Nagyprónay János
A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

1.évad/8.rész

Edzetlen lélek

A nap végül kisütött, ám a gyönyörű kék égbolt alatt elterülő autópálya elhagyatott és vészjóslóan csendes. Hamarosan áthaladunk egy felüljáró alatt, melyen, ha jól látom egy vadászgép roncsai hevernek szanaszét. Niki jobban rálép a gázra, mintha attól tartana, hogy az egész bármikor leszakadhat. Szerencsére gond nélkül átjutunk. A rókára nézek. Nagyon félt minket.
- Figyelem! – szólal meg egy női géphang a műszerfalon. – Harmadfokú vészhelyzeti veszélyzóna!
Az út mentén pusztaság honol. Amerre a szem ellát, semmi sincsen, kivéve az úton, ahol rögtön egy felborult kamiont pillantunk meg. A pótkocsi szénné égett, akárcsak a kifordult jármű is. A Nővérem lelassít, lenyom közbe néhány gombot a laptopon, majd a műszerfalon is, utána vet egy pillantást a visszapillantó tükörbe. A kamion mellett éppen csak elférünk valahogy.
- Figyelnek minket? – kérdem halkan.
- Nem tudom – feleli Niki. – Biztosra nem tudom.
- A gép jelez valakit?
- Nem. Egyelőre senkit. De ez még nem jelenti azt, hogy egyedül vagyunk ezen a szakaszon.
- Résen kell lennünk.
- Úgy van. Résen kell lennünk.
Egy katonai terepjáró áll a leállósávban, sértetlennek látszik. A vezetőfülke ajtaja nyitva van. Niki lenyom egy gombot a laptopon, és azonnal megjelennek a jármű adatai. Nem túl biztatóak az információk.
- Egy felderítő – súgom. – Alig két órája van itt.
- Abból a kolóniából jött, ahonnan mi is – egészíti ki Niki. – Nincsenek életjelek.
Ahogy elhaladunk mellette, egy halott katonát látok a volán mögött a kormányra dőlve. Lőtt sebek. Elfordítom a tekintetem. Bár sok borzalmat láttam, mégis vannak olyan pillanataim, amikor egyáltalán nem bírom az ilyen látványokat. A Nővérem felé fordulok, aki hol a műszerfalra, hol az útra pillant.
- Hogy történhetett? – kérdem.
- Csapdába csalták – feleli Niki. – Megállhatott valakin segíteni.
- És akkor megtámadták.
- Minden bizonnyal.
- De akkor miért nem vitték el a kocsit?
- Mert azzal lebuktatnák magukat. Nyilván nem tudták átprogramozni, akárcsak az ellenállók.
Ledöbbenek.
- Akkor ezek nem ellenállók – állapítom meg.
- Ezek sokkal rosszabbak – bólint a Nővérem. – Találsz még egy laptopot egy kesztyűtartóban.
Azonnal kinyitom a kesztyűtartót és kiemelem a műszert. Felnyitom, beírom a kódomat és azonnal megjelenik a környék digitális térképe. Az útszakasz hosszan terül el és igencsak messze vagyunk a biztonságos szektorunktól.
- Közelíts rá az autópályára – adja ki a parancsot Niki.
Ráközelítek és egy nagyobb, zöld pontot látok előre haladni az úton. Ez minket jelez. Valamint további autóroncsokat, elhagyatott benzinkutat, valamint egy farmot távolban. Életjel azonban egyik helyen sincs.
- Nem látok semmit – mondom.
- Jól van – bólint a Nővérem. – Csak figyelj. Bármit, amit csapdának gondolsz, jelezd nekem. Még akkor is, ha nem vagy benne biztos. A megérzéseid most nagyon sokat számítanak. Megmentheti az életünket.
- Ezek biztosan számítanak ránk.
Ebben a pillanatban vörösen jelezni kezd a monitor. Niki rátapos a fékre, mire tőlünk pár méterre az autópálya elválasztóvonalába csapódik valami és hatalmasat robban. Kőtörmelékek ütköznek terepjárónak, a füsttől és portól alig látunk valamit. A Nővérem jobbra rántja a kormányt, kikerülve becsapódás körüli porfelhőt. Felém pillant, aztán kikerül egy autóroncsot.
- Angéla! – szólít. – Azonnal ülj hátra és kapcsolódj rá a toronyra!
Megfordulok az üléssel és beülök a középen helyet foglaló székbe. A karfáján lenyomom a rákapcsolódás gombját, majd lehúzom a tetőtérből a monitort, melyen azonnal megjelenik a kamera képe és megmarkolom a két oldalsó vezérlőkart.
- Mit látsz a monitoron? – kiált hátra Niki.
- Nem jelez senkit – felelem.
Látok a távolban egy újabb felüljárót, mely majd közvetlenül felettünk húzódik keresztbe. Áll ott egy jármű, mellette két ember mozdulatlanul.
- A felüljárón vannak, Niki! – figyelmeztetem.
- Hányan vannak? – kérdezi.
- Ketten állnak egy terepjáró mellett.
Ráközelítek.
- Az egyiknél rakétavető van – állapítom meg. – A másik távcsövön figyel minket.
Látom, amint a férfi tüzel és a rakéta szélsebesen száguld felénk.
- Vigyázz! – kiáltom. – Tüzelt!
Az egyik távolsági busz roncsa a levegőbe repül és lángok csapnak fel előttünk. Nem akartak eltalálni minket.
- Angéla! – kiált hátra Niki. – Lődd ki a járművet! Célozd be és lődd!
Nagy levegőt veszek. Még sosem lőttem ilyen célpontra. Látom, amint az előbb még a távcsövet tartó férfi betölti a következő rakétát a társa fegyverébe. Nem szabad haboznom. Nikinek ki kell kerülnie mindjárt egy felborult teherautót, a felüljáró pedig még mindig messze van.
Becélzom a járművet és megnyomom a tüzelés gombját. Hallom, amint a golyók záporozni kezdenek a terepjáró tetején álló kis toronyból. A távcsöves férfit eltalálom és holtan terül el, a rakétavetős leguggol, a töltények becsapódnak felette a terepjáró falába. Niki félrerántja a kormányt.
- Rakétát lőj, Angéla! – szól rám Niki. – Az alsó gombbal! Lökd fel a fedelét és azonnal tüzelj!
Úgy teszek, ahogy mondta. Eközben a rakétavetős férfi kiegyenesedik és látom, hogy becéloz minket. Benyomom a gombot, mire szélsebesen felénk süvít a rakéta, ő pedig szintén tüzel.
Az övé mellettünk lévő teherautóba csapódik, a mi lövedékünk pedig telibe találja a terepjárójukat és azonnal felrobban a férfival együtt. Niki sebességet vált, aztán jobban rálép a gázra. Elsüvítünk a felüljáró alatt, én pedig sokkos állapotban meredek a kijelzőre. Két embert öltem meg. Most hiába próbálok arra gondolni, hogy vagy ők, vagy mi, egyszerűen nem tud vigasztalni.
- Szép lövés volt! – örvendezik Niki.
Nem tudok erre mit mondani. Ekkor azonban egy ismerős női hang harsan fel a műszerfal felől.
- Azonnal adjátok meg magatokat! – szólít fel minket Amanda. – Álljatok félre és tarkóra tett kézzel szálljatok ki a terepjáróból, vagy különben mind a ketten meghaltok! Ez az utolsó figyelmeztetés!
Niki a szájához emeli rádiót.
- Fontolóra vesszük, te hadnagyok gyöngye! – szól bele gúnyosan.
A rókára pillantok. Veszélyt jelez. A monitorra pillantok. Semmi. Megfordulok a székkel, magammal fordítva a monitort is. Egy újabb felüljárót hagyunk el, ahonnan ekkor a korlátot áttörve egy speciális harckocsi ugrat felénk. Tátott szájjal meredek a képernyőre. A fekete jármű az aszfaltra zuhan, felpattan egy kicsit, aztán amint ismét földet ér, szélsebesen üldözőbe visz minket.
- Ez egy őrült – súgom.
- Angéla! – kiált rám Niki. – Lődd! A rakétával!
Rányomok a gombra, de semmi sem történik. A kijelzőn alul egy üzenet jelenik meg, miszerint nincs több rakéta.
- Ennyi volt, Niki! – nyugtázom.
- Sebaj! – mondja. – Neki sincs az adatai szerint. Lődd a sorozatvetővel!
Ekkor harckocsi szélsebesen nekünk csapódik, én pedig majdnem kiesek a székből. Jobbra kerül, aztán nyilván belénk akar jönni, de Niki megelőzi és rárántja a kormányt. Hatalmasat koppanunk, a monitor képe pillanatra el is tűnik. Gyorsan oldalra fordulok vele, majd hosszan nyomva tartom a gombot. A lövedékek lepattannak róla, ám imbolyogni kezd. Most esik le, hogy ez pont olyan jármű, mint amilyennel tavaly Maja támadott meg minket a Megyeri hídnál.
Nekünk csattan újra és tolni kezd minket az elválasztó felé. Tüzet nyitok a tornyára, de hasztalan. Rossz érzésem támad, oldalra fordítom a fejem és látom, amint szélsebesen közelítünk egy tank roncsa felé. Visszafordulok és megállás nélkül tüzelni kezdek a harckocsira, mire az távolodni kezd tőlünk.
- Kapcsold be a biztonsági övedet! – üvölti Niki.
Bekapcsolom és látom a monitoron, amint a harckocsi ismét felénk lódul. Ismét lőni kezdek rá, mire Niki rátapos fékre és a harckocsi hirtelen eltűnik a szemem elől. Hallom, amint nekicsattan az elválasztónak. A Nővérem jobbra rántja a kormányt, kikerülve Amandát, aki a szintén fékre tapos, elkerülve a tank roncsával való ütközést. Niki az utolsó pillanatban félrerántja a kormányt egy vadászgép szárnya előtt, aztán látva, hogy az út egy darabig tiszta lesz, sebességet vált és tövig nyomja a gázt.
Amanda hamar megjelenik mögöttünk. Egyre gyorsabb. Az egykori hadnagy nem adja fel egy percre sem. Megfordulok a monitorral és golyózáport eresztek rá. Félszemmel figyelem a számlálót a képernyő jobb sarkában és pánikba esek, mert rohamosan fogy a lőszer. Azonban harckocsi egy kicsit lassítani kezd.
- Lőjed, Angéla! – utasít Niki. – Ameddig csak tudod!
- Nem sokáig tart ki! – jelentem neki. – Már alig van valami a tárban!
- Nem baj! Lőjed! Mindjárt meglátod, miért!
Ráközelítek a jármű szélvédőjére és halványan látom Amanda arcát. Az üveget kezdem lőni, az egykori hadnagy pedig dühödten nyúl a sebességváltóhoz. A harckocsi egyre gyorsabban közelít felénk. A monitor jobb sarkában villogni kezd a szöveg, miszerint mindjárt kifogy a muníció.
- Kapaszkodj, Angéla! – üvölti a Nővérem.
Megkapaszkodok a székben. Egy újabb felüljáró közeledik, ami alatt valami az utunkat állja. Eközben Amanda egyre közelebb van. Niki ekkor balra rántja a kormányt és kikerülünk valami roncshalmazt. A speciális harckocsi pedig nekiütközik annak. Amint kiérünk a felüljáró alól, látom, amint hármat, vagy négyet borul, majd feje tetejére állva kidönti a szalagkorlátot és az árokban köt ki.
Niki felnevet.
- Egy darabig nem fogjuk látni a hadnagyok gyöngyét! – örvendezik.
Én pedig alig akarom elhinni, hogy leráztuk.
Egyelőre.

*

Alig pár kilométernyire a biztonságos zónától megállunk. A hajamba belekap a szél, miközben a rókát ölelve figyelem, amint Niki felnyitja a motorháztetőt és bütyköl valamit. Igazi ezermester, én sosem leszek ilyen. Bár most nem ez jár a fejemben. Két katonát öltem meg az előbb. Nem ez volt az első eset, tavaly egy helikoptert lőttem ki, mégis teljesen le vagyok sújtva. Még nem vagyok igazi katona.
Niki megérzi a gondolataimat, ahogy mindig. Felém fordítja a fejét és a kígyó szemeivel mered rám.
- Megöltek volna minket – mondja. – Mindkettőnket. És nem biztos, hogy azonnal. Még felhasználtak volna valamire, akár túszként, vagy fedezékként, de utána biztosan végeztek volna velünk.
- Értem – mondom halkan.
- A kolóniák katonái szinte minden nap elhárítanak egy-egy támadást. Minden egyes nap. Az olyan helyen is, ahol Laura él a szüleivel. Ez a dolguk, Angéla. Védeni a civileket és egymást. Amit tettél, azzal az én életemet is megmentetted, nemcsak a sajátodat. Katonához méltóan cselekedtél.
- Köszönöm.
Visszafordul a motorhoz, valamit állít az egyik szerszámmal a kezében, aztán visszarakja a ládába és lecsapja a motorháztetőt. Odalép hozzám, majd leguggol elém, egyenesen a szemembe nézve.
- Jó harcos vagy te – kezdi. – És egyben jó lélek is. Te leszel a legjobb katona a világon, hidd el.
- Honnan veszed? – kérdem.
- Nem félek, ha mellettem vagy. Amúgy is ritkán szoktam, de melletted aztán egyáltalán nem aggódok a biztonságomért. Mindenki más mellett úgy érzem, hogy mindent nekem kell csinálnom.
- Most csak nyugtatni akarsz.
Elmosolyodik.
- Úgy ismersz, mint aki nem mondja meg a tutit? – teszi fel a költői kérdést.
- Nem – felelem.
- Na, látod. Ennyi. Nem élek a kegyes hazugság lehetőségével. Megmondtam eddig is, és ezután is, ha hibázol. De most mindent jól csináltál. Úgy viselkedtél, akár egy katona. Tetted a dolgodat.
Lehajtom a fejem, a Nővérem pedig lehajol így is, hogy szemembe nézzen.
- Fel a fejjel, kadét - súgja. – Erősebb vagy te ennél.
A szemébe nézek. Csak azt tudom gondolni, hogy bárcsak ne volna háború és most egy kiránduláson volnánk, vagy úton egy nyaraló felé. Nem kéne aggódnom azért, hogy megölhetik, vagy akár engem és akkor nem láthatom többé. Azonban igaza van. Valóban erősnek kell lennem, mert csak így tudom mindig megvédeni őt. Érte leszek harcos, mert ez a valódi feladatom.
- Na – bólint. – Ezt már szeretem.
Azzal kiegyenesedik.
- Gyere – súgja. – Mennünk kell tovább. Még fél óra és biztonságban leszünk.

*

A biztonságos zónát átlépve nem lettem nyugodt egy percig sem. Egy edzetlen lélek vagyok annak ellenére, amin keresztülmentem az utóbbi években. Szégyellem magam emiatt, és úgy érzem, Niki hiába bízik bennem. Talán el kell telnie néhány évnek, mire olyan leszek, mint ő. Már ha vannak még éveim hátra. Túl nagy luxus a jövőbe nézni, pláne akkor, amikor a jelen minden aprócska fényébe kell belekapaszkodnom. Eszembe jut, amit Amanda mondott. Hogy ott bujkál bennem a sötétség.
Hazaérünk. Minden sértetlen. Az erdő tisztásán álló bázisunk körül ott tornyosul a magas, szögesdrótos kerítés. A három konténerház, melyet kis folyosók kapcsolnak össze és középső kétszintes komplexum sértetlen. Amikor behajtunk, Gergő és Csenge kilép hozzánk integetve. Olyan, mintha egy család volnánk. Két fiatal honvéd éppen az egyik terepjárót bütyköli, aztán minket látva vigyázzba állnak.
Kiszállunk és először az őrvezető Csenge lép oda hozzánk. A szőke haja copfba fogva, vigyorogva öleli át Nikit.
- Végre hazajöttél, főnökasszony – mondja neki.
- Kicsit kirándultunk Angélával – vágja rá lazán a Nővérem.
Csenge engem is átölel, eközben a két újonc folytatja a jármű szerelését. Gergő végignéz rajtunk mosolyogva.
- Ismét egy család vagyunk – mondja egy kicsit gúnyosan.
- Na, persze – vigyorog rá Niki. – Holnap ismét küldetésre megyünk.
Csenge rémülten fordul hozzá.
- Hova? – kérdi.
- Új-Veszprém – feleli Niki. – Felveszünk valami várostervezőt és elfuvarozzuk Szombathelyre.
- A Debreceni adta ki a parancsot?
- Ki más.
- Ez taxistársaságnak néz minket?
- Úgy tűnik. És ragaszkodik kettőnkhöz.
Niki lepillant rám, aztán vissza többiekre és összecsapja a tenyerét.
- Együnk már! – adja ki a parancsot.
Az uzsonna alatt alig bírok megszólalni, fizikai fájdalom még figyelni is a többiekre. Hiába szeretem őket, úgy érzem nem vagyok méltó arra, hogy velük legyek. Niki látja, hogy ki vagyok készülve, de ezért próbál valahogy erőt sugározni belém a tekintetével. Nem megy neki. Végül felállok az asztaltól és a szobámba szaladok. Kitör belőlem a sírás. Nem is tudom, miért, talán a félelem amiatt, hogy bár van végre otthonom, de az kezd egyre idegenebb lenni. Nem értem, miért.
De, érted, Angéla.
Nem katonának születtél.

*

Sötétedés után Niki a monitorszobában gépel, amikor bűnbánóan belépek hozzá. Látom, amint a kijelzőkre pillant, melyek az erdőt figyelő kamerák, illetve hőkamerák képeit mutatja. A jobb szélsőkön a bázis folyosóit, parkolóját látom.
- Megnyugodtál? – kérdi Niki lágyan, miközben hátra se néz.
- Igen – felelem. – Bocsáss meg a viselkedésemért.
- Nem haragszom rád.
- Biztos?
Felém fordul a vagány, megnyugtató mosolyával.
- Ne lelkizz már ennyit – mondja. – Ülj ide mellém.
Leülök mellé a forgószékre és figyelem az éjszakai képeket. Az asztalon gőzölög Niki kávéja.
- Nem kéne aludnod? – kérdem némi aggodalommal.
- Neked kéne aludnod – feleli a Nővérem még mindig mosolyogva, közben pedig a jelentését gépeli.
- Nem megy.
- Mondanék neked mesét, de én csak ijesztőket tudok.
- Ma te őrködsz itt?
- Éjjel egykor vált le Gergő.
Hallgatom, ahogy gépel. Végül abbahagyja. Belekortyol a kávéba. Felém fordul a fürkésző, kígyó szemeivel.
- Mi a baj? – kérdi.
- Nem tudom – felelem.
- Nem a mai nap miatt fáj a fejed, az már biztos.
- Ez bonyolult.
- Úgy érzed, hogy nem vagy elég erős ahhoz, hogy katona legyél.
- De igen. Csak még nem vagyok elég edzett.
Közelebb hajol hozzám, olvas a szemeimben. Ebben is profi sajnos.
- Angéla – kezdi. – Nem kell majd katonának lenned. Ha vége ennek a háborúnak, az leszel, ami lenni akarsz. Lesz jövőd. Írónő leszel. Ebben biztos lehetsz. Segíteni fogok neked mindenben. Viszont, ha úgy érzed, nem bírod ki ennek a borzalomnak a végéig, akkor el tudom intézni, hogy az egyik kolónia lakója legyél. Nevelőszülőkkel.
- Nem! – csattanok fel. – Én itt akarok lenni veled!
- Biztos?
A szememmel mondom el neki ismét, hogy mit jelent számomra. A világot, amiről nem mondok le a saját kényelmemért. Elmosolyodik. Nyitott könyv vagyok számára, ez is a testvéri összetartozásunk jele.
- Hozok neked takarót – súgja. – Őrködünk akkor, hugica.
Mosolyt csal az arcomra. Minden félelmem elszáll. Erőt érzek magamban. Hatalmas erőt, amiért itt lehetek vele. Edzetlen lélek vagyok, de ez változni fog. És úgy érzem, hogy végül nem az Amanda által említett sötét oldalam fog győzni, hanem én. Én, mert engem csak a szeretteim védelme érdekel.

folyt.köv.

2022.április 16-22.
Budapest