1376. január, valahol Buda közelében

            Végváry Előd nemes várának alagsorában egy sötét folyosó futott végig a félhomályba vesző ajtóig. A fali gyertyák fényeiben csillogtak a cellák rácsai, ahol a vár urának ellenségei sínylődtek, mielőtt a valódi ítélőszék elé kerültek volna – már ha kerültek egyáltalán. Azonban most csak egyetlen ember raboskodott ezen a szörnyű helyen és a folyosó végi ajtó is őérte nyílt ki hangosan nyikorogva. Szabolcs, a nemes barna palástot viselő szolgája érkezett fatállal a kezében, melyben ételt vitt a fogolynak.

            A nagy szakállú férfi valahol a folyosó végén állt meg és egy darab megvetéssel és félelemmel vegyes tekintettel bámult a rácsok mögötti sötétségbe. Leguggolt, majd a rácsok között betolta a tálat.

            - Egyél, amíg lehet – morogta.

            Amikor kiegyenesedett, hallott egy csosszanást odabentről. Majd halk lépteket, melyek rövidesen abbamaradtak. Szabolcs jól tudta, hogy ki az a fiatal férfi odabent és ösztönösen hátrált egyet. Jobb a békesség.

Végül a fogoly hirtelen megszólalt: - Mikor jön haza az urad?

- Hamarosan – vágta rá a szolga. – Te pedig oda kerülsz majd, ahová való vagy. A pokolra.

            - Ezt ő mondta neked? – kérdezte halkan, szinte suttogva az alak.

            - Ő bizony.

            - Mindezt az Úr és a királynak nevében?

            - Úgy.

            A fogoly halkan kuncogott. Szabolcs ereiben megfagyott vér attól a hátborzongató kacajtól.

            - Tudom, ki vagy – folytatta az alak a sötétben. – Látom a lelked. Hallom a gondolataid. Nem hibáztatlak. Végváry azt teszi veled, amihez a legjobban ért. Kiemelt a jobbágyok közül és hajlékot nyújtott neked a várában. Mindezt azért, hogy aztán folyton folyvást azzal zsaroljon, hogyha hibázol, visszakerülsz a földjeire. Te pedig bármit megtennél azért, hogy oda többé ne kelljen visszatérned.

            - Honnan veszed ezt? – förmedt rá a szolga.

            - Tudom, Szabolcs. Egy rettegés az életed. Néha azt kívánod, bár sosem tudtad volna meg, milyen is várban élni, mert akkor nem félnél visszakényszerülni oda, ahol mindig is éltél. Igazságtalanul.

            Szabolcs kezei ökölbe szorultak.

            - Mit akarsz ezzel? – sziszegte dühösen.

            Ekkor a sötétből megjelent a mindössze huszonöt esztendős, rövid szőke hajú, jóképű férfi arca. Sejtelmesen elmosolyodott, a rémísztő kék szemeiben pedig megcsillant a téboly. Szabolcs szinte kővé dermedt a félelemtől, úgy érezte mozdulni sem bír. Az a félelmetes tekintet teljesen megbénította. Maga a rettegett Palkovics Levente lovag állt előtte, akiről az a hír járta, hogy boszorkányokkal él együtt a várában. Hogy birtokán démonok és kísértetek dolgoznak, akiket pokolból kéretett magához. És most itt állt előtte annak a várnak az ura és annak félelmetes mosolya ijesztő hirtelenséggel tűnt el és a helyébe már az együttérzésnek, a kedvességnek jelei kerültek.

            - Ne félj tőlem – nyugtatta halkan Levente. – Mindössze együttműködést kérek tőled.

            - Együttműködést? – kérdezett vissza Szabolcs.

            - Bizony. Az én jobbágyaim a váramban élnek. Csakúgy a tőlem menedéket kérő szegények. Az én kapum mindenkinek nyitva áll. A hűségért a legjobbat adom. Nem kell istenként tisztelned, csak engem kell elfogadnod uradnak és nekem kell szolgálnod. Nekem ennyi elég. Cserébe vendégem leszel az összes lakomán és bizony lesz helyed az asztalomnál neked is. Ha pedig bajba kerülsz, én leszek az első, aki a segítségedre siet. A váram összes lakója így él velem. Olyanok vagyunk, mint egy család.

            - Én egészen mást hallottam rólad. „Iszonyat lovagja”.

            - Szeretem ezt a nevet. De nem azt jelenti, amit a Végváryhoz hasonlók összehordanak rólam. Gyűlölnek engem. Mert én más vagyok, mint ők. Mert én hiszek minden emberben. Ahogyan benned is, Szabolcs. Tudom, hogy te jó ember vagy. Tudom, hogy titokban ételt viszel a jobbágyoknak. Nemesebb lélek vagy, mint az urad. Sokkal többet érsz. Engedj ki innen és esküszöm neked, hogy olyan életed lesz, amire eredendően méltó vagy. Csak egy lépés választ el ettől, Szabolcs. Csak egyetlen lépés. Csak egyszer kell bátornak lenned.

            Szabolcs néhány pillanatig komolyan fontolóra vette a dolgot. Magával vinné abba a várba az összes jobbágyot Végváry földjéről. Ezzel megmentené őket ettől a zord téltől is. Ám nem hitt Leventének. Tudta jól, hogy ez az ember remekül tud hízelegni, ám a szavai mögött nincs más, mint maga az ördög.

             Ekkor ismét nyílott az ajtó és a páncélt viselő morcos őrök igyekeztek feléjük a súlyos lépteikkel. A cellához érve félrelökték Szabolcsot, aki a poros kőpadlóra zuhant. Kinyitották a cella ajtaját és kirángatták onnan a fekete szövetruhát viselő Leventét. Az iszonyat lovagjának kék szemei találkoztak az ő barna szemeivel.

            - Nemes lélek vagy – súgta Levente. – Maradj ilyennek.

*

            Levente a padlón kötött ki. Felnézett a vár tágas termében álló hosszú asztalra, melynek végében ülő, harmincegy esztendős, hosszú fekete hajú, rövid szakállú Végváry Előd éppen mosolyogva kortyolt a borába, a mellette ülő felesége ijedten meredt felé a szép szemeivel. Levente jól megnézte a gyönyörű, kék ruhát viselő, hosszú barna hajú nőt. Ezt látva, Előd felpattant és a páncéljától súlyos lépteivel megindult az iszonyat lovagja felé, miközben szikrákat szórt a szeme dühtől.

            Levente felegyenesedett. Az őrök vissza akarták tolni a földre, de Előd intett nekik, hogy hagyják. A vár ura megállt a teljesen higgadt lovaggal szemben.

            - Mondtam neked, hogy ez lesz – kezdte Előd. – Megöltél egy nemest, csakhogy megint megvédj egy boszorkányt.

            - Még nem láttam a feleséged – pillantott a nő felé Levente. – Gyönyörű nő. Hanga a neve, igaz?

            - Ne merészelj ránézni.

            - Akkor minek hoztad ide? Dísznek?

            Ekkor Előd lekevert neki egy pofont. Levente a földre zuhant és hátborzongató nevetésben tört ki. Aztán a gúnyos mosolyával felnézett a vár urára.

            - A húgom nagyobbat üt nálad – mondta. – De azért nem volt rossz.

            Előd intett az őröknek.

            - Ültessétek oda! – mutatott egy székre a kőfalnál.

            Leventével megfordult a világ és máris székben találta magát. A helyzete ellenére a higgadt mosolyával az őt sajnálkozva figyelő Hanga felé fordította fejét.

            - A férjed nem szeret engem – mondta.

            Előd egy újabb pofont kevert le az iszonyat lovagjának.

            - Ez most jólesett – nyugtázta Levente. – Adhatnál a borodból is.

            A nemes megállt felette és kardjáért nyúlt.

            - Itt és most végeznem kéne veled! – förmedt rá.

            Levente kuncogott egyet.

            - De nem fogsz – súgta sejtelmesen. – Mert akkor mi lesz a holnapi ünnepséggel? Ki fog a máglyára kerülni?

            - Ott leszel – vágta rá Előd. – Onnan pedig mész a pokolba!

            - Nem, barátom. Nem. Én holnap reggel már a váramban fogok reggelizni az új szerelmemmel.

            Azzal Hanga felé pillantott, majd vissza dühös Elődre.

            - Ó, Előd – kezdte, miközben gyilkos fény gyúlt a kék szemeiben. – Tudod, mi vagy te? Egy gyenge, gyáva senki. Most is csak a feleséged előtt fitogtatod erődet, mert mást úgysem tudsz felmutatni neki. Se a királynak. Se senkinek. Te beleszülettél a jómódba. Én nem. És jól ismerem ennek a népnek fájdalmát és haragját. Láttam családokat megfagyni a télben. Hallottam a jajveszékelésüket. Aztán jöttem én és megtettem azt, amit ti soha. Felkaroltam és védelmeztem őket. Visszahoztam őket az élők sorába. Mert megérdemlik a méltóságot és a nekik járó boldog életet. Nekem ez a szenvedélyem, nem pedig képmutatás. Én szeretem az embereket. Mindenkit. A lelküket. Azt, hogy különbözőek. Csodálatosak. Felbecsülhetetlen kincsek. De ez rád nem igaz. Te egy senki vagy. Lélek és értelem nélkül. És ezért megkapod, ami jár neked.

            Erre Előd előrántotta a kardját. Levente szemei pedig citromsárga fénnyel izzottak fel. A vár ura látván ezt, majd kiugrott a szíve rémületében. Az iszonyat lovagja kinyújtotta karját és egy láthatatlan erővel a falhoz repítette őt. Utána egy citromsárga fénycsóvát lövellve az őröket is, akik nekicsattantak a falnak, majd holtan terültek el a földön. Hanga felsikoltott és a terem végébe akart szaladni, ám úgy érezte, mintha kigáncsolná valaki és földre zuhant. Próbált felállni, de valamilyen erő a kőpadlón tartotta.

            Előd a kardjáért kúszott. Eközben Levente ellépdelt a földön heverő őrök mellett és egy a falnál álló hosszú asztalhoz lépett, ahol az ő fekete páncéljai hevertek. Azok megmozdultak maguktól és ő egy láthatatlan erővel magára öltötte azokat, miközben behunyt szemmel mosolygott.

            A vár ura éppen elérte volna a kardját, amikor az megemelkedett és hirtelen négy darabra tört. Előd felkiáltott rémületében. Levente megállt felette, mire ő falnak repült és mozdulni is képtelen volt. Az iszonyat lovagja megállt vele szemben a fekete páncéljában, a citromsárga fénnyel izzó szemeivel.

            - Hagytam, hogy elfogjanak az embereid – kezdte Levente. – Hagytam, mert ennyi dicsőség mégiscsak járt neked. És mert csak így jogos, hogy a vesztedet okozzam. Szánalmas, dicstelen végjáték. Te magad készítetted elő a végzeted. Azzal, hogy örökösen ellenem szítottad a tüzet. Ahelyett, hogy te is mellém álltál volna. Persze, szégyelltelek volna. Benned nincsen emberség. Neked csak a becsvágyad és a hatalmad fontos. Az részegít meg. Milyen szomorú. Pont ez a kettő okozta a veszted. Egy kicsit azért szomorú vagyok, amiért úgy pusztulsz el, hogy nem okultál belőle.

            Azzal Levente kezei citromsárga fénnyel izzottak fel. Lassan közelített vele Előd az arcához, aki próbálta elhajolni előlük, sikertelenül. Hanga hallotta felüvölteni a férjét, aztán egy súlyos, csörömpölő csattanást hallott. Előd holtan terült el a padlón, Levente pedig lassan a nő felé lépdelt.

            Hanga a hátára fordult és látta, amint az iszonyat lovagja sejtelmesen mosolyogva megáll felette. A nő reszketett a félelemtől azoknak a fénylő szemeknek láttán. Menekülni akart, de a láthatatlan erő még jelen volt. Levente a fejét ingatta, majd lassan leguggolt hozzá és mélyen a szemébe nézett.

            - Látom a lelked, Hanga – kezdte. – Benned megvan az erő. Bátrabb vagy, mint bármelyik nemes. Ismered fájdalmat, a félelmet és a nélkülözést. A tenyeremen foglak hordozni. Mellettem szabad és boldog leszel. Férjed, hű társad és védelmeződ leszek. Hacsak nem esküdsz ellenem te is. Mert akkor úgy jársz, mint a már megboldogult Előd. Mondanom sem kell, hogy abban az esetben is ez végzet vár rád, ha most nem jössz velem. A döntés joga azonban a tiéd. Én nem fogok helyetted dönteni.

            Leventét Hanga könnyei sem hatották meg. Továbbra is a sejtelmes mosolyával nézett a nő gesztenyebarna szemeibe. A nő a halott férje felé pillantott, majd vissza az iszonyat lovagjára.

            - Feleséged leszek – súgta Hanga.

            Levente mosolya szélesebb lett.

            - Helyes – biccentett.

*

            Hóvihar tombolt az éjszakában és Levente várának tornyai ijesztő sziluettként ragyogtak a bentről pislákoló fényeivel. A hosszú fekete hajú, negyvennégy esztendős Emese a fekete palástjában ült földön a gyertyák félhomályában. Gyönyörű fekete szemeivel a vele szemben ülő Levente kék szemébe nézett. Hálás volt ennek a férfinak, amiért megmentette őt attól a nemestől. És most megtette, amit az iszonyat lovagja kért tőle. Jósolt neki.

            - Ő hozza majd el a Végítéletet – kezdte Emese. – Gyönyörű nő. A szeme pont olyan, mint a tiéd. A lelke is. Láttam, hogy előtte azonban fogságba esik. Egy fehér épületet láttam az erdők között. Ám jól bánnak vele. Láttam egy rőt hajú nőt. A neve Petra. Védelmezi őt. És láttam még valakit.

            - Kit? – kérdezte halkan Levente.

            - Egy gyönyörű nőt. Egy nála valamivel idősebb nőt. Anna a neve. Úgy szereti majd az unokádat, mintha a leánya volna.

            - Áldottak legyenek eme két nőnek ősei.

            - Családi viszályt is láttam, de a Szilvia nevű unokád hamar rendet teremt.

            - Büszke vagyok rá. És mond, mikor jön el ez a korszak?

            - Évszázadok múltán. Valamikor a kétezres években.

            - Akkor én már nem látom ezt.

            - Dehogyisnem. Végig jelen leszel.

            - Mint egyfajta szellem?

            - Igen. Sőt, több is annál.

            Levente elmosolyodott.

            - Láthatom őt? – kérdezte.

            - Igen – bólintott Emese és ő is elmosolyodott. – Hunyd csak be a szemed.

            Az iszonyat lovagja behunyta a szemét és máris egy másik, számára vadidegen, izgalmas világban találta magát. Látta az unokáját, az akkor huszonöt esztendős, hosszú szőke hajú lányt a fekete, hosszú kabátjában és a vörös farmerjében. Farmer. Igen, így hívják azt. És azt a lovak nélküli, fekete kocsit pedig autónak. Az unokája éppen ahhoz igyekezett egy fénylő épületből kilépve. Benzinkút. A kabátjának zsebében lőfegyver lapult. A lány szemei csillogtak a tébolytól.

            - Mi a neve? – kérdezte Emesétől.

            - Valentina – felelte az büszkén.

Nagyprónay János

AZ ISZONYAT LOVAGJA

2025.január 25-26.

Budapest

Kapcsolódó történet: Nagyprónay János – VALENTINA-SOROZAT

Rajz: AI