Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

6.évad/12.rész

Könnyek

            Amanda végül vihogva hagyott magamra. Még a zombi is ment utána. A monitorokat figyeltem megsemmisülten. Azt mondták, visszajönnek, de lehet, hogy már csak Judit néz be hozzám. Akkor majd eldől a sorsom. Nem érdekel. Fáj a fejem és szédülök is. Nem vagyok biztos még abban sem, hogy ez a sötét, kijelzőkkel teli szoba egyáltalán létezik-e. Talán egy álomban rekedtem.

            Hátradőlök a székben. Behunyom a szemem.

            - Édesem – súgja egy ismerős hang valahonnan. – Kicsi kincsem.

            Kinyitom a szemem. A vezérlőpult félhomályából egyszer csak anya lép elő. Hosszú szőke haja kiengedve és az orvosi köpenyét viseli. A mindig kedves mosolyával lépdel felém, amiből olyan szeretet árad, amilyet soha mástól nem láttam. Megáll felettem. Meg sem tudok szólalni. És tudom, hogy ez csak álom lehet. Vagy mégsem? Hallottam koppanni a cipőjét. És olyan valóságos, hogy itt van velem.

            Leguggol hozzám. Látom a ruháján az azonosítókártyáját. Rajta fényképe és a neve: DR. NAGY HELÉNA. Pont ilyen volt a kártyája. Ennyire nem lehet hiteles egy látomás. Vagy igen?

            - Anya – súgom és előre hajolok.

            Anya megérinti az arcom. Jó meleg a keze, mint régen. Kedves mosolyával néz a szemembe, miközben kék szemei is úgy csillognak, mint akkor, a boldog békeidőkben. Ad egy puszit a homlokomra, akár az iskola előtt. Azután néz engem. Büszkén. Érzem a könnyeimet, ahogyan patakokban folynak.

            - Anya – súgom.

            - Kincsem - mondja lágyan. – Olyan erős lány lettél.

            - Nem igaz.

            - De igaz. Örülök, hogy Niki rád talált. Nagyon hálás vagyok neki. Annyira szeret téged. Olyan, mintha tényleg a nővéred volna.

            - El fogom veszíteni őt.

            - Ő is ettől fél. Hogy elveszít téged. De nem kell aggódnotok.

            Behunyom a szemem, de könnyek olyan erősen áradnak, hogy újból kinyitom. Anya a sztetoszkóppal hallgatja a szívverésem. Utána észreveszi, hogy figyelem. Kuncog egyet, aztán visszarakja a műszert a zsebébe.

            - Mindig elvetted tőlem – súgja, miközben megfogja a kezem. – Hallgattad a saját szívverésed. Először olyan meglepett voltál közben, mert nem tudtad, ez hogyan lehetséges. Utána mindig csak nevettél. Apáddal akkor még azt hittük, te is orvos leszel majd, mint mi. De, amikor láttuk, mennyire felcsillan a szemed a könyvek láttán, sejtettük, hogy neked valami más terved van. Minden könyvet el akartál olvasni. Van is az fénykép, amikor egy könyvesbolt fotelében ülsz és fejjel lefelé olvasol egy könyvet.

            Halkan nevetek és sírok egyszerre.

            - Emlékszem – rebegem.

            - Imádtad a verseket – folytatja anya. – Aztán titokban elkezdtél írni is. Én mindig elolvastam. Apád is.

            - Lebuktatok vele. Láttam, amikor a konyhában olvassátok.

            Ad egy puszit a homlokomra. Utána magához ölel.

            - Egy dolgot tudnod kell – kezdi. - Büszkék vagyunk rád most is. Erős, nagyszerű lány vagy. Mindig is az voltál. Mindenki tudta, hogy különleges vagy. Ahogy néztél az emberek szemébe. Mindenki megnyugodott tőled. A mama is mondta, hogy egy kisangyal vagy. Egyedül Vince mondta, hogy egy kisördög.

            - Nem tudtam őt megmenteni – tör ki belőlem. – Vince miattam halt meg.

            Ekkor anya elenged és a szemembe néz. Szelíden, de határozottan.

            - Nem, kincsem - súgja. - Ez nem igaz. Mindent megtettél érte. És Niki is.

            - Mond meg Vincének, hogy szeretem – súgom elcsukló hangon. – Mond meg apának is.

            - Tudják, kincsem. Tudják. Ők is szeretnek.

            Elmosolyodik és ismét magához ölel. Kisírom magam. Hosszan. Kitör belőlem az elmúlt három év nyomora, félelme. Utána pedig nem akarom behunyni a szemem, mert attól félek, anya eltűnik. Tudom, hogy ez nem a valóság, mégis a pokol elől menekülve kapaszkodom belé.

            - Túl régóta van sötétség – súgja a fülembe. – Tudom. Neked is sok. Mindenkinek sok. De hidd el, egyszer minden rossz véget ér. Neked pedig nagyon szép jövőd lesz. Híres írónő leszel. Kígyózó sorok állnak majd a dedikálásodon. Én látom most is. Látni fogod te is. A boldogságod elkerülhetetlen. Nézz azért majd körbe. Ott leszünk apáddal és figyelünk. Ott lesz a Vince is. Ott fogunk csillogni a fényben.

            - Néha láttalak titeket az égen – súgom.

            Anya halkan nevetni kezd.

            - Azokra a hajszárító alakú drónokra gondolsz? – kérdi.

            - A fényeik – mondom, de én is mosolygok már.

            - Jól jött volna néha egy olyan hajszárító. Pláne akkor, amikor rendre elkéstem a céges bulikról.

            A szemembe néz. Hosszan néz.

            - A te kis bölcs szemeid - súgja. – Mindent észreveszel. Mindent, mindenki szemében.

            Magához ölel.

            - Élned kell – súgja a fülembe. – Élned kell. Élned kell.

            A szavai visszhangzanak a fülemben, ahogyan kinyitom a szemem. Anya eltűnt. Álom volt. Mégis mintha valóság lett volna. Valami koppan az egyik asztalon. Látom, amint Judit leveszi a zöld sisakját. Rövid fekete haja van. A barátságtalan, gyanakvó tekintetével fordul felém. Eközben oda se nézve felemeli rókámat.

            - Ez minek neked? – kérdi fagyosan.

            - Kell – mondom erőtlenül.

            Az asztalra dobja és tesz felém egy lépést. A szigorú fekete szemeivel bámul le rám.

            - Kadét vagy – bólint. – Jól sejtettem. Csak rád kell nézni.

            - Mi bajod van a kadétokkal? – kérdem.

            - Ó, semmi. Csak rosszabbak vagytok, mint a katonák.

            - Ez nem igaz.

            - Dehogyisnem.

            Leül velem szemben. Elővesz egy pisztolyt és azt nézegeti.

            - Én döntöm el, mi lesz veled – mondja, miközben fel sem néz. – Jogom van hozzá. Meg fogod bánni, hogy nem mentél el Amandával.

            - Már el is mentek? – kérdem, nem törődve a hatalmaskodásával.

            - Még nem. Még segítenek megtalálni a bajtársaidat. Aztán miután elvégeztük a munkát, visszatérünk rád.

            - Nem érdekel, mi lesz velem.

            Gyűlölettől csillogó szemekkel pillant fel rám.

            - Azt majd meglátjuk – veti oda nekem.

            - Ha elveszítem a Nővéremet, akkor már nem érdekel semmi – mondom.

            - Nővéred?

            Felnéz rám, miközben kibiztosítja a fegyverét. Nagyot nyelek. Ezt nem kellett volna kimondanom.

            - Igen – felelem végül.

            - Nem lehet a nővéred – rázza meg a fejét.

            - Már a Nővérem.

            - Értem.

            Becéloz a fegyverével. Hosszan tartja felém. Egy pillanatig azt hiszem, hogy csak viccel, aztán egyre biztosabb vagyok benne, hogy lőni fog.

            - Bumm – súgja. – Bumm.

            Olyan gyűlölettel néz rám, mintha minden rosszról, ami történhetett vele, arról csakis kizárólag én tehetnék. Aztán elteszi a fegyvert. Ismét egy örökkévalóságig tartó ideig bámul rám. Eszembe jut az idős bácsi szavai a könyvesboltból, amikor Juditról beszélt. „Kerüljék el. Az a nő nagyon veszélyes.”

            - Min gondolkodsz? – kérdi olyan megvetően, mintha valójában képtelen volnék ilyesmire.

            - Semmin – felelem.

            - Felesleges tervezgetned. Innen nem jutsz ki élve. Ha életben is hagyunk, akkor is itt fogsz maradni.

            - Inkább a halál.

            Megvonja a vállát.

            - Felőlem – veti oda nekem.

            Egyenesen a szemembe néz. Mint ott az úton. Hirtelen felpattan és miközben le sem veszi rólam a szemét, mögém sétál. Megragadja a vállaimat és a szék támlájára lök. Lassan felém hajol és a felettem lévő lámpa fényétől, csak Judit fejének körvonalait látom. Olyan, akár egy démon.

            - Dolgozni fogsz – súgja. – Tanulni is. De utána mész munkába. Így fogsz vezekelni. Én fogom leellenőrizni. Hat óra oktatás, aztán négy óra munka. Mondjuk egy üzletben. Akár abban a könyvesboltban, ahol bujkáltatok.

            - Mi? – rettenek meg.

            - Igen. Az egyik drón felvételén láttuk. Abból a boltból jövök. Már nincsen tulajdonosa.

            - Ne. Ugye nem…?

            - De igen. Én intéztem el. Személyesen. Gyors volt. Magyarázkodni akart, de csak két mondatra futotta.

            - Te szörnyeteg!

            - Nem én. Ő volt a szörnyeteg.

            Azzal megkerüli a széket és látszik, hogy felrobban a dühtől.

            - Én vagyok a felelős az itt élő emberek biztonságáért – kezdi fegyelmezetten, miközben csakúgy szikráznak a fekete szemei. – Én és bajtársaim nap mint nap az életünket kockáztatjuk értük. Aki pedig veszélyezteti ezt, annak büntetés jár. Én pedig csak egyetlen büntetést ismerek. Pont azt kapta az a szerencsétlen.

            Leül a székre és olyan hirtelen hajol előre, mintha nekem akarna ugrani.

            - Egyedül veled kivételezek – mutat rám. – Igen.  Meg kell tanulnod, hogy mindennek ára van. Káoszt okoztatok a kolónián. Megfizeted az árát. Meg ám. Az utolsó fillérig. Hétvégén pedig a bázist fogod takarítani. Én fogom leellenőrizni a munkád minden egyes mozzanatát. És miközben dolgozol, lesz időd gondolkodni.

            Lehajtom a fejem.

- Nézz rám! – kiált rám Judit. - Ne a földet nézd! Rám nézz! Hallottad? Nézz a szemembe!

            Felnézek. Judit előrehajol.

            - Azt hiszed, olyan okos vagy? – kérdi halkan, miközben csillognak a fekete szemei. – Nem, kadét. Nem vagy az. Olvastam az aktádat. A nagybátyádról is olvastam. Igen, róla. Nagy Vince őrmester. Aki közöttünk volt. Miattad halt meg ő is.

            Iszonyú harag gyúl bennem, aztán gyorsan el is tűnik. Behunyom a szemem.

            - A nagybátyád miattad halt meg – veti oda nekem ismét.

            - Igen – súgom. – Én tehetek róla. Nem tudtam megmenteni. Talán ő volt az utolsó élő rokonom.

            Ismét jönnek a könnyek. Kinyitom a szemem és felnézek Juditra.

            - Én – rebegem. – Én…tehetek…róla.

            A katona elégedetten dől a hátra a székben.

            - Nem vagy reménytelen – mondja. – Ezt már szeretem. A bűntudat megoldáshoz vezet.

            - Ezt már nem lehet megoldani – súgom. – Nem.

            - Dehogynem. Munkával. Szolgálattal. Vezekelni fogsz, kadét. Évekig. És előbb-utóbb megváltást nyersz. Most gyűlölsz, tudom. De később hálás leszel nekem. Hálás leszel ezért a pillanatért. Hálás leszel azért, mert megtanultad, hogyan működnek a dolgok az életben. Teher van rajtad. A bűneid terhe. Ám ezek szépen lassan, kitartó, hasznos munkával leperegnek rólad. Egytől-egyig. Hosszú lesz, de véget fog érni. Nem lesz könnyű, de az életben semmi sem az. Ezt is meg fogod tanulni.

            Előrehajol. Már nem is egy haragvó démon néz rám, hanem egy szigorú anya, aki valójában jót akar.

            - Nem csak te szenvedtél annyit - kezdi lágyan. – És hidd el, nem jár taps azért, mert túlélted azt a borzalmat odakint. És ez korszak sem ment fel semmi alól. A bűneidnek következményei lesznek mindig.

            - Tudom – súgom.

            - Helyes. Még a végén meg foglak kedvelni.

            Elmosolyodik. Bár ne tenné. Rémisztő a mosolya. Szépen lassan el is tűnik az arcáról és a fekete szemei szigorúan csillognak tovább a félhomályban.

            - Nem akarom látni többé, hogy sírsz – sziszegi Judit, miközben hátradől a székben. – Soha többé. Ebben a világban nem sírhatsz, megértetted?

            - Megértettem – súgom és letörlöm a könnyeimet.

            - Sírjanak azok, akik feladták. Te nem fogsz, megértetted?

            - Megértettem.

            - Kemény leszel, megértetted?

            - Megértettem.

            - Vezekelni fogsz, megértetted?

            - Megértettem.

            Kezd elmúlni bennem az elkeseredés. Valamilyen furcsa nyugalom jár át. Mintha oltalom alá kerültem volna. Próbálok ez ellen az érzés ellen küzdeni, de az erősebbnek bizonyul nálam. Juditból bölcsesség árad és úgy néz ki, hogy az agyam az akaratom ellenére is befogadta a szavait. Ám a szívem Nikiért és Ábelért aggódik. Ha valamit nem vehetnek el tőlem, az a lelkem. Nem fogom átadni az emberségemet. Soha. Őrangyalnak születtem. Mások védelmére. Az életet kell mentenem. Mégis úgy érzem, hogy ennek a nőnek van igaza. Mindenben. Hogy az ő gondolkodása az egészséges. Nem, Angéla. Nem az övé. Hanem a tiéd. De mi van, ha mégis igaza van? Nincs igaza. Azt hiszem.

            Valahol lelkem mélyén mégis azt érzem, hogy valaminek történnie kell. Valamilyen hirtelen és kegyetlen változásnak, ami megállíthatatlan hurrikánként söpri el a félelmeimet. Nem, Angéla. Azok örökké megmaradnak. De mi van, ha mégsem? Nem. A félelmeim velem jönnek, bárhová is megyek.

Mégsem folytatódhat így az életem. Sosem fogom a Nővéremet elárulni, nem arról van szó, hanem arról, hogy miután megmenekültünk innen, akkor egy új rendet kell felépítenem a lelkemben. Keménységet. De hiszen az megvan. Igen, megvan, mert nem adom fel. Soha. Egyszerűen képtelen vagyok elengedni a harcomat. Nem tehetem. A Nővérem élete fontosabb az enyémnél.

            - Összezavartalak? – kérdi Judit.

            - Kicsit – súgom.

            - Most alakul át a lelked. Megtörtelek.

            Felnézek a sátáni szemeibe. Kezd tisztulni az agyam.

            - Nem törtél meg – vetem oda neki.

            - Ez most a korábbi éned – vágja rá magabiztosan. – A végét járja. Ezt az utad végig kell járnod.

            - Nem állítasz át magad mellé.

            - Dehogyisnem. Percről percre közelebb vagyok hozzá. Nincs más utad. Kizárólag a helyes utad járhatod. Azt pedig én képviselem. Én és azok, akik újra fogják építeni a világot. És nem csak újraépítjük majd, hanem tökéletesítjük. Olyan világ lesz, ahol többet ilyen katasztrófa, mint ami jelenleg zajlik, nem történhet meg.

            - Mondod te. A gyilkos.

            - Te nem vagy az?

            Lehajtom a fejem. Megsemmisülök a gondolattól is, hogy igaza van.

            - Még mindig azt hiszed, hogy a jó oldalon állsz? – kérdi.

            - Nem állok a jó oldalon – mondom és felnézek. – Jelenleg nincsen jó oldal. Nem létezik. Az majd akkor lesz, ha majd vége lesz ennek az egésznek odakint.

            - Eddig nagyon érett mondataid voltak. Kezdtelek tisztelni egy kicsit. De ennek most vége. Érvelj inkább valami mással.

            - Nem tudok. Én ezt így gondolom.

            - Nem. Te még mindig a jó oldalnak hiszed azt, ahol most vagy. Pedig nem az. Szépen lassan rá fogsz jönni.

            - Nálunk a kolóniákon nem félnek az emberek. Itt igen.

            - Félnek, igen. Tőletek. Hogy mikor bukkantok fel. Eddig béke volt itt.

            - Nem úgy tűnt.

            Judit előrehajol.

            - Sok munka lesz veled – mondja. – De megéri. Megéri, mert látni fogom, amikor majd hálásan pillantasz rám.

            - Soha – vágom rá határozottan.

            - Majd meglátod.

            Ekkor kinyílik az elektromos ajtó és egy magas katona lép be rajta, aki zöld, zárt sisakot visel. Judit feléje fordítja a fejét.

            - Mi az? – kérdi.

            - A hadnagy hívatja önt, őrmester – feleli a férfi.

            - Miért?

            - Nem tudom, hölgyem.

            Judit vet felém egy gonosz pillantást, aztán visszanéz a férfira. Felpattan és megindul az ajtó felé.

            - Nyisd majd fel a sisak rostélyát – szól oda a férfinak. – Idebenn tilos így járkálni.

            - Elnézést, hölgyem – biccent az.

            - Őrizd a lányt, amíg vissza nem jövök.

            - Igenis, hölgyem.

            Judit kilép az ajtón. A férfi felém fordul. Egy darabig feszült csend telepszik ránk. Aztán hirtelen a katona megindul felém. Ahogy közeledik, feltolja a sisakjának rostélyát. Ledöbbenek. Ábel néz rám egy kedves, megnyugtató mosollyal.

            - Kiviszlek innen – mondja.

            - Hol van Niki? – kérdem.

            Lefagy a mosolya.

            - Nem tudom – feleli. – De megkeressük. Ígérem, addig nem megyünk el innen.

folyt.köv.

2023.december 9-15.

Budapest