Nagyprónay János
A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

4.évad/5.rész

Romok világa

Hétéves vagyok és anyával egymás kezét fogva állunk a pesti rakparton a novemberi napsütésben. Bár hideg van, mégsem fázok. Arra gondolok, hogy hétvége van, nemsokára pedig találkozunk apával a Deák téren és elmegyünk moziba. Felnézek anyára. A fekete szövetkabátja van rajta és napfénytől csillog a szőke haja. Behunyt szemmel, mosolyogva engedi magára a fényt. Próbálok nem nevetni rajta. Nem sikerül. Erre kinyitja a szemét és töretlen mosollyal, leleplezően néz rám.
- Szóval, kinevetsz, tündérke? – kérdezi.
- Nem – komolyodok el hiteltelenül.
- Amikor annyi idős voltam, mint te, a mama mindig kihozott ide. De folyton meg kellett állnunk, mert mindig találkozott valamelyik ismerősével. És persze miután kitárgyalták, hogy milyen aranyos vagyok, utána hosszú perceken át beszélgettek mindenről. Mire ideértünk az Erzsébet hídhoz, már legalább tíz emberrel beszélte ki szóról szóra ugyanúgy a világot. Már a fejem is megfájdult.
- Mi nem találkoztunk senkivel.
- Mert elkerültük őket. Láttam Laci bácsit a Jászain. Azért kaptalak fel és szaladtunk a Parlamentig. Laci bácsi annyit beszél, hogy még most is ott állnánk, jól tudod. Aztán Józsi bácsi jött szembe velünk. Megismertem a gyűrött ballonkabátjáról. Ezért kellett kerülnünk egyet. Most hallgatnánk, ahogy panaszkodik.
- Akkor ügyesek voltunk.
- Ahogy mindig. Na, induljunk, mert szerintem Gyöngyi néni hangját hallom.
Nemsokkal később már a Váci utcában sétálunk. Anya telefonál.
- Meddig kell még bent lenned? – kérdi anya. – Jól van, akkor addig beülünk itt egy kávézóba. Későbbi időpontra foglalok helyet a moziban. Biztosan tele lesz már, de hátul csak lesz három hely. Jól van. Átadom neki.
Leteszi a telefont, lehajol és ad egy puszit.
- Ezt apa küldi – aztán kapok még egyet. – Ezt pedig én. Egy kicsit később nézzük meg a filmet.
- Nem baj – mondom.
Nagy tömeg van. Egy hónap múlva lesz karácsony, de már mindenki angyalkát, mikulást és díszeket árul. Mire a Vörösmarty térre érünk, beborul. Üvöltözést hallok valahonnan. Egy idős, kalapos bácsit látok, aki egy padon ül. Ingerülten bámulja a vásárló, nevetgélő tömeget.
- Most legyetek boldogok! – üvölti. – Most! Nemsokára vége lesz ennek! Én mondom, jövő ilyenkor már mindenütt csak romok lesznek! Mindennek vége lesz! Mindennek! Én megmondtam előre! Megmondtam előre, hogy ezek nem bírják ki! Nem bírják ki, hogy ne pusztítsanak el mindent!
Anya megijed és gyorsít léptein. Rémülten figyelem, amint többen odaállnak a bácsi elé szitkozódva próbálják csendre inteni. Ám az nem hagyja magát, hirtelen felpattan és a botjával hadonászva, torkaszakadtából üvölteni kezd velük.
- Ki fogja megvédeni a családodat? - ordítja. – Majd te? Gyáva! Ne üvöltsél! Nem hallgatok el! Nem látjátok mi zajlik a világban? Nem látjátok mire készülnek ezek? Akkor majd mit fogtok tenni?
- Angéla! - szól rám anya. – Próbálj lépést tartani velem!
Beülünk a zsúfolt kávéház felső szintjére. Az ablakhoz akarok ülni, hogy rálássak a térre, de anya nem engedi. Figyelem, ahogyan reszkető kézzel veszi le a kabátját. Próbál mosolyogni, de nem megy neki. Amikor leül velem szemben, akkor már egy kicsit jobban van. Elém teszi az itallapot.
- Válassz valami finom teát – súgja, miközben kinyitja az ő itallapját. – Bármelyiket. Az árát ne is nézd.
- Mi baja volt a bácsinak? – kérdem. – Miért üvöltött?
- Biztosan rossz napja van.
- Mi fog történni?
Anya szigorúan néz rám, majd gyorsan megenyhül. Átnyúl az asztalon és gyengéden megfogja a kezem.
- Semmi baj nem lesz – súgja. – A bácsi csak szereti ijesztgetni az embereket. Nézz csak körbe.
Körbenézek. Mindenki nyugodt. Sokan mosolyognak. Egy fekete hajú nőnek habos lesz az orra és kinevetik.
- Látod? – súgja anya. – Mindenki nyugodt és boldog.
- De megijedtél te is – mondom.
- Persze, mert ijesztő volt, ahogyan kiabált.
- Jól van.
Anya kacsint, aztán az itallapra néz.
- Na, én szerintem iszom egy finom lattét – mondja mosolyogva. – Attól mindig énekelni akarok.
- Jaj, ne – mondom és én is elmosolyodok.
- De bizony. Anya el fogja szórakoztatni az ő kis tündérkéjét. Aztán jön apa, aki már minden bizonnyal megivott vagy két liter kólát és egyfolytában böffenteni fog egészen a Nyugatiig. És persze ránk fog mutogatni, hogy mi voltunk.
Nevetek. Megnyugszom.

*

Felnyitom a szemem. Ismét a jelenben. Hajnal van. Látom a fákat, melyek mintha az égig akarnának nyúlni. Betakarózva fekszem és sehol nem látom Nikit. Gyorsan felülök. Jobbra nézve megpillantom őt, amint egy pataknál áll nekem háttal. A rádiót bámulja a kezében, utána felém fordul. Aggódva lép oda hozzám.
- Jó reggelt – súgja és leguggol elém.
- Jó reggelt - súgom én is. – Valami baj van?
- Az mindig akad. Sírtál álmodban.
- Tényleg?
Bólint. Nem tudom, hogy mit mondjak. Látom gőzölögni a forralón a teát. Niki tölt nekem egy bögrével. A tábortűz balra már parázslik, de még érezni egy kis meleget. Nem fog sokáig tartani.
- Édesanyád? – kérdi a Nővérem.
- Igen – felelem halkan és átveszem tőle a bögrét. – Nem szabadott volna aludnom.
- Pihenned kellett.
- Tudom. Mikor indulunk.
- Amint megittad.
- Hol is vagyunk pontosan?
- Ez a Csondró patak völgye. Legalább is már a végén vagyunk. Nem messze Bükkszentlélektől.
- Messze vagyunk még a viskótól?
- Nem nyitják ki – feleli Niki.
Ledöbbenek.
- Miért nem? – kérdem.
- Mert Olivér felrobbantotta – sóhajtja. – Egy órával ezelőtt. Szóval tovább kell gyalogolnunk.
- Meddig?
- Egészen Kisgyőr határáig. Este elindítanak arra egy speciális járművet. Egy őrangyal fogja kísérni, ami megakadályozza, hogy a drága barátunk drónjai elintézzék. A tank utas nélkül fog minket várni, amíg meg nem érkezünk.
- De nem érünk oda estig, ugye?
- Nem. Ezen a terepen? Úgyhogy ráadásul el kell kerülnünk az utakat? Esélytelen. Szóval egy éjszakát még itt fogunk tölteni.
- Legalább túrázunk.
Niki elmosolyodik. Úgy érzem, büszke rám, amiért nem omlottam össze a hír hallatán. Pedig kialvatlan, fáradt és éhes vagyok. De nem sok élelmünk van. Spórolnunk kell egészen délig.

*

A sűrű fák között haladunk, amikor műszereink egy járművet jeleznek. Megtorpanunk. Lassan egymásra nézünk. Annak valószínűsége, hogy ismét egy csapdába sétálunk bele, igen magas.
- Csapda, Niki – súgom.
- Lehet – bólint és a fegyverére szerelt műszerre néz. - Déli irányban van. Kilenc óránál.
- Egy homokút?
- Az. Egy üdülő felé vezet.
Azonnal kapcsol az agyam.
- Ott lehet Olivér táborhelye – mondom. – Lehet, hogy ott él.
- Az kizárt – rázza meg a fejét Niki. – Az őrangyalok felvételei szerint a házakból már semmi sincs. Az ellenállók tavaly az összeset felrobbantották. Bár én azt a verziót is hallottam, hogy Amanda volt a csapatával.
- Még csak ő kéne ide.
- Menjünk. Lassan. Óvatosan. Figyelj a lábad elé is.
Megindulunk. Rengeteg bokron kell keresztülvágni. Most úgy örülök, hogy nem nyár van, mert akkor a bogarakkal is számolnunk kéne. Na, és persze a kullancsokkal. Rettegek ezektől. Kis híján elbotlok egy kőben. A patak csörgedezését már egyre távolabbról halljuk. Kezd kirajzolódni előttünk egy nagy fekete folt a távolban. Négyszögletes. Szerintem ez egy speciális jármű lehet.
Niki a vállamra teszi a kezét, jelezve, hogy álljak meg. Ő tesz két lépést előre és előveszi a távcsövét. Alaposan végignézi a terepet. Szinte esélytelennek érzem az egészet, mert olyan, mintha egy dzsungelben lennék. A fáktól és bokroktól csoda, hogy egyáltalán észrevesszük a tankot, mely ott áll a homokúton. Elhagyatottan. Kísérteties. Nem merek a rókára nézni. Tudom, mire gondol.
A Nővérem elteszi a távcsövet.
- Tiszta – mondja.
- Biztos? – kérdem.
- Nem. Na, gyere.
Kilépünk a dzsungelből a széles homokútra. Speciális jármű. Egy kicsit régebbi, mert kisebb. Persze attól még egy hatkerekű veszedelem. Az oldalsó ajtaja nyitva áll, odabent pedig félhomály van. Niki a tank orra felé lépdel. Megáll és befordul jobbra. Egy darabig tanulmányozza a jármű elejét. Elismerően bólint egyet, aztán visszaindul hozzám. Kicsit derűsebb a tekintete.
- Ez jó hír – mondja.
- Használható? – kérdem.
- Nem. És pont ez a jó.
- Miért?
- Mert a motorjának és az elektromosságnak annyi. Teljesen szétroncsolódott. Így Olivérnek esélye sincs.
- És ha bomba van rászerelve?
- Akkor már most vége van a játéknak.
- Nagyon vicces.
- Tudom.
Belépünk a járműbe. Látom a szekrényeket oldalt, melyek ki vannak nyitva. Biztosan elvittek mindent. Niki bekapcsolja a fegyverére rögzített zseblámpát. A föld tele van szilánkokkal, üres élelmiszercsomagokkal és egyéb hulladékokkal. A Nővérem benéz a szekrényekbe, én közben a vezetőfülke felé fordulok. Először a nehéztüzérségi széket pillantom meg a földön. Kitört a helyéről. Akárcsak a szélvédő. A műszerfal jelentősen megrongálódott. Aztán szépen lassan feltűnik, hogy fény szűrődik be onnan. Körülbelül egy méter átmérőjű lyuk tátong a kormány alatt. Ez a jármű még elgurulni sem fog innen.
Visszafordulok az ajtó felé és egy alakot pillantok meg. Ott áll bokrok előtt velem szemben. Azonnal rászegezem a fegyvert. Egy férfi. Hosszú vörös haja van és szakálla. Fekete, rongyokból összevart ruha van rajta. Körülbelül a harmincas éveiben járhat. Egy fejsze van a kezében. Úgy néz ki, mintha valami viking harcos lenne. Szúrósan néz rám. Niki mellettem terem és ő is rászegezi a fegyverét. A férfi vet felé egy pillantást, aztán visszanéz rám. A Nővérem finoman odébb tol engem és tesz egy kis lépést előre.
- Azonnal dobd el a fejszét! – parancsol rá a férfira.
Annak a szeme sem rezzen. Nem fél. És még mindig engem bámul.
- Nem hallottad? – kiáltja Niki.
A férfi lassan a Nővérem felé fordítja a fejét. Nagyon erős testalkatú. Akárcsak egy testépítő. Utána lassan visszafordul felém. Mélyen a szemembe néz. Szürke szeme van. Megcsillan a borult idő sötétszürke fényében.
- Az istenek megsúgták – mondja mély hangon. – Megsúgták farkasok is. A sötétség közeleg. És talán már itt is van. Látom. Látom, hogy itt van. Ti vagytok azok. Mind a ketten. A sötétség eljött.
- Hányan vagytok? – rivall rá Niki.
A férfi feléje fordul. Olyan magabiztosan bámulja őt, mintha egy egész hadsereg fedezné az erdőből.
- Választanod kell – mondja azon a mély, tekintélyt parancsoló hangján. – Vagy ti, vagy én.
- Miről beszélsz? – veti oda neki a Nővérem.
- Vagy elpusztítasz, vagy én pusztítalak el titeket. Én már készen állok. Készen állok, hogy átlépjek az örökkévalóságba. Az istenek megsúgták. A farkasok is megsúgták. Vagy ti, vagy én.
A rókára pillantok. Retteg. Amikor visszanézek a férfira, ő megint engem bámul a szúrós tekintetével.
- Nincs kegyelem senkinek – mondja. – Senkinek. Itt olyan nincsen. Nekünk sem kegyelmeztek a lángok. Nem kegyelmezett a régi életnek. Ezért ez az otthon sem kegyelmez annak, aki a sötétséghez tartozik.
Lassan elkezdi felemelni a fejszét.
- Vagy ti, vagy én! – harsogja.
Niki nem habozik, azonnal tüzet nyit. A férfi elejti a fejszét. Egy darabig még figyel minket, aztán holtan rogy össze a homokúton. A Nővérem int, hogy vonuljunk fedezékbe. Az ajtó mellé bújunk.
Fülelünk. Minden apró neszre ugrásra készen figyelünk. Dobbanást hallunk. Egymásra nézünk. Még egy dobbanás. Ez olyan, mintha valami dobszólam bevezetője lenne. És valóban. Dobpergést hallunk több oldalról. Egy női sikoltást hallunk. Hosszan sikolt és ez szépen lassan átmegy valami haragvó hörgésbe. Egyre hevesebben dobolnak. Remegni kezdek a félelemtől. Nagyon úgy néz ki, hogy körülvettek minket.
A nő ismét hörögni kezd és többen követni kezdik. Talán négyen. Úgy ütik a dobot, hogy szerintem lassan szét fog törni. Egy férfi túlüvölti a hörgéseket és lassan ő is hörögni kezd. Nikire nézek. Látom, hogy ő is megijedt. Int felém, hogy maradjak nyugton. Látom, amint a rakétavető számlálójára néz. Neki is egy van, akárcsak nekem. Gondolkodik. Felkészül. Nincsen más esélyünk.
Ekkor hirtelen csend lesz. Abbahagyták. Ez most jó, vagy rossz jel? Vészjósló csend. Fülelünk. Nem hallunk mozgást. Eszembe jut valami. Gyorsan ahhoz a nagy lyukhoz fordulok a műszerfalnál. Szerencsére nincs ott senki. Hallom Nikit megmozdulni. Gyorsan odapillantok. Kinéz az erdő felé, aztán visszabújik a fedezékbe. Szörnyű ez a csend. Teljesen tanácstalan vagyok.
- Csapdába kerültünk – súgom Nikinek.
- Nem – súgja vissza.
- Dehogynem. Arra várnak, hogy kimenjünk és akkor végünk.
- Nyugodj meg.
- Legalább egy lejtőn volnánk.
- Miért?
- Mert kiengednénk a kéziféket és legurulnánk innen.
- Várunk egy kicsit, aztán a vészkijáraton át eltűnünk a fák között.
Sóhajtok.
- De arra várnak, Niki – súgom.
- Eltűnt a holttest – súgja a Nővérem. – Elvitték.
- Mi?
- Elvitték. Az egész azért volt.
- Miért áldozta fel magát az a férfi? Miért nem védték meg tőlünk?
- Nem tudom. Szerintem ez valami rituálé lehetett.
- Semmi értelme nem volt.
- Persze, hogy nem.
- Meddig várjunk?
- Majd szólok. Legyél készenlétben.
Figyelek minden apró neszre. Visszhangoznak bennem a férfi szavai. „Nem kegyelmezett a régi életnek”. Nem kegyelmezett a háború annak, amit magunk mögött hagytunk. Apa mindig azt mondta, hogy azért van háború, mert „az emberek megőrültek”. És most itt vagyunk. Évek óta tart és az őrület újabb és újabb vonalat lép át. Eszembe jut az a bácsi, aki a Vörösmarty téren üvöltözött. „Most legyetek boldogok! Most! Nemsokára vége lesz ennek!” Ahogy halad előre a végzet felé a világ, egyre nehezebb elhinni, hogy itt valaha rend, béke és nyugalom volt. Hétköznapok, gondok, boldogságok, tévé, filmek, nevetés és jóbarátok. Ennek vége. Ez most a romok világa.
- Sosem lesz vége – súgom magam elé.
- Tessék? – kérdi Niki.
- Semmi. Csak magamban motyogok.
- Az egészséges.
- Ha te mondod.
- Készülj. A jármű végében van a másik vészkijárat.
- Oké.
- Találtam két tárat. Osztozunk rajta.
- Elég lesz?
- Szerintem biztos. És van egy töltő, melyben még van energia. Feltöltöm az éjjellátókat.
- Bele sem akarok gondolni, hogy itt kell aludnunk megint.
- Hé, nyugodj meg. Mi ketten mindent túlélünk. Ezt is túl fogjuk.
Szkeptikusan nézek rá. Látom, hogy ő sem hisz abban, amit mond, mégis megpróbál kellőképp határozottnak és nyugodtnak mutatkozni. Igazi harcos. Sosem leszek ilyen erős, mint ő. Sosem leszek senki.

*

Fél órát várunk, aztán a vésznyitóval kinyitjuk az ajtót és beszaladunk a fák közé. Egy percig sem érzem magam biztonságban. Persze nem magamat féltem, hanem Nikit. Ha baja esik, ha elveszítem, akkor mindennek vége. Az életem onnantól fogva egy céltalan és teljesen indokolatlan létezéssé válik.
Ekkor Niki megtorpan. Az egyik fát bámulja balra. Megszólalni sem merek, annyira félek. Lassan mellélépek és akkor már látom. A vastagtörzsű fára fehér színű, nagy betűkkel írva vár ránk egy üzenet. ITT ÉR VÉGET AZ UTATOK. Egymásra nézünk a Nővéremmel és akkor ismét dobbanást hallunk. Aztán még egyet. Hörgések. Minden irányból. Egy nő hosszan sikoltani kezd. Nem látjuk őket a kijelzőn. Tőlem jobbra valaki üvölteni kezd. A hörgések egyre közelebb vannak, de nem látunk senkit sem a sűrű fák és bokrok között. Kezdek teljesen pánikba esni.
Niki bal irányban tüzelni kezd, én pedig jobbra. Utána a Nővérem int és szaladni kezdünk előre. Szinte hallom a szívverésemet, miközben fákat, bokrokat kerülgetünk. Csapdában vagyunk. Hallom a nyilak süvítését. Megbotlok valamiben és elterülök a földön. Vészesen közel hörög valaki démoni hangon.

folyt.köv.

2022. november 14-18.
Budapest