Nagyprónay János

VALENTINA ÚTJA

3.rész

Ellenségek és védelmezők

             A csengő ébresztette fel. Nóri kinyitotta a kék szemeit és tudatosult benne, hogy ismét a kanapén aludt el, a tévé pedig lehalkítva már a reggeli rajzfilmet sugározza felé. A pisztolya pedig ott pihen a dohányzóasztalon, mellette pedig három kibontott sörösdoboz, valamint egy üres borosüveg.

            Ismét megszólalt a csengő. Aztán újra. És újra. Fájó fejjel, de haragból felpattant a kanapéról és az ajtóhoz sietett és a kitekintőn keresztül egy neki háttal álló hosszú szőke hajú nőt pillantott meg fekete kabátban. Egy pillanatig komolyan elhitte, hogy Valentinát látja, ám amikor az megfordult, rögtön felismerte a nővérét, Barbit. Legszívesebben nem nyitotta volna ki, de jól tudta, hogy a testvére nem fogja feladni.

            Résnyire kinyitotta az ajtót.

            - Mit akarsz? – vetette oda Nóri.

            - A húgommal beszélni – felelte ingerülten Barbi.

            - Most nem alkalmas. Gyere vissza holnap reggel. Addigra úgyis öngyilkos leszek.

            Azzal csukta is volna be az ajtót, de a nővére az öklével megtartotta azt.

            - Figyelj, drágám – kezdte Barbi higgadtan. – Ha most becsukod az ajtót, én biztosan berúgom. 

*

            Nóri reszkető kézzel töltötte ki a kávét, majd felső polcról elővette a cukrot és kettőt beledobott a bögrébe. Barbi a fejét ingatva figyelte a húgát, aki lassú mozdulattal magának is két cukrot ejtett a kávéjába.

            - Úgy nézel ki, mint egy zombi – jegyezte meg a nővére.

            - Gondoltam, hogy tetszeni fog – bólintott Nóri.

            - Azt ugye tudod, hogy miután megisszuk a kávét, lezuhanyozol és elmegyünk egy nagyot sétálni?

            - Azt ugye tudod, hogy a kávé után elmész és legalább egy hétig nem jössz ide?

            Barbi felsóhajtott.

            - Nem hiszem el, hogy az én erős és okos húgom teljesen leépíti a saját agyát – mondta.

            - Nincs már agyam – vágta rá Nóri és letette a nővére elé a kávét.

            Az rögvest elfintorodott.

            - Hány napja nem fürödtél? – kérdezte.

            - Egy hete már nem számolom – felelte Nóri és belekortyolt a kávéba.

            - Akkor most szépen lefürdesz és utána eljössz velem a Margitszigetre. Végre van egy kis napsütés. Jót fog tenni neked.

            - Ma nem érek rá.

            - Miért? Mi dolgod van?

            - Egy kicsit nézem a tévét, aztán kimegyek a hátsó kertbe és főbe lövöm magam.

            - Te teljesen megőrültél már.

            - Ezért jöttél? Hogy még jobban a mélybe taszíts?

            Barbi felpattant.

            - Nem! – rivallt rá a húgára. – Azért, hogy lássam, élsz-e még!

            Nóri a mosogatóba hajította a bögréjét, ami azonnal darabokra tört. Megállt ott, háttal a nővérének. Barbi szemei könnybe lábadtak. Tett egy lépést a húga felé, aki látszólag már elképzelhetetlen mélységekben járt.

            - Bele se tudok gondolni, hogy min mész most keresztül – mondta Barbi halkan, elcsukló hangon. – Tudom, hogy egyedül akarsz lenni, de a húgom vagy és féltelek. Nem csak a testvérem vagy, hanem a legjobb barátnőm is.

            Nóri feléje fordult. Látszott rajta, hogy minden erejével azon van, hogy ne sírja el magát, mert abba most biztosan belehalna.

            - Tudtad, hogy még temetésére se mehettem el? – tette fel a költői kérdést Nóri. – Csak utána mentem oda, hogy elhelyezzek egy virágcsokrot életem szerelmének a sírjára. Másnap már nem volt ott a csokor. Tudod, hogy hol volt? Egy közeli bokorba lett hajítva. Gyűlölnek a szülei. Engem hibáztatnak Béci haláláért. Mert én sodortam őt bajba. Mert, ha nem az én vőlegényem, akkor Valentina nem ölte volna meg.

            Lehajtotta a fejét és halkan, de kitört belőle a sírás.

            - És igazuk van – rebegte. – Olyan, mintha én öltem volna meg.

            Barbi könnyes szemekkel odalépett hozzá és finoman magához ölelte a húgát. Az nem tiltakozott, belekapaszkodott a nővérébe.

            - Ne haragudj, Barbi – nyögte.

            - Dehogy haragszom, drágám – súgta a nővére. – Tudod, hogy szeretlek. Jól van. Sírd ki magad.

*

            Anna a tiszta fehér csempét figyelte az ágyon ülve. Akárhányszor felébredt az éjjel, mindig kitört belőle a sírás és ez egészen addig tartott, amíg újra el nem aludt. Sosem gondolta volna, hogy egy nap ő is fogoly lesz a Szent Mihály Elmegyógyintézet szigorított körletében. Ott, ahol egykoron ő látogatta a betegeit. Egy intézetben, ahol a legjobb pszichiáternek számított. Persze, már nem ez a legnagyobb gondja. Elengedte ezt a szégyent. Azonban a szerelmének, Viktornak a hiányát képtelen volt elfogadni. Itt van tőle három cellával odébb és érzi őt.

            Hiába érte el a zsarolásaival, hogy többször is engedjék találkozni vele, Anna nem tudott semmilyen hatást kiváltani Viktorból. Az már csak Valentinára gondol. Talán abban reménykedik, hogy az Iszonyat lánya majd eljön érte és kiszabadítja, gondolta a doktornő. Azt ugyan várhatja. Valentina nem szeret senkit.

            Anna azonban szerette Viktort. Amikor a srác többször is megszökött, két esetben ő volt az, aki bújtatta. Milyen szép időket töltöttek el együtt. Mennyire boldog volt, hogy bár bujkálva, de együtt lehetett a szerelmével. Ápolhatja, ölelheti, mellette ébredhet, simogathatja az arcát, miközben az alszik. Ennek vége. Valentina mindent tönkretett. És igen, pont az a Valentina, akit Anna úgy szeretett, mintha a lánya lett volna. Ennek is vége. És a pontot úgy fogja feltenni a történet végére, ahogy illik.

            Két hangos, fémes koppanás. Szépen lassan a cellájának ajtaja felé fordította a fejét. Az őr nézett vissza rá a kis üvegen keresztül. Ez biztosan új lehet, gondolta magában, mert még nem látta ezt az arcot.

            - Dr. Mayer Anna! – szólította katonásan a fiatal őr. – Azonnal álljon fel, kezeket hátra és forduljon az ablak felé!

            A hajdani doktornő, akit már egy kicsit sem zavart ez a helyzet, nyomban felpattant és végrehajtotta az utasításokat. Nem azért, mert ez a szabály, hanem azért, mert alig várta, hogy az udvarra kísérjék. A délelőtti kimenőt szerette a legjobban. Ilyenkor volt a legtöbb esélye arra, hogy Viktorra hatással legyen.

            Ahogy végigvezették a körlet folyosóján, egy szót sem szólt. A földszinten levették a bilincseit, persze közben ketten is fegyvert szegeztek rá. Itt óvatosan felvette a fehér intézeti kabátot és utána újra feltették a bilincset.

            Amikor kilépett hideg téli napsütésbe, nagyot szippantott a friss levegőből. A betegek jó része már kint volt. Volt, akit kísértek, de a többséget hagyták nyugodtan sétálgatni. Persze három fegyveres őr állt a tetőkön, valamint az udvaron is hemzsegtek ugrásra készen. Nem baj, gondolta Anna. Nemsokára úgyis lelép innen.

            Az őrök szorosan mellette haladva kísérték. Eközben több beteg is keresetlen szavakkal illette őt. De voltak, akik nevettek rajta. A csinos, fiatalos, negyvenhat éves doktornő, aki már intézeti ruhát hord. Azonban Anna egyetlen látványra koncentrált csak. Közeledett felé. Közeledett ahhoz a magas, fekete hajú, jóképű srác felé, aki neki háttal állt a falnál. Három lépésnyire tőle az őrök megállították és figyelve őket, de hátráltak egy kicsit.

             - Jó reggelt, szerelmem – súgta Anna.

            Viktor nem szólt semmit. Csak lehajtotta a fejét. Akárcsak tegnap, gondolta magában némi haraggal.

            - Tudom, hogy hallasz – kezdte Anna lágyan. – Tudom, hogy vívódsz. Hogy a közös, gyönyörű pillanataink jutnak az eszedbe. És tudom, hogy mi az, ami beárnyékolja az egészet. Vagyis, hogy ki az. De hidd el nekem, ő csak játszott veled. Ahogy mindenki mással, akit életben hagyott.

            Ezt most megint elrontotta, gondolta. Nem így kéne kezdenie. Az érzéseit kéne szavakká formálni.

            - Hiányzol, szerelmem – folytatta elcsukló hangon. – Minden nap elmondom. Nem tudom, hogyan fogalmazzam meg, hogy mit is jelentesz nekem. Veled kezdődött el az életem. Imádtalak szeretni. Imádtam gondoskodni rólad. Ápolni a lelked. Hosszan nézni téged némán és érezni, hogy boldog vagyok.

            Viktor erre szép lassan megindult tőle balra. Anna közelebb akart lépni hozzá, de az egyik őr lefogta.

            - Szerelmem – szólította a doktornő a távolodó doktornőt. – Viktor. Ne menj el, kérlek. Ígérem, nem szólok egy szót sem, csak gyere vissza! Kérlek! Viktor! Bocsáss meg, kérlek. Gyere vissza!

            Ám a srác hátra sem nézve sétált az udvar másik végébe. Anna pedig hiába próbált volna utánamenni, mert már ketten fogták vissza. Könnyes szemekkel figyelte Viktort. Igyekezte elraktározni a látványát, még így is, hogy az faképnél hagyta. Ő volt az egyetlen értelme a létezésének.

            - Elrontottam megint – súgta és behunyta a szemeit. – Megint elrontottam.

*

            Valentina egy kattanást hallott és megállt a szupermarket pékáruinál. Friss kakaóscsigák csúsztak helyükre, nekikoccanva egy kicsit az üvegnek. Oldalra döntötte a fejét és a szemüvegét is letolta egy kicsit. Anna jutott eszébe, aki rengetegszer hozott neki kakaóscsigát. Amit a saját kezével készített neki. Kapott hozzá házi tejet is. Mennyire jólesett neki az a gondoskodás. És most hirtelen érezte annak hiányát is.

            Közelebb lépett a kakaóscsigákhoz. Biztosan nem olyan finom, mint amilyet a doki néni hozott, gondolta. De ennek ellenére elvett papírzacskót és kettőt szedett magának. Utána a tejekhez lépett. Tett egy dobozzal a kocsijába. Aztán megállt egy kicsit nem messze a pénztártól. Emlékek villantak be neki. Amikor tizenhat éves volt és szinte katatón állapotba került, Anna volt az, aki segített neki enni. És a kakaóscsiga ment a legkönnyebben azzal a finom tejjel. És a doktornő mindig úgy ölelte át utána, mintha az anyja volna. Ő pedig kapaszkodott belé.

            - Miért érzem ezt? – súgta maga elé. – Miért?

            Gyorsan visszaküzdötte magát a jelenbe. Óvatosan körbepillantott, hogy nem figyeli-e valaki gyanakodva. Senki. Mindenki a vásárlással volt elfoglalva. Rendben. Elindult a pénztárhoz.

            Odakint a kocsiban befalta mindkét kakaóscsigát, aztán nagyot kortyolt a tejből. Egyik sem volt olyan finom, mint amilyet Anna hozott neki, de néhány percig sikerült elképzelnie, hogy a doktornő ott ül mellette.

*

            Nóri és Barbi a rakparton sétált a pesti oldalon. Bár a nap gyönyörűen beragyogta a várost, hideg volt és egyre hevesebben fújt a szél. Nóri azt a sötétkék ballonkabátját vette fel, amit még Béci vett neki. Egy ideje nem szóltak egymáshoz, csak haladtak lassan egymás mellett.

            - Hugicám – törte meg a csendet Barbi. – Itt vagy még ezen a bolygón?

            - Valami azt súgja – felelte Nóri.

            - Meghívlak ebédre. Van itt egy jó kis étterem.

            - Ezek drágák.

            - Na és? Én se keresek rosszul.

            - Nem vagyok éhes.

            - Dehogyisnem. Hallom, ahogy korog a gyomrod.

            - Egy kávé jobban esne.

            - Utána iszol. Előbb eszel. Jó kis harcsapaprikás túrós csuszával. Azt imádod úgyis.

            - Nem kell.

            - De kell. Enni fogsz.

            Nóri felsóhajtott.

            - Rendben – adta meg magát. – De menjünk inkább Deák tér fele. Ott van az egyik törzshelyem.

            - Ez a beszéd – kacsintott felé Barbi.

            - Le kell ülnöm egy percre.

            Leültek egy padra és egy darabig csendben ülve bámultak a budai oldalra.

            - Nem tudok másra gondolni, Barbi – mondta végül Nóri.

            - Elhiszem – súgta a nővére.

            - Csak a bosszú jár a fejemben. Meg akarom találni.

            - Ne kezd most megint, kérlek.

            - Pedig másra nem tudok gondolni.

            Egy fekete kabátos nő leült mögéjük. Barbi hátrapillantott rá, aztán vissza a húgára.

            - Most gondolj arra, hogy itt vagy velem – mondta. – Rendben, hugicám?

            - Te is ilyen lennél a helyemben – jegyezte meg Nóri.

            - Az biztos. De a társaságodban megnyugodnék.

            - El fogom kapni. Meg fogom találni. Nyomon követem. Ő nem tudja, de csak legjobb alkalomra várok és akkor lesújtok rá.

            Barbi ismét a nekik háttal ülő nő szőke hajú nő felé pillantott, aztán megfogta Nóri kezét.

            - Menjünk enni – súgta. – Jó?

            Nóri a nővére felé fordult.

            - Nem veszel komolyan – mondta halkan. – De nem is hibáztatlak érte. Senki sem vesz komolyan. De eljön az idő, amikor mind megdöbbentek. Mindannyian. Meglátjátok, mire vagyok képes.

            - Hiszek benned - bólintott Barbi. – És hidd el, mindent tudok a képességeidről.

            Amikor mindketten felálltak és elindultak, a mögöttük ülő nő feléjük fordította a fejét. Szilvia halványan izzó citromsárga szemei figyelték a két lányt. Ajkai sátáni mosolyra görbültek.

            - Ma éjjel meglátogatlak, Nóri – súgta Valentina édesanyja. - Eljött az idő.  

*

            Amikor Annát bevezették az intézet látogatásra fenntartott szobájába, minden erejével azon volt, hogy ne sírja el magát. Aki az asztal másik végében ült, nem volt más, mint a régi nagy szerelme, Vass Dávid nyomozóhadnagy. A szőkésbarna hajú, kék szemű, jóképű férfi szintén próbált uralkodni az érzelmein. Még akkor is, amikor Annát odabilincselték a székhez. Amikor végre az őrök magukra hagyták őket, egyik sem tudott mit mondani hosszú perceken át. Végül Dávid törte meg a csendet.

            - Te egyszerűen örökre gyönyörű maradsz – mondta a nyomozó és elmosolyodott.

            - Ahogy te is – mondta Anna minden érzelem nélkül. – Ezért jöttél, nyomozók gyöngye?

            - Ezt egyszerre szeretem és gyűlölöm is benned.

            - Térj rá a tárgyra. Tudod, rengeteg érdekes programot kellett félbeszakítanom miattad.

            Dávid a fejét ingatta, de a mosolya töretlen maradt.

            - Jövő héten meghallgatásod lesz – kezdte. – Átszállítanak a főkapitányságra.

            - Valentina ügyében? – kérdezte Anna.

            - Igen. A segítségedet kérik, hisz te voltál az első, aki kezelte. És egyedül te nyerted el a bizalmát.

            - És mit kapok cserébe?

            - Mindent, amit korábban kértél.

            Anna előhajolt és a gyilkosan fénylő fekete szemeivel mélyen nézett Dávid szemeibe.

            - Mindent? – kérdezte.

            Dávid mosolya sejtelmessé vált.

            - Mindent – súgta. – Mindent, Anna.

            A doktornő elégedett mosollyal hátradőlt a székben. Dávid meg fogja szöktetni jövőhéten. Ahogy már azt megígérte.

*

            Valentina felsétált a pincéből és becsapta maga után. Eszelős mosollyal megfújta a pisztolyának hangtompítós csövét. Az áldozatát sikeresen elrejtette. Egy órával ezelőtt szemelte ki az egyik benzinkúton. Az üzletember éppen arról beszélt telefonon valakivel, hogy karácsonyig a tóparti nyaralójában fog pihenni és esze ágában sincs bárkivel beszélni. Ez kapóra jött az Iszonyat lányának.

            Megállt a nappaliban, melynek nagy ablakai az erdővel körülölelt, kisebb tó partjára néztek. Magánterület volt, nem messze egy falutól, melynek nevét Valentina el sem olvasta, annyira ügyelt, hogy feltűnés nélkül legyen a férfi nyomában.

            A nappaliban könyvespolc állt, tele jó könyvekkel, a nagy tévé, kényelmes kanapé, bárpult. A tornácon fából készült asztal, székek. A tágas konyhában tisztaság honolt, még egy tévé is volt a falon, valamint egy nagyobb étkezőasztal. Valentina benézett a hűtőbe. Fel volt töltve friss élelemmel.

            - Mindig olyan nagylelkűen fogadnak engem – súgta maga elé vigyorogva.

            Becsukta az ajtaját és a nappali felé pillantott. A bárpultnál egy gitár volt nekidöntve az üvegeknek. Valentina lassan odalépkedett, miközben próbált legyűrni egy kitörni kívánkozó nevetést.

            A következő pillanatban már a kanapén ücsörögve pengette a húrokat. Még gyerekkorában tanította meg gitározni az apja és most, hogy tizenegy év fogság után újra játszhatott. Örömmel nyugtázta magában, hogy mennyire nem jött ki a gyakorlatból. Felváltva játszott különböző dalokat, mire végül leragadt egy alternatív hangzatú, melankolikus dallamnál. Eszelős mosollyal még énekelni kezdett hozzá.

            - Doki néni – énekelte gyönyörű hangon. – Doki néni. Ó, doki néni. Hiányzom, tudom. Doki néni.

            Aztán hirtelen a falhoz vágta a hangszert és fülsüketítően hangosan felnevetett. A gitár kettétörve zuhant a nappali szőnyegére.

*

            A laptopon nézett farkasszemet Valentina bűnügyi profilképével. Zöld szemeiben megcsillant a fékezhetetlen vágy, hogy ő legyen az, aki elkapja. Izabella előkapta a pisztolyát a terepmintás nadrágjából és a fotó felé szegezte. Elmosolyodott, majd az ágyra tette a fegyverét. Felállt és a motelszoba ablakához sétált. A Szombathely felé vezető autópályát nézte és próbálta pihentetni az elméjét. Túl sokat tervezett, túl sok kudarc is érte és túl sokat engedte, hogy mások parancsolgassanak neki. Régóta dolgozik egy volt kommandósnak, aki mára inkább egy szélhámos üzletemberhez hasonlít, mert jól tudja, hogyan is kell minél több pénzt inkább csak saját a zsebébe csúsztatni.

            A telefonja megcsörrent. Villámgyors mozdulattal kapta a zsebéből. Pont ő az. A főnöke. Attila.

            - Tessék – szólt bele Izabella gépiesen.

            - Közel vagyunk – mondta a vonal túlsó végén Attila.

            - Mennyire?

            - Nemeskoltán járt a kisasszony. Megölt három fejvadászt.

            - Biztosan amatőrök voltak.

            - Hát, nem a szakma kiválóságai, az biztos. Elküldöm a címet. Szólj a többieknek és nézzetek körül a környéken.

            - Szerintem, már Szombathelyen van. Állítólag a nagyobb városokat szereti.

            - Éjjel nézzetek el Nemeskoltára, és a környező településeket fésüljétek át.

            Izabellának ökölbe szorultak a kezei. A főnöke egyszerűen meg sem hallja, amit mond neki. De legyűrte a haragját.

            - Rendben – nyugtázta.

            - Szuper – vágta rá Attila és azzal bontotta a vonalat.

            Izabella az ágyra dobta a telefont, majd a fürdőszobába sétált. Kiengedte a hosszú fekete haját és jól megnézte magát tükörben. Negyvenegy éves. Már éppen eleget dolgozott másnak, itt volna az ideje, hogy függetlenedjen. Ahhoz pedig egyedül kell elkapnia Valentinát. Nem a csapattal, hanem egyedül.

            - Képes vagyok rá – súgta magának. – Meg tudom csinálni.

*

            Lassan leszállt az éj és a budai kis utcában felkapcsolódtak a villanypóznák fényei. Az utca közepén álló házban Nóri békésen aludt az ágyában. Mellette szunyókált Barbi is, aki hajthatatlan volt és mindenképpen maradni akart legalább erre az éjszakára. Meglepetésére pont a húga volt az, aki felajánlotta ezt.

            A hátsó kertre köd ereszkedett. Egyre sűrűbb lett és már-már láthatatlanná vált az egész környék. Hirtelen Szilvia lépett elő belőle a citromsárga fénnyel izzó szemeivel. Tekintetét lassan emelte fel a felső szintre. Felkészült, hogy végre megtegye azt, amit már oly régen meg kellett volna tennie. Elmosolyodott és a jobb kezét az üvegajtó irányába emelte, mire lassan kinyílt előtte.

            Amikor belépett a nappaliba, az ajtó halkan visszazárult mögötte. Megindult a lépcső felé. Tökéletesen hangtalan léptekkel haladt felfelé. Az izzó szemei végül megjelentek a felső szint sötétjében. Tudta, merre kell mennie. A második ajtó. Amint odaért, szépen lassan lenyomta a kilincset. Az ajtó nyikorogva nyílt ki és Szilvia máris megpillantotta Nórit, aki egyedül feküdt az ágyában.

            - Úrnőm – szólalt meg mögüle az ismerős hang.

            Szilvia lassan megfordult. Barbi állt előtte a folyosón alázatosan, a szemei pedig szintén citromsárga fénnyel izzottak.

            - Úrnőm – ismételte meg a lány. – Ez még túl korai, nem gondolod?

            - Sejtettem, hogy itt vagy, kincsem – súgta Szilvia és elmosolyodott.

            - Nóri még nem áll készen.

            - De igen. Viszont, ha kéred, akkor elhalaszthatom.

            - Kérlek, úrnőm. Előbb Valentinának kéne megtudnia az igazat. Aztán jöhet Nóri.

            Szilvia közelebb lépett a harcosához. Fürkészően nézett annak szemébe. Barbi próbált minél alázatosabbnak mutatkozni. Valentina anyja a békésen alvó Nóri felé fordította a fejét, majd vissza Barbihoz.

            - Holnap menj Szombathelyre - adta ki halkan a parancsot Szilvia. – Valentina oda tart. Legyél mellette és gondoskodj azokról, akik üldözőbe vették.

            - Jobb lenne, ha Nórival maradnék, úrnőm – közölte alázatosan Barbi. – Vigyáznom kell rá.

            - Miatta ne aggódj, kincsem. Én majd vigyázok rá.

            Barbi a békésen alvó húgára pillantott. Szegény nem is sejti, gondolta magában. Nem is sejti, milyen erők uralkodnak a háttérben. Visszanézett a sötétség úrnőjének a citromsárga szemeibe.

            - Parancsod szerint lesz, úrnőm – biccentett.

            Szilvia ekkor gyengéden magához ölelte.

            - Tudod, hogy nagyon szeretlek, kincsem - súgta a lány fülébe. - Akárcsak Nórit. Nemsokára minden olyan lesz, mint amilyennek már régóta lennie kéne. Most mindent helyrehozunk.

            - Már nagyon várom, úrnőm – súgta Barbi. – Már nagyon.

folyt.köv.

2022.július 17. – augusztus 6.

Budapest