Nagyprónay János
A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

4.évad/1.rész

Olivér

(2038 novembere van)

Már egy hete elmúlt harmadika. Akkor volt a tizenharmadik születésnapom. Az egész egyszerre volt örömteli és szürreális. A budapesti központban megtartott, unalmas elméleti oktatásról érkeztem vissza a helyőrségre és az egyik honvéd azt mondta, menjek az étkezőbe, mert ott várnak rám. Amikor beléptem, azonnal megtorpantam. Az őrzést végző újoncokon kívül mindenki ott volt. Niki, Gergő, Csenge, valamint még néhány honvéd és azonnal énekelve köszöntöttek fel. Hihetetlenül boldog lettem, a táskámat is elejtettem. Nem sokkal később már örömkönnyekkel ültem a tortám előtt.
- Kívánj valamit – súgta a fülembe Niki.
Én rámosolyogtam, majd visszanézve a tizenhárom darab gyertya lángjára, rögtön azt kívántam magamban, hogy mindketten éljük túl a háborút és az útjaink sose váljanak el. Aztán elfújtam a gyertyákat. Egész nap engem ünnepeltek. Mindenkitől kaptam valami szép ajándékot, de a legnagyobb ajándék mégis az volt, hogy családra leltem. Családra. Főleg egy testvérre. Nikire. A Nővéremre.
Próbáltam a jelenre koncentrálni, ahogyan mindig. Próbáltam nem félni a jövőtől, bár be kellett vallanom magamnak ismét, hogy az kiszámíthatatlan. Mégis sikerült. Egészen estig felhőtlenül boldog voltam. Mindenkitől kaptam ölelést, rengeteg jó szót és elismerést az eddigi szolgálatomért.
Este azonban már nem tudtam aludni. Forgolódtam. A rókát néztem, aki próbált mosolyt csalni az arcomra. Nem sikerült neki. Egyre csak az járt a fejemben, ami törvényszerűen elkerülhetetlen gondolat, hogy a szüleim napra pontosan ezen a napon haltak meg. Három évvel ezelőtt. A születésnapomon. Olyan katonák ölték meg őket, akik ugyanazt az egyenruhát hordták, mint a Nővérem és a bajtársaim. És én is. Azt a fekete egyenruhát, amitől egy évvel ezelőtt rettegtem.
Niki ekkor bejött hozzám és leült az ágyam mellé. Felkapcsoltam az éjjeli lámpámat és csak némán figyeltük egymást hosszú perceken át. Végül egy idő után felsóhajtott és megfogta kezemet, akárcsak anya régen.
- Tudom, hogy ez egy nehéz nap is neked – kezdte lágyan. – De ők is azt akarnák, hogy boldog légy.
- Hiányoznak – súgtam. – És hiányzik Vince is.
- Tudom, hugicám.
Elmosolyodtam.
- De te itt vagy - mondtam.
- Még szép – súgta és ő is elmosolyodott.
Most pedig itt állok a napfénybe nézve a helyőrség parkolójában. Nagyon hideg van, de legalább süt a nap. A szél belekap a hajamba és arra gondolok, hogy félre kéne tennem a félelmeimet. Lehetetlen küldetésnek tűnik, de jobban belegondolva, a rossz dolgok akkor is megtörténnek, ha állandóan félek. És akkor is, ha nem. Meg kell találnom az arany középutat. Szerintem ez az út az óvatosságban és éberségben rejlik. Mindegy is. Hiába próbálok filozofálni, azért annyira még nem vagyok okos, hogy ez gördülékenyen menjen. A rókára pillantok. Mosolyogva ért egyet.
Niki kilép a helyőrség kapuján. A kígyó szemeivel a nap felé pillant, majd vissza rám és elmosolyodik, amint közel ér hozzám.
- Elmélkedsz, hugicám? – kérdi.
- Valami olyasmi – bólintok.
- Készen állsz a küldetésre, kadét?
Erre én tisztelgek neki.

*

Az erdő mentén húzódó kis útról felkanyarodunk az autópályára, ahonnan nem is olyan régen elhordták a tankok, vadászgépek és egyéb járművek roncsait. Néhol emlékműveket is látok a bajtársak nevével ellátva. A rókára pillantok, aki próbál megnyugtatni, hogy velem és Nikivel sosem eshet baj. Egy ideje nagyon optimista az én drága barátom, aminek kifejezetten örülök.
- Szóval, el kell hoznunk egy táskát – fordulok a Nővéremhez. – Egy elhagyatott bázisról valahol Borsod megyében.
- Igen – bólint Niki. – Egy mérnök hagyta ott. Nem volt más választása, mert azonnal el kellett hagyniuk a körzetet.
- Mennyire veszélyes az a terület?
- Harmadfokú.
- Az a legutóbbihoz képest semmi. Amikor Zádorral kirándulni mentünk.
- Azért nyitva kell tartanunk a szemünket.
- Az alapvető.
- Amikor szólok, ülj hátra a nehéztüzérségi székbe.
- Rendben.
Egy darabig csendben ülünk, aztán ismét felé fordulok.
- Miért kellett olyan gyorsan elhagyniuk a bázist? – kérdem. – Azt értem, hogy megtámadták őket. De kik voltak azok?
- Állítólag az ellenállók – feleli Niki.
- Állítólag?
- Éjszaka vették ostrom alá a kis épületet. A mérnököt pedig ki kellett menteni onnan azonnal. A szerencsén múlott, hogy egyáltalán sikerült. Az ellenség a tőlünk zsákmányolt fegyverekkel támadta a csapatot.
- És miből gondolják, hogy mi ketten majd sikerrel járunk arra?
- Néhány drón később felvette a harcot velük. Sikerült őket északi irányba üldözni.
- Akkor jelenleg tiszta a terep.
- A reggeli felderítés szerint, igen.
- Hát, reménykedjünk.
Niki felém pillant mosolyogva.
- Minket nagyon nehéz meglepni – mondja. – Nem igaz?
- De – bólintok mosolyogva.
- Van itt még valami. Vedd le a laptopot a műszerfalról és nézz bele a jelentésbe. A negyedik oldalon találod.
- Micsodát?
- Valaki hagyott ott egy üzenetet.
Csak úgy mellékesen említi meg ezt, pedig nagyon is fontos lehet. A kíváncsiságtól kapkodva leveszem a laptopot a műszerfalról, megnyitom a jelentést és azonnal a negyedik oldalra lapozok. Egy fénykép egy kartonpapírra írt szövegről, melyet a bázis kerítésére aggattak ki. OLIVÉR VÁR TITEKET.
- Érdekes – súgom. – Kézzel írt, szép, nyomtatott betűk.
- Azért nem kell dicsérni – mondja Niki.
- Ez a vezetőjük lehet?
- Nem tudom. Valószínűleg.
- Értem. Nem valószínű, hogy a vezető írta. De nekem van egy olyan érzésem, hogy ő volt. Nem tudom, valahogy érzem. Szépen betűkkel írta le. Ügyelt a látszatra. Teljesen nyugodt volt.
Niki lövell felém egy mosolyt.
- Olyan vagy, mint egy nyomozónő – mondja.
- Dehogy – mondom halkan és visszarakom a laptopot a helyére. – Nem állunk meg odáig?
- Egy biztonságosabb körzetben töltjük az éjszakát, nem messze a bázistól.
- Egy viskóban?
- Igen, mivel a legközelebbi bázis a megye másik végében van. Igaz, szállodák vannak, de mindegyik romokban.
- Nincs bajom a viskóval, ha minden működik.
- Ne felejts el szólni, hogy jelentést írjak onnan, hogy megérkeztünk.
- Rendben.

*

Sötétedéskor lépjük át Borsod megye határát és az eső azonnal elered. Gyönyörű erdős területen járunk, de a domboknak csak körvonalait látom egy pillanatra, amikor villámlik. Nagyon erős vihart jeleztek a műszerek, azonban egyáltalán nem félünk. Én főleg nem, imádom az esőt és a vihart, amikor biztonságban ülök a speciális járműben. Milyen humoros vagy, Angéla.
Egy végtelennek tűnő kanyar után, Niki a műszerfalra pillant. Lenyom néhány gombot, aztán felsóhajt.
- Tényleg senki sincs a környéken rajtunk kívül – mondja. – Teljesen magunkra vagyunk utalva.
- Drónok sincsenek? – kérdem.
- Az egyik követ még minket. Egy őrangyal. De hamarosan lekanyarodik és visszatér Tiszaújváros irányába.
Egy kis úton haladunk a szalagkorlát mellett. Ismét dörren egyet az ég és kezdem egy kicsit elveszíteni a biztonságérzetemet. Az úton Niki egyszer sem mondta, hogy üljek át a nehéztüzérségi székbe, pedig szerintem most nem ártana. Ám ő az őrmester, én pedig csak egy kadét vagyok. Azt kell tennem, amit mond. A műszerekre pillantok, ahol a digitális térkép és útvonal mellett a hőkamerák is helyet foglalnak.
- Senki sincs itt, tényleg – súgom. – Csak mi.
- Ne izgulj – nyugtat meg a Nővérem. – Fél óra múlva megérkezünk a viskóhoz. Ez egy kicsit nagyobb lesz.
- Biztonságos?
- Megfigyelik a Tiszaújváros külterületén álló bázisról. Ha bármi gond van, akkor küldenek segítséget.
- Csak mire odaérnek, addigra nekünk vége.
- Legyél bizakodóbb.
- Oké.
- És igen, egyébként nem érnének oda időben.
Mosolyogva pillantok Nikire, majd a rókára nézek. Retteg. Azonnal a szélvédő felé fordítom a tekintetem. Az ablaktörlő megnyugtató monotonitását az egyre hevesebben záporozó esőcseppek, valamint a villámlások zavarják meg. Szörnyű előérzetem van nekem is, nemcsak a rókának.

*

A viskó egy kicsivel magasabb a többinél és jóval szélesebb is. A baloldalán egy elektromos kapu kinyílik és betolatunk rajta. A kis hangár fénye megvilágítja a minket körülvevő sűrű erdőt, valamint egy romos, kétszintes házat is mellettünk. Talán az erdészeké lehetett valamikor.
A kapu lassan becsukódik és kiszállunk az oldalsó ajtón. Nagyon hideg van, azonnal reszketni kezdek. Odakint hatalmasat dörren az ég. A Nővérem előre megy, én pedig fedezem. Nem árt az óvatosság, teljesen átnézzük a viskót. A monitorszoba sokkal nagyobb, az élelmiszerraktár előtt van egy kisebb konyha is. A hálószobában több ágy van, a fürdőszoba sokkal nagyobb.
A viskó biztonsági rendszere fejlettebb a többinél. Tehát ebben aztán végképp nem szükséges őrködni. Ennek örülök, de mindig van bennem egy rossz érzés és nem csak a bizonytalanság és a paranoia végett, hanem azért is, mert szeretek őrködni. Hogy miért? Az illúzió miatt. Ilyenkor mindig úgy érzem, hogy minden kizárólag csak rajtam múlik és van hatalmam oltalmazni azokat, akik megbíznak bennem. Ilyenkor elhiszem, hogy bármitől megvédhetem Nikit.
A konyhában megvacsorázunk és utána a Nővérem megírja a jelentést, hogy megérkeztünk, minden rendben. A válasz szinte azonnal érkezik. Tudomásul vették és sok sikert holnapi küldetéshez. Ezután Niki azonnal bebújik az ágyba. Kezd meleg lenni az egész viskóban. Én befekszem az egyik ágyba. Aggaszt, hogy róka még mindig retteg. Pedig mostanában annyira derűlátó volt.
- Nem bízom a biztonsági rendszerekben – mondom a sötétben.
- Én sem – vágja rá Niki.
- Őrködjek?
- Dehogy. Minden rendben van. Az ajtók zárva vannak. A torony fegyverei minden mozgásra figyelnek.
- Jó, tudom. De akkor sem bízom semmiben.
- Aludj, hugicám. Holnap korán kell kelnünk.
- Jó éjt.
- Jó éjt.
Az oldalamra fordulok. Várok. Niki horkolni kezd. Remek, akkor indulhatok. A monitorszobába viszem a takarómat, megágyazok a kis ágyon és figyelem a monitorokat, melyek a kamerák, valamint a hőkamerák képeit mutatják. Nem látok senkit. Mégsem vagyok nyugodt. A rókára nézek. Még mindig retteg.

*

Nem sokkal éjfél után riadok fel. Mintha egy férfi hangját hallottam volna. Azonnal szétnézek a szoba félhomályában. Senki. Benézek a hálószobába. A monitorszoba fényei megvilágítják a békésen szunyókáló Nikit. Becsukom az ajtót, aztán a monitorokra nézek, de nem látok senkit.
- Vártalak titeket – mondja halkan egy fiatal srác valahonnan.
A lámpa és a monitorok egyszerre kapcsolódnak le. A korom sötétségben majdnem felsikítok. A fegyverem a hálószobában maradt. Reszketve hátrálok a falhoz. Valaki itt van. Bejutott valahogyan.
- Mi az, kadét? – kérdi suttogva az a valaki tőlem balra.
A hang irányába fordulok és hátrálni kezdek. Semmit sem látok. Fiatal hangja van. Talán pár évvel lehet tőlem idősebb, de ez egy pillanatra sem nyugtat meg. Megszólalni sem merek. Aztán eszembe jut, hogy arra van az ajtó, amin keresztül bejuthat Nikihez. Minden apró neszre figyelek.
- Kadét – súgja szinte énekelve. – Angéla a neved, igaz?
- Ki vagy te? – kérdem remegő hangon.
- Hagytam egy üzenetet.
- Olivér.
- Úgy van.
Játékosan, szinte énekelve beszél. Ez egy őrült és biztos, hogy nagyon veszélyes. Nem hallok semmit, talán ott áll valahol a falnál. Hátrébb lépek és azonnal megbotlok az ágy sarkában és a földre zuhanok.
- Szegény kadét – súgja felettem.
Nem látok senkit, pedig már kezdenek megjelenni a szoba körvonalai. De hát itt kell lennie.
- Vajon hol vagyok, Angéla? – kérdi valami hátborzongatóan sejtelmes suttogással. – Nem tudod megmondani, igaz?
Valahol lennie kell itt egy fegyvernek. Igen, tényleg! Ott van az asztallap alsó részéhez rögzítve vészhelyzet esetére. Kezdem látni halványan. Halkan oda kell kúsznom. Ez az egyetlen esélyem.
- Hiába bámulod a fegyvert – súgja kárörvendően. – Hiába. Teljesen felesleges.
- Hol vagy? – kérdem hangosan, hogy Niki is hallja.
- Én? Biztonságos helyen. De ti nem.
Ekkor tudatosodik bennem, hogy nincs itt szobában. Nagyon tiszta a hang, de több mikrofon keresztül beszélhet hozzám. Lassan felkelek a földről és a monitorok felé fordítom a fejem. Aztán a hálószobába vezető ajtó irányába pillantok és megakad a tekintetem egy fekete folton, ami ott éktelenkedik a falon. Az egyik vészjelzőnek a kisméretű hangszórója. Nincs itt senki.
- Ügyes vagy – súgja mellőlem. – Valóban nem vagyok ott, de figyellek.
- Hogyan? – kérdem.
- A kamerákon keresztül.
- Azt értem, de hogyan fértél hozzájuk?
- Milyen kíváncsi.
- Mit akarsz?
- Igazából nem is tudom. Talán csak szórakozni. Nincs különösebb célom ezzel.
- Akkor jobb, ha feladod, mert már biztosan tudnak rólad.
Ekkor kinyílik a hálószoba ajtaja és Niki lép ki onnan egy zseblámpával kezében. Rám világít és utána monitorokra. Olivér halkan nevetni kezd. Nagyon ijesztő a hangja. Aztán lehet ez nem is egy nevetés, hanem dúdol valamit.
- Itt van az őrmester is – súgja.
- Ki vagy te? - veti oda Niki.
- Bocsánat. A nevem Olivér. Angéla már tudja.
- Rákapcsolódtál a viskóra?
- Úgy bizony.
- Ügyes vagy. Akkor van egy rossz hírem. Leadtam a vészjelzést a laptopomról.
- Igen, tudok róla. Lassan egy perce indult el. Még maradt három perc. Addig azt csinálok, amit akarok. Például bekapcsolhatom az önmegsemmisítőt. Tudom, most azt gondolod, hogy a minimális visszaszámlálási idő öt perc és addigra a tiszaújvárosi kollégáid intézkedni fognak. De tudod, nekem semmi sem jelent akadályt. És hát remek móka lenne. Mit szólsz hozzá?
- Tedd meg. Már kétszer is benyomhattad volna.
Nikihez fordulok és megrázom a fejem. Most ne hősködjön. Ez az Olivér nyilván nem tréfál.
- A táskáért jöttetek, igaz? – kérdi a srác.
- Milyen táskáért? – kérdez vissza szemrebbenés nélkül a Nővérem.
- Bizony azért. A parancsotok értelmében azért vagytok itt.
- Dezertőr vagy, igaz?
- Ez most gonosz volt.
- Szóval az vagy.
- Én sosem tartoztam közétek. És mielőtt megkérdeznéd, az ellenállókhoz sem. Sőt, senkihez sem.
- Akkor csak unatkozol. Igaz? Hol bujkálsz?
- Biztos helyen.
- Mivel gyáva vagy.
- Hidd azt, nyugodtan.
Ekkor felkapcsolódnak a fények. Niki mellém lép és a pisztollyal a hangárba vezető ajtó felé céloz. Aztán lassan leengedi a fegyvert és felém fordul. Látom rajta, hogy ő is meg van döbbenve.
- Jól vagy, hugicám? – kérdi aggódva.
- Igen – bólintok.
A monitorokra pillantunk, ahol hirtelen megjelenik egy fekete egyenruhás, fiatal katona arca.
- Volt egy kis probléma – mondja megnyugtatóan. – Megkeressük a forrását.
- Valaki rákapcsolódott a viskóra – mondja neki a Nővérem.
- Igen. Keressük. Nyugodjanak meg, most már minden rendben lesz.
Azzal eltűnik a képernyőről és csak a környék digitális térképét látjuk. Tanácstalanul fordulok Nikihez.
- Most mit csináljunk? – kérdem, aztán róka felé pillantok.
Majdnem elájulok a rémülettől. A róka eltűnt. Gyorsan benézek a takaró és a párna alá. Sehol sincs.

*

A speciális járműbe ülünk, gondosan bezárjuk az ajtót és a kamerák áramszünet előtti felvételeit nézzük. Látni, amint a monitorszobában alszom. Niki észrevesz valamit és a hangárt rögzítő képre kattint. Éppen kinyílik az ajtó. Döbbenten hajolunk közelebb a monitorhoz. Amikor az kinyílik egy sötét alak sétál be.
- Ez simán bejött ide – nyugtázom remegő hangon. – Miközben aludtunk. Ezt nem látták Tiszaújvárosban?
- Ekkor már nyilván átvette az irányítást – mondja Niki.
- Szerinted Olivér az?
- Szerintem igen.
Az éjjellátó kép miatt nem látjuk az arcát. Aztán tisztán kivehető, hogy kapucni is van rajta. Magas, vékony férfi. Bőrkabát van rajta. A speciális járművet nézi, aztán lassan megindul a monitorszobába vezető ajtóhoz. Belép rajta. Niki visszakapcsol monitorszoba képére. Én éppen alszom. Olivér megáll az ágyam felett. Percekig bámul engem. Rémisztő még belegondolni is, hogy miközben békésen alszom, valaki figyel engem.
A monitorok felé pillant, aztán megindul a hálószoba felé. Kinyitja az ajtót és Nikit nézi. Most jut eszembe, hogy egy kisebb éjjellátó szemüveg lehet rajta, de túl nagy a kapucnija ahhoz, hogy tisztán kivehető legyen.
Ekkor Olivér megfordul és visszasétál hozzám. A monitorokat figyelve szépen lassan leül az ágy mellé. Felém fordítja a fejét. Aztán amikor visszafordul a pult felé, a róka már a kezében van. Üvölteni akarok, de a döbbenettől még arra sem vagyok képes. A rókát nézi. Nem akarom, hogy bántsa!
Lassan felemelkedik és vet még felém egy pillantást. Ezután megindul a hangár irányába. Ismét szemügyre veszi a speciális járművet. Kilép az ajtón, ami elkezd bezárulni mögötte. Odakint egy katonai terepjáró várja. A volán mögé ül be, a róka pedig végig nála van. Könnyes szemmel nézem, ahogyan elhajt. A kép hirtelen elsötétül. Niki felém fordítja a tekintetét.
- Ne aggódj – súgja, aztán visszafordul a laptophoz. – Holnap elkapjuk. És visszakapod a rókát.

folyt.köv.

2022.október 14-19.
Budapest