Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

8.évad/9.rész

…amikor muszáj küzdeni

            Lángok. És lángok. Hirtelen, mintha már nem is léteznék. Aztán úgy érzem, hogy valójában ez nem is velem történik most, hanem valaki mással. Nem lehetek biztos benne, hogy én, én vagyok-e. Valaki rángat és üvölt. Ismerős a hangja. Valamik röpködnek felettem, talán szárnyasrovarok. Ilyenkor? Hisz tél van, Angéla. Jól tudod, mik ezek. Ezek lövedékek. A lángok pedig egy lángszóróból származnak.

            Felnézek az arcra. Niki az. A Nővérem. Felismerem. Hirtelen felfogom, mi zajlik körülöttünk és azonnal tisztulni kezd a hallásom. Zsolt folyamatosan ostromolja a házat. Azonban hirtelen csend lesz.

            - Most kell, Angéla – súgja Niki. – Gyerünk! Tárat cserél!

            Kinézünk az ablak alól és valóban, az a szörnyeteg éppen a géppisztolya tárát cseréli. A lángszóró tartálya felé pillant. Nyilván az is kifogyhatott. Zsolt arcát bár nem látni a fekete, zárt rostélyú sisakjától, de a mozdulatai árulkodóak. Teljesen nyugodt. Ott áll a hideg és üres utca kellős közepén a terepjárója mellett. Borult időben, de nappal. Igen, alábecsül minket. Nagyon helyes.

            - Most – adja ki halkan a parancsot a Nővérem.

            Felemelkedünk és tüzet nyitunk rá. Zsolt sisakjáról és páncélozott ruhájáról ugyan lepattannak a lövedékek, de imbolyogni, hátrálni kezd. A hevederrel együtt a földre ejti a lángszórót, a tár nélküli gépfegyverét pedig súlyos találat éri, amitől azon aprócska kék villámok cikáznak egyet, majd itt-ott szikrázni kezd. Nem adjuk fel, folyamatosan támadjuk, ő pedig eldobja a gépfegyvert, ami már füstölni is elkezd. Végül a szörnyeteg hanyatt vágódik és kétségbeesetten kúszni kezd a terepjárója takarásába.

            - Gyere, Angéla! – kiáltja Niki.

            A lángokat megkerülve szaladunk ki a szobából. A másik szobában alig három méterre előttünk eldől egy lángoló szekrény, ezzel elvágva az utunkat. Balra nem tudunk kerülni, a jobbra sem. Niki belemarkol a kabátomba és elkezdünk visszafelé futni a szobába. A Nővérem megállít és az ablak széléhez lép. Kinéz az utcára. Én nem látok semmit, ezért csak az arcáról tudom leolvasni, hogy elvileg szabad a terep.

            - Gyorsan! – súgja. – Én megyek előre! Fedezlek!

            Azzal kimászik az ablakon, lő kettőt a terepjáró irányába, aztán visszalép a párkányhoz. Kinézek és látom, amint Zsolt a terepjáró alatt kúszik a jármű hátsó ajtajához. Alighanem egy nehéztüzérségi fegyverért. Ettől pánikba esek és amilyen gyorsan csak tudok, kimászok az ablakon, a Nővérem elkap és a bejárati ajtó irányába szaladunk.

            Megkerüljük a házat és a hátsó kert felé tartunk, ahol látok egy kerítést, mely mögött a másik párhuzamos út húzódik. Amikor odaérünk, egy hangos csattanást hallunk. Olyan, mintha egy ajtó csapódott volna be. A hátsó ajtó. A terepjáró hátsó ajtaja. Zsolt nem adja fel. De mi sem. Most muszáj küzdeni. Egymásért. Meg kell védenünk egymást Nikivel. Meg kell védenem a Nővéremet.

            Mászni kezdünk. Eközben halljuk, amint szalad valaki mögöttünk. Óvatosan lemászunk a havas járdára. Niki int, hogy szaladjak.

            - Fedezlek! – üvölti. – Szaladj!

            - Gyere! – kiáltom.

            - Menj már!

            Szaladni kezdek. Hátrapillantok. Látom, amint Niki tüzet nyit a kerítés rácsain keresztül Zsolt irányába. A hó egy idő után majdnem térdig ér. A szemközti házak előtt járda felé veszem az irányt. Egy fánál megállok és amikor visszanézek látom, amint Niki szaladni kezd felém. Meg akarom várni.

            - Ne várj! – szaladj. – Gyerünk!

            A ház felé nézek és látom, amint Zsolt nekiugrik a kerítésnek és villámgyorsan mászni kezd. A Nővérem visszafordul és tüzet nyit rá. A szörnyeteg éppen átfordulna a kerítésen, amikor két találat is éri a sisakját. Visszazuhan a kertben húzódó, vastag hórétegbe. Nyertünk néhány másodpercet.

            Azonnal szaladni kezdek a járdán, ahol csak a bakancsom feléig ér a hó. Nem tudom, miért, talán mert fák sorakoznak mellettük. Vagy takarított valaki. Talán laknak itt emberek, csak elrejtőztek.

            Niki már mögöttem szalad, én pedig látom az utca végében egy tank roncsa mellett a hóval takart járművet. Tőlem balra, déli irányba néznek.

            - Az lesz az? – kérdem Nikitől.

            - Igen! – feleli. – Egy tank mellett jelezte a rendszer!

            - Szerinted beindul?

            - Be fog indulni!

            - Csak lassan?

            - Nyugodj meg! Nincs más választásunk!

            Hátrapillantok és már látom is, ahogyan Zsolt átlendül a kerítés tetején, majd leugrik. A sisakja felénk fordul.

            - Niki! – kiáltom.

            A Nővérem megfordul és azonnal tüzet nyit rá. Zsolt egy fa mögé rejtőzik. Visszanézek az útra. Aztán hallom a félre nem érthető hangot.

            A rakéta süvítését.

*

            A rakéta az egyik ház felsőszintjébe csapódik, a lángok pedig a széllel haladva felperzseli a járda mentén sorakozó fák közül néhányat. Kiérünk a főútra. A Nővérem tüzet Zsolt irányába.

            Ahogy kiérünk az útra, ösztönösen körbenézek, pedig esély sincs arra, hogy forgalom legyen errefelé. Visszafordulok és látom, amint Zsolt fegyvere szikrákat szórva megsérül. El is hajítja és a térdig érő hóba veti magát.

            Odaérünk a terepjáróhoz. Valóban ez az. Alig bírjuk kinyitni az ajtaját, mert jócskán befagyott. Behuppanunk. Iszonyú hideg van benne, azonnal reszketni kezdünk. Niki benyomja indítás gombot. Semmi. Megint megnyomja. Semmi. Ráüt a műszerfalra, majd ismét benyomja a gombot. A kijelzők újra világítani kezdenek, a motor halkan beindul, megjelenik egy kis monitoron, hogy legutóbb három hete volt használatban. Az energiaszint harmincról ugrásszerűen tizenkilenc százalékra csökken. Azonban kezd meleg lenni.

            A Nővérem balra tekeri a kormányt.

            - Szerencse, hogy télre tervezték ezt a járművet – mondja. – A többi nem bírta volna ki ennyi ideig.

            Balra nézek. Ledöbbenek. Zsolt ott áll járdán a főút sarkánál. Mozdulatlanul figyel minket. Azonnal lenyomom az ablak gombját, lejjebb engedem és tüzet akarok nyitni rá, de csak kattan egyet a pisztoly. Elfogyott a lőszerem.

            A Nővérem a havat felverve kanyarodik a főútra és elindulunk déli irányba. A kijelzőre pillantok. Már csak tíz százalékon áll. Megsérülhetett az akkumulátora. Vagy csak szimplán túl sokáig vesztegelt itt a téli fagyban.

            - Nyugi – súgja a Nővérem. – Túléltük.

            - Mindjárt jön utánunk – súgom és belenézek a visszapillantótükörbe.

            - Nem baj. Azt is túl fogjuk élni.

            Felsóhajtok.

            - Nem jutunk el ezzel Tatabányára, igaz? – kérdem.

            - Nem – feleli Niki. – De közelebb kerülünk hozzá.

            - Igen.

            - Fogjuk fel pozitívan.

            - Igen. Jobb mintha gyalog mennénk.

            - Na, látod. Megy ez.

            Elmosolyodok. Ő is felém pillant mosolyogva. Semmi okunk az optimizmusra, mégis azok vagyunk. Azonban, amikor a táskámból kifelé néző plüss rókámra nézek, ez megváltozik. Lefagy a mosoly az arcomról.

            A róka retteg.

            Belenézek a visszapillantótükörbe.

            Még nem látom Zsoltot.

            De bármikor jöhet.

folyt.köv.

2024.szeptember 7-13.

Budapest

Rajz: AI