatták. Nem ellenőrizték a le biztonságiak.

            - Remek.

            - De azért figyelj oda, hugicám.

            - Figyelek.

*

            Lekanyarodunk abba az utcába, ahonnan vészjelzés jön. A fényszórók megvilágítják az egykoron élettel teli, nyugodt kis övezetet. Az úton nincsenek roncsok, csak a szellemekként sorakozó házak. Olyan érzésem támad, mintha az ablakból árnyak figyelnének minket. Valami egészen félelmetes, természetfeletti jelenlétet érzek. És annyira tisztán, hogy a józaneszem egy pillanatig sem kérdőjelezi meg ezt a tényt. Gyorsan elhessegetem ezt a félelmet és visszatérek a kijelzőkhöz.

            Niki jobban lelassít.

            - Ott van – súgja.

            Felnézek és már látom is a nekünk háttal parkoló terepjárót. Látszólag minden rendben, de ahogy közeledünk felé, észreveszek egy furcsaságot. A laptopon újra megnyitom a drón által készített képet. A Nővérem felém pillant.

            - Mit látsz? – kérdi.

            - Valaki járt itt nemrégiben – felelem.

            - Miért?

            - A drón fotóján a kocsi összes ajtaja csukva van. És nézd.

            - Az anyósülés oldalán nyitva áll.

            - Igen.

            - A hőkamera?

            - Semmi. A többi sem jelez semmit.

            Megállunk. A házra pillantok, ami előtt a jármű parkol. Pontosan olyan, mint a többi. Kétszintes, tetőablak, garázsfeljáró, alacsony kerítés. Olyan, mint amilyen a mi házunk volt otthon Dunakeszin. Az ablakok nincsenek betörve, a bejárati és a garázsajtó teljesen ép. Biztosan laknak itt.

            Elindulunk. Elhaladunk a terepjáró mellett. Nem ül benne senki. Harcnak nincs jele. Elindítok egy ellenőrzést a laptopon. Gyanítom, hogy ezt a bázison kihagyták. Nem először fordulna elő.

            - Niki – súgom.

            - Igen? – pillant felém.

            - Leellenőriztem a járművet.

            - És?

            - Három hete lopták el.

            - Szuper. Szóval a bázison nem ellenőrizték le. Mondom, hogy ezek nem tudnak szervezni. Még kolóniát védeni sem.

            - Szerintem tűnjünk el innen.

            - Nem tehetjük. Te is jól tudod.

            - De ez csapda.

            - Tudom, de nincs mit tenni. Itt leállunk. Utána megnézzük ezt a házat.

*

            Az éjjellátószemüveget viselve lépdelünk a járdán. Megállunk a terepjáró mellett. Niki benéz a belsejébe. Én addig egy fa takarásában figyelem a házat. A tetőablak felé célzok, mert onnan várom a támadást. De semmit és senkit sem látok. Még egy árva mozgást sem. A bejárati, valamint a garázsajtó felől sem.

            Niki mellém lép.

            - A jármű teljesen ki van fosztva - súgja. – Szinte csak az üléseket hagyták meg.

            - Akkor ezek nem ellenállók – bólintok. – Hanem rablók.

            - Nem biztos. De készülj fel.

            A szabályzat szerint, egy ilyen helyzetben a házat is végig kell kutatni. A Nővérem ellenőrzi a kerítés kapuját és miután meggyőződött róla, hogy nincs ott semmi meglepetés, kinyitja. Int, hogy kövessem. Az ajtóhoz kocogunk szépen csendben. Niki átvilágítja az ajtót a rádió egyik programjával. Rendben van az is. Egymásra nézünk, háromig számolunk, aztán lassan benyitunk.

            Igen, nyitva van. Bent még nagyobb hideg, mint odakint. Az előszoba padlója koszos, de nincsenek törmelékek. Balra egy tégla boltív húzódik és egy nagyobb konyhát pillantunk meg arra egy széles, hosszú asztallal, mely teljesen üres. Egy nagy család élhetett itt régen. Vajon mi lett velük?

            Jobbra lépcső. Szemben pedig egy tágas nappali. Niki előre megy, miközben én a lépcsőt figyelem, aztán követem. Megreccsen a parketta, amint belépünk a nappaliba. Balra egy kanapé, jobbra pedig egy tévé betört képernyővel. Szemben pedig egy üvegajtó, ami a hátsó kertre néz, mellette pedig észreveszek valamit a falon.

*

Az éjjellátó szemüveggel figyelem a nappali falára felírt vastag, nyomtatott betűkből álló szöveget. HARMATKA. Nem tudom, hogy miért, de megremegek egy pillanatra. Niki felé fordulok, aki éppen benéz a kanapé mögé.

            - Nincs itt semmi – súgja. – Nézzük meg a felső szintet.

            - Biztos jó ötlet? – kérdem.

            Kérdőn fordul felém.

            - Mi a kötelességünk, hugicám? – teszi fel a költői kérdést. – Minden vészjelzést ki kell vizsgálnunk.

            - Értem – bólintok. – Csak rossz előérzetem van.

            - Neked mikor nincs?

            - Jó, oké.

Visszafordulok a felirathoz. Egy női név, arra már rájöttem. Talán annak a valakinek a neve, aki itt lakott. Talán. Viszont egyre ijesztőbbnek tűnik. A rókára pillantok. Mintha figyelne valamit. Valamit odafent. Szépen lassan a mennyezet felé fordulok. Megrettenek. Hallom, amint Niki odalép mellém. Ő is felnéz. Ugyanaz a név van odafent, de a plafon teljes hosszában. HARMATKA. Ekkor csattanást hallunk mögöttünk. Azonnal az előtér, majd a lépcsők felé fordulunk. Semmi. Senki. A szívem egyre hevesebben ver. Valaki elkezd lépkedni odafent. Lassú, higgadt léptek.

            - Te is hallod? – kérdem halkan.

            -  Igen – vágja rá a Nővérem. – De akkor is felmegyünk.

            - És ha csapda? A lépcsőfordulóban védtelenek leszünk.

            Koppanást hallunk kintről. Megfordulunk és a széles üvegajtón át megpillantunk egy sziluettet a hátsó kertben. Egy nő. Magas. A hosszú haja szépen kifésülve. Sötét ruha van rajta. Így az éjjellátóval úgy néz ki, akár egy boszorkány. Nagyon homályosan látom az arcát. Viszont az könnyedén kivehető, hogy mosolyog. A Nővérem int nekem, hogy maradjak, mire ő tesz előre két lépést és becélozza a nőt.

            - Ki maga? – förmed rá az üvegen keresztül.

            A boszorkány ekkor lassan megindul felénk. Egyáltalán nem ijed meg tőlünk. Itthon van. A kertajtónál azonban megáll. Egy gonosz arc figyel minket csillogó szemekkel és hátborzongató mosollyal. Nem is boszorkány, inkább egy szellem fekete csuhában. Nem tűnik vastagnak az a ruha, mégsem didereg odakint a mínuszokban. Magam mögé pillantok, de nem látok senkit.

            Niki kezdi elveszíteni a türelmét.

            - Jobb lesz, ha válaszolsz – utasítja a kitörés előtti nyugalommal.

            A nő mosolya szélesebb lesz. A félelem legapróbb jelét sem mutatja.

            - Szerintem nincs egyedül – súgom a Nővéremnek.

            - Tudom – bólint. – Szépen hátrálva kimegyünk innen és riasztjuk a kolónia bázisát.

            - Oké. Fedezlek.

            Erre a szellem még közelebb lép az üveghez.

            - Nem mentek sehova – jelenti ki és azonnal lefagy a mosolya. – Ti már enyémek vagytok. Örökké.

            Nem tudom, honnan jöttek elő, de reccsenést hallok mögülünk. Egy erős ütést érzek a tarkómon, megszédülök és a levegőbe lőve hanyatt vágódok. Dulakodást hallok. Megtámadták Nikit. Próbálok felkelni, de egyre jobban forog velem a világ. Valaki lekapja rólam az éjjellátó szemüveget.

            Nyílik a kertajtó. Halk léptek. Egy sziluettet látok magam felett. Hosszú haj. Ez az a nő lehet. Megáll felettem. Némán figyel. Aztán szépen lassan leguggol hozzám. Virágillatot érzek. Talán rózsa. Nem tudom. Látom megcsillanni a szemét. Niki felé akarok fordulni, de annyira félek, hogy képtelen vagyok rá. A nő oldalra dönti a fejét. Mintha a lelkemet vizsgálná. Kintről egy halvány fény megvilágítja az arcát. Megint az a hátborzongató mosoly. Talán a kék a szeme, vagy zöld, nem tudom megállapítani. Olyan, mintha látná vele a gondolataimat. Még Zsolttól sem rémültem meg ennyire.

            - Annyit jártam a ködben - súgja kellemes, altató hangon. - Annyira vártam mindig. Elrejtőztem a kavicsok mögé. Pihenj, Angéla. Pihenj. Mire felébredsz, káprázatos borzalom veszi a kezdetét.

            Közelebb hajol. Rózsaillat. A mosolya szélesebb lesz. Reszketek.

            - Halott – súgja. – Halott lesz a lelked, Angéla. Halott.  

folyt.köv.

2023.május 13-19.

Budapest

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

5.évad/5.rész

Az őrangyal

            Lassan felnyílik a szemem és a látom a lángokat az éjszakában. Az égő roncsok. Olyan reménytelen az egész. Olyan igazságtalanul reménytelen. Nem félek, csak úgy érzem, most kéne végleg feladnom a harcot. Ahogy Maja is mondta, vannak olyanok, akik hiába küzdenek. Nincs igazság. Hallom a hangját. Most is azt súgja. De jó lenne, ha tényleg várnának a szüleim. Vagy, ha most súgnának felém. Jó lenne, ha lenne értelme hinni valamiben. Nem csak magamban, hanem valami természetfeletti erőben. Természetfeletti erőben. Valakiben, aki most is figyel. Aki most bíztatna, hogy ne adjam fel. Ehelyett csak a lángokat látom. Mint a bombázásokkor. Amikor menekültem anyával a vadászgépek elől. Mi volt a bűnünk? Csak a napi élelmiszerért mentünk. Nem bántottunk mi senkit. Csak élni akartunk. És most már csak én vagyok. Csak én.

            Zsolt előlép egy lángoló furgon mögül. Engem figyel mozdulatlanul. Néhány lépésre vagyunk egymástól. A fegyverem ott a hever előttem. Közel van, de mégis messze. Esélytelen. Ennek is el kellett jönnie. Ott áll az a szörnyeteg. Szépen lassan felém céloz a lángszóróval. Talán mosolyog a sisak mögött.

            Hirtelen elsötétül előttem a világ. Fényes nappal van. Csicseregnek a madarak, én pedig egy pillangót figyelek a kertben. Nem tudom, hogy miért, de nagyon boldog vagyok. Apa öntözi a virágokat, közben felém pillant mosolyogva. Hallom, amint a szomszédok nevetgélnek. Anya szólít a házból.

            A következő pillanatban már a konyhában ülök. Anya limonádét készít, miközben szüntelenül mosolyog. Tesz bele citromkarikát, majd leteszi elém az asztalra. Leül mellém. Megcsillannak a kék szemei a kintről beszűrődő napfényben. Figyelem őt. Tudom, hogy valami fontosat akar mondani.

            - Egy hős vagy – súgja. – Ugye tudod?

            - Miért? – kérdem értetlenül.

            - Mert az vagy. És erős is.

            - Nem vagyok az.

            - De igen.

            Megfogja a kezem és mélyen a szemembe néz.

            - Tudod, hogy miért kaptad az Angéla nevet? – kérdi hirtelen.

            - Miért? – kérdem.

            - Na, miért?

            - Nem tudom.

            - Mert egy angyal vagy. Elég egyértelmű, nem?

            - Miért vagyok az?

            - Mert jobban féltesz másokat, mint saját magadat.

            - Nem tudtam megvédeni Zoét, anya. Nem tudtam megvédeni. Miattam…

            - Nyugodj meg.

            Közelebb hajol hozzám. Csillognak a szemei.

            - Niki úton van érted – súgja. – És neked még rengeteg dolgod van az életben. Rengeteg. Megvalósulnak az álmaid. Tudom, hogy most nem hiszel benne, de az úton van hozzád. Meg fog érkezni.

            Elmosolyodik.

            - Látom is magam előtt – folytatja. – Ott dedikálsz egy könyvesboltban. Mosolyogsz. És a róka is ott lesz veled.

            Kicsordulnak a könnyeim.

            - Nem akarok visszamenni – rebegem. – Hadd maradjak itt. Kérlek.

            Anya nem szól semmit, csak magához ölel. Sírni akarok, üvölteni, de nem tudok.

            - Őrangyal – súgja hirtelen. – Őrangyal. Ott van feletted.

            Felnyitom a szemem és látom, amint Zsolt mozdulatlanul figyel. A lángszóró kis lángját figyelem. Nemsokára vége. Elfogadom a sorsom. Zúgást hallok. Olyan a hangja, mint régen az utasszállító repülőknek. Felnézek az égre. Fénylő csillagok. És lassan a látóterembe kerül egy Őrangyal drón. Sárga fényei villognak.

            Visszafordulok Zsolthoz, aki szintén felnéz az égre. Most! Angéla! Most! A fegyver felé fordulok. Azonnal felkapom. Zsolt felém fordul. Tüzet nyitok. A lángszóró a kezében durran egyet. Felpattanok és egy autóroncs takarásába vetődök. Egy kisebb robbanást hallok, aztán egy nagy puffanást.

            Felnézek a drón felé. A sárga fények egyre hevesebben kezdenek villogni. Észrevett. Most küldi a jelentést a kőszegi kolónia vagy egy közeli járőrszolgálat felé. Ekkor jobbról golyók záporoznak az autóroncs felé. Ez Zsolt. Óvatosan a tőlem balra lévő roncs mögé szaladok.

            Hallom a bakancsok koppanását. Ez nem fél semmitől. Nem is baj. Most már én sem. Felpattanok a csomagtartó mögül és tüzet nyitok felé. A ruhájáról lepattannak a lövedékek. A fegyvere felé célzok. Szikrázva kirepül a kezéből. Úgy fordul felém a sisakjával, hogy tisztán érzem, hogy megrémült.

            Az egyik autóroncs mögé vetődik. A fegyver szikrázik a földön. Angéla! Bújj el! Visszabújok a roncs takarásába, mire egy nagy erejű robbanást hallok, amit rövidesen négy durranás követ. A rakéták.

            A motorháztetőn keresztül átcsusszanok egy másik jármű mögé. Felnézek az Őrangyal drónra, ami lassítani kezd. A sárga fények vörösre váltanak és lassítanak a villogáson. Vészjelzéseket ad le. Ez az! Gyerünk! Hívj nekem erősítést! Könyörgöm! Mond, hogy siessenek!

            A speciális jármű. Meg kell keresnem. Kinézek a roncs mellől. A lángok mellett a távolban látom a bejárat előtt parkolva. Oda kell jutnom valahogyan. Nem szabad haboznom. Azonnal el kell indulnom. Ám nem sok roncs nyújtana fedezéket. Igazából kettő, ami fel van borulva félúton.

            A rókára pillantok. Retteg. Jól van. Elhiszem neki. Hallok egy koccanást a motorháztetőn, felnézek és látok egy bakancsot villanni. Megfordul velem a világ és nekicsattanok egy roncs oldalának. A levegőbe emelkedek és a földön kötök ki ismét. A fegyveremet keresem.

            Zsolt ott lépdel mögöttem. Tőlem balra meglátom a fegyvert. Iszonyú fájdalom hasít belém és gurulni kezdek. Alig kapok levegőt. A hátamra fordulok. Az a szörnyeteg lassan és magabiztosan halad felém. Felnézek az égre. A drón ott lebeg fölöttünk. Segíts! Kérlek! Aztán eszembe jut valami. Hát, persze. Zsolt sisakban van és az őrangyal nem tudja őt azonosítani. Minden bizonnyal mérlegel és megpróbálja összerakni a képet. Azt már tudja, hogy én ki vagyok, de Zsoltot nem ismeri fel. Nyilván levédte magát valamilyen trükkel. Nem baj. Riassza csak a többieket.

            Zsolt megáll felettem. Mozdulatlanul figyel. A fájdalomtól megszólalni sem bírok. Ekkor hallok egy halk koppanást. A szörnyeteg éppen megfordulna, amikor valami fémes tárgy eltalálja a sisakját. Aztán még egyszer, amitől hátratántorodik és elveszti az egyensúlyát. A sötétből Zoé lép elő. Hitetlenkedve figyelem, miközben vet felém egy pillantást, majd egy fémcsővel ismét suhint egyet. Zsolt sisakja lerepül és láthatóvá válik a kifejezéstelen tekintete. Az őrangyal szirénázó hangot ad ki.

            - Zoé! – kiáltom. – Vigyázz! Állj hátrébb!

            Én is odébb gurulok. Látom, amint a lány oldalra vetődik. Zsolt felnéz a drón felé, mire az egyenruhájára tapad valamilyen fekete műszer. A szörnyeteg rázkódni kezd, majd hanyatt vágódik. Mozdulatlanul fekszik. A szemei lehunyva. Valami altatólövedék lehetett, amitől most szunyókál egy kicsit.

            - Jó éjt – sziszegem felé.

            Felnézek az őrangyalra.

            - Köszönöm – súgom. – Köszönöm, anya.

            Zoé óvatosan felkel a földről és megadóan felemeli a kezeit, miközben hol drónt, hol pedig engem figyel.

            - Velem van! – kiáltom a drónnak.

            A lány lassan, óvatosan odalépdel hozzám és a kezét nyújtja. Felsegít. Még mindig hitetlenkedve nézek a szemébe.

            - Azt hittem, hogy… - kezdem, de a kitörni akaró sírástól elakad a szavam.

            - Nem olyan könnyű az – súgja Zoé és elmosolyodik.

            Átölelem. Mosolygok én is és hagyom magam könnyezni. Megmenekült. Túlélte. Zoé itt van és már minden rendben. Én is megmenekültem. És remélem, hogy hamarosan újra láthatom a Nővéremet.

*

            A speciális járműben ülünk a műszerfal előtt. Vetek egy pillantást Zsoltra, aki oda van bilincselve a fal mentén húzódó kapaszkodóhoz. Zoé is őt figyeli. Látom, hogy még mindig fél tőle. Nem csodálom.

            - Ez nem ember - súgja. - Ez egy démon. 

            - Az – bólintok.

            Visszafordulok a műszerfalhoz. Az azonosítómat már beírtam. Lenyomom a vészjelzés gombját.

            - Hamarosan ideérnek – mondom, aztán Zoéhoz fordulok. – Nem akarlak kényszeríteni. Tiszteletben tartom az akaratodat. De kérlek, gondold át, hogy mit szeretnél. A kolónián biztonságban lennél.

            Zoé kinéz a szélvédőn. Lassan megvirrad.

            - Sehol sem vagyunk biztonságban – súgja.

            - Tudom – bólintok. – De ott új életet kezdhetnél. És néha találkozhatnánk. Tudom, így is. De nagyon aggódnék érted.

            Felém fordul. Látom, hogy vívódik.

            - Tényleg van ott mozi? – kérdi.

            Halvány mosoly jelenik meg az arcomon.

            - Igen - felelem.

            - Új élet? – kérdi.

            - Igen.

            Lehajtja a fejét. Bizonytalan. Megértem. Én is az volnék a helyében. Recsegés töri meg a csendet a műszerfal irányából.

            - Angéla – hallom Niki aggodalmas hangját.

            Azonnal felkapom a rádiót.

            - Niki! – örvendezek. – Itt vagyok… nem tudom, pontosan hol…te hol vagy?

            - Jól vagy? – kérdi. – Nem esett bajod?

            - Túl fogom élni. Voltam már rosszabbul is.

            Felsóhajt a vonal túlsó végén. Zoé döbbenten figyel minket. Talán sohasem hallott katonákat így beszéni egymással.

            - Zsolt? – kérdi a Nővérem.

            - Most pihenget - felelem.

            - Jól van. Néhány perc és ott vagyok.

            - Siess!

            - Sietek, hugicám!

            Azzal bontja a vonalat. Zoé elmosolyodik.

            - Tényleg szeret téged – súgja.

            - Ő az egyik őrangyalom – bólintok és kinézek a szélvédőn át a lángok felé. – Én pedig az övé.

            - Mi történne velem ott a kolóniában? Új családom lenne?

            Felé fordulok.

            - Minden bizonnyal – felelem halkan.

            - Annyira megszoktam, hogy egyedül vagyok – mondja és felsóhajt. – De sosem voltam boldog.

            - Jobb életed lenne ott. Hidd el.

            Bólint.

            - Csak ne félnék ennyire – sóhajtja.

            Mondani akarok valami bölcsességet, de ekkor az őrangyal drón szirénázni kezd. Zsolt felé pillantok. Ledöbbenek. Nincs a helyén. A bilincs pedig ott lóg a kapaszkodón. Zoé rémülten pattan fel. Azonnal felkapom a fegyverem.

            - Ezt hogyan csinálta? – kérdi Zoé rémülten.

            - Nem tudom – súgom.

            A sziréna abbamarad. Intek Zoénak, hogy maradjon a műszerfalnál. Lassan az ajtó felé lépkedek. A riasztás azért maradhatott abba, mert Zsolt felvehette a sisakját, amit odakint felejtettünk. Vagy nem tudom. A szívem egyre hevesebben ver, ahogyan a nyitott ajtó felé lépkedek. Miért hagytuk nyitva? Hogy lehettem ennyire figyelmetlen? Már késő, Angéla. Folytatódik a játék.

            Megállok az ajtó mellett. Nagy levegő. Egy. Kettő. Három. Fordulok egyet és kinézek tőlem balra. Aztán jobbra. Sehol senki. És ott, ahol a sisaknak kéne lennie, ott sem látok semmit. Felnézek az őrangyalra. Még mindig vörösen villog a fénye. Hátrálok, aztán bezárom az ajtót. A műszerfalhoz szaladok és a monitorokra nézek. Se a hőkamerán, se a digitális térképen sem látom őt. Az éjjellátókon sem.

            - Ügyes – súgom.

            - Leárnyékolta magát? – kérdi Zoé.

            - Valahogyan sikerült. Talán a sisakjával. Nem tudom.

            - Akkor nincs vége?

            - De. Viszont biztosra veszem, hogy nem most láttuk utoljára.

folyt.köv.

2023.április 30-május 5.

Budapest

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

5.évad/4.rész

A démon

            Az éjjellátó kamerán keresztül figyeljük, amint ez a szörnyeteg belép a romos áruházba. A törmelékeken lassan, óvatosan lépdel, többször a lába elé pillant, feltehetőleg csapdákat keresve. Most már biztosan tudja, hogy itt vagyunk. Persze, gondolhatná akár azt is, hogy ellenállók, vagy rablók rejtekébe merészkedik, de szerintem érzi a jelenlétem. Zoéra pillantok, aki a monitorokon keresztül figyeli őt. Igen, Zsolt egészen biztos lehet abban is, hogy nem vagyok egyedül.

            - Tudja, hogy itt vagyok - súgom. – És hogy nem vagyok egyedül.

            - Lehet – bólint Zoé. – De azt nem tudja, hogy csak ketten vagyunk.

            - Teljesen mindegy. Szembeszállt egy egész katonai bázissal. Nem fog megfutamodni.

            Zoé vet felém egy neheztelő pillantást.

            - Mindig ilyen pesszimista vagy? – kérdi.

            - Igen - vágom rá.

            - Ma éjjel nem leszel az. Jó? Megpróbálod?

            Felsóhajtok.

            - Valamivel el tudunk innen tűnni? – kérdem.

            - Persze – feleli Zoé. – De ez a Zsolt fog eltűnni innen hamarosan.

            Túl optimista, vagy csak nem árulta el, hogy mennyi csapda van az üzlettérben. Azt hiszem, a legjobb, ha most reménykedek. Próbáld meg, Angéla. Lehet, hogy Zsolt tényleg elmegy innen, mert nem talál senkit.

            Látom, amint az egyik kasszához lépdel. Hirtelen megtorpan. Valamit nagyon figyel ott. Aztán odalép a forgószékhez. Leguggol és alaposan szemügyre vesz valamit. Nyilván észrevett egy csapdát.

            - Ügyes – súgja Zoé. – De ez még nem minden.

            - Egy csapda volt ott? – kérdem.

            - Nem. Egy vészjelző. A csapdák odébb vannak.

            Zsolt lassan felegyenesedik, majd tőle balra alaposan átnézi a pénztárt. Nagyon higgadtnak tűnik, nem sieti el a dolgokat. Egy kicsit olyan, mint egy építész, aki most leellenőrzi az eddigi munkálatokat. Úgy tűnik, nem talál semmit. Belép az üzlettérbe. Megáll. Tőle balra, majd jobbra fordítja a fejét. Olyan jó lenne, ha ellenkező irányba indulna el. Ami ez esetben a jobb oldal.

            És arra indul. Jól van. Akkor lesz egy kis időnk eltűnni innen. Igen, ráveszem Zoét, hogy varázsolja elő azt a járművet, amit rejteget. Remélem, hogy nem egy bicikli, vagy roller. Le kell hagynunk egy speciális járművet.

            - Milyen járműved van? – kérdem Zoétól.

            - Nem mindegy? – veti oda ingerülten.

            - Csak, mert most kellene elindulnunk. Szépen csendben.

            A lány felém fordul.

            - Mégis milyen katona vagy te? – teszi fel a jogos kérdést. – Hogy félhetsz ennyire? Állítólag egy védelmező vagy. Nem ezt mondtad?

            Elszégyellem magam. Sóhajtok, aztán monitorokhoz fordulok. Igaza van. Nem kéne ennyire félnem. Ennél sokkal rosszabb helyzetbe is kerültem már. Persze ebből jónéhány pont a mai napon történt velem. Ki vagyok merülve. Teljesen. Ilyen fáradt már nagyon régen nem voltam. De ébernek kell lennem.

            Zsolt óvatosan halad előre a rossz irányba. Elkezdek reménykedni. Szinte látom magam előtt, amint ez az őrült végigsétál a kasszasoron, majd végül feladja és szépen kimegy az első kijáraton. Ugyan már, Angéla.

            Zoé kattint egyet és a bal szélső monitoron felülnézetből látjuk a képet. Zsolt hirtelen megáll egy polcnál. Tőle balra fordul. Egy darabig figyel, majd megindul arra. Egy újabb kattintás már szembejön velünk. Egy polcon lehet a kamera. Szerintem észrevette. Eszembe jut valami.

            - Letakartad valamivel ezt a kamerát? – kérdem.

            - Az állványba szereltem – feleli Zoé. – Nem láthatja, mert először is le van árnyékolva, másodszor pedig jól el van rejtve. Az éjjellátóval sem egyszerű megtalálni. Sőt, nappal is lehetetlen volna.

            - Egyenesen felénk jön.

            - Nem hiszem, hogy azért.

            - A sisakja el van látva éjjellátóval, hőkamerával és térképpel.

            - Ezeket mind kijátszom a tőletek lopott rendszerrel.

            - Szerintem az elektromosságot is képes észlelni. A jeleket.

            - Ha le vagyunk árnyékolva, esélytelen.

            Zsolt óvatos, higgadt léptekkel közelít felénk. És mi több, célirányosan. Teljesen egyértelmű, hogy észrevett minket. Nem látni az arcát, de úgy érzem hunyorog, összpontosít egy cél felé.

            - Nincs arra csapdád? – kérdem.

            - Egy picivel odébb csak – feleli Zoé.

            - Talán nem veszi őket észre.

            - Nem fog arra menni. Mindjárt megfordul és kisétál innen.

            Inkább nem mondok erre semmit. Zoé túlságosan bízik a védelmi rendszerében, ami egyrészt érthető, mivel egészen idáig sikeresen megvédte őt. Egészen idáig, igen. Miattam került bajba.

            Zsolt ekkor megáll a kamerával szemben. Hát persze. Azt nézi, pedig Zoé szerint nem kéne látnia. A sisakja legújabb gyártmány, az árnyékolási technika pedig régebbi lehet. Nem tudom.

            - Észrevette, Zoé – súgom rémülten.

            - Igen, látom – mondja csalódottan. – De hogyan?

            - A legmodernebb sisak van rajta.

            - Az képes látni akkor is, ha leárnyékoltuk magunkat?

            - Nem tudom. De lényeg, hogy már tudja, hogy figyeljük. Percek kérdése és megtalál minket.

            Zoé felém fordul. Elszánt a tekintete.

            - Hát csak jöjjön ide – mondja. – Nincs esélye velünk szemben.

            Elmosolyodok. Bár ilyen bátor volnék, mint ő.

*

            A rókára pillantok, miközben Zoé kihúz az ágy alól egy hasonló gépfegyvert, mint amilyen nekem van. Ezt az egyet elfelejtette megemlíteni, csak két pisztolyról beszélt, ha jól emlékszem.

            - A róka a barátod? – kérdi.

            - Igen – felelem.

            - Kitől kaptad?

            - Találtam. Egy éve.

            Rám se nézve visszaül a monitorokhoz. Én pedig mellé a konyhából szerzett székre. Látni, amint Zsolt óvatosan halad előre. Csapdákat sejt. Szerintem összeállt neki a kép. A teória szerint én bemenekültem ide és találkoztam valakivel, aki a szövetségesem lett. Biztosan ezt sejti. Egyértelműnek tűnhet.

            Megáll azelőtt a többihez képest tiszta padlócsempe előtt, amire kis híján ráléptem. Alaposan szemügyre veszi. Tesz egy lépést jobbra, miközben le sem veszi róla a szemét. Kikerüli és folytatja az útját. Ahogy halad előre, elkezd lassulni. Mintha sejtene valamit. Megáll egy üres polc mellett. Tőle jobbra fordul. A padló felé pillant, aztán az áruház végébe. Valamire rájött. Megindul abba az irányba.

            Zoé kattint egyet és a monitoron már szemből látjuk. Zsolt a kamera felé lépdel és egyre magabiztosabb. Hirtelen megáll. Egy darabig mozdulatlan marad. Aztán a gépfegyverével a kamera felé céloz.

            - Ez baj – súgja mellettem Zoé. – Megtalálta.

            - Mit? – kérdem.

            Zsolt elindít egy rakétát, majd eltűnik az összes monitor képe. Zoé felsóhajt. Most először látom rajta a félelmet. Vet felém egy kétségbeesett pillantást, aztán visszafordul az elsötétült monitorokhoz.

            - Megtalálta a kamerák fő áramforrását – mondja. – Az összeset elintézte. De hogyan látta?

            - Ez most már teljesen mindegy – mondom. – Meg fog találni minket és innentől ő van győztes helyzetben.

            Zoé felém fordul. A félelem eltűnt a tekintetéből és átvette a helyét az elszántság.

            - Nem győzhet – közli halkan. – Megvédem az otthonomat. És téged is.

*

            Az ajtóra célozva állok a kis előszobában. Szinte látom magam előtt a rémképet, hogy Zsolt hamarosan berúgja és lángokat lövell felém. Olyan, mint egy démon. A pokolból jött el értünk.

            Közelebb lépek az ajtóhoz. Tudom, rossz ötlet, de muszáj. Hallgatózni akarok. Annak ellenére, hogy nem sok mindent fogok hallani, lévén, hogy két ajtó választ el minket a sötét raktártól. Fülelek. Semmi.

            - Angéla – súgja Zoé a szobából. – Gyere!

            Vetek még egy pillantást az ajtó felé. Talán Zsolt ott áll mögötte. Biztos vagyok benne. Belépek a szobába, jobbra fordulok és meglátom Zoét, aki a konyhából int nekem, hogy kövessem. Belépek és látom, amint eltol két egymásra rakott ládát a konyhapult másik végéből egészen jobbra a mosdó ajtajáig.

Egy konyhaajtót látok a falhoz állítva. Zoé elveszi azt onnan és egy nagy rést pillantok meg. Olyan, mintha egy nagyobb szellőző volna. Hideg jön onnan. Leguggolok, de nem látok semmit a sötétségen kívül.

            - Te csináltad? – kérdezem.

            - Igen – feleli büszkén. – Egy hónapja készült el.

            - Hová vezet?

            - Ki innen.

            Felnézek rá.

            - Akkor mégis elmegyünk? – kérdem.

            - Nem – rázza meg a fejét. – Meglepjük. Meg fogja találni a búvóhelyemet. Arra számít, hogy itt vagyunk.

            - Értem. Mögé kerülünk. Oké.

            - Na, ennyi.

            - De jobb, ha tudod, hogy golyóálló a ruhája, valamint a sisakja is. Vannak rakétái, valamint egy lángszórója és…

            - Egy speciális járműve – vág közbe. – Igen. Még azt is felhasználhatjuk ellene.

            Túl optimista. Vagy én vagyok túl pesszimista. A járat felé fordítom a fejem.

            - Mutasd az utat – mondom.

*

            Ez rosszabb, mint bármelyik szellőzőjárat, amiben eddig jártam. Hideg és olyan szag van itt, mint egy pincében vagy egy barlangban. Mondjuk, voltam ennél százszorta rosszabb helyen is. Zoé után kúszok, mindkettőnkön éjjellátó szemüveg van.

            - Nincs messze – súgja. – Mindjárt ott vagyunk.

            - Sok munka lehetett ezzel – súgom.

            - Mivel?

            - Ezzel a járattal.

            - Majdnem másfél évig szenvedtem vele.

            Fél perc múlva Zoé megáll. A jobb kezével kattint valamit a falon, aztán elhúzza az előtte lévő akadályt. Egy darabig fülel, aztán kikúszik a járatból. Látom a kint autóroncsokat, valamint egy teherautót, amire rádőlt egy villanypózna. Most kezdek igazán félni. Zoé leguggol a járat felé.

            - Gyere – súgja. – Tiszta a terep.

            Megindulok felé. Már majdnem a kijáratnál vagyok, amikor egy sötét árny megjelenik Zoé mögötte és hirtelen elragadja.

            - Ne! – kiáltom. – Ne!

            Hallom, amint valaki tüzel. Hallom Zoé kétségbeesett sikolyát, aztán egy hatalmas csattanás után síri csend. Reszketek. Ne! Zoé! Ne! Azonnal kúszni kezdek előre. Nem érdekel, hogy én is bajba kerülök.

            A kijáratnál balra, majd jobbra nézek, de nem látok mozgást. Kimászok onnan, kiegyenesedek. Körbefordulok, de nem látok senkit. Egy parkolóban vagyok és az épület melletti járdán észreveszek valamit a földön. Remegve lépkedek oda. Ahogy közelítek, látom, hogy Zoé sisakja. De ő sehol.

            Patakokban folynak a könnyeim. Én sodortam veszélybe őt. Én tehetek erről. Miért hagytam, hogy segítsen? Mennem kellett volna tovább! Egy kattanást hallok magam mögött. Azonnal odafordulok.

            Semmi. Olyan volt, mintha visszhang volna. Fülelek. Zihálok, reszketek, de próbálok csendben maradni. Még egy kattanás valahonnan a teherautó irányából. Odacélzok a fegyveremmel.

            - Angéla! – kiáltja Zoé valahonnan.

            Balra fordulok, mert szerintem onnan jött.

            - Zoé! – kiáltom.

            - Angéla! – kiált ismét. – Menekülj!

            - Nem hagylak itt! Zoé!

            - Ne! Ne! Ne!

            Szaladni kezdek a hang irányába. Megkerülök egy autóroncsot, de rögtön egy másik állja az utamat. Felugrok a motorháztetőre és átcsúszok a túloldalra. Megbotlok valamiben. véletlenül tüzelek egyet a levegőbe, aztán elterülök a földön.

            Felpattanok és a roncsok fedezékében szaladok előre.

            - Ne! – kiáltja Zoé kétségbeesetten.

            Ismét kattanást hallok. Aztán hallom, amint működésbe lép a lángszóró és már látom is fényt. Zoé sikoltozni kezd.

            - Ne! – kiáltom. – Zoé! Ne!

            Nem messze tőlem robbanást hallok és a lökéshullám egy autó roncsának repít. Minden elsötétül előttem.

            Zuhanok.

            Egyre mélyebbre.

folyt.köv.

2023.április 22-28.

Budapest

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

5.évad/3.rész

Zoé

            Miután a kezembe adja a bögrét, Zoé visszaül a monitorokhoz. Óvatosan belekortyolok a forró teába és azonnal nyugalom jár át. Nagyon finom. El is álmosodom tőle, de nem szabad elaludnom.

            - Nyugodtan pihenj utána – mondja a lány. – Én majd őrködöm.

            - Nem merek – sóhajtom. – Ébernek kell lennem.

            - Pedig a barátod biztosan nem jön ide.

            Behunyom a szemem. Inkább nem mondok erre semmit. Pláne arra sem, hogy Zsolt nem a barátom, hanem egy pszichopata tömeggyilkos, aki nem fog leállni. Inkább kortyolok még egyet a teából. A filter cetlijén is látom a szamurájt ábrázoló rajzot. Ha eljutok valahogyan a kolóniára, biztosan veszek egy dobozzal. Vagy kettővel. Elmosolyodok. Na, végre. Aztán az ágy felé pillantok. Az áruházból hozhatta ide, vagy a tulajé volt. Kényelmes lehet. Úgy aludnék egyet. A rókára pillantok. Nagyon fél.

            Visszafordulok Zoéhoz és a monitorok képeihez.

            - Látsz valami gyanúsat? – kérdem.

            - Nem – vágja rá egy kicsit barátságtalanul. - Sehol senki.

            - Azért legyél éber. Zsolt leárnyékolhatta magát.

            - Az egy dolog. A kamerákat nem játszhatja ki.

            - Jól van. Csak furdal a lelkiismeret, hogy belekevertelek ebbe.

            - Szerintem engedd el ezt a témát. Jó?

            - Jó. Bocsánat.

            Gépel valamit, aztán lassan felém fordul a székkel. Elnézem az arcát. Olyan, mint amilyen az enyém volt, amikor még bujkáltam. Azokkal a szép barna szemekkel pedig rengeteg borzalmat láthatott. Fürkészően figyel. Próbál szerintem a lelkembe látni. Vagy csak vár egy mondatra, vagy vallomásra, nem tudom.

            - Milyen ott a kolónián? – szegezi nekem a kérdést.

            - Nem jártam a kőszegi kolónián – felelem.

            - Úgy értem bármelyiken. Milyen ott élni?

            - Nos, eddig nem sok ilyen helyen voltam. De van egy a Balaton közelében, ami olyan, akár egy időgép. Van mozi, egy hosszú üzletsor, ami olyan, akár egy pláza. Éttermek, kávézók, boltok.

            Kétkedő mosoly jelenik meg az arcán.

            - Ne hazudj – súgja szigorúan és látom, hogy nem sokon múlik üvölteni kezdjen.

            - Én sem akartam elhinni – mondom lágyan. – Amikor bujkáltam a romok között és erdőkben, csak álmodoztam ilyesmiről. Aztán idén tavasszal a saját szememmel láttam. Hihetetlen volt. Van ott lány, akivel összebarátkoztunk. Ő szinte semmit sem látott a kinti világból.  

            - Milyen szép mese. Én teljesen mást hallottam.

            - Mit hallottál?

            - Hogy rettegésben tartják ott az embereket. Szinte lehetetlen szabályok között és állandó bizonytalanságban élnek.

            - Ez nem igaz.

            - Látom, mit művelnek a barátaid. Főleg ebben a zónában. Mindenkiben az ellenséget látják.

            - Vannak ilyenek, igen.

            - Mind ilyenek. Csak azért véded őket, mert közéjük álltál.

            Lehajtom a fejem. Ezt mindenkitől megkapom. Csak azt ne kérdezze meg, hogy mi lett a szüleimmel. Abba most belehalnék. A bűntudatba. Nem, Angéla, ne gondolj erre. Ha mégis megkérdezi, akkor hazudj. Ennyi.

            - Nem a katonáktól félnek ott – kezdem, hogy valahogyan tereljek. – A külső támadásoktól. Láttam egyetemistákat, akik a barátaikkal beültek a kávézóba. Láttam a mosolyukat. És éreztem azt, amit ilyenkor mindig.

            - Irigységet? – kérdi leleplezően.

            - Nem.

            - Akkor?

            Felsóhajtok és a fehér falat bámulom.

            - Meg akarom védeni őket - felelem és a szemébe nézek. – És boldog vagyok, amiért ez a kötelességem. Nem megtisztelőnek érzem, hanem örömnek. Mert tehetek azért, hogy biztonságban legyenek. És ez egy kicsit olyan, mintha a Nővéremet is megvédeném. Nem tudom ezt megfogalmazni.

            - A testvéred is katona? – kérdi.

            - Igen. De nem valódi testvérem. Csak úgy tekintünk egymásra. Ő egy őrmester.

            - Hogy hívják?

            - Niki.

            - Niki. Van igazi testvéred?

            Eszembe jut Vince. Behunyom a szemem, aztán kinyitom.

            - Nincs – felelem. – De nemrég elvesztettem a nagybátyámat.

            - Sajnálom – vágja rá érzelemmentesen, aztán vet egy pillantást a monitorokra, majd vissza rám.

            - Neked van testvéred?

            - Nincs. Csak a szüleim voltak.

            - Sajnálom.

            - Gondolom. És milyen filmeket játszanak a moziban?

            - Hát, főleg vígjátékokat. Klasszikusokat. Persze ügyelnek arra, hogy…

            - Említetted a boltokat.

            - Igen, vannak azok is. Van egy nagyon jó könyvesbolt.

            - Sok család él ott, ahol voltál?

            - Sokan. Vannak lakások.

            - Lakások?

            - Hát, a konténerházakban.

            - Amik nincsenek annyira védve, mint a katonai bázis, mely ott áll mellette.

            - De igen. Folyamatos a védelem. Főleg az őrangyal drónok…

            - Sokat kellett gyakorolnod ezt a sok hazugságot? Kapnál esetleg kitüntetést, ha elvinnél oda?

            Nem leszek dühös. Teljesen megértem. Én sem hittem volna el annak idején. Pláne, ha egy egyenruhás mondja.

            - A szüleid? – kérdi.

            Megrázom a fejem. Erre ő visszafordul a monitorokhoz. Én a teát nézem és minden erőmmel azon vagyok, hogy ne sírjam el magam. Félszemmel látom, amint újra felém fordul a székkel.

            - Ne haragudj – súgja már kedvesebben.

            - Mindegy – súgom.

            Felállok és a kis konyhába lépek. Működik a hűtő. Teásdobozok sorakoznak egy kis asztalon. Lerakom oda bögrét, aztán Zoéra sem nézve, letörölve egy kis könnycseppet leülök az ágyra. Leveszem a kabátomat, aztán a bakancsomat, a táskámat pedig a földre teszem. Odébb tolom a fegyveremet és elfekszem az ágyon.

            -Takarózz be nyugodtan – mondja szinte bocsánatkérően.

            - Koszos a ruhám – mondom.

            - Nem baj. Szereztem új ágyneműt.

            Bólintok. Leteszem a fegyvert a földre, majd bebújok az ágyba. Kényelmes. Már nem érzem az életveszélyt. Nem félek attól, hogy Zsolt hirtelen felbukkan. Jobb is lenne, ha meghalnék. Angéla, fejezd be. Niki összeomolna. És Zoéra is vigyáznod kell. Nem, nem kell. És Niki szerintem túltenné magát hamar. Dehogy, válaszol a hang fejemben. Dehogy. Nem adhatod fel.

            Az oldalamra dőlök és egy hosszú repedést bámulok a falon. Zoé ekkor odalép hozzám és terít rám még egy pokrócot. Utána leül mellém az ágyra. Szeretnék beszélni vele, de nincs erőm.

            - Te nem vagy olyan, mint a többi katona – mondja halkan.

            Nem mondok erre semmit. Csak a repedést bámulom. Zoé sóhajt egyet.

            - Nagyon féltem tőlük – folytatja. – De benned megbízom. Tudom, hogy nem úgy tűnik, de megbízom benned.

            - El akarok tűnni ebből a világból – súgom.

            A szemem sarkából látom, amint felém fordítja a fejét. Egy darabig figyel, aztán visszafordul a fal irányába.

            - Meg akarsz halni? – kérdi.

            - Igen – vágom rá.

            - Én is. Minden nap. Van, hogy minden egyes pillanatban. A szüleim meghaltak. A barátaim is. Láttam. Láttam mindent. És akikben reménykedtem, hogy még élnek, ők is mind meghaltak. Nem maradt már senkim. Csak ez a hely. Másfél éve nem beszéltem senkivel. És most itt vagy.

            Felé fordítom a fejem. A barna szemei szomorúak, de halvány mosoly ül az arcán. Egy összetört lélek mosolya.

            - Itt vagy - ismétli meg halkan. – És most rád kell vigyáznom.

            - Én is vigyázok rád – súgom felé.

            A monitorok felé pillant, aztán belenéz a szemeimbe. Egy kicsit olyan, mint Niki, amikor már gyógyulni kezdett a lelke. Meg akarom fogni a kezét, de akkor felegyenesedik és visszamegy a monitorokhoz.

            - Aludj – mondja. – Majd szólok, ha helyzet van.

            - Köszönöm – mondom erőtlenül.

            Nem mond semmit. Csak hallom, amint gépel, aztán kattintgat egyet-egyet. Behunyom a szemem. Jó meleg az ágy. Megnyugtató a csend. Elengedem a világot. Elengedek mindent. Hagyom, hogy Zoé őrködjön.

*

Hirtelen felnyitom a szemem, Zoé arcát látom magam felett. Talán aludtam egy kicsit. Alig fogom fel, hirtelen azt sem tudom, hogy hol vagyok.

            - Ébredj – súgja. – Itt van a barátod.

            Pár perc múlva a monitor előtt ülve figyeljük amint a koromsötét úton megjelenik a speciális jármű fényszórója. Zsolt lassan közelít az úton, nyilván félszemmel ő is a monitorokat figyeli. Tudtam, hogy meg fog találni. Zoé gépel valamit, mire egy másik kamera kép ugrik be. Valahonnan az épület felső szintjéről figyeljük, amint a jármű lassan kanyarodik be a bevásárlóközpont parkolójába. Egy pillanatra megáll a katonai terepjáró mellett, aminek a csomagtartójában az éjjellátót találtam.

Tovább hajt. Ráérősen leparkol az egyik bejárat előtt. Zoé kattint egyet az egérrel és a középső monitoron beugrik a fotocellás ajtó feletti kamera képe. Látjuk, amint Zsolt kilép a járműből a fekete sisakjában, egyik kezében a lángszóróval, a másikban egy gépfegyverrel. Megáll. Miközben bezárul mögötte az ajtó az ég felé néz. Aztán a földre. Mintha látna valami nyomot, követi a tekintetével. A kitört üvegű fotocellás ajtót figyeli. Mozdulatlanul. Mintha egy lemerült gép volna.

- Ez nem normális – veti oda halkan Zoé.

            - El tudunk innen menni? – kérdem.

            - Én nem megyek innen sehova. Ő fog elmenni.

            - Ő nem fog, Zoé. Szerintem tudja, hogy itt vagyunk.

            - Csak sejti. Nem láthat minket. Egyetlen ilyen tank sem látott eddig. Egyetlenegy sem.

            Legyen igaza. Kívánom. Próbálom magamban erősíteni a gondolatot. Nem látott meg minket. Nem tudja, hogy itt vagyunk.

            - Ez amúgy egy gép? – kérdi Zoé. – Valami android? Vagy robot?

            - Nem – rázom meg a fejem. – Ez egy őrült.

            Ekkor, mintha ez lett volna a vezényszó, Zsolt megindul a bejárat irányába. Néha földre pillant. Hagytam valamilyen nyomot?

            - Nem hagytál nyomot – nyugtat meg Zoé, mintha hallotta volna a gondolataimat. – Nincsen semmi baj. Nyugodj meg.

            - Érez – súgom.

            - Ez nem egy mesebeli lény, nyugi.

            Zsolt ekkor megáll a bejárat előtt. Lenéz a földre. Feszülten figyelem azt a nyugalmat, amivel szépen összerak egy képet. Nem tudom, hogyan, de sikerülhet neki. Rá fog jönni. Megint az a mozdulatlanság.

            - Ez tuti, hogy nem ember – csóválja a fejét Zoé.

            Ekkor Zsolt szépen lassan felemeli a fejét és meglátja a kamerát. Nem látom az arcát, de szerintem egyenesen a szemembe néz.

            - Tűnjünk el innen – súgom és figyelem a mozdulatlan a szörnyeteg elrejtett tekintetét.

folyt.köv.

2023.április 15-21.

Budapest

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

5.évad/2.rész

A rejtekhely

            Halványan villogó kék fények. Zuhogó eső. Megfordult velem a világ és úgy érzem, valamiért sietnem kell, csak már nem emlékszem, hogy miért. Hallom egy férfi hangját, aztán lövések dörrennek. Rácsokon fekszem. Hová kerültem? Kezd derengeni valami. Egy terepjáróban vagyok. Gyorsan visszatérek a valóságba.

            A balra fordulok és rögtön a rókát pillantom meg a vakítóan erős fényszóró fényében, ami könnyedén elnyomja az amúgy is gyenge kék villogást. Még a járőrkocsiban vagyok, ami a tetejére van állva. Kövek, törmelékek hevernek szanaszét, a jármű hátulja pedig egy roncson fekszik. Jobbra fordulok és látom a rácsokon keresztül, hogy a sofőr odakint fekszik mozdulatlanul. Az anyósülésen ülő tiszt kitartóan tüzel valahonnan, elindít egy rakétát, mire a fényszóró elsötétül és már csak villogó marad.

            Zsolt ott fent az úton áll a speciális járművel. Látom a torony alakját. A forgótárcsák pörögni kezdenek. A járőr kétségbeesetten tüzel valahonnan, aztán egy rövid golyózápor után vége. Csend.

            Gyerünk Angéla! Szedd össze magad! Ki kell másznod innen! Gyorsan! Tudom, hogy az a szörnyeteg most a hőkamerával figyel. Engem még nem akar megölni valamiért, ezért hamarosan kilép a járműből és megindul felém. Esélyem nem lesz, hogyha itt várom meg. Megpróbálom átütni a rácsot. Túl erős. De hát az ajtón nem mehetek ki, mert azonnal észrevesz. Térj észhez, Angéla! Mindenképpen az ajtót kell használnod! Látom a sofőrt. Mozdulatlan. Mellette pedig ott hever egy gépfegyver.

            Résnyire kinyitom az ajtót, mire a speciális jármű ajtaja is elkezd nyílni kezd. Nem habozok, azonnal meglököm az ajtót és kúszni kezdek a kis lejtőn a sárban. Hallom, amint Zsolt bakancsa megkoppan az aszfalton és bekapcsolódik a lángszóró. Odaérek a katonához, eközben az az őrült már a roncsok körül jár. Szegény férfi már nem él. Felsóhajtok. Angéla, sietned kell! Gyerünk! Mozgás! Elveszem a fegyvert. Látom, hogy lámpa is van rajta, a tár pedig majdnem tele.  

            Tőlem jobbra fordulok és azonnal tüzet nyitok Zsolt irányába. Egy másodpercet sem várhatok, azonnal felpattanok és szaladni kezdek a sötétben. A lángszóró lángokat lövell. Visszapillantok. A járőrkocsi felgyullad. Most kell cselekednem. A fegyver számlálójára nézek, ahol látom, hogy majdnem maximumon van, de rakétám az nincs. Hiányzik is az a tár, melyben azok vannak. Szuper. Akkor esélyem sincs.

            A kocsi azonban felrobban. Talán Zsolt sem úszta meg. Egy bokrot pillantok meg magam mellett. Elrejtőzöm mögötte. Látom a várakozó, sértetlen speciális járművet az úton. Ha csak én maradtam, akkor azzal eltűnhetek innen. Ám ekkor meglátom Zsoltot. Ott áll a lángoló járőrkocsi mellett mozdulatlanul. A fején ott van a sisak és szerintem pont engem bámul az éjjellátón keresztül.

            Tudom, hogy őrültség, de bekapcsolom a zseblámpát és szaladni kezdek fák között. Ő amúgy is lát engem, én pedig semmit sem látok. Nem akarok csapdába esni. Átugrok egy farönk felett és úgy rákapcsolok, ahogyan csak tudok.

*

            Két körforgalmat is elhagyok. Fényeket keresek. Ezek a járőrök nyilván egy közeli kolóniát védelmeztek. Hacsak nem merészkedtek túl messzire valamilyen oknál fogva, akkor itt kell lennie egy bázisnak, ami mellett egy lakott terület húzódik. De semmit sem látok. Lehet, ellenkező irányba megyek? Azt sem tudom, hogy merre vagyok. Nem látok egyetlen épen maradt táblát sem. Szombathely felé haladtunk. Délnyugati irányban. Mindegy. Kell itt lennie egy biztonságos zónának. Persze, össze-vissza szaladtam egy kis erdőn keresztül. Szóval, tényleg rossz irányba mehetek.

            Végül megpillantok egy táblát a földön. Ez sem a települést jelzi, hanem egy bevásárlóközpont logója. Szuper. De legalább van itt valami. Persze, még az is lehet, hogy mögöttem van. Semmit nem látok, csak annyit, amit a lámpa enged. És persze a szakadó esőt. Még jó, hogy kabátban vagyok és van egy kapucnija. Ám még így is nagyon fázok. Jól van, Angéla, nyugi.

            Egy felborult teherautót világítok meg. Rajta az üzlet logója. Egy körforgalomnál vagyok. Óvatosan lépdelek előre. Elhaladok a jármű mellett. Egy rövid útszakaszon haladok előre, ami végül balra kanyarodik. Autóroncsok hevernek szanaszét egy kis téren. Ez egy nagy parkoló. Látom a kidöntött parkoló táblát. Nagy fehér fal. Itt vagyok. Látom a kitört fotocellás ajtókat.

            Az egyik bejárattól balra egy katonai terepjáró áll. A vezetőülés melletti ajtaja nyitva. Csak szépen, nyugodtan, Angéla. Óvatosan. Nehogy ez is valami csapda legyen. Azt kétlem, hogy Zsolt ennyire megelőzött volna, de nem csak ő lehet az egyetlen őrült a környéken. Szóval, nyugalom. Bevilágítok az utastérbe. Üres. Semmi gyanúsat nem veszek észre. A csomagtartóhoz lépek. Alaposan körbejárom a fénnyel, hogy még véletlenül se érjen valami kellemetlen meglepetés. Nem látok egyetlen oda nem illő szerkezetet sem. Benézek a kocsi alá. Ott sem. Egyetlen vezeték sincs. Jól van. Azért kinyitom a táskát és gyorsan a rókára nézek. Nyugodt. Nekem ennyi elég.

            Lassan emelem fel a csomagtartó fedelét. Bevilágítok. Egészségügyi csomag. Az van a táskámban is. Egy ásványvizes palack. Gyorsan a zsebembe teszem. Fegyvereket nem találok. Jobboldalt azonban egy kincsre lelek. Felcsillan a szemem. Egy éjjellátó szemüveg. Szuper. Azonnal felkapom. Remélem, működik. Nagyot sóhajtok, aztán bekapcsolom. Igen! Az oldalán lévő kis kijelzőn látom, hogy maximumon van a töltöttsége. Gyorsan felveszem, majd kikapcsolom a fegyverre szerelt lámpát.

            Így sem leszek láthatatlan Zsolt számára, de legalább látom, hogy merre megyek. Ami pedig nem egy elhanyagolható tény, hogy most már majdnem egyenlőek a feltételek. Ő látni fog. De én is őt.

*

            Amikor belépek, megpillantok a földön a törmelékek között egy prospektust. Felveszem onnan. El van már mosódva, de azt könnyedén el tudom olvasni, hogy Kőszeg közelében vagyunk. Igen, itt van is egy nagy kolónia, amit egyszer elfoglaltak az ellenállók, de aztán sikerült visszaszerezni. Ráadásul az egyik legbiztonságosabb hely az országban. Jól van. El kell jutnom oda mielőbb.

            A terepjáró odakint nem működött. Pedig azzal kényelmesen el tudtam vezetni odáig. Sebaj, gyalogolunk. Előtte azonban körülnézek itt. Még egy bicikli is jól jönne, vagy egy roller, ha hagytak itt belőle. Az agyam a menekülésre, valamint útvonaltervezésre ösztönöz, de nem hallgatok rá.

            Mi lenne, ha itt maradnék? Hogy csapdát állítsak. Zsolt ide fog jönni. Minden bizonnyal most is lát. Egy villogó vörös pont jelzi, hogy itt bóklászok. Akárhogyan is nézzük az úton sétálva esélytelen volnék, az erdőben meg eltévednék. Mondjuk ez nem valószínű. Két évig az erdőkön keresztül jártam az országot. Mindegy. Körülnézek, keresek valami használhatót, aztán meglátom, hogy mi lesz.

            A pénztárgépek között belépek az üzlettérbe. Néhány polc felborítva. Kabátok hevernek a földön. Kikerülöm őket, majd a törmelékek között különböző elektronikai cikkek darabjait látom. Rövidesen középen haladok a sorok között. Tőlem jobbra még a ruhaosztály van, aztán elhaladok háztartási cikkek között. Sehol semmi. Szinte teljesen kifosztották az áruházat az évek során. Vagy a kolóniába hordtak mindent. Ekkor meglátok egy rollert, ami néhány lépésre hever tőlem.

            Reménykedve odasietek. Az egyik kereke hiányzik. Balra fordulok. Ahol a kerékpárok sorakoztak, ott csak törmelékek vannak, valamint a vázak. Mire számítottál, Angéla? Hogy akciósan tudsz majd vásárolni? Vagy arra, hogy hagytak itt neked egy biciklit? Nevetséges. Néha tényleg olyan logikátlanul gondolkodok. Csoda, hogy egyáltalán életben maradtam ennyi ideig.

            A rókára nézek. Biztat.

            - Állítsak csapdát? – kérdem tőle.

            Olyan, mintha helyeselne. Körbenézek. Üres polcok. Törmelékek. Zsolt bejön ide és ugyanúgy éjjellátója van, mint nekem. Sőt, hőkamerája is. Látni fog. Talán a csapdákat is. Visszanézek a rókára. Továbbra is biztat.

            - Na, de mit csináljak? – teszem fel neki a kérdést. – Mondjuk, ha bejön, én kiosonhatok, bepattanok a járműbe és itt hagyom. Még integetnék is neki. A járművel igen gyorsan ott leszek a kőszegi kolónián.

            - Szerintem pedig jobb, ha nem mozdulsz – hallom egy lány hangját valahonnan.

            Azonnal körbe fordulok.

            - Ki vagy? – kérdem, miközben zakatol a szívem.

            - Te ki vagy? – faggat valahonnan. – Kinek akarsz csapdát állítani?

            A hangjából ítélve velem egykorú lehet. Persze, ettől nem vagyok nyugodtabb. Elég fenyegetőnek tűnik.

            - A nevem Újszigeti Angéla – adom meg magam. – Kadét. Nem tudom, ki vagy, de nincs veled semmi bajom.

            - Ki elől bujkálsz? – szegezi nekem és továbbra sem barátságos.

            - Egy veszélyes bűnöző van a nyomomban.

            - Nektek egyenruhásoknak mindenki az, akinek nincsenek papírjai.

            - Ezt most hagyjuk. A legjobb lesz, ha…

            - Pár lépésnyire előtted egy csapda van.

            Az éjjellátóval már észre is veszem, hogy az egyik padlócsempe túl tiszta a többihez képest.

            - Akna? – kérdem.

            - Valami olyasmi – feleli. – Egy darabig fájna a lábad.

            - Jó, akkor itt sem vagyok.

            - A kőszegi kolóniáról vagy?

            - Nem, de oda tartok.

            - Hát, sok sikert. Bár le van zárva holnap délutánig.

            - Ezt honnan tudod?

            - Tudom, és kész.

            - Nem jönnél inkább elő?

            - Tedd le a fegyvert.

            - Azt már nem. De nem foglak bántani.

            - Minek higgyek neked? Te egyenruhások mindenkiben ellenséget láttok.

            - Leengedem a fegyvert.

            - Most megnyugodtam. Hurrá.

            - Jó, akkor itt sem vagyok. De készülj fel, mert az üldözőm lehet, hogy meglátogat.

            - Jól van. Akkor előjövök. Egy próbát megér. Nincs nálam fegyver, úgyhogy nyugton maradhatsz.

            Ekkor tőlem jobbra egyik polc mögül zajt hallok. Egy sötét ruhát viselő lány lép elő lassan, fején a kolónia rohamrendőreinek sisakjával. Nálam egy kicsit magasabb, vékony. Elég barátságtalan a tekintete. Valamiért azonban nagyon is megbízik bennem. Furcsa egy kicsit. Vagy csak nagyon egyedül van.

            - Kerüld ki azt a csempét – mondja.

            - Egyedül vagy? – kérdem.

            - Igen.

            - Itt élsz?

            - Meglep? Mégis hol legyek? A kolónián? Ahol rettegésben tartjátok az embereket?

            - Nem tartunk senkit sem rettegésben.

            - Biztosan úgy van, ha te mondod, kadét. Mi is a neved?

            - Angéla. Hát a tiéd?

            - Zoé.

            - Zoé. Bennem bízhatsz. Nem árullak el senkinek.

            - Amúgy is tovább kéne állnom. Túl sokan jönnek már ide. Először a rablók, aztán ellenállók, aztán ti. Most pedig te, aki bujkál valaki elől. Lassan nagyobb itt a forgalom, mint a háború előtt.

            - Nézd, el is mehetek.

            - Igen, elmehetsz. De előbb gyere velem.

            - Miért?

            Felsóhajt.

            - A rejtekhelyem le van árnyékolva – kezdi ingerülten. – Még a hajszárító drónjaitok sem vesznek észre, nemhogy az üldöződ. Szépen kivárjuk, míg ideér, nem talál itt senkit, elmegy, utána pedig te is és én is folytatjuk az életünket. Én nagyon jól meg tudok lenni vendégek nélkül.

            Simán elzavarhatna, de nem teszi. Nem tűnik veszélyesnek. Inkább olyan egy kicsit, mint én annak idején. Bár én kedvesebb voltam.

            - Legyen, ahogy akarod – bólintok.

*

            A hipermarket raktárába lépünk. Zoé úgy halad előttem, mintha nem akarná, hogy kövessem. Ha most elesnék, még csak nem is lassítana. A targoncák és a felborult polcok mellett elhaladva olyan érzésem támad, mintha egy csapdába sétálnék bele. Persze, azért felkészültem erre percekkel ezelőtt is. Mindegy. A rókára pillantok, aki most nyugodt. Remélem, most is igaza van.

            A nagy raktár másik végében, tőlünk jobbra, egy sarokban Zoé megáll. Látok egy ajtót, mellette egy nyitógombot, alatta egy kicsi billentyűzettel. Gépelni kezd, majd rányom a nyitásra. Az ajtó kattan egyet és kinyílik, de egy újabb ajtót látok mögötte. A lány vet felém egy megvető pillantást, aztán az ajtó jobb oldalán benyúl egy fal melletti résbe. Két kattanás, aztán már nyílik is.

            - Vedd le az éjjellátót – tanácsolja.

            Bízok benne. Leveszem. Felkapcsolódik egy lámpa és egy kicsi, ám de jólfűtött előszobába lépünk, ami balra egy irodába vezet. Miközben Zoé bezárja az ajtót, én bepillantok a helyiségbe. Balra a falnál egy íróasztal, melyen egy laptopra kötött négy monitor foglal helyet. A képeken belátni az üzletteret, a parkolót, valamint a raktárat. Az asztal mellett generátor, ami nagyon hasonlít a járműveink töltőire. Jobbra egy kis ágy, mellette egy ajtó, ami egy kicsiny konyhához vezet. Közelebb lépve látom, hogy egy mosdó is nyílik onnan.

            - A raktár nagyfőnökének szobája volt – mondja, miközben leül az asztalhoz. – Pár hónap alatt rendbe hoztam az egészet. Van víz, fűtés, elektronika. Mondjuk a vizet azt lopnom kell. Ahogyan az ételt is.

            - Mióta élsz itt? – kérdem.

            - Másfél éve.

            - Honnan szerzel vizet és élelmet?

            - Betörtem eddig két viskóba, kijátszva rendszert. Aztán a kőszegi kolóniába tartó élelmiszer szállítmányokból is válogathattam. Van, amit drónok visznek. Nekem csak el kellett őket térítenem.

            - Ügyes vagy.

            - Nyugodtan mond majd el a barátaidnak. Mire ideérnek, én már itt sem leszek.

            - Nem fogom elmondani.

            Leveszi a sisakját és az asztalra teszi. Vállig érő fekete haja van. Felém pillant a barna szemeivel.

            - Ülj le nyugodtan – mondja. – Van zöld teám. Nagyon finom. Mindjárt hozok.

            - Köszönöm – súgom és leülök az ágyra.

            Most látom, hogy fekete kötött pulóvert visel és olyan munkanadrág van rajta, mint a kolóniák villanyszerelőinek. A kameraképeket nézi. Az üzlettér üres. A parkoló tiszta. A bal szélső monitoron megjelenik a környék térképe és egy útszakasz, ami Kőszeg felé vezet. Ott van a nagy kolónia is, ami hajdani várostól északra fekszik. Egy apró szöveg jelzi, hogy délután négy óráig le van zárva a körzet biztonsági okokból. A kép bal alsó sarkában látom, hogy pár perccel múlt éjjel kettő óra.

            - Mindjárt jönnek a kérdések – töri meg a csendet Zoé. – Szerintem nem vagyok idősebb nálad. Szombathelyen laktam. A szüleim meghaltak a bombázáskor. Azóta bujkálok a barátaid elől. Nem, nem akarok a kolóniára menni, hogy betarthatatlan szabályok és elnyomás alatt éljek. Inkább meghalok. Fegyverem van, ott van egy párna alatt, a másik pedig a konyhában. Ennyi elég?

            - Miért segítesz? – teszek fel azért egy kérdést.

            - Mert jófej vagyok – vágja rá. – És mint említettem, ha a haverod idejön, akkor jobb, ha egyikünket sem talál itt az árnyékolás miatt.

            - Csak engem vett volna észre.

            Erre nem felel. Csak a gombokat nyomogatva váltogatja a képeket. A körforgalmat is látni, ahol az a felborult teherautó van.

            - Mindjárt hozok teát – mondja. – Nagyon finom. Tetszett a doboza, egy szamuráj van rajta. Többet is elloptam a drón kamionokról.

            - Köszönöm – súgom és lerakom a fegyveremet az ágyra.

            - Ne köszönd.

            Ekkor felém fordul.

            - Ez egy elátkozott zóna, kadét – mondja. – És most én vagyok az egyetlen barátod.

folyt.köv.

2023.április 8-14.

Budapest

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

5.évad/1.rész

Látomások

            A reménytelenségtől megbénulva nézem a speciális jármű mennyezetét. A lelkem és az agyam menekülni akar. Egy órája vagyunk úton, én pedig oda vagyok bilincselve a fal mentén húzódó egyik kapaszkodójához. Képek villannak be előttem a közelmúltból. Amikor Maja elrabolt. Nyílik az ajtó és ott áll árnyként azzal az akkortájt még hátborzongató tekintetével. Látom magam előtt azt az iszonyatos jelenetet, amikor leguggol hozzám és a gyilkos kék szemei csillognak, miközben előadja azt a beszédet, amit sosem fogok elfeledni. Most is küzdök ellene, de hiába. Semmi sem állítja meg.

            - Egy kicsit azért sajnálom – súgja felém most is a sötétben. - Az élet igazságtalan. Emlékszem, amikor pont annyi idős voltam, mint most te. Dolgozatot írtunk irodalomból. Amikor javítás után a tanárnő kiosztotta a dolgozatot, láttam, hogy hármast kaptam. A mellettem ülő lánynak ötös lett. Pedig pontosan ugyanazokat a hibákat követte el, amiket én is. De neki mégis ötös lett. Akkor döbbentem rá először, hogy nincs igazság. Hiába tanultam, nem kaptam sosem négyesnél jobb jegyet. Hiába vagyok szép, egyszer nyertem csak szépségversenyt. Most pedig hiába vagyok jó katona, még mindig tizedes vagyok. Te pedig hiába nem tettél semmi rosszat, akkor is a hangok fognak dönteni. Meg kell értened, hogy vannak emberek, akiknek nem jut semmi szép és jó. Akik nem a boldogságra és a sikerekre lettek kitalálva. Te is ilyen vagy. Én is. Ez a közös bennünk. Mi ketten akármit teszünk a jobb életért, egyszerűen nem fogjuk soha elérni. Hogy miért? Mert ezt valakik már eldöntötték helyettünk. Még meg sem születtünk, de már ez alá lett írva. Hogy mi értelme van ennek? Hogy miért jó ez azoknak, akik meghozták ezt a döntést? Erre sosem kapunk választ. Egyszerűen így van és így lesz, amíg meg nem halunk. Felesleges emiatt sírnod. El kell fogadnod. Méltóságteljesen. Emelt fővel. Úgy kell végigmenned a teljesen értelmetlen úton, hogy minden jót elengedsz. Mert az sosem fog eljönni. Nincs igazság, Angéla. Nincsen. Sosem volt. Sosem lesz. Ne is higgy benne. Én se hiszek.

            Küzdök ellene. Maja már jó ember. Megmentettem a lelkét. Ő már nem ilyen. És amit akkor mondott, az nem lehet igaz. Van remény. Van igazság. Mindig is volt mindkettő. Mégis mikor Angéla? Mikor? Mit tudsz te ezekről? Tudom, hogy van remény. Van és kész. Látni akarom Nikit. Otthon akarok lenni vele. Beszélgetni akarok. Azt a tóparti házat akarom, amit megálmodtam magamnak. Írónő akarok lenni. Ne álmodozz! Hagyd abba! A szakadék felé vezet az út.

            Zsolt hirtelen lefékez. Az oldalamra dőlök és figyelem, amint akár egy gép, felpattan, felveszi a fekete a sisakját, majd felém lépdel. Furamód nem érzek félelmet. Úgy nézem, mint egy unalmas, eseménytelen jelenetet egy filmben. A legközelebbi szekrényhez lép, ami nemrég még üres volt. Most azonban fegyverek sorakoznak benne. Hogyan kerültek oda? Kivesz onnan egy lángszórót és egy kis tartályt, amit rögvest rácsatlakoztat a fegyverre. Aztán még csak rám sem nézve megindul az oldalsó ajtóhoz, rányom a nyitógombra és kilép az éjszakába. Hallom, hogy megint esik az eső.

            De hallom egy férfi hangját is.

            - Akkora szerencse, hogy erre jött, katona! – mondja megkönnyebbülten. – Lemerült a járművem.

            Te jó ég. Figyelmeztetnem kell.

            - Meneküljön! – kiáltom. – Meneküljön innen!

            - Mit jelentsen ez? – kérdi döbbenten a férfi. – Mit csinál? Megőrült?

            - Meneküljön!

            Ekkor működésbe lép a lángszóró és a férfi üvölteni kezd. Behunyom a szemem. Két lövés dördül és már csak záport hallom. Amikor kinyitom a szemem, Zsolt belép a járműbe, a zsebébe rakja a pisztolyát, majd kikapcsolja a lángszórót. Visszazárja az ajtót. Úgy tesz, mintha csak kereket cserélt volna. A fegyvert az anyósülésre teszi, aztán leveszi a sisakját és felém fordítja azt a kifejezéstelen tekintetét. A barna szemeiből sugárzó gonoszság ismét megbénítja a lelkem. Ott a félhomályban olyan akár egy démon. Persze az egész jelleme olyan. Egy szörnyeteg. A pokolból.

            Az ő lelkét nem tudnám úgy megmenteni, mint Nikiét. Vagy Majáét. Esélytelen. Még mindig figyel. Mozdulatlanul. Meg sem szólal, csak néz. Ismét egy szörnyű emlék villan be. A sötét szoba ajtaja kinyílik. Maja ott áll és figyel engem. A könnyeitől elmosódott a sminkje, világfájdalom és harag vegyül a tekintetében.

            - Nem jön érted senki - súgja.

            Maja alakja eltűnik és megint Zsoltot látom. Továbbra is mozdulatlanul áll, az arca sem rezzen.

            - Zsolt – szólítom halkan. – Mire jó ez?

            Nem felel. És mintha nem is hallana engem, vagy egy teljesen elzárt, belső világból figyelne engem.

            - Engedj el – kérlelem lágyan. – Engedj el, könyörgöm. Senkinek nem árullak el.

            Meg sem rezdül. Végül megfordul és visszaül a volán mögé. Egy kicsit haragszom magamra, amiért kimutattam a gyengeségemet. Niki mindig arra tanított, hogy bármilyen helyzet is adódik, mindig őrizzem meg a nyugalmamat és legyek sejtelmes. Az megzavarja az ellenséget, bizonytalanságot, feszültséget kelt benne, ami végül ahhoz vezet, hogy hibázni fog. És akkor kell támadni.

            Elindulunk. Én pedig tőlem balra fordulok. A szekrény ajtaja nyitva maradt. Ott vannak a fegyverek. A bal kezemmel hiába is próbálnám elérni őket. A lábaimra nézek. Aztán az alulról a második polcra, ahol a kézifegyverek sorakoznak. Mellette lőszeresdobozok, megtöltött tárak. Visszafordulok Zsolthoz. A monitorokra pillant. Mind az éjszakát figyelik, a környező utakat. A belső kamerákat nem használja. Alábecsül. Nagyon helyes, Zsolti. Nagyon helyes. Figyeld csak az utat.

            A rókára nézek.

            Biztat.

*

            Megvárok egy kanyargós útszakaszt, amit a térkép is jelez. Két percig leszünk rajta, szerintem. Egy autópályára fogunk csatlakozni, ami Szombathely irányába vezet. Jól van. Csak higgadtan, Angéla. Lehet, hogy ez az utolsó esélyed a megmeneküléshez. Szükséged lesz minden erődre.

            A kanyargás után Zsolt egyenesbe kormányozza a járművet. Már az autópályán vagyunk. Nagyon kell koncentrálnia, mert az út tele van roncsokkal a kijelzők szerint. Akad jó néhány nagyobb is, talán vadászgépek, vagy kamionok lehetnek. Lassít is. Jól van, nem baj. Figyelj csak.

            A lábaimmal kikerülöm a szekrényajtót. Egy kanyartól éppen be akar csukódni, de gyorsan megállítom a jobb lábammal. Aztán amikor egy újabb kanyar után stabilan megáll egy ponton, gyorsan a bakancsom közé fogok egy pisztolyt, ami műanyag tartókkal van odarögzítve a szekrény falához.

            Egy újabb kanyar és a szekrényajtó nekicsapódik a lábamnak. Azonnal Zsolt felé fordulok. Továbbra is vezet és hol a kijelzőket, hol pedig az utat figyeli. Jól van, nem buktam le. Óvatosan, Angéla. Nyugi.

            A fegyvert sikerül kihúznom onnan és lassan leteszem a padlóra. A jobb lábammal megtartom a szekrényajtót, aztán a ballal magam felé lököm a pisztolyt. Már a kezemben van. Jó, Angéla, ügyes voltál, de még nincs vége. Nagy levegő és jöhet a tár. Ott sorakoznak benne a lőszerek.

            Megtartom a jobb lábammal az ajtót, ami ismét be akar csapódni. Ekkor a jármű lassulni kezd. A szívem majd kiesik a helyéről és Zsolt felé pillantok. Nem néz hátra, csak kikerül egy nagyobb roncsot a kijelző szerint. A szekrényajtó távolodik. Gyerünk, Angéla! Most! A bakancsom közé zárom az egyik tárat és finom leteszem a padlóra. Szuper. Oké. A bal lábammal magam felé lököm.

            Megvan mindkettő. Szépen nyugodtan behelyezem a tárat. Zsolt gyorsítani kezd. Amilyen halkan csak tudom, kibiztosítom a pisztolyt. Nem bukok le. Jól van. A rókára pillantok. Biztat.

            Zsolt felé célzok. Nem, Angéla. Túl gyorsan megyünk. Igen, én is belehalnék. Akkor marad az eredeti terv. A bilincs láncára célzok. Egy. Kettő. Három. Tüzelek. A lánc elszakad és felszabadulok.

            Zsolt azonnal hátrafordul, én pedig felpattanok és belelövök a műszerfalba. Aztán újra. Erre ő balra rántja a kormányt. Majdnem elesek, de még időben megkapaszkodok ajtónál. Ráütök a nyitásra és a kormány felé lövök kettőt. Az ajtó eközben kinyílik mellettem. A jármű lassulni kezd.

            Ledermedek. Ennek a szörnyetegnek az arcán továbbra sem látni a félelmet. Teljesen nyugodtan pillant hátra. Becélzom őt is. De nem fél. Visszafordul az út felé, aztán újra engem bámul. A kijelzőre pillantok. Éppen kikerülünk egy tankot és utána egy rövid ideig tiszta lesz a terep.

            A kijelzőre lövök, aztán ahogy lassul a jármű, a táskámba dobom a fegyvert kiugrok esőbe. Fájdalmasan érek földet és sokat gurulok. Sajog a bal karom. A lábaim is fájnak. Nem volt valami jó ötlet kiugrani. Várhattam volna, amikor legközelebb megállunk. Gondolkoznod kellett volna, Angéla.

            Látom a járművet a távolban. Megvillannak a féklámpák. Meg fog állni. Vissza fog fordulni. Ekkor megjelenik előttem Niki az esőben. Koromsötét van és mégis látom. Szigorúan néz rám.

            - Gyerünk! – kiált rám. – Talpra, kadét! Talpra!

            És azonnal felpattanok. Persze megszédülök és iszonyú fájdalom hasít a bal karomba. De legalább tudok állni. Ám Nikit már nem látom. Egy látomás volt. Szédülök. Talán azért. Vagy már megőrültem.

            A speciális jármű ekkor megfordul. Megnézem a táskámat. Vagyis csak nézném, de nem látok semmit. Benyúlok. A róka megvan. És a pisztoly is. Ez utóbbit ki veszem onnan és szaladni kezdek a sötétben.

*

            Zsolt rágyorsít, én pedig kikerülök valami nagy roncsot. Kitapogatom. Egy tank. Ennek nem fog nekiütközni, mert akkor vége van. Viszont megtolhatja. Minden bizonnyal lát engem a hőkamerán keresztül. Hallom, amint lassít. Megint igazam van. Felpattanok a lánctalpakra. Megkapaszkodom a toronyban.

            Ekkor a speciális jármű végül elhalad mellettem. A féklámpák világítanak. Ennek hála, látom az autópálya korlátait. És nem csak azt, hanem a fákat is. Gyerünk, Angéla! Lemászom a tank túloldalán és átlépem a korlátot.

            Fák között szaladok. Néha nekiütközök egynek. Nagyon hideg van, reszketek. Nekimegyek valaminek, megfordul velem a világ és kemény talajon érek földet. Egy másik út lehet. Hozhattam volna egy zseblámpát.

            Közeledik egy jármű. Balra fordulok. Kisebbek a fényszórók. Megvillan egy kék villogó. Te jó ég! Megmenekültem. Feltápászkodom, mire kirajzolódik előttem egy terepjáró alakja. Katonai járőrök, akik egy közeli kolóniát védhetnek. Ez is egy látomás? Nem, ez tényleg létezik. Megállnak, és hallom, amint megreccsen a hangszóró.

            - Dobd el a fegyvert! – szólít egy férfi.

            Eldobom és felteszem a kezemet.

            - Maradj mozdulatlan! – harsogja.

            Bólintok. Lehet, hogy éppen azonosítanak. Ha pedig azonosítanak, akkor a központba is eljut az információ. Az anyósülés felől kiszáll egy kék egyenruhát viselő, barett sapkás férfi. Fegyvert szegez rám.

            - Azonosítsd magad! – kiált rám.

            - Újszigeti Angéla, kadét! – kiáltom vissza. – Menekülőben vagyok! Egy őrült tartott fogva és nála van egy speciális jármű!

            Ekkor kipattan onnan a másik férfi is. A kék barettsapkáján látom valamelyik kolónia címerét. Nála nincs fegyver.

            - Azonosítottam – szól oda a társának. – Hogyan kerülsz te ide a veszprémi szektorból?

            - Hosszú történet – felelem. – Kérem, vigyenek innen! Bármelyik pillanatban itt lehet.

            - Kicsoda?

            - Egy őrült. Hartai Zsolt. Megszökött a győri szektor egyik kórházából.

            - Honnan?

            - Kérem! Itt van nem messze és egy speciális járműve is van!

            A két járőr összenéz, aztán akinél fegyver van, leengedi és odalép hozzám. Felkapja a pisztolyom a földről.  Hátrapillantok, de nem látok közeledő járművet. A férfi ekkor megragad és a járműhöz cipel. Kinyitja nekem a hátsó ülés ajtaját. Gyorsan bepattanok, ők ketten pedig olyan ráérősen szállnak be, mintha azt kértem volna, hogy hamburgerért ugorjunk el egy közeli gyorsétterembe.

            - Tapossanak bele! – ütöm meg az elválasztó rácsokat.

            A sofőr hátrapillant.

            - Nyugodj már meg, kadét – veti oda.

            - De hát mindjárt itt lesz! – kiáltom.

            - Egyetlen speciális járművet sem látunk a kijelzőn, úgyhogy nyugodj meg.

            Hallom, amint a társa suttog. Dezertőrnek nevez.

            - Nem vagyok dezertőr! – kiáltom.

            - Csendet! – kiált vissza a sofőr és ráüt a rácsra.

            A szájához emeli a rádiót.

            - Itt négy-nulla-hét – szól bele. – Találtunk egy kadétot, aki valószínűleg egy dezertőr. Visszatérünk a központba.

            Egy fagyos női hang válaszol a vonal túlsó végéről: - Négy-nulla-hét, vettem.

            A férfi visszarakja a rádiót a helyére, majd belenéz a visszapillantótükörbe.

            - Nagy bajban vagy – mondja, miközben megfordul a kocsival. – Mindjárt megküldjük a veszprémi szektornak az adataidat.

            - Nagyon helyes – vágom rá.

            Megvillan a kijelző. Dermedten figyelem, amint az anyósülésen ülő férfi rányom. Megjelenik előtte az adatlapom. Felette villog egy szöveg. Nincs időm elolvasni, mert gépelni kezd és eltakarja.

            - Mi az? – kérdi a sofőr.

            - Igazat mond a lány – feleli az. – Egy mentőosztag keresi. Elrabolták.

            Előrehajolok.

            - Most már hisznek nekem? – förmedek rájuk.

            És abban a pillanatban erős fény gyúl mögöttünk. Megfordulok és látom a speciális jármű fényszóróit. Zsolt gázt ad és nekünk csattan. A két járőr felüvölt, a jármű imbolyogni kezd, kidöntjük a szalagkorlátot és megfordul velünk a világ.

folyt.köv.

2023.április 1-7.

Budapest

Nagyprónay János

AZ ŐRANGYAL

            Már elmúlt éjfél.

A három épületből álló Szent Mihály Elmegyógyintézetet sűrű erdő vette körül és az odavezető kanyargós úton egy autó fényszórói világították meg a reménytelenséget sugárzó utat és a néma fenyőket. Valami lesett a közeledő járműre. Valami már figyelte a volán mögött ülő fiatal nőt.

Negyedóra múlva Liebenherz Ramóna nyomozóhadnagy kinyitotta az alagsor trapéz alakú elektromos ajtaját. Egy narancssárga fényű, hosszú folyosón találta magát. A fali csempét vastag porréteg borította, hideg volt és az a tipikus vészjósló, aggasztó csend, ami nélkül kevésbé lenne félelmetes az egész hely. Nyilván Levi kapcsolta fel villanyt, gondolta a nő és kikapcsolta a pisztolyára szerelt kis lámpát. Az amúgy szelíd srác néhány órával ezelőtt szökött meg a körletéből. Nem először teszi ezt. Ám Ramóna felkészült a legrosszabbra, mert tudta jól, hogyha ez a félelmekkel teli lélek menekülni kezd, akkor biztosan nincs egyedül. Vele van az a lény is.

Lassan lépdelt a koszos padlón, a bakancsa alatt néha megroppant egy-egy törmelék. A szürke szemei a közelgő kanyarra fókuszáltak. Mit sem sejtett abból, hogy még mindig figyeli valami. Egy darabig mögötte haladt láthatatlanul, aztán már felette, a neonfényes plafonon kísérte őt.

Ramóna szorosan a fal mentén haladva fordult be balra. Ledöbbent. Lassan leengedte a fegyverét. A huszonöt éves Levi a falnak dőlve ült reszketve a félelemtől és a hidegtől. A nyomozónő gyorsan levette a ballonkabátját, odaszaladt hozzá és leguggolt vele szemben. A hajdanvolt modell könnyes szemekkel nézett fel rá. Látszólag nehezen, de végül felfogta, hogy nem képzelődik.

- Megint eljöttél? – kérdezte remegő hangon.

            - Mint mindig – súgta Ramóna, miközben betakarta őt a kabátjával.

            - Felesleges velem törődni.

            - Ne mondj ilyet. A telefonom ott van az ágyam mellett. És bármikor bajban vagy, szólnak nekem és én máris indulok.

            - Miattad csinálja.

            Ramóna közelebb hajolt a sráchoz.

            - Tessék? – kérdezte.

            - Rájöttem – bólintott Levi még mindig reszketve. – Téged akar mindig. Engem használ fel, hogy idecsaljon. Miattam lesz. Csak a bajt hozom rád. Jobb, ha elmész. Nem akarlak elveszíteni.

            A nyomozónő elnézte ezt a szakadék szélén egyensúlyozó, szenvedő lelket. Levi két éve még tévésorozatokban, reklámokban, divatkatalógusokban szerepelt. Megkerülhetetlen volt a személye, még a plázák és az autópályák plakátjain is felbukkant egy-egy terméket népszerűsítve.

            - Nem fogsz - rázta meg a fejét Ramóna.

            - Hónapok óta te vagy az egyetlen örömöm – rebegte Levi. – Már a hangodtól is megnyugodnék.

            Erre a nő elmosolyodott egy pillanatra, aztán tőle jobbra fordult a folyosó végébe. Érezte a gonoszt. Visszafordult a reszkető fiatalhoz. A koszos neoncsövek narancssárga fénye még árnyaltabbá tették annak karikás szemeit. Szerette volna elvinni innen a srácot. Nem vissza a körletbe. Hanem haza. De azt még nem tehette.  

            - Mennünk kell – súgta Ramóna. – Képes vagy rá?

            A srác látszólag úgy erőlködött, mintha mindjárt egy felhőkarcolóról kellene átugrania egy másikra, vagy a cápák között kéne a partra úsznia. Lassan a kezét nyújtotta a ballonkabát alól. A nyomozónő szürke szeme és Levi barna szeme között mintha fokozatosan csökkent volna a távolság, a kezdődő pánikroham pedig hirtelen elmaradt. Ramóna felsegítette őt, ráterítette a kabátját, adott neki egy puszit és épen bele akart karolni, amikor tőle balra a fal áttört. Az egyik csempe helyén fekete, hosszú karmú kéz megragadta a nő fejét a falhoz húzta.

            - Ne! – üvöltötte Levi.

            Ramóna próbált kiszabadulni az arcára tapadt kéz szorításából. Alig kapott levegőt. Levi igyekezte leszedni róla, ám akkor hirtelen lekapcsoltak a fények. A sötétben egy újabb csattanást lehetett hallani, aztán megremegett a padló. A nyomozónő már nem érezte a srác jelenlétét. A pisztolyáért nyúlt, miközben úgy érezte, hogy ez a lény át akarja őt húzni a falon. Már esélye sem volt lélegezni. Szédülni és gyengülni kezdett, ám kizárólag Levi miatt aggódott, aki nagy valószínűséggel a földön fekszik.

            Sikerült a jobb kezével megfogni a pisztolyt, és átvette a bal a kezébe. Érezte a lény alkarját. Hirtelen odaszorította a fegyver csövét és meghúzta a ravaszt. Démoni sikoly visszhangzott a folyosón. Ramóna még egyszer tüzelt, mire a lény elengedte. A földre rogyott, aztán nagyokat lélegezve kereste a srácot.

            - Levi! – kiáltotta. – Levi! Hol vagy?

            A fények visszakapcsolódtak és Ramóna egy villanás erejéig látott egy magas, vékony árnyat, majd megfordult vele a világ és falnak csapódott. A hosszú karmú kéz le akart nyúlni hozzá, de ő rögtön belerúgott. Ekkor megemelkedett a plafonig és egy sziluett vörösen fénylő szemeit pillantotta meg, ám nem sok ideje volt, mert nagy erővel ismét a falnak csapódott. A pisztolya végigcsúszott a törmelékeken.

            Ramóna hallotta a lény halk morgását. Össze kell szednie magát.

            - Hagyd békén! – hallotta Levi hangját. – Ramóna!

            Hatalmas csattanás. A nyomozónő azonnal a hátára fordult. Látta a srácot elterülni a földön. Aztán felnézett a felé tornyosuló lényre, aki inkább hasonlított már egy árnyékra. Már biztosan nem tudná megsebesíteni.

A fények ismét kikapcsoltak. Ramóna összeszedte minden erejét és elkezdett kúszni a fegyveréért. Nem mintha bármi esélye volna a sötétben. Nagyjából megjegyezte, merre csúszott az. Ekkor ez a valami megragadta a lábát és húzni kezdte magával. Egy újabb csattanást hallott, miután a fal törmelékei zuhantak a földre. Kétségbeesetten próbált kiszabadulni a szorításból, de már nem érezte az a karmos kezet. Semmi. Mintha inkább csúszna le valami csúszdán. Hirtelen kanyar és kezdett egyre hidegebb lenni. Hörgést hallott. Törmelékekbe ütközött, miközben a lény egyre gyorsabban húzta maga után.

Egy újabb kanyar után érezte, amint megemelkedik, nekiütközik a plafonnak, majd a földre zuhan. Nem tudta, hol van, viszont reszketni kezdett a hidegtől. Nagyon erőtlen volt. Azzal nyugtatta magát, hogy Levi biztonságban van. Biztosan fájni fog egy kicsit a feje, de legalább megmenekült. Megmenekült? Talán csak ma éjszakára. Ramóna biztos volt abban, hogy az ő életének mindjárt vége. De hát akkor ki fog a srácra vigyázni? Ki fogja megvédeni mindig? Kicsoda?

Fülelt. Tudta jól, hogy a lény itt van. Amikor a hátára fordult, felkapcsolódtak a neonlámpák. Megint az a narancssárga fény. Mozdulni is alig bírt. A mennyezetet figyelte. Tőle jobbról lassan közelítettek a fekete karmok. Ramóna meg akarta emelni a karját, de iszonyatos fájdalom hasított belé. A karmok lassan ereszkedni kezdtek az arca felé, eközben próbált hátrafelé kúszni.

Hirtelen egy nagy fehér villanást látott és minden elsötétült előtte. Mintha zuhanna. Egyre mélyebbre. És egyre mélyebbre.

*

            Levi ott feküdt mellette földön. Be volt takarva az ő ballonkabátjával. Ramóna az oldalán feküdt és nagyon sajgott a feje. Úgy érezte, hogy mindjárt elájul, de még látni akarta, hogy lélegzik-e a srác. Emelkedik a kabát, majd süllyed. Igen, lélegzik. Minden rendben. Él. De ő hol van? És kik ezek, akik beszélgetnek felette? Az orvosok?

            Még mindig az alagsorban voltak. Két fekete bakancs. Valaki éppen leguggol hozzá. Aztán meglátta az arcát. Az ügynök. A divatosan rövidre nyírt szőke hajú, ötvenes éveiben járó férfi elismerően mosolygott le rá, miközben rágózott. Ramóna érezte azt a drága parfümöt is, ahogyan mindig.

            - Ramóna, drágám - ingatta a fejét a férfi. – Te mindig keresed a bajt?

            - Hol van a lény? – kérdezte erőtlenül a nyomozónő.

            - Milyen lény?

            - Ne játszd meg magad.

            Az ügynök mosolya szélesebb lett és biccentett.

            - Oké – adta meg magát. – Visszakerült oda, ahová való.

            - Mi? – értetlenkedett Ramóna.

            - Jól láttad, hogy mi volt, nem?

            - Hogyan került vissza?

            Az ügynök felnézett a társaira, akiket Ramóna most nem látott, aztán visszanézett rá.

            - Miért akarod mindenre a tudni a választ? – tette fel azt a kérdést a férfi, amit majdnem minden alkalommal. – Meg is köszönhetnéd, hogy megmentettünk.

            - Levi jól van? – kérdezte a nő.

            - Persze. És ezek után hamar kikerül innen. Ha szépen kéred, akkor már a jövőhéten.

            - El tudod intézni?

            - Én mindent.

            - Akkor kérlek.

            - Nahát, tudsz te kérni is.

            Ramóna legszívesebben megint megütné, mint a múltkor, de inkább letett erről. Az ügynök a srác felé pillantott és aztán ismét vissza rá.

            - A jövőhéten otthon lesz – mondta. – De nem fog emlékezni erre az éjszakára. Csak te, szokás szerint.

            - Milyen kedves vagy – vetette oda neki Ramóna.

            - Tudom. Ahogyan azt is, mennyire szimpatikus neked ez a srác. Jóképű. Te is tetszel neki. Ebből még házasság lesz. Persze, mondanom sem kell, hogy nem lesz hosszúéletű a kapcsolat, ha mondjuk emlékezésre akarod bírni. Mondjuk, ha beszámolsz neki erről a kis buliról, ami az előbb zajlott.

            - Ő már látta a lényt.

            - De azt nem tudja, hogy te is. Érted, ugye? Amíg azt hiszi, hogy beteg volt, addig élhet. De felvilágosítod, akkor rejtélyes baleset áldozata lesz.

            - Értem.

            - Nagyszerű. Most sem csalódtam benned, drága. Szépséges Ramóna. Akkor már hívom is az orvosokat.

            Az ügynök felegyenesedett és eltűnt Ramóna látóteréből. A nyomozónő ezután az ájult Levit figyelte. Megmenekült. Nem ő védte meg a lénytől, de ez most nem számít. Fő, hogy életben van. És élni fog, mert ő, a földi őrangyala mindig vele lesz. Nem fogja szem elől téveszteni.

            Ramóna sóhajtott és megkönnyebbült mosollyal lehunyta a szemét.

2023.április 1-2.

Budapest

Nagyprónay János

NINCS IGAZSÁG

Azon a borzalmas hajnalon egy fekete autó haladt el a ködös erdőmenti úton. Liebenherz Ramóna nyomozóhadnagy próbált a megérzéseire hagyatkozni. Sosem hagyták még cserben, még ezekben a reménytelen, értelmetlen időkben sem, amikor nyilvánvalóvá számára a tény, hogy a jelvénye mit sem ér. Egy szépen csillogó kacat, amivel elhitetheti az emberekkel, hogy őket szolgálja.

Hosszú fekete haja csapzott, szürke szemei alatt karikák és csak a gyógyszereknek köszönhette, hogy nem remegnek a kezei. Harminckét éves volt, de körülbelül százévesnek érezte magát. Kimerült a teste, a lelke, az agya pedig csak azon a gyilkoson járt, aki már lehet bevégezte a küldetését. A sűrű fák felé pillantott. Biztosan egy faházban rejtegeti az áldozatot. Tudta, hogy ez igencsak klisés gondolat, de valamiért ezt tartotta valószínűnek. November vége van, fűteni kell, pláne ezen a környéken. A gondolatai kezdtek egymásba gabalyodni és ettől már követni sem tudta őket.

Egy nagy kanyar végén észrevett egy sötét sziluettet az úton. Lassított. Kezdett kirajzolódni a fekete ballonkabátos férfi alakja. Igen. Megint itt van. Nem is baj. Továbbra is az sejtelmes, hátborzongató mosoly ült az arcán. Az ötvenes éveiben járt, de fiatalos az arca, a szőke haja pedig divatosan rövidre nyírva. Az ügynök úgy néz ki, akár egy hajdani modell, aki dúsgazdag üzletemberré vált.

Ramóna kipattant a kocsijából, a bőrkabátja zsebéből kihúzta a fegyverét és a férfira szegezte.

- Azonnal mond meg, hol van! – förmedt rá.

Az ügynök mosolya töretlen maradt.

- Kicsoda, drágám? – játszotta az értetlent.

A nyomozó megragadta a férfit a kabátjánál és az egy útmenti fa törzsének szorította. Érezte annak a méregdrága parfümnek illatát, amit néha reggelente is az üres irodájában. És érezte a reménytelenséget, azt a fájdalmas esélytelenséget is, ami egyre inkább kihozta a sodrából.

- Jobban teszed, ha elmondod, hol rejtőzik – sziszegte Ramóna.  

- Arról a valakiről érdeklődsz, aki elrabolta azt a lányt? – kérdezett vissza még mindig mosolyogva az ügynök.

- Hol van?

            - Mégis honnan veszed, hogy tudom?

            Ramóna a férfi állához szorította a pisztoly csövét.

            - Kapsz néhány másodpercet, hogy elmond – súgta a férfinak.

            - Nem fogsz lelőni, édesem – vágta rá az. – Hisz jól tudod, hogy az ügy már le is van zárva. Úgyhogy jobb, ha nem erőlködsz. Nem tehetsz semmit. Semmit. A helyedbe szépen visszamennék a kapitányságra és várnám a fejleményeket. Ki tudja, talán még csalódni sem fogsz.

            Ramóna közelebb hajolt a férfihoz a férfihoz és az arcuk majdnem összeért. A szürke szemei a férfi fagyos kék szemeivel vívtak csatát. Nem fog engedni. Sem ő, sem az ügynök. Ennek a csatának nem lesz nyertese. Vagy mégis? Az ügynök engesztelően felsóhajtott és kacsintott egyet.

            - Hát jó – súgta. – Nincs messze innen. És ahogyan azokban sablonos thrillerekben lenni szokott, egy faházban ücsörög a gyilkossal. Tőlem balra van egy kis homokút. Odavezet. Sietned sem kell. Tudod…

            - Életben van még? – vágott közbe a nyomozónő.

            - Persze. Semmi ok az aggodalomra.

            Ramóna elengedte a férfit, aki még mindig sejtelmesen mosolygott rá. Mint mindig. Egyszer ennek csúnya véget fog vetni. Szeretett volna behúzni neki egyet, de az a múltkor sem oldott meg semmit. Ehelyett elindult azon a bizonyos homokúton. Az ügynök utána fordult azzal az idegesítő mosolyával.

            - Ennek a pillanatnak is el kellett jönnie! – szólt utána.

*

            A fák és a bokrok olyanok voltak a sűrű ködben, akár a várakozó démonok. Szinte el akarták üldözni Ramónát, aki óvatosan haladt közöttük a sáros homokút mentén. Minden gyanús árny veszélyt jelenthetett. Érezte a gyilkos közelségét, valamint a szerencsétlen áldozat könyörgő lelkét. Itt vannak valahol. De már ő is itt van.

Ám ez az út borzalmas, gondolta magában. Szinte mintha a végtelenségig nyúlna. A legkülönösebbnek pedig azt találta, hogy sehol keréknyom, de még egy cipő nyoma sem. Semmi. Az ügynök átverhette? Nem. Szeret vele szórakozni, feltűnni váratlan helyzetekben, azonban minden bizonnyal most sem feleslegesen várta itt az úton. Itt van a rejtély kulcsa. Nem először fordul elő ilyen.

Tőle balra az út mentén észrevett valami furcsát. Azonnal az egyik bokor mögé guggolt és az ágai között figyelte a sötét árnyat, ami az egyik fa törzsénél türemkedett ki. Becélozta, mire egy tompa puffanás megelőzte. A golyó áttörte a bokor ágait és kis híján eltalálta őt. Ramóna azonnal két lövést adott le, az árny pedig egy pillanatra megrázkódott. Eltalálta? Lehetséges, gondolta magában a nyomozónő, de jobbnak látta, ha futásnak ered a bokrok takarásában.

Végül egy fa széles törzsénél állt meg. A feltehetőleg hangtompítós pisztoly lövedékei egymás után csapódtak be mögötte. Ramóna tőle balra fordult. A következő fa túl messze volt tőle, a bokrok pedig túl alacsonynak bizonyultak. A támadója nem spórolt a lőszerrel. Talán kétségbeesett.

- Gyerünk – súgta Ramóna. – Mindent bele! Hamarosan elfogy a lőszered és akkor esélyed se lesz!

Hirtelen csend. Nem várhatott. Tőle jobbra kilőtt kettőt, majd rögtön balra vetődött a bokrok takarásába. A ködön át látta, amint egy magas árny egyik fa mögül futásnak ered a másikhoz. Most! Gyorsan! Három lövést adott le egymás után, mire az alak megbicsaklott és földre zuhant.

- Megvagy – súgta maga elé Ramóna.

A fa mögé kúszott. Hallotta a kattogásokat. Kiürült a támadó tárja. Túl könnyű győzelem. Ám lehet, hogy így is elkésett. Kiegyenesedett, egy kerülőt megtéve átvágott az úton. Látta, amint az árny kétségbeesetten kúszott előre.

            - Maradj ott, ahol vagy! – kiáltotta felé. – Meg ne moccanj!

            Kikerült egy nagyobb bokrot és már egyre közelebb volt, amikor hallott maga mögött egy fémes kattanást. Megtorpant. Nem volt egyedül? Vagy mi ez az egész? Az árny a hátára fordult. Ramóna nem látta az arcát. De hallotta a mögötte lévő idegen lépteit, ami alatt ropogott a rőzse.

            - Ezt sajnos nem engedhetem, drágám – szólalt meg az ügynök.

            - Sejtettem – vetett oda a nyomozónő.

            - Most azon agyalsz, hogy végezned kellett volna velem, igaz?

            - Hát, nagyot hibáztam.

            - Ugyan, dehogy. Viszont dobd el a fegyvert.

            - Inkább lőj le.

            Az ügynök felsóhajtott. Ramónának meg sem kellett fordulnia ahhoz, hogy lássa a férfi önelégült mosolyát. A férfi tette még egy lépést felé.

            - Ramóna, drágám – mondja nyájasan. – Nem akarlak bántani. Még annyi minden vár rád. Karrier, magasabb fizetés. Ki tudja, talán egy nap eljössz abból kétszobás a lakásból, ahol hemzsegnek csótányok és lesz egy szép nagy házad. Családod. Ilyenekre kéne gondolnod. Nekünk pedig meg kéne hagynod az élet nem éppen napos oldalát.

            - Életben van a lány? – tette fel a kérdést Ramóna és egy pillanatra behunyta a szemét.

            - Természetesen.

            - Ez pedig az elrablója?

            - Így van. Elkaptad. De innentől mi vesszük át.

            - „Mi”?

            - Igen. Mi.

            Ekkor valahonnan a semmiből két fekete ballonkabátos férfi lépett elő fegyverrel a kezükben. Mindkettő jólfésült, kifejezéstelen tekintetű ügynök volt. Túl nyugodtak voltak. Talán még van itt belőlük néhány, gondolta Ramóna. Hallotta, amint a mögötte álló ügynök még egy lépést.

            - Ramóna, drágám – sóhajtotta a férfi. – Tedd el szépen a fegyvert.

            - Utána mi lesz? – kérdezte kihívóan a nyomozónő.

            - Hazaviheted a lányt.

            - Na, persze.

            - Komolyan beszélek.

            - Akárhogyan is nézzük, tanú. Akárcsak én. Nem igaz?

            - Dehogyis. Kapott egy kis injekciót. Semmire nem fog emlékezni. Az a három nap, amit itt el kellett töltenie, teljesen kitörlődik az elméjéből. Neked pedig amúgy sem fog hinni senki. Mikor is hittek neked? Évekkel ezelőtt? Az már olyan rég volt. Azóta megtörtél és már képzeletbeli ellenségek után kajtatsz.

            Ramóna látta az árnyat. Hallotta, ahogy szenved. Ekkor állt össze előtte a kép. Fanyar mosoly jelent meg az arcán.

            - Valamelyik haverod rokona, igaz? – kérdezte gúnyosan.

            - Nem éppen – felelte az ügynök. – De közénk tartozik. A büntetése a mi feladatunk. Nem pedig a tiéd.

            - Kik vagytok egyáltalán? Végre elárulhatnád.

            - Ramóna, drágám. Minél kevesebbet kérdezel, annál biztosabb, hogy hazaviheted a lányt a szüleinek. Térj már észhez. Mindjárt itt a karácsony. Szeretnéd, hogy ott üljön az asztalnál a szeretteivel, vagy sem? Te pedig hős leszel majd. Megmenekült az a szerencsétlen, mert te megmentetted. A jelentésben is ez fog szerepelni. A gyilkos nem ölte meg, ahogyan a többi áldozatát. Eltűnt a ködben. Mi sem voltunk itt. Miután megírod a jelentést, elveszik tőled az ügyet és olyan veszi át helyetted, aki majd feláldoz egy őrültet, aki elviszi majd a balhét a társunk helyett. Te pedig minél többet fecsegsz, annál többen fognak tőled elfordulni. És eközben a lány is veszélybe kerül. Véletlenül elgázolja majd valaki az úton, vagy nem vesz észre egy közeledő vonatot. Mindezt miattad.

            Ekkor Ramóna lassan elrakta a fegyvert és lassan az ügynök felé fordult. Szerette volna megint megütni. A férfi bájosan mosolygott rá és leeresztette a fegyverét. Intett a társainak, akik a földön fekvő árnyhoz léptek.

            - Mindig olyan kis tigris vagy – mondta az ügynök. – Aztán végül úgyis szót fogadsz.

            - Hol van a lány? – kérdezte Ramóna.

            - A házban van. A kanapén fekszik. Mindjárt hazaviheted.

            - Ha csak egy karcolás…

            - Akkor mi lesz?

            - Ha még egyszer meglátlak, akkor az volt az utolsó találkozásunk.

            Az ügynök mosolya töretlen maradt.

            - Ugyan, kincsem – rázta meg a fejét. – Te nem vagy ilyen. Ezért is kedvellek.

            - Nem ismersz – sziszegte a nő.

            - Én mindent tudok mindenkiről. Rólad is.

            - Most meg kéne döbbennem?

            Az ügynök Ramóna elé lépett. Megint az drága parfüm, gondolta magában.

            - Te nem tudod, milyen az igazi félelem – súgta sejtelemesen a férfi. – Ha pedig mindent tudnál, akkor megtapasztalnád, ahogyan mi is. Hidd el, jobb ennek a világnak, hacsak a sötétben tapogatózik.

            A nyomozónő meg akart fordulni, de a férfi visszarántotta.

            - Nem, drágám – ingatta a fejét. – Nem. Nem akarom, hogy sikíts. És annak a lánynak is haza kell mennie.

            Az ügynök intett, hogy vigyek el az árnyat. Utána visszanézett a döbbent Ramónára. Még mindig mosolygott.

            - Most már tiszta a terep – súgta. – Indulhatsz is.

            Ramóna azonnal megfordult. De nem látott senkit. Visszafordult az ügynökhöz, de ő is eltűnt. Ledöbbent.

            - Mi ez az egész? – tette fel remegő hangon a reménytelen kérdést.

            Hiába fordult körbe, senkit sem látott. Csak a rémisztő fák és bokrok a ködben.

*

            A karjaiban tartotta a tizenkilenc éves, ájult, vörös hajú lányt, aki látszólag rengeteg szenvedésen mehetett keresztül. Ramóna finoman befektette a hátsó ülésre. Elnézte egy darabig. Hamarosan otthon lesz. Egy hónap múlva ott fog ülni az asztalnál karácsonykor. Megviselt lesz, de legalább nem fog emlékezni semmire. És ami legfontosabb, életben lesz. Kapni fog ajándékot. Ölelést. Szeretetet.

            Ramóna beszállt a kocsiba. Belenézett a visszapillantó tükörbe. Utána a ködös utat nézte. Kérdések kavarogtak benne. Miért nem fordulhatott meg? Kik ezek az ügynökök valójában?

            - Egyszer majd kiderül – súgta maga elé és indított.

            A fák és a bokrok démonként figyelték a távolodó kocsit.

2023.március 26.

Budapest

Nagyprónay János

EGYÜTT A SÖTÉT ÚTON

Azon az éjjelen úgy havazott, ahogyan karácsonykor kellett volna. Éjfél felé járt az idő, mégis sokan várakoztak a járatokra, mélyen magukba zárkózott tekintettel, gondjaikat lepergetve maguk előtt. Egy szürkekabátos kislányt hiába nyugtatta a könnyes szemű édesanyja, az halkan sírdogált.

Még a neonfény is sötétebb volt, odakint pedig egyre hidegebb és Imi rágyújtott nem messze attól a busztól, amivel tizenegy perc múlva el fog indulni. Ott állt mellette a fiatal buszsofőr, Tibi, aki nemrég odajött hozzá csevegni. Csak úgy. Túl barátságos volt, és mi több, megnyugtató is, ezért Imi könnyen meg tudott előtte nyílni egy röpke kis beszélgetés erejéig. Úgyis fel fog szállni mindjárt.

- Mindegyik napom rosszabb, mint az előző – mondta, miközben kifújta a füstöt. – Mindegyik. Amióta elkezdődött ez az év, semmi jó dolog nem történt velem. Tehettem bármit a sikerekért, küzdhettem, bizakodhattam. Kitartó is voltam. De semmi. Semmi. Szenvedek a betegségeimtől, lemerültem fizikailag, szellemileg. És ami talán a legrosszabb, hogy a lelkem is halott már.

            - Miért lenne halott? – kérdezte sejtelmes mosollyal a buszsofőr.

            Imi szája szomorú mosolyra görbült.

            - A kudarcok megölték - felelte. - Elpusztult. De tudod, én tehetek erről az egészről. Én hagytam, hogy harmincnyolc éves koromra teljesen tönkremenjek. A hajtás, a rengeteg munka és mindemellett az álmaimért is harcoltam. Abban reménykedtem, hogy a terveim kiszabadítanak majd a munkahelyemről, ami nem én vagyok. Hogy egy nap dicsőségesen felállok, bemegyek a főnökömhöz, meglebegtetem a felmondásomat és onnantól úgy élek, ahogyan azt megálmodtam magamnak.

            - Milyen lesz akkor?

            Imi meglepettem pillantott a buszsofőr felé. „Milyen lesz akkor?” Ez már nem lesz, gondolta magában, de nem akar belemenni a filozófiai vitákba, mert az agya rövidesen megsemmisülne. Le kell rövidítenie azt a monológot, ami összeállt a fejében már évtizedekkel ezelőtt. Egy mondatba kell sűrítenie azt a megannyi képet, ami bár sokszor változik, de mindig ugyanahhoz az érzéshez vezet.

            - Ember leszek – felelte végül halkan. – Mindenkit csodálok, aki elérte a céljait az életben. Mindenkit. Tudod, sosem voltam irigy. Sosem éreztem ilyet. Ha sikeres embert láttam, mindig arra gondoltam, hogy ez igen, ezt akarom én is. Ezt az egészséges mosolyt. Ezeket a csillogó szemeket akarom látni a tükörben. Szeretnék én is úgy felkelni reggelente, hogy „hurrá, egy új nap és az enyém”.

            Tibi elmosolyodott. Volt valami különleges a tekintetében, ami zavarba hozta Imit. Túl bölcsnek tűnt és olyannak, aki mindent tud róla. Furcsa volt. Túl kedves és megértő. Ő pedig képes volt úgy megnyílni előtte, ahogyan soha máskor senkinek ennyi idő után.

            - Öregem – sóhajtotta a buszsofőr. – Most mondok valamit, amit szerintem már ezerszer hallottál, mert konkrétan tele van vele a net, a könyvek, a filmek és mindenki ezzel fárasztja a másik ember agyát. Még ha nem is ezekkel a szavakkal, de a lényeg mindig és mindig ugyanaz marad.

            - Mit? – kérdezte szkeptikus mosollyal Imi.

            - Néha keresztül kell menni egy sötét úton. Tudod, az a bizonyos alagút, ami a fényhez vezet.

            Ekkor felnézett az égre, ahonnan kitartóan esett a hó.

            - Most nehéz – folytatta halkan. – De hidd el, sosem vagy egyedül ezen az úton.

            - De igen – súgta Imi. – Most sincs senkim.

            Ekkor ez a különös tekintetű fiatal a buszpályaudvar nagy üvege felé mutatott.

            - Nézz csak oda – mondta lágyan.

            Imi odafordult a várakozó tömegre. A kétségbeesett arcok, szomorú családok, magukba zuhant fiatalok.

            - Ők is a te utadat járják – folytatta Tibi. – Ugyanott vannak, mint te. Ők a társaid. Attól még, hogy nem ismernek, ők a társaid. Mind. A társaid ezen a sötét úton. Tudom, elcsépelt, megkopott szöveg, de ez az igazság, haver.

            Abban a pillanatban egy harmincas éveiben járó, magas, vörös hajú lány lépett ki elektromos ajtón a gurulós bőröndjével. Szürke ballonkabátot viselt, a tekintete megtört, a neonfénytől pedig könnycseppek csillantak meg a szemében. Imi le sem tudta venni róla a szemét, Tibi pedig sejtelmes mosollyal figyelte a reakcióit.

            - Szép, ugye? – tette fel a kérdést halkan.

            - Igen – súgta Imi. – Gyönyörű.

            Nagy meglepetésére a lány pont arra a buszra szállt fel, amivel ő is menni fog. De jó lenne mellette ülni, gondolta magában.

            - Melletted fog ülni – mondta Tibi. – Végig veled lesz.

            Imi alig bírta visszafogni a szomorú nevetést.

            - Honnan tudod, hogy erre gondoltam? – kérdezte.

            - Rá volt írva az arcodra – felelte Tibi.

            - Úgysincs esélyem.

            - De – bólintott a srác. – Jobb, ha tőlem tudod. Na, örültem, haver.

            Azzal a buszsofőr kezét nyújtotta. Imi mosolyogva megszorította. Ám egy kicsit ledöbbent. Tibi hosszan, fürkészően nézett a szemébe. Volt ebben a fiatal srácban valami nem evilági.

            - Én is örültem – bólintott Imi.

            - Hát még mennyire fogsz – kacsintott a sofőr és elindult az épület egyik személyzeti ajtaja felé.

*

            Imi felfelé lépdelt a buszra a nehéz csomagjával, elővette a jegyét és amikor felnézett, döbbenten vette tudomásul, hogy Tibi ül a volánnál. Meglepetten nyújtotta át a jegyét, mire az sejtelmes mosollyal bólintott.

            - Tudod, hogy hol a helyed, ugye? – kérdezte a srác.

            - Igen – felelte Imi.

            - Akkor nyomás.  

            Imi zavartan mosolygott vissza és lassan megindult a foglalt hely felé. Az édesanya végre meg tudta vigasztalni a szürkekabátos kislányát, aki már mosolygott. A többi arc sem volt már olyan, mint pár perccel korábban. Mindenki tekintetében ott volt a bizalom, a hit, a reménykedés. És ott volt a vörös hajú lány is, aki éppen az ablakon át figyelte a hóesést. Mintha várni valakit. Imi jegye pedig odaszólt éppen. Mellé. Megállt a szék előtt, mire a lány a felé fordult. Imi felrakta csomagját a tartóra és mire visszanézett az útitársára, az már mosolygott. Mintha ő rá várt volna.

            - Szia – köszönt a lány halkan.

            Imi egy kicsit zavarba jött ettől a gyönyörű mosolytól és a csillogó szemektől. Üzent valamit. Egy olyan világot, amit már többször látott már azelőtt. Jelen volt az életében képekben, ahol különböző helyszínek, mosolyok váltakoztak egymás után. Minden, ami igazából ugyanazt jelentette. Egy új, izgalmas, csodás világot, ami ennek a sötét útnak végén vár rá.  

            - Szia – köszönt vissza. – Imi vagyok.

            - Georgina – bólintott a lány.  

            Imi leült mellé, mire nagy meglepetésére a lány azonnal megfogta a kezét. Talán ez az egyik legszebb pillanat egy férfi életében. Egymás szemébe néztek. Eközben Tibi mosolyogva figyelte őket a tükörben.

            - Jó utat nektek – súgta és egy pillanatra kéken izzott fel a szeme. – Vigyázok rátok.

            Georgina Imi vállára hajtotta fejét.

            - Együtt a Sötét Úton? – kérdezte halkan a lány. – A Fény felé?

            - Együtt a Sötét Úton – felelte Imi. – A Fény felé.

            A busz elindult.

2023.március 25.

Budapest

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

4.évad/21.rész

Sötétben

            A kabát kapucniját a fejemre hajtva lépkedek az éjszakai esőben. Csak azt látom, amit a fegyveremre rögzített zseblámpa fénye enged. Zakatol a szívem. A heves záportól nem hallom még a saját lépteimet sem, nemhogy az ellenségét. Zsoltnak éjjellátóval ellátott, golyóálló sisakja és ruhája van. Én pedig védtelen vagyok. És nagyon úgy néz ki, hogy a mentőosztag nem itt fog keresni.

            Az egykoron gyönyörű Győr mára egy lidérces szellemváros. A Hold fényében látom a nemsokkal a háború előtt épült, modern épületek körvonalait. Mind üresek, az egyik előtt pedig egy repülőgép darabjai hevernek szanaszét. A fényt az utcára irányítom. Egy parkot látok, ahol néhány pad a helyén maradt. Egy nagyobb jármű szaladt neki a játszótérnek. Speciális? Nem, egy távolsági busz. Alakokat látok benne. Behunyom a szemem. Balra irányítom a fényt. Arra a Rába felé vezető út lehet. Nem tudom, miért, de úgy érzem a folyóparton kéne haladnom. Most nem tudok a rókára nézni.

            Elindulok arra a járdán. Négyemeletes lakóházak balra. Egyszintes üzletsorok. Két nagyobb épület emelkedik mögöttük félelmetes, csendes óriásként. Minden lépésemet figyelő, haragvó szellemek, akik tudják, hogy katona vagyok. Mintha én tehetnék az egészről. Angéla, nyugi. Ezek pusztán modern lakóházak, melyeket építészek terveztek. Nem szellemek. Nyugi. Csak félsz. Nem csoda, hisz nem vagy egyedül a sötét városban. Itt van valahol Zsolt is. Lehet, éppen figyel. Lehet, éppen a csapdájába sétálok bele.

            Ekkor valami elszalad előttem. Rémülten követem a fénnyel tőlem jobbra. Egy macska. Elbújik egy kocsi roncsa alatt.

            - Nyugi - súgom felé. – Nem bántalak. Én is félek. Jobban, mint te.

            Lassan lépdelek el mellette. Ő talán ugyanúgy fél tőlem, mint én Zsolttól. Valami nagyot csattan tőlem balra. Azonnal arra fordulok. Egy gyorsbüfé ajtaja a járdán hever. Talán az esett ki a helyéről? A mellette lévő kis bolt felé irányítom a fényt. Az ablaka betörve, odabent pedig egy üvegpultot látok. Egy pékség lehetett. Semmi mozgást nem látok. Talán tényleg csak az étterem ajtaja zuhanhatott ki. Biztos, hogy épphogy megtartotta eddig valami és a heves zápor végül közbeszólt.

            Magam mögé világítok. A park menti járda üres. Semmi mozgás. Visszafordulok. Az a baj, hogy az esőtől nehezen fogom hallani valaki közeledtét. Jól van, nyugodj meg Angéla. Nyugalom. Irány a folyó. Vagy egy újabb híd, teljesen mindegy, csak ne itt legyünk. Az erdőről lemondtam. Talán jobb is, ha a városban maradok, mert valószínűnek tartom, hogy itt fognak keresni legelőször.

            Megindulok előre. Persze, szépen lassan. Szerencsére jó vastag a kabát, amit találtam és nem ázok át. Szerintem az eső lassan el fog állni. Látni a csillagokat. A Holdat. Mindjárt vége és hallani fogom a közeledő ellenséget.

*

            Az eső végül eláll. A Rába partján haladok egy kis aszfaltúton. Látom a megcsillanni a Hold fényét a vízen. Vékony villanypóznák, padok és fák sorakoznak az út mentén balra, jobbra pedig egy kavicsos homokút ágazik le és kanyarodik valamilyen park felé. Ahogy haladok előre, kezd kirajzolódni egy híd.

            Úgy néz ki megyek vissza a főtér felé. Vagy nem tudom. Jól el vagyok tévedve. Mindegy, a lényeg az, hogy Zsolttal ne találkozzak. Csak Nikivel, vagy egy mentőosztaggal szeretnék.

            Egy lépcső közeledik. Fellépdelek rajta. Már a híd lábánál vagyok. Tőlem jobbra irányítom a fényt. Nagy épületek. Aztán előre nézek. Egy parkot látok az út mentén. A partmenti sétány folytatódik arra. Sűrű fák felé vezet. Most mi legyen? Ott nem fognak megtalálni. Legfeljebb a jeleimet követve. A híd túloldalán szerintem ismét a belvárosban találom magam. Logikus döntés volna minél jobban elrejtőzni. Erre a fák között van esélyem. De egy mentőosztag minden bizonnyal a város közepén fog leszállni, vagy megállni először. Most mi legyen?

            A rókára nézek.

            - Menjek a város felé? – kérdem tőle.

            Retteg.

            - Akkor a sétány – sóhajtok.

            Még mindig retteg. Ezek szerint sehol sem leszek biztonságban. Akkor irány a város. A hídra lépek és elindulok balra a belváros irányába. Reményteli képek villannak be előttem. Ott áll a túloldalt egy speciális jármű, melyben Niki észrevesz engem. Elém szalad, átöleljük egymást, aztán elindulunk haza.

            A híd végén végül egy romos térhez érek. Egy szobor darabjai hevernek egy katonai terepjáró roncsán. Megkerülöm. Kezdem úgy érezni, hogy rosszul döntöttem. Ha találnék egy rádiót, amivel segítséget hívhatok, akkor meg vagyok mentve. Vagy legalább az illúziója megvolna.

            Lefordulok egy sétálóutcába. Az épületek itt egyben maradtak, ám a földszinti tér üzletei, éttermei, kávézói mind betört üveggel, kirakatokkal és némelyik ajtó nélkül adja hírül a hajdani kegyetlen harcokat. Hiába láttam rosszabbat is, hiába mindennapos ez a látvány, mégis nagyon megvisel.

            Az utca végtelennek tűnik a sötétben, ám hamar véget ér. Nem is akárhol. Azon a téren, ahol ma leérkeztem az ejtőernyővel. Szóval, ahogyan sejtettem. Tettem egy nagy kört a városban. Turizmus Angélával. Hogyan ne jussunk ki egy városból, tévedjünk el és kerüljünk vissza kiindulási pontra.

            Most viszont a tér másik végébe kell mennem. Az északi irány, szerintem és balra egy másik utcán fogok haladni valamerre. Nem tudom merre, de nem fogok arra menni, ahol az a ház van, ahonnét kimásztam az ablakon. Miközben a célom felé lépkedek, megvilágítom az ejtőernyőt, amivel érkeztem.

            Egy szűk utcába érek, amit az egymásra borult autóroncsok zárnak le. Egy robbanás okozhatta ezt a barikádot. Hát, persze, Angéla, mi más. Nem szuperhősök pakolták egymás tetejére őket. Akkor most bevetem a nemlétező hegymászási tudományomat és áthidalom ezt a problémát.

            Felpattanok az egyik sportkocsi motorháztetőjére, aztán a tetejére lépek. Felugrok jobbra egy másik motorháztetőre és már fent is vagyok. Óvatosan lemászok túloldalra. Körbenézek a fénnyel. Balra valami hivatal lehetett a kifüggesztett fémtáblákból kiindulva. Vagy nem tudom. Elindulok szépen lassan előre. Nem merek a rókára nézni. És hát így is jól tudom, hogy retteg. Akárcsak én.

            Felpillantok a csillagos égre. Még egy őrangyal drónt sem látok.

            - Az egyetlen esélyem egy rádió – súgom a rókának, miközben a sötét utat figyelem. – Ha legközelebb látok egy terepjárót, vagy speciális járművet, akkor jó alaposan át kell néznem. De először meg kell próbálnom elindítani, ha látszólag sértetlen a műszerfal és az elektronika. Ha hosszan le tudok adni vészjelzést, vagy még jobb, tudok beszélni valakivel a vonal tulsó felén, akkor nyert ügyem van.

             Azért a rókára nézek. Reménykedik.

            - Én is - sóhajtok. – A rádióra kell koncentrálni. Egy működő rádió. Vagy működő katonai jármű. Oké?

            Ismét felé nézek. Bíztat.

            - Megtaláljuk – súgom. – Megtaláljuk.

*

            Amikor jobbra megfordulok, ledöbbenek. Jó alaposan megvilágítom. Egy speciális jármű parkol a szűk kis utcában. Óvatosan lépdelek felé. Ez egy tavalyi gyártmány, amilyenben már utaztam többször is. Sértetlennek látszik. Ahogy haladok felé, egyre jobban tisztul előttem az állapota. Még csak égésnyomok sincsenek rajta. A kerekek rendben vannak. És az oldalsó ajtaja is nyitva.

            A rókára nézek. Retteg.

            - Nyugi – súgom neki. – Meg kell próbálnom.

            Sötétség honol odabent. Bevilágítok. A padló tisztának tűnik. Az ajtó mellé állok és a fényt a kocsi másik végébe irányítom. Három szekrény. Kettő nyitva áll. A földön egy táska hever, melyből élelmiszercsomagok hullottak ki. Az ajtó másik oldalához állok és ahogy a lámpa engedi, alaposan szemügyre veszem a műszerfalat. Minden rendben. Sértetlennek tűnik. Jól van, tiszta a terep.

            Belépek. A szekrények felé fordulok. Az első teljesen ki van fosztva. A második is. Jól van, Angéla, nézd meg, hogy egyáltalán el tudsz-e indulni vele. A műszerfalakhoz lépek, magam mögé nézek. Jobb, ha figyelek. A bejárati ajtót figyelve, lenyomom az indítás gombot. Hirtelen fény. Majdnem felsikítok. Nem csak a műszerfal kelt életre, de a világítás is felkapcsolt. Az energia pedig negyvenegy százalékon van. Hihetetlen. Majdnem elsírom magam örömömben.

            Alaposan körbenézek a helyiségben. Minden rendben. A műszerfalon lenyomom a gombot és az ajtó lassan bezárul. Megmenekültem. Egy kicsit nehéz lesz elvezetni ezt a járművet, de boldogulok majd vele. A térképet figyelve rácsatlakozok majd az autópályára és meg nem állok a legközelebbi bázisig. Végre őszinte a mosolyom. A róka azonban még mindig retteg.

            - Jól van – súgom neki. – Tudom, hogy ez még nem a győzelem, de legalább biztonságban vagyok.

            A kocsi másik végében látok egy töltőt is. Ha az működik, akkor maximumra is tudom tölteni a járművet. Beindítom a fűtést, ránézek a kameraképekre és érzékelőkre. Senki sincs a környéken. Elindulok a töltőért. Gyorsan le kell innen lépnem. Ekkor a harmadik szekrény ajtaja kicsapódik és egy villanásra látom Zsolt sisakját és megfordul velem a világ. A padlóra zuhanok, mire az ámokfutó odébb rúgja a fegyveremet.

            Felsikoltok, ahogy felnézek rá a földről. Felém magaslik és mozdulatlanul, néma csendben figyel. Csapdába kerültem. Ő várt itt rám. És most nem menekülök előle. Ott áll és olyan, mintha egy gép volna. Meg sem tudok szólalni. A fegyverem túl messze van. Elővesz egy fehér színű pisztolyt a zsebéből. Altatólövedékes. Kiáltani akarok, de már érzek is egy szúrást a lábamon.

            Filmszakadás.

*

            Ég a lámpa. A műszerfal felől hallok valamit. Fáj a csuklóm. A fal mentén húzódó padnál vagyok és oda lettem bilincselve az egyik kapaszkodóhoz. A padló még hideg, de fűtés megy. Nem sok idő telhetett el. Nyilván nem olyan erős az altató. Látom, hogy Zsolt sisak nélkül ül a volánnál.

            Nem mozog a jármű. Még mindig ugyanott lehetünk. Zsolt gépel valamit. Próbálom kivenni, hogy miben mesterkedik. Valami jelet látok. Amikor balra fordul a székkel, akkor észreveszem a laptop bal felső sarkában azt az ismerős kombinációt. A kódom. Felülök és még közelebbről szemügyre vegyem.

            A jelem éppen észak felé halad. A térkép szerint Mosonmagyaróvár irányába. Zsolt letesz a készülék mellé egy másik, kisebb laptopot. Rácsatlakoztatja a nagyobbra és abban pillanatban ugyanaz a kép jelenik meg ott is. Hátradől a székben. Átverte a központot. Nem tudom, hogyan csinálta, de ezek után hiába adtam le ma vészjelzést, ezt fogják követni. Még Niki is.

            - Hiába ügyeskedsz – jegyzem meg nem túl hitelesen. – Hiába, Zsolt.

            Lassan felém fordítja a fejét. Megint az a kifejezéstelen tekintet. Hátborzongató. Ez nem is ember. Ez tényleg egy szörnyeteg. Semmi félelem. De még gyűlöletet sem látok a szemében. Csak egy gonoszt, akinek semmit sem jelentek. Látszólag érti, ami mondok, de egy cseppet sem érdekli.

            - Miért nem ölsz meg? – vetem oda neki. – Miért? Mire jó ez az egész?

            Nem mond semmit. Egy darabig figyel, aztán visszafordul a laptop felé. A jelem nagyon gyorsan halad. A nagyobb laptopon ráközelít a képre. Egy autópályán haladok a kép szerint. Feltűnik, hogy ott egy másik jel is. Az övé lehet. Elhiteti velük, hogy túszul ejtve visz engem oda.

            - Niki ezt nem fogja bevenni – mondom hidegen. – Hiába próbálkozol. El fog jönni értem. És akkor mész a pokolba.

            Lecsukja a kisebb laptopot és odébb tolja. A nagyon gépelni kezd és megjelenik a környék térképe. Szerintem a kivezető utakat nézi. Lenyom egy gombot, mire egy nyugati útvonal citromsárga színnel kiemelődik. Talán Sopron felé megyünk? Több helyen is le tud majd csatlakozni. Nem akarom. Én ezt nem akarom. Egy pillanatig sem akarok ennek az őrültnek a közelségében lenni.

            A térképen vörös pontok jelennek meg. A közeli helyőrségeket jelzi. Szuper. Messze vannak az útvonaltól. Zsolt egyértelműen el akar jutni valahova. Én pedig fedezéknek kellek. A katonák nem lövik szét a járművet, mert én is benne vagyok. Ha ellenállókba ütközünk, akkor pedig értékes fogolynak számítok. Remek. De vajon hova akar menni? A határon túlra? Vagy hova?

            Ekkor kikapcsolnak a lámpák és már csak a műszerfal fényei világítanak. A jármű beindul, Zsolt pedig tolatni kezd. Rövidesen megfordulunk és egy útszakaszon haladunk. Felsóhajtok.

            A rókára nézek. Retteg.

            - Ne félj – súgom neki. – Nem adom fel.

            Erre biztatni kezd. Nem fogom feladni. Ki fogok találni valamit. Le fogom győzni ezt a szörnyeteget.

            Negyedóra múlva már az autópályán haladunk. Gyerünk, Angéla. Gondolkozz. Mindig van megoldás. Nem először kerülsz ilyen helyzetbe. Igaz, még sosem győztél, de most győzni fogsz.

            Igen.

            Győzni fogok.

folyt.köv.

2023.március 18-24.

Budapest

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

4.évad/20.rész

Közeleg a sötétség

            Az egyik jármű mögött észreveszek egy földön heverő gépfegyvert. Azonnal felkapom és bekapcsolom a kijelzőjét. Működik. Majdnem félig tele van, de rakéta nincs. Semmi baj, ez így is egy csoda. Az ég nagyot dörren, én pedig a kocsi törött ablakain keresztül figyelem, hogy Zsolt magabiztosan, lassan kerüli meg az autók roncsait. Felpillant az égre, majd az út mentén sorakozó többszintes épületeket figyeli.

            Nagyon óvatosan megemelem a fegyvert és becélzom őt. Az ég ismét dörren egyet és Zsolt a roncsok felé fordul. Azért ilyen laza, mert azt hiszi, hogy nincs fegyverem. Bár túl sok kárt valóban nem tudok neki okozni, mert a golyóálló egyenruha van rajta. De az önvédelem hamis illúziójától máris egy monopol helyzetbe került akcióhősnek érzem magam. Megfordulok. A hosszú utcában egyetlen roncsot látok, ami egy szénné égett limuzin. Nem messze tőle balra egy nagyobb épület a kereszteződés túloldalán. Egy pláza. Visszanézek Zsoltra, aki időközben megállt egy kávézó előtt.

            Az üzlethelyiségbe néz. Menj csak be, igyál valami frissítőt. Egy ilyen nap után nem is ártana egy eszpresszó. Talán, ha szépen mosolyogsz, még egy finom kekszet is kapsz hozzá ajándékba. Visszapillantok a pláza irányába. A limuzin túl messze van. De hamarosan elkezd sötétedni. Persze, azt nincs időm megvárni. A kereszteződéshez kéne rohannom, de az még messzebb van.

            Balra vagyok tőle. Ha jobboldalt halad, akkor a takarásban vissza is tudok menni. Mintha megsejtette volna, hogy éppen erre gondolok, lángot lövell a roncsok felé, melyek azonnal lángra is kapnak. Aztán csak ott áll és a művét figyeli. Nem látom az arcát, de nagyon meg lennék lepve, ha mosolyogna a sisak alatt. Szerintem továbbra is olyan kifejezéstelen a tekintete, akár egy androidnak.

            A lángszóróval tőlem balra az épületek felé céloz. Most megvagy. Lángokat lövell az ablakok felé. Becélzom a lángszóró kis tartályát. Na, erre varrjál gombot, te piromániás őrült. Meghúzom a ravaszt. Eltalálom, mire a tartály felrobban és a lökéstől Zsolt berepül a kávézóba. Nem várok, felemelkedek a takarásból és tüzet nyitok abba az irányba. Felüvöltök a haragtól, aztán szaladni kezdek a kereszteződés irányába. Biztosan túlélte, de ez most nem kicsit le fogja őt lassítani.

*

            Egy körforgalom felé lépkedek, amikor elered az eső. Meglátom egy kebab étterem viskóját. A teteje beszakadt és mennyezet darabjai mindent betelítenek. Volt Dunakeszin hely, ahova anyával néha beugrottunk egy finom kebab tálra. Anya nem spórolt a csípőssel és a hagymával. Nekem a falafel volt a kedvencem. Az eladó nő amint meglátott, már kezdte is szedni nekem. Ne, Angéla, ne gondolj a múltra. Nyugodj meg. Nemsokára rád találnak. Látod újra Nikit.

 Egyre hidegebb van, nincsen kabátom és szerintem megfagyok, ha nem találok valamit. Balra fordulok a híd irányába. Mintha abban az irányban láttam volna az erdőt, mielőtt kiugrottam a gépből. Már nem vagyok benne biztos. Kimerült vagyok. Bírnom kéne a gyűrődést, hiszen katona vagyok, akárhogyan is nézzük. Nem, Angéla, kadét vagy. A legalacsonyabb fokozatban.

Átlépem a földön heverő villanypóznákat, az eső pedig nagyon rákezd. A híd lábánál megállok egy keresztbeállt autó előtt. Egy kétszemélyes, vagány jármű volt egykoron. Az ablaküvegek nem sérültek meg. Szerencsére még üres is és semmi borzasztót nem látok benne. Kinyitom az ajtaját és beülök egy kicsit. Iszonyú hideg az ülés. Reszketek. Kinyitom a táskámat. A róka mosolygó arcát látom. Nincs baj. Ettől még nem nyugszom meg. Csak figyelem őt és csodálom az optimizmusát.

            - Be kellett volna mennem a plázába – súgom. – Biztosan maradt ott ruha.

            Még mindig mosolyog. Próbálok rájönni, hogy mit akar ezzel mondani.

            - Talán a híd után lesz valami – bizakodom remegő hangon. – Biztos van valami ruhabolt, vagy a lakásokban keresgélek. Emlékszel, igaz? Emlékszel arra az időkre. Sosem fogom elfelejteni.

            Elnézek a híd irányába. Nem szakadt le belőle egyetlen darab sem. Az ég dörren egyet, amitől felfogom, hogy voltaképpen egyedül vagyok. Hiába mosolyog rám a róka. Ő csak egy plüss. A fegyverben már nem sok lőszer van, ezért majd óvatosnak kell lennem. Visszanézek a rókára. Megsimogatom a fejét.

            - Nem vagyok egyedül – súgom neki. – Itt vagy te. Nekünk találkozni kellett. Ahogyan Nikivel is találkoznom kellett. Anya és apa küldött titeket. Hogy életben maradjak. Ti adtatok új értelmet a létezésemnek. Bár néha még így is azt érzem, hogy fölösleges élnem. Bár ez egyre ritkábban fordul elő.

            Az esőt figyelem, ahogyan betelíti a szélvédőt és már nem is látok semmit, olyan erősen zuhog. Azért nagy szerencsém van. Találtam fegyvert, a terepjáró is működött, sikerült Zsoltot meglepnem és most itt ülök a rókával a talán egyetlen épen maradt kocsiban. Azért nem csak rossz dolgok történnek.

            Kiveszem a róka mellől az okmányokat tartó kis könyvemet. Kiveszem a hátuljáról a fényképet. Nagy lelki erő kell hozzá, de látnom kell. Régi fénykép. A háború előtt pár évvel készült. Anyával és apával egy balatoni nyaraló kertjében ülünk a hintaágyon. Mosolygunk a fényképet készítő Vincére és a mellette viccelődő barátnőjére. Apának még hosszú a haja és nagyon megnövesztette a szakállát. Úgy néz ki, mint egy viking a fekete, metálzenekart ábrázoló pólójában. Anya szeme csillog a napfényben. Engem ölelnek, én pedig mit sem tudok arról, hogy mi vár ránk néhány év múlva.

            - Két hetet voltunk ott – súgom a rókának. – Vince és a barátnője is velünk volt. Sokat segítettem anyának a konyhában. Megtanultam panírozni. Nem nagy tudomány, de nagyon tetszett. Gyönyörű nyár volt. Esténként anyával mindig sétálni mentünk. Imádtam azokat sétákat a part mentén. Anya remek humorista lett volna. Folyton viccelődött. Nemcsak én nevettem rajta, hanem mindenki más, aki éppen arra járt és meghallotta poénjait. Vagy éppen a hamis énekét. Anyát nem érdekelte, hogy hamis a hangja. Néha kínos is volt mások előtt, mégis büszke voltam rá.

            Felsóhajtok. Az egyre hevesebben zúduló esőt figyelem a szélvédőn, majd visszanézek a rókára. Még mindig mosolyog. Bíztat. Óvatosan visszahelyezem a fényképet a könyvecskébe, aztán visszateszem a táskámba.

*

            Mire besötétedik, az eső is eláll. Koromsötétség száll az elpusztult városra. Kiveszem a táskámból a zseblámpámat és a ragasztószalaggal a gépfegyverre rögzítem. Veszek egy nagy levegőt és kinyitom a kocsi ajtaját. Hidegből még hidegebbe szállok ki. A híd irányába világítok.

            Néhány perc múlva már menetiránnyal szemben sétálok a híd járdáján. A túloldalon egy nagy épület körvonalait látom. Ha legalább égne néhány villanypózna, akkor könnyebb dolgom volna. Kezd leesni, hogy délnyugati irányba haladok. Nagyszerű. Nem baj, kabátot kell szerezni. Akár egy lepedő is megteszi valamelyik lakásból. Nem akarok megfagyni. Egy pillanatra megállok. Visszanézek arra az útra, ahonnan jöttem. Rossz érzésem van. Szerintem Zsolt most lát engem.

            Visszafordulok és gyorsítva a lépteimen haladok végig a hídon. Néha felpillantok a csillagos égre, hátha látok ott egy hajszárító alakú drónt. Egy őrangyal most biztosan észrevenne és azonnal riasztaná a többieket. De nincs egy sem. Semmi. Pedig már itt kéne lennie egy mentőosztagnak. Biztosan érzékelték, hogy Zsolt az autópályán landolt a géppel. Lehet, már itt is vannak valahol. Megtorpanok. Mi van, ha itt vannak a városban, csak éppen elkerültük egymást? Valahol az autópálya környékén keresnek, én pedig itt vagyok valahol délnyugaton. Leadtam egy vészjelzést is. Miért nem jöttek ide? Hoppá. Mi van, ha Zsolt egy trükkel eltérítette őket?

            A rókára nézek. Szomorú.

            - Átverte őket – súgom. – Zsolt átverte őket. Állítólag ért az ilyesmihez. Kikapcsolta gép jeleit és egy teljesen más irányt írt be. Ki tudja, talán Sopronban keresnek. Hát, ez szuper. Simán megcsinálta. Majdnem egy egész bázis felett átvette az irányítást, úgyhogy számára egy hamis jel küldése sem okozhatott különösebb problémát. De ott van az én vészjelzésem. Igen. Annak el kellett jutnia egy közeli helyőrségre. Ha komolyan vették és riadó is van a szektorban, akkor már itt kellene lenniük.

            Ahogy szétnézek sötétségben, egy halvány fényfoltot sem látok. Semmi. Csak én, a róka és a zseblámpám fénye.

*

            A híd túloldalán járok. Egy szupermarket parkolóját világítom meg. Bevásárlókocsik darabokban, autóroncsok, az épület ablakai közül kettő betörve, az elektromos ajtók szilánkjai hevernek a feldöntött áruvédelmi kapuknál. Dideregve, lassan lépek be. Feldöntött polcok. A ruhaosztály valahol hátul lehet. Csak maradt valami a méretemben. Valaminek nekikoccanok a bakanccsal. Egy pisztoly.

            Felkapom. Üres a tár. Visszadobom a földre. Visszhangzik. A kijárat felé fordulok. Ha Zsolt a nyomomban van, akkor biztosan meghallotta. De szerintem a zseblámpa fénye is elég árulkodó lehet. Megyek tovább. A kasszasor mentén haladok. Megtorpanok. Jobbra világítok. A földön kabátok hevernek. Néhány még a ruhaállványokon is van. Azonnal odalépek. Még válogathatok is. Vastag fekete kabát, szőrmés kapucnival. Felkapom magamra, miközben alig hiszem el, mekkora szerencsém van. Elég hideg még, de lassan felmelegszik. Egy darabig ott állok és sóhajtozom.

            Valami koppan egyet tőlem balra. Rögtön arra fordulok a fénnyel és a leborult polcok felett megvilágítom a bejáratot. Semmi. Pedig arról jött. Koromsötétség. Olyan, mintha egy barlangban lennék. Kell lennie itt egy másik kijáratnak is. Nem, Angéla, ez nem egy nagyobb üzlet. Egy bejárat van, ami egyben a kijárat is.

            Lassan megfordulok. A ruhaállványok mögött újabb polcok vannak, melyek nem borultak fel. Koppanás. Ismét a bejárat felől. Lehet, hogy egy állat csak. Egy kóbor macska, vagy kutya.

            Ki kell innen jutnom. De gyorsan. Nincs idő tovább vásárolni. Megtaláltam, amit akartam. Jobbra világítok a kasszák felé. Egy táska. Katonai. Ki van nyitva. Odalépek gyorsan, miközben fülelek. Kotorászom benne. Egy palack. Kiveszem onnan. Multivitaminos gyümölcslé. Majdnem elsírom magam örömömben, gyorsan letekerem a kupakját és nagyot kortyolok bele. Óvatosan, Angéla. Óvatosan. Figyelj közben. Simán megiszom az egészet és a földre dobom.

            Visszairányítom a fényt a bejárat felé. Indulnom kell. Csak szépen lassan. Nagy levegőt veszek és elindulok. Nem kapkodom el. Óvatosan lépkedek előre. Legalább égne odakint egy lámpa. Nem kéne több, csak egy. A kitört üvegeken át csak a parkolót látom és a romokat. Ugyanazt, mint a bejárat felé, de bárhol lapulhat ellenség, mivel nem olyan erős a lámpa fénye. Könnyedén csapdába kerülhetek.

            Már a feldöntött áruvédelmi kapunál vagyok. Akárhogyan is igyekszem, nem tudok hangtalanul lépkedni. Ekkor jobbról egy sziluett elszalad a kapu előtt, én pedig felsikoltva tüzet nyitok. Remegek. Ki volt az? Zsolt? Elég magas volt, hogy ő legyen az. Reszketve figyelem a bejáratot. Már nem sok lőszerem lehet.

            Jobbra fordulok és szaladni kezdek az egyik kitört üveg felé. Átugrok a szilánkos kerete felett és máris parkolóban találom magam. Rohanni kezdek az út mentén, miközben zakatol a szívem rémülettől. Tisztán érzem, hogy az a valaki üldözőbe vett, de nem merek megfordulni. Az útra érek és a lakóépületek felé veszem az irányt az úttest közepén. Valami csörömpöl mögöttem.

            Még jobban rákapcsolok. Autóroncsok hevernek az úton. Valamelyik mögé el kéne bújnom és onnan felvenni a harcot ezzel a valakivel, aki szerintem Zsolt. De megállni sem merek.

            Hatalmas ütést érzek a hátamon. Arccal előre a földre zuhanok. A fegyverem a kezemben marad és azonnal a hátamra fordulok, a fényben látok egy bakancsot és már landol is ki a kezemből. Valaki felemel és az egyik kocsihoz szorít. Elrúgom magamtól. A földre zuhanok és amilyen gyorsan csak tudok a fegyveremhez kúszom. Valaki megint talpra állít, aztán következő pillanatban nekiütközöm egy kocsinak. Rossz irányba lökött, mert a lábamnál hever a fegyver, amit rögtön felkapok.

            A lámpa fénye sisakot viselő Zsoltot világítja meg. Nyilván éjjellátó üzemmódban lát engem. Tüzelek felé, amitől a mögötte lévő autóroncs felé hátrál. Továbbra is lepattannak a lövedékek. Kattanások. Elfogyott a lőszer. A piromániás visszanyeri az egyensúlyát és fenyegetően indul meg felém.

            Nem várok, futásnak eredek az úton. Könnyű célpont vagyok. Ő mindent lát, én pedig csak azt, amit a zseblámpa enged. Azt sem tudom, merre vagyok, csak kerülgetem a roncsokat. Sikoltani akarok, de túlságosan meg vagyok rémülve ahhoz. Hallok egy durranást és valami süvíteni kezd felém.

            Rakéta. Bevetem magam egy kisbusz takarásába, mire egy nagy erejű robbanás rázza meg az amúgy is lidérces éjszakát. Lángok lövellnek magasba. Megpillantok egy katonai terepjárót. Gyorsan kikapcsolom a lámpát és bekúszok alá.

            Lassú léptek. Zsolt magabiztosan közeledik a lángok felé. Már látom is. Nem fordul felém. Csak a tüzet bámulva lépked előre, akár egy robot. Megáll előtte. Úgy bámulja, akár egy természetfeletti lényt, ami megjelent előtte. Mozdulatlan. Talán ilyenkor a legijesztőbb. Lassan tőle jobbra fordítja a fejét. A hátára húzza a fegyverét a hevederrel. Kár, hogy kifogyott lőszerem. Visszafordul a tűz felé.

            Mozdulni nem merek. Most felém néz. Nem rám. A terepjárót figyeli. Remélem nem jön ide. Ne gyere ide. Nézd a tüzet. Látom, nagyon tetszik. Oda is fordul. Elnézi a lángokat, aztán hirtelen sarkon fordul és elindul visszafelé. Távolodik. Könnyen feladta. Vagy tudja, hogy itt vagyok, csak nem akar ilyen gyorsan véget vetni ennek a hajszának. Még vadászni akar. És talán tudja, hogy senki sem jön el értem.

            Fél óra múlva előmászok és benézek a terepjáróba. Semmi. Halkan felnyitom a csomagtartót. Egy táska.

*

            Egy étterem mosdójába lépek be. A fegyveremet a mosdókagylóra teszem, a zseblámpa pedig ad egy kis fényt. Hallom, hogy odakinn ismét elered az eső. Leülök a földre és kinyitom a táskát, amit találtam. Jó nehéz, ezért biztosan valami használható van benne. Egy palack ásványvíz. Leteszem magam mellé. Tovább kotorászok. Téglalap alakú tárgy. Kihúzom. Felsóhajtok. Egy tár. Azonnal felpattanok, beletöltöm a fegyverembe. A számláló eléri a maximumot. Visszaülök és kutakodom tovább. Élelmiszercsomagok. Kukoricamálé. Áfonyás. Három darab van. Vacsora is lesz, jól van. Kötszerek. Azok nálam is vannak. A róka vigyáz rájuk. Ezen kívül semmi. Az elülső zsebben egy másik palack víz. Nagyot kortyolok belőle, aztán befalom a kukoricamálékat.

            A rókára nézek. Retteg.

            - Én is félek – súgom neki. – El kell indulnom. Talán nyolc óra lehet. Hosszú még az éjszaka.

            A mosdó sötét bejárata felé pillantok, ami vészjóslóan áll a félhomályban. Zsolt bármelyik pillanatban ott teremhet.

            - Hosszú még az éjszaka – ismétlem.

folyt.köv.

2023.március 11-17.

Budapest

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

4.évad/19.rész

Ismerős terepen

            Mozdulni nem bírok a félelemtől. Zsolt közeledik felém azzal a kifejezéstelen, rémísztő tekintetével, mellettem pedig a repülőgép nyitott ajtaja a többezer méteres magasságra néz. Ugornom kell. A robotpilóta irányítja a gépet, ez az őrült pedig úgy sétál felém, mintha egy megállóban várakozó buszon lennénk. Semmi félelemérzet. Semmi aggodalom. Semmi sincs a tekintetében. A szemeiből azonban mintha az összes valaha élt gonosz nézne rám. Rettenetes. Nem tudok rá mást mondani.

            Gyorsan, Angéla! Ugorj! Ne habozz! Mindjárt itt van! Zsolt egyre közelebb ér hozzám. A szörnyű magasságból ismét lenézek az apró kavicsoknak tűnő romokra és a füveknek tűnő erdőre. Szörnyű. Aztán már ez az őrült olyan közel van, hogy felsikoltok és kiugrok a gépből. A légáramlattól megfordul velem a világ. Egy pillanatra látom az egyre kisebbnek tűnő repülőt, aztán pedig a kavicsokat. Észreveszem, hogy még mindig sikoltok. Nem merek még a kioldóhoz sem nyúlni.

            Úgy zuhanok lefelé, mint egy kezdő szuperhős, aki nem tud rendesen repkedni. Angéla! A kioldó! Gyerünk! Ki kell nyitni az ernyőt! Gyerünk! Olyan egyedül és védtelenül érzem magam és biztos vagyok benne, hogy ezt nem élem túl. Még mindig olyan kicsi az autópálya. De már elkezdett szélesedni és már látom a felüljárókat. A kavicsok is kezdenek romos sétálóutcákká válni.

            Azonnal meghúzom a zsinórt és azonnal emelkedem egy kicsit. Még mindig rettegek, de valamiért nevetni kezdek. Egy tiszta terep felé tartok, egy kisebb tér lehet. Nem, nem kicsi. Ez talán egy főtér. Látok három speciális járművet. Bárcsak ülnének benne katonák. Nem. Az egyik fel van borulva.

            Éles hangra leszek figyelmes. Jobbra fordulok és látom, amint a katonai repülő lassan megfordul a távolban. Szépen kiegyenesedik és egyenesen felém tart. Nem fog ideérni. Mindjárt leérek. Ahogy egyre közelebb látom a járműveket és a romokat, elkezdek komolyan félni. Nem lesz egyszerű. De hát már hős vagyok. Ki mertem ugrani, mindent úgy csináltam, ahogyan azt tanították. Mégis félek.

            Egy templom romjainál érek földet. Egy kicsit kellemetlen, de lent vagyok. A gép alacsonyan száll el felettem. Nagy nehezen kiszabadítom magam és elnézem a fehér ernyőt, amibe belekap a szél. Megmenekültem. Túléltem. Könnyes szemekkel nevetek fel. Túléltem! Angéla, egy hős vagy!

            A speciális járművek felé fordulok. Az egyik egy kávézóba hajtott bele valamikor és azóta is ott áll. A másik az oldalára borulva sodort el néhány padot. A harmadik nagyjából épnek tűnik és egy gyógyszertár mellett áll. Az oldalsó ajtaja nyitva. Kell lennie ott fegyvernek is. Odaszaladok és belépek rajta. Törmelékek. A szekrények kiszakadtak a helyükről. A műszerfal megrongálva. A padlón keresgélek. Semmi. Mindent elvittek. Kilépek és dörren egyet az ég. Sötét felhők közelítenek. Igen, tudom. Ez biztosan egy jel. Most kezdődik a harc. Eszembe jut valami. A vállapjaimra nézek. A nyomkövetőt keresem. Nincs a helyén egyik sem. Zsolt kivehette onnan, hogy Niki ne találjon meg. Nagyon ügyes. Nem baj, most a célra kell koncentrálnom.

            A kávézóba hajtott járműhöz szaladok. Annak is nyitva az ajtaja. Belépek. Ugyanaz a látvány. Szekrény kiszakadva, törmelékek, elektronikai eszközök darabokban, a műszerfal megrongálva.

            Megpróbálok felmászni a felborult járműre. Nem megy. Fogok egy kődarabot és az ablaka felé hajítom. A kő még a levegőben van, amikor kapcsolok, hogy teljesen felesleges ez a próbálkozás. Az ablak sértetlen marad, mivel jó erős. A lövedékek is lepattannának róla. Hát, ennyi.

            Zsolt vajon leszállt valahol? Biztosan. Nem hiába fordult meg a géppel. Abban a gépben egy terepjáró is lehetett. Hamar összeáll a kép. Kényelmesen leteszi a gépet az autópályán, a járműbe száll és követi az ejtőernyő jeleit. Körülbelül fél óra múlva már itt is van. A terepjáró műszerfalán lévő érzékelőkkel pedig a város másik végében is simán megtalál. A hőkamerát még talán ki tudom játszani, de a többi műszert semmi esetre sem. Egyetlen ésszerű lépésnek az északnyugati irány tűnik. Arra van az erdő.

            De mit is aggódom? Két évig bujkáltam erdőkben, romos városokban és falvakban. Van rutinom. Zsolt alábecsült engem. Az autópálya irányába nézek, ahová a gép is szállt. Ökölbe szorulnak a kezeim.

            - Azt hiszed, te vagy előnyben? – sziszegem. – Nem, Zsolt. Ez az én terepem.

*

            A sétálóutcán kocogok és próbálom nem társítani a múltat a jelenhez. Hiába. Szinte látom magam előtt az embereket a háború előtt. Békésen sétáltak, boldogok voltak, vagy éppen gondterheltek. Nem is sejtették, hogy milyen veszedelem közeledik. Látok egy terepjárót, ami az oldalára borulva hever egy hajdani élelmiszerbolt előtt. Odaszaladok. A csomagtartó le van csukva. Nagyon nehezen tudom kinyitni. De semmi értelme nem volt. Teljesen üres. Mindent kipakoltak belőle.

            Most mit csináljak? Hogy fogom megvédeni magam? Egyre reménytelenebbnek tűnik a helyzetem. Felmászok. Benézek az utastérbe. Semmi. Csak törmelékek. Ekkor motorzajra leszek figyelmes.

            Fülelek. Közeledik valami. A tér felől. Nagyon gyors. Ez Zsolt lesz. Azonnal leugrok a járműről. Beszaladok a szemközti kis épületbe. Egy társasház. Felszaladok a lépcsőn, berúgom a felső szint ajtaját. Egy nyitott ajtón beszaladok egy lakásba. A nappaliban a kanapé felborítva, a polcok ledöntve, üvegszilánkok mindenütt. A kitört ablakhoz szaladok, leguggolok és egy megmaradt üvegdarabon keresztül figyelem, amint egy terepjáró lefékez a felborult jármű előtt. Ott áll és járatja motort. Szerintem Zsolt most a műszerfalon keresi a jeleimet. Nagyon gyorsan be fog azonosítani. Akkor pedig feljön ide, én pedig legurítok neki valamit a lépcsőn. Mondjuk a kanapét.

            Kiszáll a kocsiból. A fején van a fekete sisak a lezárt, sötét rostéllyal. A járműve elé lép és mozdulatlanul áll ott a felborul járművet bámulva. A fejét szépen lassan az élelmiszerbolt felé fordítja, aztán pedig leguggol a roncshoz. A szélvédőn keresztül nézi át a belső teret. Miért nem talál? Talán nem ért a műszerekhez?

            Nem, Angéla. Nem azért. Nagyon is ért hozzá, de miután ellopta a repülőt, a bázison kikapcsolhatták érzékelőket. A gépet nem tudják, ahogyan a járművet sem, de távvezérléssel el tudják sötétíteni a kijelzőket. Ez a legújabb fejlesztés eredménye. És ez talán az egyetlen esélyem arra, hogy megmeneküljek. Egészen addig, amíg Zsolt nem programozza vissza valahogyan.

            Kiegyenesedik és felém fordítja a fejét. Gyorsan az ablak mellé fordulok. Hallom a lépteit. Nyílik a kocsi ajtaja. Előveszi a lángszórót? Becsapódik az ajtó. Visszafordulok és látom, hogy a terepjáró elindul. Nagyon lassan. Szerintem sejti, hogy itt vagyok valahol. És nem fogja feladni. De én sem.

            Hirtelen lefékez kereszteződésnél. Feszülten figyelek. Elkezd visszafelé gurulni. Ezt nem hiszem el. Ráérősen tolat a felborult terepjáró felé. Félúton kanyarodni kezd és keresztbe áll az úton. Kinyitja az ajtót és egyik kezében a lángszóróval, a másikban egy gépfegyverrel kiszáll a kocsiból. Határozottan indul meg társasház bejárata felé. Nem tehetek semmit. A szívem egyre hevesebben ver.

            Golyók záporoznak az ablak felé. Azonnal a padlóra vetem magam. Zsolt megállás nélkül lövi az ablakokat. A lövedékek elkezdik darabokra szedni a bútorokat. A szilánkokat kikerülve kúszok a földön. Tőlem balra a konyha felé veszem az irányt. Hátha találok ott valami használhatót.

            A lövések abba maradnak, én pedig meglátom a felborult hűtőszekrényt. Beérek a konyhába. Guggolva kinyitom a fiókokat. Semmi. Hallom, hogy Zsolt odalent berúgja az ajtót. Azonnal felpattanok és kiszaladok a folyosóra, majd balra fordulva a legmesszebbre lévő lakás felé veszem az irányt. Hallom működésbe lépni a lángszórót. Megbotlok egy törmelékben és elterülök a padlón.

            Zsolt gyorsan lépked felfelé és tüzelni kezd a lépcsőház ajtajára. Felpattanok és belépek az első lakás ajtaján. Az ablakhoz szaladok. Az egyetlen út arra vezet. Nem. Hallom, hogy az őrült már a folyosón van. Lassan lépked. Halkulnak a léptei. Az első lakásba lép be éppen. Igen, oda. Beszaladok a hálószobába. Felkapok a földről egy lepedőt. Nem elég hosszú. Nem baj. Felveszek egy másikat is.  

            Csomót kötök a stabilnak tűnő radiátorhoz. A két lepedő együtt sem elég hosszú. Nem baj. Várok. Hallom, hogy Zsolt kilép a lakásból és nyilván a másik felé tart. Már nem láthat meg, ha kinéz az ablakon. Kilógatom az összekötözött lepedőket az ablakon. Belekapaszkodom és a párkányra állok. El fog bírni. El fog bírni és kész. Gyorsan, Angéla! Az ejtőernyőzéshez képest ezt semmi!

            Elkezdek leereszkedni. Ahogy Niki tanította. Szépen nyugodtan. Elrugaszkodom, ereszkedek, megint elrugaszkodom és ereszkedek. A rögtönzött kötél végéhez érek. Lenézek. Nem vagyok olyan magasan. Elengedem a lepedőt és a járdára esek. Nem habozok egy másodpercig sem, azonnal szaladni kezdek a kereszteződés felé. Amint befordulok a sarkon, lövéseket hallok.

            Észrevett. Nem baj. Le fogom hagyni. Esélye sincs! Ekkor meglátok a távolban egy újabb terepjárót. Ott áll elhagyatottan valami üzlet előtt. Abban már talán találok valamit. Zsolt nyilván éppen leszalad a kocsijához. Hamarosan üldözőbe vesz. Odaérek a járműhöz. Kinyitom a csomagtartót.

            Semmi. Kinyitom a hátsó ajtót. Semmi. Aztán elülsőt. Semmi. Kinyitom a kesztyűtartót. Szintén üres. Ezt nem hiszem el. Ekkor eszembe jut valami. Megnézem a kerekeket. Rendben vannak. Megkerülöm a járművet. A másik oldalon is minden oké. Beülök a volán mögé. Annyira esélytelen, de megnyomom az indítás gombot. Legnagyobb meglepetésemre a jármű beindul, a műszerfalak felvillannak. Nagyon alacsony a töltöttség, de működik. Huszonnyolc percre elegendő energia. Benézek a törött a visszapillantó tükörbe. Zsolt éppen akkor fordul be. Sebességbe kapcsolok és elindulok.

            A jármű olyan erővel indul meg, hogy pár másodpercig alig fogom fel az egészet. Végül belejövök. Zsolt felgyorsít mögöttem. Én is. A rókára kéne néznem, de nem tudok. Jobbra rántom a kormányt az első kereszteződésnél. A kocsi kifarol és alig bírom egyenesbe hozni. Ellenben az őrült remekül manőverezik mögöttem. Egy hosszú sétálóutcán haladok, ahol több kiülős éttermet és kávézót látok. A székek darabokban, akárcsak az asztalok. Középen padok állnak. Egymás után három.

            Nem fogok elférni. Zsolt nekikoccan a kocsi hátuljának. Aztán megint és tolni kezd. A padok egyre közelebb vannak. Az őrült kezd lemaradni és jobbra kormányoz. Én balra kormányzok és feldöntve a székeket épphogy kikerülöm a padokat. Elhúzok mind a három mellett és akkor Zsolt mellém kerül. Felé pillantok. Engem figyel a sisakján keresztül, aztán balra rántja a kormányt.

            Nekem csattan és egy étterem kiülős részét szántom fel. Még sosem kellett így vezetnem. Niki már biztosan legyőzte volna ezt az őrültet. Nagyon kevés vagyok ehhez. Jobbra rántom a kormányt és én kezdek fölénybe kerülni. Zsolt eltávolodik. Megint felém fordítja a fejét és balra rántja a kormányt.

            Beletaposok fékbe, mire Zsolt oldalra manőverezve belehajt székekbe és asztalokba. Felgyorsítok, padlóig nyomom a gázt és nekikoccanok. Tolni kezdem. Látom, hogy egy kereszteződés jön. Egy kicsit lassítok, mire Zsolt járműve imbolyogni kezd. Egy picit jobbra húzom a kormányt és nagyobb gázt adok. A kocsi orrával eltalálom a hátuljának jobb oldalát, a csomagtartó is felnyílik és Zsolt elveszítve a jármű feletti uralmat az üvegajtón át behajt egy sarki üzletbe.

            Még nincs értelme a megmenekülésemet ünnepelni. Ez az ember megállíthatatlan. Nem fogja feladni. Mindenesetre biztosan meglepődött. Azt hitte könnyű ellenfél vagyok. Aztán most kapott egy sakkot.

            Balra fordulok és a csodának köszönhetem, hogy éppen kikerültem egy padot. A visszapillantó tükörbe nézek. Még semmi, de bármikor felbukkanhat mögöttem. A következő kereszteződésben jobb fordulok. A legjobb lesz, ha elérem az autópályát. Talán találok ott egy speciális járművet, vagy egy tankot és fel tudom ezt tölteni. A műszerfalra pillantok. Tizenöt percre elegendő energia. Hát, persze, nagyon leterheltem. Kikapcsolok néhány kijelzőt, hogy ezzel is spóroljak.

            Most esik le, hogy én vezetek. Nem az anyósülésen ülök Niki mellett. De büszke lenne, ha most látna. Nemsokára találkozunk. Meg fog találni. Mindig megtalált. Eszembe jut valami. Visszakapcsolom a kijelzőt. Vészjelzést kell leadnom. De ahhoz meg kell állnom. Belenézek a visszapillantó tükörbe. Még mindig semmi. Üresbe kapcsolok és szépen megállok. A műszerfalon begépelem az azonosítómat. Remek. Elindítom a vészjelzést. A közeli helyőrségeken látni fogják, hogy én jeleztem. Talán sietni fognak. A töltöttség lejjebb megy. Már csak hét percnyi energia maradt. Kikapcsolom a műszerfalat. A jelet le tudják ellenőrizni. Hamar beazonosítanak.

            Sebességbe kapcsolok, belenézek a visszapillantó tükörbe és látom, amint Zsolt bekanyarodik egy kereszteződéssel lejjebb. Golyók záporoznak felém. Lepattannak a hátsó ablakról. Nagyobb gázt adok. Látom a hidat. Kikerülöm a parkolásgátló oszlopokat és felhajtok a hídra.

            Zsolt ismét tüzet nyit rám. A kerekeket veszi célba. Mindketten a hídon vagyunk. Próbál mellém kerülni, de jobbra sorolok. Aztán balról próbál, én pedig ismét az útját állom. Bármelyik pillanatban lemerülhet a jármű. Csoda, hogy még bírja. Leérünk a hídról és kikerülöm egy busz roncsát.

            A jármű kezd lassulni. Mindjárt itt a vég. Azonnal lekanyarodok egy kis utcába. Zsolt pedig utánam. Lekanyarodok balra és majdnem nekiütközöm egy busz roncsának. Nagyot sóhajtja haladok tovább. A visszapillantó tükörben látom, hogy Zsolt azonban nagy erővel nekicsapódik.

            Szerintem egy darabig nem fogom látni. Minden bizonnyal elájult. Erre kiszáll a járműből és tüzet nyit. Gyorsan lekanyarodok jobbra. A jármű egyre lassabb. Ki kell tartanom, vagy ez az őrült gyalog is utolér. A jármű kikapcsol. Gurul. Társasházak között hajtok és próbálom elfogadni, hogy itt a vég. Ennyi volt a kocsikázás. Nekikoccanok egy autó roncsának és kész.

            - Ezt nem hiszem el – súgom magam elé.

            A visszapillantó tükörbe nézek. Látom, amint Zsolt megjelenik a sarkon és úgy közelít felém, akár egy megállíthatatlan gonosz szörnyeteg. A lángszóró működésbe lép, tüzel lövell felém. Nem ér el, de jelzi nekem, hogy nemsokára véget ér a hajsza. És most ő van győztes helyzetben.  

Jobboldalt kipattanok a kocsiból és az egyik postába hajtott roncs takarásában szaladni kezdek előre. Golyók záporoznak felém. El kell jutnom az erdőbe. Valahogyan oda kell jutnom. Zsolt tárat cserél, majd utána ismét golyók záporoznak felém. Roncsok között szaladok és hamarosan nincs több fedezék.

            Gyerünk, Angéla!

            Futás!

folyt.köv.

2023.március 4-10.

Budapest

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

4.évad/18.rész

Most kell erősnek lenni

            Zsolt még mindig minket bámul a kamerán keresztül. Vagyis engem. A szemei pont rám szegeződnek. Egyenesen a pokolból jött ez a szörnyeteg. Látom benne a gonoszt. Rémülten fordulok Niki felé, aki egy cseppet sem ijedt meg tőle. A mikrofonhoz lép és lenyomja a gombot a kis állványon.

            - Maradj szépen ott, ahol vagy! – harsogja. – Megyünk érted!

            Zsolt még csak meg sem rezzen. Továbbra mozdulatlanul áll és figyel minket. Végül szépen lassan előveszi a távirányítót és lenyom egy gombot, mire a monitorok egyszerre sötétülnek el.

            - Szóval azzal a távirányítóval átvette a hatalmat – súgom.

            - Ha lezárta a tetőt is, akkor a katonák ott sem tudnak bejutni – tanakodik Niki. – Legfeljebb a szellőzőn keresztül.

            - Azon keresztül fel tudunk jutni?

            - Lehet.

            A Nővérem ekkor a mennyezet felé emeli a tekintetét. Én is követem. Majdnem középen, a kis szoba másik vége fele van egy széles szellőzőrács. Simán beférünk rajta és akkor elkerülhetjük a folyosókat.

            - Ez az épület ötemeletes – kezdi Niki. – Mi pedig a második szinten vagyunk. Túl messze a tetőtől. És nem tudom lekérni a térképet.

            - De muszáj megpróbálnunk – erősködöm.

            A Nővérem felém pillant, majd vissza a mennyezetre. Utána az elsötétült monitorokat figyeli. Gondolkozik. Én eközben az ajtó felé fordítom a tekintetem. Beugrik egy rémkép, melyben Zsolt ott áll a túloldalon és éppen hallgatózik. Közben pedig minket vár. Bárhol lehet most és bármire képes. Mi vagyunk a célpontjai. Ez egyértelmű. Talán nem is akar kijutni innen. Legalábbis addig biztosan nem, amíg el nem kap minket. Iszonyú félelem és bizonytalanság lesz úrrá rajtam, amit alig bírok elnyomni.

            Niki megkerül engem és elkezdi megint kinyitogatni a szekrényeket. Kidobál néhány füzetet, papírt a padlóra.

            - Állj az ajtóhoz – adja ki a parancsot. – Őrködj, hugicám.

            - Oké – bólintok.

            A poroltóval az ajtóra célozva figyelek. Hallom, amint Niki nagyon keres valamit.

            - Térképet keresel? – kérdem halkan.

            - Kell lennie egy nyomtatott változatnak – feleli. – Látni akarok minden lehetséges menekülési útvonalat. Ki kell kerülnünk Zsoltot.

            Ekkor csattanást hallok az ajtó mögül. Nagyon megrémülök. Fülelek. Minden apró nesz árulkodó lehet. Szerencsére a zaj távolinak tűnt. Talán a folyosó végéről. Niki felé pillantok, aki szintén feszülten figyel. Ismét egy csattanás nagyjából ugyanonnan. A Nővérem elém lép, aztán tőlünk jobbra az ajtófélfához. Vár egy kicsit, azután finoman megfogja a kilincset és int nekem.

            - Rejtőzz a szekrény takarásába – súgja.

            Aggódva fordulok felé, mire ő szigorúan néz a szemembe. Teljesítenem kell a parancsot. Még mindig az ajtó felé célozva hátrálni kezdek egészen a szoba végéig és elrejtőzöm a szekrény mellett.

            - Óvatosan – súgom onnan a Nővéremnek.

            Hallom, amint hirtelen kinyitja az ajtót. Nem bírom ki, kilesek a rejtekhelyem mögül és látom, amint körbenéz gyorsan, majd kilép a folyosóra. Jobbra indul el. Eltűnik a szemem elől. A rókára pillantok. Retteg.

            - Remélem, nem fog hősködni - súgom.

            Végül néhány borzalmas másodperc után, a Nővérem visszajön. Azonnal kilépek a rejtekemből.

            - Mi volt az? – kérdem.

            - Nem tudom – feleli.

            Ekkor egy hatalmas csattanás után a szoba padlójára zuhan a szellőzőrács. Azonnal felnézek és látom, amint megjelenik egy kis láng, majd szépen gyorsan kirajzolódik előttem a lángszóró is. A láng azonnal kilövell belőle, én pedig felsikoltok és kétségbeesetten fújok arra a poroltóval. Felfogom a tüzet, de szerintem nemsokáig fog sikerülni. Niki is azonnal arra fúj, mire köd lepi el a szobát.

            A Nővérem megfogja a kezem és kiszaladunk a szobából. Hallom, amint Zsolt kitartóan próbálkozik a lángszóróval. Lefordulunk jobbra és egy hosszú folyosóra érünk. A távolban látni a lifteket, melyeket a biztonsági rendszer lezárt. Azonban a lépcsőház ajtaja nyitva áll előttünk. Fel kell jutnunk.

            - Még jó, hogy nem a szellőzőn mentünk – mondom.

            - Szerintem tudta jól, hogy azt tervezzük – mondja a Niki.

            - Irány a tető?

            - Nem tudom. Először jussunk fel az ötödik emeletre. Utána meglátjuk.

*

            A tetőre vezető ajtón egy robbanószerkezet világít. Gondosan oda lett szerelve. Niki megpróbálja óvatosan leszedni onnan, de esélytelen. Ráadásul bármikor felrobbanhat. Azonnal megfogja a kezem és leszaladunk az ötödik emelet ajtajához. A Nővérem int, hogy álljak hátrébb. Lenézek a lépcsőházba, de nem látok senkit sem felfelé lépdelni. Zsolt most nyilván a szellőzőjáratokon át közlekedik.

            Niki csapdától tartva, lassan nyitja ki az ajtót. Szerencsére zökkenőmentesen sikerül. Egy hosszú folyosó tárul elénk. Úgy néz ki, teljesen üres. Irodák lehetnek itt, amik sorra kiürültek a tűzriadó alatt.

            - Most merre? – kérdem. – Van még felfelé vezető út?

            - Igen – feleli Niki. – Elég messze van, de szerintem pár perc alatt ott vagyunk.

            - Zsolt addigra felérhet?

            - Nem hiszem. Hacsak nem gyalog jön.

            Azonnal visszafordulok az ajtó felé. Még mindig csukva van és nem hallok senkit sem feljönni. Visszafordulok a Nővéremhez, aki jelez, hogy induljunk. Lassan haladunk a vakítóan fehér folyosón. Az épület másik végében vagyunk, a balra sorakozó ablakokon át a bázis körülvevő falat látjuk.

Eszembe jut, hogy ha minden tervszerint alakult volna, akkor mostanra már úton volnánk a megérdemelt szabadnapjaink felé. Egy hetet pihentünk volna. Most lehet már ebédelnénk, aztán én találkoznék Laurával, moziba mennénk, este Nikivel meginnánk egy teát abban a kávézóban, sétálnánk egyet a kolónia sétálóutcájában. Boldogok lennénk. Nem kéne korán kelni, ha pedig mégis, akkor finom reggelit kapnánk a bázis étkezőjében, vagy valamelyik étteremben. Egy hét pihenés azok után, amin keresztül mentünk a Bükki Nemzeti Parkban, ahol Olivér és az erdei barátai elől menekültünk. Nem beszélve fogságról. Aztán most itt van ez. Egy piromániás őrült. Legközelebb mi fog jönni? Ha egyáltalán túléljük ezt. Mi fog jönni? Földönkívüliek?

            Befordulunk az egyik ajtónál. Egy iroda két asztallal, mindegyiken két monitor. És egy vízadagoló műanyag poharakkal az oldalában. Nikire pillantok, aki látva mit is akarok, bólint. Belépek gyorsan, leveszek egy műanyag poharat és töltök magamnak jéghideg vizet. Azonnal kiiszom a pohár tartalmát. Még talán sosem esett ennyire jól az ásványvíz. Egy kicsit erőre is kapok. Niki mellém lép és ő is iszik egy pohárral. Utána óvatosan visszalépünk a folyosóra. Lassan haladunk előre.

            - Készülj lelkileg – súgja Niki.

            - Mire? – kérdem döbbenten.

            - Ha máshogy nem sikerül kijutni, akkor az ablakon át ereszkedünk le.

            - Az érdekes lesz.

            - Tudom. De azért készülj fel rá.

            Kinézek az ablakon. Elnézve a mélységet, én biztosan ki fogom hagyni ezt az opciót. Niki int, hogy kövessem. Egy kicsit gyorsítunk a lépteinken. Megállunk két poroltó mellett. Levesszük őket, mert a mieink már majdnem kiürültek. Egy kicsit nehezebb is ezért, de annyira félek, hogy alig törődöm ezzel az aprósággal. 

            - Az első kereszteződésnél le kell fordulnunk – súgja a Nővérem.

            - Oké – bólintok.

            Nincs olyan messze, de alighanem fel kell készülnünk rá, hogy Zsolt egyszer csak kilép onnan és támad. Felnézek a mennyezetre. Pont egy szellőzőrács alatt állok. Nem látok semmit. Nem is hallom, hogy bárki is közeledne.

            - Maradj mellettem! – szól rám halkan.

            Gyorsítok a lépteimen. A rókára pillantok. Neheztelően néz rám. Félt engem. Nem szabad lelassítanom. Hallok egy csattanást valahonnan. Azonnal megfordulunk. A lépcsőház ajtaja továbbra is csukva van. A liftajtók sem mozdultak meg. Felnézek a szellőzők felé, de nem hallunk semmit.

            - Jobb, ha sietünk – mondom halkan.

            - Igen – ért egyet Niki.

            Megállunk háttal a kereszteződés előtt. Látom, hogy a Nővérem felkészül, aztán hirtelen befordul a kereszteződés felé. A tekintete arról árulkodik, hogy minden rendben van. Int, hogy kövessem.

            - Zárkózz fel – súgja.

            Felnézek a szellőzőkre. Semmi. Persze sötétség honol mindegyikben. Hangot nem hallok. Elvileg minden rendben. A folyosó közepén egy trapéz alakú elektromos ajtó nyitva áll és a látjuk a távoli lifteket és a lépcsőház ajtaját. Igyekszem felzárkózni, de egyre rosszabb érzésem van.

            Niki átlépi a nyitott ajtót, én pedig hallok a mennyezet felől egy kattanást. Azonnal felnézek, mire az ajtó hirtelen bezárul előttem. A Nővérem a túloldalon marad és döbbenten fordul meg.

            - Nyugodj meg! – mondja. – Megoldjuk! Tarts ki!

            Rémülten kezdem csapkodni az ajtót.

            - Niki! – kiáltom.

            - Nyugodj meg! – mondja.

            Ekkor a majdnem pontosan felettem lévő szellőzőrács a földön landol és Zsolt ugrik le mellém. Nem látom az arcát a sisakjától. Niki üvölteni kezd. A nevemet kiáltja. Tiltakozik. Mindez valahol a háttérben zajlik. Döbbenten, sokkos állapotban állok a gonosz előtt. Megszólalni sem bírok. Aztán egy villanás és ütést érzek a fejemen. A világ megfordul velem. Hallom Nikit sikoltani.

            Minden elsötétül.

*

            Finom illat terjeng. Anya a konyhában kavargatja a gulyáslevest. Mosolyogva felém pillant. Visszamosolygok rá. Kinézek az ablakon. Nyár van, mindenki a kertet locsolja, nevetgélnek a járdán sétáló emberek. Amikor visszafordulok anyához, ő már az asztalnál ül velem szemben. Még mindig mosolyog. Olyan, mint egy angyal. Mindig is olyan volt. Megfogja a kezem.

            - Ne félj, kincsem - súgja. – Niki el fog érted jönni.

            Mondani akarok valamit, de nem tudok. Nagyon fáj a fejem. Anya pedig szüntelenül mosolyog.

            - Úgy örülünk apáddal, hogy találkoztál vele – folytatja. – Tudtuk, hogy ő vigyázni fog rád. Nem kell aggódnod most sem. Meg fog menteni. Tényleg olyan, mintha a nővéred lenne. Nagyon megszerettük őt.

            Egyre jobban fáj a fejem. Anya könnyezik, de még mindig mosolyog.

            - Szeretlek, Angéla – súgja. – Nagyon szeretlek, kicsi lányom. Most kell erősnek lenni. Ne félj. Csak lépd meg, amit meg kell lépned. Meg kell tenned. Mert neked is vigyáznod kell Nikire.

            Hallom Niki hangját.

            - Ne lőjenek! – kiáltja a Nővérem.

            Helikopter repül el felettünk. Nagyon fáj a fejem. A pilóta harsog valamit. Valami kattan egyet és üléseket látok. Megfordul velem a világ. Már fekszem valahol. Kényelmes. Nagy fájdalom nyilall a fejembe és próbálok előle menekülni. Behunyom a szemem. Remegni kezd a talaj.

            - Ne lőjenek! – kiáltja Niki valahonnan.

            A zajok eltompulnak és érzem, hogy emelkedni kezdünk. Kezdek rájönni, hogy mi történik velem. Kinyitom a szemem. A fájdalom enyhülni kezd. Inkább kimerült vagyok. Egy katonai repülőn vagyok. Ismerős. Ilyenen már utaztam, amikor Maja elrabolt. Azonnal felülök. A pilótafülke ajtaja nyitva és a műszerfalak előtt Zsolt ül sisak nélkül. Látom, amint egy balkanyarral elrepülünk a bázis felett.

            Kezdek szédülni. Elfekszem. Szekrények. Ejtőernyők vannak benne. Elsötétül előttem minden.

            - Most kell erősnek lenned – hallom anya hangját. – Meg kell tenned.

            Kinyitom a szemem. Nem szabad elájulnom. Gyerünk, Angéla. Meg tudod csinálni. Gyerünk! Lassan felülök. Zsolt nem néz hátra. Higgadtan kormányozza a gépet. Nem néz hátra. Hihetetlen, hogy még repülőt is tud vezetni. Most ne erre gondolj. Lassan üldözőbe vesznek minket és akkor nem kegyelmeznek. Szerintem nem fognak törődni azzal, hogy egy kadét is van a fedélzeten.

            Óvatosan a szekrényhez lépek, miközben le sem veszem a szemem arról az őrültről. Látszólag nem is sejt semmit. Kinyitom a szekrényajtót. Egyedül még sosem ugrottam. És akkor sem jókedvemben. Zsolt megemeli a gépet. Nagyszerű. Olyan magasan leszünk, hogy kinézni sem merek majd.

            Erősnek kell lennem. Anya hangjára gondolok. Amikor felveszem az ejtőernyőt, akkor tudatosodik bennem, hogy én tényleg ki akarok ugrani egy gépből. A rókára pillantok, aki biztat. Behúzom a táska cipzárját, hogy véletlenül se essen ki. Zsolt még mindig gyanútlan. Remek.

            Az ajtóhoz lépek. Ne feledd, Angéla, nem húzzuk meg rögtön a zsinórt. Nem. A kioldó várhat. Gyorsan. Nyisd ki az ajtót. Mielőtt még felfognád, hogy mit csinálsz. Gyerünk. Nyisd ki. Kinyitom.

            Reszketek. Kapaszkodom. Hirtelen alig kapok levegőt a nagy süvítéstől. Alig látni odalenn az utakat és a romokat. És távolban erdő is húzódik. Felhők. Nem tudom megtenni. Nem fog menni. A pilótafülke felé pillantok. Látom, hogy Zsolt megfordul. Látom azokat a félelmetes szemeket. Visszafordulok. Egy vékony csík az autópálya. És Győr romjai olyanok, akár a kavicsok.

            - Automata vezérlés bekapcsolva – harsogja egy női géphang.

            Ezek szerint Zsolt robotpilótára kapcsolt. Odapillantok. Látom, hogy közelít azzal kifejezéstelen, rémisztő tekintetével. Visszanézek a mélységbe.

            Gyerünk! Ugrani kell!  

            Ugorj!

folyt.köv.

2023.február 25-március 3.

Budapest

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

4.évad/17.rész

Egyenesen a pokolból

             Niki megfordul és tüzelni kezd erre az őrültre, de hasztalan. A ruhájáról és a sisakjáról lepattannak a lövedékek. Én próbálom eltalálni a lángszórót, de végül kifogy a lőszer. A Nővéremnek is. Nincs több tár. Minden a speciális járműben maradt. Zsolt visszanyeri az egyensúlyát, mi pedig futásnak eredünk.

A lángok egyre közelebb vannak. Látjuk a lépcsőház és egy teherlift ajtaját, de Zsolt úgy szalad utánunk, mintha nem is utolérni, hanem leelőzni akarna bennünket. Egyre forróbb a levegő, már az ablakok is párásodnak. Látjuk, amint a lépcsőház ajtaja kivágódik és négy katona szalad ki onnan.

- Itt van mögöttünk! – kiáltja a Nővérem.

Balra, az ablak felé sorolunk, mire azok elszaladnak mellettünk és lőni kezdenek az őrült felé. Vissza sem nézve szaladunk a lépcsőház irányába. Niki kinyitja az ajtaját előre enged. Látom, hogy négy, vagy öt katona szalad felfelé. Az élükön egy tiszt, aki amint meglát minket, üvöltözni kezd.

            - El az útból! – parancsolja. – Biztosítsák a második szintet! Ez parancs! Nem juthat vissza oda!

            - Elfogyott a lőszerünk, hadnagy! – üvölti Niki.

            - Fent találnak! Menjenek már!

            Félrehúzódunk. Egyre több katona szalad fel. Zsoltnak esélye sincs. Niki megfogja a kezem és a parancsnak megfelelően felfelé igyekszünk a lépcsőn. Lövöldözést hallunk. Szerintem lassan véget ér ez a borzalom.

            - Tényleg nincs több fegyvered? – kérdem a Nővéremtől.

            - Nincs – vágja rá. – Kettő volt, az egyiket neked adtam.

            A fordulóban halljuk, amint odalent üvöltöznek. A lángszóró hangja is tisztán kivehető. Ezt nem hiszem el. Niki kirúgja az ajtót és szaladni kezdünk egy hasonló folyosón. Azonban itt kórtermek is vannak. Látom a betegeket, amint az ágyból felülve rémülten fordítják felénk a fejüket.

            - Nyugodjanak meg! – mondja nekik a Nővérem. – Mindjárt visszajövünk!

            A folyosó végén lekanyarodunk.

            - Hol lehet itt fegyver? – kérdem.

            - Valahol van itt egy szoba biztonságiaknak – zihálja Niki. – Oda kell jutnunk, aztán megvédjük a betegeket.

            Azonban egy trapéz alakú ajtó állja az utunkat a folyosó végén. Niki beírja az azonosítóját, de semmi. Nem működik. Még egyszer beírja. Az üvegen át látom a hosszú folyosót és egy táblát melyen egy nyíl a biztonságiak felé mutat. Valamint égésnyomokat is észreveszek. Zsolt járt itt.

            - Átírta a kódokat – súgom.

            - Nem írhatta felül – vágja rá a Nővérem. – Se ideje nem volt rá, se jogosultsága nem volt hozzá.

            - Ernő mondta, hogy ért az elektronikához.

            - Akkor se volt ideje. Ez lehetetlen.

            Amint ezt kimondja, hallunk egy csattanást. A lépcsőház ajtaja. Egymásra nézünk. Hallani a lángszóró hangját is. Bakancs koppan. A betegek üvölteni kezdenek. Aztán sikoltozás. Niki benyit tőlünk balra egy szobába. Előre enged, aztán be akarja zárni az ajtót, de nincs benne a kulcs. A tágas szobában balra gyógyszerek sorakoznak a polcokon, szemben pedig különböző vegyszerek. Középen egy nagyobb asztal áll. Jobbra két nagyobb fémszekrény foglal helyet. A Nővérem kinyitja az egyiket, ahol orvosi köpenyek vannak. Elrejtőzünk benne és becsukjuk az ajtaját.

            A rácsokon keresztül figyelünk. Feltűnik egy apróság. Ami egy hatalmas hiba volt a részünkről.

            - Nem kapcsoltuk le a lámpát – súgom.

            - Nem baj – súgja a Nővérem.

            Fülelünk. Hallani, amint a bakancsok koppannak odakint. Ez az őrült egyre közelebb van. És egyszer csak berúgja az ajtót. Megjelenik ott a fekete ruhájában, a leeresztett a rostélyú sisakjában, kezében a lángszóróval. Tudja, hogy itt vagyunk. Most van vége. Nincs esélyünk. Csapdába kerültünk.  

            Zsolt lassan a gyógyszerek felé fordítja a fejét. A kis lángot figyelem a lángszóróján, ami csak a parancsra vár. A Nővéremre pillantok, aki feszülten figyel. A rókára próbálok nézni, de nem látom rendesen, mert kevés fény szűrődik be a szekrénybe. Pedig látni akarom újra a barátomat.

            Ekkor ez a piromániás a vegyszerek felé pillant. Utána pedig mintha hallott volna valamit, gyorsan a mellettünk lévő szekrényhez fordul. Arra céloz, aztán odalép. Kinyitja az ajtaját, aztán becsukja. Lassan felénk fordítja a fejét. Nem látni még közelről sem az arcát a sötét rostélytól. Ő azonban biztosan lát minket. Mozdulatlanul áll. Levegőt venni is alig merek. Moccanni sem bírok. Zsolt pedig úgy áll ott, akár egy gép, amit kikapcsoltak. Nem mozdul. Egyenesen felém néz.

            Aztán hirtelen a vegyszerek felé pillant. Odalépdel. A polcokon sorakozó flakonokat nézi. Levesz onnan egy fehér színűt, melynek vörös kupakja van. Nem tudom kivenni, hogy mi az. Egy darabig úgy nézi, mintha egy szupermarketben volna. Visszateszi a polcra, majd a gyógyszerek felé fordul.

            Háttal áll nekünk. Hiába reménykedem, túl messze van ahhoz, hogy meglepjük. Olyan hirtelen fordul meg, hogy majdnem felsikoltok. A lángszóróra néz. Kiveszi a tartályt az aljából, utána gyorsan egy másikat helyez be. Feltöltve. Leteszi az asztalra. Túl messze van. Esélyünk sem lenne megszerezni.

            Szépen lassan leveszi a sisakját. Ismét látjuk az arcát. A huszonkilenc éves Hartai Zsolt a rövid szőke hajával és a barna szemével. Lassan leül az asztalhoz. Hosszan bámul maga elé. Kérdőn pillantok Nikire, aki szintén próbál rájönni, hogy miben is mesterkedik ez az őrült. Amikor visszafordulok Zsolthoz, ledöbbenek. Éppen felém néz. Olyan, mintha látna. Úgy bámulja a szekrényt, akár egy oroszlán a zebrákat. Ugrásra készen. Ahogy elnézem őt, nem is a tekintete a legfélelmetesebb, hanem az a mozdulatlanság, ami ehhez társul. Azt hinné az ember, hogy csak egy ijesztő fényképet lát, vagy egy nyomasztó alakot egy festményen. Zsolt nem ember. Ő biztosan egy démon. Egy emberi formát öltött szörnyeteg, aki a földi poklot készül elhozni.

            Lassan felnéz a mennyezetre. Nagyon bámul valamit. Elővesz a zsebéből egy fekete műszert, ami első látásra egy távkapcsolóra hasonlít. Megnyom egy gombot. Hallani egy kattanást a folyosóról. Valahonnan a fal mellől jöhetett. Talán az ajtó nyílt ki, ami a másik folyosóra vezet.

            Zsolt hirtelen felpattan. Egy darabig kijáratot bámulja mozdulatlanul. Utána lassan felveszi a sisakját, majd utána a lángszórót is. Kattint rajta egyet, mire megjelenik az a kis láng. Pár másodpercig még ott áll, azután hirtelen, az asztalt megkerülve megindul előre. Az ajtóban megáll egy pillanatra.

            Megint olyan, mintha tudná, hogy itt vagyunk. Feszülten figyeljük. Ám ő végül kilép a folyosóra és elfordul jobbra. Ekkor hallunk egy robbanást a kórtermek irányából. Nem tudtuk megvédeni őket. Sírni akarok, de annyira félek, hogy nem tudok. Még egy robbanás. Egy kicsit messzebbről. A lépcsőház. Nem tudnak feljutni a katonák. Csak egy másik irányból. Ismét egy robbanás. Ez már jóval erősebb volt. Aztán csend. Csak a lángokat halljuk. Kinyílik az elektromos ajtó. Nem hallom bezárulni. Zsolt lépdel előre. A bakancsa koppan a padlón. Távolodik. Egyre távolabb.  

            - Ott fogja várni a katonákat – súgom Nikinek. – A másik folyosó liftjénél.

            - Igen – súgja a Nővérem.

            - Tennünk kell valamit.

            - Teszünk is.

            Ekkor előveszi a rádióját a zsebéből és bekapcsolja.

            - Itt Szentesi Nikoletta őrmester – mondja bele halkan. – Hartai Zsolt a második szint kettes folyosóján van.

            - Ön hol van? – jön a szintén halk kérdés.

            - Egy kis raktárban. Újszigeti Angéla kadét is itt van velem.

            - Maradjanak ott. Úton van a segítség.

            - Rendben. Legyenek óvatosak.

            Azzal kikapcsolja a rádiót és visszateszi a zsebébe. Én fülelek.

            - Nem tudtunk megvédeni senkit – súgom.

            - Tudom – bólint Niki. – Esélyünk sem volt. A katonák közül néhánynak fel kellett volna jönni velünk.

            - Szerintem Zsolt lezárta a bázist.

            - Mi? Ugyan már.

            - Van egy ilyen érzésem. Láttad azt a műszert, ugye?

            - Igen. De a bázis lezárásához nem elég egy olyan.

            - Mégis kinyitotta vele az ajtót.

            - Szerintem azt a biztonságiaktól szerezte.

            - Lehet.

            Pár percre csendben maradunk. Nem hallunk semmit, csak a lángokat. Miért nem kapcsol be a tűzvédelmi rendszer?

            - Miért nem folyik a víz? – kérdem.

            - Nem tudom – vágja rá Niki. – Nagyon furcsa. Azt nem lehet csak úgy kikapcsolni. Legalábbis innen biztosan nem.

            - Zsolt mindent alaposan megtervezett.

            - Hiába. A bázisról nem fog kijutni. Ezt ő is tudja.

            - Szerintem nem okoz neki gondot.

            - Nem fog sikerülni. Lehetetlen.

            Ekkor eszembe jut valami.

            - Lehet, nem is akar megszökni – súgom.

            - Miből gondolod? – kérdi a Nővérem.

            - Szerintem minket keres. Mi vagyunk a célpontjai.

            - Nem hiszem.

            - Még most is előttem van, ahogyan ránk nézett. Ahogyan figyelt minket. És utánunk jött. Mehetett volna a földszintre is.

            Niki felém fordul a kígyó szemeivel.

            - Hát, most meglepjük – mondja.

            - Mi? – döbbenek le.

            - Zsolt nemsokára menekülni fog. Előlünk.

            - Te megőrültél.

            Elmosolyodik.

            - Nyugodj meg, hugicám – mondja.

            - Megint ez a mosolyod – súgom.

            - Mi baj van vele?

            - Ilyenkor mindig valami őrültségre készülsz.

            - Úgy ismersz, hugicám?

            - Úgy.

*

            Niki kilép a folyosóra. Először jobbra néz a forduló felé, majd balra. Int nekem, hogy kövessem. Iszonyúan félek. A rókára pillantok. Ő is retteg. Nem hallunk mást, csak a tüzet. Nincs fegyverünk. Teljesen esélytelen felvenni a harcot ezzel az őrülttel. De a Nővérem kiagyalt valami tervet.

            A trapéz alakú ajtó nyitva áll. Niki megáll a falnál és óvatosan kipillant jobbra, majd balra. Felém fordul és bólint. Minden rendben. Elvileg. Kilépünk a folyosóra. Valahol itt kell lennie a biztonsági szobának. Ott vannak fegyverek és kommandós egyenruha is. Nyilván Zsolt mindent onnan szerzett. Ezt a bázist kiemelten védik, ezért lehetnek ilyen tökéletes védelmet nyújtó, drága egyenruhák is. Szerintem.

            Egy kicsit távolabb a mennyezeten egy zöld tábla mutatja, hogy jobbra van a biztonságiak szobája. Több lépés van odáig. És amilyen tempóban haladunk, szerintem öt perc múlva érünk oda. És lehet, nincs is ott már semmi.

            Szobák jönnek. Mindkét oldalt. Nyitva vannak az ajtók. Niki int, hogy maradjak le egy kicsit és elém sorol. Levesz egy poroltót a falról. Jó ötlet. A filmekben azt láttam, hogy beválik, de szerintem esélyünk sem lesz. Angéla, legyél bizakodó. Lehet, hogy sikerülni fog. Ha nem, akkor baj van.

            A Nővérem hirtelen befordul balra az egyik szobába, aztán jobbra céloz a másikba. Látom, hogy az egyik egy kisebb iroda. A másik pedig egy konyha lehet. Az asztalon kávé, tányér, rajta étel, hűtőszekrény, ballonos vízadagoló. Az ajtó mellett néhány lépésnyire egy másik poroltó. Niki engem fedezve arra lépdel, aztán int, hogy vegyem le. Gyorsan leszedem a falról. Jó nehéz. Most már egy kicsit biztonságban érzem magam. A Nővérem maga mellé mutat, én mellé sorolok.

            Túl sok szoba van még a célig. Ekkor egy szobával odébb Zsolt előugrik és lángot lövell felénk. Felsikoltok és azonnal fújni kezdünk felé a poroltóval. Hihetetlen. Még ha nem is olyan gyorsan, de megfékezzük vele a lángokat. Az őrült azonban nem adja fel, továbbra is próbálkozik.

            Niki felnevet.

            - Na, mi van? – kiáltja oda Zsoltnak. – Nem megy? Erre nem számítottál, igaz?

            Zsolt sisakja felé fújok, mire hátra hőköl és elveszti az egyensúlyát. A poroltótól hatalmas, sűrű füstfelhő alakul ki, melyben úgy tűnik el ez az ámokfutó, akár a ködben. Hátrálni kezdünk. Nem látjuk őt.

            Nagyon figyelek. A köd nagyon gyorsan közeledik felénk. Niki felé pillantok, aki feszülten figyel. Amikor visszanézek a közeledő füstre, látok egy sötét sziluettet. Azonnal arra fújok. Lángra lobban valami, de aztán eltűnik. Aztán ismét egy kisebb láng, majd hirtelen megszűnik. Zsolt ott van és kitartóan próbálkozik. Hiába a sisak, többet lát, mint mi. Nyilván be is célzott minket.

            - Add fel! – kiáltja Niki. – Add fel! Innen úgysem jutsz ki!

            Felém fordul.

            - Készülj – súgja. – Nemsokára jönnek a katonák. Fedezéket kell keresnünk.

            Hátrálunk, de a köd nagyon gyorsan terjeng. Zsolt nem próbálkozik tovább. Nyilván arra vár, hogy mi se lássunk semmit és akkor támad. Sziluettet keresek. Hirtelen minden apró árnyban őt látom.

            Ekkor megjelenik és azonnal kiüti a kezemből a poroltót. Érzek egy ütést és a falnak ütközök. Megszédülök. Látom, hogy Niki a poroltóval kétszer is a sisakjára üt. Ám ez a szörnyeteg meg sem érzi. Kiüti a kezéből a készüléket, aztán háromszor is arcon üti. A Nővérem elterül a földön. Felkapom a poroltómat és hiába nehéz, üvöltve megemelem és Zsolt sisakjára vágok vele. Aztán még egyszer. Erre hanyatt vágódik és eltűnik a ködben.

Felsegítem Nikit. A poroltóval feszülten várakozunk. A köd már betelített minket, de kezd oszlani. Fújok egyet. Nem érdekel, hogy megint nem látunk semmit, de legalább távol tartom ezt a piromániást.

Látok megvillanni egy bakancsot és elterülök a földön. Hallom a lángot, ami felénk lövell, de túl gyenge. Dulakodás. Niki küzd Zsolttal. Felpattanok, ekkor a férfi eltűnik a ködben. Hangos koppanások. Távolodnak. Menekül. Csattanás.

Néhány perc múlva tisztulni kezd. Alig kapok levegőt. Most kezdek csak köhögni. Niki megfogja kezem és kihúz a ködből. Zihálunk. Kezdek jobban lenni, de nagyon szédülök. A Nővérem felém pillant.

            - Mindjárt jobban leszel – súgja. – Lélegezz mélyeket.

            - Hova ment? – kérdem.

            - Nem tudom. De szerintem nem adja fel.

            - Te jól vagy?

            - Remekül.

            - Megsérültél?

            - Nincs baj, nyugi.

            A köd oszlik. Zsolt sehol. Eltűnt.

            - Menjünk innen – mondom. – Menjünk haza. Ezek majd elintézik.

            - Az lesz – bólint a Nővérem.

            Hálás vagyok, amiért nem akar hősködni tovább. Ezt a csatát most mi nyertük, de nem sokon múlott, hogy mindketten belehaljunk.

*

            A biztonságiak szobájában a kommandós egyenruhákon kívül nem találunk semmit. A szekrények teljesen ki vannak fosztva. Akkor úgy néz ki, hogy a poroltóval kell beérnünk. De talán jönnek lassan a katonák. Éppen kilépünk a folyosóra, amikor Niki hirtelen visszalök. Becsapja az ajtót és odakint egy hatalmas robbanás rázza meg a folyosót. Az ajtónak csattan néhány törmelék.

            A monitorok elsötétülnek. Az összes kamerának vége.

            - Elintézte a kijáratot – mondja Niki. – Egy darabig nem jutunk ki innen.

            - Vadászik ránk – súgom. – Lezárja az épületet.

            - Nem tudja, Angéla. Kijutunk innen.

            A rókára nézek. Még sosem láttam ennyire félni. Ekkor hirtelen újra bekapcsolnak a monitorok. Ezek szerint mégis működnek a kamerák. Ledöbbenünk. Vasredőnyök ereszkednek le villámgyorsan a kijáratoknál. Bekapcsolt a védelmi protokoll. Egyetlen lépcsőház maradt fedetlenül, ami az épület másik végében van. Niki gépelni kezd, lekéri az adatokat. Egy nagyot rácsap a billentyűzetre.

            - Lezárta az összes alattunk lévő szintet – mondja. – Egyetlen úton tudunk csak kijutni erről az emeletről és az jóval odébb van.

            - És csak felfelé tudunk menni – sóhajtom reszketve.

            - Ne aggódj. Megoldjuk. Kimászunk ebből is valahogy.

            Ekkor az egyik képen megjelenik Zsolt ijesztő tekintete. Ott áll az egyik folyosón sisak nélkül és egyenesen felfelé, a szemünkbe néz. Egy gonosz démon arca. Aki eljött értünk. Egyenesen a pokolból.

folyt.köv.

2023.február 18-24.

Budapest

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

4.évad/16.rész

Lángok

            Három napot töltöttünk a tiszaújvárosi bázison, ahol kihallgattak minket. Bencét nem említettük. Nem kicsit fájdalmasan éltem meg, hogy nem beszélhettem egy hősről, aki az életét kockáztatva védett bennünket. Miután véget ért az egész jelentés és a tisztek végre pontot tettek az ügy végére, Nikivel visszatértünk a helyőrségre. Végre pihentünk egy kicsit. Nem semmi időszak van mögöttünk.

            Most itt az ülök az ágyam mellett és próbálok felébredni. Hajnal van. Egy hete szöktünk meg arról a bázisról. Felpattanok és néhány perc múlva már a bázis tornyára vezető lépcsőn haladok felfelé. Begépelem a kódomat az ajtó melletti műszerbe, aztán belépek a monitorokkal teli helyiségbe. A szék felém van fordulva és üres. Elkerültük egymást a Nővéremmel? Itt kéne lennie.

            - Itt vagyok – hallom a derűs hangját tőlem jobbra.

            A kis konyhában van, és éppen kávét tölt a poharába.

            - Szia – köszönök neki. – Hívattál.

            Elmosolyodik, aztán egy másik kancsóból tölt egy forró gyömbérteát és tesz bele egy citromkarikát. Ahhoz képest, hogy órák óta őrködik, nagyon is kipihentnek tűnik. Odajön hozzám, átnyújtja a bögre teát és odahúz nekem is egy széket. Elmosolyodok és leülünk a monitorokkal szemben.

            - Történt valami? – kérdem.

            Niki belekortyol a kávéjába, aztán hátradől.

            - Egy újabb küldetésre indulunk – mondja.

            - Olivér? – kérdem.

            - Nem. Ez most egy jelentéktelen rutinfeladat.

            - Komolyan?

            - Igen. A Győr közelében lévő szektorba megyünk. Egy ottani bázis kórházából ma átszállítanak egy beteget egy másik bázisra. Három speciális járműből álló konvoj fogja kísérni a betegszállítót. Mi leszünk egy egyik kíséret.

            - Akkor egy fontos emberről van szó.

            - Nem éppen. A férfi egy ámokfutó. A neve Hartai Zsolt. A jelentés szerint, tavaly felgyújtott egy kolóniát Kőszeg közelében. Utána a bázis következett volna, de még időben elfogták.

            - Egy őrülttel van dolgunk.

            - Pontosan. Ettől függetlenül bíróság elé került. Persze a tárgyalás nem tartott sokáig.

            - Miért?

            - Mert bizonyos tisztek nagy lehetőséget láttak benne.

            - Egy ilyen szörnyetegben?

            - Igen. De ne akarj az ő fejükkel gondolkodni. Örülj, hogy különb vagy náluk.

            Belekortyolok a finom teába. A monitorok felé pillantok. Az erdőben nincs semmi gyanús. Aztán visszafordulok Nikihez.

            - De most feladták? – kérdem.

            - A tisztek? – kérdez vissza a Nővérem. – Igen. Legalábbis nagyon úgy néz ki.

            - A másik bázison próbálkoznak tovább.

            - Lehet. A lényeg, hogy egy óra múlva indulunk. Nyolcra odaérünk. A konvoj tíz órakor indul. A támaszpontra délután egy órára érünk oda. Utána jöhetünk vissza. És ezért az akcióért egy hetes szabadságot kapunk.

            Elmosolyodok.

            - Komolyan? – kérdem.

            Niki kacsint egyet.

            - És abba a kolóniába megyünk, ahová akarunk – mondja derűsen. – Valamint ez a küldetés végétől lép érvénybe.

            - Akkor vágjunk bele – mondom örömtelien.

*

            Egy új, nyolckerekű speciális járművel Győr irányába tartunk egy biztonságos autópályán. Mosoly ül az arcomon, ha arra gondolok, hogy nemsokára pihenhetünk. Megint láthatom Laurát. Beszélgetünk, játszunk valamilyen játékkal és nevetgélünk. Moziba megyünk. Nekem minden milyen filmet nézünk meg, csak Niki és Laura társaságában legyek. Boldog akarok lenni megint. A rókára nézek. Veszélyt jelez.

            - Mit tudni még erről a Hartai Zsoltról? – kérdem.

            - Nem olvastam végig az aktáját – feleli Niki. – Csak annyit jegyeztem meg, hogy piromániás.

            - Ez nem hangzik valami jól.

            - Nyugi, nem lesz semmi baj. És még csak a közelében sem leszünk. Mi haladunk majd leghátul, ő pedig eggyel odébb egy páncélozott járműben. Szóval semmi vész. Minden előre meg van tervezve.

            - És Debreceni minket ajánlott.

            - Igen. A mi jóbarátunk. Az irodai katona.

            Visszanézek az út felé. Bár nagyon hideg van, süt a nap. Gyönyörű idő van.

            - Jó lenne már pihenni – súgom.

            - Néhány óra és elkezdődik a szabadság – mondja a Nővérem. – Már ma este ott leszünk Lauránál.

            A rókára pillantok. Még mindig veszélyt jelez. El akarom mondani Nikinek, de inkább nem teszem.

*

            A bázis két nagy, trapéz alakú épületből és öt konténerházból áll és magas, vastag falak veszik körbe. Amikor belépünk a tőlünk balra álló kettes épületbe, döbbenten vesszük tudomásul, hogy a katonák mellett orvosok és ápolók is sürögnek forognak. Egy sürgősségi osztályt pillantok meg a recepciótól jobbra. Valahol üvölt valaki. Iszonyatos káosz uralkodik az épületben.

            A recepció mögül az egyik liftajtó kinyílik és egy hadnagy unott tekintettel lépdel felénk. Niki vet felém a pillantást.

            - Hozzánk jön – súgja.

            Azonnal tisztelgek. A negyvenes éveiben járó, fekete hajú férfi int, hogy pihenjek. Nem is unott, hanem inkább fáradt, vagy éppen kiégett. Nagyon sok szörnyűséget láthatott itt. Alig merek körbenézni.

            - Szentesi őrmester és Újszigeti kadét? – kérdi.

            - Igen – feleli Niki.

            - Miért pont magukat küldték?

            - Tessék, uram? – kérdez vissza a Nővérem.

            - Miért kadétot küldtek magával?

            - Ezt a parancsot kaptam.

            A férfi elfintorodik.

            - Debreceni – súgja.

            - Igen, uram – vágja rá Niki.

            - Jól van, kövessenek. Bemutatom magukat ennek az őrültnek.

            Döbbenten pillantok Nikire, aki biccent, hogy nyugodjak meg.

*

            Ernő továbbra is kiégettnek tűnik, aki látszólag már ezerszer mondja el ugyanazt. Én naiv azt hittem, nem kell találkozni azzal az őrülttel. Már számolom vissza a perceket a szabadságig.

            - Szóval piromániás? – kérdi Niki.

            - Nem egészen – vonja meg a vállát a hadnagy. – Bár nem vagyok orvos, de azt még én is tudom, hogy a piromániások bűntudatot éreznek a kényszereik miatt. Zsolt azonban nem érez semmit.

            - Akkor csak egy ámokfutó.

            - Valami olyasmi.

            - Érdekes. Elég rejtélyes alaknak tűnik.

            Ernő felsóhajt. Kicsit szerintem érezte, hogy a Nővérem gúnyolódik. A férfi megáll és szembefordul velünk.

            - Zsoltnak nincsenek érzelmei – kezdi halkan, de ingerülten. – És szerintem azzal sincs tisztában, hogy melyik bolygón él. Azonban kitűnően ért a vegyészethez, az elektronikához és azalatt az egy év alatt, amióta itt van, hatszor próbált megszökni. És ez huszonhét ember életébe került. Igen, ilyen emberrel van dolgunk. Már ha embernek lehet nevezni. Örülök, hogy végre elviszik innen.

            - Értem – bólint Niki már tisztelettudóan.

            Ezt látva Ernő egy kicsit lehiggad és int, hogy kövessük.

            - Egy jótanács – mondja. – Ne nagyon nézzenek a szemébe. Csak ha muszáj.

            - Miért? – kérdi a Nővérem.

            - Olyan, mintha az összes valaha élt gonosz ott rejtőzne benne. 

*

            Egy széles, nagy üvegen figyeljük. Egy tágas szobában ül lehajtott fejjel egy asztalnál, ami olyasmi, mint a kihallgatásra fenntartott helyiségek. Közelebb lépek. Vékony, fiatal, talán a harmincas évei elején járhat. Dús szőke haja szépen be van fésülve. Barna szemei vannak. Az asztalt bámulja mozdulatlanul. Fehér intézeti ruha van rajta, melyen apró betűkkel szerepel a neve: HARTAI ZSOLT.

            Niki a hadnagy felé pillant.

            - Az orvosai mit mondanak? – kérdi.

            - Kérdezze meg tőlük – vágja rá Ernő. – Nekem csak az dolgom, hogy ne engedjem megszökni.

            - Szót lehet vele érteni?

            - Nemigazán. Nagyon ritkán beszél. Akkor is inkább motyog valamit. És abban sincs semmi összefüggés. Az egész ember egy merő káosz. De ma végre mindnyájan megszabadulunk tőle.

            Az évek során megtanultam, hogy senkit se becsüljek alá, de most nem érzek félelmet. Pedig úgy érzem, kellene. A hadnagy biztosan igazat mond. Ám Zsolt inkább tűnik egy teljesen magába zuhant, depressziós embernek, aki mintha most még sokkot is kapott volna. Vigyázz, Angéla. Óvatosan ezzel az optimizmussal, vagy bármi is legyen az, ami a hatalmába kerített. Nem becsülünk alá senkit.

            Ekkor Zsolt váratlanul felemeli a fejét. A szoba fénye jobban megvilágítja a fiatal arcát. Tökéletesen kifejezéstelen a tekintete. Ám nem gépies. Érezni, hogy valamin nagyon töpreng. De nem adja közvetlen jelét ennek. Furcsa. A barna szemei a hadnagy felé irányulnak. Aztán Nikit bámulja néhány másodpercig. Utána lassan felém fordítja a fejét. Egyenesen a szemembe néz. Az arca rezzenéstelen, de nagyon figyel. Olyan, mintha már látná a lelkemet. Rémisztő belenézni a szemeibe.

            Remegni kezdek a félelemtől. Mintha látnám Zsolt szemeiben az összes gonosz embert, akivel valaha találkoztam. Rettenetes. El akarok szaladni, de egyre gyengébbnek érzem magam. El fogok ájulni. Szédülni kezdek. Erre ez a szörnyeteg lehajtja a fejét és ismét az asztalt kezdi bámulni.

            Ernő felsóhajt.

            - Nemsokára vége ennek a borzalomnak – mondja. – Örökre eltűnik az életünkből.

            Zsolt szemei a hadnagy felé irányulnak. Ekkor tudatosodik bennem, hogy ez az ember nagyon is jól tudja, hogy melyik bolygón van. Sőt, mindent megért. És készül valamire. A rókára nézek. Nagy veszélyt jelez.

            - Rendben – bólint Niki. – Sokáig fogjuk még nézni? Vagy álljunk be mellé egy mosolygós szelfire? Uram.

            Ernő arca megfeszül. Behunyom a szemem. Csoda, hogy Nikit még nem fokozták le. Sosem bír uralkodni magán.

            - Őrmester – kezdi halkan a hadnagy. – Jobb, ha látja, kivel is áll szemben. És imádkozzon, hogy utoljára lássa.

            Azzal megindul a vastag biztonsági ajtó felé. Niki vet még egy utolsó pillantást Zsoltra, aztán int nekem, hogy menjünk. Ekkor ez az őrült ismét felém fordul. A barna szemei a lelkembe látnak.

            - Angéla – szólít a Nővérem. – Gyere szépen.

*

            Csúszik az egész küldetés, mert állítólag Zsolt elájult. Niki és én a recepción ülünk. A sürgés-forgás kezd alábbhagyni, mindenki nyugodt. Talán azért, mert más lassan dél és jön az ebédszünet. A sürgősségi osztályról persze ki-be járkálnak az orvosok. A Nővéremre pillantok. Elaludt ezen az amúgy kényelmes kanapén. Nem akarom felébreszteni. Kiveszem a táskámból a kisebb laptopomat és felnyitom. Belépek a központi adatbázisba és rákeresek a Hartai Zsolt névre.

            Az adatlapja gyorsan megjelenik. Ugyanaz a kifejezéstelen arc néz vissza rám azokkal a félelmetes szemekkel. Huszonkilenc éves és Budapesten született. Már nyolcévesen pszichiátriára került, miután felgyújtotta az iskoláját. Aztán a kórházban is megpróbált gyújtogatni, de még időben megakadályozták. Ezt követően elmegyógyintézetbe került, ahonnan tizenöt évesen megszökött. Két év múlva felrobbantott egy benzinkutat Sződligetnél. A helyszínen maradt és ott el is fogták. Nem tanúsított ellenállást. A háború kitöréséig a Szent Mihály Elmegyógyintézet szigorított körletében tartották megfigyelés alatt. Ezután nyoma veszett és nincsenek adatok. Egészen a tavalyi elfogásáig. Visszagörgetek a profiljához. Belenézek a szemébe. Maga a gonosz. Még csak nem is egy sérült lélek. Ez az ember egy szörnyeteg.

            Niki horkant egyet. Nagyon megijedek. Gyorsan összecsukom a laptopot és visszarakom a táskámba. A rókát bámulom, aki veszélyre figyelmeztet. Utána a Nővérem felé fordulok, aki békésen alszik.

            Szomjas leszek. A járműben maradt a kulacsom. A recepcióhoz lépek, ahol egy fiatal nő gépel egyedül.

            - Elnézést, hölgyem – kezdem halkan.

            - Miben segíthetek? – néz fel kedves mosollyal.

            - Van itt valahol egy büfé?

            - Az étkezőben az első emeleten. A földszinti automata tönkrement.

            - Köszönöm szépen.

            - Nincs mit, kadét.

            Elmosolyodok, aztán a lifthez megyek. Szerintem Nikinek is hozok valamit. Amikor belépek a liftbe, eszembe jut Zsolt. Itt van az épületben. És én is. Ez a gondolat egyre nyugtalanítóbb. Az ajtók bezárulnak.

*

            Fent kapok két jéghideg dobozos kólát. Az egyikbe gyorsan bele is kortyolok. Az étkezőben már kezdenek gyülekezni az emberek. Fáradt orvosok és ápolók. Katonák. Észre sem vesznek, annyira ki vannak merülve. Kilépek a folyosóra és jobbra fordulok. A mosdó felé veszem az irányt, szerencsére a mennyezeten lévő táblák jelzik, hogy merre van. Ezek a folyosók. Még mindig nem hevertem ki a múltheti eseményeket. De legalább itt nincs sötét és hideg.

            Megmosom az arcom a tükör előtt. Egy darabig tanulmányozom az arcom, aztán a két kólával kilépek a folyosóra. Ekkor megszólal a riasztóberendezés. Ledöbbenek. Ez a tűzjelző hangja. Jobbra fordulok és látom a rémült Ernőt kiszaladni egy lengőajtón. Két katona szalad el mellettem.

            - Azonnal menjenek! – üvölti. – Nem juthat ki innen!

            Rémülten nézek rá és találkozik a tekintetünk.

            - Mi történt? – kérdem.

            - Zsolt megpróbál megszökni! – kiáltja. – Meneküljön innen, kadét! Gyerünk! Ez parancs!

            Földbe gyökerezik a lábam. Elejtem az üdítőket. Éppen a liftek felé akarok szaladni az ellenkező irányba, amikor a lengőajtót kirúgja valaki. Fekete kommandós egyenruhát visel és lezárt rostélyú sisakkal áll ott. A kezében egy lángszóró. Zsolt. Nem látom az arcát, de ez biztosan ő. Ernő azonnal lőni kezd rá a pisztolyával, de hiába. Lepattannak a sisakról a lövedékek.

            Azonnal szaladni kezdek. Látom, amint a liftből három katona szalad ki. Elrejtőzöm egy beugró mögött. Sikolyokat hallok. Kinézek. Ernő lángolva zuhan a földre. A szívem egyre hevesebben ver.

            Hallom katonákat üvölteni. A lifthez lépek és gyorsan rányomok a gombra. Hiába. Lezárták. A lépcsőház felé akarok menni, de onnan több katona szalad ki. A pániktól összezavarodva visszaszaladok az étkező irányába. Lövéseket hallok és a lángszóró rémísztő hangját.

*

Reszketve szaladok a nagy konyha félhomályában. Gyorsan elhúzom az egyik kis fémszekrény ajtaját, szerencsére üres, így el tudok rejtőzni. Odakint mindenki sikoltozik. Szerintem kezdik feladni a harcot azzal az őrülttel szemben. Esélyük nincs. Remélem, hogy Nikinek nincs semmi baja. Remélem, hogy marad ott, ahol van. Könyörgök, Niki, most ne hősködj!

            Befekszem a szekrénybe, de nem tudom visszatolni az ajtaját. Csúszik a kezem az izzadtságtól. Gyerünk, Angéla! Mindjárt itt van! Megmozdul. Nagyon nehezen, de meg is indul. Viszont nem tudom teljesen becsukni. Nem megy. És így is épphogy elférek valahogy. Ez pedig látni fogja az arcom. Meg fog találni. Hallom a lépteit. Rálátok az ajtóra. Rögtön engem fog észrevenni.

            Ekkor berúgja a lengőajtókat és megáll ott a félhomályban, miközben kezében lévő lángszóró halvány kis lángja parancsra készen lobog. A piromániás Zsolt már a hadsereg fekete egyenruháját viseli és egy leeresztett rostélyú kommandós sisakot. Lassan balra fordítja a fejét. Én reszketve figyelem a lángot, mely bármelyik pillanatban óriásit lobbanhat. Abból a távolságból is könnyen telibe találhat engem. Esélyem nincs.

            Tudja, hogy itt vagyok. Egy pillanatra a bejárati ajtó üvege felé pillant, aztán lassan megindul a szekrénysor irányába. Nem látom az arcát a sötét rostélyon át, de biztosan olyan a tekintete, mint egy órával ezelőtt. Ugyanolyan kiszámíthatatlan. Nem láttam rajta érzelmeket. Nem láttam azt sem, hogy gondolkodna. Nem láttam semmit benne, csak valami iszonyatos káoszt. Ez nem is ember. Ez egy szörnyeteg.

            A bakancsa koppan a padlócsempén, én pedig biztos vagyok benne, hogy lát engem. De ha nem, akkor a fekete sisakján elég csak bekapcsolnia az éjjellátót, vagy a hőkamerát és azonnal észrevesz. Még be is céloz a rendszer. Azt hiszem, most érkezett el a vég. Ebből már nem szabadulok. Zsolt egyre közelebb van.

            Hirtelen tőle balra fordul és hatalmas lángcsóva lövell ki a lángszóróból. Egy fémszekrény lángolni kezd. A félhomálynak lőttek. Dacolva a veszéllyel lép a tűzhelyek felé. Az egész konyha bármikor felrobbanhat, de ez az ember teljesen higgadtan áll ott. Szerintem gyönyörködik a lángokban. Háttal áll nekem. Most kéne kiszaladnom innen. Amint ez kigondolom, már meg is fordul.

Egyenesen felém néz. A lángszóró lassan felém irányul. Észrevett. Közel vagyok hozzá. Reménytelenné vált a helyzetem. Hát így lesz vége. Behunyom a szemem. Remélem, Nikinek nincs baja.

Ekkor valaki berúgja az ajtót. Zsolt azonnal fordítja a fejét. Lövéseket hallok. A kommandósruha golyóálló mellénye bár megvédi, az ámokfutó elveszti az egyensúlyát és hanyatt vágódik.

Azonnal eltolom a szekrény ajtaját és kimászok onnan. A legnagyobb meglepetésemre Nikit pillantom meg az ajtóban.

            - Angéla! – kiáltja meglepetten. – Gyere ide, gyorsan!

            Odaszaladok hozzá, és visszafordulva látom, hogy Zsolt valami követhetetlen gyorsasággal felpattan a földről. Niki tüzet nyit felé, mire annak a sisakjáról lepattannak a lövedékek.

            A Nővérem gyorsan kilök a folyosóra, aztán követ engem. A liftek irányába akarunk menni, de ott minden lángol. Futni kezdünk a lengőajtó felé, ahol szintén lángol minden. A katonák mind halottak. Viszont feltűnik valami.

            - Miért nem jön a vízsugár? – kérdem.

            - Nem tudom, Angéla – feleli Niki. – Siessünk. A másik lifthez megyünk.

            A riasztó hangja hirtelen megszűnik és hallom, amint mögöttünk kivágódik a lengőajtó. Megfordulunk. Niki átad nekem egy pisztolyt. Zsolt közeledik felénk a fekete ruhájában és a sisakjában. A megállíthatatlan gonosz. Tüzet nyitunk rá, mire elveszti az egyensúlyát, de kitartóan próbál tovább menni.

            Lángot lövell felénk. Majdnem elér minket. Maximumra kapcsolt. Niki megfogja a kezem szaladni kezdünk a lengőajtó felé. Egyre nagyobb forróság. A Nővérem belerúg az ajtóba és egy újabb hosszú, fehér folyosón találjuk magunkat. Nemsokkal utánunk Zsolt is berúgja utánunk az ajtót és hallom a lángszóróból kilövellő lángok rémísztő hangját. Eközben Nikire is figyelek, nehogy eltalálja őt ez az őrült. A liftek nagyon messze vannak. Szinte végtelennek tűnik az út.

            Niki megfordul és hármat lő. Én is megfordulok. Zsolt hanyatt vágódik. Szaladunk tovább. Olyan reménytelen ez az egész. Hallom, amint az ámokfutó felpattan és lángszóró is működésbe lép. Bakancs csattog mögöttünk. Nem lehet megállítani. Ernő megmondta. Már értem, miért félt így tőle. Egyre forróbb a levegő mögöttünk. Olyan, mintha nyár lenne. A lángok egyre közelebb vannak. Egy ilyen katonai lángszóró nagyon sokáig képes ontani magából tüzet. Esély nincs arra, hogy hirtelen kifogyjon, vagy hogy hamar csökkenjen az ereje. Nagyon gyorsan szalad mögöttünk. Ha most lefékezünk és visszafordulunk, könnyedén eltalálhat minket.

            Ekkor valamiért Zsolt lassulni kezd. Hirtelen. Mint aki készül valamire. De mire? Látom a lépcsőház ajtaját. Valami villan egyet vörös fénnyel. Egy kereszteződés jön. Megint villan egyet valami az ajtóknál.

            - Niki! – kiáltom. – Valami villog ott! Az ajtóknál!

            A Nővérem megfogja a kezem és lefordulunk jobbra. Abban a pillanatban robbanást hallunk a lift irányából. Ahogy sejtettem. Robbanószerkezet volt az ajtóhoz rögzítve. Nyilván Zsolt tette oda.

            Egy másik hosszú folyosón szaladunk, melynek végében van egy jobbkanyar. Az épület oldalában vagyunk. Irodák sorakoznak a jobboldalon, balra pedig ablakok melyek a másik trapéz alakú épületre néznek. Megállunk, Niki maga mögé lök, hogy védelmezzen és tüzelni kezd Zsolt irányába. A férfi kilép a lángok közül és lassan, higgadtan közeledik. A Nővérem folyamatosan tüzel felé, de annak sisakjáról lepattannak a lövedékek, a ruhája pedig valami legújabb gyártmányú, speciális öltözék lehet. Bár néha elveszti az egyensúlyát, mégis töretlenül közeledik. A kezében pedig ott a lángszóró. Kilépek Niki mögül és én is lőni kezdek. Próbálom eltalálni a fegyverét. Esélytelen, pedig az a megoldás. Ha az felrobban, akkor meg tudjuk állítani ez azt őrültet.

            Nem sikerül. Egyre közelebb van. Niki megfogja a kezem és szaladni kezdünk előre. Hol van a többi katona? Lehet, hogy nem voltak itt olyan sokan. Esélyünk nincs ezzel a szörnyeteggel szemben. Jön és megállíthatatlan. Hallom a lángokat előtörni. Mintha a pokol elevenedne meg mögöttünk.

            Maga az ördög üldöz minket.

            Egyre közelebb van.

folyt.köv.

2023.február 11-17.

Budapest

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

4.évad/15.rész

Jelenben maradni

            Hétéves vagyok és egy jósnővel ülök szemben. A gyönyörű fekete haját nézem és a csillogó zöld szemeit. Egy kicsit olyan az arca, mint egy fiatal, mesebeli boszorkánynak, aki a jó oldalon áll és nem fog bántani. Kedves mosolyával próbál nyugtatni, mert látja, hogy nagyon feszült vagyok. Még sosem voltam jósnőnél és félek tőle. Nehogy elvarázsoljon, mint a mesékben.

            - Angéla - mondja a nevem lágy hangon. – Ugye nem félsz?

            Körbenézek a sötét szobában, ahol különféle tárgyak sorakoznak. A függöny elhúzva és csak a gyertyák adnak némi fényt, melyektől megcsillan a jósgömb. Anya nincs itt, mert azt hittem bátor leszek és megkértem, hogy maradjon kint. De most félek egy kicsit. A jósnő persze látja rajtam.

            - Ne félj – súgja.

            - Rendben – bólintok.

            A gömbre néz és elismerően bólint.

            - Egy művészlelket látok – mondja halkan. – Éppenséggel te vagy az.

            - Művész? – kérdezek vissza.

            - Mesélni szeretsz. Igaz?

            - Igen.

            - Írni is szoktál. Főleg történeteket. Meséket. De van, hogy csak a gondolataidat.

            Ledöbbenek. Ez a nő tuti beszélt anyával. Vagy tényleg látja ezt a gömbben? Tényleg vannak csodák?

            - Nagyon jószívű vagy – súgja és felpillant rám. – Ezt a gömb nélkül is látni.

            Elmosolyodok egy pillanatra. Ő pedig szintén szelíd mosollyal nézegeti a gömböt. Kezdek megnyugodni. Aztán a mosolya hirtelen lefagy. Aggódni kezdek. Sóhajt egyet, aztán egy kicsit szomorú mosollyal ismét felpillant rám.

            - Nagyon sok kihívás vár rád – mondja lágyan. – De a végén győzni fogsz. Híres írónő leszel. Milliók fogják olvasni a könyveidet. Látok egy tóparti házat az erdőben. Látom, amint mosolyogsz. Nehéz utat jártál be, de eljutottál a célba. Boldog leszel. Nagyon boldog. Ám előtte keresztül kell menned egy nehéz úton.

*

            Jelen.

Soha életemben nem koncentráltam ennyire. Nem értem, hogy miért jönnek az emlékek. A jelenben kell maradnom. Figyelnem kell. A Lázbérci Tájvédelmi körzetből kiérve, Dédestapolcsány felé vesszük az irányt. Ez még mindig a veszélyzóna része, ahol hemzsegnek az ellenállók. Sűrű erdővel körbevett, kanyargós úton haladunk dél felé. Amikor fák néha elfogynak, mindig kis híján meghúzom a ravaszt. A magasra nőtt növények között akár katonák, vagy éppen drónok is rejtőzhetnek. A monitor nem jelez ellenséget, azonban ez nem ok arra, hogy megnyugodjak.

            - Angéla – szól hátra Niki. – Nagyon figyelj! Lekanyarodunk egy mellékútra, hogy megkerüljük a települést.

            - Oké – nyugtázom.

            - Figyelnek minket. És le vannak árnyékolva.

            - Tudom.

            - Azért nem jöttek utánunk a bázisról, mert biztosak abban, hogy nem érünk a biztonságos zónába.

            - Értettem.

            A Nővérem bevesz egy meredek kanyart és a dombos, erdős területhez egyre közelebb kerülünk. Egy kicsit balra fordulok a székkel. Olyan gyönyörű tájat látok, olyan költőit, amit legszívesebben órákig csodálnék. De ez már nem az a hely, ami régen volt. Ez már egy háborús övezet.

            A fák kétoldalt megjelennek az út mentén. A rókára sem merek nézni, annyira figyelnem kell. Jobbra fordulok a székkel. A bokrok egyre nagyobbak és egyre sűrűbben sorakoznak a fák. A rendszer továbbra sem jelez semmit és olyan sebességgel haladunk, hogy szinte esélytelen észrevenni bármit is időben. Nem baj, Angéla. Neked sikerülni fog. Ne feledd, őrködsz. Védelmezel.

            Az ég tiszta. A nap süt. Egyetlen drónt sem látni. Balra fordulok székkel, aztán egyenesbe fordulok. Egy lejtős szakasz közeledik, de nem tart sokáig. A végében látok valamit. Az emelkedő után. Valami épület. Ráközelítek a monitoron. Nem épület. Egy kamion utánfutója felborulva. Szerencsére nem foglalja el teljesen az utat. Maga a jármű is felborulva hever egy árokban.

            Nem tudom, miért, de szörnyű csapdát érzek. A monitor bal alsó sarkában a hátsó kamerák képére pillantok. Nem látok közeledni senkit. Megyünk fel az emelkedőn, közben jobbra fordulok. Ismét a bal alsó képre pillantok, aztán jobbra. Ráközelítek az utánfutóra. Az ajtaja tárva nyitva, de semmit sem látok benne. Rejtőzködő katonát sem. A kamion is tiszta. Nem. Egy pillanat. Valamit láttam mellette. Ám akkor beérünk az utánfutó vonalába. A fák irányába fordulok a székkel.

            - Niki! – szólok előre. – Valami volt ott a kamion mellett!

            - Tisztán láttad? – kérdi.

            - Nem! De kell ott lennie valaminek!

            A Nővérem rágyorsít. Az utánfutót elhagyjuk, a kamiont is nem messze tőlünk, aztán egy óránál egy hosszú ágyú fordul felénk a fák között. Egy drón őrszem, ami a zóna ezen szakaszát hivatott védeni. 

            - Niki! – kiáltom.

            - Látom! – szól vissza. – Kapaszkodj!

            A Nővérem lefékez, mire egy rakéta süvít el közvetlenül a járművünk előtt. Én meg sem várom a parancsot, azonnal elindítok két rakétát a drón felé. Az ágyú hihetetlenül gyorsan fordul felénk, de végül felrobban. Elszáguldunk a lángok mellett, aztán egy hosszú jobb kanyar után valahonnan egy rakéta csapódik a mellettünk húzódó szalagkorlátba. A robbanás erejétől a jármű inogni kezd, súroljuk a szembejövő sáv menti korlátot, kis híján az árokban kötünk ki, de szerencsére Niki egyenesbe kormányozza a járművet. Visszasorolunk a sávunkba, én pedig balra fordulok.

            Egy újabb őrszemet látok, melynek ágyúja éppen becéloz minket. Kilövök felé egy rakétát. Szerencsére a gép felrobban, mielőtt tüzelne. Egy újabb kanyar közeledik. Fogalmam sincs merről jöhet a támadás. Angéla, gondolkozz. Teljesen egyértelmű, hogy jobbról. Készülj fel. El kell hárítanod a veszélyt. Életet kell mentened. Ez a kötelességed. Most őrködsz és védelmezel.

            Újabb emlék jön. Megállíthatatlan.

*

            Apa kiengedi a hosszú szőke haját, megnézi a tükörben a viking ruháját. Én most angyalnak öltözve figyelem őt és próbálok nem nevetni. Nem sikerül. Apa felém fordul és kihúzza magát.

            - Kineveted az atyádat, leányom? – kérdi színészkedve.

            Gyorsan visszafogom magam, de nem sokáig bírom. Kirobban belőlem a nevetés. Anya belép a nappaliba. Boszorkánynak öltözött, még kalapja és seprűje is van. Végignéz apán, aki elkezdi fésülni a nagy szakállát.

            - Te jó ég – mondja anya vigyorogva. – Te már megint nagyon beleélted magad.

            - Nekem egy boszorkány ne mondja meg! – harsogja apa. – Én a jéghideg észak legendás nagy harcosa vagyok!

            Eldőlök a kanapén a nevetéstől. Néhány perc múlva már az utcán sétálunk. A nap már lement és kellemes őszi illatot érzek. Amikor jönnek velünk szemben a boszorkánynak öltözött szomszédok, apa egy hatalmasat böffent. Utána rám mutat.

            - Angéla volt! – mondja.

            A téren találkozunk Vincével, aki most betyárnak öltözött. Apa elenged egy csatakiáltást, aztán megkergeti a nagybátyámat, aki a műanyag poharát eldobva, hangosan kacagva szalad a tér másik végébe, apa pedig utána.

            - Apád most is bolond – mondja anya.

            A fellépő zenekarok zenéire táncolunk. A barátaim is ott vannak. Csillognak a szemek. Eszembe jut a jósnő. Nagy kihívások várnak rám, de majd boldog leszek. Minden célom elérem. De előtte vár rám valami.

            Mi lehet az?

*

            Jelen.

            A könnyeimmel küszködök. Nem szabad emlékezni. Anya, apa, Vince és a barátaim. Senki sem él már. Elveszítettem mindenkit. De Nikit nem. Nem fogom. Őt már nem vehetik el tőlem. És Bencét sem.

            Jobbra fordulok a székkel. A sűrű fák között rejtőzhetnek a drónok. Jobbra kell lennie a következőnek. Ott kell lennie. Jönni akar egy emlék, de erősen koncentrálok a monitor képére. Miért most törnek fel az emlékek? Miért jönnek? Miért? Mert lemerültél, Angéla. Lemerült az agyad. És most menekülni próbál az emlékekbe. Megtörtem? Nem, nem törtél meg. Nem törtem meg, a lelkem a régi. Nem égtem ki. Csak elhaladtam a határaim mellett. Régen, amikor nagyon meg voltam ijedve, akkor gyakran eszembe jutott valami szép emlék. Nyilván most is az lehet. Angéla! Koncentrálj!

            Egy óránál két bükkfa között észreveszek valamit. Egy újabb ágyú. Szélsebesen fordul felénk. Azonnal tüzel.

            - Niki! – kiáltom.

            - Látom! – kiált vissza.

            Niki félrerántja a kormányt, a rakéta pedig elsüvít mellettünk. Én becélzom az ágyút és rányomok a piros gombra. Eltalálom a drónt, ami felrobban. Egy hosszú kanyar következik. Nagyon elkezdek félni. Nagyon rossz érzésem van. Koncentrálnom kell. Erősnek kell lennem. Angéla! Maradj a jelenben!

            A kanyar után ledöbbenek. Három drón száguld felénk és mind rakétát indít felénk. Niki balra rántja a kormányt. Kikerüljük a rakétákat, a gépek pedig elsüvítenek felettünk. Megfordulok a székkel. Golyózáport zúdítok a drónokra. Az egyik rögtön megsemmisül, a másik kettő pörögve kikerüli a lövedékeket, majd elsüvítenek felettünk. Visszafordulok a székkel. Szédülök egy kicsit. Becélzom az egyiket, mielőtt ismét szembe fordulna velünk. Kilövök egy rakétát, mire a drón felrobban. A másik megfordul. Ellövöm az egyik szárnyát, amitől a forogva a fák közé zuhan.

            Ekkor felbukkan egy újabb a fák fölött. Becélzom és tüzelek. Kikerüli, aztán üldözőbe vesz minket. Elindít egy rakétát. Niki jobbra rántja a kormányt. A lövedék elsüvít mellettünk. Éppen tüzet nyitnék a drónra, amikor eltűnik a monitor képe. Rácsapok, egy pillanatra visszatér, aztán megint eltűnik.

            - Niki! – kiáltom. – Eltűnt a kép!

            - Merülőben van az energia! – szól vissza.

            Bence ekkor felpattan a székből és a fegyverével az oldalsó ajtó felé szalad. Kinyitja, majd a kapaszkodóban megkapaszkodva lőni kezdi a drónt. Próbálom újraindítani a rendszert, eközben a jármű is lassulni kezd.

            - Vigyázz Bence! – szól Niki. – Kapaszkodj!

            Ekkor a Nővérem balra rántja a kormányt. Egy újabb rakétát kerültünk ki. Bence kitartóan lövi a gépet, ami még mindig mögöttünk van, nyilván lelassított. Eközben olyan a jármű, mintha üresben gurulna. Előre nézek és látom, hogy a műszerfal kijelzői is kezdenek elsötétülni.

            Kicsatolom a biztonsági övet, kipattanok a székből és a hátra szaladok a jármű másik végébe. Niki jobbra rántja a kormányt, én pedig elterülök a padlón. Nagyon nehezen, de sikerül talpra állnom. A töltőt keresem. Kell lennie kettőnek is. A szekrényekbe, aztán a padsor kapaszkodójába kapaszkodok, mire végül odaérek a töltőkhöz. A nagy, fehér, kazettához hasonló tárgyak ott sorakoznak. Mindkettő a helyén van. Kicsatolom az egyiket, majd elkezdem a műszerfal felé húzni.

            Nagyon nehéz. Egyensúlyoznom kell. A Nővérem döbbenten fordul hátra. Bence meglátja, mit csinálok és gyorsan beljebb húzza az ajtót, nehogy kiessek. Végül odaérek a műszerfalhoz és a töltő vezetékét rácsatolom. A műszerek azonnal világítani kezdenek. A női géphang megszólal.

            - A biztonságos zóna öt kilométerre déli irányban! – mondja. – Forduljon jobbra az első kijáraton!

            Visszaszaladok, beülök a székbe. A monitor bekapcsolt már és látom a drónt, ahogyan a vörösen izzó szemeivel közeledik felénk. Becélzom, majd lenyomom a piros gombot. Eltalálom és felrobban.

            Bence becsukja az ajtót és elismerő mosollyal pillant felém.

            - Ügyes harcos vagy! – mondja és visszaül Niki mellé.

            - Szép volt, hugicám – dicsér meg a Nővérem.

            A monitor nem jelez veszélyt, mivel a környéken lévő gépek mind le vannak árnyékolva.

            - Forduljon jobbra! – hallom a géphangot. – Forduljon jobbra!

            Pusztaságba érünk és egy körforgalomban jobbra az első kijáraton lefordulunk.

            - A biztonságos zóna négy kilométerre! – folytatja. – Tartsa a jelenlegi irányt!

            Niki lekapcsolja a géphangot. Feszült csend telepszik ránk. Hamarosan ismét fák fogják határolni az utat. Figyelek. Küzdök az emlékek ellen. A jelenben kell maradnom. Védenem kell őket. Védenem kell a szeretteimet. Küzdök az emlékek ellen. Nem búcsúzom soha azoktól, akiket elveszítettem. Nem fogok búcsúzni. Örökre élni fognak bennem és fogok emlékezni. De most a jelenben kell maradnom.

            Bence felé pillantok. Valamit mond Nikinek.

*

            A biztonságos zónában állunk az úton. Nem olyan régen fogtam fel nagy nehezen, hogy elvileg megmenekültünk. Még mindig félek. És szomorú vagyok, amiért megtudtam, Bence mit mondott a Nővéremnek. Ebben a körzetben rejtette el az egyik járművét. Nem akar velünk jönni. Ott áll egy fekete terepjáró mellett és a könnyeimmel küszködve figyelem, amint feltölti energiával.

            - Biztos nem akarsz velünk jönni? – kérdem reménykedve.

            Felém fordul a szomorú mosolyával. Leguggol hozzám és egyenesen a szemembe néz a kék szemeivel. A félelmetes szemeivel, amiből kedvesség sugárzik felém. Nem akarom, hogy elmenjen.

            - Gyere velünk – súgom. – Elmondjuk, hogy segítettél nekünk.

            - Fogunk még találkozni, Angéla – mondja lágyan.

            - Mikor?

            - Azt nem tudom. Csak azt, hogy szeretnélek még látni titeket.

            - Én is téged.

            Csillog a szeme. Ő is könnyezni fog, de látom, hogy nagyon igyekszik erősnek mutatkozni.

            - Te egy különleges lány vagy, Angéla - mondja. – Több lettem melletted, mint ami voltam. Találkoznom kellett veled. Nagy és szép jövő áll előtted. A nagyon sok nehézség után, el fog jönni az a korszak, amiben majd békében és boldogságban élsz. Régóta jár már neked. És el fog jönni.

            Patakokban folynak a könnyeim. Átölelem és próbálom elfogadni a tényt, hogy nem jöhet velünk. A hadsereg nem kegyelmezne neki. Hiába mentett meg minket. El kell engednem. Olyan, mint apa, és mégis el kell engednem.

            - Találkozunk még – mondom. – Találkozunk.

            - Tudom – súgja. – De maradj a jelenben. Védened kell azokat, akik ugyanúgy félnek, mint te. És védened kell a nővéredet. Ez most a feladatod. És vagy olyan erős, hogy ezt rád lehessen bízni.

            - Vigyázz magadra, kérlek.

            Majdnem apának szólítom. Bevillan előttem apa mosolya, ahogy felém fordul, miközben a kertben sütöget. És most végig nézem, hogy Niki is átöleli Bencét, valamit súgnak egymásnak.

            Úton vagyunk, én pedig Niki mellett ülve figyelem az egyik monitorról, ahogy Bence ott áll az úton a terepjáró mellett. Minket figyel. Olyan jó lenne, ha utánunk jönne. Olyan, mintha apát kaptam volna vissza. Mintha ő küldte volna nekem. Nikit anya küldte, Bencét pedig apa.

            - Hiányozni fog – súgom.

            - Nekem is – bólint Niki.

            Látom, hogy ő is szomorú.

            - Fogjuk még látni? – teszem fel a kérdést.

            A Nővérem halványan elmosolyodik.

            - Szerintem igen – súgja. – Van egy olyan érzésem.

            - Nekem is – bólintok.

            - De most maradj a jelenben, hugicám. Őrködnünk kell.

            A napfényt bámulom a szélvédőn át. Engedem, hogy beragyogja az arcomat.

            - Igen – súgom. – Ez a feladatunk.

folyt.köv.

2023. február 4-10.

Budapest

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

4.évad/14.rész

Ellenségek között

            A bal kanyar után ledöbbenek. Lassan Niki és Bence felé fordulok, akik szintén meglepődtek. Az út, mely elvileg a lifthez vezető, hosszú folyosóhoz vezet, olyan, akár egy labirintus. Egy újabb bal kanyar, aztán nyilván egy jobb. Talán. És alig van pár darab a kisebb lámpákból, melyek épphogy adnak valami fényt. Azt hiszem most kellene feladni az egészet és alkudozni az ellenséggel.

            - Erről nem volt szó – súgom és visszafordulok a bizonytalan, rövid folyosó felé.

            - Elfelejtettem – vágja rá Niki.

            - De ez tényleg ahhoz a folyosóhoz vezet?

            - Igen. Oda.

            A Nővérem ekkor felém fordul azzal a magabiztos mosolyával. Ilyenkor elvileg meg kéne nyugodnom. Néha sikerült.

            - Ne aggódj - súgja.

            - Próbálok - mondom.

            Niki Bencéhez fordul.

            - Én megyek előre – mondja ellentmondást nem tűrően.

            - Biztos? – kérdi az.

            - Biztos.

            Niki megáll az első kanyarnál, mi pedig a falnál, óvatosan állunk be mellé. A Nővérem nagy levegőt vesz, gyorsan a járat felé fordul. Egy másodperc töredéke alatt ledöbben és tüzelni kezd. Visszahúzódik a fedezékbe, közben pedig valami, feltehetőleg egy drón, viszonozza a tüzet.

            - Ketten vannak! – kiáltja a Nővérem. – Nem drónok! Katonák!

            Golyók záporoznak felénk. Niki azonban higgadt marad. Felnéz a mennyezetre. Követem a tekintetét. Pontosan felettünk van egy szellőző. Jó széles. A Nővérem ezután Bence felé fordul.

            - Segíts nekem egy kicsit – mondja neki. – Meglepem őket.

            - Biztosan jó ötlet? – kérdi Bence.

            - Bízz bennem. Vigyázz utána Angélára.

            Aztán vet felém egy pillantást.

            - Nyugi, hugicám – súgja. – Tudom, hogy mit csinálok.

            - Remélem – mondom a félelemtől reszketve.

*

            Miközben Bence felveszi a harcot a katonákkal, Niki valahol a fenti járatokban halad előre. Remélem, hogy nem téved el. Remélem, hogy ez az utolsó kockázatos lépése és utána már azért megfontoltabb lesz. Na, persze, Angéla. Ne álmodozz. Próbálom magam megnyugtatni, amikor tűzharcban egy másik zajra is figyelmes leszek. A hajszárító hang. Az első gondolatom az, hogy felettünk halad a szellőzőben Niki után. Ám hirtelen látom az előző kanyarban felvillanó vörös fényeket.

            A sarok irányába fordulok. Szólni akarok Bencének, de akkor a drón hirtelen befordul felénk. Nem hibázhatok. Azonnal tüzelni kezdek a forgótárcsák felé. Teljesen reménytelen a helyzet, mert nem tudunk elrejtőzni sehol. Felsikoltok, mire a drón egyik szárnya leszakad és a gép körbe-körbe pörögve visszazuhan a kanyarba. Valahol a fal mellett fel is robban. Bence döbbenten pillant arra.

            - Ügyes vagy, Angéla – dicsér meg.

            Nem tudok erre reagálni, mert rettegve várom, mikor bukkan fel egy újabb gép. Ekkor a lövések abbamaradnak. Bence visszafordul mellém. Fülelünk. Hallunk két csattanást, aztán megint csend.

            - Tiszta a terep! – kiáltja Niki.

            Egymásra nézünk Bencével. A Nővérem egy zseni. De tényleg. Kilépünk a fedezékből és egy rövid folyosóra érve látjuk is Nikit. Amint odaérünk hozzá, elmosolyodik. Nagyon büszke vagyok rá.

            - Egy darabig aludni fognak – mondja a Nővérem.

            A földön fekvő, ájult katonákra pillantok.

            - Nincsenek többen – folytatja Niki. – Legalábbis ezek azt mondták. Odafent azonban sokan vannak és próbálják valahogyan nyomon követni az eseményeket. Persze, elnézve a működésképtelen kamerákat, erre nem sok esélyük van.

            Bence a labirintus felé pillant.

            - De a liftnél vannak működő kamerák – mondja.

            - Így van – súgja Niki sejtelmes mosollyal. – Nekem pedig van egy jó ötletem.

            Azzal a katonák felé pillant.

*

            Néhány perc múlva Niki és Bence az ellenállók egyenruhájában kísér engem a hosszú folyosó felé. Nem hiszem, hogy beválik az ötlet. Elvileg én vagyok most a fogoly és az őröknek pedig el kell hinniük. Ha olyan modern a biztonsági rendszerük, mint amilyen a miénk, akkor a küldetés már most elbukott.

            Amikor a folyosó sarkához érünk, Niki Bence felé fordul.

            - Készülj fel – súgja, aztán felém pillant. – Ne aggódj, fedezni fogunk.

            - Én titeket féltelek – vágom rá.

            - Nem lesz semmi baj. Ezek amatőrök.

            A Nővérem szerint mindenki amatőr. Nem akarok vitatkozni vele. Jobb, ha elhiszem, hogy igaza van.

            Befordulunk a sarkon és a távolban már látjuk is a liftet. Niki és Bence határozottan lépdel előre, én pedig középen, lehajtott fejjel, eljátszva, hogy rémült vagyok. Túlságosan nem kell megerőltetnem magam, hogy hiteles alakítást nyújtsak. Még a negyedénél sem járunk a folyosónak, amikor az egyik kereszteződésből jobbra egy járőr drón fordul be hirtelen. Megrémülök, de nem lassítok. A bajtársaim sem. Bence még int is egyet a gép irányába, ami minket figyel a vörös szemeivel.

            - Nem mond senki semmit – súgja Niki. – Maradjunk csendben.

            A drón elkezd felénk közelíteni. A kereszteződés másik sarkáról már a hajszárító hangját hallom. Egy nagyobb drón kanyarodik be a járőr drón mögött. Nem támadnak, de figyelnek. Szerintem próbálnak beazonosítani minket. Ezeket a gépeket mi fejlesztettük ki és ha nem programozták át őket teljesen, akkor rá fognak jönni, hogy nem az ellenállókhoz tartozunk. Akkor viszont nagy bajban leszünk.

            De nem támadnak. Ahogy közeledünk feléjük, a járőr drón kezd lassan megfordulni és a másik lassan visszafordul a kereszteződésnél balra. Ekkor megszólal Bence, vagy Niki rádiója.

            - Látjuk magukat! – mondja egy férfi a vonal túlsó végéről. – Jelentést kérünk!

            Bence előveszi a rádiót.

            - Elfogtuk az egyik foglyot – mondja bele határozottan. – A másik kettő a szellőzőjáratokon át elmenekült a kettes folyosónál.

            - Rendben! Szép munka! Hozzák fel a foglyot az első emeletre!

            - Vettem.

            Ha most szabadna elmosolyodnom, akkor biztosan megtenném. Bence olyan ügyesen alakította az ellenálló katonát, hogy pillanatok alatt meggyőzte azt a valakit. Szerintem Niki is büszke rá. Azonban még jobb, ha nem bízom el magam. Még nem vagyunk a liftben. Még nem tartunk a kijárat felé sem. Nincs még járművünk sem, amivel elhagyhatjuk a bázist. Félve, de felpillantok Nikire. Látom, hogy tervez.

            Amikor beszállunk a liftbe, halvány reményt érzek megcsillanni. Lehet, hogy simán kijutunk innen? Azonban amint becsukódik a lift ajtaja, ez az érzés azonnal elpárolog. Csak a szerencsén múlik a sorsunk.

*

            Niki a parancs ellenére a földszint gombját nyomta meg, ami miatt az első emeleten tartózkodó tiszt alighanem gyanakodni fog. Ám a Nővérem olyan rutinos nyugalommal cselekedett, mintha erre kapott volna parancsot. Felnézek Bencére is. Olyan higgadt, mintha otthon lenne.

            A lift megrázkódik. Megérkeztünk. A rókára nézek. Veszélyt jelez. Az ajtó szépen lassan kinyílik egy csapat ellenálló katonát pillantunk meg, akik egyenesen a szemünkbe néznek. Itt a vég. Lebuktunk. Miért is hittem abban, hogy ez sikerülhet? Máshogyan kellett volna feljutnunk.

            Azonban a katonák félreállnak, hogy ki tudjunk lépni a liftből. Niki és Bence tiszteleg nekik, azok pedig viszonozzák. Egy szót sem szólnak. Csak vetnek felém egy pillantást, aztán ennyi. Hihetetlen. Mindnyájan belépnek a liftbe és ahogy látom, a mínusz harmadik szint gombját nyomják meg.

            Egy széles, fehér folyosón állunk, melynek jobboldalán ablakok sorakoznak, ahonnan a kinti ragyogó napsütés fényei szűrődnek be. Már nagyon hiányzott. De nyugalom, Angéla. Még jutottunk ki. Baloldalt fehér elektromos ajtók sorakoznak. A folyosó közepén, egy kereszteződésben három katona áll egy beléptető kapunál. Higgadtak. Nem úgy tűnik, mintha riadó volna.

            Niki és Bence határozottan indul meg abba az irányba. Kinézek az egyik ablakon és rögtön megpillantom a mi speciális járművünket. Az oldala egy kicsit meg van horpadva, a torony azonban csodával határos módon sértetlennek látszik. Felnézek a Nővéremre, aki szintén a tankot figyeli kifejezéstelen arccal. Megint jobbra pillantok. Nagyon sok régebbi gyártmányú harckocsi van odakint, amit tőlünk loptak. Régiek. De nem veszélytelenek. Ha sikerül visszaszereznünk a járművünket, túlságosan nagy előnyben nem leszünk. És lehet, hogy be sem fog indulni.

            A beléptető kapunál az egyik katona elénk lép. Vet felém egy szigorú pillantást, aztán Nikihez fordul. Megállunk.

            - Ez nem az első emelet – mondja barátságtalanul. – Azonnal forduljanak vissza. A hadnagy már várja magukat.

            - Mikor beszélt vele? – kérdezi a Nővérem határozottan.

            - Tíz perccel ezelőtt.

            - Akkor az a korábbi parancs lesz. A hadnagy néhány perce azt az utasítást adta, hogy a kadét a megszerzett tervrajzok kiegészítő oldalait tartalmazó adathordozót átadja a speciális járműből. A lány tudja, hol vannak azok elrejtve.

            A katona elismerő mosollyal pillant felém. Aztán a rádiójáért nyúl. Mozdulni sem merek a félelemtől. Ám a tiszt végül félre áll és rányom a nyitásra, a villák pedig kattannak egyet, majd lebillennek. Niki és Bence átkísér engem és határozottan folytatjuk az utunkat. Éppen lefordulnánk balra, amikor a katona utánunk szól.

            - Tizedes!

            Megállunk. Niki Bence egyenruhája felé pillant. Aztán lassan megfordul.

            - Igen? – kérdi.

            - A jármű ajtaja zárva van – feleli az. – A kódot majd rádión kérheti el.

            - Új a kód?

            - Nem, a régi.

            - Értettem. Köszönöm, tizedes.

            Azzal folytatjuk az utunkat. Lefordulunk balra egy szintén fehér folyosó felé, ahol több katona is felénk tart. Bence egyenruhájára pillantok. Látom a rangjelzést. Őrvezető. Még jó, hogy Niki ilyen óvatos, Bence pedig higgadt maradt. Simán lebuktunk volna. A katonák nagyon figyelnek minket, de nem szólnak semmit. Egyik pillanatban még gyanakvónak tűnnek, a másikban inkább kíváncsinak.

            Jobboldalt az ablakokból jól látszik a speciális jármű. Közelebbnek tűnik. Olyan jó lenne már benne ülni és a biztonságos zóna felé tartani. Gyorsan előre nézek. Nem, nyugalom. Légy erős, Angéla. Gondolkodnod kell. Fel kell készülnöd a küzdelemre. A folyosó balra kanyarodik. Megint ezek a kanyarok. Nem tudom, hogy ki tervezte ezt a bázist, de biztosan nem volt valami tehetséges. Ennél még én is jobb épületet terveznék. Mondjuk olyat, amiből könnyű kijutni.

            Balra fordulunk, ahol három katona közeledik felénk. Nagyon rossz érzésem támad. Nagyon fenyegetően közelednek. Figyelnek minket. A középen haladó látszólag próbál beazonosítani minket. Nem vagyunk neki ismerősek. De hát sokan szolgálnak itt, állítólag. Nem ismerhet mindenkit. A többiek felé fordul. Valamiről tanácskoznak, miközben egyre közelebb érnek. Felkészülök a legrosszabbra. Olyan, mintha készülnének valamire. Kintről kiabálásokat hallok.

            A katonák végül tisztelegnek, majd ellépdelnek mellettünk. Kinézek az ablakon. Több katona egy épület kapuja felé szalad. Látom a nagy falakat. Ám a főbejáratot sehol sem. Nagy valószínűséggel annak mentén haladunk. Balra fehér, trapéz alakú ajtókat látok. Irodák lehetnek? Az üvegén át nem látok semmit, csak fehér falakat, melyeken megcsillan a kinti napfény.

            A folyosó jobbra kanyarodik. Remélem, ez már utolsó lesz. Egy ajtót akarok, amin keresztül kijutunk a járművünkhöz. Persze, el sem tudom képzelni, hogy hogyan fogunk kijutni a bázisról.

            Lefordulunk jobbra és szerencsére már egy egyenes folyosóra fordulunk. Elég hosszú, de a végében már ott van a trapéz alakú ajtó. Felette egy tábla jelzi, hogy ez már a kijárat. Ekkor megint kiáltásokat hallok. Mögülünk jön.

            - Gyerünk! – kiáltja valaki. – Nem juthatnak ki! Mozgás!

            Hallani, ahogyan szaladnak felénk.

*

            Bence és Niki azonnal megfordul. A katonák már a kanyarhoz közelítenek. A Nővérem lenyomja a piros gombot, mire egy rakéta süvít végig a folyosón. Bence is így tesz és még egy rakéta elindul.

            - Vissza! – kiáltja valaki.

            A rakéták becsapódnak. Odakint ezzel egy időben megszólalnak a szirénák. Szaladni kezdünk a kijárat felé. A folyóson is megszólal a sziréna. Amikor az ajtóhoz érünk a Nővérem megnyomja a nyitógombot. Az ajtó meglepően gyorsan nyílik ki. Kiszaladunk a napfénybe a járművünk felé.

            Valahonnan tüzet nyitnak ránk. Szerintem az őrtornyok felől. Egyre közelebb vagyunk a speciális járműhöz. Egy katona előszalad tőlünk balra az egyik régi speciális jármű mögül. Bence tüzet nyit feléje, mire az beugrik a kocsiba az oldalsó ajtón. A sziréna egyre hangosabbnak tűnik nekem.

            Odaérünk a járművünkhöz és Niki azonnal beírja az azonosítóját. A gép rendszere felismeri és azonnal kinyílik az oldalsó ajtó. Gyorsan belök engem. Bence fedez minket, folyamatosan tüzel az épületből kirohanó katonák felé. A Nővérem beszáll utánam, én felpattanok a földről.

            - Angéla! – kiáltja Niki. – Azonnal ülj a nehéztüzérségi székbe!

            A szék felé szaladok. Sértetlennek látszik, ahogy minden. Kész csoda. Bence is beszáll és gyorsan bezárja az ajtót. Beülök a székbe, lehúzom a monitort, ami szerencsére be is kapcsol. Van rajta repedés, de működik. Az egyik őrtorony felé célzok, ahonnan egy ágyú folyamatosan minket lő. Elindítok felé egy rakétát. Nikinek sikerül beindítani a járművet. A katonák felé fordulok, eközben hallom, hogy az őrtorony megsemmisül. Az ellenállók az egyik speciális jármű mögé rejtőznek.

            - Kapaszkodj, Angéla! – kiáltja a Nővérem.

            Megindulunk a speciális járművel. Niki balra rántja a kormányt, mire megfordulunk a nagy kapu felé. Biztosan acélból van. Ezt lehetetlen elintézni. Nem messze előttünk egy rakéta csapódik be.

            - Lődd a kaput! – parancsolja Niki.

            Becélzom a falakba épített nagy kaput, aztán kilövök egy rakétát. Aztán még egyet. És egy harmadikat is. A Nővérem lassítani kezd, eközben mind a három becsapódik. A lángoktól nem látok semmit. Folyamatosan lőnek ránk. A monitor jelez, hogy egy speciális jármű közeledik felénk. Csattanás. Ez mögöttünk volt. A monitor képe egy pillanatra elsötétül, majd eleinte remegő képpel, de végül helyreáll. Aztán látni, hogy a kapu jobboldali ajtaja darabokban hever odakint. Amilyen széles rés maradt, szerintem simán átférünk rajta a járművel. Nagyon remélem. Olyan közel van.

            Ismét csattanás. Megfordulok a székkel és már látom is a járművet, amivel üldözőbe vettek. Eközben Niki kihajt a bázisról. Beindítom a forgótárcsákat és golyózáport zúdítok a járműre. A sofőr hamar elveszti az uralmát a jármű felett és árokba borul a homokút mentén. Figyelem, amint elhagyjuk a bázist. Milyen hatalmas. Olyan akár egy vár, nagy falakkal körülvéve. És most távolodunk tőle. Szeretném kimondani, hogy megmenekültünk, azonban feltűnik nekem egy apróság.

            Miért nem küldenek utánunk senkit?

            - Angéla! – szól hátra Niki. – Nagyon figyelj! Veszélyzóna felé tartunk!

folyt.köv.

2023.január 28-február 3.

Budapest

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

4.évad/13.rész

Vörös szemek

            A térképről kiderült az is, hogy a mínusz harmadik emeleten vagyunk és a lifthez egy rettenetes labirintuson keresztül tudunk eljutni. Alaposan letértünk az útról. Reszketve figyelem, amint Niki és Bence kilép a folyosóra. Valahonnan hallani a hajszárítóra emlékeztető hangot. Valahonnan a félhomályból.

            Amint kilépek a monitorszobából, azonnal hátrálni kezdünk, mert nagyon úgy tűnik, hogy ez a két drón onnan jöhet, ahonnét mi. Niki megfordul és int nekem, hogy én is forduljak meg. A távolban, szemben, nem látunk ajtót. A hátborzongató, nagyon halvány fényben kezd kirajzolódni két kereszteződés, valamint egy másik fehér ajtó jobbra. Az üvegén keresztül nem szűrődik fény. De attól még veszélyforrás. A másik oldalon is van egy, majdnem azzal szemben. Sötét. De bárki lehet mögötte.

 Bence fedez minket, mi pedig az utat figyeljük. Niki nagyon koncentrál, de valamit forgat is fejében. Nyilván, miután memorizálta a térképet és a lehetséges útvonalakat, most a többi lehetőségeinket latolgatja.

            Mögöttünk a hang kezd erősödni, de valami megváltozott benne. Nem halkabb lett, inkább gyengébb. Nem tudom. Aztán szépen lassan kezd összeállni a kép. A rókára pillantok. Veszélyt jelez. A Nővérem felé fordulok, aki lassít a léptein. A kígyó szemei a távolba, balra fordulnak. A zaj felerősödik. És a néhány lépésre lévő kereszteződés bal sarka felől is hallani. Ahogy sejtettem. A drónok szétváltak. Halvány vörös fényt látok. A gép szemei. Kattanás. Valami pörög. Forgótárcsa.

            Niki rácsap a baloldali ajtó nyitógombjára, ami ráérősen, de elkezd kinyílni. Int nekem, hogy azonnal húzódjak fedezékbe. Utána kinyitja a jobb oldalt lévő ajtót is. Próbál Bencének is jelezni, de akkor a kereszteződésben megjelenik a két kis vörös fény. A Nővérem azonnal tüzet nyit, mire a drón azonnal viszonozza azt. Én a szobába ugrok. Látom, hogy Niki is a másikba és onnan tüzel.

            Bence. Neki nem sikerül elbújni. Megállok háttal az ajtófélfának dőlve. Egy. Kettő. Három. Kifordulok, tüzelni kezdek a közeledő drón irányába, ám az ügyesen kikerüli a lövedékeket. Aztán gyorsan, egy másodperc töredékrésze alatt Bence felé is pillantok, de sehol sem látom őt. Visszahúzódok.

            Lehet, hogy holtan fekszik, villan be előttem egy rémes kép. Niki folyamatosan tüzel a drónra, és hallom közeledni a másikat is. Egy pisztollyal nem túl sokat érek, de felkészülök az újabb támadásra.

            - Angéla! – kiáltja Niki. – Bújj el! Gyerünk!

            A szoba felé fordulok. A sötétben tapogatózva egy asztalba ütközök. Félre lököm az előtte lévő széket, majd óvatosan elbújok alatta. Hallok egy süvítést, melyet nyomban egy robbanás követ. A lángok megvilágítják a szobát, látok néhány fémszekrényt. Remélem, hogy se Nikinek, se Bencének sem esett baja. Még mindig hallom a hajszárítóra emlékeztető hangot, de már halványabban. Lehet, hogy már csak egy drón maradt? Lövéseket hallok. A forgótárcsa forog.

            - Bence! – kiáltja a Nővérem. – Hol vagy? Bence!

            Na, jó, én ezt nem bírom. Éppen ki akarok kúszni az asztal alól, amikor egy újabb süvítést hallok. Gyorsan visszabújok. Robbanás. Még a talaj is megremeg alattam. Hallok egy csattanást. A lángok adnak némi fényt. Most már nem érdekel, kimászok a búvóhelyemről és az ajtóhoz szaladok.

            - Niki! – üvöltöm. – Bence!

            Aztán látom a Nővéremet előjönni a szobából. A drón lángoló törmelékeit kikerülve lép oda hozzám.

            - Jól vagy? – kérdi.

            - Igen – felelem. – És te?

            - Minden oké.

            - Hol van Bence?

            Kilépünk a folyosóra. A távolban a másik drón is lángol. A férfi azonban sehol. Üvölteni akarok, de arra is képtelen vagyok. Ekkor a trapéz alakú folyosó egyik beugrójából előlép. Bence látszólag sértetlenül, a tüzet megkerülve lépdel hozzánk. Elmosolyodok. Életben van. Niki odasiet.

            - Megsérültél? – kérdi.

            - Rendben vagyok – mondja a férfi. – Szerencsém volt. Veletek minden rendben?

            - Igen. El kell jutnunk a lifthez. Tudom, merre kell menni.

            - Messze van innen?

            - Messze.

            Megfordulok a félhomályban. Még nem is látom az utat. De ott van. És ki fogunk jutni innen. A rókára nézek. Nagyon biztat.

*

            Egy sokadik folyosó közepén rejtőztünk el két szobából kihordott asztal mögött. Lépteket hallunk a közeli kereszteződés felől. Valaki határozottan közeledik. Nem óvatos. Nem fél egy cseppet sem. Egy zöld egyenruhát és sapkát viselő férfi fordul ki jobbról és megáll egy falon lévő szerkezet előtt. Kinyitja a fedelét és egy kisebb zseblámpa halvány fényénél ügyködik valamit. Nyugodtnak tűnik.

            Megszólal a rádiója.

            - Hol vagy? – kérdi valaki.

            A férfi megemeli a rádiót.

            - A mínusz harmadikon – feleli. – Ti küldtetek ide.

            - Te nem is tudsz a riadóról? – kérdi a másik a vonal túlsó végén.

            - Milyen riadóról?

            - Megszöktek foglyaink!

            - Tessék?

            - A három fogoly megszökött!

            - Mikor?

            - Hát, most! A drónok jelentették.

            - Akkor azok elintézik a dolgot.

            - Megszűnt velük az összeköttetés.

            - Kikkel?

            - A drónokkal! Te nem is hallottál semmit?

            - Dolgoztam a gépházban. Csak azt hallottam.

            - Azonnal gyere a földszintre a négyes folyosón át! Vetted?

            A férfi rémülten pillant felénk. Szerencsére nem láthat minket. A hosszú folyosót figyeli, veszélyt sejtve.

            - Vetted? – hallatszik a rádióból.

            - Igen – feleli remegve a katona. – Vettem. Máris megyek.

            Azzal indulna is vissza, amikor Bence kilép a fedezékből.

            - Állj meg ott, ahol vagy! – parancsolja.

            A férfi megáll és még mielőtt újabb utasítás érkezne, felemeli a kezeit. Nikivel követjük Bencét. A katona remegni kezd.

            - Én csak egy villanyszerelő vagyok – rebegi. – Én nem vagyok katona! Ne tévesszen meg az egyenruha!

            - Nyugodjál már meg – veti oda Niki gúnyosan.

            - Oké. Nem vagyok ellenség.

            - Lezárják a liftet is ilyenkor?

            - Nem hiszem. Nem volt még sosem riadó. Legalábbis, amióta itt dolgozom, nem volt.

            A Nővérem közelebb lép hozzá.

            - Tudom, hogy katona vagy - veti oda a férfinak. – És nyilván tudsz mindent a biztonsági protokollról. Úgyhogy mesélj szépen.

            A férfi felsóhajt.

            - Nem zárják le a liftet – kezdi még mindig remegő hangon. – A lépcsőházat igen, de a liftet nem. Viszont azt csak belépő kártyával tudják majd használni. Valamint azon a folyosón rendesen működik a kamera.

            - Szóval látni fognak minket – bólint Niki. – És hiába a kártya, lezárják előttünk a liftet.

            - Igen. Nagyon sajnálom. Nem én találtam ki.

            - Jól van, te ellenálló.

            Azzal Niki leüti a fegyverével.

*

            Közeledik. A falnál állunk a kereszteződésben. Apró vörös fényeket látunk, melyek átszelik a sötétséget. A hajszárítóra emlékeztető hang megfontoltan, lassan érkezik. Niki fülel és várakozik, Bence pedig mögöttünk fedez minket. Én állok középen és figyelem a Nővérem reakcióit.

            Két rakétája maradt. Még Bencének van négy. Elvileg győztes helyzetben vagyunk, de nem becsülünk alá semmit. Főleg egy drónt, ami ezerszer felkészültebb bárkinél. Lehet, már azt is tudja, hogy itt vagyunk. Felnézek a Nővéremre, aki látszólag készül a megelőző támadásra. Egy pillanatra a mögöttünk húzódó folyosó felé néz, aztán higgadtan a sarok felé fordul.

            A két vörös fény közeledik, a hang pedig egyre erősebb. A rókára pillantok. Nagyon fél. Bence felém fordítja a tekintetét. Látom rajta, hogy félt engem. Szavak nélkül, a tekintetemmel tudatom vele, hogy nem kell féltenie. Inkább értük aggódom. Hárman vagyunk. Hárman kell kijutnunk is innen.

            Niki magában számol. Jól ismerem ilyenkor tekintetét. A kígyó szemeivel lassan fordul ismét a sarok felé. Aztán egy szinte követhetetlen gyorsasággal kifordul és lenyomja a piros gombot. A rakéta a drón felé süvít, a Nővérem pedig visszabújik a fedezékbe. A gép lőni kezd, de a robbanás megállítja.

            Azonban a hajszárító hangja továbbra is töretlen. Kikerülte a rakétát. Bence felénk fordul. Niki biccent felé. A drón tüzelni kezd és a vörös fényekből, valamint a hang erősödéséből ítélve rá is gyorsított.

            A Nővérem oldalra fordul, Bence pedig mellé szalad. Fedeznek engem. Nem kicsit dühös leszek, amiért így kockáztatják az életüket. A férfi Niki felé fordul és bólint. A Nővérem tesz egy lépést hátra, ügyelve, hogy én szorosan mögötte maradjak és így óvjon engem. Nem kell vigyázni rám! Ennyire nem!

            A drón abbahagyja a tüzelést. Bence ekkor beszalad a kereszteződésbe és futás közben nyomja a meg a gombot. A rakéta végig süvít a sötét folyosón. A gép ismét tüzelni kezd, ám Bence a szemközti fedezékbe vetődik. A drón nyilván csak őt veszi célba és arra az irányra fókuszál. A rakétát minden bizonnyal ismét kikerülte. Niki ekkor ismét kifordul a folyosóra. Hallom a rakétát süvíteni. A Nővérem visszalép mellém. Ekkor a hatalmas robbanást egy csattanás követi.

            A drón darabokban csúszik végig a folyosón. Niki elém áll, hogy óvjon. Bence jelez nekünk, hogy siessünk.

*

            Ahhoz, hogy lifthez érjünk, már csak egy bal kanyar és egy hosszú folyosó választ el minket. Ha rendesen látnánk az utat, akkor talán gyorsabban is mehetnénk előre. Az ellenálló katona zseblámpája merülőben volt, ezért nem hoztuk magunkkal. Legalább valahol lenne egy kapcsoló. Persze úgy sem jutnánk sokra, jut eszembe hirtelen, hisz a drónok az erős fényben is ugyanolyan veszélyt jelentenének.

            Már látjuk a bal kanyart a távolban. Lassan közeledünk felé. Nagyon rossz érzésem van. Niki halad elől, balra mellettem pedig Bence. Fülelek. A drónok árulkodó hangját keresem. Néha olyan, mintha hallanám valahonnan a távolból, néha pedig megnyugszom egy kicsit, hogy talán tiszta a terep. Szörnyű ez a bizonytalanság. A Nővérem azonban nagyon magabiztos, mintha tudna valamit előre.

            Aztán valami különös hangot hallok. Nem olyan, mint a drónoké, annál jóval halkabb. Gondolhatnám azt, hogy talán a távolból, jóval messzebb, vagy a szomszédos folyosóról jön a zaj. Ez is olyasmi, mintha hajszárító volna. Nikire és Bencére nézek, akik lassítanak a lépteiken. Ők is hallják.

            Megtorpanok a sötétben. Kezd összeállni a kép. A rókára nézek, aki veszélyt jelez. Szépen lassan a mennyezet felé emelem a tekintetem. A zaj kezd halványan erősödni. A szívem egyre hevesebben ver. Kezd kirajzolódni előttem a szellőzőrács alakja és egy halvány, vörös fény. Hallok még valamit. Olyan ismerős. Halk sípolások. Ismétlődnek. Hallottam már ilyet akkor, amikor Vincét és Csengét indultunk megmenteni.

            - Járőr drón – súgom rémültem.

            - Vigyázz onnan, Angéla – súgja Niki.

            Rémülten hátrálok a szellőzőrács alól, egészen a falig. A sípolások már nagyon közel vannak. Niki és Bence is a falhoz áll, mert több szellőző lehet a sötét folyosón. Csendben hallgatjuk, amint a gép a vörös fényeivel lassan áthalad felettünk. A járőr drónok sokkal kisebbek a többinél és annál gyorsabbak is.

            Nagyon ráérősen távolodik. De legalább távolodik, teszem hozzá. És egy van csak. Legalábbis itt. Egy idő után megszűnik a hang. Nyilván lekanyarodott a járatokban. De lehet, hogy nem. Amikor Niki megkönnyebbülten sóhajt egyet, én is megnyugszom. Úgy néz ki, mehetünk tovább.

            Ekkor hallok egy kattanást. Niki odébb lök és tüzelni kezd a mennyezet felé. Aztán Bence is. A drón viszonozza a tüzet. Azt sem tudom, hogy hol vagyok a félhomályban. Végül hirtelen csend lesz. Felállok, Niki pedig elém lép és Bencével együtt a mennyezetet figyelik. Fülelek. A járőr drón bárhonnan támadhat.

            Aztán hallok egy nagy csattanást mögülem. Két vörös fény. Egy kockaalakú tárgy, melyből két vékony szárny nő ki. Niki és Bence azonnal megfordul. Tüzelni kezdek. A gép kikerüli a lövedékeket. A Nővérem valami követhetetlen gyorsasággal lép elém. Felsikítok, mert féltem őt.

            A drón végül felrobban. Reszketve állok a sötétben. Múltbeli képsorok villannak be előttem. Anya és én menekülünk a lakótelepen a bombázás elől, egy egész panelház dől össze mögöttünk. Utána az óvóhelyen reszketünk mindannyian. Niki szólítgat. De képek és a sikolyok villannak be egymás után.

            - Angéla – hallom a Nővérem hangját. – Angéla. Hugicám.

            Kizökkenek a borzalmas emlékekből és meglátom Niki arcát a félhomályban. Nagyon aggódik értem.

            - Angéla – súgja.

            Nem tudok válaszolni. Csak nézem az arcát és hirtelen minden, az egész világ és a létezés is egy értelmetlen, reménytelen tehernek tűnik számomra. Iszonyatosan félek. De miért? Miért kell állandóan félnem?

            - Nincs semmi baj – súgja a Nővérem lágyan. – Nincs semmi baj. Nyugodj meg. Itt vagyok.

            Magához ölel. Kezdek visszatérni a valóságba. Sírnom kéne, de nem tudok. Reszketek. Nem lehetek ilyen gyenge. Talán ez az összeomlás. Nem tudom. Fel akarom adni. Nem adhatom fel.

            - Sokkot kapott – súgja Bence.

            - Nem – mondja Niki. – Dehogy. Mindjárt rendben lesz.

            Kezdek jobban lenni. Látom a járőr drón roncsait. Lángolnak. Megmenekültünk. Minden rendben. Nyugodj meg, Angéla. Legyél erős. Tudod, hogy te vagy az, akinek őrködnie kell. Meg kell védened azokat, akik félnek. Meg kell védened a Nővéredet. Meg kell védened Bencét. Életeket kell megmenteni. Óvni. Tudod, őrt kell állnod. Olyanokat kell oltalmaznod, akik ugyanúgy félnek, mint te.

            Bocsánatkérőn nézek Niki szemébe.

            - Ne haragudj – súgom.

            - Nem haragszom – súgja és elmosolyodik. – De most mennünk kell. Nemsokára kijutunk innen. Meg tudjuk csinálni. Képesek vagyunk rá. Főleg te. Erős vagy. Érted, kadét? Érted?

            - Igen – vágom rá gyorsan. – Menjünk tovább.

            Azzal elindulunk a sötétben. A kanyar felé tartunk halkan. Nagyon ijesztő. Bármi előtörhet onnan hirtelen. Hisz alig látjuk, mert a halvány kis fények egyre csak gyengülni kezdenek.

            A rókára nézek.

            Retteg. Valami nagy veszélyt jelez megint.

folyt.köv.

2023.január 20-27.

Budapest

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

4.évad/12.rész

Félhomályban

            Megpróbálom felébreszteni Nikit, de még mindig mélyen alszik attól az altatótól, amit beadtak neki. Halkan szólítgatom, de semmi értelme. Bence óvatosan kinéz a folyosóra, utána pedig megindul az ágy felé.

            - Majd én viszem, ne aggódj – súgja.

            - Meg ne próbáld – hallom a Nővérem határozott, katonás hangját. – Eleget aludtam, szerintem.

            Mosolyogva, döbbenten fordulok felé és látom, amint kinyitja a szemét. Felém fordítja a fejét és kacsint egyet.

            - Niki – súgom örömömben.

            - Eltűnünk innen? – kérdi Bencétől.

            - Valahogyan muszáj – bólint az büszke félmosollyal az arcán. – Készen állsz?

            - Én mindig. Az őrök?

            - Egy darabig szunyókálni fognak.

            - Ügyes.

            Átadom Nikinek a gépfegyvert, azután kibiztosítom az egyik pisztolyt, amit az őröktől szereztünk. Bence kilép a cellából és követjük. Most látom, hogy a folyosó sokkal hosszabb, mint gondoltam. Jobbra cellák sorakoznak egészen egy trapéz alakú ajtóig. Ahogyan Bence is mondta, mindegyik üres, ahogyan balra is. Egyikből sem szűrődik ki fény. Ha most egy rab is lenne itt, az biztosan elárulna minket.

            - Merre menjünk? – kérdem.

            - Balra – vágja rá Niki. – Jobbra sokan vannak.

            Bence bólint.

            - Balra lehet a kijárat – mondja. – Sok őr arra indult, akiket kinti őrködésre küldtek.

            - És Olivér is arra ment – teszem hozzá.

            Megindulunk a balra. Bence halad elől, a Nővérem kicsit lemaradva, tőle balra, én pedig mögöttük. Hátranézek, semmi. Egyre csak távolodunk a folyosó végi ajtótól és a cellánktól. A rókára nézek. Nagy veszélyt jelez.

*

            Ezen a folyosón egyik kamera sem működik. Ennek is köszönhetjük, hogy harc nélkül kijuthattunk a cellából. Azonban, ha a rókának ismét igaza van, akkor nagy bajban vagyunk. Akkor szokott ennyire félni, ha valami nem várt támadást sejt valahonnan. Vagy csapdát. És neki mindig igaza van.

            A folyosó végén egy ugyanolyan trapéz alakú ajtó áll, mint a másik végében. Nincsen rajta üveg, úgyhogy fogalmunk sincs, hova vezet. Ráadásul könnyen előfordulhat, hogy egy egész csapat ellenállóba ütközünk.

            Niki és én megállunk baloldalt az ajtónál, Bence pedig jobboldalt. A férfi szépen lassan odaérinti az ujját a nyitógombhoz, ami halvány vörösen világít. Vet még egy pillantást felénk, aztán megnyomja.

            Az ajtó lassan nyílik ki. Úgy utálom az ilyet. Feszülten várakozunk. Fülelek. Nem hallok az ajtó álmosító gépzaján kívül semmilyen más hangot. Amikor egy kattanással teljesen kitárul előttünk, Bence az első, aki befordul. Pár másodpercig figyel, aztán int nekünk, hogy tiszta a terep.

            Egy hosszabb folyosót látok, ami egy kicsit sötétebb is, mint ahonnan jöttünk. Néhány apró lámpa szolgáltat némi fényt a plafon felől. Nagyon különösnek és vészjóslónak látom az egészet.

            - Tartalékenergiát használnak – súgja Niki.

            - Nagyon úgy tűnik – bólint Bence.

            A folyosó trapéz alakú, ahogyan a végében álló ajtó is. Óvatosan megindulunk, amikor felfigyelek valamire.

            - Három kereszteződés is van odáig – súgom.

            - Látom – mondja Niki. – Ne izgulj. Voltunk már ennél rosszabb helyzetben is.

            - Attól még nem becsülöm alá.

            - Mit mond a róka?

            - Nagyon fél.

            Megállunk az első előtt. Nikivel baloldalt, Bence jobboldalt. A Nővérem jelez a férfinak és mind a ketten befordulnak. Én visszafelé nézek. Nagyon baljóslatúnak tűnik az ajtó, ahonnan jöttünk. Felnézek a mennyezetre. Látom, hogy összes kamera ki van kapcsolva. Nem világít a fényük. Tényleg spórolnak.

            - Nagyon nagy lehet ez a bázis – jegyzem meg halkan.

            - Gyere inkább – súgja Niki.

            Egyenesen haladunk előre. Csak a saját, halk lépteinket halljunk, semmi mást. Nem igazán értem, miért is gondoljuk azt, hogy a szemben lévő ajtó vezet a kijárat felé. Persze, fogalmunk sincs, melyik is lehet a jó irány. Szinte szó szerint a sötétben tapogatózunk. És ez a csend egyre veszélyesebbnek tűnik.

            A következő kereszteződés is tiszta. Balra fordulok, miközben áthaladunk rajta. Arra is félhomály uralkodik a mennyezeten izzó égőkkel. Fantasztikus. Gyanítom, hogy a föld alatt lehetünk. A falon valami vészkijáratot jelző térképet keresek, de az egymás alatt futó csöveken kívül csak az üres, vasból készült falat látom. Közeledik a harmadik és egyben utolsó kereszteződés.

            - Szerintem, ez egy pince – súgom.

            - Bizonyára – vágja rá Bence. – És az ajtó mögött egy lift lehet. Persze nem közvetlenül, de biztosan ott van.

            Niki a fal mellé áll a kereszteződésnél.

            - Mindjárt kiderül – mondja magabiztosan.

            Éppen meggyőződünk arról, hogy ez kereszteződés is tiszta, amikor a szemben lévő ajtó lassan nyílni kezd. Nikivel balra bújunk el, Bence pedig még az utolsó pillanatban tud fedezékbe ugrani.

            Bakancs koppan a rácsos padlón. Határozott léptek. Rövidesen egy zöld egyenruhát és sapkát viselő, szőke hajú nő jelenik meg a folyosón. Nem vesz észre minket. Mihelyst elhaladna előttünk, Bence előugrik a rejtekhelyéről.

            - Állj meg ott, ahol vagy! – parancsolja.

            A nő megáll. Érezhetően meglepődik, de higgadt marad. Niki is kilép oda. 

            - Emeld fel a kezeidet! – veti oda a nőnek.

            Az lassan felemeli a kezeit. A Nővérem mellé lépek, vetek egy pillantást a már bezárult ajtóra, aztán vissza nőre. Niki tesz felé egy lépést.

            - Most szépen lassan fordulj meg! – parancsolja.

            A nő lassan fordul meg. Egy pillanatra, mintha Maját látnám. Rideg, fagyos tekintet, félelmetesen csillogó kék szemek. Olyan, mint egy olyan android volna, mint amilyen Zádor. De nem, ő ember.

            - Angéla – szólít Niki. – Figyeld az ajtót!

            Gyorsan az ajtó felé fordulok. Becélzom és készen állok arra, hogy megvédjem a bajtársaimat.

            - Merre van a kijárat? – teszi fel a kérdést Niki. – Merre vezet ez az ajtó?

            A nő nem válaszol. Hátrapillantok és látom, hogy a szeme sem rezzen. A félelemnek még a jelét sem mutatja.

            - Felelj a kérdésre, őrvezető! – rivall rá a Nővérem.

            Továbbra is csak hol őt, hol engem, hol pedig Bencét figyeli. Nagyon higgadt. A rókára pillantok. Retteg. Utána gyorsan visszafordulok az ajtó irányába. Nem szabad félned, Angéla. Ne nézz vissza. Tedd, amit a Nővéred parancsolt. De nem bírom ki, megint visszanézek a nőre. Körülbelül húsz éves lehet. És most Nikit bámulja, hosszan néz a szemébe, pedig a Nővérem biztosan elővette azt a kegyetlen tekintetét. Azt pedig nem sokan tudják sokáig állni. Ám ez nő simán megteszi.

            Niki leüti a fegyverével. Én visszafordulok az ajtó felé és hallom, amint az őrvezető összeesik. Bence mellém lép és együtt őrködünk. Felnézek rá és látom, amint aggódva néz le rám.   

            - Minden rendben? – kérdi.

            - Nagyon rossz érzésem van – súgom.

            - Nekem is.

            Niki a kezembe ad egy belépőkártyát.

            - Ezt tedd el – mondja. – Jobb, ha neked is van ilyened.

            Bence erőt adva megérinti a vállamat, akárcsak apa egykoron. Biccentek felé. Rendben lesz minden. Bár a róka nem ezt mondja. Nagyon fél. A Nővérem elém áll és az ajtó felé célozva int Bencének.

            - Kockázatos lesz – súgja. – De megoldjuk.

            - Meg – bólint a férfi.

            - Angéla. Gyere mögöttem.

            - Oké - bólintok.

            Lassan lépdelünk a folyosón a közeli ajtó felé. Egyfolytában az pereg le a szemeim előtt, hogy hamarosan kinyílik és egy egész osztaggal kell megküzdenünk. Iszonyatosan félek. Még sosem voltam ennyire biztos abban, hogy szörnyen nagy bajba kerültünk. Visszapillantok és látom, hogy az őrvezető még mindig ájultan fekszik a padlón. Aztán vissza az ajtóra. Bence és Niki összenéznek.

            Megállunk az ajtó mellett. A nyitógomb halvány zöld fénnyel világít. Bence rányom és valamivel gyorsabban, de az ajtó lassan kezd kinyílni. Bevillan előttem egy kép, hogy a folyosón álló ellenállók kérdően fordulnak a monoton hang irányába. Behunyom a szemem, erőt merítek. Sóhajtok.

            Kattanás. Bence fordul be először, aztán Niki. Le vannak döbbenve. Félve, de én is melléjük lépek. Egy ugyanolyan sötét, hosszú tárul elém, melynek végén egy ugyanilyen ajtó áll. Az egyetlen megnyugtató dolog, hogy látszólag csak egyetlen egy kereszteződés van a folyosó közepén.

            - Liftnek nyoma sincs – mondom.

            - Borzasztó hely ez – vágja Bence.

            Niki bólint, aztán int nekünk, hogy haladjunk tovább. Lassan közeledünk a kereszteződés felé, amikor látom, hogy nem ez az egyetlen, hanem van még egy, ami közvetlenül az ajtó előtt húzódik.

            A csendet végül egy zümmögő hang töri meg. Megtorpanunk. Valahol előttünk valami műszer adhatja ki a hangot. Fülelünk. Valami közeledik. Zümmögés alábbhagy és felváltja egy halk gépzaj. Olyan, mintha valaki szárítaná a haját. Nem is, inkább egy halkabb porszívó lehet. Nem tudom.

            - Valami közeledik – súgja Bence.

            - Az ajtó felől – bólint Niki.

            Fülelek.

            - Jobbra – súgom. – Tőlünk jobbra.

            - Igen – biccent Niki. – Sejtem is, hogy mi ez.

            - Micsoda?

            Abban a pillanatban egy lebegő árny jelenik meg az ajtóval szemben. Egy fekete drón, a felénk forduló vöröslő szempárral. Azonnal becéloz minket. Niki jobbra, a kereszteződésbe lök. Bence tüzet nyit a gépre, aztán Niki is. Az utolsó pillanatban beszaladnak ők is fedezékbe mellém. Egy rakéta süvít végig folyosón és egy nagy robbanással becsapódik. A gépzaj pedig gyorsan közelít felénk.

            Hallok valamit gurulni. Olyan, mintha egy nagyobb, dobozos üdítő volna. Vagy valamilyen súlyos henger. Valahol halkan koccan egyet, aztán gurul tovább, egyre közelebb hozzánk.

            - Futás! – kiáltja Niki és megfogja a kezem.

            Mind a hárman szaladunk a félhomályban a teljes bizonytalanság felé. Egy nagy erejű robbanás rázza meg a folyosót. A lángok adnak némi fényt és megvilágítanak egy kereszteződést.

            Tőlünk balra fedezékbe bújunk. Halljuk, ami a hajszáróra emlékeztető zaj lassan közeledik. Jön utánunk. Minden bizonnyal már riasztotta az egész bázist. Balra fordulok és látok egy újabb trapéz alakú ajtót. Ez az egész hely olyan, akár egy labirintus. Borzasztó. Ha itt kéne szolgálnom, szerintem folyamatosan eltévednék. A zaj egyre közelebb van. Niki meg akar indulni, de Bence megállítja.

            - Bízzátok rám – mondja halkan.

            A fal mellett halad előre. Megáll háttal. Látom, hogy háromig számol. Nagyon elkezdem félteni. Niki követni kezdi. Rá akarok szólni, hogy ne menjen, de hiába is tenném. Én is megyek utána, de int nekem, hogy maradjak. Az ajtó felé fordulok és reménykedem abban, hogy onnan nem fog előjönni egy ugyanilyen drón.

            Bence megfordul és a kereszteződésben tüzelni kezd a gép irányába. Utána visszabújik a fedezékbe. A gépzaj felerősödik, koppanást hallok és látom, amint a drón a padlón csúszva elszáguld kereszteződésben. Szaladni kezdünk az ajtó felé. Hallunk egy nagy csattanást, melyet azonnal egy robbanás kísér.

*

            Az ajtón túl egy újabb folyosó vár minket. Kezdek pánikba esni és azzal nyugtatom magam, hogy a bajtársaim ezzel szemben nyugodtak. A Nővérem csak engem félt, igyekszik pontosan előttem haladni, hogy ezzel is fedezzen. Visszafordulok és hátra felé lépkedve figyelem az előző ajtót. Utána ismét előfordulok. Nem látom Nikitől a következő ajtót. Próbálok Bence tekintetéből olvasni.

            Egy kereszteződés felé haladunk, amikor hallom, amint nyílni kezd az ajtó. Niki azonnal tüzelni kezd, aztán Bence is. Nem látom, mi történik, de a Nővérem tesz előre néhány lépést, utána pedig gyorsan balra, a kereszteződésbe lök. Bevetődik utánam. Bence folyamatosan lő az ajtó irányába, majd odaugrik mellénk. Hallom, amint tüzelnek felénk. Többen lehetnek, állapítom meg.

            - Sokan vannak? – kérdem a Nővéremtől.

            - Vannak – feleli.

            Bence megfordul és viszonozza a tüzet. Int, hogy szaladjunk. Niki megfogja a kezemet és megiramodunk a félhomályban. Itt még kevesebb lámpa, mint az eddigieknél. Azt se tudom, merre futunk. Vissza akarok üvölteni a Bencének, hogy siessen utánunk, amikor már hallom is a szapora lépteit. Az ellenállók folyamatosan lőnek felénk, a sötét folyosó pedig egyáltalán nem biztosít nekünk fedezéket.

            Jobbra fordulunk és a kereszteződés hamar véget is ér. Falba ütközünk. Hallani, amint a katonák szaladnak utánunk. A folyosó balra kanyarodik, gyorsan odaszaladunk a fedezékbe. Niki megáll a falnál, kattint egyet a fegyverén. Bekapcsolta a rakétavetőt. A kígyó szemeivel felénk fordul.

            - Induljatok – súgja. – Megyek utánatok.

            - Nem – rázom meg a fejem. – Most jössz.

            Szigorúan néz rám. Nem mond semmit, de egyértelmű a parancs. Tegyem, amit mond. Néha utálok neki engedelmeskedni. Bence megfogja a kezem és beszaladunk a vészjósló félhomályba. A katonák óvatosak lesznek és szerintem számítanak arra, hogy valamelyikünk várja őket a falnál. Nem, Angéla. Nyugalom.

            Hallok egy hatalmas robbanást.

            - Niki! – kiáltom.

            Bence megáll, visszafordulok és látom a Nővéremet, amint a lángok előtt szalad. Túlélte. Minden rendben. Vagyis, még nem. Valahogyan ki kell jutnunk innen. Niki int, hogy fussunk.

            A sötétben kanyargunk, amikor végül egy hosszabb folyosóra érünk. Oldalt egy fehér ajtót látunk. Bence előre lép, aztán benyomja a nyitógombot. Befordul és céloz. Jobb kezével jelzi, hogy minden rendben.

            Egy kisebb monitorszobába lépünk be, ahol egyetlen gép sincsen bekapcsolva. Niki a kijelzőkhöz lép és lenyom pár gombot. Egyetlen monitor kapcsol be. Bence eközben kilép a folyosóra őrködni.

            Odalépek a Nővérem mellé. Megjelenik előttünk az épület digitális tervrajza. Nagy, trapéz alakú bázis, nehéztüzérséggel. Három épület áll mellette és magas falak veszik körül őrtornyokkal.

            - Ahogy sejtettem – súgja Niki.

            - Mi az? – kérdem.

            - Ez a mi bázisunk volt. Ráadásul a Lázbérci Tájvédelmi Körzet déli határán vagyunk.

            - Ez nem a nemzeti park?

            - Nem. Attól északra. Ez az ellenállók körzete.

            - De ki kell jutnunk.

            - Ha ki is jutunk a bázisról, folyamatosan társaságunk lesz.

            - Akkor ez egy reménytelen küldetés.

            Niki felém fordul a sejtelmes, magabiztos mosolyával.

            - Építs kertet a félelmeidre – súgja.

            Ekkor Bence felénk fordul. Rémült a tekintete.

            - Két drónt is hallok közeledni – mondja.

folyt. köv.

2023.január 13-20.

Budapest

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

4.évad/11.rész

Bence óvni akar minket

            - Nem voltam ám mindig bűnöző – mondja Bence halkan.

            Már egy órája az ágyon ülök és hol az ajtót, hol pedig a padlót figyelem. Nikit még mindig nem hozták vissza. Már képtelen vagyok nyugtatni magam. Kezdek egyre jobban pánikba esni és úgy érzem, hamarosan dührohamom lesz. A tehetetlenség kezd teljesen kiborítani. Rettegek és figyelek, hátha kinyílik az ajtó. Látni akarom a Nővéremet. Épen, egészségesen. Csak erre tudok gondolni és nem akarok társalogni Bencével, hiába olyan megnyugtató a hangja.

            - Most nem tudok beszélni – mondom hidegen. – Nem megy.

            - Pedig muszáj lesz – vágja rá higgadtan. – Különben meg fogsz őrülni.  

            - Azon már túl vagyok.

            - Dehogy. Majd, ha olyan a hangod, mint annak az Olivérnek, akkor azt mondom, igazad van. De még nem olyan.

            - Nagyon kedves vagy, Bence, viszont most kérlek, hagyj egy kicsit békén.

            - Szóval, nem mindig voltam bűnöző. A háború előtt becsületes ember voltam. Rengeteget dolgoztam és több szakmát űztem. Voltam biztonsági őr, pincér, szereltem motorokat. De végül megállapodtam a világ egyik legjobb foglalkozásánál. Kamionsofőr lettem. Előbb utóbb az ember megtalálja azt az utat, ami jobbá teszi az életét. Addig sok mindenen keresztül kell menni. Persze mindig is büszke voltam azokra az emberekre, akik már hamar tisztában voltak azzal, hogy merre is kell tartaniuk. Én sokáig nem tudtam.

            Anélkül, hogy bármit is átgondolnék, ösztönösen az oldalamra fordulok és figyelek rá. Eközben egyre jobban rettegek Niki miatt. A róka pedig bíztat. Próbál nyugtatni a tekintetével. Talán azt akarja, hogy figyeljek Bencére.

            - Mondjuk vágytam egy házra – folytatja. – Egy nagy házra. Valahol az erdőben. Családra. Boldogságra.

            - Sikerült elérned? – kérdem egy kicsi félve.

            - Nem. Sajnos nem.  

            - Sajnálom.

            - Tudod, kamionsofőrként, az útjaim során egyszerűen lenyűgöztek az alpesi tájak, a sűrű erdők, a havasok. Mindig elképzeltem, hogy egy ilyen helyen, közel a természethez fogok élni. Boldog férjként és apaként. A hidegebb, skandináv világba vágytam. Tudom, a többség a trópusokra, déli tengerpartokra vágyik. Az is szép, de nem bírom annyira a hőséget. A negyven fokot.

            - Én se bírom. De a nyarat mindig szerettem.

            - Megvan annak a szépsége, ezt elismerem.

            Eszembe jutnak a barátaim. Akik közül az egyiket pont Bencének hívták. Be is villan egy képsor, amikor biciklizek az utcában és nevetgélek velük. A cukrászda felé tartunk. A napfény ölel minket.

            - Nemcsak azért szerettem – súgom.

            - És az ősz illatát szereted? – kérdi Bence hirtelen, de higgadtan.

            Tudatosan terelte el a témát egy másik évszakra. Nem akarja, hogy még jobban összeomoljak. Óvni akarja a lelkem.

            - Igen – felelem és ezzel engedem, hogy segítsen.

            - Nem tudom megmagyarázni, hogy mit szeretek benne – kezdi. - Már szeptember elején, amikor megérzem azt a kellemes illatot, mindig átjár valami meghittség. Boldogság. Sosem fogok rájönni, hogy miért. De ilyenkor jól érzem magam.

            - Pedig olyan szomorú tud lenni.

            - Szerettem motorokat szerelni. És motorozni is. Örültem, ha velem jött valaki. Főleg, ha az illető a barátnőm volt.

            Elmosolyodok. Szinte látom magam előtt. Akár egy mozifilmben.

            - De egyedül is imádtam nekivágni az útnak – folytatja Bence. – Amikor másra nem figyelsz, csak a jelenre és engeded a gondolatokat jönni és menni. Olyan, mintha meditálnál. És imádtam.

            - Hogy-hogy nem motorversenyző lettél? – kérdem.

            Halkan elneveti magát.

            - Mert annyira azért nem voltam profi - feleli. – És sosem érdekelt a versengés.

            - És ezután lettél kamionsofőr? – kérdezem.

            - Igen. Megszereztem a jogosítványt és mindent, amit kell. Nagyobb tapasztalat nélkül kezdtem el dolgozni, de hamar belejöttem. Rengeteg pénzt kerestem vele. Persze, nekem az élmény volt a fontos.

            - Megértem. De a háború véget vetett ennek.

            - Norvégiában jártam a legtöbbször. Sok barátot szereztem ott. Szeretnék majd visszamenni oda.

            - Már ha vége lesz ennek.

            - De nem kell olyan messzire mennem, mert Ausztria is gyönyörű. És mivel alapvetően könnyen ismerkedek, ott is szereztem barátokat. Nagyon szerettek engem. De az igazi boldogságot mindig itthon találtam meg. Szép időszakokat. Volt egy szerelmem, aki megtanított főzni. Sportoló volt, ezért többnyire az egészséges ételek receptjeit tanította meg nekem.

            - Fogadjunk, hogy úszónő volt.

            - Nem, testépítő.

            - Értem. Tudsz róla valamit?

            - Igen. Három hete beszéltünk. Egy biztonságos kolóniában él.

            - Szerencsére.

            - Sajnos, nagyon ritkán tudom őt meglátogatni.

            - Nem lenne jobb, ha te is egy kolóniában élnél? Ha ott találnál egy rendes munkát, ahol az a nő él.

            - Sajnos, ezt már elrontottam. A túlélés érdekében muszáj volt ezt az életet választanom.

            - Nyilvántartásba kerültél a hadseregben.

            - Igen. És mindig nagyot kockáztatva tudok csak bejutni a kolóniákba.

            - Sajnálom.

            - Nem kell. Így alakult. Meghoztam egy döntést, amit azóta megbántam.

            - Ha kijutunk innen, segítek.

            - Nem szükséges. Nem tettem értetek semmit.

            Elmosolyodok.

            - Dehogyisnem – súgom.

            - Ki fogtok jutni – mondja. – Ebben biztos vagyok.

            - Legyen igazad.

            - Ebben igazam lesz. Majd meglátod.

            A bíztatás ellenére is lehervad a mosoly az arcomról. Mintha ezt megérezné, Bence kopog egyet a falon.

            - Ne aludj el – mondja.

            - Nem tudok elaludni – súgom.

            - Szóval, ott tartottam, hogy nem volt más választásom. De tudod, talán egy nap már nem kell bujkálnom. És akkor semmi sem szabhat gátat az álmaimnak. Ez a hit tart életben már évek óta.

            - Én írónő szeretnék lenni. Híres írónő.

            - Ez jól hangzik.

            - Csak egy álom.

            - Nem hiszem én azt. Fogok én majd sorban állni a dedikálásodnál.

            Mosolyt csal az arcomra.

            - De jó lenne - sóhajtom. – Nagyon örülnék neked.

            - Hát még én milyen büszke leszek – vágja rá. – Ott fogok dicsekedni, miközben a sorban állok, hogy én már régóta ismerem Angélát. Persze senki fogja elhinni, hogy hogyan is ismerhetnék egy ilyen nagy sztárt.

            - Ugyan már.

            - Elmondom majd nekik, hogy milyen hős voltál. És hogy mennyire tartottad bennem a lelket.

            - Pedig te vagy az, aki próbál megmenteni.

            - Én? Én csak beszélek megállás nélkül.

            Ekkor hangos kattanást hallok a folyosóról. Azonnal felpattanok és az ajtóhoz lépek. Bakancsok koppannak a padlón. Tőlem jobbra hallom őket. Próbálok valahogyan arra nézni az üvegen át, de még túl messze vannak. A szívem egyre hevesebben ver. Végül meglátom a borzalmas állapotban lévő Nikit, akit két ellenálló vonszol magával. Hátrálok az ajtótól, amikor pedig az kinyílik, az egyikük a padlóra lök. Hallok egy nagy puffanást, aztán a két katona mögött már be is zárul az ajtó.

            Felpattanok és az ágyon fekvő Nikihez lépek.

            - Niki! – szólítgatom. – Niki! Mit műveltek veled?

            Szédelegve néz fel rám, mikor oda ülök mellé.

            - Injekció – nyögi. – Ne félj, hugicám. Ne félj, rendbe jövök.

            Patakokban folynak a könnyeim, miközben az arcát simogatom. Finoman megemelem a fejét és alá teszem a párnát. Olyan, mintha erős nyugtatót kapott volna. Látszik, hogy mindjárt elájul.

            - Én is ilyen injekciót kaptam – mondja Bence. – Nyugodj meg, Angéla. Huszonnégy órát aludni fog, utána olyan lesz, mint régen.

            Adok egy puszit a Nővéremnek. Nagyon halványan, de elmosolyodik. Nehezen, de felemeli a kezét és letörli a szemem alól a könnyeket.

            - Esélyük se volt – mondja erőtlenül. – Amatőrök.

            - Pihenj, Niki – súgom neki. – Itt leszek veled. Vigyázok rád.

            - Tudom, hugicám. Tudom.

            - Hunyd be szemed, nyugodtan.

            Ekkor behunyja és rögtön el is alszik. Próbálok minél halkabban sírni. Nem akarom, hogy bárki is meghallja.

            - Minden rendben lesz, Angéla – próbál nyugtatni Bence.

            - Sosem lesz rendben semmi – rebegem. – Sosem.

            - Dehogyisnem.

            Teljesen összeomlok. Úgy érzem, hogy bele fogok halni a sírásba.

            - Rá kellett volna beszélnem, hogy hagyjuk ott a hadsereget – fakadok ki. – Egy kolóniában kellett volna élnünk. Ott normálisabb életünk lett volna. Nem kellett volna rettegnem! Rettegnem attól, hogy elveszítem!

            - Tudod, hogy nem engedték volna – sóhajtja Bence.

            - Akkor megszöktünk volna! Nem érdekel!

            - Angéla, nyugodj meg.

            - Nem tudok! Nem tudok! Mégis hogyan nyugodjak meg? Állandóan rettegnem kell, hogy elveszik tőlem!

            - Sajnálom, Angéla. Nagyon sajnálom.

            Bence engedi, hogy kisírjam magam. Nem szól közbe már, nem próbál nyugtatni. Nem is tudna. Végül észbe kapok, hogy Nikinek pihennie kell. Nem akarom felébreszteni, ezért csendre intem magam. Vagy fél órán keresztül figyelem az alvó Nővéremet és hálát adok a sorsnak, hogy még velem van. Hogy életben van. Lélegzik. Él. Ő az életem értelme és még nem vették el tőlem. Minden egyes pillanat, amit vele tölthetek el, felbecsülhetetlen értékű ajándék. Finoman megfogom a kezét.

            - Nővérem – súgom.

            - Akkor ő tényleg a testvéred, ahogy Olivér is mondta? – kérdi Bence.

            - A Nővérem lett.

            - Értem.

            - Ha kijutunk innen, akkor ráveszem, hogy valahogy hagyjuk ott a hadsereget. Biztonságosabb lesz az életünk.

            - Nem fogják engedni. És ha megszöktök, akkor még rosszabb lesz.

            - Nem érdekel.

            Bence felsóhajt. Egy darabig csend lesz.

            - Én is láttam, mi van kolóniákban – kezdi halkan. – Láttam, hogy az emberek boldogok. Nyugodtak. Legalábbis, annak próbálnak látszani. Valójában mind rettegnek. Ugyanúgy, mint te. Féltik egymást és úgy kapaszkodnak a jelenbe, ahogyan csak tudnak. Hisz jól tudják mind, hogy bármelyik pillanat, akár az utolsó is lehet. A remény tartja őket életben. És a tudat, hogy vannak ott kint valakik, aki éberen őrködnek.

            A fal felé fordítom a tekintetem. Figyelem, amit mond.

            - Ti vagytok azok, Angéla – folytatja. - Ti, a katonák. Ti vigyáztok rájuk. Azért vagytok, hogy ők életben maradjanak. És eközben egymást is úgy óvjátok, mintha egy valódi család volnátok.

            - Azok vagyunk – súgom elcsukló hangon.

            - Küldetésed van, Angéla.

            Bólintok és Nikit figyelem, ahogyan békésen alszik.

            - Igen – súgom.

            - Védened kell az embereket – mondja Bence. – Azokat, akik úgy félnek, mint most te. És védened kell a nővéredet, ahogy ő is védelmez téged. És erősnek kell lenned mindig. Mindig. Ez a kötelességed, kadét.

            - Igen.

            - Védeni foglak titeket én is. Nem vagyok katona, de akkor is ez a dolgom. Kijutunk innen. Ki foglak szabadítani titeket. Megígérem.

            Nem tudok megszólalni, csak figyelem Nikit. És egyre elszántabb vagyok én is.

            - Köszönöm, Bence – súgom.

            - Nem kell – mondja lágyan. – Csak nyugodj meg. Építs kertet a félelmeidre.

            Halványan elmosolyodok.

            - Az lesz – mondom már határozottan.

*

            Egy darabig figyelem Nikit, aztán a földre fekszem és elalszom. Szürreális képsorokat látok, félelmeket, miközben többször felébredek és úgy érzem, mintha belázasodtam volna. Felülök, megnézem Nikit, aztán visszafekszem. Reszketek, nem is a hidegtől, hanem attól, hogy ez a helyzet, nem egy rémálom, hanem a valóság. De mindig arra jutok, mielőtt újra eljön az álom, hogy nem fogom feladni.

            Szerintem hajnal lehet, amikor felébredek. Hallok valami hangot Bence cellájának irányából. A hátamra fordulok és szinte félálomban még, de próbálok rájönni, mi is zajlik körülöttem.

            - Ébreszd fel! – utasítja az egyik katona a másikat.

            - Szerintem ennek vége – nyugtázza az.

            - Honnan veszed?

            - Nézd meg! Nem lélegzik.

            - Dehogynem.

            Felülök. Nikire pillantok, aki még mindig békésen szuszog. Egy darabig még biztos nem fog felébredni, ha Bence nem téved. Tőlem jobbra fordulok és tovább hallgatózom. Hallok egy puffanást.

            - Ennek tényleg vége – mondja az egyik.

            - Megnézem a pulzusát – mondja a másik.  

            Mi? Mi történt ott? Azonnal felpattanok és a falhoz szaladok. Ekkor két csattanást hallani, amit puffanások kísérnek. Csend. Feszülten figyelek. Aztán hirtelen kinyílik mellettem a cella elektromos ajtaja.

            Egy körülbelül negyvenéves, magas, izmos férfi áll ott szürke pulóverben és két fegyvert szorongat a kezében. Rövid barna haja van és igencsak marcona, barátságtalan, veszélyes tekintete, valamint olyan félelmetes kék szeme, akárcsak Nikinek. Ő lehet Bence? Mondjuk, ebben biztos lehetek.

            - Szia, Angéla – szólal meg az ismerős hangon.

            - Bence – súgom és elmosolyodok.

            Halvány mosoly jelenik meg az arcán, amitől máris annak a kedves embernek a tekintetét látom, aki megmentette a lelkemet. Nikire pillant, aztán már a küldetésre készen fordul vissza felém.

            - Indulnunk kell – mondja.

folyt.köv.

2023.január 6-13.

Budapest

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

4.évad/10.rész

Olivér terve

            A szélrózsa minden irányából jönnek és figyelmeztető lövéseket adnak le. Nem akarnak eltalálni minket, de így is életveszélyes a támadásuk. A fekete drónok a vöröslő szempárjaikkal fenyegetően szállnak felénk. A nehéztüzérségi székben ülök, eddig sikerült kettőt elintéznem. Nyolc óránál az egyik velünk szembe jön.

            - Angéla! – kiált hátra Niki.

            - Megvan! – kiáltom vissza és amint a gép célkeresztbe kerül, megnyomom a vörös gombot.

            A drón darabokban hullik az útra, a Nővérem pedig alig bírja kikerülni a roncsait. Eközben Olivér szüntelenül vihog.

            - Miért nem adjátok fel? – kérdi. – Ha megálltok, ők is megállnak.

            - Jobb, ha csendben maradsz – sziszegem neki.

            - Jobb, ha okosan cselekedsz, kadét. Végetek van. Ebből a csapdából nem másztok ki. Te vagy a megfontoltabb, úgyhogy cselekedj!

            Három drón vesz minket üldözőbe. Mögöttünk haladnak egymás mellett és szépen lassan leereszkedik melléjük egy negyedik is. Megfordulok a székkel és becélzom őket. Tüzelek feléjük, mire azok egyszerre mozdulva simán kikerülik a lövedékeket. Ezek szerint automata fokozatban vannak. Vagy pedig nagyon jó pilóták kezelik őket. Villámgyorsan visszarendeződnek, de nem lőnek.

            - Angéla! – kiált hátra ismét Niki. – Hagyd őket! Fogd a táskát és tegyél rá egy robbanószert, utána pedig ki kell hajítanod!

            - Mi? – kérdem. – A táska véd minket!

            - Tedd, amit mondok!

            Ez parancs volt, és hiába nem értek egyet vele, teljesítenem kell. Felpattanok a székből és a táska felé iramodok. Ott hever az egyik szekrény mellett a falhoz rögzítve. A szekrényből kiveszek egy robbanószerkezetet, leveszem a táskát a helyéről. A szerkezet mágnesesen rátapad a táskára. Leveszem róla a kapcsolót. Ekkor odakint egy robbanás hallatszik. A speciális jármű imbolyogni kezd. Elvesztem az egyensúlyomat és elterülök a padlón. Nagyon nehezen fel tudok kelni. Élesítem a szerkezetet.

            - Megvagyok! – szólok Nikinek, miközben az oldalsó ajtóhoz lépkedek a táskával a kezemben.

            - Résnyire kinyitom az ajtót! – mondja a Nővérem. – Kapaszkodj meg és hajítsd ki a táskát.

            - Oké!

Olivér felé pillantok, aki bár nem kacag már önfeledten, viszont sejtelmesen mosolyog, mintha számított volna erre. Megkapaszkodok, mire az ajtó résnyire kinyílik. Nem habozok, kidobom a táskát, ami egy árokban landol. Rányomok a zárás gombra. Az ajtó bezárul. Visszapattanok a székbe.

            - Mikor robbantsam? – kérdem.

            - Most! – kiáltja a Nővérem.

            A monitoron keresztül látom, amint a kettő drón is megáll, feltehetőleg a táska felett. Megnyomom a kapcsolót, mire a táskával együtt a két gép felrobban. Éppen örülnék, amikor meglátom, hogy egy rakéta közvetlenül előttünk csapódik be az aszfaltba. A szélvédőt lángok terítik be, a speciális jármű kifarol, a világ megfordul velem vagy háromszor és egy csattanás után minden elsötétül előttem.

*

            Anya a konyhában mosogat a fehér köntösében. A napfény átjárja a konyhát. Kinézek az ablakon. Nyár van, apa locsolja kertet és a szomszéd férfival nevetgél valamin. Az utcában mindenki a strandra készülődik, egy lány görkorcsolyázva halad el előttünk a járdán. Amikor visszafordulok, anya már velem szemben ül a konyhaasztalnál. Aggódva néz engem. Látom, hogy könnyezik.

            - Olyan jó veled az a nő – súgja elcsukló hangon. – Annyira örülünk apáddal, hogy rád talált. Nagyon kérlek, vigyázz Nikire. Vigyázz rá, Angéla.

            - Vigyázok, anya – mondom.

            - Vigyázzatok egymásra, rendben?

            Mondani akarok valamit, de nagyon elkezd fájni a fejem. Szépen lassan kirajzolódik előttem egy lámpa halvány fénye. Felettem van. Csöpög a víz valahol. Hideg van. Egy kemény ágyon fekszem. Látok egy ajtót, melynek kisebb üvege egy még homályosabb folyosóra néz. Azonnal felpattanok, de rögtön a fejemhez kapok. Iszonyúan fáj. A szemeim alig bírom kinyitni egy darabig.

            Utána az üveghez lépek. Nem látom milyen hosszú lehet a folyosó, de valahol középtájon lehet a cellám. A cellám. Igen, fogságba kerültünk. Hol van Niki? A szívem egyre hevesebben ver.

            - Niki! – kiáltom torkom szakadtából. – Niki! Niki!

            - Elvitték – súgja valahonnan egy férfi.

            Körbe fordulok a helyiségben. Senkit sem látok. Egyedül vagyok. Akkor ez a valaki nyilván egy mellettem lévő cellában van és túl vékonyak a falak. Tőlem jobbra hallottam a hangját.

            - Hová vitték? – kérdem.

            - Úgy hallottam, kihallgatásra viszik. Előtte végig ott volt veled.

            - Egy cellában velem?

            - Igen.

            - Nagyon megsérült?

            - Nem tudom. Csak egy röpke pillanatra láttam.

            - Biztosan csak kihallgatják?

            - Biztosan.

            Nagyon megnyugtató, mély hangja van. Körülbelül negyvenéves lehet, szerintem. Ha nem több egy kicsivel. Leülök az ágyra és próbálok lehiggadni. Próbálok hinni ennek a valakinek.

            - Ez az ellenállók bázisa? – kérdem.

            - Az egyik helyőrség, igen – feleli.

            - Pontosan hol van?

            - Nem tudom, de biztosan északi zóna. Nem lehetünk messze a Bükki Nemzeti Parktól. Engem Kazincbarcika környékén kaptak el. Nem láttam hová visznek, de nem tartott sokáig az út.

            - Miért kaptak el?

            - Adtam rá okot.

            - Milyen okot?

            - Tolvaj vagyok.

            - Értem. Mit loptál el?

            - Bármit ellopok, amire megbízást kapok.

            Közelebb hajolok.

            - Kiknek dolgozol? – kérdem.

            - Mikor kinek – feleli higgadtan. – Hol az ellenállóknak, hol nektek, hol bárkinek.

            - Nekünk?

            - Tudom, hogy katonák vagytok.

            - Honnan?

            - Nikoletta mondta.

            - Beszéltél vele?

            - Nem tudtam sokat. Hamar érte jöttek.

            Körbenézek a cellában. Van egy mosdó balra, nagyon kis szoba. A szellőző felettem van. Ahhoz képest, hogy egy sötét hely, eléggé luxusnak számít. Szerintem a hadsereg tulajdona volt. A cella ajtaja elektromos, az üveg kicsi, még ha ki is törném valahogyan, akkor se férnék ki rajta. Alatta egy kis rés, ahol beadják majd az élelmet, már ha kapok. Szörnyű. Esélytelen innen kijutni.

            Eszembe jut az álmom anyával. Mintha a túlvilágról üzent volna. Vigyáznom kell Nikire. Igen, tudom, és vigyázni is fogok rá. Az életemet is feláldoznám érte. Próbálok nem sírni, amiért megint anyával álmodtam.

            Nyugi, Angéla. Nyugi. Nikit csak kihallgatják. Bízzunk abban, amit ez a férfi mondott. Ennyi. A Nővéremet kihallgatják, ő pedig minden bizonnyal előadja a félelmet nem ismerő, cinikus katonát. Minden bizonnyal meg is zsarolják, hogy bántani fognak engem. Erre visszavesz a lendületből és remélhetőleg jól fog viselkedni és nem bántják. Nem fogják bántani. Niki, kérlek, tedd, amit mondanak!

            - Ne aggódj – súgja a férfi.

            - Nem akarom elveszíteni őt – mondom a könnyeimmel küszködve.

            - Nem fogod.

            - Abba belehalnék.

            - Nagyon fontos neked.

            Van valami rossz érzésem ezzel a férfival kapcsolatban. Túlságosan kedves. Szerintem beépített lehet. Niki mindig a gyanakvásra tanított. Azt mondta, hogy paranoiára minden esetben hallgatnom kell. Felpattanok az ágyról és odalépek a falhoz, hogy jobban halljam őt. Nem mintha eddig nehezemre esett volna.

            - Mi a neved? – kérdem.

            - Bence – feleli.

            - Bence?

            - Igen.

            Halvány mosoly jelenik meg az arcomon, de csak egy pillanatra. Még szomorúbb leszek.

            - Így hívták az egyik barátomat is – súgom. – De elveszítettem. Őt is. A többieket is.

            - Sajnálom – mondja lágyan.

            - Én Angéla vagyok.

            - Tudom. Hallottam, hogy Nikoletta így szólít halkan, miközben aludtál.

            Behunyom a szemem. Aztán eszembe jut valami.

            - Volt még valaki velünk – mondom. – Egy Olivér nevű srác.

            - Igen, láttam őt – mondja a férfi.

            - Akkor őt is elfogták.

            - Nekem nem úgy tűnt, mintha fogoly lenne. Úgy sétálgatott itt, mint aki otthon van. Az egyik tiszt úgy viselkedett vele, mintha régi barátja volna. Nikoletta azt mondta, hogy a foglyotok volt. Erre Olivér megállt a cellátok előtt és egy jóízűt kacagott ezen. Utána elsétált a tiszttel. 

            Ökölbe szorulnak a kezeim. Nem értem, miért fogadták ilyen barátságosan ezt a szörnyeteget, hisz a táska megsemmisült. Vagy talán miattunk bánnak vele ilyen jól? Értékes foglyokat hozott az ellenállóknak?

            - Hányan vagyunk itt? – kérdem.

            - Csak mi ketten, jelenleg – feleli Bence.

            - Több fogoly is volt?

            - Egy hete vagyok itt, de egészen a mai napig nem volt társaságom.

            Próbálok gondolkodni valami terven, de annyira aggódom a Nővéremért, hogy képtelen vagyok rá. Az ágy felé fordulok. Látom a rókát. Eddig észre sem vettem. Ott fekszik egyedül. És nagyon szomorú. Odamegyek hozzá, finoman felemelem és átölelem. Nem lesz semmi baj, mondom magamban.

            Pedig nagyon reménytelen a helyzet.

*

            Az ágyon fekszem néma csendben. Órák teltek el, de Nikit még mindig nem hozták vissza. Megszólalni sem tudok, annyira félek. És nem csak én, a róka is. Remélem, nem bántották Nikit. Nem, Angéla. Nem bántották. Nyugodj meg. Nyilván hosszadalmas a kihallgatás. Nem történt semmi, jó? Nem történt semmi baj. Nyugodj meg. Mindjárt jönni fog. Mindjárt itt lesz.

            Ekkor hallom az elektromos ajtó nyílását. Felülök. Valahonnan a folyosó végéből jöhetett jobbra. Kipattanok az ágyból és az ajtó üvegéhez lépek. Lépteket hallok. De ez csak egyetlen embertől származik. Nyugodt léptek. Hangosan koppan a cipője. Remélem, hogy nem rossz hírrel jön valaki. Nem, Angéla. Ilyenre ne is gondolj! Nem! És akkor Olivér jelenik meg az üveg előtt sátáni mosollyal az arcán. Látszólag nem is sérült meg. Karcolás nélkül megúszta a balesetet.

            - Olivér – súgom a legrosszabb hírre számítva. – Hol van Niki? Mit műveltetek vele?

            - Még kihallgatják – feleli derűsen. – Persze, nem megy olyan könnyen. Párszor már sikoltozott is.

            - Mi?

            - Harcias a kismadárka.

            Bár nagyon sajnálom a Nővérem, megnyugszom a tudattól, hogy életben van. De most el kell rejtenem a könnyeimet.

            - Te szörnyeteg – sziszegem. – Jobb lett volna, ha Niki megöl téged.

            - Ugyanígy jártatok volna – vágja rá gonosz mosollyal. – Vagy még rosszabbul.

            - De legalább az üzletet elbuktad.

            - Mekkora tévedés. Az üzletkötés sikeres és gyümölcsöző volt.

            - Mert túszokat hoztál. Minket.

            - Nem. Az csak a ráadás volt.

            Ledöbbenek.

            - Hogyan? – kérdem. – Miről beszélsz?

            - Át kellett volna kutatnotok – mondja büszkén. – Akkor talán megtaláltátok volna azt a kis adathordozót, melyre a beszkennelt tervrajzokat tettem. De nem. Titeket jobban érdekelt a pillanatnyi győzelem, nekem pedig minden a terveim szerint haladt. Ahogyan azt mondtam is nektek.

            - Mit kaptál cserébe?

            - Kérlek szépen, egy újabb otthont, teljes ellátmánnyal. Így hát folytathatom a küldetésemet. Ráadásul azzal, hogy elfogtatok, hőst kreáltatok belőlem az ellenállók szemében. Ha úgy vesszük, nagyobb győzelmet arattam, mint amilyenre számítottam. És ez nem csak én érdemem. A tiétek is. Nagyon hálás vagyok érte.

            - Légy boldog. Úgy sem tart sokáig a győzelmed. Meg fognak találni.

            - Kik?

            - A hadsereg. A bajtársaim. Tudnak rólad.

            - És? Akkor mi van?

            - El fognak kapni.

            - Attól én nem félek. Ugyanúgy elbánok majd velük, mint veletek.

            Közelebb lép az üveghez.

            - Szegénykém – súgja gúnyolódva. – Látom, hogy félsz. Nagyon félsz. Építs kertet a félelmeidre. Tudod, ezt te szoktad mondani. Gyakorold szépen a saját szövegedet. Már ha egyáltalán még hiszel benne.

            Én is közelebb lépek az üveghez.

            - Neked már most véged van, Olivér – súgom.

            - Nahát – biccent ez a szörnyeteg. – Csak nem előbújt a gonosz szellem a palackból? Ilyen vagy valójában, ugye?

            - Innentől egy pillanatig sem leszel biztonságban. Jobb, ha tőlem tudod. Véged van, Olivér. Nem lesz kegyelem.

            - Milyen naiv vagy, kadét. Remélem, kényelmes a cella. Jut eszembe, én most hazamegyek. Rendbe hozom magam, megvacsorázom, aztán pedig nézek valami jó filmet. Rám fér a jól megérdemelt pihenés egy ilyen nagyszerű, sikeres nap után. Bár túl könnyű győzelem volt. Amatőrök vagytok a nővéreddel.

            Ekkor hallom, hogy Bence rácsap a cellájának ajtajára.

            - Tűnj már el innen! – veti oda Olivérnek.

            Olivér halkan kuncog egyet, aztán egyenesen szemembe néz. A barna szemeiből végtelen gonoszság árad.

            - Látom, akadt itt egy barátod – mondja. – Becsüld meg. Hátha ő fogja majd pótolni a Nővéredet.

            Azzal elvigyorodik és szépen nyugodtan elsétál. Én pedig ott állok a haragtól és félelemtől megbénulva. Már a fejem sem fáj. A szívem egyre hevesebben ver. Üvölteni akarok, de még arra sem vagyok képes.

folyt.köv.

2022.december 27-2023.január 4.

Budapest

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

4.évad/9.rész

Egy őrült búvóhelye

            Lassan kúszunk előre a bokrok és a fák között, miközben nem csak a cél irányára koncentrálunk, hanem mindenhonnan szörnyű veszélyt sejtve fülelünk is. Niki tőlem balra halad előre. Int, hogy lassítsak. Fedeznem kell és néha hátra pillantanom. Nem hallunk mozgást, még a sajátunkat is alig, annyira óvatosak vagyunk. Az ég egy hatalmasat dörren. A fegyver kijelzője szerint mindjárt elered az eső.

            Látni a tisztást, ahol a viskó áll. Ugyanaz a fekete, trapéz alakú épület, ám ez kétszintes és a tetején két torony is áll a forgótárcsákkal. Mozdulatlanok. Elvileg az egész épület áramtalanítva van és a kommunikációs eszközeinkkel tudjuk érvényesíteni majd részleges visszakapcsolásokat. Olivér pedig odabent van valahol, csapdába esve. Elvileg biztos a sikerünk, de a róka folyamatosan retteg. Egyedül a Nővérem az, aki úgy érzi, eljött a győzelem pillanata és a jelenlegi óvatosságunk pedig nem más, mint puszta formaság. Én inkább felkészülök a legrosszabbra, mert akkor nem érhet különösebb meglepetés. Szerintem, még soha életemben nem figyeltem ennyire.

            Niki megáll. Én is. Ránéz a kommunikációs eszköze kijelzőjére, gépel rajta egy kicsit és biccent. Int, hogy zárkózzak fel. Amikor mellé érek, látom, hogy továbbra is magabiztos, de ez cseppet halványult.

            - Olivér leárnyékolta magát – súgja. – De bent van még az épületben. Összevissza mászkált a helyiségekben, aztán egy ponton eltűnt.

            - Hol volt? – kérdem halkan.

            - A felső szinten. Már tudja, hogy az ő rendszere le lett kapcsolva és hiába is próbálna átverni minket.

            - Akkor hogyan tudta leárnyékolni magát?

            - Nyilván az egyik házilag gyártott műszerével. Ügyes srác. De most véget ért a játszma.

            - Mi a terved?

            - Mivel a drónja lezuhant és többi automata járművéhez nem fér hozzá, besétálunk a kódjainkkal. Onnantól érzékelni fog minket a rendszer és a kommunikációs eszközöddel fog bemérni.

            - Akkor nehogy kilopja a zsebünkből.

            - Hiába tenné. Érzékelni fogja, hogy nem nálunk van és nem fog működni.

            - Ez jól hangzik.

            - Igen.

            Niki kommunikációs műszere villan egyet. Kérdőn pillantok rá.

            - Ez mi volt? – kérdem.

            - Az ellenőrzés megtörtént – feleli. – Semmilyen más elektronikus forrást nem találtak az érzékelők, de még a helyőrség sem. A tornyok sincsenek tartalék áramkörre kötve. Szuper. De azért én megyek előre.

            - Óvatosan. Fedezlek.

            Niki felém pillant mosolyogva.

            - El is várom, hogy fedezz, hugicám – súgja.

*

            Az ajtó lassan nyílik, mi pedig mellette állunk. Feszülten várjuk, hogy milyen meglepetésben lesz részünk már megint. Egy pillanatra lepereg előttem, amint Olivér kiszalad onnan, vagy kidob egy gránátot. Az ajtó kattan egyet. Kinyílt. Várunk néhány másodpercet. Niki jelez, hogy várjak, ő fog menni előre. Az ujjával háromig számol, aztán hirtelen megfordul az ajtó felé.

            - Gyere – súgja nekem.

            Mellé fordulok. Sötét van odabent. Niki eléri a kapcsolót. Megnyomja. Semmi. Bekapcsolja a fegyverén a lámpát és felfelé irányítja a fényét. A lámpák szét vannak törve, mellettük lövések nyomai. Egymásra nézünk. Akkor Olivér nem véletlenül járt összevissza a viskóban. Kilőtte a fényeket.

            Én is bekapcsolom a lámpát, a Nővérem pedig biccent, hogy induljunk. Lassan haladunk előre. Az ajtó lassan bezárul mögöttünk. Niki tekintetéből látom, hogy próbál nyugtatni, mert ő csukta be. A folyosó végén egy kis termet pillantunk meg. A Nővérem lép be először és körbefordul a fegyverével.

            Ez egy előszoba, ahol két ajtó áll. Az egyik tőlünk balra, a másik velünk szemben. Niki a szemben lévőre mutat. Odaállok. A nyitógomb apró fénye vörösen felizzik. A Nővérem a baloldali mellé áll és biccent felém. Egy darabig a gombot bámulom felkészülve a legrosszabbra, aztán rányomok. Az ajtó kinyílik és Niki máris ott terem előtte. Nyugodt a tekintete. Én is odafordulok. Egy kis szoba, ahol fehér, szkafanderhez hasonló védőruhák sorakoznak.

            A baloldali ajtóhoz lépünk, eközben visszacsukódik a másik. Amint Niki jelez, megnyomom a nyitógombot. Először ő, aztán én fordulok be. Ő egy lépéssel előttem halad, én pedig tőle jobbra. Egy rövid folyosón haladunk egy újabb ajtó felé. Itt is szét vannak törve a lámpák.

            - Hogy tudta használni az ajtókat? – kérdem halkan.

            - Nyilván még volt nála energiaforrás – feleli Niki. – Melyeket rá tudta kötni a belső ajtókra. A külsők azonban le lettek zárva a helyőrség által. Egy ideje azonban lemerülhetett neki. Valahol itt van. Csapdában.

            - Remélem.

            - Nyugodj meg.

            Belépünk a következő ajtón és egy pillanatra ismerős terepen találjuk magunkat. Itt minden olyan, mint az átlagos viskókban. Egy heverő, vele szemben egy asztal tele monitorokkal. A lámpák fényében azonban négy ajtót pillantunk meg. Egyet szemben, a másik három tőlünk jobbra.

            - Melyik merre vezet? – kérdem.

            - A szemben lévő a lépcsőház – feleli Niki. – Jobbra az első egy hálószoba, a második az étkező, a harmadik az élelmiszerraktár. 

            - Melyikkel kezdjünk?

            Először a hálószobát nézzük át. Négy ágy egymás mellett, egy kis fürdőszoba és kész. Sehol senki. Az étkezőben úgyszintén. A konyharész is üres. Az élelmiszerraktárban sincs semmi. Ezek szerint Olivér a felső szintet használja, ami a tisztek részére van fenntartva. Ki is nyitjuk a lépcsőház ajtaját. Örülök, hogy nem csigalépcső.

            Az első fordulóig tartó út már borzalmasan sikerül. Nem tudunk halkan lépkedni az acélból készült lépcsőn. Szerintem, még kint is hallani lehet lépteinket, ahogyan befordulunk és felfelé irányítjuk a fényeket. Egy széles folyosóhoz vezet. Lassan lépdelünk felfelé, felkészülve arra, hogy Olivér bármikor megtámadhat minket. Mert valahol itt van. A fényeink pedig elárulnak. Nagy kár, hogy lemerültek az éjjellátó szemüvegek. Most sokkal könnyebb lenne az egész. Niki int, hogy maradjak le.

            Elővesz a zsebéből egy apró tárgyat. Nem tudom, mi az, de sejtem. Felhajítja. Hallom gurulni. Egy durranás után füst kezd szivárogni. A Nővérem felszalad, és tüzelni kezd. Eltűnik a szemem elől.

            - Niki! – kiáltom utána.

            A tüzelés abba marad. Csend telepszik a helyre és a füst nagyon gyorsan oszlani kezd. Utána kell mennem.

            - Gyere, Angéla – súgja Niki.

            Óvatosan, de elindulok felfelé. A folyosó hosszú, de csak három ajtót látok. Kettő jobbra, egy pedig szemben.

            - Szemben van egy rádiós szoba – mondja a Nővérem. – Jobbra az első a hálószoba a tiszteknek, a második az étkező, melyből nyílik egy ajtó a konyhára, ahol több fagyasztó is van. Nyilván Olivér mindent odahordott.

            Niki belép a hálószobába. Én odakint állok az ajtó mellett és figyelek. Egy mellettem lévő kapcsoló piros fénnyel felizzik. Ez a lámpáké. Kíváncsiságból megnyomom, mire néhány vörös fényű lámpa bekapcsol a mennyezeten. Megijedek tőle, pedig ez a csak a vészvilágítás. Mivel a rendes lámpákat Olivér elintézte, ezek gyúltak fel automatikusan. Persze ezekből sem mindegyik ég.

            - Mi történt? – kérdi a Nővérem a szobából.

            - Semmi – felelem. – Csak felkapcsoltam a lámpákat.

            - Oké.

            - Mit találtál?

            - Káoszt. 

            Nem bírom ki, hogy ne pillantsak be. Egy ágyat látok csak, a többinek hűlt helye. A takaró a földre lóg, ahol szanaszét hevernek a különböző üres élelmiszercsomagok. A falak pedig tele vannak feliratokkal. Dühös szavak vörös betűkkel, amiket végig sem tudok olvasni, annyira durvák. Niki jobbra világít a fürdőszoba felé. Ledöbbenek. Az egész ajtó tele van írva vörössel. Niki is odavilágít. „Építs kertet a félelmeidre”. Ezt én szoktam mondani. És legalább százszor fel van írva oda.

            - Hallotta, amikor mondtam neked – súgom.

            - Igen – bólint Niki. – Figyeld a folyosót.

            Kezdek nagyon félni most már. Visszalépek az ajtó mellé és akkor meglátom őt a vörös fényben. Olivér ott áll a folyosó végében, közvetlenül a rádiós szoba előtt. Azonnal rászegezem a fegyvert.

            - Maradj ott, ahol vagy! – kiáltom és teszek felé egy fenyegető lépést. 

            Niki kilép mellém és ő is rászegezi a fegyverét. Olivér némán áll ott a félhomályban. Ugyanazt a bőrkabátot viseli és egy divatos famert. A dús, fekete, középhosszú haja most is szépen ki van fésülve. Tényleg olyan, mint egy márkás ruhabolt őszi kollekciójának modellje, aki a reklámplakátokon keresztül mosolyog a pláza vásárlóira. Ám most nem mosolyog, csak kifejezéstelen arccal bámul minket.

            A Nővérem tesz felé egy lépést.

            - Vége van, Olivér – mondja.

            A srác erre elmosolyodik és szépen lassan felemeli a kezeit. Látszólag megadta magát, de továbbra is gyanúsan viselkedik. A barna szemei lassan felém fordulnak. Látja rajtam, hogy meg vagyok rémülve.

            - Most jön, aminek jönnie kell – mondja derűsen. – Igaz, Angéla? A nővéred meg fog ölni engem.

            - Nincs mit megbeszélned Angélával – förmed rá Niki.

            - Építsek kertet a félelmeimre?

            - Fejezd be!

            - Mit mond a róka? Nagyon meg van ijedve, ugye?

            - Fordulj meg!

            Olivér szemei Niki felé fordulnak, miközben a mosolya kezd egyre eszelősebbé válni. Hátborzongató.

            - Kismadárka – súgja rémisztően. – Gyönyörű hangú kismadárka. Milyen kis gonosz a tekinteted.

            - Le a padlóra – súgja Niki. – És akkor talán életben hagylak.

            Olivér tesz egy lépést felénk, aztán leengedi a kezeit. A félelem legcsekélyebb jelét sem mutatja. Azon kapom magam, hogy aggódni kezdek érte. Figyelmeztetni akarom, hogy maradjon nyugton.

            - Nem félek a haláltól – kezdi a srác. – Kismadárka. Megölték a szüleidet a szemed láttára, igaz? Az ellenállók. Az írta át a személyiségedet. Egy szörnyeteggé váltál. Veszélyesebbé, mint bármelyik ellenség. A bajtársaid is féltek tőled. Angéla kellett hozzá, hogy ennek vége legyen, igaz?

            Tesz még egy lépést előre, az arca eltűnik a sötétben, de szemei úgy csillognak, akár egy démonnak.

            - Ő megmentett – folytatja. – Persze, csak részben. Te még mindig ugyanaz a tömeggyilkos vagy, mint régen. Az a rengeteg küldetés, amire önként jelentkeztél, ott fog maradni az aktádban akkor is, ha véget ér a háború. Nem félsz, Niki? Nem félsz, kismadárka? Nem aggaszt a gondolat, hogy csúnya jövő vár rád?

            - Nem érdekel – vágja rá Niki.

            Olivér lassan megindul felénk és az arcát betelíti a vörös fény. A szívem egyre hevesebben ver.

            - Maradj ott! – kiáltom neki határozottan.

            - Most is azért jöttél ide, hogy megölj – folytatja eszelős mosollyal Olivér, miközben felénk lépdel.

            Niki elmosolyodik.

            - Ahogy mondod – súgja.

            - Na, látod – biccent a srác és egyre közelebb van. – Én már felépítettem a kertet a félelmeimre.

            Az arcát ismét sötétség telíti be, ahogyan lassan halad felénk.

            - Tudod, mi a furcsa számomra? – teszi fel a költői kérdést. – Angéla sokkal többet szenvedett, mint te. Először a normális és egészséges élet reményéről kellett lemondania, aztán a szüleit is elvesztette. Két évig bujkált az aktája szerint, állandó rettegésben és bizonytalanságban. Milyen érdekes, hogy egyáltalán nem vált szörnyeteggé. Nem lett belőle tömeggyilkos. Ellentétben veled, kismadárka. A békés, aranyos, kedves énekesnő, akit mindenki imádott, egyszerre egy fagyos tekintetű gyilkossá vált. Önként. Nem érzed ettől rosszul magad?

            - Egy cseppet sem – vágja rá Niki. – És most te leszel következő.

            Olivér büszke mosollyal áll meg előttünk alig egy-két lépésnyire és az arcát ismét a vörös fény telíti be.

            - Akkor hajrá, kismadárka – súgja sejtelmesen. – Az én kertem már felépült a félelmeimen.

            Izgatottan fordítom a fejem Niki felé, aki sátáni mosollyal néz Olivér szemébe. Próbálom szuggerálni, hogy ne tegye meg. Egy pillanatra átvillan az agyamon, hogy közéjük állok, de mozdulni sem merek.

            Erre Niki tesz egy lépést előre. Egy darabig farkasszemet néznek egymással. Utána a Nővérem arcon üti a fegyverével. Olivér ájultan terül el a padlón. Halkan sóhajtok. Megkönnyebbültem.

            A Nővérem megáll a srác felett.

            - Majd egy intézetben segítenek rajta - gúnyolódik. – Lesz bőven ideje gondolkodnia.

            - Őrülök, hogy nem ölted meg – súgom.

            - Pontosan ezt akarta.

            - Szerintem valami csapdát is előkészített már.

            - Minden bizonnyal. Úgyhogy oda fogunk rá figyelni.

            - És hogy visszük el a helyőrségre?

            Niki a szokásos magabiztos mosolyával fordul felém.

            - Mindjárt meglátod – mondja.

*

            A táskát a rádiószobában találjuk meg. Ott hever előkészítve a kommunikációs berendezés előtti asztalon. Niki gondosan átvizsgálja egy műszerrel, amit tőlünk jobbra egy polcról vett le.

            - Kinyitom – mondja halkan.

            - Biztos jó ötlet? – kérdem.

            - Megkaptam rá az engedélyt. És paranoiás is vagyok.

            - Oké.

            A fekete, nagy táskán beír egy kódot, mire az kattan egyet. Lassan kinyitja. Papírok hevernek benne egymásra rakva. Gondosan össze vannak fogva. A halvány fényben látom, hogy tervrajzok. Persze nem tudom megmondani, hogy minek a tervrajzai, de látszólag valami szerkezeté.

            A fedelén valami vörösen villog.

            - Mi az? – kérdem.

            - Ez csak a nyomkövetője – feleli Niki.

            - Ez azért félelemre ad okot.

            - Nem kell félned tőle. És nem is tudjuk leszedni. Csak a helyőrségen tudják.

            - Értem.

            Niki visszacsukja a táskát és odébb tolja az asztalon. Felnyitja a laptopot, ami közvetlenül egy mikrofon mellett van. Elkezd gépelni, mire megjelenik Kisgyőr térképe. A ránk váró speciális jármű helyzete vörösen villogni kezd.

            - Idehívod? – kérdem.

            - Úgy bizony – válaszolja Niki.

            - Mennyi időn belül ér ide?

            - Ha minden jól megy, akkor egy óra múlva már itt parkol az épület előtt.

*

            Nagyjából egy óra múlva az ájult Olivér elterül a speciális jármű padlóján. Niki úgy dobta be oda, akár egy üres hátizsákot. Utána a karjánál fogva odahúzza a jármű végébe a fal mentén húzódó padhoz és odabilincseli az egyik kapaszkodóhoz. Egy kicsit megsajnálom ezt az őrültet. Körülbelül húsz éves lehet és most minden bizonnyal hosszú évekig egy elmegyógyintézetben kell majd raboskodnia. Ám így, ájultan is olyan, mintha eszméleténél volna és várna valamire.

            Niki bezárja az ajtót. Vet egy elégedett pillantást a foglyunkra, majd a vezetőülés felé lépked.

            - Meg nem állunk a helyőrségig – mondja és beül a volán mögé.

            Mellé ülök. A fűtés már megy egy ideje, úgyhogy leveszem a kabátomat. Amikor beindul a motor és Niki elkezd kormányozni, egy kicsit megnyugszom. Szerencsére már nem kell többet gyalogolnunk.

            - Remélem jó a kávé ott Tiszaújvárosban – mondja, miközben megfordulunk a járművel. – És remélem, hogy ma finom, omlós marhahús lesz. Nem rágós, nem kemény, hanem omlós és meg van főve a krumpli hozzá. A meggymártásnak is első osztályúnak kell lennie. Aztán iszom egy jéghideg kólát.

            - Jól hangzik – bólintok. – Olivért el fogják ítélni?

            - Akkora bűnlajstroma van, hogy száz évig biztosan nem engedik el. De ha szerencséje van, akkor egy elmegyógyintézetbe kerül, ahol majd elszórakoztatja az orvosokat. Persze, ezzel nekünk már semmi dolgunk. Elkaptuk és kész.

            - Még nem.

            Elindulunk a homokúton délkeleti irányban. A felhők mögül előbújik a nap. Niki bólint egyet.

            - Fel kell készülnünk a csapdákra – mondja. – Igazad van. Szerencsére már a mi rendszerünket használjuk és az most mindenre figyel. Ha bármi gond van, jelezni fog a műszer azonnal.

*

            Egy erdő menti autóúton haladunk Kisgyőr irányába. Én feszülten figyelem a kijelzőket, miközben Niki is gyakran odapillantgat. Negyedórája már úton vagyunk, de semmi gyanúsat nem észleltünk. Ettől még nem vagyok nyugodt.

            - Várjátok a meglepetést? – kérdi hirtelen Olivér mögöttünk.

            Hátra fordulok és látom, amint rejtélyes mosollyal figyel minket. Niki a fedélzeti kamera képére pillant, ahol látja a srácot.

            - Felébredtél? – kérdezi gúnyolódva. – Nem fáj a fejed?

            - De – bólint Olivér. – Egy kicsit sajog.

            - Annyira sajnálom.

            - Gondolom. Emlékszel még arra, amit néhány órája mondtam, kismadárka?

            - Melyik őrültségre gondolsz?

            - Arra, amikor azt mondtam, hogy minden a terveim szerint halad.

            - Igen, emlékszem. Azóta egy kicsit máshogy alakultak a dolgok.

            - Abban igazad van. Sokkal szerencsésebben, mint hittem. Az hitben éltem, hogy én már nem fogok élni.

            Ekkor az egyik kijelző veszélyt jelez. Azonnal visszafordulok és már látom is, hogy öt drón közeledik felénk. Északi irányból, tőlünk balra. Látom, hogy Niki is ledöbben a felismeréstől.

            Hátra fordulok Olivér felé, aki eszelős vigyorral figyel minket.

            - Tudjátok, nem volt nehéz – mondja ez az őrült. – Elég volt csak odaszólnom az ellenállóknak, hogy van nálam egy táska, melyben egy új őrangyal drón tervrajzai vannak. És bizony, nekik szükségük van ilyesmire. Olyannyira, hogy mindent megtesznek azért, hogy megszerezzék.

            - Angéla – súgja Niki. – Ülj be azonnal a nehéztüzérségi székbe! Még többen lesznek.

2022.december 17-21.

Folytatás: 2023.január 6. 

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

4.évad/8.rész

A két cselszövő

            A speciális jármű gyilkos tornyával nézünk farkasszemet. Két fekete forgótárcsa ugrik elő belőle és szélsebesen forogni kezdenek. Niki talpra állít és szaladni kezdünk a bokrokat és fákat megkerülve. Olyan reménytelennek tűnik az egész, hiszen esélyünk sincsen egy hőkamerával ellátott rendszer ellen, amit ráadásul Olivér szépen kényelmesen vezérel egy búvóhelyről.

            A golyózápor zúdul ránk. Niki a földre lök és mellém vetődik. A lövedékek darabokra szaggatják az előttünk álló fákat és bokrokat. Iszonyú erővel sújt le a környezetünkre. A Nővérem átkarol, próbál védeni. Felé fordítom a fejem. Látom, hogy ő is pánikba esett. Tank eközben kitartóan tüzel.

            Hallunk egy rakétát süvíteni. Megszorítjuk egymást kezét. Itt a végzet. Reszketek a félelemtől és lepereg előttem néhány gyönyörű pillanat a közelmúltból. Amikor magamhoz ölelem a könnyező Nikit, miután megmentett Majától. Az első közös karácsonyunk, amikor finom diós, mákos bejglit eszünk a helyőrségben és nevetgélünk. A szülinapom nemrég, amikor elfújom a gyertyákat és úgy érzem, ismét van családom. Mert van. Most érzem igazán. Most hiszem el, hogy újra szeretetben élek. Már mosolygok az engem óvni próbáló Nikire. Megbékéltem a sorsommal.

            A rakéta elsüvít felettünk és még mielőtt belecsapódna az egyik közeli fába, emelkedni kezd. A levegőben semmisül meg. Egymásra nézünk a Nővéremmel. Mozdulni nem merünk, mert a golyózápor továbbra sem marad abba. Fák és bokrok hullanak darabjaikra. Niki a vállamra teszi a kezét.

            - Tarts ki! – kiáltja.

            Feltűnik valami. A lövések kezdenek tőlem balra távolodni. Ezek szerint a speciális jármű mozgásban van. Amint ezt kigondolom, balra egy rakéta csapódik egy kősziklának. Niki átvetődik felettem és mellettem földet érve védelmez. A fák és a bokrok lángra kapnak. A Nővérem talpra állít és utána egymás kezét fogva szaladunk előre. A lövések bár egyre csak távolodnak, mégsem vagyunk biztonságban.

            Az út lejteni kezd, de nem olyan meredeken. Mégis megbotlunk, majd legurulunk egy homokútra. Egy árokba kúszunk, ahol Niki magához ölel. Fülelünk. Mintha egy drón közeledtét hallanánk.

            A távolban a fák felett megjelenik a fekete, vöröslő szempárral felénk forduló drón. Úgy néz ki ott a sötétszürke égbolton, akár egy démon. Elkezd ereszkedni lefelé és növeli a sebességét.

            - Bújj mögém! – kiáltja Niki.

            Amint felül, mögé rejtőzöm. A drón szélsebesen halad felénk, a hangja pedig olyan, akár egy mesebeli szörnyeteg süvöltése. A Nővérem becélozza és tüzelni kezd. A drón kikerüli a lövéseket. Pörög egyet és kilenc óránál ereszkedni kezd. Már szinte biztos, hogy célkeresztbe kerültünk.

            A Nővérem ismét tüzel, mire a drón jobb szárnya lerepül és elvesztve az irányítást, oldalazva a fák közé zuhan. Robbanás rázza meg az erdőt. Ezután Niki a tank felé pillant, melynek távolodó hangját még mindig hallani. Azonban már nem tüzel. Csak halad előre. Egymásra nézünk Nikivel.

            - Le fog kanyarodni? – kérdem.

            - Nem – feleli. – Legfeljebb a fákon keresztül.

            - Akkor merre mehet?

            - Olivér csak szórakozik velünk.

            - Lehet, hogy megfordul a tankkal.

            - Abban biztos vagyok. És várni fogjuk.

            Kikerekednek a szemeim.

            - Micsoda? – csattanok fel.

            - Nyugodj meg, hugicám – mosolyodik el a Nővérem. – Tudom, hogy mit csinálok.

            - Te most komolyan meg akarod lepni? Szinte lehetetlen.

            - Nekünk nincs lehetetlen. Ezt Olivér még nem tudja. De nemsokára kénytelen lesz elismerni, hogy jó nagyot tévedett, amikor alábecsült minket. Nem fog vigyorogni ott a kényelmes búvóhelyén. Teszünk róla.

*

            A speciális jármű tényleg megfordul. A homokúton halad, miközben a tornya lassú fordulatokat tesz. Keres minket. De nem talál. Pedig látnia kéne, hiszem hőkamerája és különféle radarjai vannak. Valamivel odébb egy útmenti dombról figyeljük egy kőszikla takarásában.

            - Hogy-hogy nem lát minket? – kérdem halkan.

            - Tönkrement a hőkamerája – feleli Niki, miközben távcsővel figyeli. – Rakétával támadhattak rá egykoron. Amikor megfordult, láttam a baloldalán a sérüléseket. A radarja sem működik. A távvezérlés és néhány kamera viszont igen. De éppen annyira lát minket, ahogyan mi őt. Ez a nagy szerencsénk.

            - Hát, szerencse.

            - Azért nem becsüljük alá.

            - Eszemben sincs.

            Niki elrakja a távcsövet és felém fordítja a fejét. A speciális jármű már nagyon közel van.

            - Ne aggódj értem – súgja.

            - Mire készülsz? – kérdem döbbenten.

            - Csak fedezz. Ennyi a dolgod.

            Kipillant a szikla mögül, utána pedig villámgyorsan átvetődik rajta. Fel akarok üvölteni, de annyira le vagyok döbbenve, hogy csak óvatosan kinézek utána. Látom, amint Niki a tank tetején, a torony mögött landol.

            - Ez megőrült – súgom remegő hangon.

            Niki odakúszik a toronyhoz, ahol a forgótárcsák készen állnak tüzelni bármire. Levegőt venni is alig merek. A Nővérem próbál kapaszkodni valahogy, hogy ne csússzon le a tetőről. Nyilván a torony kamerái közül nem működnek azok, melyekkel észrevehetné Nikit. De mi van, ha a fákon van? A tank hamarosan ismét a fák mentén fog haladni a tisztás után. A fegyverem távcsövébe nézek és végig nézem a távoli utat.

            Nem látok semmit. Túl sűrűn vannak a fák. Visszafordulok Nikihez. Éppen a kis laptopot rögzíti a speciális jármű tetejére szigetelőszalaggal. Utána az út mentén húzódó árok felé néz.

            - Ügyes legyél – súgom.

            A Nővérem vár egy kicsit, felméri a terepet, aztán az árokba vetődik. Látom, hogy megnyom egy gombot egy kis fekete műszeren. A speciális jármű a fák közelébe ér. Villan egyet a laptop, bekapcsol az önmegsemmisítője, majd egy hatalmas robbanás kíséretében a torony lerepül a helyéről. A lángoló tetejű jármű üresben gurul tovább, miközben egyre csak lassulni kezd. Végül balra sorolva az árokban köt ki.

            - Ez nem semmi – súgom magam elé döbbenten.

            Nikire nézek, aki felém fordul és elmosolyodik. Ilyen jó katona se leszek soha, mint ő. A Nővérem egy zseni.

*

            A jármű tetején elaludt a tűz és az oldalsó ajtaja egy résnyire megnyílt a robbanástól. Az elektromosságnak vége. Nagy nehezen eltoljuk az ajtót és Niki bemászik. Én addig őrködöm. Figyelem az utat, valamint az eget is, hátha felbukkan onnan egy drón. Őrködöm, ahogyan kell. Hihetetlenül büszke vagyok a Nővéremre.

            Niki végül kilép a járműből, kezében egy laptoppal, melynek csukott tetején két tár hever. Az egyiket átnyújtja nekem. Rakétákhoz való. Megtöltjük a fegyvereinket, majd leülünk egy kiálló kősziklára és a Nővérem felnyitja a laptopot. Néhány gombot lenyom és megjelenik a környék térképe. Ledöbbenünk mind a ketten. Rengeteg veszélyt jelző vörös pont van elszórva a környéken, valamint látunk egy ellenséges drónt is tőlünk nyugatra. Szerencsére jó messze van és nyugati irányba tart. Sejtem, merre.

            - Megy vissza a búvóhely irányába – súgom.

            - Igen – bólint Niki. – És amint látod, ezen a térképen minden látszik. Olivér rendszerére van kötve. És a mi drága barátunk azt már nem tudja leárnyékolni. Mert akkor bizony öngólt rúg.

            - Így van. És ezzel a térképpel megtalálhatjuk őt.

            Niki gépelni kezd. A kép ráközelít a Bükki Nemzeti Park délnyugati vidékére. Egy terület villogni kezd.

            - Ahogy sejtettem - mondja a Nővérem. – Egy viskóban bujkál. Ráadásul egy nagyobban, amit pár éve a helyi, magasabb rangú tiszteknek építettek. A jelentések szerint ez tavaly megsemmisült.

            - De a térkép szerint nem – folytatom a gondolatmenetet.

            - Az erdő arra biztonságos. A viskó környékén már egyetlen akna sincsen.

            - Mivel fejlett védelmi rendszere van.

            - Pontosan.

            - Melyik irányból támadjuk meg?

            - Szemből nem számít ránk. Arra gondol, hogy a viskó mögül fogunk támadni.

            - Szemből nagyon kockázatos.

            - Igen, és ezt ő is tudja.

            Niki a kis kommunikációs eszközével csinál egy képet a kijelzőről, aztán visszahajítja a laptopot a járműbe. Nagyot csattan odabent.

            - Miért dobtad el? – kérdem.

            - Mert be tud vele mérni minket – feleli, miközben a hüvelykujjával gépel a műszer kijelzőjén. – Így is tudja már, hogy lebukott.

            - El fog onnan menni, igaz?

            - Nem tudom. De az első utunk odavezet.

            - Idehívhattuk volna a járművünket a laptoppal.

            - Az hiba lett volna. Olivér rendszerével használtuk volna a távvezérlést. Ő pedig eltérítette volna.

            - Igazad van. Bocsánat.

            Lövell felém egy mosolyt.

            - Ne kérj ezért bocsánatot – súgja. – Mindig jelezd, ha van ötleted. Még ha nem is vagy benne biztos, hogy jó ötlet. Oké?

            - Oké – bólintok.

            - És gyakran jók az elképzeléseid.

            - Csak azt akarod, hogy legyen önbizalmam.

            - És önbizalom sem ártana neked.

            Elmosolyodok. Ekkor Olivér hangját halljuk a rádióból.

            - A két remek katona! – örvendezik a srác. – Büszke vagyok rátok!

            - Félsz, ugye? – kérdi tőle Niki a félelmetes mosolyával.

            - Hát, pislogtam egy kicsit, amikor a jármű tornya felrobbant.

            - Lesz ennél rosszabb is.

            - Igen, tudom. Most eljöttök értem a viskóba, amit már bemértetek az előbb. Ha esetleg nem emlékeznél a pontos útvonalra, akkor nyugodtan keress, segítek. Ezen az úton egyébként zökkenőmentesen eljuttok hozzám.

            - Már el is menekültél onnan? Nahát.

            - Nem, kismadárka. Még itt vagyok. Éppen a monitorokat figyelem. Elbúcsúzom egy időre az otthonomtól, amit a hadseregtől szereztem. De az is lehet, hogy itt találtok még, amikor ideértek.

            - Ugye tudod, hogy nem éred meg a holnapot?

            - Valóban?

            - Biztos lehetsz benne.

            - A kismadárka fenyeget.

            - Ezt nem fogod megúszni.

            - Angéla úgy sem fogja engedni, hogy megtedd.

            - Ebben ne legyél biztos.

            - De biztos vagyok. Ő az empatikusabb. És tud hatni a lelkedre. Megtette már korábban is. Ugye? Javultál, amióta ismered, igaz?

            - Pszichológus diplomád van?

            Erre Olivér felnevet. Eközben Niki a műszer kijelzőjére pillant és bólint. A srác olyan hirtelen hagyja abba nevetést, hogy megremegek.

            - Kismadárka – súgja hátborzongató hangon. – Kismadárka. Éneklő kismadárka. Mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám, hogy nem vagytok előnyben? Sőt, minden úgy alakult idáig, ahogyan azt én elterveztem.

            Niki kezében a műszer villan egyet, mire a mosolya félelmetesebb lesz, mint valaha.

            - Megyünk érted - súgja a rádióba.

            - Már nagyon várlak, kismadárka – súgja Olivér.

            - Mást úgysem tehetsz majd.

            Ekkor Niki átkapcsol a rádión egy másik frekvenciára.

            - Kérem a viskó áramtalanítását – szól bele.

            - A viskó áramtalanítva, őrmester – szól vissza onnan egy férfi. – A jogosultságra egy percet várnia kell.

            - Rendben.

            Kérdőn nézek Nikire.

            - Ez most mi volt? – kérdem.

            A Nővérem sejtelmes mosollyal fordul felém.

            - Elküldtem a képet és a koordinátákat a tiszaújvárosi helyőrségnek – kezdi. – Ebben a pillanatban a torony, a teljes fegyverzet és a kommunikációs eszközök egyszerre kapcsoltak ki. Olivér most minden bizonnyal pánikba esett a koromsötétben. Meg akarja keresni a vészkijáratot, ám a tiszteknek fenntartott viskóban azt kizárólag kóddal tudja kinyitni és próbálkozása azonnal megjelenik az összes közeli helyőrség számítógépes rendszerében. Innen fogjuk tudni, hogy ott van.

            - Zseni vagy – súgom döbbenten.

            - Tudom. És most mindjárt megkapjuk a jogosultságot, amivel mind a ketten be tudunk lépni a viskóba.

            - És akkor simán elkapjuk.

            - Így van.

            Elmosolyodok.

            - Van egy közös vonásotok Olivérrel – mondom büszkén.

            - Mire gondolsz? – kérdi Niki.

            - Mind a ketten profi cselszövők vagytok.

            - Én jobb vagyok.

            - Tudom. Most is bizonyítottad.

            Ekkor rádióban jelentkezik a helyőrség katonája.

            - Őrmester – kezdi a férfi. – Jogosultság átadva Szentesi Nikoletta őrmesternek és Újszigeti Angéla kadétnak.

            - Köszönjük, tizedes – szól vissza Niki. – Tartózkodik személy a viskóban?

            - Látjuk ezt a bizonyos Olivért. Most próbált meg kijutni a vészkijáraton.

            - Lezárták?

            - Lezártuk.

            - Szép munka, köszönöm. Ezért meghívjuk majd ebédre.

            A férfi elneveti magát.

            - Rendben – mondja. – Sok sikert a küldetéshez!

            - Köszönjük – biccent Niki.

            Azzal felém fordul.

            - Induljunk, hugicám! - adja ki a parancsot és felpattan. – Most elkapjuk.

            Felpattanok én is. Elindulunk a homokúton a viskó irányába. Mondjuk, egy dologban Olivérnek igaza volt. Nem fogom hagyni, hogy Niki megölje. De szerintem nem is akarja bántani. A rókára nézek. Megdöbbenek. Ha ez a plüss tudna mozogni, minden bizonnyal reszketne a félelemtől.

            Lehet, hogy éppen mi sétálunk csapdába.

folyt.köv.

2022.december 11-16.

Budapest

Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

4.évad/7.rész

Olivér nyomában

            A lángoló őrangyal drónt hátrahagyva egy biztonságosabb területen rakunk tüzet. Niki már lassan egy órája meg sem szólalt. Nagyon dühös, akárcsak én, mivel Olivér alaposan keresztülhúzta a számításainkat. Ám engem a meleg egy kicsit megnyugtat, pláne a finom gyömbértea, amiből egyre kevesebb van már. A Nővérem nem kér. Csak a tábortűz lángjait bámulja.

            Amikor elkezdem a pokrócokat kiteríteni és megágyazni neki, ő hirtelen felpattan és a fegyverével az egyik közeli fához lép. Döbbenten nézek rá, mert úgy érzem, valami nagy veszélyt sejt.

            - Mi az? – kérdem.

            - Semmi – mondja halkan. – Aludj szépen. Én majd őrködöm reggelig.

            - Niki, pihenned kell. Én már pihentem eleget.

            Felém fordítja a fejét.

            - Adjam parancsba? – kérdi barátságtalanul.

            Nagyon rosszul esik. Nem is válaszolok neki, csak bólintok és a rókára nézek. Nyugodt. Nem érez veszélyt. A Nővéremre pillantok, aki még szigorúan figyel engem, aztán visszafordul a sűrű fák irányába. Én jól betakarózok és néma csendben, magamba zuhantan nézem a tüzet. Megsimogatom a róka fejét. Utána pedig hiába a büszkeségem és a sértődöttségem, Nikit figyelem. Őrködik.

            - Azért szólj, ha vegyem át – mondom neki.

            - Nem fogok szólni – vágja rá. – Aludj.

            - Jó éjt, Niki.

            - Jó éjt.

            De nem tudok aludni. Továbbra is rajta tartom a szemem. Felveszi az éjjellátó szemüveget és nekem háttal, az egyik nagy bokor mögött megállva figyel. Hihetetlen energia van benne. És persze a harag, jelen esetben. Egyre melegebb van és a síri csend. Nyugalmat érzek.

            - Aludj, Angéla – szól hidegen.

            - Próbálok – szólok vissza.

            - Holnap nagy út vár ránk. Nem fogod bírni.

            - Most rám is haragszol?

            - Aludj már!

            Behunyom a szemem. Hallom, hogy sóhajt. Talán, mert nem akart megbántani. Valamiféle bocsánatkérésre várok, de hiába. Csak áll ott csendben és őrködik. Utána hallom, amint egy másik fedezékhez lép. El akarom mondani neki, hogy szeretem és féltem. Ám ehelyett szépen lassan elalszom.

*

            Hajnalban ébredek. Köd van és egyre jobban fázom. A tűz még ropog, de már nem olyan nagy lánggal. Hirtelen Niki lép oda néhány fadarabbal és rápakolja. Vet felém egy jéghideg pillantást a kígyó szemeivel.

            - Jó reggelt – mondja. – Igyál egy teát, egyél valamit, aztán indulunk.

            - Hová? – kérdem.

            A bokorhoz lép és az erdőt figyeli, ahogyan tegnap is. Csípőre teszi a kezét. Most vagy elmélkedik, vagy bizonytalan. Nem tudom megmondani. Mindenesetre legszívesebben kikérném magamnak ezt a hűvösséget.

            - Délnyugati irányba – feleli határozottan.

            Azonnal felpattanok.

            - Tessék? – kérdem döbbenten.

            - Jól hallottad, délnyugati irányban folytatjuk az utunkat.

            - De hát akkor tényleg nem megyünk el a járműért?

            - Nem. Csak akkor, ha elkaptuk Olivért.

            - A tankkal sokkal könnyebb lenne a nyomába eredni.

            - Nincs időnk elmenni Kisgyőrig.

            - Ez őrültség.

            Erre lassan felém fordul. A szigorú tekintetével érezteti velem, hogy ő a felettesem és meg ne merjek szólalni.

            - Egyelőre én vagyok az őrmester – mondja ingerülten. – Én kaptam kiképzést. Én vezettem küldetéseket.

            - Jó, oké – adom meg magam. – Akkor megyünk amerre parancsolod.

            - Helyes.

            Nem bírom ki, hogy ne adjak jelet a sértettségemnek.

            - Őrmester – vetem oda neki.

            Nem szól semmit. Egy kicsit megrezzen, gondolom a haragtól, aztán az egyik fa mellé lép és onnan figyeli tovább a terepet.

            - És miért arra megyünk? – kérdem.

            - Végre megkérdezted – mondja. – Mert arra van Olivér.

            - Biztos vagy benne?

            - Igen. Ott van.

            - De honnan veszed?

            - Megérzés. És kérdések helyett inkább tedd a dolgod.

            A rókára nézek. Próbál nyugtatni engem. A Nővérem most nagyon dühös és valójában nem akar bántani.

*

            Niki mellett haladok egy homokút irányában. A ködbe borult, sűrű fák közül úgy érzem, folyamatosan veszély leselkedik ránk. Próbálok nagyon éber lenni. Nem beszélünk egymással. Kezd nagyon elszomorítani.

            Az útra érve a Nővérem megtorpan. Követem a tekintetét. Keréknyomok. Egy terepjáró kerekei hagyták. Niki lassan leguggol és nyomokat tanulmányozza, aztán tőlünk jobbra, délnyugati irányba néz.

            - Ezt pont olyan katonai terepjáró hagyta, mint amilyennel a viskónál járt – mondja.

            - Mikori lehet a nyom? – kérdem.

            - Nem olyan régen járt erre.

            Elővesz egy mobiltelefonhoz hasonló műszert a zsebéből. Bólint.

            - Igen – súgja. – Tegnap. És ez pont az a jármű.

            Kiegyenesedik. Elindul jobbra. Nem szól utánam, hogy kövessem. És ez már nagyon bánt.

            - Gyere, Angéla – szól végül és megnyugszom egy kicsit.

            Alig teszünk néhány lépést, észreveszek valamit tőlem jobbra egy fán. Fekete színű. Oda van rögzítve.

            - Niki – súgom.

            - Mi az? – kérdi.

            - Ott fent.

            Egy kamera. Minket figyel. A Nővérem lassan odalép.

            - Jó úton haladunk – mondja határozottan és megindul az úton.

            Még néhány másodpercig figyelem a kamerát, aztán Niki után sietek. A rókára pillantok. Most már retteg.

            - Jobb lenne elkerülni az utat – tanácsolom. – Talán most még nem vett észre, de biztos, hogy máshol is van kamera.

            - A zöldövezet meg tele lehet aknákkal – vágja rá a Nővérem. – Nem kockáztatunk. Készülj fel a drónokra.

            Nem tetszik nekem ez az egész. Niki túlságosan meggondolatlan. Olyan, mintha megőrült volna.

*

- Jobb lenne, ha eltűnnénk innen! – csattan ki belőlem úgy hirtelenjében, miközben az még az erdő menti ködös homokúton járunk.

            Erre Niki megáll és dühösen felém fordul. A kígyó szemeiben megcsillan az a kegyetlen szigor, melytől még a felettesei nagyot nyelnek félelmükben. De én most is csak a Nővéremet látom, akinek a léte az egyetlen örömöm a világon. Belegondolni is szörnyű, hogy bármikor elveszíthetem őt.

            - Azt teszed, amit mondok, Angéla – mondja hidegen és ellentmondást nem tűrően. – A parancsnokod vagyok.

            - Szóval, zokszó nélkül tűrjem el, hogy kockáztatod az életed? – emelem fel a hangom.

            - Katona vagyok. Ahogy te is, kadét. Bármelyik percünk akár az utolsó is lehet. Jobb, ha hozzászoksz végre, mert ez az életed. Ez az életünk. Az a feladatunk, hogy védjük az állampolgárokat. Láttad a kolóniákat, igaz? Láttad azokat az embereket, igaz? Köztük él Laura is a szüleivel. Őket kell féltened! Nem pedig engem! És nem magadat! Őket! Ez a kötelességed! Az egyetlen kötelességed!

            Vitatkozni akarok vele. Ő pedig folytatná tovább. Látom, hogy veszekedni akar. Ám inkább biccentek és minden erőmmel igyekszem leküzdeni a könnyeimet. Nem sikerül. Gyorsan letörlöm. Felnézek Nikire, aki egy szempillantás alatt megenyhül. Látom, hogy ő is közel áll a síráshoz. Ám ehelyett inkább az a kellemes, kedves és erőt adó mosoly jelenik meg az arcán. Szép lassan leguggol hozzám.

            - Sokszor eszembe jut valami – kezdi, miközben mélyen a szemembe néz. – Egyszer egy nagyszerű lány azt mondta nekem, hogy „építs kertet a félelmeidre”. Nem akart vele kioktatni. Nem akart bölcselkedni. Egyszerűen csak el akarta mondani, mert úgy érezte, ezzel megmentheti a lelkemet. És nekem úgy rémlik, te voltál az, hugicám. Te voltál az a kis bölcs lány. És én tanultam ebből. Neked is kéne.

            - Nem könnyű – súgom.

            - Valóban. Igazi kihívás. És nem szégyen elbukni ebben.

            - Csak értsd meg, hogy rajtad kívül nincs már senkim.

            Hosszan néz a szemembe. Nem mondja ki, csak érezteti. Neki sincs már senkije rajtam kívül. Gyengéden magához ölel, én pedig úgy kapaszkodok belé, mintha megnyílt volna alatta a talaj és a pokolból akarnának felé markolni.

            Ekkor a rádióban megszólal Olivér derűs, tébolyult hangja.

            - Milyen aranyosak vagytok – gúnyolódik ez az őrült. – Mintha tényleg testvérek volnátok.

            Egy drón száll el felettünk, majd eltűnik a sűrű ködben. Azonnal arra célzunk a fegyvereinkkel és hátrálni kezdünk a mögöttünk sorakozó fák irányába. Niki a szájához emeli a rádiót.

            - Közel vagyunk hozzád, Olivér – szól bele mosolyogva.  

            - Dehogy vagytok – vágja rá a srác. – Viszont jó úton haladtok.

            - Erre magunktól is rájöttünk. Úgyhogy jobb, ha menekülsz.

            - Inkább ti meneküljetek. Azt hittétek leráztátok az én drága erdei barátaimat? Ugyan. Most értek utol titeket.

            Rémülten nézek Nikire. Suhogásokat hallok. Nyilak záporoznak felénk. Az egyik a vállamat súrolja. A Nővérem belök az egyik fa mögé, tüzet nyit az út irányába és gyorsan elrejtőzik mellettem.

            - Amint szólok, szaladj a szemközti fa mögé – súgja. – Fedezni foglak.

            - Oké – mondom.

            Hallom, amint a drón visszafelé tart. Látom az út távoli részét. A katonai gép alakja lassan kirajzolódik a ködben. Támad egy ötletem. El akarom mondani Nikinek, de ő a másik irányba figyel. A drón emelkedni kezd. Gondolom azért, nehogy eltalálják az íjakkal. Rám nem számít. Ez a veszte.

            Becélzom és tüzelek. A jobb szárnya leszakad, pörögni kezd, majd szélsebesen a támadóink irányába zuhan. Niki visszabújik a fedezékbe, a drón pedig felrobban a túloldalon a fák között. A nyilak már nem süvítenek felénk. A Nővérem büszke mosolyt lövell felém, aztán int, hogy szaladjak a szemközti fa mögé.

            Megiramodok arra, mire ő fedezve engem, tüzet nyit a harcosok irányába. Egyetlen nyíl csapódik csak a mellettem lévő fába. Aggódni kezdek. Remélem, Nikinek nem esett baja. Akármit is mondott, a kódexünk szerint egymásra is kötelesek vagyunk vigyázni. Amikor megjelenik mellettem, megnyugszom.

            - Ügyes voltál – súgja mosolyogva. – Szerintem a társaság felével nem lesz többé gondunk.

            Amint ezt kimondja, egy súlyosabb tárgy csapódik a fába, ahol állunk. Ez nyilván egy fejsze lehetett.

            - Jól van – bólint a Nővérem. – Már tudom, honnan dobtad felénk, te nagy erdei harcos.

            Ekkor valami követhetetlen, természetfeletti mozdulattal megfordul és kilövi az utolsó rakétáját a támadás irányába. Nagy erejű robbanás rázza meg a környéket. Vészjósló csend telepszik ránk.

            Nikire pillantok. Rossz érzése van neki is. Hallok egy roppanást szemből.

            - Vigyázz! – kiáltja a Nővérem és a földre lök.

            Amint mellém vetődik, már hallom is fába csattanni a fejszét. Megkerültek minket. Nyilván egy kicsit lejjebb az úton. Be vagyunk kerítve. Egy bokor takarásában lapulva figyelünk minden apró neszre. Egymásra nézünk.

            - Angéla – súgja Niki. – Fordulj meg és figyelj az út irányába. Én addig ezt az irányt biztosítom. Most pontot teszünk az egész végére.

            - Oké – súgom és óvatosan megfordulok.

            Kicsit előrébb kúszok egy kisebb bokor takarásába. Figyelem az utat. Az egyik fa még lángol a rakétától. Nagyon figyelek. Most a Nővéremet védem. Túl közel vagyok a fa oldalához, ahol megbújtunk. Ez hiba. Abban pillanatban látok megvillanni egy bakancsot és a fegyverem elrepül. Megfordul velem a világ, valaki talpra állít és már érzek valami fémeset az állam alatt. Egy hosszú kard.

            Niki felénk fordul és azonnal ráfogja a fegyverét a támadómra, aki nyilván a harcosok vezére lehet a kardjából ítélve.

            - Azonnal engedd el! – rivall rá a Nővérem.

            - Előbb eldobod a fegyveredet – vágja rá higgadtan a férfi és a hangjából már fel is ismerem a hosszú vörös hajú, szakállas vezért.

            A Nővérem mélyen a férfi szemébe néz, aztán rám pillant, majd újra a férfit bámulja. Reszketek a félelemtől. Ha most megadjuk magunkat, akkor mindennek vége. Ez a férfi tegnap is kijelentette annak nőnek, hogy példát akarnak statuálni velünk. Kész, ennyi volt, Angéla. Itt ért véget az út. Csak Niki élje túl.

            Erre a Nővérem váratlanul elmosolyodik. Ráadásul azzal a hátborzongató mosolyával, ami érezhetően zavarba ejti ezt az őrültet.

            - Annyira el vagy tévedve, te viking – veti oda neki.

            - Ti vagytok eltévedve – közli halkan a férfi. – És jobban teszed, ha eldobod a fegyvert. Innen úgy se jutsz ki élve. De talán a lányt megmentheted.

            - Szerinted miért minket küldtek ide?

            - Nem érdekel. Itt vagytok, és ezt mi nem tűrjük el.

            - Azért küldtek ide, mert egyáltalán nem számítunk nekik. Segítséget sem küldenek. Egyetlen mentőosztag sem indul el értünk. Magunkra vagyunk utalva.

            - Együttérzést vársz?

            Niki megrázza a fejét, a mosolya pedig töretlen. A távolból pedig hallani a roppanásokat. A többiek közelítenek felénk.

            - Tudod, miért én vagyok a parancsnok? – teszi fel a Nővérem a kérdést.

            - Miért? – kérdi gúnyosan a harcos.

            - Mert egy őrültnek tartanak. Szerinted, ki más jönne ide? Szerinted, ki más vállalná ezt be önként?

            - Látszik is rajtad, hogy beteg vagy.

            Niki eszelősen elvigyorodik.

            - Így van – bólint. – És tudod, engem nem érdekel, hogy mit csinálsz. Le foglak lőni mindenképpen.

            A férfi megrezzen egy kicsit. Szerintem kezd beijedni. Pedig Niki csak a színészi tudatását kamatoztatja. Persze, ettől még továbbra is félek. Nem tudom, hogy mire képes ez a harcos, de biztosra veszem, hogy kiszámíthatatlan. A társai eközben egyre közelebb vannak. Szeretnék oldalra fordulni, hogy lássam őket, de nem tudok. A szívem egyre hevesebben ver, de még mindig nem magamért aggódom.

            - Akkor nekem sincs más választásom – mondja végül higgadtan a viking.

            - Látom, nem félsz a haláltól – súgja Niki és elismerően biccent. – Biztosan nagy példaképe leszel a többieknek. De persze, ezt már nem fogod látni.

            - Te sem fogod többé a lányt. Ilyen egyszerű.

            Niki egy pillanatra kizökken, aztán ismét elvigyorodik.

            - Hát jó – súgja és eldobja a fegyvert.

            Erre a viking halkan nevetni kezd. Hosszan. Egyre több roppanást hallok. Niki bíztatóan kacsint egyet felém, aztán hirtelen lefagyasztva a vigyorát, a férfira néz. A kígyó szemeiből látom, hogy készül valamire.

            - Elengeded a lányt? – kérdi halkan. – Vagy végezzek veled?

            - Nagy az önbizalmad, őrmester – súgja a harcos.

            Niki csalódottan hajtja le a fejét. Úgy tűnik, hogy feladja. Aztán valami természetfeletti gyorsasággal előkap egy pisztolyt és fejbe lövi a férfit. A kard leesik a földre, a viking pedig hanyatt vágódik.

            - Fedezékbe, Angéla! – kiáltja.

            A bokor takarásába ugrok, a Nővérem pedig tüzelni kezd az erdő sűrűje felé. Elkúszok a fegyveremért. Hallok elsüvíteni a fák fölött egy drónt. Olivér szerintem pánikba eshetett. Bár ez szinte kizárt.

            Ekkor a távolból egy robbanást hallok. Nem mi voltunk. Niki mellé kúszok, aki beszünteti a tüzet. Síri csend telepszik ránk ismét. Visszanézek. Senki nem jön az út felől. Aztán Nikire pillantok.

            - Mi történt? – kérdem halkan.

            - Nem tudom – feleli.

            - Én igen – hallatszik a rádióból Olivér hangja.

            Niki előveszi a rádiót.

            - Te voltál, igaz? – kérdi.

            - Igen, én – feleli derűsen a srác. – Visszavonulnak.

            - Tudsz te rendes is lenni.

            - Én mindig az vagyok. És a biztonságomról gondoskodtam. Nemsokára megtudjátok, hogy mire gondolok.  

             - Úgy döntöttél, hogy nem bízod a barátaidra a védelmet? Mekkora pazarlás volt, hogy mégis ideküldted őket.

            - Igazad van. Jobb, ha biztosra megyek. Úgyhogy, távirányítással oda is küldtem az egyik barátomat.

            Érzem, hogy megremeg alattunk a talaj. Az út felé fordulunk. Egy korábbi speciális jármű áll meg a ködben. A tornya pedig szépen lassan felénk fordul. Hallom Olivér sátáni nevetését a rádióból.

            - Sok sikert – súgja eszelősen.

folyt.köv.

2022.december 2-9.

Budapest

Nagyprónay János
A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

4.évad/6.rész

Nem adjuk fel

Felpattanok a földről, miközben a hörgések és a sikoltozások egyre közelebbinek tűnnek. Hallok egy vészjósló suhogást a levegőben, mire ösztönösen leguggolok. Egy erőteljes csattanást követően meglátom tőlem jobbra a fából kiálló fejszét. Niki tüzet nyit balra, én pedig mögé szaladok. Valami elsüvít a fejem mellett. Egy nyílvessző lehetett, ami végül egy távoli bokorban landolt.
Megfordulok és az utolsó rakétámat kilövöm a hörgések irányába. A Nővérem megfogja a kezemet és futásnak eredünk. A nagy erejű robbanás után néma csend telepszik az erdőre. Egyik fa után a másikat kerüljük ki. Úgy tűnik, egyre inkább a nemzeti park sűrűjébe kerülünk. Azt sem tudom, hogy merre vagyunk. Lehet már nem is délkelet felé, hanem délnyugat felé tartunk. Az pedig végzetes lehet.
Ekkor jobb felől ismét valaki hörögni kezd. Lefordulunk balra. A szívem egyre hevesebben ver.
- Ezek körbevettek minket! – súgom remegő hangon.
- Ne aggódj – nyugtat a Nővérem. – Bízz bennem. Lerázzuk őket.
Két suhogás. Lőnek ránk az íjaikkal. Hihetetlen, hogy ezekkel sokkal nagyobb előnyben vannak, mint mi a modern fegyvereinkkel. Hirtelen még rosszabb érzésem támad. A róka felé pillantok. Megnyugszom. Bár retteg, mégis örülök, hogy nem esett ki a táskámból. Hatalmasat dörren az ég felettünk és egyszerre egy magas, ijesztő alak lép ki az egyik fa mögül tőlünk néhány lépésnyire. Valamit ránk szegez, de Niki nem haboz, azonnal tüzet nyit rá. A férfi holtan terül el.
Jobbra fordulunk. Egy kisebb tisztás felé szaladunk.
- Bekerítettek minket – súgom rémülten. – Ott fognak várni, Niki!
- Nincsenek olyan sokan – vágja rá.
- Honnan tudod?
- Én mindent tudok.
Ahelyett, hogy neheztelnék rá a veszélyes optimizmusa miatt, majdnem elsírom magam örömömben, hogy itt van velem. Ha meg is halok, itt leszek még vele egy kis ideig. Ebbe az érzésbe menekülök.
- El kell rejtőznünk a tisztás végén – súgja és az egyik fához hajít valamit.
- Nem kéne tovább mennünk? – kérdem.
- Nem. Még nem.
Kiérünk a tisztásra, mire a Nővérem lenyom egy gombot a fegyverén. Ismét robbanás rázza meg az erdőt. Most már tudom, hogy egy robbanószert dobot a fához, ami azonnal odarögzült.
Az ég ismét dörren egyet.

*

Sokszor, amikor úgy érzem, hogy itt a vége a rövid és értelmetlen életemnek, általában bevillan egy meghitt, csodás emlékkép múltból. A séták anyával a Margitszigeten, biciklizés a barátaimmal, apa bohóckodása, amikor a mozinál állunk sorba. Ám most egy bokor takarásában lapulva, a félelemtől remegve figyelem, amint a sűrű fák közül előlép az egyik alak karddal a kezében.
A hosszú vörös hajával, a nagy szakállával és a fekete, szőrmés öltözékével pont úgy fest, akár egy kelta, vagy viking harcos. A kegyetlenséget sugárzó kék szemei megcsillannak a borult idő sötétszürke fényében. A tekintete azonban derűs, félelmet nem ismerő. Ez az ő területe.
Jobbra pillantok, ahol egy másik bokor takarásában Niki már becélozta a férfit a fegyverével. Próbálom szuggerálni a Nővéremet, hogy ne hősködjön, mert ennek az emberei legalább harmincan rejtőzködnek az erdőben, mi pedig csak ketten vagyunk. Nagyot dörren az ég, amikor visszafordulok és meglátok egy hosszú barna hajú nőt, aki szintén kilép a fák közül. Ugyanolyan ruhát visel, mint a társa, kezében pedig egy nyílpuskát szorongat. Teljesen kifejezéstelen arccal áll meg a férfi előtt.
- Nyilván délkeleti irányban haladnak – közli fagyosan.
- Nem – rázza meg a fejét a harcos. – Itt vannak valahol. Tisztán érzem a jelenlétüket.
- Az a Nikoletta nevű őrmester kapcsolatba lépett az egyik helyőrséggel. Ez bajt hozhat ránk.
- Ugyan. Ide nem küldenek senkit. Úgyhogy ezek csapdába kerültek. Innen nem jutnak ki élve. Teszünk róla.
- Az éjszakát még ebben a zónában kell tölteniük. A járművük megsemmisült. Az élelmük is fogytán lehet.
A férfi ekkor elmosolyodik.
- Élve kellenek – mondja. – Amint megvannak, elém hozzátok őket. Üzenni fogok velük a társaiknak.
- Parancsod szerint lesz – biccent a nő.
Azzal a harcos megfordul és visszaindul a fák közé. A nő még utoljára körbe pillant azzal a jéghideg tekintetével, aztán követi őt. Végtelen hosszúnak tűnő percekig moccanni sem merek.
- Angéla – súgja Niki. – Óvatosan gyere ide!
Amilyen halkan csak tudok, odakúszok hozzá. A kígyó szemeivel aggódva néz végig rajtam.
- Jól vagy? – kérdi halkan.
- Még igen – felelem. – Most mit csináljunk?
- Haladunk tovább. Ki kell jutnunk innen.
- De hát tudják, hogy merre megyünk.
Ekkor a Nővérem arcán magabiztos mosoly jelenik meg.
- Meg fognak lepődni – mondja. – Na, induljunk, hugicám!

*

Órákon keresztül, óvatosan haladunk előre, majd végül egy faháznál kötünk ki. Egy darabig megfigyeljük a környéket, nehogy egy csapdába sétáljunk bele. A ház egy kisebb tisztáson áll, melyhez egy homokút vezet. Az ajtó nyitva áll. Lassan közelítjük meg, miközben figyelünk minden apró neszre.
- Maradj itt – súgja Niki az ajtónál.
- Légy óvatos – súgom vissza.
Ekkor hirtelen belép, majd jobbra és balra céloz, végül pedig eltűnik a szemem elől a sötétben. A homokutat figyelem, ami a fák mentén halad előre és jobb irányba kanyarodik. Aztán erdőt figyelem. Fülelek. Nem hallok semmit. Csak egyre jobban fázom. Valami összetörik odabent. Összerezzenek és a ház irányába fordulok. Ezután még valami csattan is egy nagyot.
- Niki! – kiáltom be a házba.
- Nyugi – mondja derűsen. – Gyere be, minden tiszta.
Belépek a házba. Furcsa, nincsenek törmelékek, se szilánkok a padlón. Rögtön egy festményt látok az előszobában az üres fogasokkal szemben. Egy őz néz felém róla. Erre hirtelen fények gyúlnak.
- Van generátor – mondja Niki belső szobából. – Méghozzá a legmodernebb. Óriási hiba volt itt hagyni.
Belépek egy kis nappaliba, mely egy kanapéból és balra egy konyhapultból áll. Az ablakok be vannak deszkázva. A kandalló mellett egy állvány áll, félig megrakva tűzifával. Niki kilép egy kis ajtón.
- Van víz – mondja mosolyogva. – Nehézkesen, de működik mosdó.
- De nem aludhatunk itt – mondom.
- Tudom. De muszáj lesz pihennünk egy kicsit. Nem is ettünk semmit.
- Be kéne zárnunk az ajtót.
- Bezárom, de addig pakolj fákat a kandallóba.
Néhány perc múlva már a kanapén ülünk és a megmelegített élelmiszercsomagból eszünk. A kandalló jó meleget ad. Innen aztán nehéz lesz elindulni majd éjszakába. Hamarosan be is sötétedik.
Niki az ölébe veszi a kicsi laptopot. Felnyitja. Majdnem maximumon van a töltöttsége, nyilván rácsatlakoztatta a generátorra. Megjelenik a helyzetünk a digitális térképen. Valahol Bükkszentkereszt közelében vagyunk. Kisgyőr még fájdalmasan messzinek tűnik, pedig rengeteget gyalogoltunk már.
- Mikor induljunk? – kérdem.
- Egy kicsit pihenünk, aztán elmegyünk ide – mutat egy vörös pontra, mely egy innen délkeletre van.
- Mi van ott?
- Egy őrangyal drón.
- Tessék? Mármint leszállt?
- Nem. Lezuhant. De épen maradt a segélycsomagja.
- És ha Olivér elvitte onnan?
- Legyünk optimisták.
- Jó, megpróbálok.
Niki a szemembe néz mosolyogva. Látja rajtam, hogy úgyis pesszimista maradok, mint mindig. Utána visszafordul a képhez.
- A segélycsomagban van egy távvezérlő – mondja. – Tiszaújvárosból egy óra múlva indítják el a speciális járművet.
- Az, ami megáll Kisgyőrnél utas nélkül – bólintok.
- Így van. De nem fog megállni. Szépen a közeli út felé irányítjuk.
- Ezt nem fogja hagyni a helyőrség.
- Dehogyisnem.
- Ezért megbüntetnek minket.
- Dehogy büntetnek. A járművet saját felelősségünkre tovább irányíthatjuk. Csak nem kapunk védelmet a zónán belül.
- Olivér meg fogja támadni a járművet.
Niki felsóhajt.
- Tudom, kockázatos – mondja. – De nem jutunk el élve Kisgyőrig. Így kevés az esélyünk. Egy nagyobb csapattal könnyebb lenne. Ám most mi vagyunk a csapat, hugicám. Mi ketten. Ők pedig többen vannak.
- És hiába van modernebb fegyverünk – sóhajtok.
- Bizony. De ha ez sikerül, nagyon meg fognak lepődni.
- Értem.
- Itt maradunk még egy kicsit, aztán útnak állunk.
Körbenézek a szép kis házban. Normál körülmények között olyan jó lenne itt tölteni az éjszakát.
- Szerinted ki lakott itt? – kérdem.
- Nem tudom – feleli Niki. – De hálásak lehetünk neki.
- Olivér vajon figyel most minket?
- Lehet. Minden bizonnyal drónokkal. Azonban nem úgy tűnik, hogy meg akarna minket ölni. Inkább csak szórakozik.
- Mire jó ez neki?
- Most mondtam. Szórakozik.
- Ennyi lenne az egész?
- Nem olyan embernek tűnik, akinek elvei volnának. Ennek ellenére, el fogjuk kapni.
Felé fordulok.
- El akarod kapni? – kérdem döbbenten.
- Igen – vágja rá higgadtan és meglátom azt a csillogást abban a kígyó szemeiben.
- Bosszút akarsz állni.
- Tartozunk neki, hugicám.
A rókára nézek. Nem jelez veszélyt. De nagyon aggódik értünk.

*

Lassan kezd sötétedni, amikor az ajtóhoz lépünk. Ideje indulni. Ellenőrizzük a környéket a műszereinkkel, felvesszük az éjjellátó szemüveget. Niki kinyitja az ajtót, tesz egy lépést előre, majd megtorpan. Megrémülök. Gyorsan körbe pillant, aztán lefelé néz. Balra teszek egy lépést, hogy lássam, mi az, ami kizökkentette.
Egy fehér kartonpapír a lábtörlőn, melyre nagy fekete betűkkel írták, hogy „Nem tudok innen elszaladni”. Ez a szöveg Niki egyik dalából származik, ami annak idején nagy sláger volt. Vet felém egy pillantást, aztán bekapcsolja a rádióját. Néhány másodperc múlva már halljuk is Olivér derűs hangját.
- Nahát – kezdi a srác. – Végre bekapcsoltad a rádiódat. Akkor ezek szerint megkaptad az üzenetemet. Ami egy idézet tőled.
- Ez most egy célzás akar lenni, igaz? – kérdi a Nővérem higgadtan.
- Pontosan. Milyen okos vagy. Bár Angéla okosabb nálad. Neki kéne parancsolni neked.
- Kezd összeállni rólad a kép, Olivér. Te biztosan egy régi rajongóm vagy, aki még mindig nem heverte ki, hogy nem került sorra a dedikálásnál. És ezért most bosszút akarsz állni. Igaz?
Egy pillanatra elmosolyodok. Szeretem, amikor Niki ilyen. Olivér hangosan belenevet a rádióba.
- De milyen aranyos vagy, Nikoletta – mondja sejtelmesen. – Egy hajdani énekesnő, aki már őrmester. Miért is álltál be hadseregbe? Megvan! Bosszúból. Megölték a szüleidet. És a vőlegényedet is. Dávidnak hívták, igaz?
A Nővérem ökölbe szorítja a kezét.
- Ezt most fejezd be – súgja fenyegetően.
- Szóval, Dávid – folytatja Olivér derűsen. – Mennyire szeretted őt, aztán megölték. És a szüleidet is. Az ellenállók. Az adatbázis szerint így történt. Te pedig önkéntesként beálltál a hadseregbe. Így váltál szörnyeteggé. Rengeteg olyan misszióban vettél részt, melyekért, ha túléled a háborút, minden bizonnyal bíróság elé kerülsz. Nem érzel bűntudatot? Egy cseppet sem? Én biztos vagyok benne, hogy nem.
- Nagy szerencséd, hogy gyáva módon bujkálsz.
- Persze, Angéla esete talán még rosszabb. Abban a hadseregben szolgál, melynek néhány tagja megölte a szüleit. De így legalább van otthona, kap enni, inni és meg is becsülik. És engem tartotok rossz embernek?
Most már az én kezeim is ökölbe szorulnak. Niki int, hogy nyugodjak meg.
- Én rendes fiú maradtam – súgja Olivér sejtelmesen. – Úgy bizony. Egy faházat is őrízetlenül hagytam nektek. Benne egy modern generátorral, tűzifával, hogy ne fagyjatok meg. Még az ajtót is nyitva hagytam.
- Milyen édes vagy – veti oda Niki.
- Tudom. És ti tudjátok, hogy lehallgattalak titeket? Szóval, el akartok jutni ahhoz az őrangyal drónhoz?
- Bizony. És akkor neked véged.
- Rendben. Elintézhetném, hogy hiába menjetek oda. De nem fogom megtenni.
- Okos fiú.
- Az erdőn átvágva elég hamar oda is juttok. Ám a helyetekben én nem mennék arra.
- Mert?
- Mert tele van aknákkal. És nem fogjátok látni őket. Gondosan le vannak árnyékolva.
- Hazudsz.
- Akkor próbáljátok meg. Én szóltam. Az én lelkiismeretem tiszta lesz.
A Nővérem vet felém egy magabiztos pillantást. Nem értem. Hisz végünk van. Csapdába kerültünk.
- Tudod, Olivér – kezdi Niki hátborzongató mosollyal. – Biztos lehetsz abban, hogy el foglak kapni. Gondoltam, megkegyelmezek neked. Azonban mostantól erre esélyed sincsen. Te már halott is vagy.
- Nem félek a haláltól - vágja rá derűsen a srác. – Szóval, ott tartottam, hogy az erdő veszélyes. Ezért a homokúton kell sétálnotok úgy nagyjából tíz percet. Utána egy autóúthoz értek, mely egyenesen a drón felé halad.
- Magamtól is rájöttem.
- Tényleg? Milyen ügyes vagy. A gond csak az, hogy ezek az erdei harcosok körülbelül negyedóra gyaloglásra vannak tőletek. Szétszóródva közelednek. És hamar rá fognak jönni, hogy úton jártok. Ott pedig elkezdődik a céllövölde. Védtelenek lesztek. Szinte biztos, hogy nem juttok el a drónhoz élve. Hacsak nem kezdtek el szaladni. Én persze azért még átgondolom, hogy mit csináljak azzal a drónnal.
- Az életedet gondold át újra. Nemsokára befejeződik.
- Hát, meglátjuk. Sok sikert!
Azzal megszűnik az adás. Reszketve nézek fel Nikire, aki határozottan fordul hozzám.
- Gyerünk, kadét! – parancsolja. – Mozgás!

*

A homokúton szaladunk lefelé. Az éjjellátó szemüveggel jól látom, hogy egy meredek jobbkanyar közeledik. A nagyobb fáktól és a sűrű bokroktól nem lehet kivenni rendesen, hogy most egy ránk várakozó csoport felé közeledünk, vagy sem. Niki int nekem, hogy lassítsak és előre szalad. A fegyverével befordul, aztán jelez, hogy gyorsítsak. Szörnyen hideg van, de már egyre kevésbe érzem.
Amikor az útra érünk Niki megtorpan. A fegyvere kijelzőjére néz. Balra fordul. Int nekem, hogy kövessem és szaladunk a rossz irányba. Nem tudom, mit vett észre, de bízok benne, hogy valami hasznosat. Odaérünk és látom, hogy egy nagy motor hever az árokban. A lámpája be van törve, a kipufogócső leszakadva, a motorja sincs valami jó állapotban. Ezen még egy szerelő napokig dolgozna.
- Segíts, Angéla! – szól a Nővérem. – Húzzuk ki innen!
- Ezzel nem jutunk messzire – rázom meg a fejem. – Ez egy roncs.
- Dehogyisnem. Szépen legurulunk. A fékje működik a műszer szerint, a kerekei is jól állapotban vannak.
- Te tudod.
- Ez a motor több millióba kerülhetett annak idején. Ilyennel jártak a nagy motoros bandák.
Nagy nehezen, de kihúzzuk onnan. A Nővérem beül a kormány elé, a hevederrel a hátunkra húzzuk a fegyvereinket.
- Kapaszkodj, hugicám – mondja Niki. – Nem ígérem, hogy túléljük.
- Remek kilátások – mondom neki és belekapaszkodok.
Elkezdünk gurulni lefelé. Niki finoman fékezgetve lassítja le. Elhaladunk a homokút mellett. Ezek a vikingek, vagy kik, minden bizonnyal már a faháznál lehetnek. De nagyon jól haladunk.
- Ugye nem lesznek nagy kanyarok? – kérdem.
- Egy darabig nem – feleli a Nővérem.
- És ha jön, akkor mit csinálunk?
- Majd ügyesek leszünk.
Elképesztően jól haladunk. Ennyi idő alatt gyalog, vagy szaladva sem jutottunk volna ilyen messzire. Persze, ettől még nagyon félek. A róka is rettegve néz rám. Ez a plüssállat még sosem tévedett.
Egy meredek kanyar következik. A szívem egyre hevesebben ver. Még sikítani sem merek. Niki finoman fékezget.
- Ügyesek leszünk – bíztat.
- Óvatosan! – kiáltom.
A Nővérem olyan szépen veszi be a kanyart, hogy egy gyakorlott motoros is lesne egy nagyot.
- Mekkora zsenik vagyunk! – örvendezik a Nővérem.
A következő kanyar után egy keresztbeállt tankot pillantunk meg. Sehogy sem tudjuk kikerülni. Niki fékezget, de alig akarunk lassulni. A tank vészesen közelít. Nem lassulunk le eléggé.
- Ne aggódj! – szól hátra Niki.
Végül szerencsére csak finoman nekikoccanunk a lánctalpnak. Én remegek, de a Nővérem halkan kuncog.
- Ez de jó volt – mondja.
- Nagyon – vetem oda.
- Hát, innentől gyalog folytatjuk.

*

Az őrangyal drón felé haladunk, mely egy tisztáson hever. Fényeket látunk. Niki aggódva gyorsítani kezd. Ahogy kilépünk a fák közül, látjuk is. Az egyetlen reményünk lángokban áll.
Megállunk a közelében. Felnézek Nikire és látom a látom a félelmetes, kígyó szemeiben a lángokat tükröződni. De hát mire is számítottunk? Arra, hogy Olivér majd engedi, hogy kijussunk innen?
- Most mit csinálunk? – kérdem kétségbeesve.
Niki közelebb megy a lángoló roncsokhoz. Csípőre teszi a kezét. Majd visszafordul hozzám. Még sosem láttam ennyire dühösnek. Most nem lennék annak az őrültnek a helyében. Bármilyen távol is van tőlünk.
- Módosítjuk az útvonalat – mondja elszántan. – Nem megyünk innen addig, amíg el nem kapjuk Olivért.

folyt.köv.

2022.november 23-december 2.
Budapest

Nagyprónay János
A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

4.évad/5.rész

Romok világa

Hétéves vagyok és anyával egymás kezét fogva állunk a pesti rakparton a novemberi napsütésben. Bár hideg van, mégsem fázok. Arra gondolok, hogy hétvége van, nemsokára pedig találkozunk apával a Deák téren és elmegyünk moziba. Felnézek anyára. A fekete szövetkabátja van rajta és napfénytől csillog a szőke haja. Behunyt szemmel, mosolyogva engedi magára a fényt. Próbálok nem nevetni rajta. Nem sikerül. Erre kinyitja a szemét és töretlen mosollyal, leleplezően néz rám.
- Szóval, kinevetsz, tündérke? – kérdezi.
- Nem – komolyodok el hiteltelenül.
- Amikor annyi idős voltam, mint te, a mama mindig kihozott ide. De folyton meg kellett állnunk, mert mindig találkozott valamelyik ismerősével. És persze miután kitárgyalták, hogy milyen aranyos vagyok, utána hosszú perceken át beszélgettek mindenről. Mire ideértünk az Erzsébet hídhoz, már legalább tíz emberrel beszélte ki szóról szóra ugyanúgy a világot. Már a fejem is megfájdult.
- Mi nem találkoztunk senkivel.
- Mert elkerültük őket. Láttam Laci bácsit a Jászain. Azért kaptalak fel és szaladtunk a Parlamentig. Laci bácsi annyit beszél, hogy még most is ott állnánk, jól tudod. Aztán Józsi bácsi jött szembe velünk. Megismertem a gyűrött ballonkabátjáról. Ezért kellett kerülnünk egyet. Most hallgatnánk, ahogy panaszkodik.
- Akkor ügyesek voltunk.
- Ahogy mindig. Na, induljunk, mert szerintem Gyöngyi néni hangját hallom.
Nemsokkal később már a Váci utcában sétálunk. Anya telefonál.
- Meddig kell még bent lenned? – kérdi anya. – Jól van, akkor addig beülünk itt egy kávézóba. Későbbi időpontra foglalok helyet a moziban. Biztosan tele lesz már, de hátul csak lesz három hely. Jól van. Átadom neki.
Leteszi a telefont, lehajol és ad egy puszit.
- Ezt apa küldi – aztán kapok még egyet. – Ezt pedig én. Egy kicsit később nézzük meg a filmet.
- Nem baj – mondom.
Nagy tömeg van. Egy hónap múlva lesz karácsony, de már mindenki angyalkát, mikulást és díszeket árul. Mire a Vörösmarty térre érünk, beborul. Üvöltözést hallok valahonnan. Egy idős, kalapos bácsit látok, aki egy padon ül. Ingerülten bámulja a vásárló, nevetgélő tömeget.
- Most legyetek boldogok! – üvölti. – Most! Nemsokára vége lesz ennek! Én mondom, jövő ilyenkor már mindenütt csak romok lesznek! Mindennek vége lesz! Mindennek! Én megmondtam előre! Megmondtam előre, hogy ezek nem bírják ki! Nem bírják ki, hogy ne pusztítsanak el mindent!
Anya megijed és gyorsít léptein. Rémülten figyelem, amint többen odaállnak a bácsi elé szitkozódva próbálják csendre inteni. Ám az nem hagyja magát, hirtelen felpattan és a botjával hadonászva, torkaszakadtából üvölteni kezd velük.
- Ki fogja megvédeni a családodat? - ordítja. – Majd te? Gyáva! Ne üvöltsél! Nem hallgatok el! Nem látjátok mi zajlik a világban? Nem látjátok mire készülnek ezek? Akkor majd mit fogtok tenni?
- Angéla! - szól rám anya. – Próbálj lépést tartani velem!
Beülünk a zsúfolt kávéház felső szintjére. Az ablakhoz akarok ülni, hogy rálássak a térre, de anya nem engedi. Figyelem, ahogyan reszkető kézzel veszi le a kabátját. Próbál mosolyogni, de nem megy neki. Amikor leül velem szemben, akkor már egy kicsit jobban van. Elém teszi az itallapot.
- Válassz valami finom teát – súgja, miközben kinyitja az ő itallapját. – Bármelyiket. Az árát ne is nézd.
- Mi baja volt a bácsinak? – kérdem. – Miért üvöltött?
- Biztosan rossz napja van.
- Mi fog történni?
Anya szigorúan néz rám, majd gyorsan megenyhül. Átnyúl az asztalon és gyengéden megfogja a kezem.
- Semmi baj nem lesz – súgja. – A bácsi csak szereti ijesztgetni az embereket. Nézz csak körbe.
Körbenézek. Mindenki nyugodt. Sokan mosolyognak. Egy fekete hajú nőnek habos lesz az orra és kinevetik.
- Látod? – súgja anya. – Mindenki nyugodt és boldog.
- De megijedtél te is – mondom.
- Persze, mert ijesztő volt, ahogyan kiabált.
- Jól van.
Anya kacsint, aztán az itallapra néz.
- Na, én szerintem iszom egy finom lattét – mondja mosolyogva. – Attól mindig énekelni akarok.
- Jaj, ne – mondom és én is elmosolyodok.
- De bizony. Anya el fogja szórakoztatni az ő kis tündérkéjét. Aztán jön apa, aki már minden bizonnyal megivott vagy két liter kólát és egyfolytában böffenteni fog egészen a Nyugatiig. És persze ránk fog mutogatni, hogy mi voltunk.
Nevetek. Megnyugszom.

*

Felnyitom a szemem. Ismét a jelenben. Hajnal van. Látom a fákat, melyek mintha az égig akarnának nyúlni. Betakarózva fekszem és sehol nem látom Nikit. Gyorsan felülök. Jobbra nézve megpillantom őt, amint egy pataknál áll nekem háttal. A rádiót bámulja a kezében, utána felém fordul. Aggódva lép oda hozzám.
- Jó reggelt – súgja és leguggol elém.
- Jó reggelt - súgom én is. – Valami baj van?
- Az mindig akad. Sírtál álmodban.
- Tényleg?
Bólint. Nem tudom, hogy mit mondjak. Látom gőzölögni a forralón a teát. Niki tölt nekem egy bögrével. A tábortűz balra már parázslik, de még érezni egy kis meleget. Nem fog sokáig tartani.
- Édesanyád? – kérdi a Nővérem.
- Igen – felelem halkan és átveszem tőle a bögrét. – Nem szabadott volna aludnom.
- Pihenned kellett.
- Tudom. Mikor indulunk.
- Amint megittad.
- Hol is vagyunk pontosan?
- Ez a Csondró patak völgye. Legalább is már a végén vagyunk. Nem messze Bükkszentlélektől.
- Messze vagyunk még a viskótól?
- Nem nyitják ki – feleli Niki.
Ledöbbenek.
- Miért nem? – kérdem.
- Mert Olivér felrobbantotta – sóhajtja. – Egy órával ezelőtt. Szóval tovább kell gyalogolnunk.
- Meddig?
- Egészen Kisgyőr határáig. Este elindítanak arra egy speciális járművet. Egy őrangyal fogja kísérni, ami megakadályozza, hogy a drága barátunk drónjai elintézzék. A tank utas nélkül fog minket várni, amíg meg nem érkezünk.
- De nem érünk oda estig, ugye?
- Nem. Ezen a terepen? Úgyhogy ráadásul el kell kerülnünk az utakat? Esélytelen. Szóval egy éjszakát még itt fogunk tölteni.
- Legalább túrázunk.
Niki elmosolyodik. Úgy érzem, büszke rám, amiért nem omlottam össze a hír hallatán. Pedig kialvatlan, fáradt és éhes vagyok. De nem sok élelmünk van. Spórolnunk kell egészen délig.

*

A sűrű fák között haladunk, amikor műszereink egy járművet jeleznek. Megtorpanunk. Lassan egymásra nézünk. Annak valószínűsége, hogy ismét egy csapdába sétálunk bele, igen magas.
- Csapda, Niki – súgom.
- Lehet – bólint és a fegyverére szerelt műszerre néz. - Déli irányban van. Kilenc óránál.
- Egy homokút?
- Az. Egy üdülő felé vezet.
Azonnal kapcsol az agyam.
- Ott lehet Olivér táborhelye – mondom. – Lehet, hogy ott él.
- Az kizárt – rázza meg a fejét Niki. – Az őrangyalok felvételei szerint a házakból már semmi sincs. Az ellenállók tavaly az összeset felrobbantották. Bár én azt a verziót is hallottam, hogy Amanda volt a csapatával.
- Még csak ő kéne ide.
- Menjünk. Lassan. Óvatosan. Figyelj a lábad elé is.
Megindulunk. Rengeteg bokron kell keresztülvágni. Most úgy örülök, hogy nem nyár van, mert akkor a bogarakkal is számolnunk kéne. Na, és persze a kullancsokkal. Rettegek ezektől. Kis híján elbotlok egy kőben. A patak csörgedezését már egyre távolabbról halljuk. Kezd kirajzolódni előttünk egy nagy fekete folt a távolban. Négyszögletes. Szerintem ez egy speciális jármű lehet.
Niki a vállamra teszi a kezét, jelezve, hogy álljak meg. Ő tesz két lépést előre és előveszi a távcsövét. Alaposan végignézi a terepet. Szinte esélytelennek érzem az egészet, mert olyan, mintha egy dzsungelben lennék. A fáktól és bokroktól csoda, hogy egyáltalán észrevesszük a tankot, mely ott áll a homokúton. Elhagyatottan. Kísérteties. Nem merek a rókára nézni. Tudom, mire gondol.
A Nővérem elteszi a távcsövet.
- Tiszta – mondja.
- Biztos? – kérdem.
- Nem. Na, gyere.
Kilépünk a dzsungelből a széles homokútra. Speciális jármű. Egy kicsit régebbi, mert kisebb. Persze attól még egy hatkerekű veszedelem. Az oldalsó ajtaja nyitva áll, odabent pedig félhomály van. Niki a tank orra felé lépdel. Megáll és befordul jobbra. Egy darabig tanulmányozza a jármű elejét. Elismerően bólint egyet, aztán visszaindul hozzám. Kicsit derűsebb a tekintete.
- Ez jó hír – mondja.
- Használható? – kérdem.
- Nem. És pont ez a jó.
- Miért?
- Mert a motorjának és az elektromosságnak annyi. Teljesen szétroncsolódott. Így Olivérnek esélye sincs.
- És ha bomba van rászerelve?
- Akkor már most vége van a játéknak.
- Nagyon vicces.
- Tudom.
Belépünk a járműbe. Látom a szekrényeket oldalt, melyek ki vannak nyitva. Biztosan elvittek mindent. Niki bekapcsolja a fegyverére rögzített zseblámpát. A föld tele van szilánkokkal, üres élelmiszercsomagokkal és egyéb hulladékokkal. A Nővérem benéz a szekrényekbe, én közben a vezetőfülke felé fordulok. Először a nehéztüzérségi széket pillantom meg a földön. Kitört a helyéről. Akárcsak a szélvédő. A műszerfal jelentősen megrongálódott. Aztán szépen lassan feltűnik, hogy fény szűrődik be onnan. Körülbelül egy méter átmérőjű lyuk tátong a kormány alatt. Ez a jármű még elgurulni sem fog innen.
Visszafordulok az ajtó felé és egy alakot pillantok meg. Ott áll bokrok előtt velem szemben. Azonnal rászegezem a fegyvert. Egy férfi. Hosszú vörös haja van és szakálla. Fekete, rongyokból összevart ruha van rajta. Körülbelül a harmincas éveiben járhat. Egy fejsze van a kezében. Úgy néz ki, mintha valami viking harcos lenne. Szúrósan néz rám. Niki mellettem terem és ő is rászegezi a fegyverét. A férfi vet felé egy pillantást, aztán visszanéz rám. A Nővérem finoman odébb tol engem és tesz egy kis lépést előre.
- Azonnal dobd el a fejszét! – parancsol rá a férfira.
Annak a szeme sem rezzen. Nem fél. És még mindig engem bámul.
- Nem hallottad? – kiáltja Niki.
A férfi lassan a Nővérem felé fordítja a fejét. Nagyon erős testalkatú. Akárcsak egy testépítő. Utána lassan visszafordul felém. Mélyen a szemembe néz. Szürke szeme van. Megcsillan a borult idő sötétszürke fényében.
- Az istenek megsúgták – mondja mély hangon. – Megsúgták farkasok is. A sötétség közeleg. És talán már itt is van. Látom. Látom, hogy itt van. Ti vagytok azok. Mind a ketten. A sötétség eljött.
- Hányan vagytok? – rivall rá Niki.
A férfi feléje fordul. Olyan magabiztosan bámulja őt, mintha egy egész hadsereg fedezné az erdőből.
- Választanod kell – mondja azon a mély, tekintélyt parancsoló hangján. – Vagy ti, vagy én.
- Miről beszélsz? – veti oda neki a Nővérem.
- Vagy elpusztítasz, vagy én pusztítalak el titeket. Én már készen állok. Készen állok, hogy átlépjek az örökkévalóságba. Az istenek megsúgták. A farkasok is megsúgták. Vagy ti, vagy én.
A rókára pillantok. Retteg. Amikor visszanézek a férfira, ő megint engem bámul a szúrós tekintetével.
- Nincs kegyelem senkinek – mondja. – Senkinek. Itt olyan nincsen. Nekünk sem kegyelmeztek a lángok. Nem kegyelmezett a régi életnek. Ezért ez az otthon sem kegyelmez annak, aki a sötétséghez tartozik.
Lassan elkezdi felemelni a fejszét.
- Vagy ti, vagy én! – harsogja.
Niki nem habozik, azonnal tüzet nyit. A férfi elejti a fejszét. Egy darabig még figyel minket, aztán holtan rogy össze a homokúton. A Nővérem int, hogy vonuljunk fedezékbe. Az ajtó mellé bújunk.
Fülelünk. Minden apró neszre ugrásra készen figyelünk. Dobbanást hallunk. Egymásra nézünk. Még egy dobbanás. Ez olyan, mintha valami dobszólam bevezetője lenne. És valóban. Dobpergést hallunk több oldalról. Egy női sikoltást hallunk. Hosszan sikolt és ez szépen lassan átmegy valami haragvó hörgésbe. Egyre hevesebben dobolnak. Remegni kezdek a félelemtől. Nagyon úgy néz ki, hogy körülvettek minket.
A nő ismét hörögni kezd és többen követni kezdik. Talán négyen. Úgy ütik a dobot, hogy szerintem lassan szét fog törni. Egy férfi túlüvölti a hörgéseket és lassan ő is hörögni kezd. Nikire nézek. Látom, hogy ő is megijedt. Int felém, hogy maradjak nyugton. Látom, amint a rakétavető számlálójára néz. Neki is egy van, akárcsak nekem. Gondolkodik. Felkészül. Nincsen más esélyünk.
Ekkor hirtelen csend lesz. Abbahagyták. Ez most jó, vagy rossz jel? Vészjósló csend. Fülelünk. Nem hallunk mozgást. Eszembe jut valami. Gyorsan ahhoz a nagy lyukhoz fordulok a műszerfalnál. Szerencsére nincs ott senki. Hallom Nikit megmozdulni. Gyorsan odapillantok. Kinéz az erdő felé, aztán visszabújik a fedezékbe. Szörnyű ez a csend. Teljesen tanácstalan vagyok.
- Csapdába kerültünk – súgom Nikinek.
- Nem – súgja vissza.
- Dehogynem. Arra várnak, hogy kimenjünk és akkor végünk.
- Nyugodj meg.
- Legalább egy lejtőn volnánk.
- Miért?
- Mert kiengednénk a kéziféket és legurulnánk innen.
- Várunk egy kicsit, aztán a vészkijáraton át eltűnünk a fák között.
Sóhajtok.
- De arra várnak, Niki – súgom.
- Eltűnt a holttest – súgja a Nővérem. – Elvitték.
- Mi?
- Elvitték. Az egész azért volt.
- Miért áldozta fel magát az a férfi? Miért nem védték meg tőlünk?
- Nem tudom. Szerintem ez valami rituálé lehetett.
- Semmi értelme nem volt.
- Persze, hogy nem.
- Meddig várjunk?
- Majd szólok. Legyél készenlétben.
Figyelek minden apró neszre. Visszhangoznak bennem a férfi szavai. „Nem kegyelmezett a régi életnek”. Nem kegyelmezett a háború annak, amit magunk mögött hagytunk. Apa mindig azt mondta, hogy azért van háború, mert „az emberek megőrültek”. És most itt vagyunk. Évek óta tart és az őrület újabb és újabb vonalat lép át. Eszembe jut az a bácsi, aki a Vörösmarty téren üvöltözött. „Most legyetek boldogok! Most! Nemsokára vége lesz ennek!” Ahogy halad előre a végzet felé a világ, egyre nehezebb elhinni, hogy itt valaha rend, béke és nyugalom volt. Hétköznapok, gondok, boldogságok, tévé, filmek, nevetés és jóbarátok. Ennek vége. Ez most a romok világa.
- Sosem lesz vége – súgom magam elé.
- Tessék? – kérdi Niki.
- Semmi. Csak magamban motyogok.
- Az egészséges.
- Ha te mondod.
- Készülj. A jármű végében van a másik vészkijárat.
- Oké.
- Találtam két tárat. Osztozunk rajta.
- Elég lesz?
- Szerintem biztos. És van egy töltő, melyben még van energia. Feltöltöm az éjjellátókat.
- Bele sem akarok gondolni, hogy itt kell aludnunk megint.
- Hé, nyugodj meg. Mi ketten mindent túlélünk. Ezt is túl fogjuk.
Szkeptikusan nézek rá. Látom, hogy ő sem hisz abban, amit mond, mégis megpróbál kellőképp határozottnak és nyugodtnak mutatkozni. Igazi harcos. Sosem leszek ilyen erős, mint ő. Sosem leszek senki.

*

Fél órát várunk, aztán a vésznyitóval kinyitjuk az ajtót és beszaladunk a fák közé. Egy percig sem érzem magam biztonságban. Persze nem magamat féltem, hanem Nikit. Ha baja esik, ha elveszítem, akkor mindennek vége. Az életem onnantól fogva egy céltalan és teljesen indokolatlan létezéssé válik.
Ekkor Niki megtorpan. Az egyik fát bámulja balra. Megszólalni sem merek, annyira félek. Lassan mellélépek és akkor már látom. A vastagtörzsű fára fehér színű, nagy betűkkel írva vár ránk egy üzenet. ITT ÉR VÉGET AZ UTATOK. Egymásra nézünk a Nővéremmel és akkor ismét dobbanást hallunk. Aztán még egyet. Hörgések. Minden irányból. Egy nő hosszan sikoltani kezd. Nem látjuk őket a kijelzőn. Tőlem jobbra valaki üvölteni kezd. A hörgések egyre közelebb vannak, de nem látunk senkit sem a sűrű fák és bokrok között. Kezdek teljesen pánikba esni.
Niki bal irányban tüzelni kezd, én pedig jobbra. Utána a Nővérem int és szaladni kezdünk előre. Szinte hallom a szívverésemet, miközben fákat, bokrokat kerülgetünk. Csapdában vagyunk. Hallom a nyilak süvítését. Megbotlok valamiben és elterülök a földön. Vészesen közel hörög valaki démoni hangon.

folyt.köv.

2022. november 14-18.
Budapest

Nagyprónay János
A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

4.évad/4.rész

Árnyalakok

Az éjjellátó szemüveg talán hajnalig kibírja, annyira merülőben van. Reszketve követem Nikit, aki egy kicsivel előttem, tőlem balra halad a fák között és figyel. Egyre hidegebb van és hiába a kabát, mindketten majd megfagyunk. Már fél órája sétálunk az erdőben északi irányban és semmilyen jelzést nem küldenek a fegyvereinkre szerelt műszerek. Egyfolytában a farkasokra gondolok, akiket ma néhány kilométerre innen láttam a speciális jármű monitorán. Attól félek, hogy erre is akadnak bőven.
Bükkfák között lépdelünk, melyek mintha az égig érnének. Niki hirtelen megtorpan és int, hogy álljunk meg. Fülelek. Aztán amikor látom, ahogyan lassan műszer kijelzője felé néz, döbbenten fordulok én is az enyémhez. Legalább egy tucat ember közeledik felénk kör alakban. Negyvenkilenc méterre vannak és szorul a hurok. Szervezett támadásnak tűnik, tehát nagy valószínűséggel ellenállók, vagy rablók.
Niki két nagy bokorra mutat. Közéjük szaladunk, majd egymásnak háttal leguggolunk és fülelünk. Az idegenek egyre közelebb vannak, de nagyon higgadtan, magabiztosan haladnak. Minden irányból hallok távoli roppanásokat.
- Amint meglátsz egyet, azonnal tüzelj – súgja a Nővérem.
- Nem kell kétszer mondani – súgom én is remegő hangon.
Nem úgy jönnek, mint akiknek szintén éjjellátó szemüvegük van. Mivel a jeleik szorosan összefonódnak, ezért olyan, mintha egymásba kapaszkodva jönnének. Mint valami rituális körtáncban. A fákat nézem és néha a kis kijelzőre pillantok a fegyveremen. Egy roppanás már elég közelről hallatszik. Arra célzok, de nem látok semmit a magas bükkfákon kívül. Azon gondolkozok, lehet, hogy Olivér csak hamis jeleket küld nekünk. Csak egy jót akar szórakozni rajtunk.
Ekkor hirtelen eltűnnek a jelek a műszerről. Semmi. Megkocogtatom az üveget. Semmi változás.
- Niki - súgom, amilyen halkan csak tudom. – Nálam eltűntek a kijelzőről.
- Nálam is – súgja vissza. – Kapcsold ki. Nagyon figyelj. Ha már közelebbről hallasz egy roppanást, azonnal tüzelj az irányába.
- Oké - biccentek és azonnal kikapcsolom a műszert.
Ám síri csend van. Nem hallok és nem látok semmit és senkit. Lehet, hogy megálltak. Észrevették, hogy fegyverünk van és várjuk őket. De hát ezt tudniuk kellett volna. Nem, szerintem kivárnak. Most vagy mi adjuk fel, vagy ők. Ez talán egy játék lényege. Most már biztos vagyok benne, hogy nem ellenállók. Ha azok volnának, már leadtak volna egy lövést. Mivel nekik van éjjellátó szemüvegük. Vagy már kaptunk volna egy ultimátumot. Most vagy rablók, vagy valami egészen más csapat ólálkodik itt, akik simán el tudtak tűnni a műszerekről. Mindegy. Abban biztos vagyok, hogy Olivér barátai.
Balra fordulok és bükkfák. Lassan jobbra fordulok és megint csak bükkfák. Próbálok nagyon fülelni. Végül is, két évig bujkáltam erdőkben a nyugati és északi országrészekben. Fel kell frissítenem a tudásomat. Ám ez a csend egyre borzasztóbb. Úgy érzem, bármi megtörténhet, bármelyik percben, bármelyikünkkel. Ropogást hallok tőlem jobbra. Azonnal odacélzok és tüzelek. Az egyik fát találom el. Semmi mást. És nem is látok senkit. Most mi van? Ezek láthatatlan emberek?
Mögülem egy puffanást hallok, mintha egy követ dobtak volna felénk. Niki meg sem rezzen. Nem tüzel. Értem is, hogy miért csinálja. Be akarják mérni, hol is van. Rólam már tudják. De addig nem mernek támadni, amíg nincsen meg a Nővérem is. Mert mi van, ha tökéletes helyről fedez engem és a csapdájába sétálnak?
Valamit hallok suhogni. Aztán csattanást hallok tőlem jobbra. Azonnal, de reszketve fordulok oda. Egy szekerce áll ki az egyik fából. A Nővérem is odafordul és már nem habozik, tüzet nyit a sötétségbe. Én is azonnal golyózáport zúdítok előre. Jobbról balra, aztán balról jobbra.
- Pattanj fel! – adja ki a parancsot Niki.
Szaladni kezdünk tőlem jobbra, északi irányban. Nem lőnek ránk, de hallok csattanni valamit az egyik fán. Egy fejsze. Niki belemarkol a kabátomba és húz maga után. Valahol jobbra lekanyarodunk és látok egy nyílvesszőt kiállni az egyik bükkfa törzséből. Valami elsüvít mellettem és a fába csapódik.
Egy farönk mögé vetődünk és halljuk a roppanásokat. Azonnal tüzet nyitunk arra. Aztán hirtelen csend. Se egy ropogás. Semmi. Nem látunk senkit. A Nővérem int, hogy húzódjuk a farönk fedezékébe és kezdjünk el kúszni előre. Az egyik bokor mögül egy rókát látunk előjönni, aki ijedten elszalad. Az én rókámra nézek, aki veszélyt jelez. Egy kicsit lejteni kezd az erdő, ezért talán jobban takarásban leszünk.
Nem tudom, hogy kik ezek, akik elől menekülünk, de a fejszéken kívül íjaik is vannak. És a szerencsén múlott, hogy nem találtak el minket. Tehát van éjjellátó szemüvegük mégis. De talán csak azoknak, akiknél az íjak vannak.
- Kik lehetnek ezek? – kérdem halkan.
- Nem tudom - súgja a Nővérem. – De maradjunk csendben.
Halkan kúszunk lefelé az egyre meredekebb lejtőn. Látok egy autóutat, mely mellett szalagkorlát húzódik.
- Óvatosan – súgja Niki.
- Oké – bólintok.
Lassan engedjük magunkat lecsúszni a lejtőről. A Nővérem előbb ér le és segít nekem talpra állni. Egy bokor mögül visszanézünk az erdőbe. Senkit sem látunk. Nem csak azért, mert elbújhattak, hanem azért is, mert bokroktól sokkal sűrűbb itt a táj. Megfordulok és szalagkorláton túlra nézek.
A korlát mentén sorakozó fák mögött dombokat látok. Tőlem jobbra pedig a fák egyre csak sűrűsödnek. Arra lehet dél. Balra pedig észak és szerintem már közel vagyunk Mályinkához, ahol le van zárva a zóna. Persze nem vagyok benne biztos, mert kezdek összezavarodni.
- Hol vagyunk? – kérdem halkan.
- Néhány kilométerre Mályinkától – feleli Niki. – Dél felé indulunk tovább.
- A zárás miatt?
- Főleg azért. Ha túl közel kerülünk a kijárathoz, máris lőnek ránk.
- Szólj, ha induljunk.
Egy darabig még figyeljük az erdőt, aztán átlépjük a szalagkorlátot és a sűrű fák rejtekében haladunk tovább déli irányban az út mentén. Nem merek a rókára nézni. Túlságosan félek ahhoz.

*

Egy fa mögött pihenünk meg. Niki elővesz egy kisebb laptopot a táskából és feltoljuk az éjjellátó szemüvegünket. A műszer töltöttségi szintje alacsony, de attól még szép képet kapunk nemzeti park térképéről. Különböző szektorokra van beosztva a terület és az északi és északkeleti sávban egy vörös vonal jelzi a lezárást. A helyzetünk valóban közel van Mályinkához, ahogy azt Niki is mondta.
- Dél felé haladunk tovább – mutatja. – Holnap elérjük a Pálos kolostort, ahol van egy viskó.
- Tudod, hogy az nem biztonságos – mondom.
- Távirányítással kihozatunk onnan egy járművet. Egy terepjáró van ott.
- A tiszaújvárosi bajtársak fognak ilyennel foglalkozni?
- Miután most elküldöm nekik a jelentést és hogy megsemmisült a járművünk, kénytelenek lesznek.
- Most nem küldenék?
- Biztosan nem. Nem szokásuk. A terület le van zárva és az ellenséges gépekkel vannak elfoglalva.
- Szuper.
Niki ekkor rábök egy tőlünk pár kilométerre fekvő kis területre.
- Itt táborozunk le – mondja. – Tüzet rakunk és felváltva őrködünk.
- Majd én őrködök – mondom. – Neked aludnod kéne. Én már pihentem.
Elmosolyodik.
- Megbeszéljük, amikor odaérünk – mondja. – Na, induljunk.

*

Éjjel egy órára érünk oda. Nagy bokrok és a magas bükkfák vesznek minket körbe. Tüzet rakunk és végre meg tudunk melegedni. Niki az egyik forraló műszerrel, ami egy laptopra hasonlít, melegít két bögre gyömbéres teát. Ízesítés nélkül is finom. Miután megisszuk, a Nővérem az oldalára fekszik és betakarózik egy terepszínű takaróval. Örülök, hogy végre pihenni fog. A nagy tűz is jó meleget ad.
Magamra terítek én is egy takarót és figyelek.
- Ébressz fel, bármi van, oké? – súgja a Nővérem.
- Nyugi - súgom. – Ismerős terepen vagyok.
- Hogy érted?
- Amikor bujkáltam két évig az erdőkben, tudod. Jól tudtam, mire kell figyelni.
- Sajnálom.
- Nem kell, nem azért mondtam. Csak azért, hogy bízz bennem.
- Bízok, hugicám.
Mosolyogva fordulok felé.
- Aludj szépen Nővérkém – súgom.
Behunyja a szemét. Én pedig melegítek még egy teát magamnak. Ébren fog tartani. Majd az éjjellátóval is teszek egy kört. A fegyveremre szerelt radarra pillantok. Semmit nem mutat. Vagyis azt, amit Olivér láttatni akar velünk.

*

Majdnem elalszom. Pedig ez a tea jócskán élénkítő hatású. Felállok, nyújtózok egy kicsit, aztán felveszem az éjjellátó szemüveget. Itt az idő egy kicsit terepszemlét tartani. A rókára nézek. Még mindig retteg. Nem csoda, hisz én sem érzem magunkat biztonságban. Azonban a tűz ropogásán kívül nem hallok semmit. Nem merek messzire menni, mert úgy érzem, vagyok olyan fáradt, hogy eltévedjek. Persze a tűz fénye jelezné a visszafelé vezető utat, de jobb, ha most nem kockáztatok.
A sűrű fák között járok és minden apró neszre figyelek. Semmit és senkit sem látok. Még egy állatot sem. Lassan, de alaposan nézek körbe. Bokrok, fák, valahol pedig mintha patak csörgedezne. Kellemes erdei hangulat, de én egy kicsit vihar előtti csendnek érzem. Ez pedig sosem bizonyult nálam paranoiának.
Elindulok balra, hogy egy félkört leírva kerüljem meg a táborhelyünket. Közben a lábam elé is nézek, mert rengeteg kő áll ki a homokból. Eszembe jutnak a farkasok. Remélem, messze vannak innen.
Megállok. Jobbra fordulok még utoljára, mielőtt a mellettem húzódó bokrokat megkerülve visszatérek Nikihez és a tűz melegéhez. Végignézem a terepet. Egy kicsit távolabbra egy fa mellett megpillantok valamit. Egy fehér pont van a törzse mellett. Ahogy jobban megfigyelem, látom, hogy egy arc, ami engem bámul. A szívem hevesen verni kezd, mire az arc visszabújik a bükkfa takarásába.
- Ki van ott? – kiáltom. – Azonnal gyere elő feltartott kézzel!
Gyorsan egy bokor mögé bújok és onnan figyelem. Semmi mozgás. Ahogy a szememmel haladok jobbra, meglátok egy újabb arcot. Hirtelen valami csattan egyet mellettem. Balra nézek. Egy fejsze állt a fába.
Azonnal tüzelni kezdek fák felé, de valami ismét elsüvít mellettem. Ez biztosan nyílvessző volt. Kúszni kezdek a bokrok takarásában és akkor látom is. Az egyik fába állt bele. Ezek jöttek utánunk.
- Niki! - kiáltom. - Vigyázz! Íjakkal lőnek megint!
Újabb süvítések. Megnézem a fegyveremet. Két kisebb rakétát tudok már csak kilőni. Azonnal kilövöm az egyiket a fák felé és nagy erejű robbanás rázza meg a tájat. Kihasználva ezt, visszakúszok a tűz felé.
- Niki! – kiáltom.
Azonban őt nem találom a helyén. Hol van? Elrabolták, míg én terepszemlét tartottam? A szívem egyre hevesebben ver.
- Angéla – súgja felém valahonnan.
- Hol vagy? – kérdem halkan.
- Itt vagyok tőled balra. Ne ijedj meg.
Oldalra nézek és látom, ahogyan egyik bokorból int felém. Felkapom a táskámat és odakúszok felé. Niki int, hogy maradjak csendben. Fülelünk. Látom, hogy négy rakétája van. Lassan jobbra céloz a bokorból.
- Amint tüzeltem, szaladj az út felé – súgja.
- Rendben – súgom remegő hangon.
A Nővérem megtalálta őket. Magabiztosan célozza be az ellenségeket. Én a másik irányba célzok. Nem észlelek senkit. Még mozgást sem, viszont hallom, hogy arra jobbra viszont megroppannak a rőzsék.
Niki tüzel. A rakéta becsapódik valahová és lángok világítják meg a környéket. Szaladni kezdek egyenesen az út felé és hallom, amint a Nővérem ismét tüzel. Éppen meg akarok fordulni, mert aggódom érte, amikor hallom őt is szaladni utánam. Fákat és bokrokat kerülünk ki, mire végre az útra érünk.
Átmászunk a szalagkorláton a fák takarásában igyekszünk déli irányba a lejtős és bizonytalan úton.

*

Már egy órája lépdelünk csendben, amikor végre meg merek szólalni. De előtte rókára nézek. Veszélyt jelez.
- Kik lehetnek ezek? - kérdem.
- Nem tudom – feleli Niki. – Lehet, hogy munka nélkül maradt erdészek, akik nem szeretik a katonákat. Vagy nagyon lelkes íjászok, akik akciósan bevásároltak a barkácsüzletben egy életre elég szekercét.
- Örülök, hogy humorodnál vagy.
- Fogalmam sincs, hugicám. Nincsenek oda értünk, az biztos.
- Szerintem Olivér küldte ránk őket.
- Abban mondjuk biztos vagyok. Ő láthatta el őket olyan műszerekkel, hogy hirtelen el tudjanak tűnni a monitorról.
- Nekünk is van ilyen.
- Igen. És a tankban volt.
- Nem baj. Ez van. Szerinted most is követnek minket?
- Minden bizonnyal. De le vannak maradva.
Ekkor Niki megáll és elővesz a zsebéből egy kis fekete tárgyat. Elrejtett egy robbanószert innen egy-két kilométerre.
- Remélem, ez egy kicsit elveszi a kedvüket – súgja és lenyomja a gombot.
Egy nagy robbanást hallunk a távolban. Ha éppen a közelében voltak, akkor biztosan le fognak maradni egy kicsit.
- Milyen messze vagyunk a kolostortól? – kérdem.
- Legalább két óra – feleli. – És még optimista voltam.
- Addigra legalább felkel a nap.
- Ne reménykedj. Három óra van. Öt, vagy hat órakor nem lesz még világos.
- Miért nem mi nyitjuk ki a viskót?
- Mert a távvezérlést Olivér nem tudja megakadályozni. A terepjárót pedig ellenőrzik ott Tiszaújvárosban, mielőtt elindítják. Ha valami probléma van vele, akkor azonnal jelzik felénk.
- A mi tankunk felett is átvette az irányítást.
- Nem. Kívül helyezett el robbanószert. Megnéztem a jelentést a laptopon. Külső támadás volt.
- Értem.
- De azért nem becsüljük alá a barátunkat. Túlságosan okos.
- Igen. Ettől pedig veszélyesebb.
- Na, menjünk tovább. Oda kell érnünk. Ha minden jól megy, akkor a terepjáróval kijutunk innen és meg nem állunk Tiszaújvárosig.
Elindulunk.
- Majd ők megkeresik a táskát – mondom. – Különben sem ide tartozunk.
- Igen – helyesel Niki. – Elengedem ezt a történetet én is. De azért remélem, elkapják Olivért. És élve. Mert akkor meglátogatom majd. És hát szegény srác egy rejtélyes baleset áldozata lesz.
- Semmi értelme.
- Tudom, de attól még tartozom neki egy szívességgel.
Ekkor megszólal Niki rádiója.
- Sziasztok – súgja Olivér a vonal túlsó végéről.
- Te még élsz? – szól bele a Nővérem.
- Akárcsak ti. És most sem csalódtam bennetek.
- Látod? Ideje lenne feladnod.
- Ó, én remekül szórakozom.
- Ahogy a kis barátaid is. Azt hiszem, elvettük a kedvüket a további buliktól.
- Nehogy azt hidd. Kicsit kevesebben vannak, de eltökéltebbek. Ők amúgy nem barátaim, de persze ismernek engem.
- Meg is lepődtem volna, ha tényleg volnának barátaid.
- Nem is azok. Éppen ezért a legkisebb lelkiismeretfurdalás nélkül elárulhatom, hogy nem mögöttetek jönnek.
Megállunk.
- Tessék? – szól benne Niki szkeptikusan, de azért látom, hogy aggódni kezd.
- Nem mögöttetek vannak. Nem is balra. Nem is jobbra. Hanem előttetek. Már nagyon várnak titeket.
- Hazudsz.
- A helyetekben én lehasalnék.
Ekkor egy fejsze csattan a Niki mellett álló fába. Azonnal lehasalunk. Niki feléjük lő egy rakétát. A robbanás után néhány másodperccel íjak kezdenek süvíteni felénk. Viszonozzuk a tüzet, majd kúszni kezdünk lefelé a lejtőn.
- Jól van, ügyesek vagytok – dicsér meg minket Olivér. – De legalább megköszönhetnétek, hogy szóltam.
- Nem felejtjük el – szól a rádióba Niki. – Hamarosan tapasztalni fogod, hogy milyen, amikor hálásak vagyunk egy ilyen embernek, mint te.
- Nem hangzik valami csábítóan.
- Pedig tetszeni fog.
- Egy kicsit azért gyorsítsatok, mert megindultak felétek. Ha balra fordulsz, akkor tíz óránál van kettő íjász.
Niki megáll, oldalra fordul pontosan célozva tüzet nyit abba az irányba. Meglep, hogy bízik ebben a szörnyetegben.
- Tökéletes! – örvendezik Olivér. – Az egyiket eltaláltad. A másik szalad vissza a csapathoz.
- Hol vannak? – kérdi Niki.
- Nyolc óránál tőled balra, de elkezdtek visszavonulni délnyugati irányba.
- Remélem, nem hazudsz. A te érdekedben.
- Nem hazudok. Még nem akarlak elveszíteni titeket. Olyan unalmas lenne.
- Úgy örülök, hogy jól érzed magad.
- Haladjatok ezen a vonalon egyenesen előre. Ott biztonságban lesztek. A farkasok is messze vannak.
Megdöbbenek. Farkasok. Egy szavát nem hiszem el ennek az őrültnek. Lehet, hogy éppen feléjük terel minket.
- Nemsokára találkozunk – súgja neki Niki és kikapcsolja a rádiót.
Felém pillant.
- Készülj a legrosszabbra – mondja. – Szerintem most terel minket egy csapda felé.
- Akkor induljunk másfele – súgom.
- Elindulunk balra a barátaink felé. Éberen közelítjük meg a terepet. El kell érnünk a kijáratot Kisgyőrnél.
- Oké.
- Akkor talpra, hugicám!

folyt.köv.

2022.november 7-11.
Budapest

Nagyprónay János
A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

4.évad/3.rész

Nincs menedék, nincsenek falak

A bokrok közé rejtőzve figyeljük az egyik alacsonyan szálló drónt, mely úgy kerüli ki a fákat és egyéb akadályokat, hogy alig tudom elhinni, hogy teljesen automata. Jobbra fordulok és halványan látom az út szélén parkoló speciális járművet. Nem bombázták le. Könnyedén megtehették volna, de nem tették. Olivér nyilván arra számít, hogy úgy sem jutunk el odáig élve. Vagy csak szimplán szórakozik velünk, ahogyan azt tudtunkra is adta néhány perccel ezelőtt. A további játékhoz nyilván szükség lesz a járműre.
Niki becélozza a drónt, majd felém sem fordulva int nekem, hogy nézzek felfelé. Úgy teszek és látom, hogy a magasba nyúló fák felett lassan száll a másik drón. A harmadik nemrég eltűnt a műszerről. Ez a kettő azonban látszik szabad szemmel és a fegyverünkre rögzített kijelzőn is. Egyértelmű, hogy ennek a jelenségnek célja van. Olivér nem akarja, hogy lássuk a harmadikat. Meg kell hagyni, remekül képes kijátszani a műszereinket, melyekből a legújabb fejlesztés példányait hoztuk magunkkal.
Becélzom a felettünk egyre lassabban szálló drónt. Niki parancsára várok. Látom a szemem sarkából, hogy készen áll.
- Amikor szólok, tüzelj – súgja. – És szaladj a jármű irányába.
Az alacsonyan szálló drón felé pillantok, mely épp akkor kerül meg egy fát és visszaindul felénk. Újra a felettünk lévő célpontra fókuszálok, ami abban a másodpercben megáll. Látnak minket.
- Tűz! – súgja a Nővérem.
Meghúzom a ravaszt és a drón felettünk szétrobban. Ezzel egyidőben Niki is tüzel és elpusztítja a felénk közelítő gépet. Azonnal szaladni kezdünk a jármű irányába, ami egyre messzebbnek tűnik. Akárhogy is nézzük, ezen a veszélyes, elátkozott zónában a tank az egyetlen esélyünk a túlélésre, hiszen a közlekedés és az önvédelem mellett ideiglenes otthonként is funkcionál.
Amint kiérünk az útra, egy rakéta csapódik a szalagkorlátnak. Szerencsére tőlünk körülbelül tíz méterre. Az ég felé célzunk a fegyvereinkkel, de sehol sem látjuk a drónt, ami tüzelt. Semmi. Nem is tudjuk megállapítani, merről lőhetett. Szaladni kezdünk az oldalsó ajtó felé. Megkerüljük a tankot és Niki kinyitja az ajtót és előre enged. Én lerakom a fegyveremet a fal menti padra és gyorsan beülök a nehéztüzérségi székbe. A Nővérem bezárja az ajtót és a vezetőfülke felé szalad.
A jármű megindul, én pedig a monitoron keresztül figyelem az eget. Ösztönösen hátrafelé fordulok, mert van egy olyan érzésem, hogy onnan várható a támadás. Ekkor a műszer pirosan villogni kezd. Tévedtem. Velünk szemben jön a drón. Azonnal megfordulok. Látom is. Az autópálya felől jön.
- Angéla! – kiáltja Niki. – Ott jön!
- Látom! – nyugtázom.
A drón lassan ereszkedik lefelé. Bekerül a célkeresztbe. Éppen tüzelnék, amikor villámgyorsan tőlem balra manőverezik és eltűnik a fák között. Egy pillanatra eltűnik a monitorról, aztán hirtelen visszatér. Olivér irányítja. Hol leárnyékolja, hol pedig újra engedi látni. Szórakozik.
Az autópálya felé haladunk. Visszafordulok a székkel és követem a drón útját. A fák között cikázik össze-vissza. Nem fogok habozni. Elveszem Olivér kedvét a szórakozástól. Golyózáport küldök a gépre. Csak a fákat találom el. A gép tökéletesen száll közöttük és úgy tűnik, esélyem sincs eltalálni. A tisztás felé indul, ahol legutóbb láttuk Olivért. Olyan gyorsan fordul meg, hogy ledöbbenek. Utána pörögve kerüli ki a fákat. Nincsen teljesen célkeresztben, de kilövök felé egy rakétát. Az végül sajnos a fába csapódik, a drón pedig kirepül az útra és a pörgést megszüntetve, alacsonyan száll felénk.
- Lődd le, Angéla! – kiáltja Niki. – Nekünk akar csapódni!
Nagyon gyorsan jön. Időm sincs becélozni. Sikoltva nyomok a vörös gombra. Jobbra-balra mozgatom a kart, miközben golyózáport zúdítok a közeledő gépre. Esélyünk sincs, úgy érzem. Végül egy nagy erejű robbanást jelzi, hogy eltaláltam. Hiába nyugtázom ezt, még mindig sikoltozok.
Niki felhajt az autópályára és lenyugszom. A monitort figyelem. Az agyam ösztönösen arra gondol, hogy mi történt volna, ha nem találom a drónt. Akkor valószínűleg nekünk csapódott volna és talán már mind a ketten halottak volnánk. Sőt, biztosan. Elhessegetem ezt a gondolatot.
A Nővérem lassítani kezd. Nem értem, miért. Hátranézek a vezetőülés irányába. Látok valami akadályt az úton.
- Mi az? – kérdem.
- Meg kell fordulnunk – feleli Niki.
- Mi van az úton?
- Egy csapatszállító gép roncsa. Mögötte pedig három tank.
Látom a szénné égett, nagy gépet, valamint a roncsai felett a tankok tornyait. Ez biztosan egy barikád.
- Ez nem véletlen – mondom.
- Nem az – ért egyet Niki.
- Ez Olivér műve?
- Ha van egy buldózere, akkor könnyen lehet.
- Az autópályán megyünk visszafelé?
- Igen. Figyeld a monitort. Ha bármi gyanúsat észlelsz, ne habozz!
- Rendben.
- Nyitva kell tartanunk a szemünket.
- Figyelek!
Megfordulunk és szélsebesen indulunk meg visszafelé. Ekkor hirtelen robbanás rázza meg az autópályát. Még a jármű is beleremeg. Mögülünk jött. Látom a monitoron, hogy a barikád lángokban áll.
- Még jó, hogy eljöttünk – mondom.
- Ez nem időzítve volt – nyugtázza Niki.
- Szórakozik velünk.
- Igen. Állj rá a bombák keresésére.
Több roncsot látok az úton. Bekapcsolom a radart. A kereső elindul. Amint talál egy bombát, jelezni fog. Hacsak Olivér nem árnyékolta le mindet. Bár szerintem annyira nem futja neki. Annyi árnyékoló műszere nem lehet. Fejezd be, Angéla. Ne álmodozz. Inkább figyelj és koncentrálj a veszélyekre.
A napfény megcsillan egyes járművek törött üvegén. Egy felborult buszt látok. A műszer jelezni kezd.
- Niki! – kiáltom. – A buszban!
Lelassít.
- Lődd szét! – kiáltja.
Megcélzom a vörösen villogó jelet a monitoron. Megnyomom a tüzelés gombját és a busz eleje felrobban. Kikerüljük a lángokat. Feltérképezem a területet és látom, amint roncsok százai hevernek szanaszét.
- Nincs esélyünk lekanyarodni innen? – kérdem.
- Ötszáz méterre lekanyarodunk balra – feleli Niki. – Nem túl biztonságos, mert egy sűrű erdőn keresztül vezet az út egy még bizonytalanabb helyszínre. A Bükki Nemzeti Park felé kell vennünk az irányt.
- Az egy csapda jelenleg.
- Igen. De majd megállok és megpróbálok segítséget kérni.
- Szerinted kapunk?
- Nem valószínű. De egy próbát megér.
Ekkor egy újabb jelzést kapok. Egy tank roncsa felől jön, ami pont a kis út mellett áll szénné égve.
- Lassíts! – szólok Nikinek.
- A tank? – kérdi.
- Igen.
A Nővérem lelassít, mire én becélzom a vörösen villogó jelet a képen. A tank tornyára van rögzítve a bomba. Remek. Éppen lőnék, amikor a jel eltűnik. Értetlenül figyelem a monitort.
- Angéla! – szól hátra Niki. – Lőj rá! Nem foglalkozz a jellel.
Igaza van. Csak már nem látom a jelet, ezért a bomba pontos helyét nem tudom a megállapítani. Nem szabad haboznom. Golyózáport zúdítok a tank tornya felé és egy kisebb robbanás jelzi, hogy eltaláltam a műszert. Lekanyarodunk a kis út útra és máris a sűrű fák mentén haladunk előre a veszélybe.

*

Az út mentén állunk félre. A nemzeti park területén vagyunk és ameddig szem ellát, csak fák és bokrok. Gyönyörű hely. Ám jelenleg életveszélyes. Niki felé fordulok, aki a tiszaújvárosi helyőrséggel beszél rádión.
- Nála van a táska – ismétli a Nővérem.
- Hogy szerezte meg? – kérdi a tiszaújvárosi diszpécser.
- Fogalmam sincs. De nála van és a mi drónjainkat és eszközeinket használja. Átprogramozta őket és bármikor képes kijátszani a műszereinket. Képes leárnyékolni magát még a legmodernebb…
- Nem tudunk erősítést küldeni.
- Miért nem?
- A terület jelenleg le van zárva Tiszaújváros vonaláig.
- Ezt nem hiszem el.
- Sajnálom, őrmester.
Niki ökölbe szorítja a kezét. A katona, akivel beszél túlságosan hideg, akár egy gép. Semmi bajtársiasság nincs benne.
- Akkor elhagyjuk a megyét – mondja végül Niki. – A küldetést nem tudjuk végrehajtani.
- Három napig nem hagyhatják el a megyét egyik irányban sem – közli fagyosan a diszpécser.
- Tessék?
- Jól hallotta, őrmester. Három napig teljes zár alá vannak helyezve a megyehatárok.
- Megtudhatom, miért?
- Szigorúan titkos.
- Remek. És a tiszaújvárosi vonal meddig van lezárva?
- Holnap délután négy óráig.
- Akkor majd holnap délután négy órakor engedélyt kérek a vonal átlépésére.
- Továbbítom a felettesemnek.
- Nagyszerű. Addig is remélem, hogy kényelmesen üldögélsz ott a biztonságos bázison, miközben cserbenhagysz minket.
Azzal Niki bontja a hívást. Gondterhelten és dühösen néz maga elé. Visszanézek a monitorra. Semmit sem látok, csak a környező fákat. Még egy állat sem bukkan elő sehonnan. Olyan, mintha halott volna a vidék.
Aztán végül meglátok egy vaddisznót, ami az útra lépked. Közvetlenül előttünk áll meg. Niki odafordítja a tekintetét. Megnyomja a dudát és bár az állat megrezzen, mégsem szalad el. A Nővérem ezután felkapja a rádiót.
- Hé, röfi! – harsogja a hangszórókon keresztül. – Igen, neked szóltam! Azonnal vonszold el magad az útról!
A vaddisznó megrémül és beszalad a fák közé. Sajnálom szegényt, de azért ezen elmosolyodok.
- Keresünk egy nyugis helyet – kezdi a Nővérem. – Ott letáborozunk a járművel. Szépen kidolgozunk egy tervet.
- Rendben – bólintok.
- Elkapjuk Olivért. A táska már egyre kevésbé érdekel.
- Az a legfontosabb, nem?
Felém pillant és látom a kígyó szemeiben a haragot. Ez a srác nagyon felidegesítette. Persze, engem is.
- Elkapjuk – súgja. – És nem élve. Engem nem érdekel.
Visszatért belé az a kegyetlenség, ami régen uralta a lelkét. Annak idején, amikor megismertem. Egy kicsit megdöbbenek tőle, amit észrevesz és inkább a szélvédő felé fordul. Aztán dobbant egy bakancsával a padlón és beindítja a motort. Elindulunk, én pedig a monitoron keresztül lehetséges veszély után kutatok.

*

A sűrű erdő vesz minket körbe és olyan érzésem támad, hogy a fogságukba lettünk üldözve. Mindenhonnan veszélyt sejtek és többször majdnem tüzelek. Néha már azt kívánom, hogy történjen valami.
Mozgást észlelek. Valami vészesen közelít a fák közül tőlünk balra. Nagyon gyors. Ráközelítek a jelre és látom, hogy egy szarvas szalad az út felé. Pánikba esek és Nikihez fordulok.
- Niki! – kiáltom. – Egy szarvas balról!
A Nővérem lefékez, az állat pedig átugrat előttünk a túloldalra. Nem sokon múlott, hogy elgázoljuk.
- Még valaki esetleg? – bosszankodik Niki.
Remegnek a lábaim. A rókára nézek, aki nagyon aggódik értem. A monitorra nézve ledöbbenek. Több kutyához hasonló állatot látok. Rájuk közelítek. Aggódva figyelem őket. A Nővérem felém pillant.
- Mit látsz? – kérdi, mintha érezné, hogy félek.
- Farkasokat – felelem.
- Farkasokat? Erre?
- Igen. Négyet láttam.
- Szuper.
- Nem tudunk elmenni innen?
- De. Észak felé haladunk. Bár ezeken az utakon időbe telik, mire kijutunk innen.
Eszembe jut az a farkas, ami tavaly akart rám támadni és kénytelen voltam lelőni. Nagyon megsirattam. Akkor még a róka sem volt velem, hogy vigasztaljon. És még Nikit sem ismertem.
Egy nagyobb kanyar következik. Úgy érzem, hogy most került igazán veszélybe az életünk. Iszonyú félelem jár át. Ezek a kanyarok és ez a bizonytalanság, valamint pedig a tény, hogy egy őrült játszmájába kerültünk, kezdi felőrölni az idegeimet. Kezdem érezni magamban azt a sötétséget, amire Zádor is rámutatott nemrég.

*

A diszpécser közli velünk, hogy a nemzeti park északi és északkeleti kijáratát lezárták, mert ellenséges gépeket észleltek a légtérben Mályinka, Dédestapolcsány és Bükkszentkereszt közelében. Niki úgy üvölt a férfival, hogy az másodpercekig nem mer még megszólalni sem. Végül beletörődünk.
Sötétedéskor leállunk az út mentén egy beugróban. A szélvédő előtt állok, miközben Niki a térképet tanulmányozza. Odakint teljes sötétség. Mintha behunynám a szememet. Egy gyönyörű, de éjszaka rémísztő hely kellős közepén vagyunk és olyan csapdába kerültünk, hogy az már bohózatba illő.
- Holnap megfordulunk – szólal meg a Nővérem, miközben a laptop képét figyeli. – Kisgyőr irányában elhagyjuk a parkot.
- De reggel feloldják az északi kijáratot, nem? – kérdem.
- Azt mondta a diszpécser, hogy „lehet”, hogy feloldják.
- Igen.
- Nem bízok bennük. Hajnalban kelünk és kimegyünk a zónából.
- Feladjuk?
- Nem. Csak kicsalogatjuk Olivért az erdőből. Csapdába ejtjük és elintézzük.
- Értem.
Niki felém pillant mosolyogva.
- Nem bízol sikerben, igaz? – kérdi.
- Őszintén? – kérdezek vissza. – Nem.
- Pedig lehetnél optimista.
- Jótól várod el.
Ezen halkan kacag egyet. Utána az utastér felé néz.
- Ennünk kéne valamit – mondja. – Ma még nem ettünk semmit.
- Biztos jó ötlet, hogy nem vagyunk mozgásban? – kérdem.
- Fáradt vagyok. És ideges. Gondolkodni sem tudok. Pihennem kell.
- Nekem is. De félek.
- Nem kell.
Közelebb lépek a szélvédőhöz.
- Szerinted, Olivér figyel minket? – kérdem.
- Nem tudom - feleli a Nővérem és ő is a kinti sötétség felé fordul. – De felváltva őrködünk. Én kezdem. Három órát leszek őrségben, aztán leváltasz. Hajnalban pedig azonnal indulunk.
- Rendben. Így már nyugodtabb vagyok.
Azonban a róka nem. Veszélyt jelez.

*

Arra ébredek, hogy Niki a műszerfalak felé szalad. Azonnal felülök. Látom, hogy valamit gépel a laptopon. A falon lévő digitális órára pillantok. Kilenc óra múlt két perccel. Alig egy órát aludtam. Lelököm magamról a takarót és felkelek a matracról. Odasietek a Nővéremhez, aki a térképén villogó jelet figyeli.
- Vészjelzés? – kérdem.
- Igen – feleli. – Itt mellettünk az erdőben. Körülbelül negyedórára van tőlünk.
- Csapda.
- Könnyen meglehet, de egy személyt is jelez a rendszer.
- Nem lehet, hogy Olivér az?
- Nem. Egy bajtársunk személyazonosságát jelzi, aki az adatbázis szerint három napja tűnt el. Súlyosak a sérülései.
- Biztos, hogy ez igaz? Lehet, hogy csapda.
Niki felém fordul.
- Utána kell járnunk – mondja határozottan, aztán visszafordul a képernyő felé. – De persze felkészülünk legrosszabbra.
Néhány perc múlva a felvesszük kabátunkat, kibiztosítjuk a fegyvereinket. Egy táskát is hátunkra kapunk, melyben az egészségügyi csomag mellett élelem és víz is van. Jobb biztosra menni, mert ki tudja, mi vár ránk. Aztán végül, amikor az éjjellátó szemüvegben kilépünk a korom sötétségbe és a hidegbe, nem merek még a róka felé sem nézni. Tisztán érzem, hogy veszélyt jelez.

*

Ha nem lenne a fegyverünkre szerelve a digitális térkép, már régen pánikba estem volna. Rengeteget jártam erdőben, hisz évekig ilyen terepen bujkáltam. Ám itt annyira sűrű és zavaros minden, hogy félek, nem találnánk vissza.
Hallunk egy farkast vonyítani a távolban. Megtorpanunk. Niki a fegyverével jobbra fordul. Egy darabig arra figyel, majd felém pillant. Én is körbenézek, de nem látok egyetlen farkast sem. A műszerek sem jeleznek mozgást. Egymásra nézünk a Nővéremmel, aztán folytatjuk az utunkat.
Aztán odaérünk a célhoz. Egy nagy bokor mögül jön. Niki int, hogy maradjak, ahol vagyok. Lassan a bokor felé közelít, én pedig hallok valamit roppanni magam mögött. Megfordulok, de a fákon kívül nem látok semmit. Aztán két szempár csillan meg az egyik bokor mögül. Arra célzok. Egy róka lép elő onnan. Leeresztem a fegyvert. Elmosolyodok. Az én rókámra pillantok. Retteg.
- Ügyes húzás! – bosszankodik Niki.
Megfordulok. Látom, amint előjön a bokor mögül a mobiltelefonra hasonlító műszerrel a kezében. Valami azonban rá van kapcsolva. Egy kisebb tárgy, ami látszólag több kis világosabb színű alkatrészből áll.
- Házi készítmény – folytatja a Nővérem. – Nem tudom, hogyan csinálja, de simán átverte vele a rendszerünket.
- Mondtam, hogy csapda – súgom. – Csak ki akart csalogatni minket.
Ekkor egy hatalmas robbanást hallok magam mögött a távolban. Megfordulunk és tisztán látjuk a lángokat. Ezt nem hiszem el. Niki mellém lép, aztán a fegyverére szerelt műszer kijelzőjén valamire rákattint.
- Ez a tank volt – súgja döbbenten. – Felrobbantotta a járművünket.
- Ne! – kiáltom. – Most mit csinálunk?
Niki lassan körbefordul a sötétben.
- Egy kis éjszakai vadászatra megyünk – súgja eltökélten. – Remélem, hogy ez a kis zseni is felkészült rá, mert ez lesz élete utolsó kalandja.
Én nem vagyok ilyen optimista. Nincs menedék, nincsenek falak. És nem csak a speciális jármű elvesztésére gondolok. Hanem arra is, hogy felébredt bennem a rettegés, hogy most elveszíthetem Nikit. A falak leomlottak és most úgy érzem, bármilyen rossz megtörténhet. És itt vagyunk az erdő közepén.

folyt.köv.

2022. október 31-november 3.
Budapest

Nagyprónay János
A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

4.évad/2.rész

A rejtélyes ellenfél

Szirénára riadok fel. Látom, amint Niki beszalad az oldalsó ajtón és beül a volán mögé. Ettől rettegtem egész éjjel, még álmomban is ez kísértett. Felpattanok a speciális jármű padlójáról és a Nővéremhez szaladok, aki rémülten gépel a laptop előtt. A viskó hangárjában vörös fények villognak, a hangzavartól pedig meg lehet őrülni.
- Mi történik? – kérdem pánikba esve.
- Bekapcsolt a viskó önmegsemmisítője! – kiáltja túl a hangzavart a Nővérem.
- Adjunk le vészjelzést, hogy kapcsolják le!
- Nem tudunk! Teljesen le vagyunk árnyékolva!
- Tűnjünk el innen!
- Le van zárva az összes ajtó! És a kapu sem nyílik ki!
- Lőjünk bele!
- A rakéta minket is megölne! Ülj be székbe és csatold be a biztonsági övet! Gyerünk! Mozgás!
Niki át akar majd hajtani a vastag, acélból készült ajtón. Beülök az anyósülésre, bekötöm a biztonsági övet és reszketve figyelem, amint hátratolatunk egészen ütközésig. Nem tart sokáig, mivel kis térben vagyunk. Az ajtóra nézek, ami egykönnyen nem fogja magát megadni. Ekkor egy fegyelmezett, fagyos női géphang harsan fel.
- Figyelem! Az épület négy perc múlva felrobban!
Niki sebességbe kapcsol és csikorgó kerekekkel száguldunk neki az ajtónak. A speciális jármű hatalmasat csattan, a kapunak azonban semmi baja. Én viszont megszédülök. Ha nem lenne zárva az egyetlen ajtó, amivel bejuthatunk a monitorszobába, akkor több vésznyitón át ki tudnánk jutni az épületből. A hangárba azonban elfelejtettek ilyesmit beszerelni, pedig nem ártott volna.
A Nővérem ismét hátratolat, aztán újra nekiszáguldunk az ajtónak. A nagy csattanástól egy pillanatra elsötétülnek a monitorok, majd újra bekapcsolnak. Az ajtónak semmi baja, viszont amikor előrehajolok, látom, hogy a jármű eleje kezd horpadni. Nem fogunk átjutni. A rakéta pedig tényleg végzetes volna számunkra, mivel túl közel lennénk a robbanáshoz. És a golyók simán lepattannának a kapu faláról.
- Figyelem! – harsog újra a női géphang. – Az épület három perc múlva felrobban!
Niki újra hátratolat.
- Sikerülni fog! – mondja, de érezni, hogy ezt ő sem gondolja komolyan. – Még legalább két ütközés és kijutunk!
Dehogy. Nem jutunk ki innen. De még ha ki is jutnánk, az egyszer holtbiztos, hogy a robbanás elől nem menekülnénk. Ezen a földúton, amin keresztül leginkább a terepjárók tudnak tökéletesen manőverezni, egy speciális jármű a maga szélességével, hosszúságával és a hat kerekével szinte esélytelen az ilyen száguldozásra. Itt van vége mindennek. Olivér meg fog minket ölni.
A következő csattanástól látom, hogy a kapu kezdi magát szépen lassan megadni. A fényei kialszanak és fent kábelek szakadnak ki a helyükről. Ám így is kitartó és minimum még tíz perc kéne ahhoz, hogy áttörjünk rajta. De a Nővérem kitartó és elszánt. Én közben elhatározom, hogy a határozott parancs ellenére is elszaladok hátra és beülök a nehéztüzérségi székbe.
- Figyelem! – ijesztget minket a női géphang. - Az épület két perc múlva felrobban!
Niki ismét nekivezeti a járművet a kapunak. Alig értünk el valamit. Én ezt nem bírom tovább. Kicsatolom magam és éppen hátra szaladnék, amikor a Nővérem megelőz. Beül a nehéztüzérségi székbe, lehúzza maga elé a monitort és a karok gombját benyomva tüzelni kezd. Golyók záporoznak az ajtó széleire és a tetejére. Kábelek szakadnak ki. A kapcsolódó feletti fedél nyitva van, nyilván Niki ott akart zárlatot okozni és ezzel kinyitni a kaput. Most arra felé is tüzel és a műszer felrobban.
- Figyelem! – harsan fel ismét az ijesztgetés. – Az épület egy perc múlva felrobban!
Ekkor a kapu jobboldala szikrázni kezd és robban egyet. Niki a felső rész felé lő és ott is szikrázva robban egyet, majd egy nagyobb erejű durranást követően a lökéshullámtól kirepül a helyéről az út melletti bokrokra zuhan. Még sosem örültem ennyire a hajnali fénynek. A Nővérem előre szalad, beül a volán mögé és azonnal gázt ad.
- Visszaszámlálás! – hallom a női géphangot.
Tíz másodpercünk van. A kanyarban kis híján az árokban kötünk ki, de Niki ügyesen manőverezve megakadályozza ezt. Egyenes úton haladunk a fák mentén. Látni az utat. Nem tudom, mekkora lesz a robbanás.
- Kapaszkodj! – üvölti Niki.
Kifarolunk az útra. A Niki egyenesbe hozza a járművet és padlógázzal haladunk tovább, amikor nagy erejű robbanás rázza meg az erdőt. A hátsó kamera képein látom a lángokat. Nem sokon múlott, hogy mi is ott legyünk. A Nővérem felé fordulok, aki magabiztos mosollyal lassítani kezd.
- Ez nem jött be Olivér barátunknak - mondja. – Ügyes volt, de még amatőr.
Nem tudok mit mondani. Még mindig sokkos állapotban vagyok. És a rókára se tudok nézni. Mert ott van annál a szörnyetegnél.

*

Egy híd felé haladunk, amit azelőtt sosem láttam, pedig évekkel ezelőtt jártunk erre anyával és apával. Az építmény két nagy dombot köt össze és egy út vezet az autópálya irányába. A bázistól még messze vagyunk.
- Mióta van itt ez a híd? – kérdem.
- Három éve – feleli Niki. – A katonai vezetés meg akarta könnyíteni a közlekedést a Bükk-vidéken.
- Nem tűnik logikusnak.
- Ne keress itt logikát semmiben. Az itteni szektor parancsnokai nem éppen a legnagyobb lángelmék.
Ráhajtunk a hídra. Nem túl hosszú az út a túloldalig, de rossz érzés fog el. Megint a rókára akarok nézni, de ő sajnos nincs itt. Kinézek magam mellett az ablakon és látom, hogy szalagkorlát nem valami erős, viszont az a szakadék alattunk már elég veszélyesnek tűnik. Niki felé fordulok. Látom, hogy ő is feszült. Próbál azért nyugodtnak mutatkozni, ám jól ismerem. Talán még két perc és már biztonságban leszünk.
Ekkor nagy erejű robbanást hallok mögülünk. A monitoron látom a hatalmas lángot. A híd megmozdul alattunk.
- Niki! – üvöltöm.
- Tudom! – kiáltja.
Gázt ad és szélsebesen haladunk előre. Rettegek attól, hogy a következő robbanás már előttünk lesz. Csattanásokat hallok tőlem balra. Mintha a híd darabokra akarna hullani. Amint előre nézek, egy rakéta süvít el előttünk. Niki egy pillanatra lassítani kezd, majd újra felgyorsít. Nem sokon múlott, hogy mindketten meghaljunk. A rakéta balról jött. Gyorsan arra fordulok. Látok még egyet. Szélsebesen közelít felénk.
- Niki! – kiáltom. – Jön még egy!
- Tudom! – mondja és nagyobb gázt ad.
A rakéta végül mögöttünk suhan el, mi pedig átérünk a bükkfák takarásába. A Nővérem felé fordulok.
- Hátramegyek a nehéztüzérségi székbe – jelentem ki.
- Mondani is akartam – bólint Niki. – Csak a baloldali irányba néz. A műszer szerint csak egyetlen támadó van.
- Olivér.
- Biztosan.
A hátra szaladok és beülök a székbe. Megfordulok és a monitoron keresztül figyelem a terepet. Egyetlen támadót jelez ez is. Az illető egy járművel halad északnyugati irányba. Túl messze van. Aztán hirtelen el is tűnik a képről. Tökéletesen leárnyékolta magát. Jól tudta, hogy figyeljük őt.
Niki lassítani kezd.
- Félre kell állnunk pár percre - mondja. – Fel kell tölteni a járművet.

*

Miközben Niki rácsatlakoztatja a töltőt a műszerfalra, én egy láthatatlan ellenség után kutatok a monitoron keresztül. Szépen lassan jobbra fordulok a nehéztüzérségi székkel. Készen állok azonnal reagálni a legapróbb, leggyanúsabb jelekre is. Próbálom elemezni Olivér taktikáját.
- Szerintem nem akart megölni minket – jelentem ki hirtelen.
- Honnan veszed? – kérdi Niki.
- Nem tudom. Van egy olyan érzem, hogy az előbb csak szórakozott velünk.
- Meglehet. De ettől még komolyan kell vennünk.
- Igen. Próbálok rájönni, hogy honnan akar támadni.
- Bárhonnan megteheti. Én is figyelem.
- Mennyi időn belül töltődik fel a jármű?
- Negyedóra kell neki. Minimum.
Közben az eget is figyelnem kell. Ebben a zónában egyetlen drónnak sem szabadna lennie. Ha véletlenül mégis felbukkan egy, akkor az nem a miénk. Ha én lennék a terület parancsnoka, akkor legalább egy tucat őrangyalt küldenék ide. De hát nem én vagyok főnök. Ezért is veszélyes ez a hely.
A fákra és a bokrokra is figyelnem kell. Elvileg nincsen nagy szél. Ha ennek ellenére valami jobban megmozdul, akkor az már egy árulkodó jel. Az egy leárnyékolt ellenség közeledtét jelzi. De semmi.
- A járművel csak szemből támadhat, igaz? – kérdem.
- Onnan – feleli Niki. – De nem hiszem, hogy megkockáztatja. Tudja jól, hogy milyen járművel vagyunk.
- Neki csak egy terepjárója van. Mégis mi bujkálunk előle.
- Ő is bujkál, hugicám.
- Igen.
- Nem szabad alábecsülni magunkat, de az ellenséget sem.
- Értem.
- Mostantól jobban odafigyelünk.
- Milyen messze van a bázis?
- Elvileg fél óra lenne az út.
- Valójában mennyi?
- Az autópálya le van zárva, ezért kerülőutakon kell mennünk. Rengeteg kanyarral. Így hát legalább egy óra lesz.
- Utána pedig vissza is kell valahogy mennünk.
- Visszafelé nem lesz gond.
- Miből gondolod?
- Mert Olivérrel addigra már nem kell számolnunk.
Olyan határozottan jelentette ki, hogy egy pillanatig el is hittem, hogy ez olyan könnyű lesz. Ám egy cseppet sem érzem ilyen egyszerűnek a helyzetet. Olivér vadászik ránk. És előnyben van.

*

Napos idő köszönt ránk, de nem tudok örülni neki. Tüzelésre készen figyelem a monitort és kezd idegesíteni, hogy semmi gyanúsat nem észlelek, miközben egyre rosszabb érzésem támad. Lassan haladunk az erdőn keresztül vezető autóúton és annyit kanyargunk, hogy lassan elszédülök.
Niki hirtelen megáll. Kíváncsian fordulok felé és látom, hogy a radar digitális képét figyeli.
- Mi az? – kérdem.
- Különös – feleli elgondolkozva. – Az előbb mintha a közelben láttam volna a táska jeleit.
Egy másik monitorra néz, ahol a térképen egy vörös pontnak kéne jeleznie a célpontot a bázison. Innen látom, hogy eltűnt onnan. Nemrég még ott volt a jel. Legalábbis láttam, amikor a Nővérem a tölteni kezdte a járművet.
- Néhány perce még ott volt a jel – mondom döbbenten.
- Igen – bólint Niki. – De eltűnt és hirtelen itt bukkant fel néhány kilométerre.
- Csapda.
- Bizony az.
Ekkor villogni kezd egy vörös gomb a műszerfalon. Egy ismeretlen frekvenciáról keresnek minket. Niki felém fordul, aztán int, hogy figyeljek a nehéztüzérségi monitorra. Azonnal a képre nézek, de semmi. A szemem sarkából látom, amint a Nővérem lenyomja a hívás fogadásának gombját.
- Keresem azt a két hőst – hallom Olivér fiatal, sejtelmes hangját a hangszórókból. – Gratulálni szeretnék.
- Akkor gyere ide – veti oda Niki. – A táskával és a rókával együtt.
- Ez nem így megy, őrmester.
- De igen. Kapsz tőlem egy esélyt. Ha most fegyvertelenül idesétálsz, az egyik kezedben a táskával, a másikban plüss rókával, akkor nem foglak bántani. Itt maradhatsz az erdőben és ijesztgetheted az embereket.
- Ennél azért jobb ajánlatra számítottam. Mondjuk arra, hogy ti jöttök el mindkettőért. Ráadásul gyalog.
- Azt várhatod.
- Nekem végtelen türelmem van. Azonban a táskának és a plüss rókának nincs annyi ideje. Hamarosan robbanás rázza meg a környéket.
Niki elmosolyodik, de a kezei ökölbe szorulnak.
- Tudom ám, hogy mire megy ki a játék – kezdi a Nővérem. – Kell neked a járművünk. Igaz? Itt hagyjuk őrizetlenül, te pedig szépen ellopod, hogy aztán eladhasd az ellenállóknak. Jellemző.
- Annyira vártam már ezt a gyanúsítgatást – mondja derűsen Olivér. – Kár, hogy tévedsz.
- Nem szoktam.
Erre Olivér felnevet. Hátborzongató az a nevetés.
- Elmondok valamit – kezdi halkan és még mindig sejtelmesen Olivér. – Tudod, nekem nem jelentenek semmit az ilyen dolgok, mint a pénz vagy a haszon. Sőt, megsúgom, hogy a hatalom sem érdekel.
- Akkor pusztán csak szórakozol – bólint Niki.
- Pontosan így van.
- És most azt hiszed, hogy csak úgy odasétálunk hozzád fegyvertelenül.
- Nyugodtan hozhatjátok a fegyvereiteket. Le is adhattok vészjelzést. És csak azért mondtam, hogy gyalog jöjjetek, mert mindjárt látni fogod a kijelzőn, hogy az erdőben vagyok. Ide nem tudtok behajtani azzal a járművel.
Niki meglepődik. Ahogy én is. Ez most vagy egy tökéletes csapdát állított nekünk, vagy tényleg csak szórakozik.
- Tíz perc múlva robbanás - súgja a srác. – Jobb, ha siettek, mert körülbelül hét perc az út idáig. Várlak titeket.
Megszűnik a hívás. A kijelzőkön megjelenik a táska és Olivér jelei is. A vörös pont is látható lesz. Ez az őrült valóban ott van. Hacsak nem egy átverés ez is. Niki elszántan fordul felém.
- Induljunk – mondja.

*

Felfegyverkezve indulunk a jel irányába. A gépfegyvert magam elé tartva haladok Nikitől néhány lépésnyire. A fák között járunk és folyamatosan a lábunk elé pillantunk csapdák után kutatva. A fegyverünkre szerelt műszerek nem jeleznek semmilyen veszélyt a környéken. Persze nem hiszünk nekik.
Végül egy kisebb tisztásra érünk, ahol a fák közül kilépve azonnal megpillantjuk a kapucni nélküli Olivért, aki egy vastag farönkön ül, ölében a plüss rókával, a táska pedig ott hever a lába mellett. Veszélyt sejtve megállunk.
Olivér körülbelül húszéves lehet és egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki az erdőben élne. A dús, fekete, középhosszú haja szépen ki van fésülve, az arca tiszta, a fekete bőrkabátja csillog, a szürke farmerjét pedig mintha most vette volna újonnan. Ez az őrült úgy néz ki, mint egy márkás ruhabolt őszi kollekciójának modellje, aki a reklámplakátokon keresztül mosolyog a pláza vásárlóira. A napfényben megcsillanó barna szemeiben azonban jól látszik a téboly és a kiszámíthatatlanság.
- Ügyesek vagytok – kezdi kedvesen mosolyogva. – A robbanás elmarad.
Akár egy bűvésznek, egy gyors kézmozdulattal megjelenik a kezében egy fekete műszer, amint lenyom egy gombot. Nem eresztjük le a fegyvereinket. Továbbra is rászegezzük. Ám őt ez egyáltalán nem zavarja. Próbálok rájönni, mit forgat fejében. Olivér pedig mosolyogva, szépen nyugodtan végignéz rajtunk.
- Minden elismerésem nektek – mondja. – De komolyan. Az összes eddigi próbát kiálltátok. Ne aggódjatok, mindjárt átadom nektek, ami jár. Csak néhány percet kérek. Szeretnék egy kicsit beszélgeti veletek.
- Te nagyon magányos lehetsz – gúnyolódik Niki.
Ekkor Olivér felemeli a rókát és maga felé fordítja. Kis híján meghúzom a ravaszt, annyira dühös leszek. Úgy néz a róka arcára, mint én szoktam, amikor megerősítést kérek tőle. Aztán hirtelen elmosolyodik.
- Szerinted Angéla lelőne engem? – kérdezi a rókától. – Szerintem is. Nagyon sokat jelentesz neki.
Utána rám néz.
- Ajándékba kaptad? – kérdi tőlem. – Vagy csak úgy találtad? Emlékeztet valamire? Vagy talán ő volt az egyetlen barátod, amíg rád nem találtak? Szerintem ez utóbbi lehet a megfejtés.
- Azonnal add vissza – mondom halkan.
- Azonnal add vissza – utánoz gúnyolódva.
Niki közelebb lép.
- Jól hallottad – közli a Nővérem. – Add át szépen mindkettőt, aztán tűnj el innen. És reménykedj abban, hogy nem lövünk utánad.
Olivért felnevet. Élőben még félelmetesebb a nevetése. Ijesztően kiszámíthatatlanná teszi.
- Szentesi Nikoletta – mondja kedves mosollyal. – Az egykori énekesnő. Ugye te vagy az?
- Az voltam, igen – feleli Niki fagyosan.
- Egy igazi híresség. Azt gondoltam rólad, hogy egy kolóniában élsz és esténként fellépsz a színpadra.
- Már eleget beszéltünk. Úgyhogy add szépen át a táskát és a rókát.
Olivér ekkor visszarakja az ölébe a rókát, aztán a fejét ingatja. Átvert minket. Biztosra veszem, hogy csapdába kerültünk.
- Tudod, Niki – kezdi a srác. – Szerintem folytatni kéne ezt a játszmát. Nagyon szórakoztatóak vagytok. És annyi csapda vár még rátok. Rengeteg. Ez a környék veszélyesebb lett, mint valaha.
- Szóval nem adod át őket? – kérdi Niki mosolyogva. – Nem ebben egyeztünk meg. - Tudom. De félig-meddig azért teljesítem az ígéretemet.
Azzal odadobja elém a rókámat, én pedig nem törődve a veszéllyel, azonnal felkapom onnan. Utána süvítést hallok az ég felől. Az egyik fa mögül megjelenik egy kisebb katonai drón és megáll pontosan Olivér felett.
- A rókát visszaadtam – mondja a srác. – De a táska nálam marad. El kell majd vennetek tőlem. A drónt pedig kár volna alábecsülnötök, mivel van még két rakétája. És bekapcsoltam az önmegsemmisítőjét.
Olivér ekkor lehajol a táskáért és miközben felegyenesedik, folyamatosan figyeli a reakcióinkat. A drónra pillantok. Az is figyel minket. Hiába próbálnánk lelőni, biztosan gyorsabbnak bizonyulna.
A srác átlép a farönkön és visszafordulva végignéz rajtunk.
- Szerintem, jobb, ha elindultok - tanácsolja mosolyogva. – Persze, azért óvatosan. Ügyelve a mozdulataitokra. Ezt a drónt ugyanis egy kicsit lelkesebbre programoztam a többinél. Hajlamos ok nélkül is cselekedni.
Tanácstalanul Nikire pillantok, akit még sosem láttam ennyire dühösnek. Olivér is látja rajta. És látszólag örül is neki.
- Minden jót – köszön el tőlünk és lassan, higgadtan elindul az szemközti erdő irányába.
A drón nem követi őt. Itt lebeg felettünk. A rókára nézek. Örül nekem, de jelzi, hogy siessünk. Niki felé pillantok, aki továbbra is távolodó Olivért bámulja mélységes haraggal. Utána felém fordul.
- Szépen lassan lépkedj hátrafelé – súgja.
A minket figyelő drón felé nézek, ami úgy néz ki, akár egy vadászgép makettje, aztán lassan hátrálni kezdek. Továbbra is csak lebeg. A Nővéremre pillantok, aki megfordul és a fák közé indul. Követem.
Vereséget szenvedtünk. De legalább visszakaptam a rókát. Félúton vagyunk, amikor a drón felrobban. Niki azonnal a fegyverére rögzített a kijelzőre néz és visszafordul a tisztás irányába.
- Eltűnt a jel - súgja.
Én is megnézem. Nálam sem látni a táska, de még Olivér jeleit sem. Olyan, mintha itt sem lett volna. A rókára nézek. Retteg. Ekkor vészjelzést küldenek a műszerek. Három drón közelít. Támadásra készen. Nikivel összenézünk és azonnal szaladni kezdünk a speciális jármű irányába.

folyt.köv.

2022.október 22-28.
Budapest

Nagyprónay János
A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

4.évad/1.rész

Olivér

(2038 novembere van)

Már egy hete elmúlt harmadika. Akkor volt a tizenharmadik születésnapom. Az egész egyszerre volt örömteli és szürreális. A budapesti központban megtartott, unalmas elméleti oktatásról érkeztem vissza a helyőrségre és az egyik honvéd azt mondta, menjek az étkezőbe, mert ott várnak rám. Amikor beléptem, azonnal megtorpantam. Az őrzést végző újoncokon kívül mindenki ott volt. Niki, Gergő, Csenge, valamint még néhány honvéd és azonnal énekelve köszöntöttek fel. Hihetetlenül boldog lettem, a táskámat is elejtettem. Nem sokkal később már örömkönnyekkel ültem a tortám előtt.
- Kívánj valamit – súgta a fülembe Niki.
Én rámosolyogtam, majd visszanézve a tizenhárom darab gyertya lángjára, rögtön azt kívántam magamban, hogy mindketten éljük túl a háborút és az útjaink sose váljanak el. Aztán elfújtam a gyertyákat. Egész nap engem ünnepeltek. Mindenkitől kaptam valami szép ajándékot, de a legnagyobb ajándék mégis az volt, hogy családra leltem. Családra. Főleg egy testvérre. Nikire. A Nővéremre.
Próbáltam a jelenre koncentrálni, ahogyan mindig. Próbáltam nem félni a jövőtől, bár be kellett vallanom magamnak ismét, hogy az kiszámíthatatlan. Mégis sikerült. Egészen estig felhőtlenül boldog voltam. Mindenkitől kaptam ölelést, rengeteg jó szót és elismerést az eddigi szolgálatomért.
Este azonban már nem tudtam aludni. Forgolódtam. A rókát néztem, aki próbált mosolyt csalni az arcomra. Nem sikerült neki. Egyre csak az járt a fejemben, ami törvényszerűen elkerülhetetlen gondolat, hogy a szüleim napra pontosan ezen a napon haltak meg. Három évvel ezelőtt. A születésnapomon. Olyan katonák ölték meg őket, akik ugyanazt az egyenruhát hordták, mint a Nővérem és a bajtársaim. És én is. Azt a fekete egyenruhát, amitől egy évvel ezelőtt rettegtem.
Niki ekkor bejött hozzám és leült az ágyam mellé. Felkapcsoltam az éjjeli lámpámat és csak némán figyeltük egymást hosszú perceken át. Végül egy idő után felsóhajtott és megfogta kezemet, akárcsak anya régen.
- Tudom, hogy ez egy nehéz nap is neked – kezdte lágyan. – De ők is azt akarnák, hogy boldog légy.
- Hiányoznak – súgtam. – És hiányzik Vince is.
- Tudom, hugicám.
Elmosolyodtam.
- De te itt vagy - mondtam.
- Még szép – súgta és ő is elmosolyodott.
Most pedig itt állok a napfénybe nézve a helyőrség parkolójában. Nagyon hideg van, de legalább süt a nap. A szél belekap a hajamba és arra gondolok, hogy félre kéne tennem a félelmeimet. Lehetetlen küldetésnek tűnik, de jobban belegondolva, a rossz dolgok akkor is megtörténnek, ha állandóan félek. És akkor is, ha nem. Meg kell találnom az arany középutat. Szerintem ez az út az óvatosságban és éberségben rejlik. Mindegy is. Hiába próbálok filozofálni, azért annyira még nem vagyok okos, hogy ez gördülékenyen menjen. A rókára pillantok. Mosolyogva ért egyet.
Niki kilép a helyőrség kapuján. A kígyó szemeivel a nap felé pillant, majd vissza rám és elmosolyodik, amint közel ér hozzám.
- Elmélkedsz, hugicám? – kérdi.
- Valami olyasmi – bólintok.
- Készen állsz a küldetésre, kadét?
Erre én tisztelgek neki.

*

Az erdő mentén húzódó kis útról felkanyarodunk az autópályára, ahonnan nem is olyan régen elhordták a tankok, vadászgépek és egyéb járművek roncsait. Néhol emlékműveket is látok a bajtársak nevével ellátva. A rókára pillantok, aki próbál megnyugtatni, hogy velem és Nikivel sosem eshet baj. Egy ideje nagyon optimista az én drága barátom, aminek kifejezetten örülök.
- Szóval, el kell hoznunk egy táskát – fordulok a Nővéremhez. – Egy elhagyatott bázisról valahol Borsod megyében.
- Igen – bólint Niki. – Egy mérnök hagyta ott. Nem volt más választása, mert azonnal el kellett hagyniuk a körzetet.
- Mennyire veszélyes az a terület?
- Harmadfokú.
- Az a legutóbbihoz képest semmi. Amikor Zádorral kirándulni mentünk.
- Azért nyitva kell tartanunk a szemünket.
- Az alapvető.
- Amikor szólok, ülj hátra a nehéztüzérségi székbe.
- Rendben.
Egy darabig csendben ülünk, aztán ismét felé fordulok.
- Miért kellett olyan gyorsan elhagyniuk a bázist? – kérdem. – Azt értem, hogy megtámadták őket. De kik voltak azok?
- Állítólag az ellenállók – feleli Niki.
- Állítólag?
- Éjszaka vették ostrom alá a kis épületet. A mérnököt pedig ki kellett menteni onnan azonnal. A szerencsén múlott, hogy egyáltalán sikerült. Az ellenség a tőlünk zsákmányolt fegyverekkel támadta a csapatot.
- És miből gondolják, hogy mi ketten majd sikerrel járunk arra?
- Néhány drón később felvette a harcot velük. Sikerült őket északi irányba üldözni.
- Akkor jelenleg tiszta a terep.
- A reggeli felderítés szerint, igen.
- Hát, reménykedjünk.
Niki felém pillant mosolyogva.
- Minket nagyon nehéz meglepni – mondja. – Nem igaz?
- De – bólintok mosolyogva.
- Van itt még valami. Vedd le a laptopot a műszerfalról és nézz bele a jelentésbe. A negyedik oldalon találod.
- Micsodát?
- Valaki hagyott ott egy üzenetet.
Csak úgy mellékesen említi meg ezt, pedig nagyon is fontos lehet. A kíváncsiságtól kapkodva leveszem a laptopot a műszerfalról, megnyitom a jelentést és azonnal a negyedik oldalra lapozok. Egy fénykép egy kartonpapírra írt szövegről, melyet a bázis kerítésére aggattak ki. OLIVÉR VÁR TITEKET.
- Érdekes – súgom. – Kézzel írt, szép, nyomtatott betűk.
- Azért nem kell dicsérni – mondja Niki.
- Ez a vezetőjük lehet?
- Nem tudom. Valószínűleg.
- Értem. Nem valószínű, hogy a vezető írta. De nekem van egy olyan érzésem, hogy ő volt. Nem tudom, valahogy érzem. Szépen betűkkel írta le. Ügyelt a látszatra. Teljesen nyugodt volt.
Niki lövell felém egy mosolyt.
- Olyan vagy, mint egy nyomozónő – mondja.
- Dehogy – mondom halkan és visszarakom a laptopot a helyére. – Nem állunk meg odáig?
- Egy biztonságosabb körzetben töltjük az éjszakát, nem messze a bázistól.
- Egy viskóban?
- Igen, mivel a legközelebbi bázis a megye másik végében van. Igaz, szállodák vannak, de mindegyik romokban.
- Nincs bajom a viskóval, ha minden működik.
- Ne felejts el szólni, hogy jelentést írjak onnan, hogy megérkeztünk.
- Rendben.

*

Sötétedéskor lépjük át Borsod megye határát és az eső azonnal elered. Gyönyörű erdős területen járunk, de a domboknak csak körvonalait látom egy pillanatra, amikor villámlik. Nagyon erős vihart jeleztek a műszerek, azonban egyáltalán nem félünk. Én főleg nem, imádom az esőt és a vihart, amikor biztonságban ülök a speciális járműben. Milyen humoros vagy, Angéla.
Egy végtelennek tűnő kanyar után, Niki a műszerfalra pillant. Lenyom néhány gombot, aztán felsóhajt.
- Tényleg senki sincs a környéken rajtunk kívül – mondja. – Teljesen magunkra vagyunk utalva.
- Drónok sincsenek? – kérdem.
- Az egyik követ még minket. Egy őrangyal. De hamarosan lekanyarodik és visszatér Tiszaújváros irányába.
Egy kis úton haladunk a szalagkorlát mellett. Ismét dörren egyet az ég és kezdem egy kicsit elveszíteni a biztonságérzetemet. Az úton Niki egyszer sem mondta, hogy üljek át a nehéztüzérségi székbe, pedig szerintem most nem ártana. Ám ő az őrmester, én pedig csak egy kadét vagyok. Azt kell tennem, amit mond. A műszerekre pillantok, ahol a digitális térkép és útvonal mellett a hőkamerák is helyet foglalnak.
- Senki sincs itt, tényleg – súgom. – Csak mi.
- Ne izgulj – nyugtat meg a Nővérem. – Fél óra múlva megérkezünk a viskóhoz. Ez egy kicsit nagyobb lesz.
- Biztonságos?
- Megfigyelik a Tiszaújváros külterületén álló bázisról. Ha bármi gond van, akkor küldenek segítséget.
- Csak mire odaérnek, addigra nekünk vége.
- Legyél bizakodóbb.
- Oké.
- És igen, egyébként nem érnének oda időben.
Mosolyogva pillantok Nikire, majd a rókára nézek. Retteg. Azonnal a szélvédő felé fordítom a tekintetem. Az ablaktörlő megnyugtató monotonitását az egyre hevesebben záporozó esőcseppek, valamint a villámlások zavarják meg. Szörnyű előérzetem van nekem is, nemcsak a rókának.

*

A viskó egy kicsivel magasabb a többinél és jóval szélesebb is. A baloldalán egy elektromos kapu kinyílik és betolatunk rajta. A kis hangár fénye megvilágítja a minket körülvevő sűrű erdőt, valamint egy romos, kétszintes házat is mellettünk. Talán az erdészeké lehetett valamikor.
A kapu lassan becsukódik és kiszállunk az oldalsó ajtón. Nagyon hideg van, azonnal reszketni kezdek. Odakint hatalmasat dörren az ég. A Nővérem előre megy, én pedig fedezem. Nem árt az óvatosság, teljesen átnézzük a viskót. A monitorszoba sokkal nagyobb, az élelmiszerraktár előtt van egy kisebb konyha is. A hálószobában több ágy van, a fürdőszoba sokkal nagyobb.
A viskó biztonsági rendszere fejlettebb a többinél. Tehát ebben aztán végképp nem szükséges őrködni. Ennek örülök, de mindig van bennem egy rossz érzés és nem csak a bizonytalanság és a paranoia végett, hanem azért is, mert szeretek őrködni. Hogy miért? Az illúzió miatt. Ilyenkor mindig úgy érzem, hogy minden kizárólag csak rajtam múlik és van hatalmam oltalmazni azokat, akik megbíznak bennem. Ilyenkor elhiszem, hogy bármitől megvédhetem Nikit.
A konyhában megvacsorázunk és utána a Nővérem megírja a jelentést, hogy megérkeztünk, minden rendben. A válasz szinte azonnal érkezik. Tudomásul vették és sok sikert holnapi küldetéshez. Ezután Niki azonnal bebújik az ágyba. Kezd meleg lenni az egész viskóban. Én befekszem az egyik ágyba. Aggaszt, hogy róka még mindig retteg. Pedig mostanában annyira derűlátó volt.
- Nem bízom a biztonsági rendszerekben – mondom a sötétben.
- Én sem – vágja rá Niki.
- Őrködjek?
- Dehogy. Minden rendben van. Az ajtók zárva vannak. A torony fegyverei minden mozgásra figyelnek.
- Jó, tudom. De akkor sem bízom semmiben.
- Aludj, hugicám. Holnap korán kell kelnünk.
- Jó éjt.
- Jó éjt.
Az oldalamra fordulok. Várok. Niki horkolni kezd. Remek, akkor indulhatok. A monitorszobába viszem a takarómat, megágyazok a kis ágyon és figyelem a monitorokat, melyek a kamerák, valamint a hőkamerák képeit mutatják. Nem látok senkit. Mégsem vagyok nyugodt. A rókára nézek. Még mindig retteg.

*

Nem sokkal éjfél után riadok fel. Mintha egy férfi hangját hallottam volna. Azonnal szétnézek a szoba félhomályában. Senki. Benézek a hálószobába. A monitorszoba fényei megvilágítják a békésen szunyókáló Nikit. Becsukom az ajtót, aztán a monitorokra nézek, de nem látok senkit.
- Vártalak titeket – mondja halkan egy fiatal srác valahonnan.
A lámpa és a monitorok egyszerre kapcsolódnak le. A korom sötétségben majdnem felsikítok. A fegyverem a hálószobában maradt. Reszketve hátrálok a falhoz. Valaki itt van. Bejutott valahogyan.
- Mi az, kadét? – kérdi suttogva az a valaki tőlem balra.
A hang irányába fordulok és hátrálni kezdek. Semmit sem látok. Fiatal hangja van. Talán pár évvel lehet tőlem idősebb, de ez egy pillanatra sem nyugtat meg. Megszólalni sem merek. Aztán eszembe jut, hogy arra van az ajtó, amin keresztül bejuthat Nikihez. Minden apró neszre figyelek.
- Kadét – súgja szinte énekelve. – Angéla a neved, igaz?
- Ki vagy te? – kérdem remegő hangon.
- Hagytam egy üzenetet.
- Olivér.
- Úgy van.
Játékosan, szinte énekelve beszél. Ez egy őrült és biztos, hogy nagyon veszélyes. Nem hallok semmit, talán ott áll valahol a falnál. Hátrébb lépek és azonnal megbotlok az ágy sarkában és a földre zuhanok.
- Szegény kadét – súgja felettem.
Nem látok senkit, pedig már kezdenek megjelenni a szoba körvonalai. De hát itt kell lennie.
- Vajon hol vagyok, Angéla? – kérdi valami hátborzongatóan sejtelmes suttogással. – Nem tudod megmondani, igaz?
Valahol lennie kell itt egy fegyvernek. Igen, tényleg! Ott van az asztallap alsó részéhez rögzítve vészhelyzet esetére. Kezdem látni halványan. Halkan oda kell kúsznom. Ez az egyetlen esélyem.
- Hiába bámulod a fegyvert – súgja kárörvendően. – Hiába. Teljesen felesleges.
- Hol vagy? – kérdem hangosan, hogy Niki is hallja.
- Én? Biztonságos helyen. De ti nem.
Ekkor tudatosodik bennem, hogy nincs itt szobában. Nagyon tiszta a hang, de több mikrofon keresztül beszélhet hozzám. Lassan felkelek a földről és a monitorok felé fordítom a fejem. Aztán a hálószobába vezető ajtó irányába pillantok és megakad a tekintetem egy fekete folton, ami ott éktelenkedik a falon. Az egyik vészjelzőnek a kisméretű hangszórója. Nincs itt senki.
- Ügyes vagy – súgja mellőlem. – Valóban nem vagyok ott, de figyellek.
- Hogyan? – kérdem.
- A kamerákon keresztül.
- Azt értem, de hogyan fértél hozzájuk?
- Milyen kíváncsi.
- Mit akarsz?
- Igazából nem is tudom. Talán csak szórakozni. Nincs különösebb célom ezzel.
- Akkor jobb, ha feladod, mert már biztosan tudnak rólad.
Ekkor kinyílik a hálószoba ajtaja és Niki lép ki onnan egy zseblámpával kezében. Rám világít és utána monitorokra. Olivér halkan nevetni kezd. Nagyon ijesztő a hangja. Aztán lehet ez nem is egy nevetés, hanem dúdol valamit.
- Itt van az őrmester is – súgja.
- Ki vagy te? - veti oda Niki.
- Bocsánat. A nevem Olivér. Angéla már tudja.
- Rákapcsolódtál a viskóra?
- Úgy bizony.
- Ügyes vagy. Akkor van egy rossz hírem. Leadtam a vészjelzést a laptopomról.
- Igen, tudok róla. Lassan egy perce indult el. Még maradt három perc. Addig azt csinálok, amit akarok. Például bekapcsolhatom az önmegsemmisítőt. Tudom, most azt gondolod, hogy a minimális visszaszámlálási idő öt perc és addigra a tiszaújvárosi kollégáid intézkedni fognak. De tudod, nekem semmi sem jelent akadályt. És hát remek móka lenne. Mit szólsz hozzá?
- Tedd meg. Már kétszer is benyomhattad volna.
Nikihez fordulok és megrázom a fejem. Most ne hősködjön. Ez az Olivér nyilván nem tréfál.
- A táskáért jöttetek, igaz? – kérdi a srác.
- Milyen táskáért? – kérdez vissza szemrebbenés nélkül a Nővérem.
- Bizony azért. A parancsotok értelmében azért vagytok itt.
- Dezertőr vagy, igaz?
- Ez most gonosz volt.
- Szóval az vagy.
- Én sosem tartoztam közétek. És mielőtt megkérdeznéd, az ellenállókhoz sem. Sőt, senkihez sem.
- Akkor csak unatkozol. Igaz? Hol bujkálsz?
- Biztos helyen.
- Mivel gyáva vagy.
- Hidd azt, nyugodtan.
Ekkor felkapcsolódnak a fények. Niki mellém lép és a pisztollyal a hangárba vezető ajtó felé céloz. Aztán lassan leengedi a fegyvert és felém fordul. Látom rajta, hogy ő is meg van döbbenve.
- Jól vagy, hugicám? – kérdi aggódva.
- Igen – bólintok.
A monitorokra pillantunk, ahol hirtelen megjelenik egy fekete egyenruhás, fiatal katona arca.
- Volt egy kis probléma – mondja megnyugtatóan. – Megkeressük a forrását.
- Valaki rákapcsolódott a viskóra – mondja neki a Nővérem.
- Igen. Keressük. Nyugodjanak meg, most már minden rendben lesz.
Azzal eltűnik a képernyőről és csak a környék digitális térképét látjuk. Tanácstalanul fordulok Nikihez.
- Most mit csináljunk? – kérdem, aztán róka felé pillantok.
Majdnem elájulok a rémülettől. A róka eltűnt. Gyorsan benézek a takaró és a párna alá. Sehol sincs.

*

A speciális járműbe ülünk, gondosan bezárjuk az ajtót és a kamerák áramszünet előtti felvételeit nézzük. Látni, amint a monitorszobában alszom. Niki észrevesz valamit és a hangárt rögzítő képre kattint. Éppen kinyílik az ajtó. Döbbenten hajolunk közelebb a monitorhoz. Amikor az kinyílik egy sötét alak sétál be.
- Ez simán bejött ide – nyugtázom remegő hangon. – Miközben aludtunk. Ezt nem látták Tiszaújvárosban?
- Ekkor már nyilván átvette az irányítást – mondja Niki.
- Szerinted Olivér az?
- Szerintem igen.
Az éjjellátó kép miatt nem látjuk az arcát. Aztán tisztán kivehető, hogy kapucni is van rajta. Magas, vékony férfi. Bőrkabát van rajta. A speciális járművet nézi, aztán lassan megindul a monitorszobába vezető ajtóhoz. Belép rajta. Niki visszakapcsol monitorszoba képére. Én éppen alszom. Olivér megáll az ágyam felett. Percekig bámul engem. Rémisztő még belegondolni is, hogy miközben békésen alszom, valaki figyel engem.
A monitorok felé pillant, aztán megindul a hálószoba felé. Kinyitja az ajtót és Nikit nézi. Most jut eszembe, hogy egy kisebb éjjellátó szemüveg lehet rajta, de túl nagy a kapucnija ahhoz, hogy tisztán kivehető legyen.
Ekkor Olivér megfordul és visszasétál hozzám. A monitorokat figyelve szépen lassan leül az ágy mellé. Felém fordítja a fejét. Aztán amikor visszafordul a pult felé, a róka már a kezében van. Üvölteni akarok, de a döbbenettől még arra sem vagyok képes. A rókát nézi. Nem akarom, hogy bántsa!
Lassan felemelkedik és vet még felém egy pillantást. Ezután megindul a hangár irányába. Ismét szemügyre veszi a speciális járművet. Kilép az ajtón, ami elkezd bezárulni mögötte. Odakint egy katonai terepjáró várja. A volán mögé ül be, a róka pedig végig nála van. Könnyes szemmel nézem, ahogyan elhajt. A kép hirtelen elsötétül. Niki felém fordítja a tekintetét.
- Ne aggódj – súgja, aztán visszafordul a laptophoz. – Holnap elkapjuk. És visszakapod a rókát.

folyt.köv.

2022.október 14-19.
Budapest

Nagyprónay János
VALENTINA ÚTJA

9.rész
Irány Észak

Valentina egy ruhásszekrényben bújt el. A rácsokon keresztül figyelte, amint az egyik terepmintás ruhát viselő fejvadász belép a hálószobába. Bár a férfi éles lőszerű fegyvert tartott maga elé, az övéhez oda volt rögzítve az altatólövedékes pisztoly is. Lassan leguggolt és benézett az ágy alá. Nem látott semmit. Óvatosan kiegyenesedett és figyelme hirtelen a ruhásszekrény felé terelődött. Az iszonyat lánya nem mozdult. Várt. Tudta, hogy a nyugalma összezavarhatja az ellenfelét. Normális esetben meg kellett volna húznia ravaszt azonnal, gondolkodás nélkül. Ám ez nem történt meg. A fejvadász pedig óvatosan, de már higgadtan lépdelt a szekrényhez.
Megtorpant. Az ajtó melletti szekrényhez fordult. Óvatosan lépdelt oda, felkészülve arra, hogy hamarosan kinyílnak az ajtajai. Amint odaért, a kezét a lassan a kilincsre tette és egy hirtelen mozdulattal kinyitotta az ajtaját. Ingek, zakók sorakoztak ott. Valentina résnyire nyitotta a szekrény ajtaját. A férfi éppen megfordult volna, amikor egy tompa puffanás után elterült földön.
Az iszonyat lánya halkan kilépett a szekrényből, miközben elvigyorodott. Már csak egy fejvadász maradt, aki éppen rálépett az első lépcsőfokra. Az nyikorog legjobban, nyugtázta Valentina és kiosont a hálószobából.
A szőke hajú, izmos férfi a falnál haladt felfelé, hogy tisztán lássa a felső szint rövid folyosóját. Nem hallotta a társát, csak valami zajt, amit a földszinti ablakokat remegtető széltől nem tudott beazonosítani. Azonban a lánynak itt kell lennie, mivel a főbejárat el van torlaszolva egy asztallal és a biztonsági rendszer is be van kapcsolva. Ráadásul kint áll a kocsija, ami mellesleg olyan gyönyörű és drága, hogy legfeljebb egy sikeres ügyvéd, vagy egy üzletember engedhet meg ilyet magának. A célpont itt van valahol, gondolta. A felső szinten. Talán a barátja mindjárt megtalálja.
Amikor felért, odakint hirtelen egy motor zajára lett figyelmes, ami egy hangosabbá vált, ahogy közeledett és nem tudta megmondani pontosan honnan, de egy apró villanást látott, melyet ezzel egyidőben halk puffanás kísért. Érezte fájdalmat és megfordult vele világ, ahogy elkezdett legurulni a lépcsőn.
Amint földet ért, látta, hogy a fegyvere túl messze van tőle. Olyan erős fájdalmai voltak, hogy esélytelennek érezte, hogy eljusson érte. Az altatólövedékes fegyverért nyúlt, de újabb puffanás után a kezéhez kapott.
Valentina vigyorogva lépdelt le a lépcsőn. Látta, hogy férfi felüvölt, aztán őt látva, hirtelen elhalkul és rémülten figyeli őt. Az iszonya lánya megállt felette és pisztolyával lassan felé célzott.
- Ki küldött? – kérdezte.
- Nem ismerem – nyögte a férfi.
- Mi a neve? Nem árulta el?
- Valamilyen Attila.
Valentina alig bírta visszafogni a nevetést.
- A nagyfőnök – bólintott és egy röpke másodperc alatt lefagyott az arcáról a mosoly. – Hol van most? Nem tudod?
- Nem tudom – rebegte a férfi.
Az iszonyat lánya fürkészően nézett a szemeibe. A fejvadász még a fájdalmait sem érezte néhány másodpercig, annyira megrémült attól a tekintettől. Ez nem is ember, gondolta magában. Ez egy démon.
- Tudod jól, hogy hol van – súgta sejtelmesen Valentina. – Hisz elmondta, hogy hol fog várni titeket, nem igaz?
- De igen – mondta halkan férfi.
- Nem szoktam életben hagyni senkit, aki rám támad. De veled kivételt teszek. Ha elmondod, hol van Attila, akkor ezt most megúsztad. De ha nem és észreveszem, hogy hazudsz, akkor nem kivételezek veled.
- Jól van, elmondom.
- Hallgatlak.

*

Míg sorban állt a benzinkút pénztáránál, Alexa szemügyre vette friss napilapokat. Látta a Perenyén történt rejtélyes tűzesetről szóló híreket. Valentina volt az. És még mindig Békéscsabán keresik. Nem hallgatnak rá. Persze, miért is hallgatnának? Újra és újra feltette magának ezt a kérdést. A válasz pedig mindig ugyanaz volt. Nem ismerik a valódi képességeit. Arról csak néhány csak néhány ember tud.
Miután fizetett, kiszaladt a kocsihoz betette az üdítőket a hátsó ülésre és vetett még egy pillantást a még mindig békésen szunyókáló Izabellára és elindult a mosdó irányába. Öt perc múlva már az arcát mosta meg a csapnál. Arra gondolt, hogy sikeresen elő tudta adni a főnökének, hogy a szolgálati járművét ellopták. A jelentést már el is küldte az éjjel és utána az egyik Fény harcosától kapott egy címet, ahol egy új autó várta. Szerencsés helyzet. Ám mégis valamiért rossz érzése volt. Nem Valentina miatt. Ez most más volt. A Sötétség jelenlétét érezte mindenhol.
Amikor belenézett a tükörbe, megdöbbent. Egy vörös hajú nő állt mögötte. A harmincas éveiben járhatott. A kék szemei hirtelen citromsárga fénnyel izzottak fel. Alexával megfordult a világ és érezte, hogy falnak csapódik.
Villő lassan lépdelt felé a kárörvendő mosolyával.
- Menekülni próbáltál? – vetette oda magabiztosan az úrnő.
- Igen – nyögte Alexa. – Mindjárt folytatom az utam, csak elhárítok egy akadályt.
- Milyen kis eltökélt vagy. És tiszteletlen.
- Ahogy mondod. A két legfőbb jellemvonásom.
A sötét harcos egy láthatatlan energiával a magasba emelte a nyomozónőt.
- Az útnak vége – súgta. – Előlünk nem menekülhetsz.
- Ki mondta, hogy menekülök? – kérdezte Alexa.
- Ezt szeretem a Fény harcosaiban. Mindig erősködnek. Még akkor is, amikor a végzet közeleg.
- Vagy a Végítélet?
Villő mosolya lefagyott.
- Miről beszélsz? – kérdezte.
- Hiába játszod a tudatlant – vetette oda Alexa. – Jól tudom, mire készültök. Vagy az úrnőd nem avatott be semmilyen titokba?
Villő közelebb lépett a levegőben lebegő nyomozónőhöz. A citromsárga szemeiből gyűlölet áradt.
- Az igazságos világra gondolsz? – tette fel a kérdést sejtelmesen. – Jól tudod, hogy ez a célunk. Ám az még messze van.
- Hetekre? – vetette oda Alexa.
Villő látta, amint a nőnek kék fénnyel izzik fel a szeme. Látta benne, hogy Kamilla gondolatai árulták el céljukat. Ám Szilviáról nem tud. Ahogyan a többi titokról sem. Ám ez a kevés információ is nagy veszélyt jelent. Egy laza mozdulattal a fülkék felé hajította a nyomozónőt.
- Felesleges töprengened – kezdte az úrnő, miközben a fülke felé lépdelt. – Neked már úgyis mindegy.

*

Valentina megjegyezte az információkat. A férfi kezdett megnyugodni, amikor ő már nem célzott rá a fegyverével. Ám, amikor az iszonyat elmosolyodott, kezdett kételkedni az ígéretében.
- Ugye állod a szavad? – kérdezte a fejvadász.
- Mesélek neked valamit – súgta Valentina. – Valami érdekeset.
- Mit?
Az iszonyat lánya leült a lépcsőre. Démoni mosollyal nézett a férfi szemébe.
- Tudod, én a nyugati országrészt szeretem a legjobban – kezdte és mosolya lefagyott az arcáról. – Neked nem fogom elmondani, hogy miért. Majd az unokanővéremnek. Nórinak. Szóval, fáj. Fáj, ha eszembe jut Anna. Sokáig nem ismertem ezt az érzést. Sokáig nem értettem, miért is van bennem. De most már tudom. Szeretem őt. Szeretem az egykori doktornőmet. Valóban szeretem őt. Ő volt az egyetlen örömöm az intézetben. Mindig védelmezett. Sokszor gonosz is volt, de éreztem, hogy nem gondolja komolyan. Szóval, fáj. Fáj, hogy nem hoztam magammal, amikor megszöktem. De van egy olyan érzésem, hogy ő hamarosan megszökik onnan. Vannak kapcsolatai. Szerintem úgy sétál ki intézetből, mint a szentendrei házából régen, amikor vásárolni ment.
Valentina felsóhajtott.
- Hiányzik – súgta. – Nagyon hiányzik. Hogy beszéljen velem. Hogy megnyugtasson. Mindig jól ment neki. Olyan, mintha természetfeletti ereje volna. És most itt van Nóri is. Tudom, összefüggéstelenül beszélek néha, de itt van Nóri is. Nóri. Aki az unokanővérem, mint kiderült. Anya elmondta. Nóri. Őt sem gyűlölöm már. És képes leszek szeretni. Persze, nem mondom el neki rögtön a titkot. Bár lehet, hogy tudja már. De ő mégsem a doki néni. Ő mégsem Anna. Őt nem ismerem annyira. Szörnyen egyedül vagyok. Én tehetek róla, tudom. De egyedül vagyok.
Hirtelen elvigyorodott.
- Az utamon – súgta sejtelmesen. – Az úton. Az én utamon. Ami az enyém. És érzem, hogy valamilyen erő védelmez. Nem is az Iszonyat hercege. Valaki más. Vagy valakik. Mintha többen volnának. Furcsa. De érzem. Elpusztíthatatlan vagyok. Halhatatlan. Egy kiválasztott lélek. De amúgy minek is beszélek hozzád?
Azzal fejbe lőtte a férfit. Az ablak felé nézett, melyen keresztül az erdő szépségében gyönyörködött.
- Hiányzol, Anna – súgta és ismét elkomolyodott. – Nagyon hiányzol. Doki néni. De majd Nóri más lesz. Idővel találkozni fogunk.

*

Alexa ismét a falnak csattant. Villő pedig lassan közelített felé. Ez lesz a veszte, gondolta magában a nyomozónő. A Sötétség harcosa kárörvendően nézett le rá, amikor közelebb ért hozzá.
Alexa hirtelen egy kék fénycsóvát lövellt felé, mire az a mosdó másik végébe repült. A nyomozónő felpattant, mire Villő mellette termett és arcon ütötte. Alexa bezuhant az egyik fülkébe. Az úrnő követni akarta, de ő egy teleportálással mellette termett és a falhoz hajította. Villő elterült a földön.
A nyomozónő megállt felette.
- Most mennem kell – vetette oda. – Ne haragudj.
Villő felüvöltött és felpattant. Alexa villámgyorsan védett ki hat ütést, miközben végig Izabella miatt aggódott. Végül egy láthatatlan energiával a falhoz repítette a Sötétség harcosát, aki eszméletlenül terült el a földön.
A nyomozónő nem várt, azonnal a kijárat felé szaladt. Odakint mindenki nyugodtan tankolt, senki sem sejtette, milyen harc zajlott odabent. Ahogy kocsihoz igyekezett, Alexa attól tartott, hogy Izabellát nem fogja ott találni. Amikor odaért, megnyugodott. A fejvadásznő még mindig békésen alszik.
Beszállt mellé a kocsiba. Már nem érezte a Sötétség energiáit. Nyugalmat érzett. Gyorsan belenézett a tükörbe. A szemei már nem izzottak kék fénnyel. Jól van, akkor senki nem vette észre. A mosdó felé pillantott. Az ajtó csukva van. Érezte, hogy Villő még ájultan fekszik a padlón.
- Kerülőutakon kell mennem – súgta és kihajtott az autópályára.

*

Valentina a Szombathely külvárosában álló kávézó előtt állt le az autókkal teli parkoló második sorában. Rálátott az üvegfal mellett ülő vendégekre. Végignézett rajtuk. Két öltönyös férfi beszélget egymással szemben. Egy nő egyedül ül és a telefonját bámulja. És egy sportos, ötvenes éveiben járó, szakállas férfi szintén magányosan, miközben az ujjaival az asztalon dobol.
- Attila – súgta Valentina.
Miközben le sem vette a szemét a férfiról, elővette az egyik fejvadász telefonját. Elindította a hívást. Látta, amint a férfi az asztalon heverő telefonjára pillant és gyorsan felkapja onnan. Valentina pedig gyorsan letette. Attila kinézett a parkolóba. Egy fehér furgont bámult, aztán a parkoló autókat, majd végignézett a vendégeken. Utána intett az egyik pincérnőnek és elővette a pénztárcáját.
Nem sokkal később kilépett a kávézóból és óvatosan körbenézett. Valentina már időközben felvette a barett sapkáját és a szemüvegét. A füléhez emelte a telefont és úgy tett, mintha valakivel nevetgélne a vonalban. Érezte Attila tekintetét, de az biztosan nem ismerte fel. Ha igen, akkor is ő van előnyben.
Később Valentina látta, amint a férfi beszáll egy terepjáróba és lassan elhajt. Rövidesen mindketten egy kis külvárosi úton hajtottak. Attila mögött teherautó haladt, ami mögött Valentina a sportkocsival.
Attila az autópálya irányába kanyarodott, ahogyan a teherautó is. Valentina pedig szorosan a nyomukban volt. A négysávos úton már úgy követte a férfit, hogy átsorolt a balra, amikor az a jobboldalon haladt. Közöttük egy kisebb kocsi volt, ami nem nyújtott valami jó menedéket. Végül Valentina lemaradt és igyekezett észrevétlenül haladni Attila mögött, aki talán nem is sejtett semmit.
Rövidesen a férfi lehajtott egy motel felé, mely az autópálya mentén húzódott. Az iszonyat lánya nem követte, de jól megjegyezte a helyet. Mosolyogva, céltudatosan fordult az út irányába.
- Éjjel eljövök érted – súgta maga elé. – Aztán irány észak.

*

Izabella kinyitotta a szemét. Fehér plafont látott maga fölött. Egy kanapén feküdt. Lassan oldalra fordította a fejét és megállapította, hogy egy nappaliban van. A falakon angyalokat, napfényes tájakat, havas erdőket ábrázoló festmények sorakoztak. A kandallóban ropog a tűz. Egy piros kockás inget viselő férfi lépett be hozzá egy tálcával a kezében, rajta egy gőzölgő teával. A férfi magas volt, izmos, körülbelül az ötvenes éveiben járhatott. Egy kicsit hasonlított Attilára. Pláne a szakálla miatt. Ám ez férfi kedvesen mosolygott és ahogy közeledett érezni lehet a gyömbéres tea finom illatát. Izabella kérdéseket akart feltenni, de olyan nyugalom járta át, hogy inkább csak felült.
- Jó napot, hölgyem – köszöntötte mosolyogva a férfi. – Endre vagyok.
- Üdvözlöm – biccentett Izabella és átvette a férfitól a tálcát. – Köszönöm szépen. Hol vagyok?
- Csurgón.
- Ez az ön háza?
- Valaha csak az enyém volt. De ma már bárkié, aki menedékre vágyik.
- Mi ez az egész?
- Nemsokára mindenre választ kap, hölgyem.
Ekkor Izabella meglátott egy hosszú fekete hajú lányt, aki szelíd mosollyal lépett be hozzájuk. Endre biccentett egyet, aztán kedves mosollyal elindult a nappali kijárata felé. A fejvadásznő figyelte, amint a fiatal lány lassú léptekkel halad felé. Körülbelül húszéves lehet, gondolta magában.
- Üdvözöllek itthon, Izabella – mondta kellemes, megnyugtató hangon. – A nevem Mihaéla.
- Itthon? – kérdezett vissza a fejvadásznő.
- Igen.
A lány leült a szőnyegre és mosolyogva tanulmányozta őt. Izabella nem értette ezt az egészet.
- Hol van Alexa? – kérdezte.
- Ő most pihen – felelte a lány.
- Mi ez az egész, Mihaéla?
- Nem mondta el neked, tudom.
- Mit?
A lány közelebb hajolt, miközben a szemei kék fénnyel izzottak fel. Izabella azt hitte, csak álom volt, amikor Alexa szemei is ugyanígy izzottak. De nem. Ez a valóság. Vagy még mindig álmodik?
- Nem álmodsz – súgta Mihaéla, aki talán hallotta a gondolatait. - Mesélek neked egy kicsit az Univerzumról. Illetve annak mindkét oldaláról. A Fényről és a Sötétségről. Elmondok mindent. Ám nem ez lesz legérdekesebb rész a számodra. Hanem egy sokkal személyesebb dolog. Egy titok. Rólad.
- Micsoda? – kérdezte Izabella.
- Az, hogy közénk tartozol. Mindig is közénk tartoztál, de nem tudtál róla. Ha úgy döntesz, hogy mellettünk maradsz, akkor felszabadítalak. És olyan leszel, mint amilyennek a Fény Univerzuma eredetileg megteremtett. Rajtad áll. A döntés joga a tiéd, Izabella. Ám előbb mesélek neked a harcról, melyet évmilliók óta vívnak a világon úgy, hogy az erről az emberek többsége semmit sem sejt.

*

Valentina lefékezett egy út menti vegyesbolt előtt. Éppen akkor hajtott el egy vásárló. Kiszállt a kocsiból és magabiztosan lépkedett a bejárat felé. Hiába érezte úgy, hogy figyelik, egy cseppet sem érdekelte. Az üzlet mellett egy családi ház állt, nyilván abban lakik a tulajdonos és családja.
Belépett az üzletbe, ahol a pénztáros azonnal felé fordult. Egy húszas éveiben járó, fekete hajú srác, aki nyomban elmosolyodott.
- Szia – köszönt kedvesen.
- Szia – vetette oda Valentina hidegen és felkapott egy kosarat.
A srácnak rosszul esett ez a fagyos köszönés, de nem is ez volt az, ami igazán felkavarta. A lány bár sapkát hordott és szemüveget, mégis nagyon emlékeztette valakire. Mintha már látta volna valahol. Amikor az újságok felé pillantott, akkor állt össze a kép. A címlapon Király Valentina szerepelt és minden egyes vonása megegyezett ezzel a kellemetlen modorú vásárlóval. Bár lehet, hogy mégsem.
Valentina eközben három tábla étcsokoládét és három csomag medvecukrot dobált a kosárba. Megállt hűtő előtt, háttal a pénztárnak. A tükröződésben látta, amint a fiatal eladó leemeli az egyik újságot, melynek ő van a címlapján. Teszi ezt óvatosan. Az iszonyat lánya elmosolyodott és kék szemében megjelent a gyilkos fény. Kivett két jéghideg cukormentes kólát a hűtőből, majd gondosan berakta őket a kosárba.
Kedvesen mosolyogva indult a srác felé, aki gyorsan a pult alá tette az újságot. Valentina szinte ledobta a pultra a kosarat. A nagy csattanástól a srác összerezzent, az iszonyat lánya pedig szépen lassan levette a sapkáját és a szemüvegét. Az eladó szemében megjelent a félelem a felismeréstől.
Valentina elvigyorodott.
- Meg ne merj mozdulni – adta ki halkan a parancsot.
- Oké – bólintott gyorsan az eladó.
- Te vagy a tulaj?
- Nem. Az úr, aki a házban lakik.
- Valóban?
- Igen.
- Itthon van?
- Nincs.
Valentina valami természetfeletti gyorsasággal kapta elő a fegyverét. A srác a falhoz hátrált és védekezően emelte maga elé a kezeit.
- Hazudsz – súgta az iszonyat lánya. – De miért?
- Nem hazudok – vágta rá a srác. – Tényleg nincs itthon. A családjával a városba ment.
- Jól van. Most már látom, hogy igazat mondasz.
- Kérlek, nem mondom el senkinek, hogy láttalak. Tényleg nem!
- És a kamerák felvételével mit fogsz csinálni?
- Elintézem.
Az iszonyat lánya gyorsan kinézett az ajtó üvegén át. Senki. Utána gyönyörködve pillantott végig a pénztár körül.
- Milyen kár – súgta sejtelmesen.
- Micsoda? – kérdezte remegő hangon az eladó.
- Milyen kár, hogy itt minden lángolni fog és én nem fogom látni. És alighanem te sem. Úgy sajnálom.
A srác szemében megjelentek a könnyek. Valentina ezt látva fülsüketítően hangosan felnevetett.
- Miért sírsz? – kérdezte.
- Kérlek, nem kell így lennie – könyörgött az.
Valentina vigyora egy szempillantás alatt lefagyott.
- Te kezdted – közölte halkan. - Felismertél. És nyilvánvalóan feljelentettél volna. Úgy bizony. Ez egy támadás ellenem. Az utam ellen. Mégis, ki vagy te, hogy megakadályozz? Meg tudod fogalmazni?
- Kérlek – rebegte a srác.
- Na, jól van. Nincs túl sok időm. Rengeteg programom van még.
Azzal a fejbe lőtte az eladót. Nem sokkal később mosolyogva lépdelt a kocsijához. Beszállt és beindította a motort.
- Mindjárt – súgta maga elé izgatottan.
Biztos távolságban volt, amikor hallotta a nagy erejű robbanást. A visszapillantó tükörbe nézett és látta, amint az üzlet, valamint a mellette lévő családi ház is lángokban áll. Ismét fülsüketítően hangosan felnevetett.

*

Alexa belépett a nappaliba, ahol Izabella háttal neki, egyedül állt az ablaknál. A nyomozónő egy darabig úgy érezte, hogy meg sem tud szólalni, majd megtett egy lépést és összeszedte a bátorságát.
- Tudom, hogy még nehéz – súgta.
- Nem az – felelte kellemes hangon a fejvadásznő. – Bár furcsa volt hallani az igazságot.
- Senkinek sem könnyű.
- Csak azt sajnálom, hogy nem tudtam előbb. Nem tudtam, mi lakozik a lelkemben. Nem tudtam sosem, mi is a valódi célom. Csak mentem előre. Sosem gondoltam át, mit is teszek valójában. Most látom igazán, mennyire szörnyű út is vezetett idáig. Örökké hálás leszek neked, hogy letérítettél róla.
Alexa elmosolyodott.
- Ideje volt önmagadra találni, Izabella – mondta.
- Igen – bólintott az.
- Ám ez harccal is jár.
- Mihaéla mindent elmondott.
- És felkészültél?
Izabella lassan megfordult. Alexa egy széles mosollyal nyugtázta, hogy az egykori fejvadásznő szemei kék fénnyel izzanak. A tekintete is megváltozott. Már nem az a gonosz, mindenre elszánt nő nézett vissza rá, hanem egy szelíd és céltudatos harcos. A Fény harcosa, aki már a neki szánt úton fog haladni.
- Felkészültem – felelte Izabella és elmosolyodott. – Az én utam már a szeretet és a béke szolgálata.

*

Szilvia a sötét szobában meditált. Látta, amint Villő nagy nehezen beszáll a kocsijába. Érezte, hogy bűntudata van.
- Villő – súgta neki.
- Igen, úrnőm? – hallotta a lány hangját a fejében.
- Jól vagy?
- Nagyon sajnálom, úrnőm. Csalódást okoztam.
- Nem haragszom, kincsem. Jobb is, hogy így alakult. Nemsokára kiderítem, hogy hol rejtőznek a Fény harcosai.
- Izabella közéjik tartozik, úrnőm. Éreztem.
- Igen, én is éreztem. Nem baj. Nemsokára mi vesszük át a hatalmat és akkor könnyebb dolgod lesz.
- Értettem, úrnőm.
- Most szépen gyere haza. Barbi is itt van már.
- Nem vigyáz Valentinára?
- Nem kell. Én fogom őt figyelni mostantól. És bármikor közbe tudok lépni, ha veszélybe kerül.
- Értettem, úrnőm. Máris indulok haza.
Szilvia ezután Valentinát figyelte. Látta, amint a lánya folyamatosan tervez. Büszkén elmosolyodott. Nemsokára újra egy család lesznek. Nemsokára elmegy érte. Addig pedig, engedi, hogy járjon egy kicsit az útján. Aztán hirtelen meglátta Ketteskét. A mosoly lefagyott az úrnő arcáról.

*

Ketteske az úton félreállva sírt. Lepergett a szemei előtt az összes szörnyűség, amit Valentina művelt. Tehetetlennek érezte magát. Belenézett a visszapillantó tükörbe. Az iszonyat lánya nézett vissza rá, de az ő könnyes szemeivel. Próbálta összeszedni magát. Elővette a zsebéből az egyik fejvadász telefonját. Ki kell dobnia, de előtte felhívhatná Nórit. Meg kell tennie.
Emlékszik a telefonszámra. Jól emlékszik. Nagy levegőt vett, letörölte a könnyeit és tárcsázni kezdett. Nézte, ahogyan elindul a hívás. Izgatott lett. El kell neki mondani mindent. Az igazat. Az igazat, hogy rokonok. Unokatestvérek. Lehet, nem fogja elhinni, de talán a szülei igazolni fogják.
- Igen? – hallotta Nóri hangját.
Ketteske a füléhez emelte a telefont. Ám nem tudott megszólalni. Csak hallgatta a csendet.
- Van ott valaki? – kérdezte Nóri.
Valentina nem tudott megszólalni. Hogyan is mondja el?
- Ki szórakozik már megint? – emelte fel a hangját az unokanővére.
Ketteske bontotta a vonalat. Üvölteni tudott volna a fájdalomtól. Lehúzta az ablakot és kidobta a telefont. Hosszú percekig csak könnyes szemmel bámulta az utat maga előtt. Figyelte az elszáguldó kocsikat. Szabad emberek. Szabad emberek, akiket nem üldöznek. Szabad emberek, akik nem egy sorozatgyilkos elméjében élnek. Ismét belenézett a visszapillantó tükörbe.
- Nemsokára tudatom veled, hogy létezek – mondta elszántan. – Készülj, Valentina. Nemsokára megtudod, hogy velem számolnod kell. És hogy hiába védelmezed az utadat, azon nem csak te jársz, hanem én is. És ahol csak tudok, keresztbe fogok neked tenni. Mostantól én vagyok a te legnagyobb ellenséged.

*

A budai házában Nóri a kertajtóhoz állt. Az üvegen keresztül figyelte a hóesést. Látta, hogy sötétedik már. Nem tudta, hogy ki telefonált neki, de érezte, hogy Valentina volt az. Nem tudta megmagyarázni, hogy miért, de biztos volt benne. Megfordult és a dohányzóasztalon heverő pisztolyára pillantott, majd vissza a kinti a hóesésre. Sosem volt még ilyen elszánt. A kezei ökölbe szorultak.
- Indulok érted – súgta. – Indulok érted, Valentina. A harc csak most kezdődik el. El foglak kapni. Készülj, te iszonyat lánya.

*

Éjfél után Attila valamilyen furcsa zajra ébredt. Egy ideig csak motelszoba plafonját bámulta, melyen halványan az autópálya fényei játszottak. Aztán valami reccsent egyet tőle balra és azonnal odafordult. Egy gyertya égett az ablak melletti asztalnál és a kis lángja egy kék szempárt világított meg. A fejvadász rögvest a fegyveréért akart nyúlni a párna alá, de nem találta.
- Tudod, ki vagyok, igaz? – kérdezte a sötétben rejtőző nő.
- Igen – felelte megadóan Attila. – Tudom.
- Nem, te fejvadászok gyöngye. Nem tudsz te semmit. Persze, talán nem értenéd meg az utam lényegét. Ahhoz a lelkembe kéne látnod. De te még arra sem figyeltél fel, hogy órák óta a nyomodban voltam. Míg azt hitted, te üldözöl engem, valójában én voltam az, aki vadászik rád.
Esélytelen, gondolta magában Attila. Nem volt elővigyázatos. Hiába, azok a szép idők elmúltak, amikor még senki sem tudott túljárni az eszén. Vissza kellett volna vonulnia, amíg még tehette.
Egy másik gyertya is meggyulladt az asztalon és a fények megvilágították Valentina sátáni mosolyát. Az iszonyat lánya kárörvendően oldalra döntötte a fejét és úgy nézett rá, akár egy mesternő a legrosszabb tanítványára. Attila már rengeteg sorozatgyilkossal került szembe, de még a legőrültebbnek sem volt ennyire végtelenül gonosz a tekintete. Mintha az emberiség történetének összes szörnyetege ennek a fiatal és gyönyörű lánynak az elméjébe költözött volna, hogy végső, istentelen bosszút álljon minden sérelemért. Valentina eszelős, csillogó szemeibe még talán az ördög sem merne belenézni.
- Az Iszonyat hercege fogja a kezem – súgta sejtelmesen a lány. – Ő vezet az utamon. Nincs bennem félelem. Én vagyok az, aki felkavarja az összes lelket. Erre teremtett valami megmagyarázhatatlan erő, melyet elkezdtem érezni. Nem tudom honnan jön, de itt van velem. A hercegemből árad, aki ott azon a sötét tengerparton vár rám az elmémben. Ott, ahol én legyőztem a fényt. És van ott még valami.
Ekkor Valentina lassan elővette a hangtompítós fegyverét és a mosolya egy másodperc töredéke alatt lefagyott az arcáról.
- Egy szélvihar – folytatta az iszonyat lánya. – Melyben hallom a démoni suttogásokat, melyek parancsolnak. Az útra. Az utamra. Vezetnek és szüntelenül sugdolóznak. Én pedig azt teszem, amit mondanak.
Attila látta, amint a pisztoly csöve felé irányul. Hát, így ér véget az élete. Próbált büszke lenni, próbált előhozni valami szép emléket. De annyira rettegett, hogy képtelen volt rá. Pedig a volt feleségének arca mindig bevillant, amikor úgy érezte, a világ hamarosan összedől. A szerelme, akit évekkel ezelőtt veszített el. Talán ott várja őt egy kertben, vagy egy hegynek csúcsán.
- Hulla bácsi – súgta felé Valentina, majd elfújta a gyertyákat és egy tompa puffanás után, Attila számára minden véget ért.

*

Valentina mosolyogva tartott északi irányban Kőszeg felé. Az ablaktörlő mozgását hallgatta és tisztán érezte, hogy az útja most lesz igazán kalandokkal teli. Boldogság járta át, mert szinte látta maga előtt, hogy nemsokára találkozik Nórival. És a harc helyett egy igazi szövetségesre lel.
- Várlak, Nóri – súgta maga elé. – Várlak, kincsem. Várlak, drága unokanővérem. Gyere, kapj el!

2022. október 6-15.
Budapest

Nagyprónay János
VALENTINA ÚTJA

8.rész
Menedékek

Izabella behunyta a szemét. Próbálta magát kizökkenteni a helyzetéből, de erre esélye sem volt. Nemsokára vége mindennek. Látta, amint lángok szépen lassan közelítenek felé. Ám nem félt. Felkészült mindenre. Erre képezték ki annak idején. Amikor még katona volt, a kiképzője megtanította arra, miként uralja a félelmeit. Sosem hitte volna, hogy ennyire jól sikerült ezt a tudást elsajátítania. Mennyire büszke lenne rá az őrmester. Talán nemsokára újra találkoznak.
Amikor kinyitotta a szemét, azt hitte képzeleg. Egy ismerős arc nézett le rá. Alexa. A nyomozónő tekintete aggodalmas volt. Ez nyilván egy látomás lehet. Amikor pedig hirtelen elsötétült előtte minden, már szinte biztos volt benne. De miért őt látta utoljára? Mi lehet ennek az oka?
A következő pillanatban már egy padon feküdt és köhögött. Azt hitte, hogy ott fog megfulladni, aztán érezte, hogy valaki a hátára teszi a kezét. Azonnal jobban lett, ám még homályosan látott. Kéken izzó szempárra lett figyelmes. Ahogy lassan tisztulni kezdett a látása, már látta a mellette guggoló Alexát.
- Meghaltam, igaz? – kérdezte a fejvadásznő.
- Nem – súgta a nyomozónő. – Elhoztalak.
- Pedig pont olyan a szemed, mint egy angyalnak.
Alexa elmosolyodott.
- Kértem erősítést – mondta a Fény harcosa. – Mindjárt itt vannak. Elviszlek egy biztonságos helyre.
- Hová? – kérdezte erőtlenül Izabella.
- Majd meglátod.
- Mi ez az egész?
- Hosszú történet. De majd választ kapsz mindenre. Most pihenj.
- Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
- Tudtam.
Izabella érezte, hogy el fog ájulni.
- Miért jöttél értem? – kérdezte egyre gyengébben.
- Régi adósság – felelte Alexa és elmosolyodott. – Tudod, én emlékszem arra a fejvadászra, aki kimentett engem egy égő házból három évvel ezelőtt. Az életét kockáztatva mentette meg az életemet. Pedig ott is hagyhatott volna. Senki nem vonta volna kérdőre. De te kihoztál engem.
Izabella lassan behunyta a szemét és halvány mosoly jelent meg az arcán.
- Attól még köszönöm – súgta. – Köszönöm, nyomozónő.

*

A kocsit már Ketteske vezette könnyes szemekkel. Szörnyen fájt neki, hogy nem tudta megmenteni Izabellát. Figyelte, ahogyan az ablaktörlő letörli a szállingózó havat a szélvédőről. Nem tudta, merre tart és hogy van egyáltalán értelme ennek az egész küzdelemnek. Esélytelennek érezte magát.
Azonban maga sem tudta, hogy miért, de hirtelen úgy érezte, Izabellát megmentette valaki. Nem tartotta valószínűnek, ám mégis felerősödött benne ez az érzés. Elég volt a fejvadásznőre gondolnia és az aggodalmat már felváltotta a nyugalom. És ez mosolyt csalt az arcára.
- Remélem, hogy tényleg jól vagy – súgta maga elé. – Remélem, hogy megleled a békét. Én is azt keresem.
Elszántan nézett az ismeretlen út felé.
- És meg is fogom találni – folytatta. – Mert ez az én életem is. Meg fogok küzdeni érte. Kerül, amibe kerül.

*

A hajnali sötétségben érkezett meg a Budakeszin álló gyönyörű villába. Kamilla reszketve állt a tágas nappali fából készült ajtaja előtt. A fejét lehajtotta, a szemeit behunyta, rettegett. Tudta jól, hogy súlyos büntetést fog kapni Szilviától, amiért elárulta a sötét harcosok titkát, miszerint Valentina szövetségesei. A démonlány teljesen összeomlott a gondolattól, hogy végleg elveszítette az úrnő bizalmát. Sőt, a szeretetét is minden bizonnyal. Nem lesz kegyelem. Ő sem bocsátana meg annak, aki ilyen súlyos hibát követ el. Teljesen törvényszerű, hogy számára mindennek vége. Örökre.
Ekkor kinyílt az ajtó és az egyik harcos, Mihály lépett ki rajta. A fekete hajú, húszas éveiben járó srác szigorúan nézett rá a citromsárga fénnyel izzó szemeivel, majd az ajtó felé mutatott.
- Már nagyon vár téged – közölte halkan.
Kamilla rá sem nézve az ajtóhoz lépett, kinyitotta és a padlót bámulva lépett be a tágas nappaliba. Megtorpant. Felemelte a fejét. Szilvia ott állt a kandalló előtt a félhomályban és a lángok fényében csillogtak a szemei.
- Gyere közelebb – súgta az úrnő.
Kamilla remegő lábakkal lépdelt felé, miközben minden erejével azon volt, hogy ne ájuljon el. Végül három lépésnyire megállt az úrnő mellett, aki mozdulatlanul bámulta a lángokat.
- A Fény harcosa eltűnt a szemünk elől - kezdte halkan Szilvia. – Nyilvánvalóan továbbítja az információt a többieknek, akik hamarosan készülődni kezdenek. Ám az árnyékolásomnak köszönhetően rejtve maradunk. Azonban mindent újra kell terveznem. Évek munkáját.
A démonlány szemeiből könnyek szöktek elő.
- Bocsáss meg, úrnőm – rebegte. – Kérlek, bocsáss meg. Jóvá teszem.
Szilvia aggódva fordult felé.
- Miért sírsz, kincsem? – kérdezte.
- Bocsáss meg, úrnőm – súgta Kamilla és kitört belőle a sírás.
Valentina anyja odalépett hozzá és a démonlány legnagyobb meglepetésére gyengéden átölelte őt. Szilvia halkan csitítgatni kezdte a zokogó Kamillát, aki úgy érezte, mindjárt bele fog halni a bűntudatba.
- Kamilla – súgta az úrnő. – Kincsem, te most azt hitted, hogy meg foglak büntetni?
- Megérdemlem, úrnőm – rebegte a lány.
- Édes kincsem. Való igaz, hogy hibát követtél el, de az ilyesmi előfordul. Még velünk is. Én is sokszor követtem el hibát. Néha még sokkal súlyosabbakat, mint te. De tanultam belőlük. Ahogy mindenki.
- Nagyon sajnálom. Jóvá teszem. Ígérem, úrnőm.
- Nézz rám.
Kamilla belenézett Szilvia kék szemeibe. A démonlány látta, hogy őszinte szeretet árad belőlük.
- Sokat szenvedtél – kezdte az úrnő. – Az életed tragédiák sorozata volt, mielőtt találkoztál velem. Otthont adtam neked. Mindenki nagyon megszeretett téged. Ahogy én is. És tudtam jól, hogy remek harcos válik belőled. A legjobb tanítványom vagy. És a hűséged megkérdőjelezhetetlen.
- Boldog vagyok, hogy a tanítványod lehetek – súgta Kamilla, miközben patakokban folytak a könnyei. – Hogy melletted lehetek. Hogy részese lehetek a bölcs és nagy harcodnak az igazságért.
- Látod, erről beszélek.
Ekkor Szilvia ismét magához ölelte a lányt.
- Szeretlek téged, Kamilla – mondta lágyan. – Úgyhogy sose félj tőlem. Nincs okod rá. A menedéked vagyok.
- Én is szeretlek – mondta halkan a lány.
Szilvia elmosolyodott.
- Most pedig iszunk egy finom teát – súgta az úrnő. – Egy nagyon finom gyömbéres teát mézzel. Beszélgetünk egy kicsit, aztán alszunk egy nagyot. Holnap pedig sétálunk egyet városban. Kikapcsolódunk. Ránk fér.
- Örömmel töltöm veled az időmet, úrnőm – mondta Kamilla és egy kicsit megnyugodott.

*

Reggel kilenc órakor megjelentek a cellája előtt. Viktor az őröknek háttal állt és az ablakon át az udvart figyelte, ahol néhány beteg már ott ácsorgott a hidegben. Alig várta, hogy ő is ott legyen és végre álmodozhasson. Az udvaron érezte magát a legközelebb a szabadsághoz és a reményhez, hogy egy csoda folytán ismét kijuthat innen. Negyedszerre. Van rá esély, gondolta magában.
- Bachmann Viktor! – szólította durván az egyik őr.
Ő azonban meg sem rezzent. Mozdulatlanul állt az ablaknál. Erre az őr az ajtóra csapott a gumibotjával.
- Bachmann Viktor! – kiáltotta. – Kezeket hátra!
A srác engedelmeskedett, aztán hagyta, hogy megbilincseljék. Amikor végigvezették a folyosón, nem tudta, hová viszik, de ez egy cseppet sem látszott a tekintetén. Teljesen kifejezéstelen arccal nézett maga elé.
Néhány perc múlva már a terápiás létrehozott szobában ült, ahol a csinos, vörös hajú pszichiáternő, Dr. Radics Petra ült vele szemben. Viktornak hamar feltűnt, hogy most nem abban a szobában vannak, mint eddig. Ezeket a megnyugtató festményeket, ezt a kellemes virágillatot, valamint a fekete és szürke székeket jól ismerte.
- Ismerős a szoba, igaz? – kérdezte a fotelban ülő doktornő.
Viktor válasz helyet lehajtotta a fejét. Petra, aki a leghosszabb ideig kezelte Valentinát, sejtette, hogy a srác bizalmát sokkal nehezebb lesz elnyerni, mint a lányét, ezért továbbra sem adta fel.
- Anna itt várt mindig – mondta lágyan a doktornő. – És mindig örömmel jöttél ide. Tudtad, hogy tőle szeretetre számíthatsz. Ezek voltak a legszebb pillanataid a falakon belül. Te is mondtad nemrég.
Viktor nem reagált. Legszívesebben elmenekült volna. De odabilincselték a székhez. Reménytelen, gondolta magában. Petra közelebb hajolt és így három lépésnyi távolságból próbált elérni egy szemkontaktust.
- Milyennek érzed most? – kérdezte a kellemes, megnyugtató hangján. – Milyen most, Viktor?
- Mit akar ezzel elérni? – kérdezte végül Viktor és a barna szemeiben megcsillant a gyilkos fény.
- Anna nemcsak az orvosod volt. Hanem a szerelmed is.
- Ennek vége. Maga is tudja.
- Vége?
- Igen. Hisz itt vagyunk, nem?
- Ezért lett vége? Vagy már előtte véget ért?
- Előtte véget ért.
Petra figyelte, amint a srác felnéz rá. Gyönyörű szemek, gondolta magában. De gonoszság árad belőle. Félelmetes volt az a kiszámíthatatlan tekintet, de nem ijedt meg tőle. Ahogy Valentinától sem.
- Miért, Viktor? – kérdezte.
- Valentina miatt – súgta az sejtelmesen.
- Mit adott neked Valentina.
- Egy új menedéket.
- És ez a menedék sokkal jobb, mint az előző?
- Igen.
- Mitől jobb, Viktor?
A srác válaszolni akart, de látszólag nem tudta, hogyan is fogalmazza meg az érzéseit. A festményekre pillantott, de azokról Anna jutott eszébe, ezért bosszúsan a doktornő felé nézett, aki állta a tekintetét.
- Mitől jobb? – ismételte meg a kérdést.
- Jobb – felelte Viktor.
Petra hátradőlt.
- Tudod, hogy én kezeltem Valentinát a leghosszabb ideig – kezdte a doktornő. – Jól ismerem őt. Én állítottam a fel a teljes diagnózist. És a közhiedelemmel ellentétben többször is megnyílt nekem.
- Most dicsekszik? – vetette oda Viktor.
- Nem. A bizalmát nem tudtam úgy elnyerni, mint Anna. De többször megemlített nekem valamit.
- Mit?
- Hogy meg akar ölni téged.
Viktor egy pillanatra megdöbbent, de gyorsan elrejtette az érzelmeit.
- Tudom, hogy régen nem szeretett – ismerte el.
- Később sem – vágta rá Petra. – Úgy érezte, hogy elvetted tőle Annát.
- Nem vettem el.
- Két év után Anna elintézte, hogy engem rendeljenek Valentina mellé. És ezt Valentina árulásnak vette.
- Nem volt az.
- De Valentina így érezte. Onnantól kevesebbszer fordult meg ebben a szobában. Anna pedig olyan volt neki, mintha az anyja volna.
- Tudom.
- És azt nem is sejted, hogy Valentina rajtad keresztül akart bosszút állni ezért az árulásért?
- Ez nem igaz.
- De igen. Ezért nem ölt meg a szökése után.
- Ezt maga honnan veszi?
- Ismerem őt.
Viktor lehajtotta a fejét. Ökölbe szorultak a kezei.
- Az udvarra akarok menni – súgta. – Jogom van hozzá naponta kétszer. Csak akkor veheti el tőlem, ha szabályt sértek.
Petra ismét közelebb hajolt hozzá.
- Beszélned kéne Annával – mondta lágyan. – Fel kell élesztened a kommunikációt kettőtök között. Mindkettőtökre gyógyító hatással volna. A te állapotod már így is javulást mutat. Legyen célod, Viktor.
- Minek? – csattant fel a srác. – Sosem leszek szabad ember! Soha! Hacsak nem élek vagy kétezer évig!
- Ha együttműködsz velem, minden lehetséges, Viktor.
- Ezt Annától is hallottam. Az is hazugság volt.
Petra a fejét ingatta.
- Beszéltem Rónaival a minap – kezdte. – Ha javulást mutatsz, akkor tíz év múlva szabadulhatsz. Harminchat éves leszel. Előtted lesz az élet. Anna pedig rendszeresen együttműködik a hatóságokkal. Bár így sem jók a kilátásai, de ha te segítesz neki, akkor ez változhat.
- Most ugye viccel? – vigyorodott el Viktor.
- Nem viccelek.
- Anna van a dolog mögött. Zsarolja magát. A maffiakapcsolataival. Ugye így van?
Petra zavarba jött, de gyorsan összeszedte magát. Biztosan Anna mondta el Viktornak az udvaron.
- Ez nem igaz – felelte meggyőzően.
- Pedig tudom, hogy így van – bólintott Viktor. – Úgyhogy hiába adja elő ezeket a meséket. Nem fogok hinni magának. Most pedig engedjen ki az udvarra. Ott akarok lenni. Hogy Valentinára gondoljak. A menedékemre.
Petra beletörődve bólintott.
- Rendben – súgta.

*

Valentina kinyitotta a szemét. Újra egy bárban ismerkedett meg egy férfival, akinek végül beköltözött a házába. Miután elrejtette holttestet, azonnal aludni ment. Ám hajnalig nem jött álom a szemére. Körbenézett a hálószobában és ismét eszébe jutott Izabella félelmet nem ismerő tekintete. Ez a bátorság teljesen zavarba ejtette az iszonyat lányát, aki soha korábban nem látott még ilyet.
Az éjjeliszekrényről levette a telefonját. Tíz óra múlt hét perccel. Gyorsan megnézte a híreket. És ott volt. Perenyén leégett egy ház. Egy holttestet találtak a pincében. További áldozatról nincs hír. Valentina egyből felélénkült. A pincében a tulaj volt. Izabella pedig a nappaliban.
- Túlélted – súgta maga elé az iszonyat lánya. – Kiszabadítottad magad.
Kinézett az ablakon a délelőtti hóesésbe. Megmenekült. A fejvadásznő talán azért volt ilyen magabiztos, mert volt valami módszere. Valahogyan sikerült neki. Döbbenten ült fel az ágyban. Ismét az ablak felé fordult. Szinte látta maga előtt, hogy az erdőből figyeli őt Izabella. Azonnal az ablakhoz lépett. Még az sem érdekelte, hogy ezzel könnyű célpontot nyújt a támadójának.
A fákat bámulta. Hó takarta a kis utat melyek az erdőbe vezettek. Nem látott lábnyomokat. A főbejáratot odalent eltorlaszolta a fejlett biztonsági rendszer ellenére. Az ablakokra nem is gondolt.
Elmosolyodott.
- Izabella – súgta sejtelmesen. – Milyen ügyes vagy. Remélem, még találkozunk. Izabella. A szép zöld szemeid.
Lement a nappaliba. Persze óvatosan, a pisztolyát a kezében tartva. Odalent a veszély ellenére, valamilyen különös oknál fogva Anna jutott eszébe. Bevillant neki egy emlék, amikor a cellájában ébredve a doktornő volt az első, akit megpillantott. Ott ült az ágya mellett és mosolyogva nézett le rá.
- Miért vagy itt, doki néni? – kérdezte akkor Valentina.
- Mert sikoltottál álmodban – súgta Anna.
- És?
- És bejöttem hozzád.
Az akkor húszéves Valentina felült az ágyban. Farkasszemet nézett a doktornővel, aki kedvesen mosolygott rá.
- Mit értél el vele? – vetette oda az iszonyat lánya.
Anna félelmet nem ismerve közelebb hajolt hozzá. A fekete szemei magabiztosan nézték Valentina kék szemeibe.
- Amint leültem melléd, abbahagytad – felelte a megnyugtató hangján. – Lassan két órája ülök itt.
- Tényleg? – kérdezte döbbenten az iszonyat lánya.
- Őríznem kellett az álmodat.
- Munkaköri kötelességed?
- Nem.
- Akkor mi értelme volt? Hagytál volna sikoltozni tovább.
Ekkor Valentina látta a doktornő szemében a gonoszt. Anna mosolya töretlen volt, de a szemeiben hasonló téboly jelent meg, mint a betegében. Lassan oldalra döntötte a fejét és mintha tanulmányozta volna az iszonyat lányát.
- Olyan vagy, mint én – súgta sejtelmesen Anna. – Pont ugyanaz. Csak még nem tudod.
- Tessék? – kérdezte döbbenten Valentina.
Anna mosolya hirtelen lefagyott és lehajtotta a fejét.
- Menedékre van szükséged – súgta, majd a lány szemébe nézett. – És én mindig itt vagyok.
Valentina visszatért a jelenbe. Döbbenten vette tudomásul, hogy kanapén ül és patakokban folynak a könnyei.
- Doki néni – súgta maga elé. – Miért nem tűnsz el a fejemből? Miért nem? Meg akarsz ölni? Így a távolból?
Egy pillanatig úgy érezte, hogy a sírás fog kitörni belőle, de végül fülsüketítően hangosan felnevetett.
- Doki néni! – üvöltötte.

*

Anna a cellájában állt az ajtónál. Az üvegen keresztül figyelte, amint az őrök az udvarra kísérik a betegek egy részét. Hamarosan őt is vinni fogják, de előbb mindig Viktor kerül sorra. Látni akarta az arcát, mert odakint erre nem sok esélye lesz. Ahogy ott várakozott, hirtelen eszébe jutott Valentina.
Hiába próbálta gyűlölni a lányt, hiába csalódott benne és hiába tekintette egy ideje az ellenségének, az iránta érzett szeretete mindig győzedelmeskedett. Próbált harcolni az emlékek ellen, de ez lehetetlennek bizonyult.
Behunyta a szemét.
- Tűnj a fejemből – súgta maga elé. – Tűnj el fejemből. Te már nem jelentesz nekem semmit sem. Semmit!
Kinyitotta a szemét és várt. Ám Viktor arca helyett Radics doktornő jelent meg előtte megvető tekintettel.
- Viktor már lent van – mondta az fagyosan. – Lassan mehetsz utána.
Anna arca eltorzult a haragtól és ököllel beleütött az üvegbe. A fájdalmat sem érezte, annyira elöntötte a harag.
- Mit műveltél? – üvöltötte.
- Semmit – felelte higgadtan Petra. – Én csak tettem a dolgomat. Beszéltem vele az érdekedben.
- Ha ma nem láthatom az arcát, akkor megöllek!
Petra közelebb lépett az üveghez.
- Még egy ilyen fenyegetés és egy hétig nem mehetsz az udvarra – mondta a kitörés előtti nyugalommal.
- Nem – súgta Anna, miközben a fejét ingatta. – Nem, te pszichiáterek gyöngye. Nem. Tudod jól, hogy mire vagyok képes. Azt is tudod, hogy kik a barátaim. És azt is tudod, hogy ők mindent tudnak rólad. Hogy hol élsz. A legutóbb is tudták. Most sem felejtették el. És hiába hívod a rendőröket.
Anna közelebb lépett az üveghez.
- Tedd a dolgod – parancsolta fagyosan. – És akkor ma a szüleimet hívom fel a barátaim helyett.
Petra nagyot nyelt és lehajtotta a fejét. Tett egy lépést hátra és elindult a körletből kivezető ajtó felé.
Anna háttal az ajtónak támaszkodott. Dávid hamarosan kiszabadítja őt. Pár nap és újra szabad lesz.
- Előbb kaplak el, Valentina – súgta maga felé. – Előbb kaplak el, mint Nóri, abban biztos lehetsz.

*

Valentina a kanapén ülve nézegette Izabella telefonján a hívásokat. Üzeneteket nem talált, sem képeket. Semmi árulkodót. Ám ennek a főnöknek, Attilának a számát beírta a saját mobiljának telefonkönyvébe. Amikor elégedetten hátradőlt és elkezdett tervezgetni, egy baljós gondolat merült fel benne.
- Nyomkövető van a telefonban – súgta maga elé büszkén. – Gondoltál erre, Izabella, igaz?
Az ablakhoz lopakodott. Eközben nem is sejtette, hogy a gondolatot felébresztő Barbi ott áll mögötte láthatatlanul. Valentina az erdő felé nézett, de nem látott semmit, mégis érezte, hogy közelítenek felé.
Felszaladt az emeletre, gyorsan bepakolta a ruháit a bőröndjébe, felkapta a ballonkabátját, kibiztosította a pisztolyát. Az ablakhoz lépett és már látta az egyik terepszínű ruhás férfit, aki a fák közül a ház oldalához rohant. Az iszonyat lánya alig bírta visszatartani a nevetést. Egy másik férfi kinézett egy fa mögül, valamit jelzett a társának, aki bólintott és a főbejárat felé igyekezett.
- Milyen amatőrök – súgta Valentina. – Két hulla bácsi. Gyertek csak. Valentina vár rátok.

*

Alexa már közel volt Somogy megye határához, amikor megállt tankolni. Izabella békésen aludt az anyósülésen. A Fény harcosa mosolyogva pillantott rá, amikor megállt a kút mellett.
- Nemsokára otthon leszel – súgta. – Aludj szépen. Most már biztonságban vagy.
Kiszállt a kocsiból, teletöltötte a tankot, aztán körbenézett az benzinkúton. Senki, aki gyanús volna. A legnagyobb nyugalommal indult el az üzlet felé. Amikor belépett, egy fekete ruhás, harmincas éveiben járó nő megállt az autója mellett. A hosszú vörös hajú Villő sátáni mosollyal bámulta az alvó fejvadásznőt.
- Megvannak mind a ketten, úrnőm – súgta.
- Legyél óvatos – hallotta Szilvia hangját a fejében.
- Ahogy parancsolod, úrnőm.

folyt.köv.

2022.szeptember 29-október 6.
Budapest

Nagyprónay János
VALENTINA ÚTJA

7.rész
A Fény harcosa

Alexa belenézett a démoni tekintetű lány szemeibe, mire az kezdett kizökkenni a győzelemittas mámorából. A nyomozónő az ellenfele lelkét tanulmányozta és próbált minél több információhoz jutni.
- Kamilla – súgta. – A neved Kamilla.
- Ügyes – biccentett az.
A démonlány ekkor nekirontott, de Alexa kinyújtva a jobb karját, kék fénycsóvát lövellt felé, mire az nekicsapódott a fának. A Fény harcosa érezte, hogy a mögötte álló nekiszalad, ezért az utolsó pillanatban megfordulva egy láthatatlan energiával egy bokorba repítette azt. A többi kettő oldalról támadta meg, mire őt felugrott a levegőbe. Még maga sem hitte, hogy még képes ilyesmire, olyan régen kellett használnia az erejét. Kék fénycsóvát lövellt a két harcosra, akik ájultan terültek el.
Kamilla a haragtól vicsorgott, aztán üvöltve repült Alexa felé és arcon ütötte. A nyomozónő nekicsattant a vonat kocsijának. A démonlány ezután kényelmesen leereszkedett a földre.
- Ő az enyém – szólt oda a magukhoz térő harcosainak.
Alexa a sínek melletti árokban feküdt és alig bírt mozdulni. Látta, amint a démonlány közeledik felé. Aztán hallott még valakit. Egy rémülten feléjük kocogó férfit pillantott meg, aki nem is sejtette, mekkora veszély leselkedik rá.
- Minden rendben? – kérdezte az aggodalmasan.
Alexa érezte, hogy ez a férfi a mozdonyvezető.
- Meneküljön innen! – kiáltotta neki. – Gyorsan! Szaladjon!
Az ötvenes éveiben járó férfi döbbenten fordult az őt citromsárga fénnyel izzó szemekkel bámuló Kamillára. Hátrálni kezdett, de a démonlány egy szempillantás alatt mellette termett és az arcára tette a kezét. Egy sárga villanás után a mozdonyvezető holtan rogyott össze. Alexa összeszedte az erejét.
Felpattant, mire a démonlány azonnal mellé teleportált. Alexa villámgyorsan védett ki három ütést, majd a kék fénycsóvával a tehervagonnak repítette ellenfelét. Kamilla áttörte maga mögött a kocsi oldalát.
Alexa teleportált néhány méterrel odébb és a fák között szaladni kezdett előre. Érezte, hogy a Sötétség harcosa már a nyomában van. Ennyire erős és gyors ellenféllel még nem találkozott a Sötét Univerzum köréből. Fel kell adnia, gondolta magában. Egy közeli településre koncentrált. Ajka. Oda kell teleportálnia. Nem szégyen feladni, pláne, ha kijött a gyakorlatból. Ekkor érezte a nagy erejű energiát, ami hirtelen előre lökte. Arccal a hóba zuhant. Hallotta maga mögött Kamilla lépteit.
- Törődtél volna a saját dolgoddal – mondta a harcos.
Ekkor Alexával megfordult a világ és érezte, amint egy fának csapódik. Iszonyatos fájdalommal terült el a hóban. Az ég felé tornyosuló fákat figyelte. Zihált. Egyszer csak megjelent felette Kamilla.
- Kellett neked Valentina után nyomoznod – folytatta a démonlány. – Az úrnőnk után.
- Vagy úgy – mondta Alexa. – Szóval ő miatta vagy ennyire dühös?
- Úgy bizony. Valentina egy kiválasztott. Ellentétben veled.
A nyomozónő elmosolyodott.
- Ezt megbeszéljük később – közölte halkan. – Szép estét!
Azzal hirtelen eltűnt Kamilla szeme elől. A démonlány erre pánikba esett és féktelen haragjában felüvöltött és a körülötte sorakozó fákról lerepülő hó forgószélként keringett körülötte.

*

Izabella egy cseppet sem lepődött meg azon, hogy kikapcsoltak a fények. A falnak dőlt háttal és amennyire csak tudott, fülelt. Egyetlen árva hangot sem hallott. Még egy reccsenést sem. Semmit. Várta, míg szépen lassan hozzászokik a szeme a sötétséghez. A folyosó végi szoba ajtaja nyitva állt és a kinti fények valamelyest megvilágították a hálószobát. Tőle balra a fürdőszoba lehet.
Maga mögé pillantott, de csak a folyosó körvonalait látta. Semmi mozgás. Se egy sziluett. Amilyen halkan csak tudta, elővette a zseblámpáját és bekapcsolta. Szorosan a fal mellett, szinte hangtalan léptekkel megindult a fürdőszoba felé. Az ajtaja befelé nyílik és nyitva is áll. Egy széles zuhanykabin. A tükör mellett kisebb polcok. Az ajtó mellett nem áll senki. A padló megreccsent.
Izabella megfordult, de csak a folyosó falát látta. Először balra, majd jobbra irányította a fényt. Sehol senki. Lassan megindult a hálószoba felé. Megállt tőle balra falnál, benézett a szobába, majd hirtelen belépett és körbefordult a fénnyel. Az ágyban senki sem feküdt. A hatalmas képernyőjű tévé mellett egy fekete polc állt. Ismét reccsent a padló. A fejvadásznő az ablak felé fordult. Radiátor.
Lassan megindult visszafelé a folyosóra. Óvatosan lépkedett. Talán, amikor felfelé jött, rossz irányban indult el. Nem a hálószoba felé balra, hanem a többi szoba felé jobbra kellett volna indulnia. De a fürdőszobában és a hálószobában égett a villany. Elterelés. Ismét belesétált egy csapdába.
A lépcsőhöz érve egy pillanatra lefelé irányította a fényt, aztán vissza folyosó felé. Három szobát látott. Mindegyiknek nyitva állt az ajtaja. Az első kettő jobboldalt, az utolsó baloldalt nyílik. Valamelyikben ott kell lennie Valentinának, mivel az alsó szinten senkit sem talált.
Bevilágított az elsőbe. Íróasztal, laptop, mappák, iratok. Egy kanapé. Izabella a fal mellett haladva lépdelt a következőhöz. Két ruhásszekrény. Egy nagy tükör. Talán az iszonyat lánya a szekrényben van? Meg kell róla győződnie. Ám előbb be kell néznie a másik szobába, mert érezte, hogy onnan jöhet a támadás.
Jobbra, a fal mentén közeledett a szobához.
- Szia – súgta egy női hang a fülébe.
A fejvadásznő megfordult, mire a fények felkapcsolódtak és Valentina kiütötte a kezéből a fegyvert. Izabella arcon ütötte a lányt, mire az hanyatt vágódott. Valentina hangosan felnevetett és becélozta őt, mire ő rögvest kirúgta a kezéből a fegyvert. A zsebébe akart nyúlni az altatólövedékes fegyverért, amikor az iszonyat lánya valami természetfeletti gyorsasággal felpattant és feléje ütött.
Izabella elhajolt az ütések elől, amitől Valentina kezdett dühös lenni. A fejvadásznő az alkarjával kivédett egy rúgást és egy villámgyors fordulat után három pofont is lekevert a lánynak. Valentina bár megszédült, mégis elhárított egy újabb ütést, majd fejbe rúgta a nőt, aki a padlóra esett.
Valentina még egyszer bele akart rúgni, de Izabella elkapta a lábát és kirúgta a másikat. Az iszonyat lánya elterült a földön, a fejvadásznő pedig felpattant. Ám nem sok ideje volt győztes helyzetben maradni, mert az ellenfele követhetetlen gyorsasággal felugrott onnan és ütések sorozatát mérte rá. Izabella egyre nehezebben hárította el őket, de nem esett pánikba. Valentina nagyon gyors, állapította meg, de most dühből harcol vele, ami egy kicsit meggyengíti. Ahogy ezt kigondolta, megfordult vele a világ.
Az ütés nagyon erős volt, de Izabella rögvest viszonozta. Valentina elhajolt előle, aztán hátraszaltózott egyet. A fejvadásznő látta, hogy a lány a fegyverét akarja felkapni a földről. Azonnal egy tigrisbukfenccel feléje vetődött. Feldöntötte Valentinát, aki azonnal fejbe rúgta. A fejvadásznő megszédült. Egy újabb rúgástól egy pillanatra teljesen elsötétült előtte a világ. Azt hitte, máris vesztett, azonban Valentina nem érte el a pisztolyát. Neki kell elérnie helyette. De nem ölheti meg.
Izabella hiába tökélte el magát, egy szempillantás alatt megfordult vele a világ. Talpon volt és Valentina ütlegelni kezdte. A fejvadásznő alig értette, mi történik vele, közel volt az ájuláshoz.
Elterült a földön. Hallotta, amint Valentina visszafelé lépdel. Nyilván a fegyveréért. Izabella összeszedte minden erejét és villámgyorsan kúszni kezdett az ő pisztolyáért. Nagyon távolinak tűnt, de olyan gyorsan mozgott, hogy egyre közelebb került hozzá. Az altatólövedékes fegyver sikerében nem bízott.
Végül sikerült elérnie, megfordult, de az iszonyat lánya már ott állt felette. Vigyorogva bámulta őt, miközben rászegezte a hangtompítós pisztolyát. Farkasszemet néztek egymással. Most bármelyikük győzhet.
- Tudod, mi jár a fejemben? – tette fel a kérdést Valentina.
- Nem baj, ha nem akarom tudni? – vágta rá Izabella.
- Az, hogy milyen nevet adjak neked? Annát úgy hívom, hogy doki néni. És te amúgy pont olyan aranyos vagy, mint ő.
- Valóban?
- Valóban. De ma valahogy nem vagyok kreatív. Biztos, mert fáradt vagyok. Úgyhogy mond meg szépen, hogy mi a neved.
- Számít az?
Valentina közelebb lépett.
- Igen – súgta sejtelmesen. – Nekem számít. Vagy hívjalak hulla néninek? Nekem mindegy. Te döntesz.
- Izabella – mondta meg végül a fejvadásznő.
Az iszonyat lányának szeme felcsillant.
- Milyen gyönyörű neved van – örvendezett.
- Most barátkozni akarsz? – vetette oda gúnyosan Izabella.
- Nem altatópisztoly van nálad.
- Valóban.
- Meg akarsz ölni, igaz?
Izabella nem felelt. Valentina elismerően mosolyodott el és pisztolyát előszegezve, a veszéllyel mit sem törődve, három lépésnyi távolságban leguggolt a nőhöz. A mosolya olyan hirtelen fagyott le az arcáról, hogy Izabella ledöbbent.
- Pedig volna egy ajánlatom – mondta az iszonyat lánya.
- Mi lenne az? – kérdezte a fejvadásznő.
- Túlságosan egyedül vagyok. Tudod, engem már nem szeret senki. A doki néni sem. Bár itt van velem az iszonyat hercege, de hiába fogja a kezem, magányos vagyok. Nincs velem Viktor sem, mert elkapták. Társra van szükségem. Pont olyanra, mint te. Szerintem mi ketten nagy dolgokat vihetnénk véghez.
- Miket?
- Bármit.
- Bármit?
Izabella felkészült rá, hogy kilője a lány kezéből a fegyvert. Menni fog. Pont olyan szögben tartja, hogy könnyedén sikerülhet. Egy kicsit azért szédült még küzdelemtől, de menni fog, úgy érezte.
- Aztán csatlakozna hozzánk még valaki – folytatta Valentina.
- Kicsoda? – kérdezte Izabella úgy, mintha érdekelné.
- Nóri.
Ezen azonban meglepődött.
- Kicsoda? – kérdezte értetlenül.
- Jól hallottad – bólintott az iszonyat lánya. – Ő. Az ellenségem.
- Miből gondolod, hogy megtenné? Azok után, hogy megölted a vőlegényét? Szerinted azt meg fogja bocsátani, csak azért, mert te azt várod tőle?
- Meg fog bocsátani. Pláne, ha megtudja az igazat kettőnkről.
- Miről beszélsz?
- Hogy ő az unokanővérem.
Izabella előtt egy pillanatra megfordult a világ. De ahogy jobban szemügyre vette Valentina arcvonásait, teljesen egyértelművé vált előtte ez a tény. Hasonlítanak. Korábban is feltűnt neki, de nem tulajdonított ennek jelentőséget. Ezek szerint a két nagy ellenség valójában egy családhoz tartoznak.
- Nemrég tudtam meg – súgta Valentina. – Még mielőtt megkérdeznéd, miért most hallod ezt először.
- Csoda, hogy titokban maradt – mondta Izabella.
- Bizony. Na, leteszed a fegyvert?
- Bízzak meg benned?
- Igen.
Izabella mélyen a lány szemébe nézett. A pisztolyt tartó keze már becélozva, ám mégis habozott. Valentinának hipnotikus ereje van. Olyannyira, hogy a fejvadásznő néhány másodpercig komolyan fontolóra vette, hogy leteszi a fegyvert és átáll mellé. De még mielőtt ez a meggyőző erő a hatalmába kerítette volna, meghúzta a ravaszt. Kattanás. A lövés elmaradt. Még egyszer meghúzta a ravaszt. Megint semmi. Nem értette. Mi történt? Nem fogyhatott ki a lőszer.
Valentina csalódottan kapta ki a kezéből a fegyvert.
- Minek is beszéltem neked? – vetette oda halkan.
Izabella nem volt hajlandó a rá szegeződő fegyverre nézni, ehelyett az iszonyat lányával nézett farkasszemet. Borzalmas volt a lány tekintete, de ez egy cseppet sem érdekelte. Bár le volt győzve, mégsem akarta kimutatni sem a félelmét, sem a beletörődést. A végsőkig veszélyesnek akart mutatkozni.
- Lőj le – súgta a fejvadásznő.
Valentina elmosolyodott.
- Nem sietek vele – súgta sejtelmesen.
Izabella még látta, hogy a fegyver feléje lendül, aztán hirtelen minden elsötétült előtte.

*

Alexa Ajka utcáit járta és esélyeit latolgatta. Hogyan fogja előadni a kollegáinak, hogy miközben a kocsiját elgázolta egy vonat, melynek vezetőjét megölték, ő hirtelen Ajkán kötött ki néhány perc múlva? Arra esély sincs, hogy a Sötét Univerzum harcosai takarítani fognak. Talán azt várják ettől, hogy bujkálni fog és így gond nélkül megölhetik őt. Ráadásul ez a Kamilla rendesen lebuktatta a többit azzal, amit mondott. Elárulta a titkot, amiért a titokzatos vezetőjük meg fogja őt büntetni.
Csurgóra kéne mennie, ahol a Somogy Megyei Fény Harcosai élnek egy erdei házban. Készülnek. Jól ismeri őket és ott kéne neki is elrejtőznie, mert hamarosan egy egész hadsereg lesz a nyomában.
Ekkor megtorpant egy villanypózna fénye mellett. Tisztán érezte Valentinát. Behunyta a szemét. Látta maga előtt, amint az iszonyat lánya benzint locsol végig egy ház nappalijában. De nem is őt érezte igazán, hanem valaki mást. Egy régi ismerősét, aki nagy bajban van. Él még, de eszméletlen állapotban van.
- Izabella – súgta Alexa.
Azonnal oda akart teleportálni, de érzett valaki mást is. Egy sötét harcost, akinek nem látta az arcát, de ott rejtőzködött. Még Valentina sem tudott róla. Furcsa. Ezek szerint az iszonyat lánya semmit sem sejt.
- Oda kell mennem – súgta a nyomozónő. – Oda kell mennem. Tarts ki, Izabella. Megmentelek.

*

Izabella kinyitotta a szemét. Érezte, hogy odabilincselték a székhez. Látta, amint Valentina mosolyogva dobja a nappali bárpultja felé a benzineskannát. Az iszonyat lánya vigyorogva fordult felé. Hátborzongató volt a félhomályban, de a fejvadásznő összeszedte magát. Valamit érzett. Nem tudta megfogalmazni, mi volt az, de nagyon megnyugtatta. Talán átlépett már egy határt és beletörődött a sorsába.
- Nem is tiltakozol? – kérdezte Valentina, miközben felé lépdelt.
- Nem – felelte Izabella és elmosolyodott. – Tedd, amit tenned kell.
- Milyen bátor vagy.
Valentina kikerülte őt és mögé lépett. Lassan hajolt előre, hogy a nő a fülébe tudjon beszélni.
- Szívesen adnék még egy esélyt – súgta az iszonyat lánya. – De nálam ilyen nincsen. Egy van, és kész.
- Mennyire bánom – vetette oda gúnyosan Izabella.
- Bánhatod is. Most ott ülnél velem a konyhában. Főznék neked. Beszélgetnénk. Szövetségesek volnánk egy nagy és nemes ügy érdekében.
- Olvastam az aktádat.
- És tetszett?
- Egy manipulatív pszichopata vagy. Egy szerepjátékos.
- Igen, ezt írta rólam a doki néni.
- Ez az igazság.
- Te sem vagy egy jólelkű kisangyal.
- Nem is, de én nem legalább nem titkolom.
Valentina felsóhajtott. Izabella érezte, hogy ez a sóhaj is csak egy színjáték volt. Az iszonyat lánya a vállára tette a kezét.
- Te mégis csak egy senki vagy, Izabella – súgta.
- Akárcsak te, Valentina – vágta rá fejvadásznő. – És ne hidd, hogy különleges vagy, mert nem vagy az. És nem is leszel soha.
- Mégis elkaptalak.
- Szerencséd volt.
Valentina ismét felsóhajtott.
- Kár, hogy te nem is hallod – súgta sejtelmesen.
- Micsodát? – kérdezte Izabella értetlenül.
- A démonok suttogását a szélben. Én hallom. Romok között sétálok. És hallom, ahogy sugdolóznak.
- Nem csodálom, hogy feladta a doktornőd.
- Drága Izabella. Nemsokára lángokban fog állni a ház. És te is itt leszel majd.
- Ez van.
- Nem félsz. Ez tetszik.
- Minek féljek?
- Bátor vagy. De feleslegesen. Ez úgysem ment meg téged.
- Meddig húzod még az időt?
- Igazad van. Sietnem kell. Meg kell találnom azt az Attila nevű férfit, aki a telefonod szerint gyakran hívott téged. Van egy olyan érzésem, hogy ez az ember a te főnököd. Nem igaz, Izabella?
- De. Eltaláltad.
- Úgy tűnik, nem kedveled őt.
- Nem igazán.
- Adják át neki valami üzenetet?
- Nem kell.
- Akkor jó.
Azzal Valentina lassan a kertajtóhoz sétált. Kinyitotta, majd visszafordult az őt figyelő fejvadásznőhöz.
- Sajnálom, hogy így alakult – súgta.
- Én nem – vágta rá Izabella.
Az iszonyat lánya elvigyorodott.
- Pedig nagyon is bánod – mondta. – Főleg mostantól.
Elővett a zsebéből egy benzinesgyújtót, meggyújtotta és szobába hajította. Izabella rezzenéstelen tekintettel figyelte, amint hirtelen lángra kap körülötte a szoba. Valentina döbbenten nézte, hogy a fejvadásznő egyáltalán nem fél. Azok a bátor zöld szemek az ő kék szemeibe néztek. Ha a fejvadásznő el is vesztette a harcot, a lélektani küzdelmet teljességében megnyerte. Semmi félelem. Semmi.
Az iszonyat lánya végül integetett feléje egyet, majd vigyorogva elindult, hogy a házat megkerülve még időben beszálljon a kocsijába. Néhány másodpercig elgondolkozott azon, hogy vissza kéne szaladnia, hogy megmentse a nőt. De elvetette az ötletet. Izabellát nem tudja a maga oldalára állítani. Így hát marad Nóri, akivel esélyesebbnek érezte a dolgot. Az unokanővére, aki lassan mellette fog állni.
Amikor biztos távolságba került a teljes egészében lángoló épülettől, a visszapillantó tükörbe nézett.
- Egy igazi harcos voltál, Izabella – súgta maga elé. – Tényleg nagy kár érted. De te akartad.

*

Alexa erősen koncentrált, miközben lelki szemei előtt látta lángoló házat. Már teljesen bemérte a helyszínt. Minden erejére szüksége lesz, bármennyire is nem érezte már ott a sötét harcos jelenlétét.
- Megyek, Izabella – súgta maga felé. – Mindjárt ott vagyok.

folyt.köv.

2022.szeptember 19-29.
Budapest

Nagyprónay János
VALENTINA ÚTJA

6.rész
A Sötétség

Szilvia örömtelien nézte végig, amint Valentina győzelmet arat Izabella felett, ám tisztában volt azzal, hogy a harc még nem ért végett. Viszont nagyon is büszke volt a lányára, aki az észrevétlenül küldött energiákat remekül használta fel. Mint mindig, tette hozzá magában.
- Úrnőm – hallotta maga mögött Villő hangját.
Megfordult és a szobája félhomályában álló vörös hajú lányra nézett, aki alázatosan állt ott a nyitott ajtónál.
- Mondjad, kincsem – súgta Szilvia.
- Vendéged érkezett – közölte a lány.
- Egy hívatlan vendég, igaz?
- Igen, úrnőm.
Néhány perccel később Szilvia belépett a tágas nappaliba, ahol a kanapén ülő férfi azonnal felpattant. Magas, rövid szőke hajú, ötvenes éveiben járó katona, aki még mindig olyan izmos és jóképű volt, mint annak idején. Király Róbert százados dühösen nézett farkasszemet a feleségével.
- Hol van a lányom? – kérdezte ingerülten.
Szilvia higgadtan állt meg a férje előtt, miközben három fekete csuhát viselő harcos jelent meg helyiségben Villővel az élen. Az úrnő gonosz mosollyal nézett a férfi szemébe, aki egy pillanatra sem ijedt meg a túlerőtől.
- A lányunk – helyesbített Szilvia.
- Hol van? – tette fel ismét a kérdést.
- Ott, ahol van. Nem kell neked mindent tudnod.
Róbert tett egy fenyegető lépést Szilvia felé.
- Áruld el – mondta a kitörés előtti nyugalommal.
- Miért? – hergelte az úrnő.
- Mert csak mellettem van biztonságban. Csak én tudom megvédeni őt.
- Te? Ugyan már. Neked nincs hatalmad. Még ha volna is, akkor sem tudnád megvédeni őt. A nagy Király Róbert ezredes. Vagyis, bocsánat, már százados. Hisz lefokoztak és áthelyeztek irodai munkára, mert még egy egyszerű parancsot sem voltál képes végrehajtani. Helyette inkább elverted a parancsnokodat.
- Megölted Valentina lelkét. A lányunk lelkét! Tönkretetted az életét! Mostanra már egy diplomás, sikeres ember volna, ha te nem állsz az útjába! Lehetne normális élete! Barátai! Szabad és boldog lehetne!
Szilvia kék szemei citromsárga fénnyel felizzottak, de a mosolya töretlen maradt.
- Azt ajánlom, fogd vissza magad – figyelmeztette a férjét derűsen. – Tudod, hogy ki vagyok.
- Nem félek tőled – súgta Róbert.
- Az baj.
Ekkor az úrnő egy láthatatlan energiával a falhoz repítette a férjét, aki ott is maradt, mintha ezernyi kéz szorítaná oda. Szilvia lassan lépdelt oda hozzá, miközben Róbert hasztalanul próbált kiszabadulni.
- Sokszor eszembe jut egy rémes gondolat – kezdte Szilvia, miközben feléje tartott lassan. – Mi több, egy szörnyű gondolat. Hogy mi lett volna a lányunkkal, ha a te útmutatásaidat követi. Minden bizonnyal éppen olyan átlagon aluli, ambíciók nélküli senkivé vált volna, mint amilyen te vagy.
Megállt a helyzetébe beletörődött férje előtt. Megvetően nézett rá, ahogyan mindig is az utóbbi években.
- Minek is hagylak életben? – tette fel a költői kérdés Szilvia. – Talán, mert nekem vannak elveim. De ne hidd, hogy megúszod. Néhány hónap és eljön a Végítélet. És akkor borzalmas dolgok fognak történni. Eljön az iszonyat, drágám. Eljön hozzád. De te nem fogsz gyönyörködni benne.
Ekkor az úrnő elengedte az energiával Róbertet, aki elviselhetetlen fájdalommal terült el a földön. Szilvia egy darabig kárörvendő mosollyal nézett le rá, aztán elindult a nappali kijárata felé.
- Dobjátok ki! – adta ki a parancsot Villőnek.
Róbert alig bírt megmozdulni. Könnyes szemekkel gondolt a lányára, akit nem tudott megmenteni.

*

Dr. Rónai Gábor, a fiatal ügyész éppen a kocsijához igyekezett a kora délutáni hóesésben. Beszállt, beindította a motort és éppen ki akart hajtani a bíróság parkolójából, amikor egy fekete sportkocsi az útját állva lefékezett előtte. Hirtelen nem tudta, mire vélni a dolgot. Egy hosszú szőke hajú lány szállt ki a járműből és Gábor először azt hitte, hogy Valentinát látja felé közeledni. Azonban hamar felismerte a kék ballonkabátot viselő Nórit, aki kialvatlan szemekkel és ingerülten közeledett felé. Az ügyész lehúzta maga mellett az ablakot, a lány pedig behajolt hozzá.
- Hol van Valentina? – kérdezte rögtön a tárgyra térve. – Elkapták? Ott volt Békéscsabán?
- Miért engem kérdez? – döbbent le Gábor.
- Mert a nyomozók nem veszik fel a telefont. Így maga maradt.
- Én nem tudok semmit sem az ügyről.
- Ne hazudjon!
- Ezt kikérem magamnak!
Nóri kezei ökölbe szorultak. Ezt látva, az ügyész próbált lehiggadni.
- Ha bármit megtudok, azonnal értesítem – ígérte meg.
- Szóval, nem kapták el – állapította meg Nóri. – Szerencsére.
- Hogy érti?
Nóri fenyegetően közelebb hajolt Gáborhoz.
- Mert én akarom őt elkapni – súgta. – Maguk pedig jobb, ha kiszállnak a dologból. Mert nem ígérem, hogy nem kerülnek kereszttűzbe.
Az ügyész rémülten figyelte, hogy a médiában hősként ünnepelt Palkovics Nóra a haragtól remegve visszamegy a kocsijához, beszáll, erőteljesen becsapja az ajtaját és padlógázzal elhajt a parkolóból.

*

Alig három órával azután, hogy Valentinával szemben elvesztette a párbajt, Izabella bicegve lépett be a kávézóba. Sötétzöld ballonkabátot viselt és fekete farmert. Minden egyes lépése fájdalmas volt, de ez egyáltalán nem látszott a tekintetén. A vendégek között meglátta Attilát a fal melletti asztalok egyikében. Az ötvenes éveiben járó, sportos, szakállas férfi intett neki.
- Miért bicegsz? – kérdezte az egykori kommandós.
- Elestem – felelte Izabella és leült vele szemben.
- Kérsz valamit?
- Egy teát. Mézzel.
Attila szólt az egyik pincérnőnek, aki felvette a rendelést és már el is indult elkészíteni a teát. Izabella fagyos tekintettel állta a feléje forduló főnökét. Fogalma sem volt, miért hívta ide. Talán van valami új fejlemény.
- Ismerős neked a Rátóti Alexandra név? – tette fel a kérdést Attila.
- Igen – felelte Izabella félmosollyal.
- Akkor azt is tudod, hogy kissé különcnek számít a nyomozócsoportban.
- Enyhén szólva.
Attila közelebb hajolt Izabellához és lopva körbepillantott a vendégek között, mintha attól tartana, hogy figyelik őket.
- Nos, ő az egyetlen, aki váltig állítja, hogy Valentinát a nyugati országrészben kell keresni – közölte halkan.
- Milyen okos – bólintott a fejvadásznő.
- És az a hír járja, hogy Szombathely is szóba került, mint lehetséges helyszín. És ezt ő mondta.
- Hisznek neki?
- Nem, de állítólag úton van ide.
- Elintézem.
Attilának kikerekedtek a szemei.
- Nem - ingatta a fejét. – Tudod, mi a szabály.
- Tisztában vagyok vele – bólintott Izabella. – De veszélyt jelent a küldetésünkre.
- Akkor sem. Nem is szabad megtudnia, hogy itt vagyunk. Csak akkor, ha már elfogtuk Valentinát.
Izabella szemeiben megcsillant a gyilkos fény.
- Elfogom én - próbálkozott. – Egyedül.
- Nem – vágott közbe a főnöke.
- Nem bízol bennem, igaz?
- De igen. Csak biztosra kell mennünk.
A fejvadásznő a pisztolyáért nyúlt a zsebében. Nem éri meg, gondolta, mégis alig bírta magát visszafogni.
- Ahogy akarod – súgta. – És van valami terved?
- Egy órán belül megérkezik két ember – kezdte Attila. – Jól ismerem őket. Igazi profik. De te parancsolsz nekik.
- Rendben.
- Reggelre fogjátok el Valentinát.
- Rendben.
A pincérnő letette Izabella elé a gőzölgő teát, mire az meg sem köszönve rögtön belekortyolt. Egyre csak az járt a fejében, hogy miután elkapja Valentinát, elintézi Attilát is. Ez utóbbi tervén el is mosolyodott.

*

Már besötétedett, amikor Alexa elszáguldott az autópályán az ország nyugati irányába. Csendben vezetett és próbálta összerakni a képet. A képet, ami a megérzéseire támaszkodott. Érezte a Sötétség jelenlétét már Tatabányán is. Halványan, de szinte biztos volt benne, hogy többen is figyelik. Persze, az is lehet, hogy kezd egy kicsit paranoiássá válni. Talán, mert egyetlen napot sem pihent Valentina szökése óta.
Senki sem hiszi el neki, hogy az iszonyat lánya a nyugati országrészen bujkálhat. Mindenki a bizonytalan szemtanúk állítására alapozza a keresést. Ám Alexa érezte, hogy iszonyat lánya valahol Szombathely környékén bujkálhat. Nem tudta megfogalmazni, hogy miért. De talán ez a titok nyitja.
Félreállt a leállósávban. Néhány percig csak figyelte az éjszakában elszáguldó autókat. A szeme ekkor kék fénnyel izzott fel. Gyorsan behunyta, hogy véletlenül se lássa meg senki. Rejtőzködve kell élnie. Egészen addig, míg a szintén rejtőzködő ellenség elő nem bújik a rejtekéből.
- A Sötétség vigyáz rád – súgta maga elé. – Valamiért szükségük van rád, Valentina. Vajon miért?
Tatabányán is ott voltak. A Sötét Univerzum harcosai. És akárhányszor a nyugati országrészre gondol, mindig érez valami fenyegetést. És ez nem feltétlenül csak Valentina miatt lehetséges.
- Közéjük tartozol – folytatta. – Bizony. Csak nem tudsz róla. Ahogy azt sem sejted, hogy vigyáznak rád. Jobban, mint bárkire. Talán azért, mert ilyen veszedelmes vagy? Nem. Nem érné meg nekik miattad felfedni magukat. Hacsak nem vagy egy kiválasztott. Akár ez is egy lehetőség.
Kinyitotta a szemét és folytatta az útját.
- Nemsokára kiderül – súgta maga elé.

*

Király Róbert százados a balatoni nyaralójának nappalijában ücsörgött. Töltött magának bort, aztán egy pillanat alatt kiitta a pohár tartalmát. A lányára, Valentinára gondolt aggódva és arra, hogy hogyan menthetné meg Szilviától. Sehogy, jutott mindig a gondolatmenet végére. Még ha meg is találja, a felesége nyilván azonnal ott terem a hadseregével és elragadja tőle. Mint ahogy elragadta mindig is.
Éppen tölteni akart még egyet magának, amikor megcsörrent a mobilja. Biztos valamelyik kollegája, vagy talán a húga, aki nagyon aggódik érte. Aztán látta, hogy a készülék nem jelzi ki a telefonszámot.
Kíváncsiságból felvette.
- Igen? – szólt bele.
Csend.
- Halló? – szólt bele ismét.
- Szia, apa – hallotta Valentina hangját a vonal túlsó végéről.
Először meg sem tudott szólalni. A világ forgott egyet körülötte és a lábai egyből remegni kezdtek.
- Valentina – sóhajtotta a telefonba.
- Azt hiszem, hogy ő vagyok – jött a furcsa, bizonytalan válasz.
Róbert először nem értette, hogy a lánya mit akar ezzel mondani. Ahogy az is különös volt a számára, hogy Valentina szokatlanul kedvesen, visszafogottan beszélt, nem pedig támadóan. Olyan volt, mint régen. Nagyon régen.
- Édesem – rebegte a százados. – Minden rendben? Hol vagy most?
- Semmi sincs rendben, apa – felelte a lány.
- Kincsem, mond meg, hogy hol vagy!
- Nem lehet.
Róbert felpattant a kanapéról és remegve járkálni kezdett fel-alá.
- Elmegyek érted! – jelentette ki Róbert. – Nem szólok a rendőröknek. Idehozlak a nyaralóba, aztán holnap reggel eltűnünk ebből az országból. Vagy még ma este! Itt hagyunk mindent!
- Ez nem olyan egyszerű, apa – mondta elcsukló hangon Valentina.
- De igen, édesem!
- Anya ott van?
- Ki? Nem, de itt lesz.
Valentina sóhajtott egy nagyot.
- Nem tudom, hogy mit mondjak – kezdte. – Szerintem, én nem a lányod vagyok. Csak hallani akartam egy kedves hangot. Meg akartam nyugodni tőle. Még ha nem is nekem szól. Mert nem vagyok méltó rá.
- Dehogyisnem! A lányom vagy!
- Itt vagyok egy házban.
- Hol? Hol van az a ház?
- Valakinek a háza. Akit Valentina megölt.
- Tessék?
- Nem mond el Valentinának, hogy hívtalak. Nem tudhat rólam. Vigyázz magadra, apa.
- Várj! Ne tedd le! Kincsem!
Azzal Valentina lerakta a telefont. Róbert percekig állt ott könnybe lábadt szemekkel, aztán megsemmisülten a kanapéra rogyott.

*

Egy fekete furgon száguldott el Szombathely külvárosi útján. Izabella az anyósülésen ült a két egykori kommandós fejvadász mellett. Az ölében lévő laptopra pillantott. Valentina bár időben észrevette a nyomkövetőt a kocsiján, azonban könnyedén kiszámítható volt az útvonala.
- Hajtsatok Perenyére – adta ki a parancsot.
- Miért oda? – kérdezte a mellette ülő férfi.
Izabella megvetően fordította felé a fejét.
- Mert azt mondtam – felelte higgadtan. – Alaposan szétnézünk. Szükség lesz a drónra is. Működik egyáltalán?
- Persze – vágta rá a fejvadász.
- Akkor Perenye határában elengedjük. Éjjellátó?
- Igen. Megbízható.
- Rendben.
- Szólj a barátodnak, hogy taposson bele.

*

Miután Ketteske lerakta a telefont, Egyeske azonnal visszatért. Valentina el sem tudta képzelni, mit keres a kezében a készülék. A dohányzóasztalra tette, aztán elfeküdt a kanapén. Sátáni mosollyal gondolt a mai napra. Számított rá, hogy az a fejvadásznő a nyomában lesz. Még talán be is néz hozzá mindjárt. A nyomkövető csak a kezdet. Az útja kiszámítható, mivel ez a Perenye nevű település nincsen messze attól a helytől, ahol megküzdöttek. Ahol az a nő vereséget szenvedett.
- Jössz, ugye? – tette fel a kérdést a mennyet felé bámulva. – Talán már itt is vagy. Azt hiszed, hogy győzni fogsz. Nem, drágám, nem. Esélytelen vagy. És tudod jól. Ettől vagy ideges. Ettől vagy elszánt.
Az oldalára fordult.
- Igen – súgta vigyorogva. – Ettől vagy dühös. És pont ezért vagy gyengébb is. Pedig a káosz erősebbé tenne. A káosz. A felfordulás és a bomlás az elmédben. Ha egyszer hagyod leomlani a falakat, rájössz, hogy halhatatlan vagy. De akkor sem győzhetsz le, sajnos. Nincs esélyed.

*

Alexa valahol Veszprém megyében járt egy kisebb úton, amiről az autópályára akart csatlakozni. Veszélyt érzett, de viszonylag szkeptikusan állt hozzá. Furcsa is volna, ha ilyen hamar támadnák meg.
Egy felüljáróra kanyarodott, mely egy vasúti útvonal felett húzódott. Valahol az út közepén egy sötét árnyalak jelent meg. Alexa látta, hogy fekete csuhában van és egy citromsárga szempár szegeződik rá. Hiába lépett a fékre, az nem akart működni. Ehelyett az autó felgyorsult és a kormány jobbra tekerődött. A nyomozónő kétségbeesetten próbálta visszaszerezni a jármű felett a hatalmat, ám sikertelenül. A kocsi áttörte a szalagkorlátot és a sínekre zuhant.
Kamilla sátáni mosollyal lépett a korláthoz. És hallotta a távolból közeledő vonat hosszú kürtjét.
- Ég veled, Fény harcosa – súgta maga elé.

*

A furgon Perenye határában állt. Izabella a laptopon keresztül figyelte a házakat felülnézetből. A drón éjjellátó kamerája tökéletesen működött. Olyannyira, hogy néhány perc múlva már látta Valentina kocsiját, mely egy nagy ház előtt parkolt a település végében. Kétszintes épület nagy kerttel és egy letakart medencével. Egy ilyen luxusház előtt nem is olyan feltűnő egy ilyen márkás, drága sportautó.
A fejvadásznő elmosolyodott.
- Megtaláltalak – súgta maga elé, aztán a mellette ülő fejvadászra nézett. – Ahogy sejtettem. Itt van.
- Akkor induljunk – bólintott a fejvadász.
- Nem – ingatta a fejét Izabella, aztán összecsukta a laptopot. – Innentől átveszem.
Két tompa puffanást lehetett hallani a furgonból, melyet villámlások követtek. Izabella kiszállt a járműből és a hangtompítós fegyverével megindult a város főutcáján a cél felé. Zöld szemei még sosem csillogtak ennyire a magabiztosságtól.

*

Alexa lassan magához tért. Fejjel lefelé van, állapította meg. A jármű falai megremegtek. Látott valami fényt, ami egy kanyarból lép elő. Nagyon hangos. Egy vonat kürtje. Ennyi elég volt, hogy egy szempillantás alatt feleszméljen. Gyorsan kikapcsolta a biztonsági övét, majd a szélvédőre zuhant. Kétségbeesve próbált kimászni a roncsból, de esélye sem volt. Érezte a Sötétség egyre közelebbi jelenlétét.
A fények betelítették az arcát. Próbált minél erősebben koncentrálni a teleportálásra. Évek óta nem csinált ilyet, ezért nem ment valami könnyen. A vonat ismét dudált és a mozdony körvonalai lassacskán eltűntek az egyre erősödő fénytől. Sikerülni fog, bíztatta magát. Sikerülnie kell.
Hirtelen a fák a között találta magát a sínek közelében. Látta, amint a vonat egy hangos csattanással elsodorja a járművét. És ekkor észrevette, hogy a felüljárón álló sötét alak egy szempillantás alatt eltűnik. A Sötétség harcosa lehet, gondolta magában. Ez biztos. A fájdalmai ellenére felpattant és készen állt a harcra. Egy olyan harcra, melyet évek óta nem kellett megvívnia.
Síri csend. Itt van az a valaki, az biztos, gondolta magában Alexa. Fülelt. A legapróbb nesz is árulkodó lehet. Próbált nem félni. Ekkor több reccsenést hallott maga körül. A fák közül előlépett a citromsárga fénnyel izzó szemű árnyalak. Tőle jobbra még egy. Balra is. És igen, hallotta, amint mögötte is megáll egy. A vele szemben lévő arcát megvilágította a lefékezett vonat fényei. Egy lány, aki sátáni mosollyal nézett rá.
- Itt a vége – súgta kárörvendően.

*

Izabella a hátsó kert felől közelítette meg a házat. Óvatosan igyekezett a kertajtó felé és amint odaért, megállt a háttal falnál. Minden apró neszre figyelt. Mozgást hallott a földszinti nappaliban, aztán a recsegések jelezték, hogy valaki felfelé megy a lépcsőn. Könnyű lesz, nyugtázta magában a fejvadásznő.
Nem is sejtette, hogy eközben a tetőn Barbi mászik a tetőablak irányába. Az úrnő hallotta a fejében Szilvia hangját.
- Legyél láthatatlan, kincsem – tanácsolta neki.
- Igenis, úrnőm – súgta Barbi.
- Védd meg úgy a lányomat, hogy ő ne is sejtsen belőle semmit.
- Parancsod szerint lesz, úrnőm.
Barbi ezután láthatatlanná válva teleportált a felső szint folyosójára. A falhoz állva figyelte, amint Valentina sejtelmes mosollyal halad a fürdőszoba felé. Az úrnő jelezni akart neki, hogy veszélyben van, mivel Izabella könnyedén bejutott a kertajtón és már a nappaliban van. Azonban érezte, hogy az unokahúga nagyon is jól tudja ezt. A fal mentén haladva, Barbi követte őt.
Az iszonyat lánya vigyorogva állt a tükör elé. Barbi megállt mögötte. Valentina nem látta őt.
- Átadtam neki az erőt – hallotta Szilvia hangját. – Menj a folyosóra.
Barbi némán kiment a folyósra, ahol már halkan közelített Izabella. Az úrnő mellette termett és a fejvadásznő hangtompítós pisztolyára pillantott. Elmosolyodott, aztán a falhoz állt. A fények kikapcsolódtak.
Sötétség borult a házra.

folyt.köv.

2022.szeptember 10-18.
Budapest

Nagyprónay János
VALENTINA ÚTJA

5.rész
Ketteske

- Elhoztad, amit kértem? – tette fel a kérdést Izabella.
- Persze – bólintott a húszas éveiben járó informátora és az erdei, behavazott homokúton parkoló kocsijából kivett egy fehér borítékot.
A fejvadásznő körbenézett a sűrű fák között, bár biztos volt benne, hogy egyetlen lélek sincs itt rajtuk kívül. A magabiztos, korrupt ismerőse ráérősen lépdelt felé hóban és mire odaért, úgy nyújtotta át neki a borítékot, mintha abban semmi értékes nem volna. Izabella éppen kivette volna a kezéből, amikor az visszarántotta.
- Előbb a pénzt – mosolygott rá.
- Drágám – kezdte a fejvadásznő. – Tudod, hogy csak utólag fizetek. Nem először üzletelsz velem.
- Oké.
Izabella átvette tőle a borítékot. Kinyitotta. Ott van benne a pendrive. A zöld szemeivel gyanakodva nézett fel a srácra.
- Minden rajta van? – kérdezte.
- Persze – felelte az. – Az összes hozzá kapcsolódó felvétel.
- Remek. Szép munka.
- Nem is volt könnyű megszerezni.
- De te ügyes voltál, mint mindig.
- Hisz ismersz.
- Igen.
Izabella valami természetfeletti gyorsasággal előkapta a fegyverét és fejbe lőtte a srácot, mire az holtan terült el a hóban. A fejvadásznő rá se nézve beszállt a kocsijába, az ölébe vette a laptopját és rácsatlakoztatta az adathordozót. Néhány kattintás után már látta a tegnapi térfigyelőkamerás felvételeket az Adventi vásárról.
A tömegben ott volt Valentina is. Minden stimmelt. Szőke haj, fekete ballonkabát, vörös farmer. Egy másik beállításon már szemből látta őt a tömegben. Az a gyönyörű, angyali arc azzal a démoni, gonosz tekintettel. Izabella csodálta, hogy senki sem ismeri fel őt, pedig tele van az ország Valentina bűnügyi profilképével és minden egyes híradás, beleértve az internetet is, ő vele foglalkozik. Eközben pedig úgy sétál ott a békés tömegben, mintha láthatatlan volna. Szürreális, gondolta magában.
Ekkor Izabella meglátott valaki mást is. Egy fekete kabátot viselő nőt, aki szorosan a nyomában van. Kapucni van rajta. Szőke hajtincsek. Az arca alig látható. Hirtelen lemarad. Egy darabig figyeli Valentinát, aztán megfordul és célirányosan megindul visszafelé. Izabella megállította felvételt és egy kicsit visszább tekerte. Ráközelített a titokzatos idegen arcára. Így is homályos a kép.
Hátradőlt a székben. Ki lehet ez? Egy másik fejvadász? Esetleg valaki, aki felismerte és elindult feljelenteni? Nem, hessegette el a gondolatot. Akkor a rendőrök ellepték volna a környéket. Sőt, az egész várost. Ráadásul a hírekben is benne lett volna. Ehhez képest csend és nyugalom van.
- Vannak segítőid – állapította meg halkan Izabella. – Nem vagy egyedül. Hát, persze. Csak ezért nem kaptak még el. És nem tudsz róla. Még csak nem is sejted. Ám itt vagyok én is. És előlem nem menekülsz.

*
Valentina töltött magának egy kávét az erdő melletti ház konyhájában. A tulajdonossal egy bárban ismerkedett meg, akinek az egész úton nem tűnt fel, hogy kinek is engedte, hogy hazavigye. Amikor rájött, már késő volt. Az iszonyat lánya egy kényelmes ágyban aludt és drága kávét főzhetett magának.
Félmosollyal az arcán tette le a bögrét a nappali dohányzóasztalára, a pizsamájára felvette a tulajdonos férfi kabátját, majd a terasz ajtajához lépett. Kinyitotta és nagyot szippantott friss téli levegőből. Milyen gyönyörű reggel, gondolta magában, miközben visszasétált a bögréhez. Azonban, amikor megfordult, a mosolya azonnal lehervadt. A pisztolyáért akart nyúlni, de azt a hálószobában hagyta.
A teraszon egy kék ballonkabátot viselő, hosszú szőke hajú nő állt háttal neki. A korlátra támaszkodva nézett a sűrű fák közé. Szépen lassan megfordult. Nóri volt az. A szúrós, gyűlölettel teli tekintetével egyenesen Valentina szemébe nézett. A legnagyobb, legádázabb ellensége. Akiről kiderült, hogy az unokanővére. Végtelennek tűnő másodpercekig néztek egymásra.
Az iszonyat lánya behunyta a szemét. Amikor pedig kinyitotta, Nóri eltűnt. A terasz üresen állt. Egy látomás volt? Észrevette, hogy remegnek a lábai. Életében talán először, de komolyan megijedt.
- Nóri – súgta maga elé, majd sátáni mosoly jelent meg az arcán. – Egyre jobban tetszel. A leendő szövetségesem. Imádlak.

*

- Minden bizonnyal az egyik segítője tette – mondta a fejmikrofonba Izabella, miközben az erdőmenti úton vezetett.
- Az egyik? – kérdezett vissza Attila. – Úgy gondolod, többen lehetnek?
- Egyedül nem intézhették el a társaimat. Ahhoz több ember kellett.
- Szerzek helyettük másokat.
- Nem kell. Bízd csak rám a dolgot. Innentől egyedül is boldogulok.
- Holnap felveszik veled a kapcsolatot az új társaid.
Ismét elbeszélnek egymás mellett. Izabellát ezt rendkívül feldühítette. A megbízója nemes egyszerűséggel nem veszi őt komolyan. Sebaj, gondolta. Majd gondoskodik róla, hogy ez megváltozzon.
- Rendben – szólt bele a fejmikrofonba.
- Addig ne csinálj semmit – adta ki a parancsot Attila.
- Rendben.
Bontotta a vonalat.
- Ezért még számolunk – súgta maga elé. – Fogsz te még könyörögni az életedért.

*

A szombathelyi pláza parkolójába még Valentina állt le, ám a kocsiból már a másik személyisége, Ketteske szállt ki. Döbbenten nézett körbe a hóesésben, aztán a főbejárat felé közeledő embereket figyelte. Nevetgélnek, boldogok. Szabadok. Nem úgy, mint ő, akinek bujkálnia kell. Még saját maga elől is.
Belépve rögtön észrevette a földszinten álló hatalmas karácsonyfát, ami egészen a felső szintig tornyosult. Csillog. Világít. Gyönyörű. Lassan sétált oda, még a tömegre sem figyelt. Próbált nem sírni az örömtől, a meghittségtől, ami körbevette ezt a csodát. Megállt előtte és felnézett a magasba, ameddig csak tudott. Mosolygott. Utána a mellette álló kislány felé fordult, aki szintén tátott szájjal bámulta a karácsonyfát.
- Ugye, milyen gyönyörű? – kérdezte a lánytól.
- Igen – bólintott az mosolyogva. – Még sosem láttam ilyen nagy karácsonyfát.
- Még én sem.
- Te tudod, mit kapsz karácsonyra?
Ketteske nem tudta, hogy mit feleljen. Semmit, mondta volna legszívesebben, de a remény úgy csillogott benne, akárcsak a karácsonyfán az égők. A lány szeretetteli mosolya pedig erőt adott neki.
- Békét – felelte lágyan. – Békét akarok végre.
- Akkor biztosan megkapod – bólintott a kislány.
Ketteske nagyon nehezen, de visszafogta a sírást. A szemeiben azonban megcsillantak a könnyek. A szülei szóltak a kislánynak, hogy jöjjön, mert ebédre haza kell érniük. Valentina szelíd személyisége integetett a lánynak, mire az kedves mosollyal viszonozta. Figyelte, amint az a szüleihez sétált, utána körbenézett a tömegen. Mindenki olyan boldog. Mosolyok. Csillognak.
A mozgólépcsőhöz lépett és miközben engedte, hogy az felvigye őt az első szintre, csodálkozva nézett körbe. Fények. Mozgóképernyős reklámok. Úgy érezte, mintha egy régi korból érkezett volna ide. Kellemes, vidám, karácsonyi zene szólt a hangszórókból. Az előtte állók a rokonlátogatást tervezték.
Az első szinten megállt egy ruhabolt előtt. Kék ballonkabát. Valamilyen oknál fogva Nóri jutott az eszébe. Bűntudat markolt a szívébe. Lepergett előtte néhány szörnyű kép, melyen Valentina Nórival küzd. Az unokanővére. Aki gyűlöli őt. Behunyta a szemét, majd ismét kinyitotta és jobbnak látta, ha folytatja az utat. Menekülni akart a csillogásba. És a vidám arcokba. Olyan szeretetet érzett mindenki iránt, mintha a barátai, vagy a rokonai volnának. De azért a szemkontaktust próbálta elkerülni, nehogy felismerjék őt. Ekkor valamit érzett. Megtorpant.
Lassan odafordította a fejét. Valentina kedvenc dél-koreai énekesnője nézett vissza rá. Egy hirdetés, miszerint jövő februárban fel fog lépni Budapesten. Olyan, mint Anna. Megszólalásig hasonlít rá. A doktornő, gondolta magában. Aki szerette őt. De ennek vége és talán helyrehozhatatlan. De minek is aggódik? Valentinát szerette, nem pedig őt. Őt nem is ismeri. Mégis fájt Ketteskének.
A korláthoz lépett. Nézte lent a tömeget. Utána felnézett a felső szintre, ahol egy kávézó állt elkülönítve. Gazdagnak tűnő emberek beszélgettek ott. Érezte a finom kávé illatát. Innia kéne egyet.

*

Izabella behajtott a pláza parkolójába. Egy finom kávéra vágyott, mert attól, amit a benzinkutakon kapott, már kezdett rosszul lenni. Fel kell pörgetnie magát, meg kell találnia minél előbb Valentinát. Nem érdekelte a pénz sem. Csakis a neki járó dicsőség, ami kizárólag az övé lesz.
Ekkor megpillantotta azt a fekete kocsit. A drága, fekete sportkocsi, ami pont olyan, mint amit benzinkúton készült felvételeken látott. Lefékezett mellette. Mögötte azonnal dudálni kezdtek, ám ő csak a járművet figyelte. Nem sok esélye van annak, hogy ez Valentina kocsija. Más a rendszám, de azt lecserélhette. Nem ártana körbenézni a plázában, gondolta magában. Egy próbát megér.

*

Ketteske leült az egyik asztalhoz. Senki sem nézett rá gyanúsan. Se az eladó, se a vendégek. Mintha láthatatlan volna. Persze, ez egy cseppet sem nyugtatta meg. Megkavargatta a kávéját, aztán a telefonján végigfutotta a híreket. Ledöbbent. Rendkívüli hír. Békéscsabán látták őt. Nagy erőkkel keresik a városban és a környékén. Állítólag többen is feljelentették. Hihetetlen, gondolta magában. Az ország másik végében keresik, miközben ő itt ücsörög az osztrák határhoz közel.
Nyugalmat érzett, de egyben bánatot is, mert a gonosz személyiségét amennyire csak lehet, elkerüli az igazságszolgáltatás. Ez talán egy nagy lehetőség? El kéne hagynia az országot. Elvegyülve élhetne valahol álnéven. Lehetetlen. Ennek nagyon csúnya vége lesz, gondolta magában.
Belekortyolt a kávéba. Valamit ki kell találnia. De mit? Esélye nincsen. A gonosz hamarosan visszatér. Egyeske. Legyen ez a neve. A gonosz és pusztító Egyeske nemsokára ismét ámokfutásba kezd. Fel kéne adnia magát. Hátradőlt a székben. Igen, ez az egyetlen lehetősége, hogy az ártatlanok életét megmentse. Nem szabad várnia. Most azonnal cselekednie kell.
Végignézett az arcokon. Senki sem figyelt rá. Két üzletasszony beszélget, egy férfi a laptopján bíbelődik valamin, egy idős nő beszélget talán a lányával. Nem. Nem adhatja fel. Fel kell vennie a harcot Egyeskével. Le kell győznie. Vagy legalább jó útra kell térítenie valahogyan.
Behunyta a szemét. A bevillanó képek azonban elborzasztották. Látta Valentina emlékeit. Ahogyan Nóri vőlegénye, Béci a földön a fekszik és dacosan néz fel rá, miközben az iszonyat lánya szép lassan rászegezi fegyverét. A küzdelem Nórival a Kulcs nevű település melletti úton. Ahogyan Henire, Viktor nővérét akarja lelőni a dunaújvárosi ház előtt, de Nóri feléje lő és eltalálja a karját. A bujkálás az erdőben, aztán az ajkai férfi, aki a pénztárnál állva döbbenten figyeli rá szegeződő fegyvert.
Kinyitotta a szemét. Gyorsan körbenézett. Senki sem figyelte. Teljes nyugalom honolt a kávézóban. Ekkor rossz előérzete támadt. Lassan tőle balra fordította a fejét és meglátta azt a nőt abban a hosszú fekete bőrkabátban. A kávézó előtt haladt el, célirányosan lépdelt előre. Aztán vetett felé egy leleplező pillantást. Ez ugyanaz a nő, akit Egyeske látott tegnap az Adventi vásáron. És most észrevette őt.

*

Izabella alig hitt a szemének. Kiszúrta Valentinát a kávézóban, de ha nem ismerné az arcának vonásait, komolyan azt hitte volna, hogy valaki mást lát. Ez a Valentina egyáltalán nem az a pszichopata szörnyeteg volt, akivel ijesztgetik az embereket a tévében. Ebből a lányból szelídség, kedvesség áradt. Olyan volt, mintha valami aranyos tévéfilmből lépett volna elő. Tökéletes színjáték.
Figyelte, amint feszülten fizeti ki a kávéját, amit talán meg sem ivott. A fejvadásznő biztos volt benne, hogy észrevette őt. Valamit gyaníthat. Valentina sietve hagyta el a kávézót és hátra sem nézve igyekezett a mozgólépcső felé. Izabella lassan, higgadtan lépdelt utána a tömegben. Egy kicsit ledöbbent, hogy az iszonyat lánya, akitől egy egész ország retteg, most pánikba esve próbál kijutni a plázából.
Ketteske már látta maga előtt a főbejáratot. Gyorsan ki kell innen jutnia. Nem mert hátranézni, mert azzal úgy érezte, végképp elárulhatja magát. De hát az a nő biztosan felismerte, gondolta magában.
Amikor kilépett az elektromos ajtón a hóesésbe, egy kicsit gyorsított a léptein. Hirtelen nem tudta, hogy merre parkol. Zihálva kereste a fekete autót, amivel jött. Tőle jobbra a második sorban meglátta és futólépésben indult meg felé. Egész végig az járt a fejében, hogy mindjárt a nevén szólítják.
Kinyitotta az ajtót és a kocsiba már a gonosz Valentina szállt be. Egyeske meglepetten nyugtázta, hogy ismét a volán mögött ül. Emlékei szerint éppen kiszállt a kocsiból. Egy darabig zavartan próbált visszaemlékezni az elmúlt néhány percre. Nem értette az egészet. Azonban egy pillanatra, mintha hallotta volna az édesanyja hangját, aki veszélyre figyelmeztette őt. Aztán meglátta azt a zöld szemű nőt, aki kilépett a pláza elektromos ajtaján és úgy nézett körbe, mint aki sejti, hogy ő már itt van.
- Már megint te? – tette fel a kérdést Valentina, miközben beindította a motort.
Izabella meglátta a fekete autót és találkozott a tekintete az iszonyat lányával. A zöld szeme az ő kék szemébe nézett. Úgy figyelték egymást, mint két harcos, akik bármelyik pillanatban fegyvert ránthatnak. A fejvadásznő állta a sorozatgyilkos tekintetét, de szégyenkezve ismerte be, hogy ezt túl sokáig nem merné megtenni. Azokból a gyilkos kék szemekből olyan sötét energia áradt felé, ami kezdett elviselhetetlenné válni a számára. Valentina elmosolyodott.
- Nem vagy gyenge – súgta maga elé. – De erős sem.
- Elkaplak – súgta Izabella, bár nem hallotta, amit a lány mond neki.
Valentina vigyorogva integetett neki.
- Kapj el – súgta maga elé. – Gyere utánam.
Azzal szépen nyugodtan kitolatott és kihajtott a parkolóból. Izabella pedig elmosolyodott.

*

- Az a fejvadász nyomkövetőt tett Valentina kocsijára – mondta maga elé Barbi a pláza előtt parkoló kocsijában ülve.
- Igen, drágám, tudom – hallotta Szilvia hangját a fejében.
- Elintézem a dolgot.
- Nem. Ezt most bízd a lányomra. Küldtem neki energiát. A haja szála sem fog meggörbülni.
Barbi biccentett.
- De van egy kis gond – mondta. – Meghasadt a tudata. Ez veszélyt jelent a küldetésére nézve.
- Nem hasadt meg – vágta rá az úrnő.
- Nem?
- Nem. Ez a személyisége annak maradványa, ami véletlenül megmaradt benne. Húsz évvel ezelőtt nem sikerült teljes mértékben eltűntetnem belőle. Megmaradt az elméjében, de elzárva. Akkor még nem voltam ennyire erős, mint mostanság. Ám, hamarosan találkozom vele és befejezem a rituálét.
- Elvégezhetem én is, úrnőm.
- Nem, ez az én feladatom. Te várd meg a többi fejvadászt, akik holnap érkeznek.
- Parancsod szerint cselekszem, úrnőm.

*

Izabella egy erdőmenti úton haladt, miközben lopva pillantgatott a műszerfalra szerelt kijelzőre. A nyomkövető szerint Valentina két kilométerre állt meg tőle az út mentén. Minden bizonnyal őt várja.
A fejvadásznő megállt egy autószerelő műhely melletti parkolóban. Kibiztosította a fegyverét, majd az altatólövedékes pisztolyát is a bőrkabátja zsebébe tette. Kiszállt a kocsiból és megindul a fák irányába.
Néhány percen belül már az erdőben járt a néhol majdnem térdig érő hóban. Igyekezte kihagyni a tisztásokat és inkább a fák takarásában haladt előre. Megállt az egyik fenyőfa mögött és a lövésre készen fülelt. Minden apró nesz egy árulkodó jel lehet. Valentina minden bizonnyal a közelben van.
Ránézett a telefonjára. Az iszonyat lánya még mindig az út mentén parkol. Biztosan nem cserélte le azt a kocsit. Eltette a telefont és kinézett a fa mögül. Fenyőfák sorakoznak. Lábnyomok sehol.
Éppen folytatta volna az útját, amikor tőle jobbra egy golyó csapódott a fába. Azonnal visszahúzódott.
- Annyira vártalak már! – kiáltotta valahonnan Valentina. – Már azt hittem sosem jössz ide!
Izabella próbálta bemérni, hogy hol lehet a lány. A mellette lévő fára pillantott. Oda kell átszaladnia. Még egy golyó csapódott a fába, de már tőle balra. A fejvadásznőt dühítette, amiért csapdába került. Bár már ennél rosszabb helyzetből is győztesen került ki. Valahonnan az iszonyat lánya fülsüketítően hangosan felnevetett.
- Láttalak tegnap! – harsogta Valentina. – Ott az Adventi vásáron. Olyan aranyos voltál, rég nevettem ilyen jót! Az a szúrós, elszánt tekinteted! Azonnal megkedveltelek! Olyan vagy, mint egy gonosz boszorkány a mesékből!
- Jobb, ha feladod! – kiáltotta Izabella. – Nemsokára mindenki megtudja, hogy nem Békéscsabán bujkálsz!
- Ugyan, dehogy! Te nem fogsz elárulni senkinek! Magadnak akarod a dicsőséget!
Izabella elmosolyodott.
- Nahát, lebuktam! – kiáltotta. – Akkor nincs más választás! Meg kell küzdenünk egymással!
- Azért ne rohanj ennyire előre! – mondta hangosan és derűsen Valentina. – Lehetnénk szövetségesek is. Mi együtt sokra vihetnénk. Nem gondolod? A két harcos, akitől egy ország retteg!
- Hízelgő. De őrültekkel nem szövetkezek.
- A konkurencia?
- Adok neked tíz másodpercet előjönni! Több kedvezményt nem kapsz!
Valentina ismét felnevetett.
- Ez a beszéd! – kiáltotta.
Izabella nem várt. Tőle balra kirohant a fa mögül és hármat lőtt a fák irányába. Elbújt egy fenyő mögé.
- Nem talált! – harsogta Valentina. – Milyen fejvadász vagy te? Kezdek csalódni benned!
A fejvadásznő elmosolyodott. Tisztán bemérte a hangot. Nagyjából száz méterre van tőle jobbra. Mögé kell kerülnie és akkor az altatólövedékes pisztollyal pontot tesz ennek a kellemetlenségnek a végére.
- Kérlek! – kiáltotta Valentina egy teljesen más hangnemben.
Izabella összezavarodott. Egy pillanatig azt hitte, valaki másnak a hangját hallja. Nem, ez ő. De korántsem azon a hátborzongató, eszelős hangon szólt hozzá. Igen, ebből a hangból félelem áradt.
- Hallasz? – kérdezte Valentina szinte könyörögve.
- Igen – felelte Izabella és várta, hogy mi sül ki ebből.
- Én nem ő vagyok.
Ekkor a fejvadásznő végképp elvesztette a fonalat. Ez most szórakozik vele? Vagy mi? Vagy ez valaki más?
- Akkor ki vagy? – tette fel a kérdést óvatosan.
- Nem tudom – vágta rá Valentina. – Fogalmam sincs. De nem Valentina.
- Te most szórakozol velem?
- Nem. Tényleg nem tudom. Olyan, mintha mindig is ő lettem volna. De nem vagyok benne biztos.
Izabella kiszaladt fa mögül és két lövést adott le. Egy nagy bokor mögé vetődött. Fülelt és közben próbált rájönni, milyen játékba kezdett az iszonyat lánya. Ám nem hallott semmit. Eltalálta?
- Mit szólnál, ha megadnám magam? – kérdezte valahonnan Valentina.
- Tessék? – lepődött meg Izabella.
- Nem. Felejtsd el. Nem fogom. Pláne neked.
Izabella levonta következtetést.
- Tudathasadásod van – állapította meg.
- Te miről beszélsz? – kérdezte az iszonyat lánya megvetően.
Visszatért. Vagy csak színjáték volt? Össze akarja zavarni? Olvasta az aktáját és abban benne volt, hogy Valentina igazi szerepjátékos. Akkor csak erről van szó. Így akarta őt csapdába csalni.
Ekkor a golyó süvített végig a bokron és eltalálta jobb lábát. Izabella felszisszent és hármat lőtt előre.
- Nagyon fáj, igaz? – vihogott Valentina.
Izabella még kettőt lőtt, aztán a fájdalom ellenére felpattant és a fák közé igyekezett. Iszonyatos fájdalmat érzett, többször majdnem elesett. Golyók süvítettek felé. Az egyik a kabátját súrolta.
- Egyre lassabb vagy! – kacagott az iszonyat lánya. – Még talán a pisztolyt sem bírod el! Annyira sajnállak!
Izabella elbújt egyik fa mögé. Tőle balra egy meredek lejtő húzódott, mely egy szakadék felé vezetett. Víz csobogását hallotta. Látta a tavat is. Járt már erre. Jó mély a víz, túl fogja élni a zuhanást. Ezt a csatát úgyis elvesztette. Alábecsülte az ellenfelét. Itt az idő feladni egy kis időre. Kinézett a fa mögül és látta, amint Valentina tőle néhány méterre egy fa mögé szalad és elrejtőzik mögötte.
Hármat lőtt arra, aztán a lejtőre ugrott és szélsebesen csúszott előre. Golyók záporoztak felé, de szerencsére egyik sem találta el. Végül a szakadék következett. Izabella behunyta a szemét.
Valentina kilépett az egyik fa mögül és tátott szájjal figyelte, amint a fejvadásznő zuhanni kezd. A nő egy hangot sem adott ki. Az iszonyat lánya büszke mosollyal figyelte, amint az a tóba csobban.
- Várok rád – súgja sejtelmesen, aztán eltűnt a fák között.