Nagyprónay János
A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

4.évad/2.rész

A rejtélyes ellenfél

Szirénára riadok fel. Látom, amint Niki beszalad az oldalsó ajtón és beül a volán mögé. Ettől rettegtem egész éjjel, még álmomban is ez kísértett. Felpattanok a speciális jármű padlójáról és a Nővéremhez szaladok, aki rémülten gépel a laptop előtt. A viskó hangárjában vörös fények villognak, a hangzavartól pedig meg lehet őrülni.
- Mi történik? – kérdem pánikba esve.
- Bekapcsolt a viskó önmegsemmisítője! – kiáltja túl a hangzavart a Nővérem.
- Adjunk le vészjelzést, hogy kapcsolják le!
- Nem tudunk! Teljesen le vagyunk árnyékolva!
- Tűnjünk el innen!
- Le van zárva az összes ajtó! És a kapu sem nyílik ki!
- Lőjünk bele!
- A rakéta minket is megölne! Ülj be székbe és csatold be a biztonsági övet! Gyerünk! Mozgás!
Niki át akar majd hajtani a vastag, acélból készült ajtón. Beülök az anyósülésre, bekötöm a biztonsági övet és reszketve figyelem, amint hátratolatunk egészen ütközésig. Nem tart sokáig, mivel kis térben vagyunk. Az ajtóra nézek, ami egykönnyen nem fogja magát megadni. Ekkor egy fegyelmezett, fagyos női géphang harsan fel.
- Figyelem! Az épület négy perc múlva felrobban!
Niki sebességbe kapcsol és csikorgó kerekekkel száguldunk neki az ajtónak. A speciális jármű hatalmasat csattan, a kapunak azonban semmi baja. Én viszont megszédülök. Ha nem lenne zárva az egyetlen ajtó, amivel bejuthatunk a monitorszobába, akkor több vésznyitón át ki tudnánk jutni az épületből. A hangárba azonban elfelejtettek ilyesmit beszerelni, pedig nem ártott volna.
A Nővérem ismét hátratolat, aztán újra nekiszáguldunk az ajtónak. A nagy csattanástól egy pillanatra elsötétülnek a monitorok, majd újra bekapcsolnak. Az ajtónak semmi baja, viszont amikor előrehajolok, látom, hogy a jármű eleje kezd horpadni. Nem fogunk átjutni. A rakéta pedig tényleg végzetes volna számunkra, mivel túl közel lennénk a robbanáshoz. És a golyók simán lepattannának a kapu faláról.
- Figyelem! – harsog újra a női géphang. – Az épület három perc múlva felrobban!
Niki újra hátratolat.
- Sikerülni fog! – mondja, de érezni, hogy ezt ő sem gondolja komolyan. – Még legalább két ütközés és kijutunk!
Dehogy. Nem jutunk ki innen. De még ha ki is jutnánk, az egyszer holtbiztos, hogy a robbanás elől nem menekülnénk. Ezen a földúton, amin keresztül leginkább a terepjárók tudnak tökéletesen manőverezni, egy speciális jármű a maga szélességével, hosszúságával és a hat kerekével szinte esélytelen az ilyen száguldozásra. Itt van vége mindennek. Olivér meg fog minket ölni.
A következő csattanástól látom, hogy a kapu kezdi magát szépen lassan megadni. A fényei kialszanak és fent kábelek szakadnak ki a helyükről. Ám így is kitartó és minimum még tíz perc kéne ahhoz, hogy áttörjünk rajta. De a Nővérem kitartó és elszánt. Én közben elhatározom, hogy a határozott parancs ellenére is elszaladok hátra és beülök a nehéztüzérségi székbe.
- Figyelem! – ijesztget minket a női géphang. - Az épület két perc múlva felrobban!
Niki ismét nekivezeti a járművet a kapunak. Alig értünk el valamit. Én ezt nem bírom tovább. Kicsatolom magam és éppen hátra szaladnék, amikor a Nővérem megelőz. Beül a nehéztüzérségi székbe, lehúzza maga elé a monitort és a karok gombját benyomva tüzelni kezd. Golyók záporoznak az ajtó széleire és a tetejére. Kábelek szakadnak ki. A kapcsolódó feletti fedél nyitva van, nyilván Niki ott akart zárlatot okozni és ezzel kinyitni a kaput. Most arra felé is tüzel és a műszer felrobban.
- Figyelem! – harsan fel ismét az ijesztgetés. – Az épület egy perc múlva felrobban!
Ekkor a kapu jobboldala szikrázni kezd és robban egyet. Niki a felső rész felé lő és ott is szikrázva robban egyet, majd egy nagyobb erejű durranást követően a lökéshullámtól kirepül a helyéről az út melletti bokrokra zuhan. Még sosem örültem ennyire a hajnali fénynek. A Nővérem előre szalad, beül a volán mögé és azonnal gázt ad.
- Visszaszámlálás! – hallom a női géphangot.
Tíz másodpercünk van. A kanyarban kis híján az árokban kötünk ki, de Niki ügyesen manőverezve megakadályozza ezt. Egyenes úton haladunk a fák mentén. Látni az utat. Nem tudom, mekkora lesz a robbanás.
- Kapaszkodj! – üvölti Niki.
Kifarolunk az útra. A Niki egyenesbe hozza a járművet és padlógázzal haladunk tovább, amikor nagy erejű robbanás rázza meg az erdőt. A hátsó kamera képein látom a lángokat. Nem sokon múlott, hogy mi is ott legyünk. A Nővérem felé fordulok, aki magabiztos mosollyal lassítani kezd.
- Ez nem jött be Olivér barátunknak - mondja. – Ügyes volt, de még amatőr.
Nem tudok mit mondani. Még mindig sokkos állapotban vagyok. És a rókára se tudok nézni. Mert ott van annál a szörnyetegnél.

*

Egy híd felé haladunk, amit azelőtt sosem láttam, pedig évekkel ezelőtt jártunk erre anyával és apával. Az építmény két nagy dombot köt össze és egy út vezet az autópálya irányába. A bázistól még messze vagyunk.
- Mióta van itt ez a híd? – kérdem.
- Három éve – feleli Niki. – A katonai vezetés meg akarta könnyíteni a közlekedést a Bükk-vidéken.
- Nem tűnik logikusnak.
- Ne keress itt logikát semmiben. Az itteni szektor parancsnokai nem éppen a legnagyobb lángelmék.
Ráhajtunk a hídra. Nem túl hosszú az út a túloldalig, de rossz érzés fog el. Megint a rókára akarok nézni, de ő sajnos nincs itt. Kinézek magam mellett az ablakon és látom, hogy szalagkorlát nem valami erős, viszont az a szakadék alattunk már elég veszélyesnek tűnik. Niki felé fordulok. Látom, hogy ő is feszült. Próbál azért nyugodtnak mutatkozni, ám jól ismerem. Talán még két perc és már biztonságban leszünk.
Ekkor nagy erejű robbanást hallok mögülünk. A monitoron látom a hatalmas lángot. A híd megmozdul alattunk.
- Niki! – üvöltöm.
- Tudom! – kiáltja.
Gázt ad és szélsebesen haladunk előre. Rettegek attól, hogy a következő robbanás már előttünk lesz. Csattanásokat hallok tőlem balra. Mintha a híd darabokra akarna hullani. Amint előre nézek, egy rakéta süvít el előttünk. Niki egy pillanatra lassítani kezd, majd újra felgyorsít. Nem sokon múlott, hogy mindketten meghaljunk. A rakéta balról jött. Gyorsan arra fordulok. Látok még egyet. Szélsebesen közelít felénk.
- Niki! – kiáltom. – Jön még egy!
- Tudom! – mondja és nagyobb gázt ad.
A rakéta végül mögöttünk suhan el, mi pedig átérünk a bükkfák takarásába. A Nővérem felé fordulok.
- Hátramegyek a nehéztüzérségi székbe – jelentem ki.
- Mondani is akartam – bólint Niki. – Csak a baloldali irányba néz. A műszer szerint csak egyetlen támadó van.
- Olivér.
- Biztosan.
A hátra szaladok és beülök a székbe. Megfordulok és a monitoron keresztül figyelem a terepet. Egyetlen támadót jelez ez is. Az illető egy járművel halad északnyugati irányba. Túl messze van. Aztán hirtelen el is tűnik a képről. Tökéletesen leárnyékolta magát. Jól tudta, hogy figyeljük őt.
Niki lassítani kezd.
- Félre kell állnunk pár percre - mondja. – Fel kell tölteni a járművet.

*

Miközben Niki rácsatlakoztatja a töltőt a műszerfalra, én egy láthatatlan ellenség után kutatok a monitoron keresztül. Szépen lassan jobbra fordulok a nehéztüzérségi székkel. Készen állok azonnal reagálni a legapróbb, leggyanúsabb jelekre is. Próbálom elemezni Olivér taktikáját.
- Szerintem nem akart megölni minket – jelentem ki hirtelen.
- Honnan veszed? – kérdi Niki.
- Nem tudom. Van egy olyan érzem, hogy az előbb csak szórakozott velünk.
- Meglehet. De ettől még komolyan kell vennünk.
- Igen. Próbálok rájönni, hogy honnan akar támadni.
- Bárhonnan megteheti. Én is figyelem.
- Mennyi időn belül töltődik fel a jármű?
- Negyedóra kell neki. Minimum.
Közben az eget is figyelnem kell. Ebben a zónában egyetlen drónnak sem szabadna lennie. Ha véletlenül mégis felbukkan egy, akkor az nem a miénk. Ha én lennék a terület parancsnoka, akkor legalább egy tucat őrangyalt küldenék ide. De hát nem én vagyok főnök. Ezért is veszélyes ez a hely.
A fákra és a bokrokra is figyelnem kell. Elvileg nincsen nagy szél. Ha ennek ellenére valami jobban megmozdul, akkor az már egy árulkodó jel. Az egy leárnyékolt ellenség közeledtét jelzi. De semmi.
- A járművel csak szemből támadhat, igaz? – kérdem.
- Onnan – feleli Niki. – De nem hiszem, hogy megkockáztatja. Tudja jól, hogy milyen járművel vagyunk.
- Neki csak egy terepjárója van. Mégis mi bujkálunk előle.
- Ő is bujkál, hugicám.
- Igen.
- Nem szabad alábecsülni magunkat, de az ellenséget sem.
- Értem.
- Mostantól jobban odafigyelünk.
- Milyen messze van a bázis?
- Elvileg fél óra lenne az út.
- Valójában mennyi?
- Az autópálya le van zárva, ezért kerülőutakon kell mennünk. Rengeteg kanyarral. Így hát legalább egy óra lesz.
- Utána pedig vissza is kell valahogy mennünk.
- Visszafelé nem lesz gond.
- Miből gondolod?
- Mert Olivérrel addigra már nem kell számolnunk.
Olyan határozottan jelentette ki, hogy egy pillanatig el is hittem, hogy ez olyan könnyű lesz. Ám egy cseppet sem érzem ilyen egyszerűnek a helyzetet. Olivér vadászik ránk. És előnyben van.

*

Napos idő köszönt ránk, de nem tudok örülni neki. Tüzelésre készen figyelem a monitort és kezd idegesíteni, hogy semmi gyanúsat nem észlelek, miközben egyre rosszabb érzésem támad. Lassan haladunk az erdőn keresztül vezető autóúton és annyit kanyargunk, hogy lassan elszédülök.
Niki hirtelen megáll. Kíváncsian fordulok felé és látom, hogy a radar digitális képét figyeli.
- Mi az? – kérdem.
- Különös – feleli elgondolkozva. – Az előbb mintha a közelben láttam volna a táska jeleit.
Egy másik monitorra néz, ahol a térképen egy vörös pontnak kéne jeleznie a célpontot a bázison. Innen látom, hogy eltűnt onnan. Nemrég még ott volt a jel. Legalábbis láttam, amikor a Nővérem a tölteni kezdte a járművet.
- Néhány perce még ott volt a jel – mondom döbbenten.
- Igen – bólint Niki. – De eltűnt és hirtelen itt bukkant fel néhány kilométerre.
- Csapda.
- Bizony az.
Ekkor villogni kezd egy vörös gomb a műszerfalon. Egy ismeretlen frekvenciáról keresnek minket. Niki felém fordul, aztán int, hogy figyeljek a nehéztüzérségi monitorra. Azonnal a képre nézek, de semmi. A szemem sarkából látom, amint a Nővérem lenyomja a hívás fogadásának gombját.
- Keresem azt a két hőst – hallom Olivér fiatal, sejtelmes hangját a hangszórókból. – Gratulálni szeretnék.
- Akkor gyere ide – veti oda Niki. – A táskával és a rókával együtt.
- Ez nem így megy, őrmester.
- De igen. Kapsz tőlem egy esélyt. Ha most fegyvertelenül idesétálsz, az egyik kezedben a táskával, a másikban plüss rókával, akkor nem foglak bántani. Itt maradhatsz az erdőben és ijesztgetheted az embereket.
- Ennél azért jobb ajánlatra számítottam. Mondjuk arra, hogy ti jöttök el mindkettőért. Ráadásul gyalog.
- Azt várhatod.
- Nekem végtelen türelmem van. Azonban a táskának és a plüss rókának nincs annyi ideje. Hamarosan robbanás rázza meg a környéket.
Niki elmosolyodik, de a kezei ökölbe szorulnak.
- Tudom ám, hogy mire megy ki a játék – kezdi a Nővérem. – Kell neked a járművünk. Igaz? Itt hagyjuk őrizetlenül, te pedig szépen ellopod, hogy aztán eladhasd az ellenállóknak. Jellemző.
- Annyira vártam már ezt a gyanúsítgatást – mondja derűsen Olivér. – Kár, hogy tévedsz.
- Nem szoktam.
Erre Olivér felnevet. Hátborzongató az a nevetés.
- Elmondok valamit – kezdi halkan és még mindig sejtelmesen Olivér. – Tudod, nekem nem jelentenek semmit az ilyen dolgok, mint a pénz vagy a haszon. Sőt, megsúgom, hogy a hatalom sem érdekel.
- Akkor pusztán csak szórakozol – bólint Niki.
- Pontosan így van.
- És most azt hiszed, hogy csak úgy odasétálunk hozzád fegyvertelenül.
- Nyugodtan hozhatjátok a fegyvereiteket. Le is adhattok vészjelzést. És csak azért mondtam, hogy gyalog jöjjetek, mert mindjárt látni fogod a kijelzőn, hogy az erdőben vagyok. Ide nem tudtok behajtani azzal a járművel.
Niki meglepődik. Ahogy én is. Ez most vagy egy tökéletes csapdát állított nekünk, vagy tényleg csak szórakozik.
- Tíz perc múlva robbanás - súgja a srác. – Jobb, ha siettek, mert körülbelül hét perc az út idáig. Várlak titeket.
Megszűnik a hívás. A kijelzőkön megjelenik a táska és Olivér jelei is. A vörös pont is látható lesz. Ez az őrült valóban ott van. Hacsak nem egy átverés ez is. Niki elszántan fordul felém.
- Induljunk – mondja.

*

Felfegyverkezve indulunk a jel irányába. A gépfegyvert magam elé tartva haladok Nikitől néhány lépésnyire. A fák között járunk és folyamatosan a lábunk elé pillantunk csapdák után kutatva. A fegyverünkre szerelt műszerek nem jeleznek semmilyen veszélyt a környéken. Persze nem hiszünk nekik.
Végül egy kisebb tisztásra érünk, ahol a fák közül kilépve azonnal megpillantjuk a kapucni nélküli Olivért, aki egy vastag farönkön ül, ölében a plüss rókával, a táska pedig ott hever a lába mellett. Veszélyt sejtve megállunk.
Olivér körülbelül húszéves lehet és egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki az erdőben élne. A dús, fekete, középhosszú haja szépen ki van fésülve, az arca tiszta, a fekete bőrkabátja csillog, a szürke farmerjét pedig mintha most vette volna újonnan. Ez az őrült úgy néz ki, mint egy márkás ruhabolt őszi kollekciójának modellje, aki a reklámplakátokon keresztül mosolyog a pláza vásárlóira. A napfényben megcsillanó barna szemeiben azonban jól látszik a téboly és a kiszámíthatatlanság.
- Ügyesek vagytok – kezdi kedvesen mosolyogva. – A robbanás elmarad.
Akár egy bűvésznek, egy gyors kézmozdulattal megjelenik a kezében egy fekete műszer, amint lenyom egy gombot. Nem eresztjük le a fegyvereinket. Továbbra is rászegezzük. Ám őt ez egyáltalán nem zavarja. Próbálok rájönni, mit forgat fejében. Olivér pedig mosolyogva, szépen nyugodtan végignéz rajtunk.
- Minden elismerésem nektek – mondja. – De komolyan. Az összes eddigi próbát kiálltátok. Ne aggódjatok, mindjárt átadom nektek, ami jár. Csak néhány percet kérek. Szeretnék egy kicsit beszélgeti veletek.
- Te nagyon magányos lehetsz – gúnyolódik Niki.
Ekkor Olivér felemeli a rókát és maga felé fordítja. Kis híján meghúzom a ravaszt, annyira dühös leszek. Úgy néz a róka arcára, mint én szoktam, amikor megerősítést kérek tőle. Aztán hirtelen elmosolyodik.
- Szerinted Angéla lelőne engem? – kérdezi a rókától. – Szerintem is. Nagyon sokat jelentesz neki.
Utána rám néz.
- Ajándékba kaptad? – kérdi tőlem. – Vagy csak úgy találtad? Emlékeztet valamire? Vagy talán ő volt az egyetlen barátod, amíg rád nem találtak? Szerintem ez utóbbi lehet a megfejtés.
- Azonnal add vissza – mondom halkan.
- Azonnal add vissza – utánoz gúnyolódva.
Niki közelebb lép.
- Jól hallottad – közli a Nővérem. – Add át szépen mindkettőt, aztán tűnj el innen. És reménykedj abban, hogy nem lövünk utánad.
Olivért felnevet. Élőben még félelmetesebb a nevetése. Ijesztően kiszámíthatatlanná teszi.
- Szentesi Nikoletta – mondja kedves mosollyal. – Az egykori énekesnő. Ugye te vagy az?
- Az voltam, igen – feleli Niki fagyosan.
- Egy igazi híresség. Azt gondoltam rólad, hogy egy kolóniában élsz és esténként fellépsz a színpadra.
- Már eleget beszéltünk. Úgyhogy add szépen át a táskát és a rókát.
Olivér ekkor visszarakja az ölébe a rókát, aztán a fejét ingatja. Átvert minket. Biztosra veszem, hogy csapdába kerültünk.
- Tudod, Niki – kezdi a srác. – Szerintem folytatni kéne ezt a játszmát. Nagyon szórakoztatóak vagytok. És annyi csapda vár még rátok. Rengeteg. Ez a környék veszélyesebb lett, mint valaha.
- Szóval nem adod át őket? – kérdi Niki mosolyogva. – Nem ebben egyeztünk meg. - Tudom. De félig-meddig azért teljesítem az ígéretemet.
Azzal odadobja elém a rókámat, én pedig nem törődve a veszéllyel, azonnal felkapom onnan. Utána süvítést hallok az ég felől. Az egyik fa mögül megjelenik egy kisebb katonai drón és megáll pontosan Olivér felett.
- A rókát visszaadtam – mondja a srác. – De a táska nálam marad. El kell majd vennetek tőlem. A drónt pedig kár volna alábecsülnötök, mivel van még két rakétája. És bekapcsoltam az önmegsemmisítőjét.
Olivér ekkor lehajol a táskáért és miközben felegyenesedik, folyamatosan figyeli a reakcióinkat. A drónra pillantok. Az is figyel minket. Hiába próbálnánk lelőni, biztosan gyorsabbnak bizonyulna.
A srác átlép a farönkön és visszafordulva végignéz rajtunk.
- Szerintem, jobb, ha elindultok - tanácsolja mosolyogva. – Persze, azért óvatosan. Ügyelve a mozdulataitokra. Ezt a drónt ugyanis egy kicsit lelkesebbre programoztam a többinél. Hajlamos ok nélkül is cselekedni.
Tanácstalanul Nikire pillantok, akit még sosem láttam ennyire dühösnek. Olivér is látja rajta. És látszólag örül is neki.
- Minden jót – köszön el tőlünk és lassan, higgadtan elindul az szemközti erdő irányába.
A drón nem követi őt. Itt lebeg felettünk. A rókára nézek. Örül nekem, de jelzi, hogy siessünk. Niki felé pillantok, aki továbbra is távolodó Olivért bámulja mélységes haraggal. Utána felém fordul.
- Szépen lassan lépkedj hátrafelé – súgja.
A minket figyelő drón felé nézek, ami úgy néz ki, akár egy vadászgép makettje, aztán lassan hátrálni kezdek. Továbbra is csak lebeg. A Nővéremre pillantok, aki megfordul és a fák közé indul. Követem.
Vereséget szenvedtünk. De legalább visszakaptam a rókát. Félúton vagyunk, amikor a drón felrobban. Niki azonnal a fegyverére rögzített a kijelzőre néz és visszafordul a tisztás irányába.
- Eltűnt a jel - súgja.
Én is megnézem. Nálam sem látni a táska, de még Olivér jeleit sem. Olyan, mintha itt sem lett volna. A rókára nézek. Retteg. Ekkor vészjelzést küldenek a műszerek. Három drón közelít. Támadásra készen. Nikivel összenézünk és azonnal szaladni kezdünk a speciális jármű irányába.

folyt.köv.

2022.október 22-28.
Budapest