Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

7.évad/7.rész

Az otthon közelében

            Niki nem fél. De Ágota sem. Én viszont rettegek. A Nővérem a kígyó szemeivel néz farkasszemet a gonosszal, aztán olyan történik, amitől még hevesebben kezd verni a szívem. Elmosolyodik. Vet felém egy magabiztos pillantást, aztán visszanéz Ágotára, aki sosem fogja feladni.

            - Hazaviszem a húgomat – jelenti ki.

            - Nem viszel te haza senkit – vágja rá ez a szörnyeteg.

            Niki vet felém egy megnyugtató pillantást.

            - Ne félj, Angéla! – súgja. – Hazaviszlek.

            - Túl magabiztos vagy – gúnyolódik Ágota.

            - Rajtad áll most, te hatalmas zseni. Ha most elengeded a húgomat, akkor életben hagylak.

            - És ha nem?

            - Akkor mindhárman meghalunk.

            - Akkor mindhárman meghalunk.

            A Nővérem, miközben Ágota szemébe néz, halkan kacag egyet. Gyanakodni kezdek. Húzza az időt.

            - Ó, Ágota – kezdi gúnyosan. – Annyira bizonyítani akarsz Amandának. Mint a legrégebbi és egyben leghűségesebb harcosa, te akarsz lenni a legfőbb bizalmasa is. Ha jól tudom, jelenleg Márk és Ákos az. Te pedig nem. Valamiért nem. Nem gondolkoztál el azon, hogy ez miért van így? Nem kérdezted meg magadtól?

            Felpillantok Ágotára, akinek megfeszül az arca a haragtól. Nikire céloz. Elég egy hirtelen mozdulat és lőni fog. Aztán a Nővéremre nézek, aki sátáni mosollyal néz a szemébe. Reszketek.

            Ágota kuncog egyet.

            - Mindjárt itt az erősítés – mondja sejtelmesen. – Hamarosan berontanak az ajtón az ellenállók.

            - Igen – Niki. – Megpróbálják.

            Ekkor, mintha azok meghallották volna a párbeszédet, feszegetni kezdik a folyosó végén álló ajtót. Aztán rugdossák, de teljesen hasztalanul, mert nem nyílik ki. Mi ez az egész? Niki zárta be.

            - Központilag lett bezárva – közli halkan a Nővérem. – Egy darabig nem jutnak be ide. Csapdában vagy, Ágota.

            - Valóban? – kérdez vissza ez a szörnyeteg. – Akkor tényleg mindhárman meghalunk.

            - Nem. Te nem így képzelted el a befejezést. Te hősként is akarsz a túlvilágra kerülni. Hogy Amanda méltóan emlékezzen meg rád. Nem pedig így. Nem igaz? Dehogyisnem. Látom, hogy félsz.

            - Nem félek tőled.

            - Te nem szégyelled magad? Nem szégyelled, hogy állítólagos harcos létedre félsz? Nem érzed egy kicsit sem, hogy nem vagy méltó arra, hogy Amanda csapatában legyél? Lehet, hogy nemhiába nem bízik benned.

            - Fejezd be, vagy egy életre megbánod.

            - Én nem félek. Egy ideje már nem is tudom, milyen érzés.

            - Azt majd meglátjuk.

            - Nem fogod látni. Ebben biztos lehetsz.

            Ekkor egy ismerős hangot hallok mögülünk.

            - Tedd le a fegyvert! – adja ki a parancsot Ábel. – Most!

            Ágota keze megremeg. Niki mosolya pedig szélesebb lesz.

            - Hallgass rá, Ágota – súgja. – Legyél életedben először egy bölcs harcos, aki tudja, mikor kell feladni.

            - Sejtettem, hogy ezért vagy ilyen bátor – veti oda neki Ágota.

            - Meglehet. De attól még vesztettél. Tedd le a fegyvert.

            Ágota a földre dobja a fegyvert. Ábel pedig falhoz löki őt. Én még reszketek. A Nővérem elrakja a fegyverét, majd leguggol hozzám. Látom, hogy megcsillan a könny a szemében. Alig fogom fel, hogy itt van velem.

            - Hugicám – súgja elcsukló hangon.

            Kezdek rájönni, hogy ő van itt előttem. És ez nem álom. Ő tényleg itt van. Ő, akit anya és apa küldött, hogy vigyázzon rám. A Nővérem arca, ami a családot, a világot jelenti nekem. Mosolyog, akárcsak anya és apa. Akárcsak Vince. Akárcsak a barátaim. Akkor régen. Itt van az ő arcában mindenki, aki valaha fontos volt nekem. Gyengéden magamhoz ölelem a Nővéremet és kitör belőlem a sírás.

            - Itt vagyok, hugicám – súgja. – Végre megtaláltalak.

            - Tudtam, hogy eljössz értem – rebegem. – Nagyon hiányoztál.

            - Te is nekem.

            Innentől nincsenek szavak. Némán mesélem el neki, hogy mi mindenen mentem keresztül.

            - Mennetek kell – mondja Ábel.

            Niki szemembe néz.

            - Sietnünk kell, hugicám – súgja. – Még ki kell jutnunk innen.

            Ábelre nézek, aki lövell felém egy kedves mosolyt, aztán int nekünk. Hálásan nézek a kék szemeibe.

            - Köszönöm, Ábel – súgom.

            - Ugyan – biccen mosolyogva. – De most sietnetek kell. Találkozunk nemsokára.

            Ágota szkeptikus mosollyal néz végig rajtunk.

            - Esélyetek sincs – súgja csillogó szemekkel.

            Niki lassan, fenyegetően lép oda hozzá. A zsoldos azonban nem fél. Simán állja a tekintetét.

            A Nővérem megáll előtte.

            - Szép kabát – mondja. – Remek kilépő innen.

            - Soha – súgja Ágota.

            Erre Niki arcon üti, mire a nő ájultan terül el a földön.

            - Nem kívánságműsor – veti oda neki.

*

            A folyosón szaladva néhány kíváncsi dolgozóba botlunk, akik látva a kék kabátunkat, azonnal a falhoz állnak rémülten. Olyan végtelennek tűnik a folyosó. Szörnyű. Már két kanyaron vagyunk túl és úgy érzem, sosem jutunk ki innen. Mintha egy labirintusban volnánk. Egyre jobban kezdek elbizonytalanodni.

            Végül egy duplaszárnyú ajtóhoz érünk. A Nővérem belerúg, mire azok szétnyílnak és kijutunk a napos, ámde fagyos időbe. Targoncák és kisteherautók sorakoznak a havas területen, ahol észreveszek egy-két kisebb konténerházat, valamint árukat a raklapokon. Azonban egy lelket sem látok.

            Megkerüljük az egyik kék konténerházat és egy széles aszfaltútra lépünk, melyet balra egy hosszú kerítés választ el a kolóniától. Látom az embereket a túloldalon, akik a fehér konténerházak között sétálgatnak.

            A Nővérem int, hogy lassítsunk. Innentől szépen lassan sétálunk.

            - Nyugi, hugicám – súgja. – Kijutunk innen.

            - Mivel jöttetek ide? – kérdem.

            - Én kocsival. Ábel állítólag egy kisteherautóval.

            - Ezek szerint külön jöttetek.

            - Igen.

            - Tudtátok, hogy itt leszek?

            - Sejtettük. Figyeltük a rádiókat. Aztán a műholddal a zsoldosok járműveit.

            - Szuper.

            Felém pillant azzal a magabiztos mosolyával.

            - Tudod, hogy egy zseni a nővéred – mondja.

            - Igen – mosolygok.

            Persze az öröm nem tart sokáig. Sokkot kapok. Néhány méterre előttünk zárva a kapu és két ellenálló katona áll ott. Már minket figyelnek. Az egyik rádiójába beszél, miközben le sem veszi rólunk a szemét.

            - Nyugi, Angéla – súgja a Nővérem.

            - Majd, ha átjutottunk – súgom.

            - Azt hiszik, hogy zsoldosok vagyunk.

            - És ha nem?

            - Nyugi. Semmi baj nem lesz. Majd meglátod.

            Az egyik katona megindul felénk, a másik pedig belép a bódéba. Próbálok olyan magabiztosan lépkedni, mint Niki. Úgy sétál mellettem, mint akinek az égegyadta világon semmilyen félnivalója nem volna.

            Az ellenálló katonához érünk, aki megáll előttünk. Szkeptikus mosollyal figyel minket a fekete szemeivel. A barett sapkáján csillog a jelkép napfényben. Niki a vállamra teszi a kezét, hogy megnyugtasson.

            - Az áruló odabent van – mondja a katonának.

            - Igen, láttunk mindent – bólint.

            Feszült csend. Felkészülök a legrosszabbra. A férfi odalép hozzám.

            - Jól vagy? – kérdi.

            - Igen – felelem.

            - Szerencse, hogy a bajtársad erre járt. Igaz?

            - Igaz.

            Nikihez fordul.

            - Tóth Amanda állítólag úton van ide – mondja. – Tud erről?

            - Igen – bólint Niki és felmutatja Ágota kommunikátorát. – Az előbb adtam le neki a vészjelzést.

            - Értem.

            - Nos, kienged minket, uram?

            A férfi fürkészően néz a Nővérem szemébe. Hosszú csend következik. A bódéból előlép a másik katona.

            - Át kell engednünk őket! – szól a társának.

            A katonának az arca sem rezdül, továbbra is Niki szemébe néz. Nem hisz neki. Teljesen egyértelmű. A kapu eközben nyílni kezd. Az ellenálló ekkor odafordul, aztán vissza rám. Egyenesen a szemembe. Utána úriember módjára, mesterkélten félreáll és a kapu felé int a kesztyűs kezével.

            Megindulunk a kapu felé. Határozottan. A másik katona a bódé mellett állva figyel minket. Hamarosan a konténerházakkal teli utcán vagyunk és a tömegben sétálunk. A rókára nézek.

            Retteg.

            Valami történni fog.

            Érzem én is.

folyt.köv.

2024.április 20-26.

Budapest