Nagyprónay János

A MÓDOSÍTÓK

            - Te komolyan azt hitted, hogy vannak jogaid? – súgta az árnyalak az ajtó túlsó feléről. – Ugyan, kedveske. Nyisd ki szépen az ajtót és akkor gyorsan végzünk. Az életedet valaki más fogja megörökölni, akárcsak az álmaid. Mindened valaki másé lesz. Ahogy ez a ház is. Hiába hitted azt, hogy a tiéd. Nem.

            Júlia a puskával a kezében hallgatózott a bedeszkázott ajtónak dőlve. Behunyta a szemét és végigfutott a lelkén, mennyire egyedül van az egész világon. Sőt az egész világegyetemben. Az imák a templomban, a könyörgés egy láthatatlan kézhez, ami eltéríti az öngyilkosságtól, hiábavaló, hasztalan pazarlás volt a szemében. Meghalni nem elég, létezni pedig egyre fojtogatóbb volt a számára. Ám itt van ez a ház és az álmai, a tervei a jövőre nézve, amit egy felsőbb hatalomnak sem enged át. Nem. Akár az összes isten, akár az összes angyal, démon, vagy bármilyen lény akar vele újat húzni, ő nem fogja hagyni. Ez az éjszaka mindent el fog dönteni. Ma éjjel visszaküldi ezeket a pokolba.

            Az árnyalak megkocogtatta körmeivel az ajtót.

            - Lehet velünk alkudozni – súgta a kígyó hangján. – Lehet. Talán még jobb életed is lehet.

            - Nem kell jobb – vágta rá Júlia. – Ez kell. És nem fogjátok elvenni.

            - Miután bejutunk, mi fogjuk eldönteni, mi lesz a sorsod. A mi döntésünk lesz. Persze, alakulhat ez jobban is. Korrektek is lehetünk.

            - Gondolom. Arról vagytok híresek.

            - Azt hitted, megvédenek a deszkák?

            Júlia kinyitotta a szemét. Ügyes trükk, gondolta. El akarják bizonytalanítani. Nem fogja engedni. Az álmai és a háza az ő tulajdona. Joga van hozzájuk. Alanyi, elidegeníthetetlen joga. Ismételgette és ismételgette magában. Néhány pillanatra még el is hitte, hogy van esélye ezekkel szemben.

            Ekkor egy ismerős hangot hallott.

            - Júlia – szólította a férfi.

            Igen, ez a ballonkabátos idegen, aki nemrég a sarkon álló kisboltban fenyegette meg, aztán pedig beszállt abba a méregdrága kocsijába. Vigyorgott. Azt mondta, el fog jönni, mert a ház és a benne fénylő jövő már az övé. Senki nem állt Júlia mellé, mindenki csak egyetértően bólogatott. Még az a kedves Bori néni is csak bólogatott. Igen, még ő is. Senkinek sem tűnt fel, hogy az öltönyös szörnyeteg napszemüveget vesz fel a borult időben. Ahogyan azok a citromsárgán izzó szemek sem.

            - Júlia – szólította ismét, de most már kedves, megnyerő hangon a férfi. – Vagy szólítsalak cicának?

            - Meg ne próbáld – vetette oda a lány.

            - Hány éves is vagy? Huszonöt? Ó, igen, annyi. Az egész szép kor.

            - Te pedig ötven, igaz?

            - A fiam is huszonöt. Egész jó pár lennétek.

            - Isten mentsen meg attól.

            - Ő nem fog. Nem vagy annyira fontos neki. Szóval, alkut ajánlok.

            - Nem érdekel.

            - Dehogyisnem. Jobban teszed, ha meghallgatod. Nem akarom rád dönteni a házat.

            Júlia tőle balra a nappali felé nézett. A sötétszürke kanapé előtti kis üvegasztalon ott hevert a laptopja. A legújabb novelláját írta éppen. Egy lányról szólt, aki az álmaiért szembeszáll az őt támadó démonokkal. Félbe kellett hagynia, mert jöttek. Látta, amit alászállnak a lila fénnyel megvillanó éjszakai égboltról.

            - Hát jó – sóhajtott a férfi. – Szóval, az ajánlatom a következő. Leszeded a deszkákat és beengedsz, utána pedig egy sokkal jobb életet kapsz. Egy multicég vezetője leszel, lesz egy jóképű férjed meg egy kastélyod valahol. Semmire nem fogsz emlékezni. Erre a napra sem. Megígérem. Na?

            - Jól hangzik – bólintott Júlia.

            - Ugye? Akkor megegyeztünk?

            - Nem.

            A férfi halkan kacagott.

            - Van egy másik opció is – mondta halkan. – Az egyikben elintézem, hogy az anyád, vagy az apád gyilkosaként fogsz ülni a börtönben életfogytig. És igen, mindez az első könyved megjelenése előtt megtörténni. Igen. Módosítom a múltad.

            Júlia egész testében megremegett a félelemtől és a haragtól.

            - A szüleimet hagyd ki ebből – sziszegte.

            - De lehetsz éppen a fiam felesége is - folytatta a férfi. – Ennek örülnék a legjobban. Mindig mondogatja nekem, hogy milyen gyönyörű az a szép hosszú fekete hajú, sportos lány. „Olyan, mint egy modell”. Igen, az ő felesége leszel. Holnap van a születésnapja. Azt hiszem meglepem őt.

            Júlia ujja megremegett a ravaszon. A tükör előtt is mondogatja mindig. Sosem fogja átadni a házat és az álmait. Az övé. És itt nem csak a jövőjéről van szó, hanem ez elvekről és a bizalomról is. Ez a férfi egy démon. Az. Semmi kétség. És ahogy Júlia észrevette, ezt mindenki tudja róla a környéken. A napszemüveg a borult időben. Ott volt rajta. Úgy vigyorgott a volán mögött ülve, mint aki ajándékba kapta az univerzum egy szeletét. Egy magabiztos szörnyeteg mosolya, akinek hatalma van.

            - Miért kell az álmom? – tette fel a kérdést Júlia. – Erre válaszolj inkább.

            - Mert az enyém – vágta rá a férfi.

            - Mióta?

            - Amióta eldöntöttem.

            - Démon vagy, igaz?

            - Valami olyasmi.

            - De akkora hatalmad nincs, hogy bejuss ide anélkül, hogy beengednélek.

            - Dehogyisnem.

            Júlia elmosolyodott.

            - Akkor rajta – súgta. – Várlak.

            Rövid csend.

            - Hát jó – szólalt meg a férfi. – Te akartad.

            Azzal egy hatalmas csattanást követően Júliával megfordult a világ. Látta, amint a deszka és ajtó darabjai szállnak a levegőben, ő pedig megállíthatatlanul a lépcsőre zuhan. Iszonyúan fájt a háta. De nem érdekelte. Hallotta a sziszegő hangokat és érezte a kinti éjszakából beáradó fagypont alatti hideget.

            Odakint álltak a citromsárgán izzó szempárjaikkal a sötétben. Rengetegen lehettek. És ott volt a férfi is a szürke ballonkabátjában, a hátrafésült szőkésbarna hajával és a szintén izzó szemeivel. Vigyorgott, miközben magabiztos lassú lépteivel átlépte a ház küszöbét. Júlia észrevette a puskáját az eggyel lejjebb lévő lépcsőfokon. Gyorsan felkapta és lőtt. A lövedék azonban lepattant a férfi kabátjáról.

            A démon a fejét ingatta.

            - Júlia – sóhajtotta kárörvendően. – Te kis mézespuszedli. Vagy inkább egy buta, de aranyos cica.

            A lány ismét tüzelt és ezúttal is lepattant a golyó. A férfi vigyorogva vetett egy pillantást a kint álló társai felé, majd visszanézett rá. Júlia észre sem vette, hogyan történhetett, de a következő pillanatban ez a szörnyeteg mellette termett és a pulóverébe markolva a falhoz szorította. Kétségbeesetten próbált küzdeni a szorítás ellen, de puskáját is elejtette és ezzel az emberfeletti lénnyel szemben esélytelennek bizonyult. Az a hátborzongató vigyor pedig csak felerősítette benne az egyedüllét, a végtelen magány érzetét. Senki sem fogja megvédeni. Senki sem fog mellé állni.

            A férfi bal keze citromsárga fénnyel felizzott.

            - Annyira sajnálom – súgta sátáni mosollyal. – Tudom, milyen fontosak az álmok, de hát én kínáltam helyette valami mást. Adtam volna neked valami jobbat. De te elhitted valakinek, vagy valamilyen ócska spirituális könyvnek, hogy vannak jogaid. Nincsenek, Júlia. Te csak apró porszem vagy a gépezetben. Egy apró molekula, vagy egy piciny atomrészecske. Semmi több. Egy tág univerzum aprócska, szemmel nem látható fénye. Semmi több. És most készülj fel. Mert most én döntöm el, milyen sors vár rád.

            Júlia könnyes szemekkel figyelte, amint a citromsárga fénnyel izzó kéz közelít hozzá. Egyre közelebb. Egyre közelebb és közelebb. A férfi direkt lassan csinálta, hogy kiélvezze az ő végzetét. Az álmainak halálát.

*

            A legújabb deep house sláger ment a hangszórókból és Júlia elkészítette a legfinomabb kávét a világon. Gyönyörű fehér pohárban tette a tálcára és lenyomta a gombot, miszerint a hatvanötös rendelés elkészült. Egy helyes, szőke lány jött érte, akinek szemei felcsillantak kintről beszűrődő sötétszürke fényben.

            Júlia mindig hálás volt a sorsnak ezekért a tekintetekért. Mintha csak tegnap lett volna, amikor elkezdett itt dolgozni, de hisz annak már öt éve. Huszonöt éves volt és a legjobb belvárosi kávézó baristája lehet. A fizetéséből megengedheti magának, hogy a közelben béreljen lakást. Néha bevillan neki egy kép egy tanyasi házról, ami az álmaiban is megjelenik. Talán egyszer lesz olyan neki.

            Ekkor belépett a törzsvendége. A szürke ballonkabátot viselő, örökké mosolygó férfi. A kedvenc írója. A hátrafésült hajú nagymenő odasétált pulthoz, Júlia pedig remélte, hogy elég csinosnak találja most is.

            - Szia, művész úr – kacsintott.

            - Szia, Júlia – biccentett a férfi.

            - Elkezdtem az új könyvedet olvasni.

            - Arról a lányról, aki a démonokkal küzd az álmaiért? És van egy háza?

            - Igen. Nagyon tetszik. Mintha rólam szólna.

            A férfi mosolya szélesebb lett. Júlia ettől zavarbajött.

            - A szokásosat? – kérdezte gyorsan.

            - Hogyne – bólintott az.

            Júlia a legnagyobb örömmel látott neki a latte macchiatónak, eközben pedig észre sem vette, hogy a férfi szemei egy pillanatra citromsárga fénnyel izzanak fel. A művész úr pedig elégedetten figyelte az egyik mesterművét.

Nagyprónay János

A MÓDOSÍTÓK

2023.szeptember 11.

Budapest