Nagyprónay János

FARIDAH

Lóri sápadtabb volt, mint valaha. A táskáját nem merte a hátára venni, inkább az izzadtságtól egyre nedvesebb kézzel szorongatta annak durva anyagú fülét és egész testében megremegett a megdörrenő égtől. A villamost várta a romos épületekkel teli kerületben. A fehér, koszos, egyetlen kocsiból álló szerelvény lassan, nyikorogva kanyarodott az útra. Négy megállóra van a cél, körülbelül tíz perc. Talán tizenöt és a küldetése sikeres lesz. Annyi pénzt fog kapni, hogy legalább két hónapig el tudja tartani a családját. A három gyermek, akiknek a jövője most tőle függ. Utána keres valami munkát és addig fog dolgozni, ameddig el nem éri, hogy egy jobb környékre tudjanak költözni. Úgysem lesz ilyen, gondolta magában. Sehová nem veszik fel. Sehová. Soha.

A villamos alig bírt megállni, a kerekei szikráztak. Az ajtók nagyon lassan, nyöszörgő géphangon nyíltak ki. Lóri pedig felpattant, végignézett a szakadt ruhákban ücsörgő, itt-ott köhögő embereken. Leült az egyik hideg székre és ölébe vette a táskát. A vele szemben ülő idős bácsi fürkésző tekintettel figyelte őt. Igen, gyanús lehet. Hideg őszi idő van, ő pedig izzad. A félelem. Igen, látszik rajta, hogy fél.

Elindultak, Lóri pedig tőle jobbra fordult. Egy fekete, kóbor macska pihent az egyik ülés alatt. Rossz jel? Nem. Csak egy aranyos cica. Semmi több. A villamosvezető, rövid vörös hajú nőt figyelte a sötétített üvegen keresztül. Van munkája. Talán pont annyit meg is keres, hogy életben maradjon. Ezt a környéket cserbenhagyták. Már nagyon régen. Lóri apja még jól keresett az autógyárban, ám amikor azt bezárták, mindennek vége lett. Édesanyját is kirúgták a varrodából. Szörnyű életük volt. De ennek véget fog vetni. Lóri behunyta a szemét. Elképzelte azt, amit minden nyugodt percében. A három lánya felnőttként már egy békés kertvárosi övezetben él. Mindnek szép háza, kocsija és remélhetőleg egy kedves, jólnevelt, hűséges férjük van, akikkel boldogok. Ha Lóri megélheti, hogy látja majd az unokáit, akkor az lesz számára a legnagyobb győzelem. Azok a gyerekek nem fognak úgy élni, ahogyan ő. Azok nem ismerik meg ezt. Ezt a poklot.

A villamos egy kanyar után a leomlott és romos épületekkel teli útra lépett. Az autók eltűntek és helyettük csak egy-egy roncsot lehetett látni a borult időben. Lóri felpattant és az ajtóhoz lépett. Megnyomta a leszállásjelzőt. Behunyta a szemét. Menni fog. Nem lesz semmi baj. A családomért, gondolta magában.

*

            Balogh Faridah járőr a visszapillantótükörben figyelte a saját fekete szemeit. A rövid fekete haját. Aztán a szürke egyenruháját, és újra a szemeit. Lassan a járőrautó kormányára terelte a figyelmét. Legalább egy órája ült néma csendben a főtér mellett parkolva. Kinézett a borús időbe. A tér közepén hajdanán egy szökőkút állt. Még emlékszik, amikor gyerekként mindig figyelte azt az angyalka szobrot. A mosolyát. Mindig megnyugodott tőle. Most kőtörmelékek vannak a helyén. A padokon hajléktalanok fekszenek. Régen mind dolgozó emberek voltak, akik szép lakótelepi lakásokban éltek.

            Megszólalt a rádió.

            - Faridah! – szólt az egyik társa. – Faridah! Élsz még, drága?

            A rendőrnő felvette a rádiót.

            - Sajnos, igen – szólt bele.

            - Megint lövöldözés volt a Gyár utcánál. Te vagy a legközelebb.

            - Erősítés?

            - Viccelsz?

            - Értem. Mire is számíthatnék?

            - Hát, ha gondolod, akkor imádkozok érted.

            - Köszi.

            Azzal kikapcsolta a rádiót és beindította a járművet. A körülbelül húszéves, kopott, hajdanán szép fehér ócskavas a héten először indult be elsőre. Faridah bekapcsolta a halk szirénát, a vörös villogó pedig halványan világítva jelezte az utcákon bevásárlókocsikat tologató hajléktalanoknak, hogy már a törvény is végét járja.

            Faridah lefordult jobbra és a rozsdás villamosokat leelőzve áthajtott a piroson. Az utca felé pillantott. A gimnázium előtt mentőautó áll, plusz két járőrkocsi. Hallotta, hogy két tanárt megöltek. Sok a sérült. Még mindig helyszínelnek. Faridah is ebbe az iskolába járt. Arról álmodott, hogy egyszer lesz egy saját étterme. Egy jó közel-keleti konyha. Az iraki származású szülei megtanították mindenre. Egy kis gyros büfében dolgoztak, és néha ő is besegített. Egy nyugodt, szép környéken akart éttermet nyitni, ahová felvette volna a szüleit is. Ám erről lekésett azon az éjszakán. Amikor betört hozzájuk az a banda. Faridah végignézte, ahogyan… Ahogyan lelövik őket.  

            - A küldetésre figyelj – parancsolta magának halkan.

            Lefordult balra a Gyár utcába. Kikapcsolta szirénát és a villogót. Lassított az omladozó épületek között, az egyik fehér villamos lassan haladt el mellette. Felnézett a törött üvegű épületekre. Az ablakból egy szőke kislány nézett ki ijedten, aztán gyorsan visszarejtőzött. Faridah jobbra indexelt és a sínpályán áthaladva a kőtörmelékkel teli homokútra hajtott. A homok alatt aszfalt van, gondolta magában. A romos utca épületei úgy néztek ki, mintha egy megkezdett lebontás területén járna.

            - Figyelem! – szólalt meg egy női géphang a műszerfal felől. – Harmadik fokozatú veszélyzónába lépett!

            - Tudom – súgja Faridah és megállt a járművel egy busz roncsánál.

            Elővette a fegyverét. Ha most meg kell halnia, akkor meg kell halnia, gondolta magában. Már évekkel ezelőtt megbékélt ezzel. És abban a pillanatban valaki a szélvédőre zuhant és betörte az üveget. Hirtelen golyók záporoztak felé, betörtek az ablaküvegek tőle jobbra. Gyorsan kinyitotta az ajtót és kivetődött a törmelékek közé. Az épületből tüzet nyitó bűnözők nem kímélték, megállás nélkül sorozták. Esélye sincs. Itt a vég. Mosolyogva nyugtázta magában, hogy nem is kár.

            Végül csend lett. Még néhány pontos lövés és fel is robbant volna a járőrkocsi. Faridah higgadtan nézett konténerek felé, melyek színültig teltek hulladékkal. Néhány lépésnyire van. Magában háromig számolt. Felpattant, kettőt lőtt az épület felé, aztán szaladni kezdett a kiszemelt fedezék felé. Két lövés.

            De nem találták el. A kukát lőtték egy darabig, miközben felszerelte a távcsövet a nagy pisztolyára.

            - Tudom, hogy hol vagytok – súgta. – És azt is, hogy ketten. Elárultátok magatokat. Köszi. Ígérem, gyors leszek.

            Elővett egy füstgránátot, kibiztosította és tőle balra egy sportkocsi roncsához hajította. Az hatalmasat durrant. A lövések arra irányultak.

            - Második emelet – súgta Faridah. – Kilenc óránál voltak. Oké.

            Felemelkedett és hulladékok között becélozta az ablakban álló símaszkos támadókat. Amatőrök, gondolta magában. Meg vannak ijedve. Ezért nem gondolkoznak. Becélozta baloldalit.

            Meghúzta a ravaszt. Talált. Hanyatt vágódott. A jobbra lévő megdermedt, de esélye sem volt. Faridah nyugodt szívvel egyenesedett ki. Könnyű és gyors. Ha mégis van még egy valaki ott, akkor neki vége.

            - Nem baj – súgta.

            Higgadtan, lassan lépdelt a kocsijához. Kit dobtak le onnan? Amikor odaért, a nyugalma véget ért. Behunyta a szemét. Nem akarta elhinni. Nagyot sóhajtott, aztán újra kinyitotta a szemeit. Azok a szép kék szemek a borús eget figyelték. Az arc, ami mindig olyan reménykedő, becsületes volt, most mozdulatlan. A srác, akivel régen együtt kosaraztak, együtt tervezték a jövőjüket. Csak úgy viccből mindig, hiszen tudták jól, hogy jövő itt nincsen. De mégis olyan boldoggá tette őket.

            - Lóri – sóhajtotta Faridah. – Mondtam neked. Miért nem hallgattál rám?

            Megfogta a régi jóbarátja kezét. Belenézett az élettelen szemekbe. Mondani akart valamit neki, de nem tudott. Nem mert megígérni semmit. Semmit. Ebben a kerületben ez felesleges.  

            Ez itt pokol kapuja.

2024.április 27.

Budapest