Nagyprónay János

KETTESKE

Hópelyhek. Éjszaka. Az ablaktörlő monoton mozgása és a kietlen, erdőmenti út, ahol már lassan félórája nem jelent meg egyetlen autó sem az ellenkező sávban. A rádióban híreket mondtak. Ő pedig csak a foszlányokat kapta el, miközben újra és újra belemarkolt a szívébe a szégyen.

- Király Valentina, huszonhat éves…két hete szökött meg a Szent Mihály Elmegyógyintézet szigorított körletéből…belső világ hajtja…megölt huszonegy embert…egykori orvosa szerint egy képzeletbeli lény irányítja…Valentina az iszonyat lányának nevezi magát…kezelőorvosa, Dr. Mayer Anna, szintén a szigorított körletben ül…Bachmann Viktor egy szót sem szól elfogása óta…

Kikapcsolta a rádiót. Szelíd kék szemeiben megcsillant a holdfény. Hiába küzd a gonosz ellen. Hiába minden harc, hisz egy elmén osztoznak mind a ketten. Bármelyik pillanatban jöhet a sötétség, mely után tehetetlen szemlélőként figyeli Valentina ámokfutását. Sikoltozik egy gyilkos agyából.

Belenézett a visszapillantó tükörbe. A gonosz szemei most az ő szemei.

            - Még nem tudsz rólam - súgta oda, majd visszafordult a bizonytalan út felé. – De hamarosan találkozunk.

            Ő az igazi Valentina, gondolta mindig. Hisz ez az ő teste. Na és az emlékek? Ez a kérdés volt az, ami ilyenkor teljesen kizökkentette. Nem az övék. Egyik sem. Mégis érzi azt a megmagyarázhatatlan jogot, miszerint ő a kizárólagos birtokosa ennek az elmének, ami az övé és kész.

            Behunyta a szemét. Amikor pedig kinyitotta, engedte végigfolyni azt a könnycseppet az arcán. Máson is osztozniuk kell. Azon, hogy üldözik őket. A rendőrség, a fejvadászok és…Nóri, aki az unokanővére. A lány még nem tudja ezt a szomorú titkot, csak annyit, hogy a vőlegénye gyilkosát keresi.

            - Nem én voltam, Nóri – súgta Ketteske. – Nem én. Hanem ő.

            Letörölte a könnyeit, utána pedig próbált összpontosítani a célra. Valentina minden éjjel betör valahová, ahol végez a ház lakóival. Neki pedig ezt kell megakadályoznia. Úgy kell találnia szállást, hogy amikor Egyeske - legyen ez a neve – magához tér, akkor már egy biztonságos helyen, egyedül találja magát.

            Remek terv, de ez tegnap éjjel sem sikerült. Motelbe nem mehet. Betörni egy üres házba veszélyes – és mi van, ha közben hazajönnek a tulajok? Nem. Gondolkodnia kell tovább. A cél az élet védelme. Fel is adhatná magát az első rendőrkapitányságon, ám akkor teljesen ártatlanul kéne ülnie egy elmegyógyintézetben. Nem. Neki kell legyőznie Egyeskét. Vissza kell taszítania azt a lelket a pokolba.

            Fogy a benzin. A műszerfalra helyezett telefonjára bökött. Megjelent rajta a térkép, mely szerint még bőven időben odaér a legközelebbi benzinkúthoz. Lelassított, majd félre állt az úton. A kesztyűtartóból elővette a lopott személyi igazolványok egyikét, melyen egy szemüveges, vele egykorú szőke lány arcképe nézett vissza rá. Valentina, azaz Egyeske is gyakran használta ezt az utóbbi napokban. A műszerfal alja felőli kis tartókából kivette a fekete keretes szemüveget, melyben szimpla üveglencsék voltak. Az őrült személyisége még egy kreatív boltban vette egy Ajka melletti községben. Feltette, aztán a fekete női barett sapkáját is felvette.

            Belenézett a visszapillantó tükörbe.

            - Egyetemista lány vagyok - mondta szerényen. - Hazafelé tartok vidékre. Nem, még véletlenül sem a tömeggyilkos Király Valentina vagyok, aki miatt a határokat is le fogják zárni. Dehogy, csak hasonlítok rá. Az egyetemen is gúny tárgya vagyok emiatt, úgyhogy legyenek szívesek, ne viccelődjünk ezen, mert rosszul esik.

            Menni fog, súgta magának.

*

            Miközben megtankolt, óvatosan pillantgatott körbe. Egy fiatal férfi a mellette lévő kútnál éppen végzett, visszatette a töltőt a helyére, aztán rá sem nézve indult meg az üzlethelyiségbe. Jól van, minden rendben. Láthatatlan. Az oldalsó ablak tükröződésében azonban észrevette, hogy egy rendőrautó áll be mögötte lévő kúthoz. Ketteske teljesen ledermedt. Itt a vége.

            Egy szúrós tekintetű férfi szállt ki a kocsiból és őt figyelte. Ketteske behunyta a szemét. Az apjára gondolt, akivel nemrég beszélt telefonon. Az a kedves, aggódó, mély férfihang. Megnyugtatta. Hisz valójában nem is az ő apja, de az ezt a tényt persze nem tudhatta, hiszen a lánya hangját hallotta. Nem baj, akkor is megnyugtatta.

            A rendőr még mindig őt figyelte, aztán szépen lassan megkerülte a járművet. Ketteskének ösztönösen a zsebében lapuló fegyver jutott eszébe. Nem. Ő ezt nem teheti. Nem is tudná megtenni. Behunyta a szemét. Mindjárt felszólítják, hogy tegye fel a kezét. Nem fogja megtenni. Elszalad. Aztán öngyilkos lesz az erdőben. Igen. Talán az a legjobb módja annak, hogy védje az ártatlanok életét.

            Hallotta azokat a kemény bakancsokat koppanni. Nagyon közelinek tűntek. Kinyitotta a szemét. Az ablakra nézett. A rendőr már a szolgálati járművét tankolta. Jól van. Sóhajtott, majd kivette a töltőt, visszarakta a helyére. Elindult az üzlethelyiség irányába, közben igyekezett visszafogni a remegését.

            Az üzletben az összes napilap címlapján az ő bűnügyi profilképe volt. Próbálta közömbösen nyugtázni ezt az ijesztő tényt. Még a magazinok borítóján is ő szerepelt. AZ ISZONYAT LÁNYA. Felkapott egy kosarat. Az édességeknél bepakolt néhány tábla étcsokit. A hűtőből kivett két félliteres cukormentes kólát és amikor azokat is kosárba tette, félszemmel látta, amint a rendőr belép a fotocellás ajtón. Találkozott a tekintetük. A férfi hunyorogva, alaposan szemügyre vette.

            Ketteske arca megremegett, zavarba jött és még egy tábla csokit bedobott a kosárba, majd megindult a kettes kasszánál álló sorhoz. Miért vannak ilyen sokan? Miért? Hisz mindjárt éjfél, gondolta magában.

            Beállt a sorba, eközben a rendőr vele párhuzamosan a másikba. Ketteske a szeme sarkából látta, amint az felé pillantgat. Felismerte. Biztosan felismerte. Hisz tele van az újság az ő fotójával. A szemüvegnek meg a sapkának pedig nem fog bedőlni egy járőr, aki arra lett kiképezve, hogy elfogja a Valentinához hasonlókat. Már csak idő kérdése. Oké. B-terv. Nincs más megoldás.

            Benyúlt a zsebébe és elővette telefonját és úgy tette, mintha tárcsázna. A füléhez emelte és mesterkélten felsóhajtott.

            - Szia, anya! – szólt bele úgy, hogy az őt bámuló rendőr is hallja. – Még félóra legalább… Tudom, és a tiéd a legfinomabb húsleves a világon, de… Holnap is jó lesz az…Anya, halkabban…

            Elmosolyodott.

            - Jó, kérek kakaót majd – súgta bele a készülékbe. – Csak mindenki hallja…Jó, csak tudod, na…Viszek csokikat…Megnézhetjük. Mikor kezdődik? Nem a tévében lesz? Az még jobb, legalább nincsenek reklámok… Jól van… Vigyázok magamra ígérem… Én is szeretlek… Szia.

            Azzal úgy tett, mintha kinyomná a hívást. Utána lopva a rendőr felé pillantott, aki már szerencsére az előtte álló sort bámulta türelmetlenül. Jól van, ezek szerint bejött, gondolta Ketteske, de azért nem bízta el magát.

            Amikor beszállt a kocsijába, hirtelen bevillant neki egy emlékkép. Még az elmegyógyintézetből. Egyik éjjel Egyeske nem tudott aludni, pánikba esett a cella falaitól és rohamszerű zokogásban tört ki. Egyszer csak megjelent az ajtónál Anna. A gyönyörű doktornő, aki egy koreai énekesnőre hasonlít. Belépett hozzá, megnyugtatóan suttogott, aztán átölelte őt…vagyis Valentinát. Egyeskét. Több mint egy órán keresztül ölelte őt. Utána betakarta, adott egy puszit a homlokára. Ettől a rettegett „Iszonyat lánya” behunyta a szemét, de még fogta a doktornő kezét, aki anyai mosollyal figyelte őt, míg el nem jött az álom.

            Kopogás. Ketteske visszazökkent a valóságba és nyomba a hang forrása felé fordult. A járőr bámult rá az ablakon keresztül. Ledermedt. Hirtelen el akart indulni, de gyorsan úrrá lett a félelmein.

            Lehúzta az ablakot. A férfi gyanakvó tekintettel hajolt beljebb.

            - Minden rendben, hölgyem? – kérdezte.

            - Igen – vágta rá Ketteske.

            - Biztos?

            - Igen, uram, csak…tudja…édesanyám…

            A járőr elmosolyodott.

            - Igen – bólintott. – Hallottam, amint telefonáltak egymással.

            - Mindig aggódik - erőltette magára mosolyt Ketteske. – És jobb is, ha sietek.

            - Azért óvatosan. Reggelig nem áll el a havazás, állítólag.

            - Óvatos leszek.

            - Minden jót!

            - Minden jót önnek is!

            Azzal a járőr visszasétált a járművéhez, Ketteske arcáról pedig lefagyott a mosoly. Azonnal indított és szépen óvatosan kihajtott a benzinkútról. Többször belenézett visszapillantó tükörbe, hogy nem követi-e a férfi. Szerencsére nem. Akkor most ki kell találnia, hogyan szerezzen szállást.

            Filmszakadás.

*

            Fehér fal. A kintről beszűrődő téli fény világítja meg. Ablak. Odakint már nem havazik, de elnézve a felhőket, bármikor nekikezdhet ismét. Kényelmes ágy. Ketteske ledöbbent. Ágy. Szoba. Reszketve ült fel. Körbenézett, de nem találta ismerősnek a helyet. Sőt, fogalma sem volt, hogyan került ide.

            Egyeske.

            Kipattant az ágyból és pánikba esve fordult körbe. De hisz nem látott semmit! Nem látta Valentinát! Nem is mindig látja, gondolta keserűen. Zihálva, az ájuláshoz közel szaladt le a lépcsőn a ház első szintjére.

            A konyhaasztalt figyelte. Tányér, morzsák, üres kólásüveg. Megfordult. Rálátott a téglamintás boltíven át a nappalira. Egy újság hevert az asztalon egy másik kólásüveg mellett. Tőle jobbra fordult.

            Egy fehér ajtó a folyosón. Reszketve közelített felé. Érezte, hogy itt valami történt. Lenyomta a kilincset. A kintről beszűrődő halvány fény megtörte a sötétséget. Lépcsők. Pince. Ketteske behunyta a szemét, aztán kinyitotta és a könnyeit hullajtva megindult lefelé. Talán nem. Valentina csak betört ide és nem talált itt senkit.

            De ott voltak. Egy fiatal házaspár. Holtan. Ketteske felsikoltott és reszketve felszaladt, becsapta maga mögött az ajtót és nekidőlt. Teljesen összeomolva csúszott le az ajtón a földre. Legalább félórán keresztül ült ott a padlón sokkos állapotban. Egyre csak azt ismételgette magában, hogy „nem sikerült”. Nem sikerült megmentenie őket. Miért nem volt éberebb? Miért nem küzdött jobban? Azok ott most élhetnének. Kitört belőle a sírás. Azt hitte bele fog halni. Miért? Miért nem sikerült megmenteni őket?

*

             Kisírt szemekkel, szinte teljesen magába zuhanva lapozgatta az újságot, melyet Egyeske hagyott ott a nappali asztalán. A róla szóló hírekben teljes egészében összefoglalták az elmúlt hónapok eseményeit.

            „Bachmann Viktor a szökése után ismét Palkovics Nórát vette célba, akinek egy évvel ezelőtt sikerült megmenekülnie tőle. A sorozatgyilkos többször is kudarcot vallott annak ellenére, hogy orvosa, Dr. Mayer Anna bújtatta és segítette őt a bosszúhadjáratában. A doktornőt a szentendrei összecsapás után letartóztatták és az egykori munkahelyére, a Szent Mihály Elmegyógyintézetbe szállították, ahol azóta jogerősen tölti büntetését két rendőrtiszt, valamint öt személy évekkel ezelőtti meggyilkolásáért. Az utóbbi ötöt saját maga vallotta meg a bíróságnak. Viktort azonban nem tudták elfogni, ugyanis a Tóth Janka által leadott lövés után a Dunába zuhant. Már éppen halottnak nyilvánították volna, amikor ismét felbukkant és Budapest belvárosában szedte áldozatait. Palkovics Nóra és Tóth Janka ekkor magánakciókba kezdett a sorozatgyilkos felkutatására és nem várt segítséget kaptak Viktor nővérétől, Bachmann Henriettától, aki bűntudatot érzett az öccse rémtettei miatt. Eközben Király Valentina, aki annak idején tizenhárom embert mészárolt le egy budapesti szórakozóhelyen, megszökött a Szent Mihály Elmegyógyintézetből. Az önmagát „Iszonyat Lányának” nevező tömeggyilkos hamar megtalálta a városban rejtőző Viktort és vele együtt összefogva vette fel a harcot a nyomozókkal, valamint Nórával és csapatával. Viktor és Valentina az eddig nyilvánosságra hozott adatok szerint hét embert öltek meg, köztük Palkovics Nóra vőlegényét is, aki…”

            Innen gyorsan továbblapozott.

            „Valentina elrabolta Nórát és Jankát, akiket Viktorral együtt egy dunaújvárosi házban tartottak fogságban. A segítségükre Bachmann Henrietta sietett, aki közben értesítette a helyi rendőrséget. Az össztűzben Valentina megsérült és elmenekült a helyszínről, Viktort azonban őrizetbe vették. Az Iszonyat Lánya azóta is szökésben van és rendőrség nagy erőkkel van a nyomában. Összeállt egy nyomozócsoport is, akik külföldi segítséget is igénybe véve fáradoznak azon, hogy elfogják és visszaszállítsák a Szent Mihály Elmegyógyintézetbe a veszélyes tömeggyilkost. Az Iszonyat Lányát.”

            Ketteske arca megremegett és összegyűrte az újságot. Belépett fürdőszobába a tükör elé. Hosszan bámulta magát. Azt az arcot, amitől egy egész ország retteg. Közelebb lépett és reménykedett benne, hogy Egyeske is látja őt.

            - Meg foglak állítani - mondta a tükörképének. – El fogsz tűnni a fejemből. Aztán szépen nekivágok az a szabadság útjának. Te már akkor csak egy rossz emlék leszel. Új életet kezdek. Nélküled.

            Főzött magának egy kávét és leült a nappaliba. Elgondolkozott a jövőjén. Átlépi a határt, amíg még lehet. Valahol külföldön új személyazonossággal fog élni. Letelepedik egy kisvárosban, munkát vállal valahol. Teljesen mindegy, milyen munkát, csak fizessen úgy, hogy meg tudjon élni belőle és fent tudjon tartani egy albérletet. Talán családja is lesz. Milyen jó lenne.

            Szinte látta maga előtt a szabadság első napjait. Egy hegyvidéki kisvárosban élne, szép házban, kedves szomszédokkal. Talán még a hobbijának is élhetne. Egyeske képességein is osztoztak, ezért sokoldalú művész is lehetne. Valentinának remek énekhangja van, nagyon szépen rajzol és kimagasló zenei érzékkel van megáldva. Ezeket kellett volna erősítenie, nem mást.

            Ketteske hátradőlt a kanapén, kinézett gyönyörű téli reggelre, a hátsó kertre, ahol a fák sorakoztak. Festene az új otthonában. Ott külföldön. Álnéven pedig, hamis háttértörténettel, még hírnevet is szerezhetne. Nem, veszélyes. Inkább a nyugodt és boldog élet. Új élet. Igen, új élet, ismételte magában. Szinte simogatta, pátyolgatta a lelkét ez a két szó. Új élet. Joga van hozzá. Ő is Valentina egyik áldozata.

            Nem, rázta meg a fejét. Nem adta fel magát. Nem lett öngyilkos sem. Tehát bűntárs. Tettestárs. Egy hang a fejében, ami nem Egyeskétől származott, hanem a lelkiismeretétől, azonnal kijelentette: „miattad haltak meg azok is odalent”.

            A kezeibe temette az arcát. Önző dolog, hogy kapaszkodik az életbe. Azért halnak meg az emberek, mert ő élni akar. Nem. Akkor ennek most véget vet. Felpattant és felszaladt az emeletre. Ott hevert a pisztoly a párna alatt. Gyorsan kivette onnan. Remegő kézzel figyelte a kezében. Csak egy lövés és vége. Életeket ment meg. Ártatlanokat. Meg kell mentenie őket. Meg kell tennie.

            Az álla helyezte a pisztoly csövét. Az ártatlan életekre gondolva minden félelme egy csapásra eltűnt. Most lesz hős. Megmenti őket. Életeket fog menteni. Látott maga előtt egy újabb házaspárt, akik miatta fognak tovább élni. Látott néhány fiatalt, akiknek meg fognak valósulni az álmaik. Már most megmentette őket. Boldoggá tette ez a gondolat. Elmosolyodott és megkönnyebbülten hunyta be a szemét.

            - Viszlát, Valentina – súgta maga elé. – Viszlát, Egyeske. Te már többet nem bánatasz senkit.

            Az ujjait a ravaszra helyezte.

            Filmszakadás.

*

            A pesti rakparton állt a hideg szélben. Egy embert sem látott, csak a lámpák fényeit a túloldalon és körülötte. Felnézett a Holdra, ami jóval nagyobb volt a szokottnál. Olyan iszonyú félelem áradt belőle, amitől Ketteske azonnal térdre rogyott és elterült a befagyott járdán. Reszketett. Jól tudta hol van.

            Valentina elméjének egyik szegletén. A szél egyre erősebb volt, a szemébe jégdarabokat fújt. Hunyorogva, de látta azt a fekete, sziluettszerű lényt a vörös izzó szemeivel. Az Iszonyat hercege. Ketteske felsikoltott a látványától, mert tudta, mi következik. Elsötétült előtte a belső világ és látta, amint Egyeske éppen vihorászva sétálgat a házban. Lemegy a pincébe. A kávéját kortyolgatva gyönyörködik a tettében. Utána szépen lassan felsétál a lépcsőn, miközben énekelget egy popslágert.

            Utána észrevesz valamit. Egy árnyalakot a hátsó kertben, amint az éppen átmászik a kerítésen. Fejvadász. Egyeske elrejtőzik a konyhában, miközben alig bírja visszatartani a nevetését.

            - Jó móka lesz – súgja sejtelmesen. – Gyere csak. Várlak. Te amatőr. Hulla bácsi.

            Ketteske azonnal szurkolni kezdett a fejvadásznak.

            - Állítsd meg őt! – kiáltotta. – Állítsd meg! Nekem nem sikerült! Könyörgöm, vigyázz! A konyhában van!

            De hiába kiáltozott. A gyanútlan fejvadász bíbelődött a hátsó ajtó zárjával, aztán gyanútlanul lépett a be nappaliba. Halkan haladt előre és nyilván a felső szint felé indult. Megint ezek az amatőr fejvadászok, gondolta magában Ketteske. A többi legalább profi volt. Bár azok is esélytelennek bizonyultak.

            Sötétség. Ismét visszakerült a belső világba. A rakparton feküdt, miközben az Iszonyat hercege éppen felé magaslott. Ketteske tőle balra gurult, felpattant és szaladni kezdett a Fővám tér irányába. Hallotta, amint az a lény közeledik. Minek menekül előle? Hisz úgyis mindig utoléri. Sosincs menekvés előle.

            Megállt. Hagyta, hogy az egyre hevesebb szél fenyegető suttogásokkal borzolja a meggyötört idegeit. Engedte, hogy féljen. Félni kell. Ki kell rettegnie magát és egy idő után enyhülni fog. Persze, nem volt biztos ebben a taktikában, de egy próbát megért. Lehet, hogy ez a felszabadulás kulcsa. Norvégiára gondolt. Oda fog költözni. Igen. Ott fog új életet kezdeni egy nyugodt, csendes, havas tájon és minden egyes reggelen hálát ad a sorsnak, hogy megmenekült végre. Ember lesz. Jó ember. A hátralévő életében mást sem fog tenni, mint másokért fog élni. Ha sok pénze lesz, a háromnegyedét jótékonykodásra fogja költeni. Igen, és életet fog menteni.

            Az Iszonyat hercege ott állt mögötte. Félelmet árasztott magából, de Ketteske nem engedett. Nem hagyta, hogy ez a gonosz teremtmény eluralkodjon rajta, ahogyan eluralkodott Egyeskén is. Dacos tekintettel megfordult és belenézett azokba a vörös szemekbe. A lény mozdulatlanná dermedt. A karmait hátra húzta, majd lassan lehajolt Ketteskéhez. Ám ő állta ezt a szörnyű tekintetet.

            - Nem félek tőled – vetette oda. – Felőlem akárki lehetsz. Nem félek tőled.

            Közelebb lépett hozzá és arcuk majdnem összeért.

            - Felettem nem aratsz győzelmet – súgta Ketteske. – Úgyhogy takarodj szépen vissza a pokolba.

            Legnagyobb meglepetésére az Iszonyat hercege hátrálni kezdett. Ő pedig felbátorodva tett egy lépést felé. Aztán végigfutott az agyán egy gondolat. Itt nem állhat meg. Elmosolyodott, majd hirtelen megragadta a lényt és üvöltve a háborgó Dunába taszította. Az Iszonyat hercege sikongva csobbant bele a jéghideg folyóba.

            Ketteske megállt a korlátnál és elégedetten figyelte, amint az elmerül.

            - Jobb, ha mostantól számolsz ezzel – vetette oda neki. – Mostantól én vagyok Valentina. Az a gonosz pedig, akit te védelmezel, nem más, mint egy betolakodó. Akinek a napjai meg vannak számlálva.

*

            Egy plázában tért magához. Az éttermek részlegén ült egy asztalnál, előtte pedig kávé gőzölgött. Egy nagy kijelzőn ment egy videóklip, amelyben egy fekete hajú nő sétált a viharban, mögötte tornádó, amelyben vörös fények villogtak. Szomorú deep house dallam kísérte, a nőnek pedig gyönyörű hangja volt.

            Ketteske óvatosan körbepillantott. Nem volt rajta a szemüveg. A fekete ballonkabátja azonban ott hevert a széken. Lenézett. Vörös farmer. Ez a két kombináció Valentina védjegye lett és nem is álcázza magát. Csak idő kérdése, hogy valaki felismerje. Gyorsan végigpörgette maga előtt Egyeske emlékeit.

            A fejvadászt kiiktatta. Jóízűen megreggelizett, aztán idejött. Kőszegre akar eljutni még ma éjjel. Tegnap éjjel is oda akart, de inkább nem kapkodja el. Valamiért húzza az időt. Mindegy is. A következő emlékképen egy sovány nőt látott a pláza közelében, aki egy táblával kezében kéregetett, mely szerint éheznek a családjával. Egyedül neveli a három kislányát. Ott voltak a fényképek is táblán. És Valentina megvető tekintettel sétált el mellette. Ketteske nem habozott, elővette a három zsákmányolt pénztárca egyikét, melyben a legtöbb pénz van. Kivette belőle az összes bankjegyet. Ötvenezer forintot.

            Ahogy haladt le a mozgólépcsőn és figyelte a pláza alsószintjétől szinte mennyezetig magasló karácsonyfát, aggódni kezdett. Mi van, ha Egyeske megelőzi? Sietnie kéne, de akkor meg feltűnő lehet. Nem agyalta túl, sietni kezdett. Szinte szaladva vágott át a tömegen, akik ráérősen bámészkodtak a kirakatoknál.

            Amikor kijutott a hóesésbe, már látta is a nőt a pláza előtti parkolóban. A negyvenes éveiben járt, meggyötört, könyörgő arccal kéregetett az őt levegőnek néző emberektől. Ketteske szapora léptekkel közelített felé. A nő didergett a szakadt kabátjában, ám amikor megfordult, kicsit megdermedt Valentinától. Nyilván emlékezett erre az arcra, aki megvetően sétált el mellette.

            Ketteske megnézte a három kisangyal képét, akik nyilván most iskolában lehetnek és azon imádkoznak, hogy ne nevelőintézetbe kerüljenek. A nő töredezett fekete hajába belekapott a szél, a szemei sírásról árulkodtak. Valentina szelíd személyisége szólni sem tudott, annyira zavarba jött. Átnyújtotta az összehajtott pénzt, amit a nő lassan átvett a kesztyűs kezével. Amikor kihajtogatta, a szájához kapott. Patakokban folytak a könnyei. Ketteske megérintette a nő vállát és elindult a kocsijához. Sietnie kellett, mert érezte, hogy Egyeske közeledik. Az meg biztosan valami őrültséget csinálna.

            - Áldott legyen, kisasszony! – szólt utána a nő.

            Ketteske feléje fordult. Képtelen volt megszólalni, így csak biccenteni tudott.

*

            Hosszú és bizonytalan út állt előtte. Figyelte hóesést és az ablaktörlő monoton mozgását. Megtett egy lépést. Az első lépést az új élete felé. Reménytelen küzdelem áll előtte, de az akarata mindig jelen lesz. Meg kell védenie az embereket Egyeskétől és ott kell segítenie, ahol éppen tud.

            Belenézett a visszapillantó tükörbe.

            - Nemsokára találkozunk – súgta oda. – Te iszonyat lánya.

2023.szeptember 1-2.

Budapest