Nagyprónay János

TÚL KELLETT ÉLNI

Azt kérdezik, megérdemlem-e. Végignézek a Megváltás Bizottság két női és két férfi tagján, akik a méregdrága öltönyük felett szigorú tekintettel néznek a szemembe. Nem tudom, mit mondjak. Dühöngjek, vagy csak nézzem őket.

            - Judit – szólít vissza a gondolataimból az egyik nő.

            - Olvassanak a lelkemből – mondom hanyagul. – Mit látnak? Nem egyértelmű, hogy porig égtem? Nem szembetűnő, hogy egy kósza, véletlen löket is elég volna, hogy letaszítson a szakadékba?

            - Követelőzni jött ide.

            - Ahogy mindenki más odakint.

            Csend. Figyelem az ablakon át az előbújni akaró napot és az esőáztatta szemközti épületet. Kerülöm az arcokat, akik most a lelkemet elemzik a hideg hitetlenségükkel. Persze, nem sokáig bírom. Jönni akar.

            Közelebb hajolok hozzájuk. Észreveszem a nyitott aktámat a széles asztalon. Minden adatom ott van. Belenézek a szúrós szemekbe, melyek nemrég még megértőek és együttérzőek voltak.

            - Egész életemben azért a házért küzdöttem – kezdem. – Minden egyes nap munka után kisétáltam oda a buszmegállóba. Figyeltem. Ott áll nekem üresen és még csak nem is láthatom a hátsó kertjét. A hátsó kertet, ahol már többször jártam az álmaimban. Ott ültem a lépcsőn. Néztem a fákat, melyek egyre csak nőnek. Egy kis asztal középen, ahol megengedem, hogy eső lemossa a lelkemet. A bűneimet.

            - Milyen bűnöket? – kérdi egy férfi jobbról.

            Behunyom a szemem. Hadd jöjjön ez is.

            - Engem is majdnem megölt a vihar – kezdem és kinyitom a szemem. – Csak arra tudtam gondolni, mint mások. Túl kell élni. Így hát hátat fordítottam mindenkinek. A szeretteimnek, a barátaimnak. Vállaltam a magányt. Vállaltam, hogy senkit sem engedek magamhoz közel. Azt a házat akartam. Ott akartam élni. Könnyelműen azt gondoltam, hogy ha majd megkapom, akkor mindent helyreállítok. Visszaszerzek mindenkit. De már esélytelen. Egyedül a szüleim bocsátottak meg. A többiek már rám sem néznek. És képtelen vagyok már az emberi kapcsolatokra is.

            - Mindent feladott azért a házért? – kérdi egy nő velem szemben.

            A kisírt szememre mutatok.

            - Nem látszik? – csattanok fel. – Nem látszik, hogy mi történt velem? Minden egyes nap azt látom, hogy már mindenki beköltözött a házába! Irigykedek-e? Nem! Átélem az örömüket, hogy életben maradjak! Hogy életben tartson a remény, hogy végre úgy éljek, ahogyan az nekem jár! Mindent feladtam! Mindenkit elmartam magam mellől! Rengeteget dolgoztam az álmaimért! Rengeteget! Harmincnyolc éves vagyok és már jó régen lehagyott az élet! A viharban is itt maradtam!

            Hátradőlök a székben. Próbálok nem sírni. A könnyek azonban úgy jönnek, mint egykoron, amikor a gerendák szakadtam rám.

            - Sokan elmenekültek a vihar idején – folytatom halkan. – Sokan meghaltak. De én maradtam. Mert láttam, hogy azt az utcát nem éri el. Mert ott a házam. Égi jelnek tekintettem. Csak azért éltem. Elképzeltem, amint véget ér az a katasztrófa és majd ott élhetek. Békében. Egyedül. Az én területemen. A vihar alatt senki sem érdekelt. Cserben hagytam másokat. Együtt kell élnem ezzel. Együtt kell élnem ezzel örökre.

            Ekkor kirobban belőlem a sírás. Úgy érzem, bele fogok halni. Lepereg előttem a lángoló városok képe, az én hideg arcom a sikolyok közepette is. A bűntudat meg akar ölni. Hagynám most. Hagynám a sorsot bosszút állni.

            A bélyegző csattanása kizökkent. Kérdőn nézek végig a szigorú arcokon. Reszketek. Szúrós szemek.

*

            A folyosóra lépve remegő kézzel veszem el a telefont. Megakad a szemem a székeken várakozó, meggyötört arcokon. Egy nő a kislányát öleli, aki halkan sír. Az anya szürke szemébe nézek. Látom a reménykedést. Szinte szaladva indulok meg a lift irányába, miközben tárcsázom anyám számát. Rögtön felveszi.

            - Sikerült? – kérdi izgatottan.

            Behunyom a szemem.

            - Igen – súgom. – Megkaptam. Az enyém.

            Felsóhajt.

            - Ez csodálatos, drágám! – mondja meghatottan. – Ezért küzdöttél. Most már a tiéd.

            - Igen, tudom – bólintom.

            - Boldog vagy?

            - Azt hiszem, igen. Azt hiszem.

            - Most odamész?

            Letörlöm a könnyeimet.

            - Igen – súgom. – Igen, anya. Odamegyek.

*

            Előbb szálltam le a buszról, hogy ugyanazt a sétát tegyem meg, mint régen, amikor még csak vágyakoztam. Az erdővel körülvett úton lépdelek, ahol a fák felé pillantva kérdezem azt a láthatatlan valamit, ami mindig elkísért engem. A hangok, melyek bíztattak. Most csendben vannak. Nem felelnek. Nem is baj. El kell jutnom a házamhoz. A kulcs itt van a zsebemben. Szorongatom hitetlenül.

            Megállok a buszmegállóban. A fedett váró székeire pillantok. Elmondom nekik, hogy itt vagyok. Nem felelnek. Elmondom hát a múltbeli önmagamnak, aki látok várakozni. Itt vagyok. Bújtatott haraggal néz rám.

            A ház felé fordulok. Barna kerítés, magasra nyúlt fák. Garázsfeljáró. Kétszintes ház nagy terasszal, a függönyök behúzva, a barna tetőn megcsillan a napfény. Átlépek az úton. Egy autó kerékcsikorgatva fékez le mellettem. A szemem sarkából látom csak. Hallom, amint üvölt a sofőr, szidalmaz, de én előveszem a kabátom zsebéből a kulcsot és megindulok a kerítéshez. Az tovább hajt, még dudál is. Nem érdekel.

            Azonnal kinyitom a kaput, aztán visszacsukom és be is zárom. Megállok az elülső kertben. Falevelek hevernek a fűben. Ősz van. A tornácot nézem. A fehér lépcsőt, ami odavezet. Hányszor elképzeltem, amint fellépdelek. Mosolyogva. Ám most képtelen vagyok mosolyogni. Elindulok.

            Felépdelek. Végignézek a tornácon. Fehér asztal, székek. A távolban dörög az ég. Az ajtó felé fordulok. Megérintem. Nem fogom fel. Nem jön az öröm. Nem tudom úgy megélni, ahogyan elképzeltem.

            Kinyitom a kulccsal és finoman meglököm. Nyikorogva nyílik befelé és a napfény betelíti az előszoba folyosóját. Üres fogas. Becsukom magam mögött az ajtót. Nem tudok mosolyogni. Felkapcsolom a villanyt. A konyha balra van. Téglamintás boltív. Nagy asztal. Székek. Tiszta, modern felszerelés, nagy hűtő. Pontosan ilyen volt az álmaimban is. Négyzetcentiméterre pontosan. Tökéletes.

            Belépek a nappaliba. Hatalmas tévé. A bárpult jobbra mellette. Hosszú, L-alakú kanapé. Üvegajtó, mely a hátsó kertbe vezet. A redőnyök azonban le vannak húzva. Gyorsan felhúzom őket.

            A napfény betelíti az arcomat. Hihetetlen. Sokáig állok ott. Mozdulni sem tudok. Kinyitom az ajtót. Márványlapokon kopog a cipőm. Jön a három fokból álló lépcső, ami szebb, mint az álmaimban.

            Leülök. A fák. Sóhajtanak. Egy olyan érzés hatol végig a lelkem sebein, ami egy új virágzásra szólítja fel az elmém. Engedne mosolyogni. Nem merek. Aztán úgy érzem, mintha egy angyal érintené meg a vállamat. Biztatva. Itt a kerted, súgja. Itt az életed. Nem merek mosolyogni.

            Ott az a kis asztal. A kis barna faasztal. Felpattanok és odasietek. Leülök a székre. Elered az eső. Engedem. Engedem, hogy elázzon a fekete kabátom. Engedem, hogy elázzon a sötét lelkem. Engedem. Jönnek és csak jönnek a könnyek. Itt az új élet már. Magányos, de a céljaimhoz vezet.

            Órákon át ülök ott. A bűneimet elmossa az eső, de nem hagy végül semmit, csak egy űrt. Értelmetlen ez a ház is. Üres, mint az állapot, ahová megérkeztem. Hiányzik belőle a megmagyarázhatatlan.

*

            A hálószobába lépek. A felső szinten vagyok, de ugyanazt érzem, akárcsak lent. A pokol akar értem felnyúlni. Szép nagy ágy, igen. Jó a tévé is. Remek. A ruhásszekrény is szép nagy. A tükörajtaja is. Az ázott kabátomat, az elfolyt sminkemet és az arcomat látom benne. Egy még mindig bűnös lelket.

            Koppanást hallok belőle. Megdermedek. Közelebb lépek. Talán egy egér? Felkészülve az ijedtségre, lassan, óvatosan kinyitom. Ledöbbenek. Egy fekete hajú lány ül benne rémülten összekuporodva. Talán húszéves lehet. Könnyes szemekkel néz fel rám. Retteg. Mintha egy szörnyeteg lennék, aki elől egész életében bujkált.

            Leguggolok hozzá.

            - Szia – súgom.

            Nem felel, csak reszket. A fekete szemeiből ömlenek a könnyei.

            - A vihar elől bújtál ide? – kérdem lágyan.

            - Igen – feleli remegő hangon. – Mindjárt elmegyek, ígérem.

            - Hová?

            - Nem tudom. De elmegyek innen, ígérem.

            - A családodhoz?

            Megrázza a fejét. Közelebb hajolok hozzá.

            - Mi történt velük? – kérdem.

            - Nincsenek már – súgja. – Ahogy a többiek sincsenek. De elmegyek, ígérem.

            - Mihez kezdesz egyedül?

            - Nem tudom.

            Látom a szemeiben azt a fájdalmat, amit másokéban annak idején.

            - Maradhatsz nálam – mondom. – Tiéd lehet ez a szoba is.

            Meglepődik. Értetlenül néz rám, miközben letörli a könnyeit.

            - Mit kell tennem cserébe? – kérdi.

            - Semmit - vágom rá.

            - Semmit?

            - Semmit. Addig maradsz, ameddig akarsz. Szívesen látlak.

            - Ez biztos?

            Végre elmosolyodok.

            - Biztos – súgom.

*

            A helyi áruházban bevásárolunk, közben pedig megtudom, hogy Virágnak hívják és a vihar előtt szakácsnak tanult, hogy az étteremtulajdonos szülei nyomdokába lépjen. Megkérem, hogy tanítson meg főzni. Miután ellopjuk a bevásárlókocsit és vihorászva szaladunk vele a gyönyörű alkonyban, hazaérünk és nekilátunk vacsorát főzni. Finom párolt marha zöldségekkel, bort is nyitunk hozzá.

            A nappaliban tévézünk a félhomályban, amikor Virág megnyílik mellettem.

            - Azt hittem nem élem túl a vihart – kezdi és felém fordul a fekete szemeivel. – Azért jöttem ide, mert ide nem ért el. Úgy éreztem, csak itt menekülhetek meg. Persze, sokszor feltettem a kérdést, minek is élek azok után, hogy mindent és mindenkit elveszítettem. Egy idő után azonban megérintett a ház nyugalma. Biztonságban voltam a vihartól. Aztán amikor véget ért, minden nap hallottam, hogy jönnek beköltözni valahová. Mindig attól rettegtem, hogy idejönnek. Ilyenkor elbújtam a szekrényben. „Ne ide, ne ide”. Ezt súgtam magam elé a sötétben. „Ma még hadd maradjak”. Ez volt ma is.

            A könnyei, akárcsak az enyémek. Amikor harcoltam, küzdöttem az álmaimért. Ezért a házért. Még az arcvonásai is régi önmagamé. Ugyanaz a félelem. Az a bizonytalan, őrjítő érzés, mely a visszhangzó sötét barlangba kiált reménytelenül. Nem hallja senki. Nem öleli senki. Így hát gyengéden magamhoz ölelem Virágot. Úgy, ahogyan én vágytam rá. Én lettem az, aki értem nem jött.

            - Itthon vagy – súgom a fülébe. – Ez a ház a tiéd is. Most már minden rendben. Hazaértünk.

            - Nem érdemlem meg – súgja.

            - Dehogyisnem. Ez a ház mindig is miénk volt. Kettőnké.

            Úgy kapaszkodik belém, mintha a pokol nyílt volna meg alatta. Én pedig most zártam el az örökre.

*

            Reggel ismét az asztalkánál ülök és engedem, hogy a zuhogó eső lemossa rólam az utolsó bűntudatot is. Megszenvedtem már a múltat. Most mindent helyre kell állítani. Minden sebet begyógyítani, minden rést bedeszkázni, minden felújítani. A ház felé pillantok, ahol Virág figyel engem. Aggódik, de látja, hogy tisztulok. Felnézek az ég felé, az eső pedig eláll. Csíkokban megjelenik a napfény.

            Visszanézek az új lakótársamra.

            - Új élet? – kérdem.

            - Új élet – bólint.

            A házra pillantok, mely egy új világot rejt magában. Az álmaink megvalósulnak, a könnyek felszáradnak. Már a napfényben sétálunk be a kertből a nappaliba. Az otthonunkba, amiért túl kellett élni egy vihart. Sorstársak vagyunk. Megérdemeljük az új életet. Mind a ketten.

            A mosolyunk már csillog a fényben.

2023.augusztus 20.