Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

7.évad/5.rész

Halvány remény és a jéghideg valóság

            A két jármű déli irányból érkezik a közeli kis útról, alig néhány percünk maradt arra, hogy eltűnjünk innen. Amanda beindítja a járművet, én pedig – tudván a helyem – hátra szaladok a nehéztüzérségi székbe. Becsatolom a biztonsági övet, lehúzom az összekapcsolt, két egymás melletti monitort és a székhez kattintva rögzítem magam előtt. Vetek egy pillantást a táskámból engem figyelő róka felé. Retteg. Én is.

            Amanda kikanyarodik a kis hóval takart homokútra, én eközben gyorsan bekapcsolom a monitorokat és karokkal ellenőrzöm a célkereszteket. Remek, elvileg pontosak, nem fognak félrehordani, ha hihetek a rendszernek. A baloldali kijelzőn megjelent térképen figyelem a felülnézetből látszó járműveket. Továbbra is az úton haladnak és hamarosan le fognak kanyarodni utánunk.

            Aztán hirtelen eltűnnek a képről. Ledöbbenek. Csak a mi járművünket látom, ahogyan kitörve az erdőből egy másik kis úton haladunk egy kereszteződés felé. Hová lettek ezek? Hátrapillantok Amandára.

            - Eltűntek! – szólok oda neki.

            - Igen – erősít meg. – Látom én is. Elénk akarnak vágni.

            - Eddig miért nem voltak leárnyékolva?

            - Mert ez egy taktika része. Össze akarnak zavarni minket.

            - Rendben. Figyelek mindenre a környéken.

            - Helyes. Bármi, ami nem odaillő, gyanús lehet.

            - Állítólag ez egy minden képzeletet felülmúló járgány. Hogy-hogy nem látjuk őket?

            - Mert az árnyékolás az árnyékolás maradt. Inkább figyelj. És készülj.

            Hol a térképre, hol pedig lövegtorony éjjellátó üzemmódra váltott kamerájára pillantok. Éjjel egy óra múlt hét perccel és a környéken aligha kaphatunk segítséget. Túl messze van az ellenállók a legközelebbi helyőrsége is. A régi bajtársaiméról nem is beszélve – akik szemében én már nem egy eltűnt kadét vagyok, hanem szerintem már ellenség. Angéla! Inkább koncentrálj a jelenre!

            Valahonnan az erdő felől előzhetnek be minket. Szóval párhuzamosan haladhatnak mellettünk. Nyilván azokkal a páncélozott, speciális járművekkel sorra tarolják le a fákat. Annak pedig jele van. Tőlem balra fordulok a székkel. A fák egyre csak ritkulni kezdenek. Három romos házat pillantok meg, mögöttük pedig az erdős domb terül el. Jobbra fordulok. Ott is eltűnnek a fák és egy füves domb jelenik meg. Nimród és csapata lehet akár mögötte is. A térképre nézek. Hamarosan egy útelágazáshoz érünk.

            Ekkor megreccsen felettünk a hangszóró.

            - Halihó! – hallom Nimród hangját. – Lányok? Hallotok engem?

            - Ezt meg hogy csinálja? – súgom elé.

            - Láttok engem? Nem, mi? Pedig én látlak titeket. Ó, igen. És bár a kamerátokra nem tudtam rácsatlakozni, mégis szinte előttem van, ahogyan döbbenten figyeltek rám. Amanda, te tuti már mosolyogsz egy kicsit. De Angéla… Ő biztosan úgy néz a monitorokra, mint annak idején az én megboldogult szomszédom macskája. Aztán lassan jön az a bizonyos leopárd. A mélyen nyugvó gonosztevő felszínre jön.

            Amanda elneveti magát.

            - Olyan jó, hogy itt vagy! – mondja hirtelen hidegséggel. – Most végre benyújthatom a számlát.

            - Sejtem, miért! – vágja rá az ezredes. – A nagybátyád miatt! Eltaláltam? Szegény Bandi bácsi. Úgy sajnálom. Igazán kár érte. De hát ilyen az élet, Amanda. Nem? Mondjuk, megnyugtatlak, ő még ma is élne, ha te nem mész oda.

            Feszült csend. Szinte látom magam előtt a hadnagy ijesztő, haragvó tekintetét. Nimród azonban nem áll le, folytatja:

            - Hoppá! Elnézést, tévedtem. Ezzel most nem enyhítettem a gyászon, igaz?

            Látok tőlem jobbra egy villanást a dombok mögül.

            - Amanda! -kiáltom előre. – Rakéta tizenegy óránál!

            A miskolci legenda a fékre tapos. A rakéta alig pár méternyire süvít el a jármű orra előtt és a távoli domb fái közé repül és lángok csapnak fel az éjszakába. Mi kis híján kifarolunk és vészesen közel kerülünk az árokhoz. Ha most felborulunk, mindennek vége. Ám szerencsére Amanda egyenesbe hozza a járművet.

            Én jobbra fordulok és megpróbálom bemérni pontosan merről jöhetett a támadás. A középső ujjammal a kar alsó gombjára nyomok és ezzel elindítok egy rakétát. Aztán még egyet. És egy harmadikat. Azok a domb felett átrepülve zuhanni kezdenek és ahogy haladunk egy puszta váltja fel a képet, ahol jól látni a közeledő járművet. És már azt is, hogy egyetlen rakétám se talált célba.

            Amanda balra fordul az elágazásnál Perkupa irányába. A másik speciális jármű pedig észak felől közelítve vesz minket üldözőbe. Végig a nyomunkban voltak az erdőn és a kis havas utakon keresztül. Becélzom a mögöttünk haladó járművet, ám az gyorsabbnak bizonyul. Elindít felénk egy rakétát.

            Amanda jobbra sorol és így nem találnak el minket. Azonban felgyorsulnak és erőteljesen nekünk csapódnak. Hiába a páncél, megérezzük. Imbolyogni kezdünk, én pedig próbálom valahogyan rajta tartani a célkeresztet az ellenségen. A kanyarban kifarolunk és kis híján nekicsapódunk a szalagkorlátnak, ami mögött az árokba zuhannánk. Ám szerencsére a hadnagy visszanyeri az uralmát a jármű felett.

Én viszont az ellenséges harckocsi orra alá célzok a jobb kerekére. Mivel, látják a lövegtorony mozgásából, hogy mire készülök, ezért átsorolnak a másik sávba. Ügyes. Nekem így is jó.

            - Nem ússzátok meg! – súgom magam elé és jobb első kerék felé célozva elindítok egy rakétát.

            Eltalálom, mire az a robbanással egyidőben a levegőbe repül, kettőt-hármat pörög és tőlem jobbra egy fának csapódva az árokban köt ki.

            - Szép volt, Angéla! – kiáltja hátra Amanda.

            Dehogyis. Ők csak ijesztegetés céljából használnak rakétát, mivel a járművünk kell nekik. Ha ez el akart volna intézni minket, akkor simán megtehette volna. Ezt könnyű kihasználni.

A másik ekkor megjelenik az úton és szélsebesen üldözőbe vesz minket. Szerintem azon utazik Nimród is. Szinte érzem a gonosz jelenlétét.

            - Milyen ügyes ez az Angéla! – harsogja derűsen Nimród. – Milyen kár, hogy nem lesz kegyelem.

            - Nem is lesz! – kiáltom neki.

            Három rakétát indítok feléjük, de mivel egyirányba lőttem, a sofőr könnyedén kikerüli mindent. Haragból támadtam, ezt sosem szabad. Hideg fejjel kell, akár egy sakkmester. Vagy egy harcművész. Igen, Niki ezt tanította nekem. Gyerünk, Angéla! Mutasd meg, hogy ragadt rád valami tudás!

Még van bőven rakétánk, de nem kéne pazarolnom. A forgótárakkal golyózáport zúdítok a szélvédőjük felé. Tudom, hogy nem viszik át lövedékek, de elég frusztráló lehet a volán mögött ülő katonának, hogy állandó villanásokat lát a kis üvegen keresztül. Ha kellően tapasztalatlan, akkor a mellette ülő navigátorral se tud együttműködni rendesen.

            Átsorol a szemközti sávba. De én követem őt.

            - Amanda! – kiáltom hátra. – Taposs bele!

            A jármű felgyorsul. Elvigyorodok. Milyen gonosz vagyok. De nem érdekel. Három rakétát indítok a jármű oldalába. A sofőr kétségbeesetten próbál visszatérni az előző sávba, de már késő. Mind a három lövedék betalál és a robbanás után a speciális jármű a tetejére borul, csúszás közben leszakad a tornya, majd áttörve a szalagkorlátot egy árokban köt ki.

            - Kellett neked hősködni, Nimród? – kiáltom magam elé.

            - Ez gyönyörű volt, Angéla! – dicsér meg Amanda.

            - Menjünk vissza értük!

            - Nem lehet!

            - Miért nem? Nimród ebben a harckocsiban volt!

            - Nem, Angéla. Nem abban. Nézz csak fel!

            Rémülten fordítom felfelé tornyot. A képen már látom a denevérszerű árnyat az égen. Egy drón. Azzal kapcsolódhatott rá a frekvenciánkra. Egy villanás jelzi, hogy elindított felénk egy rakétát. A lövedék célkeresztembe kerül és kettőt is lövök felé. Az ellenséges rakéta félúton megsemmisül.

            A drónt is ki akarom lőni, ám az egy nagy félkört leírva megfordul és szélsebesen eltűnik a látótérből.

            - Meglógott! – kiáltom.

            - Hadd menjen! – szól hátra Amanda. – Kiiktattam a problémát. Nem tud már követni minket és kapcsolódni sem.

            - Tudni fogja merre megyünk!

            - Nem! Nyugodj meg! Minden rendben! Kerülőúton megyünk haza. Gyere előre! Nincs vész.

            - Biztosan jó ötlet? Ne őrködjek?

            - Nem kell.

            Kicsatolom a biztonsági övet, feltolom a monitorokat, aztán felállok a székből és előre megyek. Leülök a műszerfal előtt Amanda mellé. Látom, hogy nyugodt. Egy cseppet sem dühös. Inkább mintha büszke volna rám.

            - Nagyon ügyes voltál – mondja és lövell felém egy mosolyt.

            - Dehogy – súgom.

            - De igen. Jó katona vagy.

            - Csak nem akartak eltalálni minket. 

            - Akkor is elintézted őket.

            - Ismét üldözőbe vesznek majd. Könnyen meg fognak minket találni.

            - Mi azt nem hagyjuk, Angéla. Mi egy jó csapat vagyunk. Majd elmondom a többieknek, hogy milyen ügyes voltál. Bár így is tudják.

            - Felesleges. Utálnak engem.

            - Nem utálnak. Csak még kell nekik egy kis idő.

            - Csupán te meg Kiyo hisztek bennem.

            - Ez nem igaz. Márk és Ákos is hisz benned. Ágota is.

            - Pedig pont ő utál a legjobban.

            - Nem. Ágota zárkózott típus. Nem enged magához túl közel senkit és nem mutatja ki egykönnyen, hogy ha kedvel valakit.

            - Nem várom el, hogy kedveljen. Kölcsönösen utáljuk egymást. És ez így van rendjén.

            - Egyszer majd beilleszkedsz.

            Vetek felé pillantást.

            - Ahogy egyszer megmentem a te lelkedet is – mondom halkan, de azért magabiztosan.

            - A tiédet kell – vágja rá.

            - Miért kéne?

            - Ne hidd, hogy te nem szorulsz arra, hogy megmentsenek.

            - Nekem nincs lelkem. Én nem vagyok semmi. Az a lány, aki voltam, az meghalt a szüleivel lassan négy éve.

            - Ebbe ne menjünk bele.

            Be is fejeztem. Jobb, ha nem vitatkozok vele. Hirtelen haragú és iszonyatos feszültséget tud teremteni maga körül. Nem mintha nem tudnám azt is elviselni könnyedén, de jóban kell lennem vele, mivel rajta kívül csak egyetlen barátom van a zsoldosok között. Kiyo. Igen. Akinek szamurájok az ősei. És az a bölcsesség is árad belőle. Ha valaki, hát ő hiányozni fog, miután megszökök.

            - Kapcsold be a rádiót – utasít Amanda.

            - Melyik frekvenciára állítsam? – kérdem automatikusan.

            - A Belföldi Fegyveres Erőkére.

            A régi bajtársaim, gondolom magamban. Bekapcsolom a rádiót és a közeli helyőrségek egyik frekvenciájára állok.

            Egy férfi hangját hallani: - A délkeleti szektor felől érkező jármű azonosítsa magát! Felszólítom, hogy csökkentse sebességet!

            - Itt Szentesi Nikoletta, őrmester – hallom a Nővérem hangját.

            Ledöbbenek. Ilyen csak a mesékben van. Ilyen, hogy pont akkor és pont abban a pillanatban kapcsolom be…

            - Csökkentse a sebességet! – parancsolnak rá. – Átvilágítjuk! Azonosítás rendben.

            - Csökkentem – veti oda Niki a tőle megszokott gúnyos hangon. – Így jó?

            - Igen. Átvilágítás rendben.

            - Nagyszerű. De ha gondolod, haver, leállok és tolom a járművet. A megbízásom pedig csatolva. A keresett személy, Újszigeti Angéla kadét. A helyi sztár, Tóth Amanda hadnagy fogságában van és…

            Amanda lekapcsolja a rádiót. Feszült csend telepszik ránk. Felé sem kell fordulnom, hogy tudjam, mennyire dühös. Én viszont boldog vagyok. Néhány másodpercig. A Nővérem nem adta fel. Eljön értem. És ami a legjobb, végre újra hallhattam a hangját! Aztán jön a kegyetlen valóság.

            Minden bizonnyal Nimród is hallhatta ezt.

            És most dörzsöli a tenyerét…

folyt.köv.

2024.április 6-12.

Budapest