Nagyprónay János
ANGÉLA ÉS AZ ELVESZETT SIKOLYOK

9.rész
Hajsza a sötétben

Az ajtófélfának támaszkodva próbálok a sokkból visszatérni a jelenbe. Rémképek tucatjai villannak be előttem. Niki, az én drága Nővérem veszélyben van. Látom, amint Oxána elmosolyodik a monitor előtt, amikor ő belép az épületbe. Nem! Nem szabad erre gondolnom. Meg kell őriznem a hidegvéremet, vagy különben mindent elrontok. De hisz szinte biztos, hogy már körbeállják őt a fegyveres őrök, Niki pedig meglepetten néz végig rajtuk és nem tudja hova tenni az egészet. Nem, Angéla. Nem szabad. Higgadj le. Tudom, most nagyon nehéz, de nyugodj meg szépen. Ez csak egy lehetséges jövő, semmi más. Ez az. Erre kell gondolnom. Van még remény. Most minden rajtam múlik, tennem kell valamit, de gyorsan. El kell jutnunk a lifthez, ahol útközben kiszállok és átszaladok a második épületbe. Bárki, aki az utamba áll, annak nem fogok kegyelmezni.
Szétnézek az égő törmelékekkel teli folyosón. A tűzvédelmi rendszer nem kapcsolt be. Nyilván Oxána megparancsolta annak a leállítását. Így a tűzoltók nem jönnek ide, hacsak nem látni a távolból a lángokat, vagy ha valaki nem járt erre és hallotta a robbanást. Nincs olyan szerencsém.
Judithoz fordulok, aki aggódva figyel engem.
- Valahogy meg kell mentenem a nővéremet – mondom neki.
- Veled tartok – vágja rá.
- Nem lehet. Nem akarlak belekeverni.
Felsóhajt.
- Segíteni akarok neked – erősködik.
- Kijuttatlak innen – mondom. - És akkor hívhatsz segítséget.
Feladja. Látja rajtam a hirtelen elszántságot. Bólint egyet.
- Rendben – súgja. – És most mi legyen?
- Tartjuk magunkat a tervhez – felelem.
- Nagyon messze vagyunk?
- Ha minden jól megy, tíz perc alatt odaérünk.

*

Az elektromos ajtó tárva nyitva van. A távolban elágazást látok. Ha jól emlékszem, akkor jobbra kell majd lefordulnunk, onnan pedig egyenesen haladunk egészen a folyosó végéig, ahol lesz egy leágazás jobbra és rögtön a lifthez érünk. Szívem szerint szaladnék előre, de tartok egy újabb meglepetéstől. Nem szabad elfelejtenem, hogy a legveszélyesebb gyilkosok zónájában vagyunk, akik most elszabadultak. Az pedig, hogy nyitva volt az ajtó, szerintem nem a véletlennek, hanem Oxánának köszönhető. Ahogyan a félhomály sem a robbanás miatt van.
Még a folyosó felénél sem tartunk, amikor a világítás kimegy és koromsötétség borul ránk. Pár másodpercig a pánikot próbáljuk legyűrni némán, aztán bekapcsoljuk a zseblámpáinkat. Egymás mellett haladva megindulunk szépen lassan. Egyfolytában Niki jár az eszemben. Meg kell őt mentenem, akár az életem árán is. Mostanra már biztosan elkaphatták.
- Lekapcsolta a fényeket – súgja Judit.
- Persze – bólintok. - Arra számított, hogy szaladni fogunk, és akkor csapdába esünk. Mivel azonban óvatosan haladunk előre, gondolta, megnehezíti a tájékozódásunkat. Legyél nagyon résen. Valami készül.
Messze van az elágazás. A zseblámpák fénye alig jut odáig. Ennek ellenére pont a fény az, ami már előre elárul minket. Fülelek. Nem hallok semmit, csak a baljós csendet. Ajtók sorakoznak a fal mentén két oldalt.
- Legalább nem cellák – súgja Judit.
- Az nem jelent semmit – vágom rá.
- Persze. Tudom. Csak próbálok optimista lenni.
- Nem baj. Talán ez segít túlélni ezt.
Abban a pillanatban kivágódik előttünk az egyik ajtó és pont engem talál el. Hanyatt vágódok. A zseblámpa fényében látok valakit kirontani onnan és utána hallom Judit sikolyát és két lövést. Próbálok felpattanni, de akkor egy ütést érzek az arcomon és elejtem a fegyveremet is. Dulakodás hallatszik mögöttem, a másik valaki pedig ismét lekever nekem egyet. Sátáni nevetést hallok magam mögül és csattanásokat. Lövés dörren, melynek fénye egy rémisztő arcot világít meg felettem.
A sötétben nem látom a fegyveremet, ám eszembe jut, hogy van egy bakancsomban. A valaki talpra állít és ismét egy ütést mér rám, én pedig visszazuhanok a földre. Megszédülök. Nagyon erős a láthatatlan ellenfelem. Gyorsan kell cselekednem. Látom magam előtt Nikit, ahogyan belesétál Oxána csapdájába. Ezt nem engedhetem meg. Nem habozok, előveszem a másik pisztolyt a bakancsomból, ami már ki is van biztosítva. Érzem az alak közelségét és hármat lövök felé. Hallom, amint eldől, akár egy zsák. Judit még mindig dulakodik azzal a másikkal. Az egyikük a falnak csapódik.
Látom a zseblámpás pisztolyomat a földön. Odalépek gyorsan, felkapom, majd feléjük irányítom a fényét. Egy nagydarab fickót látok, aki Judit haját húzza, miközben vicsorog. Amikor hunyorogva felém pillant, azonnal fejbe lövöm. A nő könnyezve, reszketve nézi a földön fekvő szörnyeteget. A zseblámpám fényét a másikra irányítom. Egy vékony srác, alig múlhatott húsz éves, az arca tele van vágásokkal. Ő is halott. Végigpásztázom a folyosót. Hat ajtó. Hat potenciális meglepetés.
- Látsz még valakit? – kérdi Judit remegő hangon.
- Nem – felelem halkan. – Egymás mellett haladjunk tovább.
- Én ezt már nem bírom.
- De bírnunk kell, Judit. Nincs más választásunk. Visszafelé még veszélyesebb volna.
- Nem jutunk el a liftig élve.
Visszafordulok hozzá.
- De igen – súgom határozottan. – Eljutunk.
- Nagyon messze van – súgja. – Így nagyon messze van.
- Nyugodj meg. Én is félek. De itt vagyunk egymásnak. Vigyázunk egymásra. Rendben?
- Rendben.
Ekkor csosszanást hallok a sötétben. Mögülem jön. Valahonnan a távolból. Megfordulok. Nem látok senkit. A folyosó túlsó végében a plafonra szerelt vészvilágító lámpa halványzöld fénnyel felkapcsolódik, és egy sziluettet pillantok meg az elágazásnál. Mozdulatlanul áll és minket figyel. Nem látok semmit a kezében. Készen állok meghúzni a ravaszt, ám az szépen lassan elindul tőlünk jobbra, majd eltűnik szem elől. Pont arra ment, amerre mi akarunk. Nem tudom, merre kerülhetnénk még. Az egyenes út egy nagy terem felé vezet a számítógép térképe szerint.
- Ki volt az? – kérdi Judit mögöttem.
- Nem tudom - súgom. - De jobb, ha nem áll az utunkba.
- És ha többen vannak?
- Akkor azoknak se kegyelmezünk.
- Nem megyünk inkább balra?
- Nem jó. Balra egy kórterem van.
- És biztos van ott egy szellőző, amin keresztül megkerülhetjük a folyosót. Talán az átjárónál is találhatjuk magunkat.
- Jobb, ha most nem bízunk semmit a véletlenre. Viszont inkább én haladok elől, te mögöttem. Fedezzük egymást.

*

Továbbra is lassan haladunk előre. Nagyon figyelek a barna ajtókra és minden egyes másodpercben készen állok egy újabb támadásra. Amikor közel vagyunk az elágazáshoz, az ajtók elfogynak és balra, háttal falnak, oldalazva haladok. Így kezdem szépen belátni a célirányt.
Balra bepillantok, látok egy nagy, trapéz alakú ajtót. Jobbra minden tisztának tűnik, azonban túl hosszú a folyosó és csak nagyjából a feléig látok el. Ajtók viszont nincsenek. Egy sem. Ekkor a halványzöld fény hirtelen kialszik. Majd kiugrik a szívem a helyéről, amikor Judit megfogja a karomat.
- Bocsi – súgja.
- Semmi baj – súgom vissza.
- Látsz valakit?
- Nem.
Ekkor kongást hallok a plafon felől. Felfelé célzok és pisztolyomra rögzített zseblámpával végignézem a mennyezetet. Az elágazás után csövek nőnek ki a falból és hosszan futnak végig. Az alagsorban már láttam ilyet. Mindegy. Folytatnunk kell az utunkat. De csak óvatosan.
Túl hosszú ez a folyosó és elég sok beugró részt látok. A végén egy újabb elágazás. Jobbra kell majd mennünk onnan és akkor eljutunk végre a lifthez. Onnan már nincs messze. Minden a legnagyobb rendben lesz. Igen, Angéla. Így fogd fel. Ma megmentem Nikit és szépen hazamegyünk. Vagy át hozzá. Kibontunk valami rövidet és hajnalig iszunk. Holnap reggel már otthon leszek, aztán fogadok egy sokkal jobb ügyvédet, aki elintézi, hogy felmentsenek, a bírót pedig, aki idejuttatott, úgy be fogom perelni, hogy ezer évre még a nevét is elátkozzák.
Az egyik beugróból egy alak ugrik elő és üvöltözve a falhoz szorít és ütlegelni kezdi a fejemet. A könyökömmel hátraütök a hasába, mire fuldokolni kezd. Megfordulok, ütni akarok, de villámgyorsan elhárítja, és egy pofonnal a padlóra küld. Judit lő egyet, de nem látja rendesen a célpontot, ezért csak hadonászni kezd. Hallom, amint az idegen kiüti a kezéből a pisztolyt, majd megüti. Judit a földre kerülhetett. Ezután ez az őrült megragadja a kabátomat, talpra állít, belemarkol a hajamba, hátrahúzza, aztán megismerteti velem közelről a falat. Megszédülök a koromsötétségben, miközben ez a valaki úgy kezd üvölteni, mintha iszonyatos fájdalmai lennének.
Hallok egy csattanást, mire a szüntelenül üvöltöző ember megtorpan, elengedi a hajamat. Lövés dördül. Hirtelen csend. Visszafordulok. Dulakodást hallok, nem tudom, hogy éppen kicsoda van előttem, de háttal nekem dől, én pedig ismét a padlón találom magam. Szédülök, fáj az orrom, a szívem pedig úgy lüktet, hogy majd kiesik a helyéről. Csattanást hallok.
Odakúszok a fegyveremhez. Amint elérem, ismét hallom ezt a férfit üvölteni. Amint elérem a pisztolyt, a fényét a hangok felé irányítom. Éppen ütlegeli Juditot, aki hiába próbál védekezni. Az őrült a fény felé fordul, és hunyorogva hörögni kezd. Éppen lőni akarok, amikor valaki megelőz. Háromszor belelő ennek a gyilkosnak a mellkasába, mire az hanyatt vágódik. Megfordulok, de nem látok senkit.
Hallok egy hangos kattanást és felkapcsolódnak a fények. Egy biztonsági őr áll ott. Nagydarab, kopasz, körszakállas fickó, aki aggódva pillant hol rám, hol pedig az összerogyott Juditra.

*

Miután talpra állított minket, nem győzünk hálálkodni. Örülök, hogy már nem vagyunk egyedül. A férfi nem úgy tűnik, mintha Oxána csapatába tartozna. Össze van zavarodva, látszólag sokkolta őt az elmúlt egy-két óra eseményei. A hosszú folyosó vége felé haladunk.
- A lift biztonságos – mondja. – Innen jöttem én is. Azonban az átjárónál nem tudom, mi a helyzet.
- El kell jutnom a második épületbe – mondom. – A nővéremnek csapdát állítottak Oxána emberei.
- Oxána?
- Dr. Sólyom Erika az. Ez a valódi neve. Ő a legendás Drachen Oxána, akit halottnak hittek.
Mint egy gyanakvó, szkeptikus nyomozó, úgy pillant felém.
- Az nem létezik – rázza meg a fejét. - Erika sosem tenne ilyet. Jól ismerem őt.
- Pedig ő az.
- Látta?
- Igen.
- Erika sokszor járt erre. Ő volt az egyetlen orvos, aki nem nézett le minket. Az a típus, akiben volt annyi, hogy visszaköszönjön nekünk a folyosón. És megbecsülte a munkánkat. Szinte a barátunk volt.
- És maga mellé is állította a csapat nagy részét.
- Majd utánanézek ennek. Ám előbb kiviszem innen magukat. A földszinten minden rendben. Két kollegám őrzi ott terepet, és még néhány orvos, akiket sikerült kimentenünk a harmadik emeletről. Remélem, már megjavult a biztonsági rendszer és tudjuk riasztani a rendőröket. Egy ideje még a mobiltelefonokat sem tudtuk használni, mert teljesen leblokkoltak mindent. Ezek minden protokollt a kezükben tartanak.
Amikor a lifthez érünk, Oxána hangja felharsan a hangszórókból.
- Nándi - szólítja a biztonsági őrt. – Nándi, drágám.
Az őr dermedten megtorpan és felnéz a hangszórókra.
- Erika? – kérdi döbbenten. – Tehát igaz?
- Úgy bizony, Nándi – helyesel Oxána derűsen. – Megleptelek? Sokat gondolkoztam, hogy bevegyelek-e a küldetésembe. Aztán végül rájöttem, hogy szólnom sem kell neked. Megteszel úgyis mindent, amit kérek.
- Mi ütött beléd?
Judittal egymásra nézünk, majd a férfira. Nagyon rosszat sejtek. Remélem, nem az fog történni, amire gondolok.
- Nándi, drágám – folytatja Oxána. – Te egy angyali lélek vagy, ugye tudod? Nem is volnál képes arra, hogy végezz ezzel a két szörnyeteggel, igaz? Mert te nem vagy olyan. Kivéve, ha azt parancsolom neked.
- Erika - értetlenkedik a férfi. - Mégis mi a terved? Mire jó ez az egész? Milyen küldetésről beszélsz te?
- Azzal neked már nem kell törődnöd. Elég, ha az öcséd jól tudja.
- Tessék? Hol van? Mit műveltél vele?
- Itt van velem. Itt ül egy székben. Büszkén, az egyenruhájában. Nem annyira gyáva, mint amilyennek képzeltem.
- Hozzá ne merj nyúlni!
- Még nem értem hozzá. Persze, a késem pengéje már előugrott a helyéről.
Látom a férfin, hogy elvörösödik a haragtól.
- Engedd el! – üvölti. – Azonnal! Vagy azt is megbánod, hogy megszülettél!
- Hiába fenyegetsz – mondja Oxána és szinte látom magam előtt a sátáni mosolyát. – Engem nem tudsz megfélemlíteni. Ha itt lennél, akkor sem tudnál legyőzni. Túl lassú vagy és már az erőd sem régi.
- Azt majd meglátjuk!
- Nem fogjuk. Szóval, van egy ajánlatom a számodra.
- Éspedig?
- Ha végzel a két páciensemmel, akkor az öcséd megmenekül.
- Szerintem meg az öcsém nincs is ott veled.
Rövid csend.
- Szia, Nándi – szól bele egy férfi zaklatottan.
- Feri – súgja Nándor. – Tarts ki! Megyek érted!
. - Nekem már mindegy. Védd őket! Velem ne törődj!
- Segítek neked!
- Az ő életük most a legfontosabb!
- Nem! Nem!
Ettől féltem. Nem kéne aggódnom, mert nálunk vannak a fegyvereink. Judit máris rászegezi Nándorra, akin kezd úrrá lenni a pánik. A pisztolya remegni kezd a kezében. Izzad. Sajnálkozva néz végig rajtunk.
- Nándi – hecceli őt Oxána. – Nándi, drágám. Szerintem, nem kéne úgy húznod az időt. Vagy velük végezz, vagy magaddal. És akkor biztos lehetsz abban, hogy Feri megmenekül. Az istenek kegyelmére esküszöm, hogy bármelyik választásodat elfogadom. Na, hogy döntesz, drágám?
Le akarom tolni Judit karját, hogy ne célozzon a férfira, de ő odébb lép és dacosan szegezi rá a fegyvert.
- Meg ne próbáld – figyelmezteti a nő. – Ha meg mersz moccanni, azonnal megöllek! Nem érdekel, melyik rokonod van veszélyben! Felőlem az egész családod ott lehet annál az őrültnél!
Judithoz fordulok, aztán Nándorhoz. Teljesen tanácstalan vagyok. Nem akarom, hogy az öcsének baja essen, ahogy neki sem, viszont a sajátom és Judit életét is féltem, nem beszélve Nikiről.
- Nándi – sóhajt Oxána megjátszott együttérzéssel. – Csak gondold végig a helyzetet. Mérlegelj. Mesélek neked azokról, akikkel jelenleg egy levegőt szívsz. Aki a pisztolyt szegezi rád, Judit, ő a felső tízezer tagja. Ahhoz a körhöz tartozik, aki a te fajtádat mélységesen megveti. A munkádról azt vallja, hogy valakinek ezt is el kell végeznie. Magasról néz le rád, amiért te nem végeztél egyetemet, és az élet nagy vesztesei közé rangsorol téged. Teszi ezt úgy, hogy életében nem dolgozott egy percet sem. Nem úgy, mint te, Nándi. Te, aki akár huszonnégy órát is lenyomsz, hogy a családodnak mindent meg tudj adni. Neked van jövőd, Nándi.
- Fejezd be – súgja az őr. – Hagyd ezt abba.
- És ott van Angéla. Az a híres írónő. Tudod, mi volt ő annak idején? Jól tudod. A fekete egyenruhás tömeggyilkosok közé tartozott. A fogadott nővére ölte meg az apámat, míg a társai a családom többi tagját is lemészárolták. És Angéla sem volt egy könyörületes kisangyal. Nem ám. Egy jéghideg szörnyeteg, akit egy normális rendszerben felelősségre vontak volna a tetteiért. De ő itt van. Gazdag. Olyan háza van, amiről te álmodni sem mersz. És mindenki imádja őt.
Lehajtom a fejem. Iszonyú bűntudat lesz úrrá rajtam. Oxána minden szava igaz rám. Amikor felpillantok Nándorra, már látom a szemeiben az eltökéltséget. Döntött. És teljesen megértem. Látja is rajtam, hogy elfogadom a sorsomat. Aztán Juditra pillant dacosan. Utána vissza rám.
- Tudom, mit kell tennem – mondja.
Judit kezében megremeg a pisztoly. Látom a könnyeit. Nem tudja megtenni. Egy őrültet még képes lenne lelőni, de Nándort semmiképpen sem. Itt húzódik nála a határ. Lassan le is engedi a fegyverét.
- Ne habozz, Nándi – sürgeti Oxána.
- Nem habozok – súgja az elszántan. – És remélem, állod a szavad. Remélem, van még benned annyi, doktornő.
- Én mindig állom a szavam.
- Én is, és választottam a lehetőségeim közül, hogy megmentsem az öcsémet.
Azzal az őr a halántékához szegezi a fegyverét és meghúzza a ravaszt. Dermedten nézzük végig Judittal, amint ez az ember, ez a hős holtan rogy össze. Halljuk, amint Oxána szisszen egyet.
- Szerencsétlen – jegyzi meg dühösen Oxána, aztán valakinek parancsot ad a háttérben. – Vigyétek innen ezt a másikat is.
Felnézek a hangszóróra.
- Nem szerencsétlen volt! - vetem oda. – Csak ember, egy jó ember, nem úgy, mint te.
- Te csak inkább siess a dolgodra – vág vissza a boszorkány. – Az embereim most teperték a földre Nikit.
Ökölbe szorítom a kezeimet. Észreveszem a kamerát a falon. Odalépek.
- Akkor jobban teszed, ha imádkozol az isteneidhez – mondom egyenesen a lencséjébe nézve. – Mert megyek őérte. És érted is.

folyt.köv.

2022.január 31-február 4.
Budapest

Nagyprónay János
ANGÉLA ÉS AZ ELVESZETT SIKOLYOK

8.rész
„Nem adom fel”

Anya mindig azt mondta, hogy óvakodjak azoktól az emberektől, akik azt mondják nem szívbajosak. Egészen más világra készített fel még a háború előtt. Nem tudta, mi vár rám, ahogy azt sem sejtette, milyen elátkozott sors lesz az enyém. Ám volt olyan éjszaka, amikor a mese helyett inkább arról mesélt, hogy sosem szabad feladni semmilyen harcot, még akkor sem, ha már úgy tűnik, minden összeomlott végleg. Azt hiszem, ez utóbbi tanács volt az, ami mindig megmentette az életemet.
Az üveget ütlegelő pszichopaták sem akarják feladni, bármennyire is reménytelen áttörniük az akadályt. Azonban Oxána bármelyik pillanatban támadásba lendülhet. A monitorok el vannak sötétülve, pedig áram alatt vannak. Leguggolok, és szemügyre veszem a kábeleket. Ott is minden a helyén van. Mintha központilag kikapcsolták volna a számítógépeket, hogy véletlenül se tudjak hozzáférni az épület tervrajzához. Így most csak a csodában bízhatunk.
Judithoz fordulok, aki látszólag sokkot kapott a vicsorgó, hörgő, elmebeteg zombiktól. A szekrényekhez lépek és az első ajtaját kinyitom. Fegyverek. Három automata pisztoly és négy altatólövedékes. Lőszerek. Tárat cserélek, el is rakok néhányat a zsebembe. Megtöltöm a többi két pisztolyt is, az egyiket abba a bakancsomba rejtem, ahová még nem tettem semmit, a másikat pedig átnyújtom Juditnak.
- Mindennek vége, Angéla – mondja, miközben azokat bámulja. – Mindennek. El kell ismernünk a vereségünket.
Finoman magam felé fordítom. Belenézek a kék szemeibe.
- Addig nincs vége, amíg meg nem döglünk – mondom határozottan. – Megértetted, Judit?
- És ha az a szellőző nem vezet sehová? – teszi fel a jogos kérdést. – Ha egy sokkal rosszabb csapdába sétálunk?
- Akkor egy sokkal rosszabb csapdába sétálunk - válaszolok és belerakom a kezébe a töltött fegyvert. - De oda már fegyverrel jutunk. És mi leszünk azok, akik meglepjük az ellenséget.
- Nem hiszek ebben.
- Nem baj az. Én se hiszek semmiben. Csak egy dologban.
- Mi lenne az?
- Hogy így, vagy úgy, de ma túl leszünk az egészen. Nem adjuk fel. Ha meg kell halnunk, akkor abban legyen méltóság.
- Én itt maradok.
- Nem maradsz itt.
- De nekem ez nem megy, meg kell értened.
- Nem hagylak itt.
- Pedig én nem megyek.
A szekrényből kiveszek egy kabátot és átnyújtom neki, mire hátrál egyet. Egy pillanatra visszatér az úrinős tekintete, persze hamar visszazökken a rémült és törékeny nő szerepébe. Közelebb lépek hozzá és annak ellenére, hogy rettegek, megpróbálok erőt sugározni belé. Remélem, hiteles.
- Én megyek elől – mondom halkan. - Így ha bajom esik, neked még lesz esélyed.
A dúsgazdag, értelmiségi Judit, aki nyilván a legdrágább borokat itta a partijain és éjjelente a kolónia borzalmaival álmodott, most kezdi összeszedni magát. A túlélés ösztöne, amit háború is előhozott belőle, mostanra újra aktiválódott benne. Halványan, de dac jelenik meg az arcán.
- Egyikünknek sem lehet baja – súgja.
- Úgy legyen – bólintok, majd megfordulok és kettőt belelövök a szellőzőrácsba, mire az leesik a padlóra.
Megnézhettem volna, hogy van-e csavarhúzó valamelyik szekrényben, de annyi eszem nem volt.

*

Iszonyú hideg van a szellőzőben. Olyan érzésem van, mintha egy hűtőben kúsznék előre. A pisztolyomra a másik szekrényben talált zseblámpát rögzítettem ragasztószalaggal. Egy végtelen hosszúnak tűnő utat látok magam előtt, ami egy darabig nem is fog elkanyarodni. Sehol egy távoli fény, semmi.
- Látsz valamit, Angéla? – kérdezi Judit mögöttem.
- Semmit - felelem.
- Ez nem hangzik valami jól.
Egy pillanatra felsejlik bennem, hogy bajba sodortam szerencsétlent. A háborúban kiszámíthatóan, előre eltervezett taktika szerint haladtam. Megfontolt voltam és gyorsan tudtam olyan döntéseket hozni, melyek végül megmentették az én és a társaim életét is. Tizenegy éve nem vagyok katona, kiestem a gyakorlatból, elpuhultam a bohém művészek világában. Egyszerűen büszke voltam arra, hogy már nem kell fegyvert fognom. Újra emberré váltam, bár nem egészem tudtam, milyen is embernek lenni. Engedtem, hogy egy elképzelt fény felé sodródó békés káosz kiölje belőlem azt a borzalmas múltat. Gyógyulni akartam. Felépülni. Volt is esélyem rá.
- Min töprengsz? – kérdezi Judit.
- Hangosan gondolkodtam? – kérdezek vissza.
- Nem, de szinte érezni, hogy jár az agyad.
Akarok valami frappáns, poénos választ adni, hogy megnyugtassam egy kicsit lelkét, amikor észreveszek egy leágazást jobbra. Gyorsítok. Odaérek és látom, amint a járat arra egyre nagyobbá válik. Ráadásul hosszan vezet valahova.
- Mit látsz? – kérdezi Judit.
- Itt van egy másik út – válaszolom és bevilágítok a lámpával.
- Csak jobbra van?
- Itt igen. Előrébb talán lehet más irányba. Balra kell lennie a liftaknának, ahol leereszkedhetünk a földszintre. Azonban az nagyon kockázatos. Oxána azt csinálna velünk, amit csak akar.
- Nehéz dolga lenne, mert én biztos nem lennék ott. És te sem.
- Várj, gondolkodnom kell. Ez minden bizonnyal a nyugati szárnyba vezethet. Nyilván ott is lehetnek liftek.
- Nem, Angéla. Mindegyik épületben csak három lift van. Az egyik orvos mondta. Ráadásul ez a harmadik épület. Maximális kontroll alatt áll. Az egyetlen kiút az átjárón keresztül van.
- Kell lennie egy vészmegoldásnak. Az építész biztosan gondolt egy menekülési útvonalra.
- Persze, az ablakon keresztül.
- Az is megfontolandó.
- Tessék? Megőrültél?
- A legvégső esetben leereszkedünk egy kötélen. Valahogy kijuttatlak téged, aztán visszamegyek a második épületbe.
- Vissza? Minek?
- A nővérem miatt. Oxána csapdát állított neki.
- Annak a Nikolettának? Hát elég bátor a doktornő.
Elmosolyodok. Bevillannak előttem Niki kígyó szemei és az a gyilkos higgadtsága, amivel nem egy embert rémített halálra a harcok során. Persze, hiába tudom, hogy erős, borzasztóan féltem őt.
- Menjünk jobbra – szakítom félbe a gondolataimat.
- Oké – egyezik bele Judit. – Próbáljunk szerencsét.
- Várj. Világíts a rókámra.
- Miért?
- Csak világíts, látni akarom, mit gondol.
Judit a zsebem felé irányítja a fényt és látom a róka arcát. Retteg. Hallgatnom kéne rá, de nem tehetem. Lehet, csak félt engem és a többi irányról is ez lenne a véleménye. Legalább is, remélem.
- Mit mond? – kérdi Judit.
- Jobb, ha nem tudod – felelem. – Induljunk.
- Akkor ezek szerint semmi jót.

*

Egy idő után már előhajolva haladunk a járaton, a hideg azonban egyre erősebb. Látszik a leheletünk, Judit nagyon didereg mögöttem. Én is alig érzem már a végtagjaimat. Lefordulunk balra, ahol kezd növekedni a hőmérséklet. Pityegő gépzajra leszünk figyelmesek és azonnal megállunk. A sötétben fülelünk. Elteszem a fegyveremet és gyorsan megdörzsölöm Judit hátát.
- Tarts ki – súgom.
A hang megszűnik. Folytatjuk az utunkat, világítok előre a pisztolyra rögzített zseblámpával. Egyre nagyobb melegséget érzünk és valahonnan az előttünk álló egyenes út felől árad felénk. Észreveszek a távolban egy halvány fényt. Ahogy haladunk előre, látom, hogy a járat padlóján található szellőzőrácson keresztül érkezik. Hátranyúlok és finoman megállítom Juditot, miközben le sem veszem a szemem a fényforrásról. Leguggolok és keresztülnézek a rácsokon. Egy hosszú fehér folyosót látok, melynek mentén itt-ott ajtók sorakoznak. Nem cellák.
- Mit látsz? – kérdi Judit.
- Egy folyosót – felelem. – A cellák helyett itt valami irodai részleg lehet.
- Miből gondolod?
- Barna ajtókat látok, aranyszínű táblák vannak rajtuk. Van itt valami laborféle is. Meg valami raktár.
- Azt nem látod, merre vezet a folyosó?
- Nem. De itt jó lesz.
- Biztos vagy benne?
- Nem. Egyáltalán nem, de meg kell próbálnunk.
- Mindegy is, csak melegben legyünk.
Kitámasztom magam a karjaimmal és lerúgom a rácsot. Nem hallok semmi mozgolódást odalenn. Hasra fekszem.
- Fogd meg a lábam – szólok Juditnak. - Tarts meg.
A nő remegő kézzel lefogja a lábaimat, majd rá is térdel. Én lehajolok, megtámasztom magam a bal karommal a szellőző szélén. A folyosó egy trapéz alakú ajtóhoz vezet. Visszafelé pedig elkanyarodik jobbra. Sehol egy lélek. Nem hallok semmit a zihálásom kivételével.
Visszamászom Judithoz.
- Tiszta a terep? – kérdi.
- Annak tűnik – felelem. – Én megyek előre.

*

Míg Judit nekidől egy radiátornak, én az iroda számítógépén megpróbálom lekérni valahogyan az épület térképét. Vissza kell jutnunk a liftekhez, vagy valamilyen vészkijáratot kell találnunk. Nem telik egy öt perc sem, mire rátalálok a harmadik épület térképére. Egy vörös nyíl jelzi is tartózkodási helyünket.
- Megtaláltam – súgom Juditnak.
- Messze vagyunk? – kérdi.
- Eléggé. Az ajtó felé kell mennünk. Az orvos nem mondott igazat. Van egy teherlift, valamint egy lépcsőház is.
- Akkor induljunk.
A rókára nézek. Még mindig retteg. A folyosóra néző ablakhoz fordulok, ahol egy alakot látok elszaladni balra. Felpattanok. Megkerülöm a halálra rémült Juditot és pisztolyt magam elé tartva megindulok a barna ajtó felé. A szívem majd kiugrik a helyéről. Szinte látom magam előtt, hogy csapdába kerültünk.
- Óvatosan – súgja mögülem az ijedt nő.
- Maradj itt – súgom vissza.
Megállok az ajtó előtt. Fülelek. Nem hallok semmit. Se sugdolózás, se mormogás, semmi. Megfogom a kilincset. Egy. Kettő. Három. Olyan hirtelen nyitom ki, hogy szinte még én is meglepődök. Azonnal a nyitott ajtóhoz hátrálok és balra szegezem a fegyvert. Senki. Utána jobbra. Senki. Legalábbis a falnál. Nagy levegőt veszek és kilesek a folyosóra. Balra egy alak áll háttal intézeti ruhában. Jobbra senki. Rászegezem a fegyvert a férfira. Fekete haja van, vékony.
Amikor Judit kilép mellém, az idegen megfordul. Fiatal, ám beesett arca van és sejtelmesen mosolyog. Fura szagot érzek. Olyan, mint a benziné. Egész testemben megremegek, amint meglátom a piros kannát, amit úgy ölel magához, akárcsak én szoktam a rókát.
- Tőled jobbra, kicsikém – súgja.
Odapillantok. Egy szobát látok nyitott ajtóval. A lámpa felkapcsolva és gázpalackok sorakoznak ott. Nem néztem be oda, amikor erre jöttünk. Nagy hiba volt. Sakk-matt. Ebből nem fogunk kiszabadulni.
Sercegést hallok. A srác vigyorogva emeli fel az égő gyufát. Oldalra dönti a fejét, a barna szemeiben pedig csillogni kezd a tükröződő kicsi láng. A túlélési esélyeket latolgatom, de nem jutok vele semmire. Ha Judittal visszaugrunk a szobába, az biztos, hogy nem ússzuk meg a robbanást. Ha szaladni kezdünk a folyosón a távoli ajtó felé, a lángok utolérnek bennünket. Azonban a piromániás srác mögött nem látom nedvesnek a padlót. Nyilván odáig tartott a kanna tartalma.
Felnézek rá.
- Nem kéne így lennie – mondom óvatosan.
- Pedig így lesz – vágja rá izgatottan. – Csak kell egy kis idő. A lángok előtti csendet akarom hallgatni. A pillanat, amikor valami készülőben van. Most még minden szép. A falak is, a padló is. Ti is. De nemsokára minden lángolni fog. Gyönyörű lesz. Mindent betelít majd. Titeket is. Sikoltani fogtok.
Muszáj elnyomni a félelmeimet. Nem szabad feladnom. Egy szerepet kell alakítanom. A félelmet nem ismerő őrültét.
- Én nem félek a tűztől – jelentem ki higgadtan.
- Dehogyisnem – vágja rá.
- Tévedsz, haver.
Az alakításomtól zavarba jön. Egy pillanatra lefagy az arcáról a vigyor, majd visszaerőlteti oda.
- Pedig mindenki fél tőle – súgja. – Mindenki. Ti pedig mindjárt…
- Én több lángot láttam, mint te – vágok közbe és elmosolyodok. – Te még sehol sem voltál, amikor én már lángoló városok közt sétálgattam egyedül. Te akarsz ijesztgetni? Na, ne már.
- Pedig félsz.
- Miből látod?
- Nem akarod, hogy megtegyem.
- De akarom. Vagy megteszed, vagy én lépek először.
Miközben le sem veszem a szemem a srácról, a pisztolyomat a palackok felé szegezem.
- Na? – hergelem. – Ki lesz első?
Megremeg az arca. A félelem ül ki rajta.
- Én akarok lenni – mondja. – Én, mert…
- Akkor mire vársz? – kiáltok rá. – Tán félsz a robbanástól?
A gyufát tartó keze is remegni kezd.
- Én nem félek semmitől – mondja és könnyek jelennek meg a szemében. – Semmitől, érted?
- Nem hiszem el – hergelem tovább. - És bizony te is sikoltani fogsz. Erre nem gondolsz?
- Nem fogok. Itt hagylak titeket még időben.
- Nem, mert lábon lőlek. Nem menekülsz.
Közelebb lépek hozzá. Próbálok egy eszelős őrültnek látszani. Sikerül is, mert már látszólag ő érzi magát fenyegetve. Az amúgy sármos arca megremeg és a belső küzdelem jelei mutatkoznak rajta.
- Te is csak egy ember vagy – folytatom. - Hiába érzed magad különlegesnek, nem vagy az. Csak egy gyáva senki.
- Ne közelíts – rebegi. – Ne közelíts.
Teszek felé még egy lépést. Ő hátrál egyet.
- Na, mi van lánglovag? – gúnyolódok. – Megteszed végre? Ígérem jobban fog fájni neked, mint nekünk.
Kikerekednek a szemei. Nagyon koncentrál rám. Próbál a szemeimből olvasni. Nagyon gyorsnak kell lennem.
- Hű, de félsz – súgom vigyorogva.
Mondani akar valamit, de ekkor megmarkolom az égő gyufát. Egy kicsit fáj, de a lángot eloltottam. Az elaludt gyufát nézi néhány pillanatig. Nem hagyok neki sok időt, úgy felpofozom a pisztollyal, hogy eszméletlenül vágódik hanyatt. Visszapillantok Juditra, aki elképedve bámul rám.

*

Miután a kanyar utáni irodák egyikébe vonszoljuk az ájult srácot, hogy biztonságban legyen, visszaindulunk a célhoz vezető ajtó irányába. Gondosan kikerüljük a benzinfoltokat, melyek kanyarogva húzódnak végig a padlón.
- Honnan szerzett ez benzint? – teszi fel a jogos kérdést Judit.
- Nem tudom – felelem. – Talán a mélygarázsból, ahol a betegszállító autók vannak.
- Azokkal még meg is tudnánk innen pattanni.
- Talán. De szerintem mások is próbálkoznak vele.
Amikor odaérünk az ajtóhoz, imádkozom, hogy működjön a kártya. Oxána könnyedén visszavonhatja annak jogosultságát, amint sikerül azonosítaniuk azt az őrt, akitől elvettük. De szerencsére működik. Az ajtó kitárul előttünk. Két sávban fut előre az út egészen a következő ajtóig. Középen szigetként áll egy kisebb szoba. Lassan megindulunk arra. Balra húzódunk és felkészülünk a legrosszabbra.
Fények áradnak a szoba egyetlen ablakából. Az ajtaja résnyire nyitva. Előre megyek, Judit pedig fedez. A pisztolyom csövével belököm az ajtót és belépve körbe fordulok. Senki. Azonban működő monitorokat pillantok meg. Az egész szintet látni. A bal szélsőn látom, amint éppen kinyílik annak a monitorszobának az ajtaja, ahonnan leléptünk. A gyilkosok egymáson áttaposva lepik el azt a helyiséget. Belegondolni sem merek, mi történt volna velünk, ha ott maradunk még pár percig. Nyilván egy darabig távol tudtuk volna tartani őket a lövésekkel, azonban biztosra veszem, hogy igen hamar alulmaradtunk volna a küzdelemben. Ne, Angéla, ne gondolj erre. Koncentrálj a jelenre és arra, hogy biztonságos kiutat találj ebből a szörnyekkel teli kastélyból.
A középső monitoron látom a teherliftet. Senki sincs ott a kameraállás szerint. Elhagyatott és ott van mellette a lépcsőház ajtaja is. Az odafelé vezető utat nézem. A folyosók üresek, senkit sem látok. Amikor viszont a jobbszélső képre nézek, két alakot látok, akik valahová sétálnak. Egy férfit és egy nőt orvosi köpenyben. Először nem esik le, hogy hol is vannak, aztán látom a benzines kannát a földön.
Kilépünk a folyosóra. A két alak határozottan, célirányosan közeledik felénk. Az egyik az a copfos, szőke hajú doktornő, akit tegnap láttam kijönni az első emelet irodájából. Azt a sorozatgyilkost kísérte, akit a második épületben kellett lelőnöm. A nő mellett egy magas, barna hajú férfi halad. Ahogy közelednek, látom a gyilkos higgadtságot a tekintetükön. Aztán a pisztolyt is, amit előkapnak a zsebükből.
Még van időm visszalökni Juditot a szobába. A két orvos tüzet nyit ránk. Vaktában lőnek és éppen csak el tudom kerülni, hogy eltaláljanak. Az ajtófélfánál állok. A léptek nem lassulnak. Ezek nem félnek a haláltól. Biztosra veszem, hogy kettéválnak. Csak egy pisztoly hangját hallom már.
Kilépek egy pillanatra és viszonzom a tüzet. A férfit látom, akit vállon találok és nekivágódik a falnak. Azonban a szeme sem rezzen. Olyan, akár egy gép. Teljesen kifejezéstelen a tekintete. Éppen folytatni akarja a tüzelést, amikor megelőzve őt fejbe lövöm. Hasra esik a padlón.
A nő még hátra van. Várnom kell. Fülelek. Semmi mozgás. Egyszer csak tigrisbukfencben megjelenik előttem és a padlóról kettőt lő felém. Az egyik golyó a kabátomat súrolja, a másik pedig az ajtófélfába fúródik. Eltűnik szem elől. Nem várhatok. Egy. Kettő. Három.
Kilépek a folyosóba és körbefordulok. Sehol sincs. Őrületes nagy hibát követtem el. A múltbéli katona énem most biztosan szidna. Nincs visszaút. Judit ki akar jönni a szobából, de intek neki, hogy szó sem lehet róla.
A kis szoba falának mentén elindulok visszafelé. A nő kilép onnan, de nem hagyok neki esélyt tüzelni, azonnal felé lövök, ő pedig visszahúzódik a fedezékébe. Hátrálni kezdek, néha hátra pillantva.
- Te is Oxána embere vagy? – vetem oda a kérdést.
Nem felel. Amint az ajtóhoz érek, intek Juditnak az ajtó vonala felé mutatva. Ő bólint és az ajtófélfa fedezékéből céloz abba az irányba, ahonnan a doktornő előlépett. Megfordulok és egyenesen haladok előre.
Meg kell lepnem. A fal vonalához érek. Egy. Kettő. Három. Hirtelen befordulok és lövök egyet. A levegőbe. Nincs ott. Próbálok minél halkabban közelíteni. Alig sikerül. Ügyes ez a nő, és persze nem buta.
Lövéseket hallok. Két helyről. Juditra lő. Megkerülöm a szobát. Amikor befordulok a bejárat felé, ledöbbenek. A nő mozdulatlanul áll nekem háttal, Judit pedig egyenesen rá céloz. A doktornő pisztolya földre zuhan. Lassan felém fordul. Nem látok rajta sérüléseket. Semmit. Azonban egy kis headset van fülében.
- Igen, Oxána – súgja a nő, miközben keresztülnéz rajtam. – A parancsod szerint lesz.
Azzal megindul felém. Készen állok arra, hogy lőjek, de a nő a túlsó falhoz sorol és kifejezéstelen tekintettel halad visszafelé az ajtó irányába. Döbbenten fordulok utána. Teljesen zavarba jövök.
Az ajtó kinyílik előtte, ő pedig elővesz valamit a zsebéből. Félreérthetetlen a hangja. Egy benzines gyújtó.
Judithoz fordulok.
- Futás! – kiáltom.
Karon fogom a döbbent bajtársnőmet és szaladni kezdünk a túlsó ajtó irányába. Kinyitom a kártyával és egy újabb hosszú folyosóra érünk, ahol keresztben szobák sorakoznak.
Robbanást hallunk és bevetjük magunkat az első szobába. Becsukom az ajtót. A földre hasalunk. Egy újabb robbanás rázza meg a folyosót. Hallom, amint kiszakad a helyéről az elektromos ajtó. Magamhoz ölelem a reszkető, halálra rémült Juditot. Törmelékek koccannak az ajtónak.

*

A földön fekszünk egy darabig. Egy idő után felmerek állni és szépen lassan az ajtóhoz lépek. Kinyitom. A padlón égő törmelékeket látok, a világítás pedig folyamatosan akadozik.
- Angéla! – hallom Oxána hangját az egyik épen maradt hangszóróból. – Angéla, drágám!
- Mit akarsz? – vetem oda.
- Nagyon büszke vagyok rátok - kezdi derűsen. - Igazi túlélők vagytok. Bár, ebben én segítettelek titeket. Gondoltam, hogy szép műsor lesz, de ez inkább lebilincselőre sikeredett. Fantasztikus, hogy nem adjátok fel.
- Az a te reszortod.
- Hogy érted?
- Te feladtad. Évekkel ezelőtt.
- Mit?
- Önmagad. Azt az embert, aki voltál.
- Nem. Nem adtam fel. Az ember néha átalakul. A környezete, a sorsa végett. Engem a háború formázott ilyenné.
- Szörnyeteggé.
- Nem. Attól én távol állok. Én csak megerősödtem. Engedtem, hogy a szenvedés a helyére billentse a személyiségemet. Így váltam azzá, akivé teremtettek az istenek. A szörnyeteg te vagy, drágám. Te és a nővéred. A te hidegvérű nővéred. Aki mellesleg most lépi át az intézet kapuját.

folyt.köv.

2022. január 23-28.
Budapest

Nagyprónay János
ANGÉLA ÉS AZ ELVESZETT SIKOLYOK

7.rész
A harmadik épület

Oxána a kést az államhoz szorítva áll mögöttem, miközben bennem a düh és a félelem alkot egyre idegtépőbb elegyet. Nem tudom eldönteni, hogy bosszút álljak, vagy meneküljek. Azonban hamar kirajzolódik előttem a valódi célom, miszerint Nikit kell valahogyan megmentenem ettől az őrülttől.
- Ne aggódj – súgja Oxána. – Nem rögtön fogok végezni vele. Abból nem tanulna a nővéred. Előbb azt akarom, hogy lásson téged meghalni. Abban tudatban kell átsétálnia a pokolba, hogy miatta történt minden. Az ő hibája, hogy téged elveszített. Akkor már könyörögni fog a halálért, de persze nem engedem majd neki. El fog tartani akár órákig is, mire bevégzem a dolgomat.
- Rajtam keresztül állsz bosszút rajta? – kérdezem. – Végül is, egyértelmű.
- Örülök, hogy megvilágosodtál, rókás lány.
Valamivel ki kell zökkentenem ebből a fölényes helyzetből. A lélektani hadviselést pedig megtanultam már a háború idején is. Niki tanított meg rá, hogy mindenképp meg kell őriznünk a hideg vérünket, még a lehetetlen helyzetekben is. Ha el is bukunk, így legalább valamelyest méltóságteljesebb is lehet.
- Én is örülök valaminek – mondom sejtelmesen.
- Na, és minek? – kérdezi Oxána.
- Hogy annak idején nem szövetkeztünk.
Rövid csend. Nem reagál rögtön, de a szemem sarkából látom, amint megszorítja a kés markolatát.
- Miért örülsz neki? – kérdi erőltetett nyugodtsággal.
- Mert most már tudom, hogy ki is vagy valójában - felelem.
- Ki vagyok?
Terelve, egy kicsit homályosan, a kérdés megválaszolását késleltetve kell beszélnem. Muszáj uralnom a párbeszédet a helyzethez képest higgadtan, megfontoltan. Más fegyverem most nincs.
- Megjártam a háború poklát én is – kezdem. - Sok mindenre megtanított. Többek között arra is, hogy merni kell álmodozni. Nagyot álmodni. Bátran kell reménykedni egy jobb jövőben és nem szabad szégyellni ezt a vágyódást, mert ez tisztán emberi tulajdonság. És megtanultam azt, hogy embernek kell maradni, akármi is történjen. Keresnem kell a jót mindenkiben.
- Mit akarsz ezzel mondani? – kérdi.
- Te mindent tönkretettél volna.
Lehajol hozzám.
- Miből gondolod? – súgja a kérdést a fülembe.
- Letérítettél volna az utamról – felelem. - A bosszúra neveltél volna. Eltorzítottad volna a lelkem. Bele sem akarok gondolni, mivé lettem volna veled. Minden bizonnyal egy szörnyeteggé váltam volna, akárcsak te. De szerencsére nem így alakult. Így megőriztem az emberi méltóságomat, ellentétben veled. Mi lettél? Egy szélhámos sorozatgyilkos, semmi több.
Kínos csend telepszik ránk. Szinte biztos vagyok benne, hogy meg fog ölni. Nem fog habozni. Feljebb is tolja az államat a kés pengéjével. Hallom, amint a zsebemben matat. A róka. Ne, ezt ne! Érzem, hogy kiveszi onnan és elemeli a kést az állam alól. Két őr hátrahúzza a karomat.
Oxána az asztalhoz sétál, miközben sátáni mosollyal nézegeti a kezében a rókámat. A szürke szemeivel felém pillant és megáll az asztal mögött. Látja, hogy féltem a szemem fényét.
- Mindenkinek van gyenge pontja – kezdi. – Neked is van. A róka. Ugyanígy Nikoletta ellen is van fegyver. A halálod. Ma pedig mindketten bűnhődni fogtok. Ez lesz az én dicsőségem napja.
- Hagyd békén a rókámat! – kiáltom. – Hagy békén, vagy esküszöm, megöllek!
Elvigyorodik.
- Amúgy is megtennéd, nem? – teszi fel a kérdést. – Nem igaz? Hisz a gyilkolásra lettél kiképezve. Megtetted már sokszor. Öltél. Katonákat, ellenállókat. Éppolyan gyilkos vagy, mint én.
- Ereszd el! – kiáltom.
Oxána végignéz a fagyos tekintetű őrökön.
- Kiborul egy plüss állat miatt – mondja vigyorogva. - Mondtam én nektek, hogy nem ő a valódi ellenség.
Visszanéz rám mélységes gyűlölettel a tekintetében.
- Csupán egy eszköz – folytatja. – Annak pedig tökéletes. Jól nézzétek meg. Az egykori elnyomó, aki mostanra egy végtelenségig legyengült senki. Nézzétek az arcát. Ugye milyen szórakoztató? Ne feledjétek, hogy ti sokkal többek vagytok ennél a tömeggyilkosnál. Nézzétek a haragot tekintetében. Látjátok? Ez a téboly vezetett annak idején a háborúhoz. Az ilyen emberek adták ki a tűzparancsot.
A rókát figyelem könnyes szemekkel. Aztán Oxána kegyetlen, megvesztegethetetlen tekintetéhez fordulok.
- Kérlek - súgom. – Könyörgök. Ölj meg engem. Csak őt ne bántsd. Látni akarod, hogy szenvedek? Már látod.
Oldalra dönti fejét, gyönyörködik a szenvedésemben. Olyan démoni, hátborzongató nevetés tör ki belőle, mely teljesen halálra rémít. A végére egyre mélyebb hangja, mintha maga az ördög szállta volna meg a testét. Amikor befejezi a kacajt, olyan vérfagyasztó haraggal bámul rám, hogy nagyot nyelek a rémülettől. Az hittem már láttam a gonosz összes arcát, de nem. Ez az egy kimaradt. Nem haltam volna meg hiányérzettel, ha ez az arc elkerül, de tessék, nem úsztam meg.
- Kössünk üzletet – kezdi némi élvezettel a hangjában. - Ha ellenállás nélkül megiszod a teámat, akkor nem bántom a rókádat.
- Rendben – vágom rá meggondolatlanul.
Erre az ölembe dobja a rókát. Nem tudom megérinteni őt, mert továbbra is lefognak, viszont el sem tudom mondani, hogy mennyire boldog vagyok. A rókára pillantok. Mosolyog. Örül nekem.
Oxána leveszi a deszkát a bögre tetejéről. Finom illat kezd terjengeni a kórteremben. Nem tudom mihez hasonlítani, talán van benne egy kicsi vanília, fahéj és talán áfonya, nem is tudom. Megkavargatja egy kanállal, a kezébe veszi a bögrét és megindul felém a sejtelmes mosolyával.
- Beadhatnám injekcióval is – jegyzi meg. – De akkor nem éreznéd az ízét. Azt mindenki imádta. Ráadásul te különleges helyzetben vagy. Tripla adagot kapsz, aminek van némi veszélye.
- Mit akarsz ezzel elérni? – kérdem.
Az őrök elengedik a karjaimat, Oxána pedig átnyújtja nekem a már halványan gőzölgő teát.
- Csak semmi kérdés – súgja. – Idd meg szépen. Kellően kihűlt, leguríthatod az egészet egyszerre.
A rókára pillantok. Retteg. Mégis megteszem. A kezembe fogom a bögrét és inni kezdek. Ilyen finomat még soha nem ittam. Már az íze is nyugtató hatású. Amint kiiszom a pohár tartalmát, Oxána leguggol hozzám. Látom, hogy a hatást várja. Kezd homályosodni előttem minden. A karjaim legyengülnek, hallom is, ahogy a földön koppan a fából készült bögre. A világ hullámzani kezd előttem. Oxána elvigyorodik, és ha jól látom, elégedetten bólogat egyet.
- Jó, mi? - visszhangzik a kérdése a fejemben. – Minden érzékszerved kezd lebénulni. Ne aggódj, nem tartós, vissza fogod nyerni az erődet. De bizony elég kellemetlen lesz az ébredésed.
Próbálok ellenállni, de valami eszelős, végtelen nagy nyugalom telepszik rám. Küzdeni akarok, de nem megy. Elkezdek süllyedni a székben, majd egy szempillantás alatt a padlón találom magam.
Sötétség.
Zuhanok.
Megszűnik minden.

*

Fázok. Reszketek. A fejem iszonyatosan fáj, hányingerem is van. A szemem magától kinyílik. A padlón fekszem. A gyenge fény bántani kezdi a szemem. Egy folyosót látok, mely szinte a végtelenségbe nyúlik előttem. A róka. Nincs a kezemben, de a kabátom zsebében van valami. Nagyon nehezen tudom felemelni a karomat. Belenyúlok a zsebembe és már érzem is a plüss szőrét. Itt van velem. A félelmem enyhülni kezd, azonban továbbra is nyugtalanít a körülöttem uralkodó csend.
Nem tudom, hol vagyok. Erőtlenül felülök és körbenézek. Három lift egymás mellett, de a felettük lévő digitális kijelző szerint le vannak zárva. A lépcsőház ajtajára pillantok. A maradék energiámat felhasználva lábra állok és odabicegek hozzá. Megpróbálom kinyitni, de sikertelenül. Arra nincs erőm, hogy belerúgjak, de hiába is tenném, mivel kifelé nyílik. Remek. A zsebemben kotorászok. A kártya sincs nálam. Csak a róka van itt és én. De hol vagyok?
Tőlem balra fordulok. Nagy római számok jelzik, hogy ez a harmadik épület hatodik emelete. Itt vannak a veszélyes elmebetegek. Hirtelen összeáll előttem a kép. A kamerákat tanulmányozom. Annyi van belőlük, hogy az már teljesen indokolatlan. Minden egyes pillanatomat nyomon lehet követni. Oxána terve az lehet, hogy miután elfogják Nikit, az végignézi a menekülésemet. Látni fogja, amint elkapnak engem. Nagyszerű. A fejem is belesajdul a gondolatba.
A folyosó csendes, viszont egy kicsit homályos. A plafon lámpái mintha alacsonyabb fokozaton égnének. A folyosó talán egy cellasoron fut keresztül. Az átjáró lejjebb lehet a negyedik emeleten. Megindulok a csendben. Szép lassan. A fejfájásom és hányingerem egyre csak erősödik. A háború idején könnyedén ki tudtam kapcsolni ezeket a kellemetlenségeket. Elpuhultam, ennyi.
Balra a legelső szoba ajtaja nyitva. Megállok az ajtófélfánál. Egy. Kettő. Három. Befordulok. A fényben egy konyhát látok. A tűzhelyen fazekak sorakoznak. Főzelék és főtt hús illatát érzem. A szürke színű hűtőszekrény felé veszem az irányt, amikor észreveszem a mosogató melletti séfkést. Rögtön felkapom. Nem egy automata kézifegyver, de legalább meg tudom magam védeni egy sorozatgyilkostól. Na, persze, Angéla. Nem vagy most abban az állapotban.
Kinyitom a hűtő ajtaját. Nem semmi. Még luxus is van itt. Kétliteres kóla. Azonnal lecsavarom a kupakját és annyit iszok, amennyit csak tudok. A teli üveg negyedét lefogyasztom. Lihegek, elengedek egy mélyről jövő, lehalkított böffentést. Kezdek jobban lenni. A fejem fáj még egy kicsit, de a hányinger elmúlt. A mosogató mellől elemelek egy kisebb kést is, amit a bakancsomba rejtek, a naggyal pedig kilépek a folyosóra. Nem igazán tudom, merre is kéne mennem. Valahogyan vissza kéne jutnom a második épületbe. Nem látok egyetlen ablakot sem. Nem tudok kinézni. Niki vajon megérkezett már? Nem szabad cserbenhagynom. Meg kell próbálnom valamilyen formában figyelmeztetni őt. Fejből tudom a számát, fel kéne őt hívnom. Na, de honnan?
Nagyon baljós nekem ez a csend. Valóban cellák vannak itt. A folyosó bal oldalán sorakoznak. Mindegyik fehér ajtó be van csukva. Az elsőnek a kis üvegén keresztül látom a kinti a fényeket. Nincs bent senki. Egy kis ágyat látok, egy vécécsészét és kész. Harcra készen, fal jobb oldalának mentén haladok tovább. Ekkor recsegést hallok felettem. A hangszórókból jön.
- Ó, drága testvéreim! – szól Oxána hangja a hangszórókból. – Ti romok közül előjött, elveszett sikolyú lelkek. Ti, akiket a hangok, a mérgező gondolatok és a szívetekbe markoló félelem gyötör. Ne keseregjetek! Mert tudjátok jól, hogy eljött az a felszabadító éjszaka, mely véget vet a szenvedéseiteknek. Engedjétek hát a haragotokat kitörni! Eresszétek szabadjára azt a vadat, akiket az elnyomók láncra vertek!
Ez a nő teljesen megőrült. A második cella is üres.
- Ám ne feledkezzetek meg egyvalakiről – folytatja. - Angéláról. Az ő halála az első lépcsőfoka a szabadulásotoknak. Amíg él, addig a kapukat nem nyitom ki. Mindaddig rabok vagytok, amíg nem látom, hogy biztosan végeztetek vele!
A szívem egyre hevesebben ver. Gyorsítok a lépteimen. A végtelennek hitt folyosó végét figyelem. Arra kell mennem. Vagy forduljak vissza? Megállok. Ha kifeszítem valahogyan a lift ajtaját, akkor az aknán keresztül lemászhatok az alsó szintekre. Mondjuk a negyedikre.
- Ó, amint látom, Endre már megtalálta őt – harsogja Oxána elégedetten.
Tessék? Kicsoda? Hol? Ekkor egy szisszenést hallok magam mögül. Megfordulok és férfit pillantok meg magam előtt. Magas, szőke hajú, az arcán jobb oldalt egy hosszú vágás éktelenkedik, a szájától balra úgyszintén. A kék szemeit úgy mereszti rám, mint aki teljesen eufórikus állapotba került. A kezében egy jókora nagy kést szorongat. Sokkal hosszabb pengéjű, mint amilyen nálam van.
- Szia, kedvesem – súgja. - Amint látom, én vagyok a szerencsés. Mindig is én voltam a legjobb a bújócskában.
Felém suhint a késsel, elvéti.
- Persze köthetünk üzletet, kedvesem – ajánlja fel, aztán kacsint egyet. – Ha eldobod a kést, akkor ígérem, nem fog fájni.
Ekkor ismét suhint egyet, elhajolok előle, de pördül egyet és váratlanul felém böki a kését, ami megvágja a kabátomat. Bal tenyérrel az orrára mérek egy ütést, amitől nekicsapódik a cellaajtónak.
- Pont ebben reménykedtem - mondja halkan és elvigyorodik. – Imádok harcolni.
Túl gyors. Suhint egyet, hátrahőkölök és valami elképesztő gyorsasággal ismét felém sújt, újabb vágást ejtve a kabátomon. Felé kaszálok a lábammal, de nem sikerül kirúgnom a kezéből a kést. Oldalazva kitér támadásom elől és egy egyenes ütéssel úgy telibe talál, hogy elterülök a földön.
Győzelemittasan megáll felettem.
- Nem volt túl nagy harc – mondja csalódottan. – De én nemsokára szabad leszek. Annyi lélek vár odakint. Megint én leszek az, akivel ijesztgetik a népet. Neked köszönhetem, kedveském.
Egy női sikolyt hallok. Valami nekicsattan Endre tarkójának. Kikerekednek a szemei, az arca megremeg. Elejti a kést, mire egy roppanás hallatszik, imbolyogni kezd, majd arccal előre zuhan. Judit jelenik meg felettem egy szekercével a kezében. Közel áll a síráshoz, de látom, hogy meg is könnyebbült.
- Jól vagy, Angéla? – kérdi.
Endrére pillantok. Halott. Utána Judithoz fordulok. A nő, aki mindenkit lenézett, többek között engem is, most itt áll felettem, miután megmentette az életemet. A kezét nyújtja, felsegít. A szemembe néz. Nem kerüli a tekintetem, nem érezteti velem, hogy sokkal több nálam.
- Köszönöm, Judit – mondom neki. – Jól vagy? Hogy kerülsz ide?
Megremeg a szája.
- Láttam, hogy ő az – mondja a síráshoz közel. – Láttam, hogy a doktornő az. Rám nézett azzal a tébolyult vigyorával. Aztán elaltatott valamivel és itt találtam magamat az egyik cellában. Már senki sem volt itt, holott vagy százan lehetnek ebben az épületben. Elképzelésem sincs, hogy hol lehetnek.
Ekkor csilingelést hallok a liftek irányából. Judit arra fordul, aztán vissza rám. Négy intézeti ruhás ember jelenik meg a folyosó végében. Amint meglátnak minket, üvöltözve felénk iramodnak.
Karon fogom Juditot és szedjük a lábainkat a folyosó másik vége felé. Ezek az őrültek úgy hörögnek mögöttünk, mintha valami zombik. Ahogy közeledünk a célunk felé, látom, hogy a folyosó többfelé ágazik. Egyenesen egy ajtóval ér véget az út, a többi irányt nem tudom megfejteni. Jobbra biztos rövidebb lehet a szakasz, mert az a cellák mentén van és legfeljebb ott is csak egy ablak lehet. Az ajtó biztosan kártyával működik. Csak egy út maradt, az is bizonytalan.
Amikor odaérünk, rögvest bekanyarodunk jobbra. Judit hasra esik valamiben. Megállok és visszaszaladok hozzá, nagy nehezen felsegítem. Ezek az őrültek már nagyon közel hörögnek az elágazáshoz. Megpillantom, hogy mibe botlott meg Judit. Az egyik halott őr fekszik hason. Ott van nála mindkét fegyver és a kártya is. Leguggolok, elteszem a kártyát, kiszedem az automata pisztolyt a tokból, kibiztosítom.
Az egyik nagydarab fickó megjelenik a sarkon, én pedig nem habozok, hármat belelövök, mire az hanyatt vágódik. A többi három egy cseppet sem ijed meg a lövések zajától. Elképesztő gyorsasággal fordulnak be, az egyiket sikerül leszednem, a másik kirúgja a kezemből a pisztolyt. Judit fejbe vágja őt a szekercével, a harmadik fellöki őt. Én felkapom a fegyvert, a hasamra fordulok. Az őrült a falhoz szorítja a szerencsétlen nőt, aki sikoltani kezd. Az elmebeteg erre úgy kezd vihogni, mint valami megvadult csimpánz. Egészen addig, míg fejbe nem lövöm. Judit még akkor is sikít, amikor odalépek hozzá.
- Minden rendben – nyugtatom.
- Hova menjünk most? – kérdi remegő hangon. – Van valami terved?
A folyosóra nézünk, ami egy távoli ajtóhoz vezet minket. Visszafordulok Judithoz. Bár nem egy elveszett lélek, mégis halálra van rémülve. A kék szemei a könnyeitől csillognak. Bevillan a tegnap reggeli találkozásunk, amikor olyan emelkedett volt, pláne utána a csoportterápián. Annak a Juditnak mostanra nyoma sincsen. Egy rémült, gyönyörű nőt látok, aki már mellettem áll.
Leguggolok a halott őrhöz, kiveszem a tokjából az altatólövedékes pisztolyt. Átnyújtom Juditnak.
- Vissza kell mennünk a liftekhez – mondom. – Szerintem innen csak egyik kelepcéből a másikba jutunk.
- Biztos vagy benne? – teszi fel a jogos kérdést, miközben átveszi a fehér színű fegyvert.
- Ez tűnik most a legésszerűbbnek.
- Remélem, igazad van.
Valakik ismét szaladni kezdenek felénk. Szintén a lift irányából. Pedig most, hogy már van nálam egy kártya, arra simán ki tudtunk volna jutni. Elvileg. Judit bár egy kicsit összeomlik, mégis belém karol és szaladni kezd velem. Közeledünk ahhoz a trapéz alakú ajtóhoz. Csak remélni tudom, hogy onnan nem jön elő senki. Amikor odaérünk, lehúzom a kártyát.

*

Egy tágas, fehér terembe lépünk, melyet mindkét oldalt három elektromos ajtó vesz körül, szemben pedig egy széles, vastag üvegfallal elválasztott szoba. Monitorok sorakoznak ott, valamint néhány fémszekrény. Az lehet a biztonságiak központi terme. Belekarolok Juditba és arra vesszük az irányt. Lehúzom a kártyát, eközben kinyílik a mögöttünk lévő ajtó és vagy egy tucat intézeti ruhás ront be zombiként hörögve. Beszaladunk a terembe, egy gombot lenyomva bezárom az ajtót. Könyökkel beütöm felette lévő kis üveget és meghúzom a biztonsági kart. Egy hangos kattanás jelzi, hogy az ajtó teljesen bezárult és már a kártya lehúzása után se lehet ide belépni.
Judit falhoz hátrál, amikor az őrültek rátapadnak az üvegre és hasztalanul dörömbölnek rajta. Olyanok, mint a veszett vadak, akik az üregbe bújt kisállatokat akarják levadászni. Az üveg rendkívül vastag, ezért az egyik hiába próbálkozik a nagy fejszével. Esélytelen.
Judit felém fordul.
- Csapdába kerültünk – mondja.
Az ablaknál állva látom, amint két ajtó kinyílik jobbra és újabb őrültek érkeznek. Vicsorognak, vihognak. Az egyik belelő az üvegbe, de a golyó lepattan róla. Szétnézek a szobában. Valami vészkijáratot kell keresnem, mert egyszerűen nem bírom felfogni, hogy itt a vég.
- Angéla! – szólít Judit teljesen pánikba esve. – Most mit csináljunk? Biztosan be fognak jutni!
- Igazad van – mondom, miközben az egyik rám irányuló kamerához fordulok. – Oxána nyilván figyel minket. Megvárja, amíg Niki ideér, aztán a biztonsági őr barátaival kinyittatja az ajtót. Biztosan elég hozzá egy kód. A hadseregben legalábbis így működött. Tiszta ügy.
- Akkor mi legyen?
Észreveszek egy szellőzőt a plafonon. Elég széles ahhoz, hogy beférjünk. Visszanézek Juditra.
- Megpattanunk innen – súgom. – Nem tudom, milyen irányba vezet a szellőző. De az biztos, hogy innen el.

folyt.köv.

2022. január 15-24.
Budapest

Nagyprónay János
ANGÉLA ÉS AZ ELVESZETT SIKOLYOK

6.rész
Sanyarú történet a gyilkos szemek mögött

Esélytelen helyzetben ülök egy széken, mögöttem két nagydarab őr áll ugrásra készen, akárcsak a többiek a félhomályos kórteremben. Erika, azaz Oxána megáll a velem szemben álló asztalnál, melyen egy gőzölgő, barna kancsó áll, mellette különböző szárított növények és kisebb tálkák sorakoznak. Elnézem annak a nőnek az arcát, akit kezdtem nagyon megszeretni. Cukormáz Tündérke pedig egy gonosz boszorkánnyá vált előttem, vagyis hát, mindvégig az volt. A szemeiből azonban most mélységes fájdalom csillog, ahogy az egyik növényt elkezdi szeletelni a késével.
- Tudod, Angéla – kezdi szomorúan azon a kellemes hangján. - Imádom a telet, a havat és mindazt, amit jelent számomra. Amikor kislány voltam, éjszaka gyakran kiszöktem a házból és képes voltam órákig néma csendben figyelni, akár a hóvihart is. Ott álltam mindig, amíg meg nem telt a lelkem azzal a csodával. A Föld csodájával, az istenek ajándékával. De nem csak ezért szerettem a telet, hanem azért is, mert ilyenkor olyan sokan eljöttek hozzám. A teámért.
Egy fából készült bögrét vesz elő a csuhája zsebéből, aztán merengő mosollyal tölt bele kancsóból. Forró vizet, szerintem, nem látom a színét. Oxána felém pillant, majd visszarévedve az emlékeibe, egy másik, hosszú növényt kezd el szeletelni. Keserű, szomorú mosolyra görbülnek telt ajkai.
- A szüleim büszkék voltak rám – folytatja. – Bár jobban szerették volna, ha a családunk ősi gyógyító krémét viszem tovább, de látva, milyen nagy sikerem van, az örökséget az öcsémre, Bálintra hagyták. Mennyire okos fiú volt. És jószívű, akár mi mindannyian.
A bögrébe szór a növényekből.
- Egy kódex szerint éltünk – folytatja tovább. - Alapszabályunk az élet tisztelete, valamint annak oltalmáról való gondoskodás volt. Felelősek voltunk a szeretteinkért és azokért is, akik a köreinken, az erdőnkön túlról jöttek. Hittünk benne, hogy ez az emberség, a természet akarata és törvénye volt. Ezért teremtették az istenek a gyógynövényeket, a gyógyító forrásokat. Hogy éljünk, és hogy szeressünk velük. Nagyon mesebelien hangzik, tudom. A nagyszüleim mindent tudtak a családunkról és a múltjáról. A legszebben a mama tudott mesélni, miközben azt a finom, nyugtató hatású sütit sütötte. Finom áfonyás. Miközben én és az öcsém a kandalló melegében, a nappaliban falatoztuk a mama sütijét, ő csak mesélt és mesélt. Nem csak a múltról, hanem a jövőről is. Arról az időről, amikor a legnagyobb szükség lesz ránk. Amikor az istenek bölcsessége szerint milliókat kell majd gondoznunk, hogy a lelkek újraszülessenek.
Azon kapom magam, hogy könnyezve figyelem őt. A mozdulatait. A kezének mozgásában, ahogyan fűszerezi a gyógynövényekkel a bögre vizet. Nem pusztán rutinosság ez, hanem egyfajta szenvedély is. Szinte érezni, mintha a számomra láthatatlan fényeket simogatná a levegőben.
- Az iskolában féltek tőlünk – meséli tovább. - Főleg tőlem és Bálinttól. Pedig nem volt okuk rá. Ki voltunk közösítve, de nem támadtak minket. Rettegtek attól, hogy macskává, vagy békává változtatjuk őket. Fekete mágusként kezeltek mindnyájunkat. Ám azon a napon, amikor lebombázták a várost, a kórházzal együtt, sokan jöttek segítségért. Mi pedig tettük a kötelességünket. Aztán a város utcáit járva, ahol tudtuk, mentettük az életeket. Még a vöröskereszt is igényt tartott ránk egy ideig. Ahogy pedig teltek a hónapok, a helyőrség katonái is gyakran tévedtek be az erdei közösségünkbe. Eleinte kedvesek voltak, becsületesen megfizették az orvosságokat.
Két kisebb tálka tartalmát beleönti a bögrébe, majd a zsebéből elővesz egy üvegcsét, melyben valami kék, csillámló por van. Kinyitja, és egy picit szór belőle a bögrébe, utána egy kiskanállal kavargat egy kicsit.
- A mesét a tél iránti szeretetemmel kezdtem – folytatja. – A másik évszak, ami oly kedves nekem, az ősz. Amikor nyár végén megérzem az illatát, akkor nyílik meg a szívem igazán. A meghittség illata. A szeretet gyógyító melegsége. Ilyenkor órákra is elvonulok az erdőbe, hogy átérezzem az őseink, valamint az istenek akaratát. Ugyanezt tettem húsz évvel ezelőtt is, amikor aztán meghallottam a fegyverek ropogását. Nem akartam hinni a fülemnek. Mindent eldobva szaladtam vissza a faluba. Végül egy bokor mögé rejtőzve néztem végig, ahogyan a fekete egyenruhás katonák lemészárolnak mindenkit közösségünkből. Senkinek sem kegyelmeztek.
Egy újabb növényt tesz a vágódeszkára és szeletelni kezdi.
- A nagyszüleim házába gránátokat dobtak – mondja halkan és megcsillannak a szemei könnyektől. – Még most is hallom a sikolyukat. Van, hogy álmaimban is. Látom a menekülő családokat, akik a golyózáportól örökre elnémulva a földre zuhannak. És máig bennem él, amint az édesapám az öcsém és édesanyám elé áll. Könyörög. Az egyik katona félre löki őt. A többi pedig végez velük. Utána egy egyenruhás nő odalép a fűben síró apámhoz és fejbe lövi. Szemrebbenés nélkül, majd visszasétál a tankokhoz. Nem akarom felfogni, amit látok. Nem akarom elhinni, hogy ez megtörtént. Akik a világot, a mindenséget jelentették a számomra, nincsenek többé.
Felnéz rám könnyes szemekkel.
- Te is tudod, hogy miről beszélek – súgja. – Amikor meghalsz úgy, hogy mégis tovább lélegzel. Jól tudod, milyen érzés. Te is átélted ugyanezt. Te sem fogsz ettől megszabadulni. Soha.
Beledöfi a kést a deszkába, majd hátat fordít nekem.
- A falevelek alatt bújtam el – kezdi. – A katonák órákon át kerestek. Tudták, hogy valaki hiányzik. Nemcsak a helyi csapatok voltak ott. Több helyőrség is csatlakozott hozzájuk. Végül mégis feladták. Én pedig előmásztam a rejtekemből. Onnan figyeltem a lángoló otthonomat. Az én kis hazámat. A holttesteket a házakba vitték, aztán gyújtották fel az egész falut. Napokig csak a környéket jártam. Nem tudtam mihez kezdjek. Bujkáltam. Ahogy te is. Nem tudom, hogy miért akartam élni még, hisz mindenem odalett. Végül egy nap a tűznél, bosszút esküdtem. Az összes katonával végezni akartam. Visszamentem a faluba és megtaláltam apám puskáját és a kését.
Megfordul, az asztalhoz lép és kihúzza a deszkából azt a műanyag markolatú kést, amiből elő van ugorva a penge. Nézegeti a könnyes, szürke szemeivel, melyek aztán rám szegeződnek.
- Egy reggelen sikoltást hallottam – folytatja. – Egy kislányé volt. Azonnal felkaptam a fegyverem és szaladni kezdtem az irányába. Átugratva a farönkökön, a csörgedező patakon. Láttam egy szőke kislányt, aki egy katona elől menekül. Végül csapdába esik. Csak arra gondoltam, hogy meg kell őt mentenem. Azonnal. Lelőttem a katonát és ezzel megmentettelek téged.
- Emlékszem – súgom.
- Megindultál felém, de én elszaladtam. Nem tudtam volna beszélni veled. Hetek óta képtelen voltam megszólalni. Ugyan kivel is társalogtam volna, hisz nem találkoztam senkivel. Egyedül voltam.
- Szükségünk lett volna egymásra.
- Meg is bántam, hogy elfutottam. Csak arra tudtam gondolni, hogy nem szabad szem elől tévesztenem téged.
- Jöttél utánam?
- Végig követtelek. Ott avatkoztam bele az eseményekbe, ahol csak tudtam. Nem akartam, hogy megláss. Mert nem tudtam volna beszélni. Nem tudtam volna megnyílni. Féltem, hogy elveszítenélek akkor. Te lettél a másik életcélom. Ugyanolyan fontos voltál nekem, akár a bosszú. Emlékszel arra, amikor megmentetted azt a nőt az úton? Éppen kivégezte volna egy tiszt, de te a fák közül kilőttél, mire a katonák fedezékbe ugrottak. A nő elfutott, a tiszt pedig utánad küldte az embereit. Szaladtál előlük egészen addig, mígnem egy szakadékból a tóba zuhantál.
- Lőttek rám megállás nélkül, még akkor is.
- Nem is adták volna fel. Dühösek voltak. Azon tanácskoztak, hogyan kapjanak el téged. Mire én előjöttem a fák közül és mindegyikkel végeztem. Még a tiszttel is, aki az egyik kocsiban ülve várta őket vissza. Gyáva volt. Amikor meglátott engem, sírni kezdett. De én nem kegyelmeztem.
A felszeletelt növényből szór egy kicsit a bögrébe.
- Emlékszem egy téli éjszakára - kezdi. – November vége lehetett. Éjjel már mínuszok voltak és te tüzet raktál az erdőben. Alaposan betakaróztál, de így is dideregtél. Azt hitted, meg fogsz fagyni. Elbúcsúztál a rókától is. Hallgattalak. Amikor viszont elaludtál, én odaléptem hozzád és betakartalak azzal a fekete takaróval, amit még én varrtam évekkel azelőtt. Jó meleg volt, vastag. Ügyeltem arra, hogy róka is alatta legyen. Nagyon ölelted. Hallottam, ahogyan egyre békésebben szuszogsz. Éreztem, hogy jobban vagy. Ott voltam veled hajnalig. Őriztelek.
- Akkor azt tőled kaptam? - kérdem döbbenten.
- Igen. Meg voltál lepve, amikor felébredtél. Körbenéztél, de nem láttál engem.
- Nem tudtam, ki lehetett. Napokig ez járt fejemben. Amikor pedig elvesztettem, teljesen kiborultam.
- Gondoztam a tüzedet éjjel. Egy általam készített porral hintettem meg az arcod, hogy belelégezd a gyógyító hatását. Ott ültem melletted. Ha egy rabló közeledett, akkor megöltem. Egyszer egy katonát is.
Meg sem tudok szólalni. Nincs az a szó, amivel ki tudnám fejezni, mennyire hálás vagyok neki. Furcsa állapotba kerülök. A haragom, a csalódottságom egy csapásra elmúlik. Küzdeni sem tudok ellene. Utólag könyvelem el, hogy volt valaki még Niki előtt is, aki vigyázott rám azokban a szörnyű időkben. Bárcsak tudtam volna erről. Bárcsak felébredtem volna. Együtt mehettünk volna azon elátkozott úton, amiről úgy éreztem, sehová sem fog vezetni.
- Egy éjjel pedig rájöttem valamire – kezdi Oxána. – Ott ültem a tűz mellett és hallgattam, ahogy szuszogsz. Egyszer csak tudatosodott bennem, hogy nem a bosszú a célom. Az istenek az ő bölcsességükből egészen mást adtak helyette. Egy új küldetést és egyben egy nagyszerű ajándékot is. Téged. Az volt a feladatom, hogy megvédjelek. De te egy kárpótlás is voltál nekem. Mintha veled kaptam volna vissza mindenkit, akit elvesztettem. Te voltál a szüleim és az öcsém is.
Éppen ki akarom mondani, amit gondolok, amikor Oxána arca eltorzul a haragtól és megszorítja a kés markolatát.
- Néhány nap múlva különös dolog történt – folytatja a terem túlsó oldala felé révedve - Egy kicsit lemaradtam tőled, mert ennivalót találtam neked. Éheztél, akárcsak én. Ez volt a legjobb alkalom, hogy beszéljünk. Az úton ekkor megláttam a katonákat. Egy nő és egy férfi tárgyalt valamiről, mire egy harmadik kiszállt az egyik terepjáróból és dobozokat pakolt az aszfaltra. Végül csak a nő maradt ott. Nekem háttal állt. Majd amikor megfordult, megláttam apám gyilkosának arcát. Ekkor félredobtam minden érzésemet irántad és azonnal bosszút akartam állni. Ám előbb tudatni akartam vele, hogy túléltem a mészárlást és vele, aztán pedig mindenkivel le fogok számolni. Éppen előléptem volna a bokorból, amikor megjelentél te. Fegyvert szegeztél rá. Ott álltatok mind a ketten. Te, aki a küldetésem voltál és ő, aki előhozta belőlem a valódi célom.
- Niki – súgom döbbenten. - Niki ölte meg az apád.
- Úgy bizony. Hidegvérrel. Önkéntesként jött oda gyilkolni. Még csak kitüntetést se kapott érte. És akkor ott állt tőlem pár lépésnyire. Ahogy te is. Miután kiraboltad és kilőtted a kocsija kerekeit, majd eltűntél az erdőben, ő segítséget hívott. Ami perceken belül meg is érkezett. Én pedig ott álltam, elszalasztva egy nagy lehetőséget. És egy időre téged is elvesztettelek. Nem találtalak sehol. Egészen addig a napig, amíg Nikoletta meg nem talált téged. Ott voltam közelben. Láttam, ahogy beszállsz a terepjáróba, ő pedig magával visz. Csak bámultam utánatok az út szélén állva. Összeomlottam. Azt hittem, meg fog ölni téged. Biztos voltam benne, hogy elvesztettelek. És a bosszú lehetőségét is. Napokig sírtam. Magamat okoltam mindenért.
Visszafordítja felém a tekintetét és a lelkembe látó szürke szemeivel figyeli, amint sokkos állapotba kerülök.
- Onnantól már végképp elvesztem – folytatja. – Egy vasútállomás romjaihoz mentem. Leültem egy padra. Néztem a hiányos síneket, a felborult, koromfeketére égett mozdonyokat. Olyan volt a látvány, mintha a lelkem szőtte volna be magát a valóságba. Nem volt utam többé. Nem érdekelt a bosszú sem. Akkor úgy éreztem, hogy nem éltem túl a mészárlást. Én is meghaltam ott. Csak nem fogtam fel. Üres tekintettel ültem ott, bámulva a romokat. Mindennek vége volt.
Megkavarja teát, majd önt még egy kicsit a gőzölgő kancsóból. Rak a bögrébe néhány szeletet a gyógynövényből. Végül lefedi egy kisebb vágódeszkával. Felnéz rám, egyenesen a szemembe.
- Te is tudod, milyen érzés ez – mondja. – Igaz?
- Igen – felelem lágyan.
- Sokkos állapotban folytattam az utamat. Nem tudom, hogy miért. Már a bosszú sem érdekelt. Nem voltam képes megölni magam, ezért az istenek kegyelmére vártam. Ám sosem jött el. Nem jutottam messzire. Az egykori Dunaújváros romjait jártam. A nagy lakótelep felett fekete füst gomolygott. Nem láttam egy lelket sem. Megpihentem egy templom romjainál, ahol megettem az utolsó csokit, ami még nálam volt. Élelmet kerestem. Egy benzinkúton próbálkoztam, de már régen kifosztották. Az erdőben jártam, amikor megpillantottam egy kék egyenruhás katonát. Fedezékbe ugrottam és a puskám távcsövén át figyeltem őt. Láttam, hogy nincs egyedül. Egy fehér egyenruhás egészségügyi tiszt is volt vele. Nem tudtam, miért vannak ott, de úgy tűnt, mintha keresnének valakit. Tudtam, ezek nem veszélyesek. A kék egyenruhások a kolóniákban dolgoztak rendőrként. Akkor úgy döntöttem, feladom magam. Ennem kellett. Egy meleg, puha párnájú ágyban akartam feküdni, betakarózva. Letettem a puskámat és feltett kézzel, lassan kiléptem a bokrok közül. Azonnal felém fordultak. Nem szegeztek rám fegyvert. Látták, hogy alig állok a lábaimon. Odaszaladtak hozzám. A kék egyenruhás azonnal segítséget és hordágyat kért. Én leültem a sárba, nem tudtam megszólalni, de még odafigyelni sem a kérdésekre. Te jártál a fejemben. Vissza akartalak kapni. Beszélni akartam veled. Odaképzeltelek magam mellé. Azt súgtam neked, hogy nincs baj. De te nem voltál ott. Azt hittem meghaltál. A hordágyon a sötétszürke eget figyeltem könnyezve, a fehér egyenruhát viselő férfi felém hajolt és megnyugtató hangon beszélt hozzám. Fogta a kezemet. Egy doktornőre emlékszem, aki a szemembe világított a kórteremben. Hiába beszélt hozzám, én csak rád gondoltam. És a mészárlásra. A szüleimre, akik hallottak. Az öcsémre, akit nem ölelhettem többé. A doktornő engedte, hogy szép lassan az oldalamra dőljek az ágyon. Tanácstalanul, de megértően figyelt. A férfi, aki behozott a katonával, betakart és ott maradt mellettem.
Oxána könnyei patakokban folynak. A Cukormáz Tündérke mintha kezdene visszatérni a tekintetében. Fel akarok állni, hogy átöleljem, de nem akarom félbeszakítani. Most hagynom kell.
- Tudták, hogy ki vagyok – folytatja a tovább és összeszedi magát. – A fekete ruhámból. Kimosták és eltették egy bőröndbe. Azt mondták, hogy vigyáznak rá. Nem tudtam reagálni arra, amit mondanak. Hónapokig egy szót sem tudtam szólni. Külön szobát kaptam a kolóniában. Kaptam ellátást, gyógyszereket. Az orvosok rendszeresen meglátogattak. Nagyon aggódtak értem. Hoztak nekem könyveket. Végül egy nap kimentem az épület folyosójára és kicipeltem a személyzeti részlegből a felmosórongyot és a vödröt. Szó nélkül felmostam. Az orvosok nem léptek közbe, hagyták, hogy dolgozzak. Engem pedig megnyugtatott. Kialakult egy új rend az elkövetkező hónapokban. Egész nap takarítottam mindenütt, a többi épületekben is, este pedig olvastam. Teljesen mindegy volt, milyen könyvet kaptam. Azt olvastam, amit adtak. Ádám tudatosan ügyelt a könyvek mondanivalójára. Azok kezdtek el szép lassan talpra állítani. Végül már a konyhán dolgoztam. Az ápolókra és orvosokra főztem. Egy nap megmasszíroztam az egyik kék egyenruhás vállát. Ádám ekkor lehetőséget kínált arra, hogy masszőrként dolgozzak, mivel ott a kolónián egy sem volt. Sokan jártak hozzám lakók közül. Újra emberekkel foglalkoztam. Persze, a beszéd még mindig nem ment. Már fél éve voltam ott, de egy szót sem szóltam soha. Viszont egyre jobban éreztem magam. Az emberek Erikának kezdtek hívni. Csak az orvosok tudták a valódi nevem, de titokban tartották, nehogy a fekete egyenruhások fülébe jusson a hír. Engedtem, hogy Erikának hívjanak. A Sólyom vezetéknevet nevet Ádámtól kaptam, mert ez volt a kedvenc madara. Egy új élet kezdődött el, én pedig hagytam, hogy ez átitassa a lelkemet. Ám egyszer egy nő, aki rendszeresen járt hozzám, hozott nekem egy áfonyás sütit. Erről eszembe jutott a mama és zokogni kezdtem. Teljesen összeomlottam. Visszakerültem a pszichiátriai osztályra. Úgy tűnt, minden kezdődik elölről. De két hét múlva újra tudtam dolgozni. Sőt, ha kellett, akkor az ápolónőkkel is együtt dolgoztam. Mindenre megtanítottak és gyakran hívtak segítségül, mert a betegek mindig megnyugodtak, ha ott voltam a kórteremben. Ahogy telt az idő, végül a jég is megtört. Először Ádámmal beszéltem. Utána már mindenki mással is. Meg is hatódtak. Akárcsak én. Kezdtem visszakapni az életemet. Volt célom ismét. Kaptam hivatalos papírokat és onnantól Sólyom Erika lett a nevem.
Egy darabig a távolba néz, majd visszafordul hozzám. Keserű mosoly jelenik meg az arcán.
- Az első szerelem is eljött – kezdi. – Tizenkilenc éves voltam és már aktívan dolgoztam masszőrként. Leérettségiztem egy gyorstalpalón. Már csak azon gondolkoztam, milyen szakon szerezzek diplomát. Egy gyönyörű őszi reggelen munkába indultam, amikor megláttam azt a srácot. Magas, fekete hajú, jóképű. Nagyon szép volt a mosolya. Egy lánctalpas kotrógépet vezetett és minden nap kijárt a többiekkel eltakarítani a város romjait, hogy a kolónia terjeszkedni tudjon. Megakadt a szemünk egymáson. Sokáig néztem utána mosolyogva. A nap is előbújt. Aznap pedig összefutottunk a kantinban, ahol meghívott egy italra. Tibinek hívták és remekül kiismerte magát a parketten. Péntek volt, így hát egész éjjel táncoltunk. Újra embernek éreztem magam és nemsokára egymásba szerettünk. Össze is költöztünk. Úgy éreztem, hogy lehet egy közös jövőnk, talán a kolónián is túl, amint véget ér a háború. Huszonegy éves voltam, amikor ismét ott álltam a fagyban dideregve és figyeltem, amint a kolónia lángokban áll egy bombázás után. Elvesztettem őt. A szerelmem, aki értelmet adott a létezésemnek, nem volt többé. Ádám is meghalt. Szinte mindenki. Átmeneti szállásra kerültem a túlélőkkel együtt. Ott pedig egy éjjelen, elővettem apám kését és végezni akartam magammal. A doktornő, akivel összebarátkoztam, még időben benyitott hozzám. Most már hálás vagyok neki. Vigyázott bőröndömre, melyben a fekete ruhám volt. A kést megőrizte. Én pedig idekerültem. Közel az egykori otthonomhoz. Végigsírtam az utat, ahogy az emlékek ismét felbukkantak. Újra átéltem az egészet. Sikoltoztam. Alig bírtak velem. Aztán még a buszon legyógyszereztek és idehoztak ebbe az épületbe. Újonnan épült és maximális védelemmel látták el a drónok. Nem értettem, mi értelme van egy elmegyógyintézetnek a háború kellős középen. Ahelyett, hogy kórházakat építettek volna. De persze én csak a legjobb alkalomra vártam, hogy megöljem magam. Egy percig se akartam élni. Nem akartam új esélyt adni az életnek. Nem akartam ismét elveszíteni mindenkit. Így hát az első héten megpróbáltam felakasztani magam. Éppen a nyakamra köré tettem a hurkot, amikor benyitottak hozzám. Bekerültem a megfigyelő állomásra. Ott pedig igyekeztem elhitetni mindenkivel, hogy jobban vagyok és van életcélom. Hazudtam nekik. Már aznap éjjel, amikor kikerültem onnan, ki akartam ugrani az ablakon. Legyógyszereztek. Napokig azt se tudtam, hogy ki vagyok, még magamat sem ismertem fel a tükörben.
Leveszi a deszkát a bögréről, felemeli, megszagolja, majd visszateszi az asztalra és ismét lefedi.
- Az üvegen át figyeltem az orvosokat – folytatja. – Megszerettem a tekintetüket. A köpenyüket, az irattartót a kezükben. Amikor egyik éjjel egy beteg megszökött, láttam, amint elszalad a folyosón. Egy reszkető, fiatal srác volt, csapzott, középhosszú hajjal. Nem talált kiutat, ezért amikor visszafelé lépdelt, kikopogtam neki. Az üvegen át figyelt könnyes szemekkel. Én odatettem a kezem. És utána ő is. Szinte éreztük egymást a vastag üvegfalon keresztül. Megnyugodott a tekintetemtől. Amikor érte jöttek, mosolygott. Megadta magát. Az orvosok is felfigyeltek arra, milyen jó hatással voltam rá. Ekkor döntöttem el, hogy pszichiáter leszek. Fél évet töltöttem el a Szent Mihály Elmegyógyintézetben, utána pedig egyenesen a pécsi kolóniába kerültem, ahol működött egy újonnan létrehozott orvosi egyetem. Próbáltam eggyé válni a Sólyom Erika névvel. Igyekeztem eltemetni a múltam. Azt hittem, sikerülhet. Aztán történt valami.
Oxána rám mereszti a szürke szemeit. Lassan megindul felém, miközben a szomorú tekintete egyszerre sátánian gonosszá válik. Egy jéghideg gyilkos guggol le hozzám, aki bármire képes.
- Pár hónappal a háború vége előtt történt – kezdi. – Le akartam zárni a múltam. Székesfehérvár egyik újraépült negyedében jártam. Meg akartam látogatni az ismerős helyeket. Készen álltam arra, hogy Drachen Oxána helyett, Sólyom Erika legyek. A leendő Dr. Sólyom Erika. Vágytam egy mozira is. Felépült ott egy művelődési ház, amelynek volt mozi terme. Éppen arra sétáltam, amikor megláttam a fekete egyenruhás katonákat. Ott álltak a terepjáróik mellett. Néhányan járőröztek is. Alig mertem rájuk nézni. Végül megakadt a szemem egy katonanőn. Olyan ismerős volt az arca. Ahogy elemeztem a vonásait, ledöbbentem. Nem akartam elhinni, hogy ez igaz. Te voltál az, Angéla. Ott álltál az egyik terepjáró elejének dőlve és szívtad a cigarettát. Minden vonás stimmelt. Nem volt kétségem se afelől, hogy te vagy az. Aztán váratlanul megjelent Nikoletta is. Azzal a kegyetlen, kígyó szemeivel. Angélának szólított. Már tudtam a nevedet is. A lábaim remegni kezdtek, a gyomrom pedig mintha a szívemmel együtt az agyamba liftezett volna. Az ájulás kerülgetett. „Hugicámnak” hívott téged az apám gyilkosa. Te pedig vigyorogtál. A szemeid már nem azok a szelíd szemek voltak. Gyilkos lettél te is. Ott álltál abban a fekete egyenruhában. Neked akartam rontani. Meg akartalak ölni azzal a Nikolettával együtt. De lehűtöttem magam. Besiettem az épületbe mielőtt valami meggondolatlanra szánom magam. Leültem a bárban és rendeltem valami erőset. Órákig sokkos állapotban meredtem magam elé. A lány, akit elsirattam, nagyon is élt. Ráadásul beállt a szörnyetegek közé. Az a nap megtanított arra, hogy sose tagadjam meg önmagam.
Oxána tart egy kis szünet, mialatt én lepörgetem magam előtt az egészet. Nikivel aznap a művelődési házat őriztük. Utána a fővárosba mentünk bulizni a kimenő alkalmából. Iszonyú még belegondolni is, hogy aki védett engem a Niki előtti időkben, az ismét ott haladt el előttem észrevétlenül. Tudtom és akaratom ellenére kivívtam egy ellenszenvet azzal, hogy valóban a gyűlölt tömeggyilkosok közé kerültem. És igen, akkor a lelkem igencsak sötét korszakát élte. A bűntudattól csak arra tudok gondolni, hogy remélem, Oxána mielőtt végez most velem.
- Elmentem a falumba – folytatja. – A romok még megvoltak. Hagytam, hogy előtörjenek az emlékek. Már nem sírtam. Egyre csak erősödött bennem a vágy, hogy bosszút álljak rajtatok. A törmelékek között megtaláltam a családi fotóalbumunkat. Eltettem a táskámba. Az egyik szórakozóhelyen összeismerkedtem az egyik katonával. Kivettünk egy szobát. Alaposan megleptem őt. A székre szíjazva ébredt fel. Kénytelen volt megadni a kódját és be tudtam lépni az adatbázisotokba. A laptopján keresztül megtaláltam az összes gyilkost, aki részt vett a mészárlásban. Nem volt nehéz. És mind állományban voltak. Miután végeztem a katonával, lementettem mindent egy adathordozóra. Pécsen felvettem újra a fekete ruhámat. Feltámadtam. Már nem akartam más lenni. És a háború után, nekiálltam levadászni titeket. Emlékszem az első áldozatra. Felismert, hisz egy elvarratlan szál voltam. Élveztem a rémületét. Könyörgött az életéért, ami a hosszú fájdalmas kínzás után véget ért. Mire lediplomáztam, már a fél brigádot kipipáltam. Mind reszketett, amikor megjelentem mögöttük a félhomályban. Téged is Nikolettát akartam a végére hagyni. Pont az i-re. Pláne akkor gyúlt bennem lángra ez a vágy, amikor szobrot állítottak nektek. A „hősöknek”. Ott voltam én is. Figyeltelek titeket az avatáson. Rosszul voltam az egésztől. A gyilkosok diadala. Akkor akartam támadni, de jobb ötletem támadt.
Elmosolyodik.
- Olyan kis szerelmes voltál - súgja.
A szívem zakatolni kezd. Ugye nem? Szédülni, émelyegni kezdek.
- Lacinak hívták, igaz? – kérdi sátáni vigyorral.
- Mire akarsz kilyukadni? – kérdem.
- Követtem őt – kezdi. – Aznap éjjel, tudod. Az istenek is mellettem álltak, mert defektes lett a kocsi kereke. Egy darabig várakoztam a leállósávban. Utána elindultam. Tövig nyomtam a gázt. Aztán Laci csókot hintett a szélvédőmre. A biztonság kedvéért visszatolattam, hogy megnézzem jó munkát végeztem-e. Nos, igencsak elégedett voltam. Pláne a következményekkel. Tudtam, hogy előbb utóbb idekerülsz majd. Csak egy lökés kellett, Angéla.
Iszonyú haragra gerjedek. Rá akarom vetni magam, de a torkomra mér egy ütést, amitől fuldokolni kezdek. Teljesen megbénulok, ő pedig közben feláll, és lassan mögém sétál. Bevillan előttem az éjszaka, amikor felhív Laci húga, hogy közölje a szörnyű hírt. Látom magam előtt a szerelmemet, aki mellett nem lehettem ott. Aki nem baleset áldozat áldozata lett, hanem miattam halt meg.
- Rá is segítettem, hogy idekerülj – súgja a fülembe. – Emlékszel arra a bogyóra, amit tegnap reggel adtam? Abból a kék porból van, amit teámba is szórtam. Harmincegy gyógynövény és fűszer keveréke. Emlékszel az álmaidra, melyekben engem láttál? Azért álmodtad, mert én végig arról meséltem, miközben aludtál. Úgy bizony, kedves. Amikor otthon szunyáltál, injekcióval adtam be neked. Csak annyit súgtam „Margitsziget”. Aztán, rávettelek, hogy ott próbálkozz az öngyilkossággal. Végig ott voltam. Azt a férfit is én küldtem rád, hogy nehogy meghúzd a ravaszt. Bámulatos, nem? Ki hitte volna? Ezzel keverékkel irányíthatom az embert. Pláne, ha a speciális teába kerül. Onnantól bármit megtesznek értem.
Kezdek jobban lenni. Reszketek a haragtól, de a félelemtől is. Oxána az államhoz emeli a kését.
- Niki úton van, Angéla – súgja. - Én hívtam ide. Nem sejt semmit. Aggódik a húgáért, aki most ismét öngyilkos akart lenni. Elcsuklott a hangja, amikor ezt közöltem. És szerintem nemsokára itt lesz.

folyt.köv.

2022. január 8-14.
Budapest

Nagyprónay János
ANGÉLA ÉS AZ ELVESZETT SIKOLYOK

5.rész
A boszorkány játszmája

A távoli folyosó halvány fénye behatol a sűrű sötétbe és látom a megtestesült gonoszt előjönni, miközben a kapucnija alatt vigyorog rám. Fémes csillanás villan felém. Suhan a penge, én pedig éppen az utolsó pillanatban húzódok el. Aztán valami hihetetlen gyorsasággal visszasuhint felém, amit az ösztönösen az arcom elé tartott alkarom bánja. Szerencsére csak a kabátomat szakítja fel. Szedd össze magad, Angéla. Elbántál már szemtől szemben nem egy ellenállóval, sőt, már egészen kislány korodban is felvetted a harcot az ellenséggel. Nehogy már egy ilyen bűbájos teafőző legyőzzön!
Nagyon szépen kaszál a lábával felém, de mindkét alkarommal elhárítom, mire megbillen. Meglepetésnek szánva ügyesen hátrarúg, ám csak az üres levegőt éri el. A sötétbe bújva oldalról támad a késsel, én pedig jobb kézzel elkapom a csuklójánál és bal kezemmel akkorát keverek le neki, hogy hanyatt vágódik. Hátrálni kezdek, hogy minél közelebb legyek a távoli fényhez. Szaladnom kéne, de nem akarok fogócskázni. És egyre inkább Dávidra és a többi áldozatra gondolok, akikkel ez az őrült végzett. Hiába szenvedett Oxána, mert csak addig áldozat valaki, amíg nem követ el bűnt.
Hallok egy zajt. Szerintem a penge ugorhatott vissza a helyére. Oxána hirtelen megjelenik, és ütések sorozatát méri felém. Az első hármat kivédem, azonban a következő három alaposan arcon talál. A következő egy egyenes ütés, melynek az elhárítását Niki már húsz éve megtanította nekem. Oldalra kilépve kitérek előle és könyökkel arcon ütöm. Egy újabb ütéssel a padlóra akarom küldeni, de elkapja a csuklómat. Kifordítom a karját a könyökénél lenyomva és fejbe rúgom. Eldől, mint egy zsák. Hallom, amint előugrik a penge, mire szaladni kezdek a lift irányába.
A cél túl messze van, ez pedig nagyon közel van hozzám. Hallom, hogy a késsel hadonászik mögöttem. Az trapéz alakú folyosó ajtaja tárva nyitva áll, és ha az most becsukódik, akkor nekem végem. Ekkor hirtelen támad egy ötletem. Rágyorsítok a maradék tartalék energiámmal, melynek kimerülése biztosan ahhoz vezet, hogy összeesek a lift ajtaja előtt, de abszolút nem érdekel. Eléggé elvetemült az ötletem, ám valahogy le kell őt fékeznem, hogy időt nyerjek.
Érzem, amint belevág a kabátomba, aztán ismét lemarad. Az ajtó melletti beugró felé szaladok, kézzel tompítom az ütközést és olyan erővel rúgok hátra az irányába, amekkorával csak tudok. Mekkora őrült vagy, Angéla. Viszont érzem, hogy kegyetlenül eltalálom. Hallom a kést a földre esni, majd ő is utána huppan. Megfordulok, látom őt földön, belerúgok kettőt, utána pedig, mint szélvész, szaladok a lift irányába. Amikor odaérek, látom Oxánát felkelni a földről.
Hívom a liftet. Miért is lenne itt bármelyik is? A háromból egyik sem jön. Oxána megiramodik felém. Végül a jobb szélső ajtó kinyílik. Gyorsan bepattanok, mire ő jobban rákapcsol. Megnyomom valamelyik felső gombot. Semmi. A sötét alak egyre közelebb van. Ha ez beront rám, nem sok esélyem lesz ellene. Ráütök a gombra. Semmi. Mi kell? Varázsszó? Csettintés?
A női géphang válaszol: - Kérem, olvassa le kártyáját!
Előkapom a kártyát a zsebemből és odaérintem a leolvasóhoz, mire az ajtók azonnal bezárulnak Oxána előtt. Útközben megnyomom a 37-es kórterem szintjének gombját is. Fújtatok. Sajog a tüdőm. Az arcom is, az ütésektől. Ez a szörnyeteg kis híján megölt. Persze ő is kapott tőlem egy kis emléket az elkövetkező órákra.
Amikor kinyílik az ajtó, a félhomályban a vörösen villogó fények fogadnak. A riasztás hangja eltűnt. A villódzó fények azonban kezdenek halálra rémíteni. A földön megpillantok egy őrt. Mozdulatlanul fekszik. Leguggolok hozzá és megnézem a pulzusát. Már nem él. Az egyenruhája tele van vágással. Oxána ölhette meg. Az éles lőszerű pisztolyát azonban nem vette el. Kiveszem a tokjából, a másik tárat zsebre vágom és kibiztosítom a fegyvert. A kórterem ajtajához fordulok.
Nyitva. Odabent pedig nagyon halvány fény honol. És síri csend. Na, Angéla, most megmutathatod magadnak, hogy még mindig katona vagy. Lassan haladok arra, majd a fal mellett háttal fedezékbe állok. Fülelek. Semmit se hallok. A rókára nézek. Nagyon retteg. Érzem, hogy van odabent valaki. Oxána biztosan nem egyedül tevékenykedik. A társa pedig várhat már rám.
Megfordulok és ajtófélfánál benézek jobbra, majd gyorsan belépek és balra szegezem a fegyvert. Senki. A lámpa kapcsolói azonban szét lettek zúzva. Nyikorgást hallok és előszegezem a fegyverem az asztal irányába. A szemeim kikerekednek a rémülettől. Valaki egy kötélen fejjel lefelé lóg az előtér közepén. Csak egy fekete sziluettet látok. A szobám felé lépkedek, miközben le sem veszem a szemem az áldozatról. Ott gyorsan felkapcsolom a villanyt és már látom is, hogy Gábor az. Kés okozta sérülések a mellkasánál. Egy szisszenés zökkent ki a sokkos állapotból.
Gábor szobájából jön. Lassan megindulok arra a fegyvert magam elé tartva. Belépek, és azonnal felkapcsolom a villanyt. Egy kis asztalkát látok az ágy mellett. Alatta pedig két lábfej. Remegnek. Leguggolok. A rémült Edit próbálja felhúzni a lábait és összekuporodva reszket, miközben patakokban folynak könnyei.
- Edit – súgom.
- Azt hittem, megint ő az – súgja az remegő hangon.
- Én vagyok.
A kezemet nyújtom, de meg sem mer moccanni.
- Edit – súgom neki. – Edit. Gyere. Segítek. Nem hagyom, hogy bajod essen.
- Itt sétált a sötétben – kezdi halkan. – Judit és Dávid eltűnt. Azután jött. Láttam őt. Megölte Gábort. Utána engem keresett. Én már itt voltam. Idekúsztam a sötétben. Szerintem, tudta, hogy itt vagyok. Itt lépkedett. Ott voltak a bakancsos lábai, ahol most te. Percekig állt itt, aztán elindult.
- Ne félj, Edit. Csak gyere velem. Megvédelek tőle.
Nagy nehezen sikerül őt kisegítenem onnan. Nagyon remeg és kapkodja a levegőt. Gyengéden átölelem. Zokogásban tör ki. Eszembe jut, amikor húsz éve lejöttem a padlásról és megláttam a halott szüleimet. Ugyanígy sírtam, mint ő. Akkor azt hittem, bele fogok halni a fájdalomba.
- Ne sírj – súgom a fülébe. – Itt vagyok. Nem lesz semmi baj.
- Azt hittem, értem jött – mondja, miközben a levegőt kapkodja. – Azt hittem az ördög eljött értem.
- Már nincs itt.
Amint ezt kimondom, hallom, hogy kinyílik az egyik lift ajtaja.

*

A fal mellett állok vízszintben az ajtó felé célozva. Edit mögöttem áll és a kabátomba kapaszkodik. Az alak lassan lépked a kórterem irányába. Megáll. Aztán ismét halk léptek. Nem annyira magabiztos. Veszélyt sejt. Fel van készülve mindenre. Akárcsak én, mert az ujjam már a ravaszhoz ér.
Az előtérbe azonban egy férfi lép be. Edit felsikít mögöttem, mire az idegen felénk fordul. Felismerem őt. A sármos Dr. Rátóti Péter, aki tegnap reggel az adataimat vette fel. Rászegezem a fegyvert.
- Ne mozduljon! – kiáltok rá.
Az rémülten emeli fel karjait.
- Ne lőjön, kérem! - esedezik.
- Mit keres maga itt? - rivallok rá.
- A doktornőt kerestem.
Gábor holtteste felé fordítja a fejét. Nagyon le van döbbenve.
- Elszabadult a pokol – mondja halkan és visszanéz rám. – Mindenütt.
- Tessék? – kérdem.
- Két órával ezelőtt valaki elzárta az intézetet a külvilágtól. És ahogy láttam, szinte az összes őr mellette áll. Olyan áhítattal követik azt a fekete kabátos alakot, akár egy szektavezért.
- Oxána.
- Tessék?
- Őt követik.
Leengedem a pisztolyt.
- Nem riasztották a rendőrséget? – kérdezem.
- Nem tudtuk – feleli, miközben leengedi a karjait. – Blokkoltak minden kimenő hívást. Még a mobiltelefonokét is. Mindent. Az őrök szépen csendben úgy, hogy észre sem vettük, teljesen az épület ellen fordították a vészhelyzeti protokollt. Gondosan megtervezett akció lehetett.
Edit kilép mögülem.
- Nem lehet kijutni innen? – kérdi pánikba esve.
- Egyelőre sehogy – feleli a doki.
Félve nézek Péter szemébe.
- Erikát látta? – kérdezem.
- Nem - sóhajtja. – Kerestem. Nem láttam azóta, hogy az igazgatóhoz ment.
Belegondolni is szörnyű, hogy akár baja is eshetett Cukormáz Tündérkének. Meg kell őt keresnem, ám előbb biztonságban kell tudnom Editet és Pétert. Valamint meg kell találnom Juditot is.

*

Péter ellátja Edit könnyebb sérüléseit, majd negyed óra tanácskozás után a folyosóra lépünk és rögtön egy zajra leszünk figyelmesek tőlünk balra. Ismétlődő, éles hang az őrhely felől. Olyan, mintha valami hívás volna, de nem hasonlít a telefoncsörgésre. Dermedten nézünk össze az orvossal.
- Mi ez? – kérdem.
- Ez egy videó hívás – feleli, és már siet is a pulthoz.
Editet finoman karonfogva követem őt. A lány nagyon fél, nem is csodálom. Azok után, amin keresztülment az elmúlt órában, hát, sok más ember beleőrült volna. Péter elkerekedett szemekkel áll meg az egyik laptop monitorja előtt és mire odaérek, látom is, hogy miért. A hívás ismeretlen helyről érkezik, de egy üzenet jelenik meg vörös betűkkel: „Vedd fel, rókás lány”.
Lenyomom gombot. A rettegő Erika jelenik meg, aki könnyes szemekkel néz rám, miközben egy széken ül egy félhomályos szobában valahol. Megszakad a szívem, amiért így látom őt.
- Erika – súgom elcsukló hangon.
- Angéla – kezdi rémülten. – Itt vagyok vele és az embereivel. Azt üzeni, hogy gyere értem, vagy különben meg fog ölni.
Felnéz a kamera felé. Nyilván Oxána áll ott.
- A második épületben vagyok – folytatja. - A hetedik emeleten, a 119-es kórteremben. Azt mondja, hogy kereken húsz perced van innentől, hogy ideérj. És egyedül gyere.
- Azonnal indulok Erika – mondom.
A doktornő megint kamera fölé néz és eltátja a száját a rémülettől. Utána visszafordul felém.
- Angéla – mondja és megremegnek az ajkai.
- Tarts ki, kérlek – súgom. – Megmentelek. Nem érdekel, mi lesz velem.
- Angéla, jobb, ha nem jössz ide. Nekem ez a sorsom. Ne tedd, amit mond. Mentsd, akit lehet, én már nem félek.
- Indulok érted. És üzenem Oxánának, hogy ne merészeljen bántani, vagy…
- Angéla! Kérlek! Ne hallgass rá!
Ekkor egy őr lép a kamera elé és elsötétül a kép. Péterhez fordulok, akinek rá van írva a tekintetére, hogy szkeptikus Erika fogva tartóival szemben. Edit magához fordít, és zokogni kezd.
- Menjünk el érte, kérlek – mondja sírva. – Megyek veled.
- Nem lesz baja, Edit – nyugtatom. – És egyedül kell mennem.
Visszafordulok Péterhez.
- Mennyi az idő? – kérdezem.
Az órájára néz: - Nyolc perccel múlt kilenc óra.
- Nem vesztegetem az időt – mondom. – Vigyázzon, kérem Editre.
- Rendben – bólint a doktor. – De legyen nagyon óvatos. A harmadik épület betegei kiszabadultak egytől egyig és könnyen meglehet, hogy átjutottak abba az épületbe. Azok pedig az ország legveszélyesebb emberei, akiket a csak pszichiátriai vizsgálat mentett meg a halálbüntetéstől.
Megvonom a vállam.
- Legalább nosztalgiázom egy kicsit – mondom.

*

A fegyver mellé kaptam Pétertől egy kést is, valamint odaadta az óráját, hogy pontosan tudjam mérni az időt. Már csak tíz percem van. A lift ajtaja kinyílik a negyedik emeleten, ahol az átjáró is van. Nyilván Oxána nem követett engem felfelé, hanem egyből idejött és a második épületbe sétált. Ám biztosan van egy titkos útvonala is. Eléggé otthonosan mozog.
Csak kintről beszűrődő fények világítják meg a szintet. Balra pont olyan recepció és kórterem van, mint feljebb. Jobbra egy hosszú folyosó. Szemben pedig néhány méterre tőlem a nagy üvegablakos átjáró. A pisztolyt egy kicsit leengedve megindulok egyenesen, de igyekszem halk maradni. Hiába, a bakancsom elárul. Nem éppen olyan terep, mint az erdőben, ahol akár láthatatlanná is tudtam válni. Egy pillanatra megállok. A rókára nézek. Retteg.
- Drukkolj nekem, kicsim – súgom neki.
Mielőtt az átjáró folyosóra lépnék, megállok a falnál. Kinézek bal felé. Nem látok senki odalent. A második épület ablakából sem figyelnek. A szemközti falhoz lépek és látom a parkoló egy részét. Teljes nyugalom és csend honol. A riasztás mindenhol kikapcsolhatott a fényekkel együtt.
Nyolc perc.
Szaladni kezdek az átjárón, amikor puffanást hallok valahonnan és betörik az üveg tőlem jobbra. Aztán a balról is tüzel valaki és szilánkok zúdulnak rám. Szaladj Angéla! Ne állj meg! Folyamatosan tüzelnek. Látom nagy elektromos kaput az átjáró vége után pár lépésnyire. Nem adják fel, két oldalról megállás nélkül tüzelnek, a szilánkok pedig úgy repkednek előttem, mint a konfettik egy szilveszteri bulin. Ha hasra vágom magam és kúszni próbálok előre, akkor könnyű préda vagyok. Olyan ez, mint amikor annak idején a katonák egy tisztáson támadtak meg.
Fedezékbe érek, leolvasom a kártyát és a fegyvert magam elé tartva figyelem, amint szép lassan kinyílik trapéz alakú ajtó. Szinte teljesen sötétség honol egészen a folyosó elágazásáig, ahol a szintén csak kinti villanypóznák, valamint a hold fénye ad némi világítást. A plafonon egy zöld színnel halványan fénylő tábla jelzi, hogy egyenesen kell haladnom a liftek irányába.
Megindulok a fény felé a fal mellett, amikor kicsapódik egy ajtó előttem. A földre zuhanok, és a fegyver elcsúszik valahova. Annyi eszem sem volt, hogy legalább egy zseblámpát hozzak magammal. A helyiségből egy sötét alak lép elő, és ahogy ki tudom venni a sziluettből, egy férfi lehet, aki intézeti ruhát hord. Magas, széles vállú, sportos. Nagyokat koppan a cipője is.
- Szia, rókás lány – súgja sejtelmesen.
Felismerem a hangot. Ez az a férfi, akit tegnap láttam. Rögtön felismert akkor is. Most pedig várt rám.
- Ó, nagyot estél? – kérdi és halkan kacarászik egyet. – Fogsz még fájdalmat érezni, nekem elhiheted.
Nem mondok semmit. Belenyúlok a zsebembe a késért, mire ő is elővesz egyet maga mögül. Ennek sokkal hosszabb a pengéje, mint az enyémnek. Valahogy le kell győznöm, mert Erikának nem sok ideje maradt. Felpattanok. Teszek néhány lépést hátra, hátha nekiütközik a lábfejem a pisztolynak.
- Rókás lány – súgja. – Hányszor néztelek a tévében. Figyeltem azt a szép pofidat. Annyira imádtam. Angyali tisztaság van a szemeidben. Mindenkiben ezt imádtam. Az összes lányban.
Hangosan felnevet. Aztán elhalkul. Tesz egy lépést felém.
- Még most is hallom a sikolyaikat – folytatja. - Gyönyörűek. Ahogy átszelik az agyam. Olyan, mintha a lelküket is itt őrizném a fejemben, ahol gyötörni fogom őket egészen a pokol kapujáig.
Oldalaz egyet jobbra.
- A te sikolyod is szép lesz – súgja hátborzongatóan. – Úgy bizony. A tiédet magammal viszem a pokolba is.
Nagyon gyors. Felém suhint, majd oldalazva kitér tőlem jobbra és onnan támad. Nagyon gyors, de csak egy szánalmas és gyáva amatőr, aki mindig a nála gyengébbekkel harcolt. Kap tőlem egy akkorát balról, hogy megpördül és egy hatalmasat csattan a feje a falon. Nem hagyok neki időt, hátba rúgom, mire elejti a kést. Nem adja fel, mert felém üt, én pedig kikerülöm az ütéseket és felé suhintok egyet a késsel. A félhomályban látom, hogy torkához kap. Nekiütközik a lábam a fegyvernek. Azonnal felkapom és fejbe lövöm ezt a szörnyeteget. Holtan terül el padlón.
- Jó szórakozást a pokolban – vetem oda neki.

*

A liftekhez érek. Ráütök a hívógombra. Három percem van. Sziszegéseket hallok tőlem balra, a beugró mentén húzódó folyosón. Több ember lehet. Halk kacajok. Ráütök mindegyik hívógombra. Halk léptek. Egyre csak gyorsulnak. Egy mély férfihang hosszan hörögni kezd, akár valami metálénekes.
- A liftekhez! – kiáltja.
- A liftekhez! – harsogja valaki más.
Súlyos léptek kezdenek egyre szaporábban haladni felém. Üvölteni, hörögni kezdenek. A hangok irányába célzok a fegyveremmel. Egy csapat jelenik meg a beugró sarkán, lehetnek vagy tízen. Nem habozok, tüzet nyitok rájuk, de nem félnek a haláltól. Ketten összeesnek, a többi azonban szaladni kezd felém. A fal melletti harmadik lift ajtaja kinyílik mellettem, én még lövök egy párat, majd belépek gyorsan. Három nagydarab férfi jelenik meg előttem, be akarnak jönni, de tüzelek rájuk, miközben szinte biztos vagyok benne, hogy itt fogok meghalni.
Az egyik összeesik, aztán a másik is, a harmadik felém üt, de sikeresen mellkason találom és elvetődik a többi közé. Előkapom a kártyát, miközben majd kiesik a szívem a helyéről. Leolvasom és rányomok a hetedik emelet gombjára. A többiek eközben felbátorodnak és megiramodnak felém. Az ajtó azonban bezárul, és a lift megindul felfelé. Reszketek.

*

Míg a liftben állok, tárat cserélek. Az órára pillantok. Egy percem van. Most kezdem igazából felfogni, hogy felesleges bármilyen óvintézkedést megtennem. Hisz a halálba megyek. Oxána meg fog ölni és abban sem lehetek biztos, hogy Erika életét megkíméli. De ha mégis, akkor Cukormáz Tündérke nem biztos, hogy élve kijut innen. Teljesen reménytelen az egész.
A rókára nézek. Sajnálkozva néz vissza rám. Kiveszem a zsebemből és megpuszilom. Hosszan nézek a kis gomb szemeibe. Szinte biztos, hogy többet nem látom. El sem tudom mondani neki, hogy mit is jelentett nekem. Húsz éven át velem volt, védett, oltalmazott, és ami legfontosabb, reményt adott egy olyan világban, amiről azt hittem el fog pusztulni velem együtt. Akkor még azt hittem, hogy a háború fog megölni, de ezek szerint nem. Egy boszorkány fog végezni velem. Ez volt a játszmájának lényege. Hogy szélsebesen a vesztembe rohanjak.
A róka már mosolyog. Ez az ő bátorító mosolya. Nem tudom megállni, én is elmosolyodok.
- Nem adom fel - súgom neki. - Majd improvizálok.
Mielőtt kinyílik az ajtó, elrakom őt a zsebembe. Két őrt látok, akik rám szegezik a fegyverüket.
- Dobd el a pisztolyt! – parancsolja az egyik.
Ledobom a földre, mire a társa kirángat a liftből. A másik is belém markol és hátracsavarja a karomat. A félhomályban csak a padló csempéjét látom, ahogy a vonalaival cikázik. Aztán ki tudok egyenesedni és látom a 119-es kórterem ajtaját. Leolvassák a kártyájukat, az ajtó kattan egyet és kitárják.
A teremben fel van kapcsolva néhány lámpa, de így is sötétbe vesznek a távoli sarkai. Vagy húsz őr áll bent a falnál. A szúrós szemű nők és férfiak úgy merednek rám, mintha egy megbocsáthatatlan, szörnyűséges bűnt követtem volna el ellenük. Az agresszív díszkíséretem ledob a padlóra.
Térdre rogyva figyelem, amint Oxána előlép a sötétből a fényre a fekete csuhájában, a fején kapucnival. Háromlépésnyire megáll előttem. Látom a telt ajkait és az állát. Nem mosolyog.
- Hol van Erika? – kérdem.
Nem felel.
- Hol van? – kiáltom. – Időben jöttem! Azonnal látni akarom!
Meg sem moccan, csak figyel. Átvert. Elkeseredek. Könnyezni kezdek a fájdalomtól. Az se érdekel, ha megszégyenülök előtte.
- Mit műveltél vele? – kérdezem.
- Én semmit – feleli Oxána ismerős hangon. – Itt most az a kérdés, hogy te mit műveltél vele.
Leveszi a kapucniját. A szívem az agyamban kezd lüktetni. Erika néz le rám és szinte gyilkol a szürke szemeivel. Nyoma sincs annak az erőt sugárzó tekintetnek. Egy női testet öltött, bosszúszomjas démon áll felettem, aki végre elérte a célját. Itt vagyok esélytelenül, szabad prédaként.
- Te vagy Oxána – súgom remegő hangon.
- Megleptelek, mi? - teszi fel a költői kérdést. - Ó, te kis szánalmas majom. Olyan régóta várok erre a pillanatra.
Közelebb lép és leguggol hozzám. Nem akarom elhinni ezt az egészet. Ez biztosan egy rémálom. Cukormáz Tündérke. Akiért úgy aggódtam. Végig ő volt az? Ezt nem tudom elhinni.
- Most megfordult veled a világ, igaz? – szegezi nekem.
- Pont te? – kérdem a könnyeimet hullajtva.
- Jaj, ne sírj – súgja sátáni mosollyal. – Tartalékold a könnyeidet. A java még hátra van, Angéla. Annyi mindent kell még elmesélnem. De időnk van bőven. Előttünk az éjszaka, angyalkám.
Megmarkolja az arcomat és a gyilkos szemeivel mered rám, miközben vigyorogva kivillantja a szép fogait.
- Ó, Angéla – súgja kárörvendően. - Nemsokára megtudod, milyen íze van igazi fájdalomnak.

folyt.köv.

2022. január 2-7.
Budapest

 

Nagyprónay János
ANGÉLA ÉS AZ ELVESZETT SIKOLYOK

4.rész
Oxána bosszúja

Homályosan látok. Egy ideje már magamhoz tértem, csak valamiért képtelen voltam ezt felfogni. Hangokat hallok, de nem tudom beazonosítani, hogy kitől, vagy mitől származnak. Annyi biztos, hogy ülök, és nem tudok megmozdulni. A kezeim hátra vannak kötözve, a lábaim pedig a szék lábaihoz. Szédelegve fordítom a fejem balra. A koszos falon valami plakátfélét látok, amin valamik sorakoznak. Egy kicsit élesedik előttem minden és már nagyjából tisztán ki tudom venni, hogy fényképek azok, két vörös vonallal áthúzva. Kivéve hármat. Kezdem felfogni, hogy ezek katonák igazolványképei. Könyörgő hangot hallok. Előre nézek és sokkot kapok.
Egy férfi ül velem szemben. Ugyanúgy egy székhez van kötözve, mint én. Körülbelül negyvenéves lehet és a Szent Mihály Elmegyógyintézet biztonsági szolgálatának egyenruháját viseli. Ő már magához tért rendesen. Beszél hozzám, de nem értem, hogy mit mond. Szédelegve nézek körbe. Egy kis szobában vagyunk, ablakok nincsenek, a földön szilánkok és kőtörmelékek hevernek szanaszét. A mennyezetről neonfény világít ránk, a férfi mögött néhány lépésnyire egy hosszú asztal áll, melyen kancsók, fazekak, poharak, és ha jól látom, egy gyúródeszkán különböző növények vannak előkészítve. Tőlem jobbra pedig megpillantom az árnyalak fekete kabátját egy fogason.
- Vissza fog jönni – mondja az izmos, fekete hajú férfi.
- Ki? – kérdem erőtlenül.
- A boszorkány.
- Ki az?
- Nem tudom.
Csoszogást hallok a férfi mögül. Az asztal feletti lámpa kikapcsol. A szoba végére sötétség borul, ahonnan hirtelen egy fekete csuhás alak lép elő a fejére húzott kapucniban. Azonban most látom a telt ajkait és az állát. Többet nem. Engem néz egy darabig, teljesen mozdulatlanul. Utána szép lassan a férfihoz fordul. Elővesz valamit a zsebéből. Talán kisebb lap az, nem tudom. A férfi elé tartja és kezdem sejteni, hogy egy fénykép lehet. A vékony ujjával mutat is egy pontot rajta. A biztonsági őr felnéz a sötét alakra és a rémülettől remegni kezd az arca.
- Könyörgöm – súgja. – Bocsáss meg! Bocsáss meg, kérlek! Én csak parancsot teljesítettem!
Az alak elrakja fényképet a zsebébe, majd egy gyors mozdulattal előkapja a fekete műanyagot a kezéből, melyből előugrik a penge. Nem tudok kiáltani sem, mert minden erőm elfogy. Behunyom a szemem. Hallom, amint ez az őrült végez vele. A férfi üvöltözik, majd hirtelen csend lesz.
Amikor kinyitom a szemem, látom, amint a csuhás alak odasétál falhoz és egy piros filccel egy újabb igazolványképet húz át. Most már biztos vagyok benne, hogy ő az a lány, aki túlélte azt a mészárlást.
- Oxána – súgom.
Egyből felém fordul. Egy darabig figyel, aztán felemeli kezét. Nincs rajta kesztyű. Hosszú ujjak. Csettint egyet és sötétség borul ránk. Zajokat hallok. Nyikorgást. Valami leesik a földre. Nagy puffanás mögöttem, valamit ledobott valahová, nem tudom, mi lehet az. Aztán a fények hirtelen visszatérnek.
Az őr eltűnt. Oxána sehol. Ekkor érzem, amint a kezei megérintik a vállamat. Mögöttem áll. Reszketni kezdek. Ő azonban nagyon is nyugodtnak tűnik, mivel biztos a dolgában.
- Oxána – szólítom meg erőtlen hangon. – Kérlek. Miért csinálod ezt velem? Mit ártottam én neked?
Nincs válasz
- Nem tudlak semmivel sem meggyőzni? – kérdem elkeseredve, a síráshoz közel. – Én nagyon sajnálom, ami veled és a családoddal történt. Nem értem ezt az egészet. Mi közöm nekem ehhez?
Csosszanás. A kezei eltűnnek a vállamról és elindul mellettem az asztalok felé. Nem néz vissza. Ott megáll. Az egyik kancsóért nyúl és tölt belőle egy pohárba. Belekortyol, majd visszateszi az asztalra. Nem érzem a róka jelenlétét sem. Lenézek, és nem látom a kabátom zsebében.
- Oxána – szólítom meg ismét és felnézek rá. – Hol a rókám?
Nem felel.
- Hagyd őt békén, kérlek - folytatom könyörögve.
Továbbra sem szól semmit, csak áll ott mozdulatlanul. Eszembe jut valami. Hogy felejthettem el?
- Emlékszem rád – mondom neki. – Megmentetted az életemet. Ott az erdőben. Húsz évvel ezelőtt. Meg akartam köszönni neked, de elszaladtál. Köszönöm neked, Oxána. Ezt el akartam mondani.
Felém fordul. Továbbra is csak az ajkait és az állát látom. Nem vagyok benne biztos, de mintha még várna valamire. Le vagyok győzve. Rajtam már csak a csoda segíthet. Mire vár még? Erre, mintha hallaná a gondolataimat, megindul felém lassú, magabiztos léptekkel, majd elém érve leguggol hozzám. Most már látok két szemet csillogni, de a teljes arca még mindig homályba vész.
- Oxána – súgom neki. – Miért akarsz megölni? Mond el, kérlek. Mit követtem el ellened?
Lassan felegyenesedik. Előveszi a fekete műanyagot a kezéből. Kiugrasztja a pengéjét és mögém sétál. Szórakozik velem. Vagy egyszerűen csak megvárja, míg mindenre magamtól jövök rá. Ekkor belemarkol a hajamba, durván hátrahúzza a fejem és az állam alá helyezi a kést. Az ajkai mosolyra görbülnek. Elegem lesz a huzavonából. Engedem, hogy minden elnyomott haragom a felszínre törjön.
- Ölj meg – mondom szinte parancsoló hangon. - Na, rajta! Gyerünk!
Megrázza a fejét, miközben kivillantja a szép fogait. Hátborzongató az egész. Egy kiszámíthatatlan pszichopatával van dolgom. Elhúzza a pengét az állam alól és egy suhintást hallok. A kezeim felszabadultak.
Sötétség borul a szobára.

*

Nem tudom, meddig ülök a sötétben. Ez biztosan csapda. Egyre hidegebb van. Még a kabátban is vacogni kezdek. A lábaim még szorosan meg vannak kötözve. Fülelek. Nem hallom, csak a saját, a didergéstől szaggatott levegővételemet. Már alig érzem a végtagjaimat, annyira megbénít az egyre fagyosabb levegő. El kell tűnnöm innen, de nagyon gyorsan. Persze, azt se tudom, hol vagyok.
Előrehajolok, hogy eloldozzam magam. Amint elkezdeném magam kiszabadítani, a szék hátsó lábai kitörnek és háttal a szilánkos padlóra zuhanok. Az orromig se látok. Előrenyúlok a lábaim felé, de nem érem el őket. Az oldalamra dőlök, rántok lefelé a jobb lábammal és a szék lába kitörik. A másik oldalamra fordulva, megismétlem ezt a műveletet. Nagy nehezen eloldozom magam és a falnak támaszkodva felegyenesedek. Az asztal felé lépkedek, hogy keressek valamit, amit fegyverként tudnék használni. Ekkor váratlanul kinyílik mögöttem egy ajtó.
Fehér lépcsőfokokat látok ott a halvány fényben. Csapdát sejtve, inkább lassan haladok arra. Olyan síri csend honol, hogy hallom a fülemben a sípolást. Amikor odaérek, az ajtó bezárul mögöttem. Visszafordulok. Nem tudom elolvasni a rozsdától, de valamilyen raktár ajtaja lehet.
Elindulok felfelé a lépcsőn. A fal koszos, itt-ott durva szavakat veszek észre rajtuk. Mire felérek, egy újabb ajtóval találom magam szembe. Elektromos, kártya kell hozzá. Valamit találnom kell, amivel rásújthatok. A földön semmi. Éppen a rúgás mellett döntenék, amikor hirtelen kinyílik előttem.
Fehér falat látok szemben. Egy darabig várok, majd kilépek a folyosóra. Ismerős a terep. Ez vezet az udvar felé. Elindulok abba az irányba. Tudom, hogy a végében van az a mosdó, ahonnan ez az őrült elhozott. Talán ott van a róka is. Szaladni kezdek. Éppen elérném a célom, amikor az egyik beugróból egy őr lép elő, kezében sokkolóval. Valaki hátulról rám veti magát és arccal a padlóra zuhanok.
- Ne! – üvöltöm. – Ne! Őt fogják el! A pincében van! Megölte az egyik őrt! Ne engem! Ne, kérem, ne!
A hátamra fordítanak, és már érzem is a sokkoló hatását. Eközben vicsorognak rám, mint a vadállatok.
- Szólj a doktornőnek, hogy előkerült! – adja ki a parancsot az egyik.
Elengednek, én pedig az oldalamra dőlve reszketni kezdek.

*

Egy neonfényes szobában ülök az ágyon. Szerencsére nem kaptam kényszerzubbonyt, de megfigyelnek egy nagy üvegen keresztül. Egy folyósra látok, ahol jönnek-mennek az orvosok, néhány fagyos tekintettel felém pillant, majd halad is tovább. Minden bizonnyal egy vagyok sok közül.
Egy fiatal őr áll meg az üveg előtt. Igazít a tányérsapkáján, aztán körbenéz, hogy nem-e figyeli valaki, utána pedig gúnyos mosollyal az üveghez lép. Kárörvendően integet nekem, mire én bemutatok a középső ujjammal. A szeme se rebben, nyilván másokkal is ugyanígy szórakozik.
- Innen már nem csatangolsz el, rókás lány – hallom tompán a hangját az üvegen keresztül.
- Lementetek a pincébe? – kérdezem, bár sejtem a választ előre. - Ott van az egyik társatok holtan. És ott van a gyilkosának is a rejtekhelye. De persze, hiába mondom nektek, igaz?
- Körülnéztünk ott. Nem találtunk senkit és semmit. Mindemellett megnyugtatlak, egyetlen ember sem hiányzik közülünk.
- Hazudsz.
Erre ideges lesz.
- Nem, te hazudsz – mondja. - És sikeresen elérted, hogy megvonják tőlünk a karácsonyi prémiumot.
Felpattanok és az üveghez lépek.
- Ó, de sajnálom - vetem oda neki. - Azok után, hogy egy gyilkos úgy sétálgat itt az épületben, mint egy eltévedt turista a múzeumban, én már ki is rúgtalak volna titeket egytől-egyig!
- Fékezd magad, kisasszony – sziszegi, miközben előkapja altatólövedékes pisztolyát. – Vagy szunyókálni fogsz.
Erre megjelenik mellette Erika.
- Nincs dolga, uram? – teszi fel kérdést határozottan.
- Éppen azt végeztem – vágja rá az őr, aztán elrakja a fegyverét és durcásan elindul a másik irányba.
A doktornő szigorúan fordul felém. Már nem Cukormáz Tündérke, hanem egy dühös tanárnő. Az üvegfal melletti ajtó elektromos zajjal kinyílik és úgy lép be rajta, hogy le sem veszi rólam a szemét.
- Ülj le szépen – mondja és az ágy felé mutat.
Tehetetlenül felsóhajtok és leülök. Erika néhány másodpercig csak úgy mered rám, mint aki mindjárt üvöltözni fog velem, aztán odalép hozzám és kissé megviselten, de leül mellém.
- Végignézték azt a helyet, ahonnan láttak kijönni – kezdi. - Nem találtak ott senkit. Csak szilánkokat és egy összetört széket.
- Volt ott egy holttest is.
- Nem volt. Még vérnyomokat sem találtak.
Ledöbbenek. Hogy tudott ilyen gyorsan takarítani? Egy nagy asztal is volt ott, telis-tele azokkal a kancsókkal. Erikához fordulok, aki szobát nézegeti szomorú mosollyal az arcán.
- Én is voltam itt – súgja. – Még régen. Kétszer is megjártam ezt a szobát. Az érzés, amikor úgy zuhansz a mélybe, hogy azt hiszed, már semmit sem viszel magaddal oda. Annyira üres vagy, hogy könnyűnek érzed magad. Nincs vesztenivalód, mert mindent elvesztettél. Pedig én mindig behoztam ide valamit. Valamit, ami nem hagyott elveszni engem a falak között.
Felém fordul. Látom, hogy csillognak a szürke szemei.
- A vágy volt az - folytatja. - Sóvárgás egy új kezdet felé. Mindenkit elveszítettem a háborúban. Mindenkit. Nem maradt senkim. Terveim sem voltak. Nem tudtam, mihez kezdjek. Csak barangoltam a romok között. Aztán a kolóniákban sem tudtam beilleszkedni. Nem akartam élni. Létezni. Minden egyes percét ennek a létnek úgy éreztem, hogy össze fog roppantani. Meg akartam ölni magam, de nem sikerült. Így kerültem az intézetbe. Aztán a kórteremben is megpróbáltam végezni magammal. Mind a kétszer megakadályozták. És behoztak ide.
Az üveg felé néz.
- Másodjára világosodtam meg – mondja. – Akkor jöttem rá, hogy mi a célom. Jöttek a tervek.
Visszafordul hozzám. Gyengéden megérinti a vállam és úgy néz rám, mint anya, amikor nagyon el voltam keseredve. Megnyugtató mosoly jelenik meg az arcán. Cukormáz Tündérke visszatért.
- És az aranyszabály - súgja.
- Mi az aranyszabály? – kérdem.
- Hogy nem hagyom cserben azokat, akiket igyekeznek elnyomni.
- Hiszel nekem?
- Hinni akarok.
- Szóval nem.
Kezdek teljesen összeomlani. Közelebb ül hozzám és átkarol. Normális esetben most szóba se állnék vele, de annyira megnyugtat a jelenléte, hogy könyörögnék neki, hogy ne menjen el.
- Mondj el mindent – mondja halkan. – Minden apró részletet.
- Megtaláltátok a rókám? – kérdem.
- Nem. Kerestem mindenhol. Majd szólok a karbantartóknak. Biztosan már náluk lehet.
- Szerintem, elvesztettem őt örökre.
- Dehogy. Megkeresem neked, jó? Ám előbb mondj el mindent, kérlek.
Elmesélem az egészet részletesen. A döbbenet az, hogy az arca sem rezzen, kivéve, amikor a szerencsétlen őr kivégzéséhez érek. Akkor megijed egy kicsit, de úgy érzem, végig azt hiszi, hogy valami előre legyártott sztorival bombázom őt. Végtére is, író vagyok, nem eshet nehezemre a dolog.
- Hogy nézett ki az őr? – kérdi.
- Fekete hajú - felelem. – Barna szemű. Nagydarab, izmos. Tudom, ez nem sokat segít.
- Utánanézek, hogy ki volt katona az őrök közül.
- Állítólag nem hiányzik senki. Nem fogsz találni semmit.
- Úgy gondolod, valaki eltűntette a nyomokat a rendszerből?
- Lehet, így történt. Valaki segít neki. A gyilkosnak.
- A rendszerből az igazgató tud törölni bárkit is. Hosszú papírmunka és engedélyek után.
- Akkor ő a hunyó.
- Angéla, kérlek. Biztos, hogy nem. De mindennek utána nézek.
Feláll az ágyról és megindul az ajtó felé. Igyekszem büszke lenni és nem sírok, hogy maradjon velem. Visszafordul felém.
- Elintézem, hogy még ma este visszajöhess a kórterembe – kezdi. – De meg kell ígérned valamit.
- Mit? – kérdem.
- Mostantól kíséret nélkül nem mész sehová. Szólsz nekem, és én majd veled tartok. Ha én éppen nem érek rá, akkor megkérsz egy ápolót, vagy egy őrt. Rendben? Megegyeztünk, Angéla?
- Rendben. Megegyeztünk.
Lövell még Cukormáz Tündérkés mosolyt, aztán lehúzza a kártyáját és kilép az ajtón. Felnézek a kamerára, ami engem figyel. Az ablak felé nézve látom, hogy Erika gondterhelt sóhajjal indul meg jobbra.

*

Órák telnek el. Már a vacsorát is befaltam. Semmi hír Erikától. A folyosón már halványan égnek a lámpák és szerintem hamarosan villanyoltás lesz. Az éjszakát itt fogom tölteni ebben a szobában, ahol egyedül a kis vécében nincs kamera. Nagyon jó, mondhatom. Legalább egy könyvet adtak volna, hogy ne legyen ennyire ingerszegény a környezet. Sebaj, addig van időm gondolkodni.
Oxána itt van. Van egy fekete listája fényképekből és már csak kettő kép van hátra. Tutira veszem, hogy az egyik én vagyok. A végére hagyott. Bár, ahogy emlékszem, mindegyik férfi lehetett. Az egykori székesfehérvári helyőrség emberei. Az én helyőrségem Nikivel és a többiekkel Veszprém megyében volt. Nem sokkal messzebb, de nem is közel. Nem értem.
Kopogást hallok. Felkapom a fejem. Ugyanaz a gúnyos mosolyú biztonsági őr. Megint integet. Odalépek hozzá.
- Neked ez a hobbid? – kérdem ingerülten. – Gyere be és itt integess!
- Nekem jó idekint - mondja szemtelen mosollyal és megvonja a vállát. – Én nem vagyok elmebeteg, mint ti.
- Csak egy gyáva majom a túloldalról.
- Hiába sértegetsz. Apropó, megtalálták a rókádat. Az egyik takarító.
- Hol van?
- Kidobta. Nagyon sajnálja, de ma volt a szemétszállítás is.
Ökölbe szorul a kezem.
- Hazudsz! – üvöltöm. – Hazudsz, te…
Ekkor megjelenik a férfi mögött Oxána a fekete kabátjában, a fejére húzott szőrmés kapucniban.
- Vigyázz! – üvöltöm az őrnek. – Vigyázz!
- Mit? – értetlenkedik az.
Megfordul és Oxána odasuhint a késével. A férfi torkához kap, mire az alak ismét lesújt rá. A szemem láttára esik össze holtan, én pedig szóhoz se jutok, annyira meg vagyok rémülve.
Oxána odalép az üveghez. Most megint látom a telt ajkait. Mosolyog. Csettint egyet a bal kezével és elsötétül minden. Hallom, amint egyből kinyílik a szobám ajtaja. Nem hallok lépteket. A sötétben tapogatózva az ágy felé indulok. Be kell bújnom alá. Nincs jobb ötletem. Erre felkapcsolódik a lámpa.
Az ajtó felé fordulok. Nincs ott senki. A szobában sem. Az üvegablak felé fordulok és megfagy a vér az ereimben. Egy üzenet van rajta vörössel. „Várlak a pincében”. Amint elolvasom, őrjítő hangzavar töri meg a csendet. Valamilyen riasztás. A folyosó vörös fénybe borul.
Felkapom a kabátom, kiszaladok és leguggolok a földön fekvő őrhöz. Nincs pulzusa. Nem volt jófej, de akkor se ezt érdemelte. Elveszem a kártyáját, valamint a zseblámpáját. Az altatópisztolya és az éles lőszerű fegyvere eltűnt. Felnézek. A folyosó végén nyitva áll az ajtó, én pedig felpattanok és szaladok, ahogy a lábam bírja.
Egy előtérbe érek, ahol liftek sorakoznak, négy darab egymás mellett. Tőlem balra két őr üvöltözik egymással a riasztó lármájában. Hirtelen nem tudják, mitévők legyenek. Ezt kihasználva megnyomom az egyik lift hívógombját. Rögtön kinyílik az ajtaja, bepattanok és megnyomom a legalsó, mínusz hármas gombot.
Amikor a lift ajtaja kinyílik, egy trapéz alakú folyosóval találom magam szemben. Itt nem hallani a riasztó zaját. Az út hosszan vezet a legközelebbi nyitott ajtóig, amin túl már koromsötétség honol.

*

Már azon a sötét és hideg folyosón haladok, amikor egy ismerős érzés hirtelen elfeledteti velem az összes félelmemet. A padló felé irányítom a zseblámpa fényét és meglátom ott a rókát. A plüss szőrméje nagyon koszos lett, de ez ő. Azonnal leguggolok hozzá és felkapom.
- Kicsikém - súgom neki a könnyeimmel küszködve. - Hát, nem vesztél el?
A pofijára nézek. Retteg. A kis műanyag szemeivel szinte könyörög, hogy meneküljünk innen. Ekkor kongást hallok. Felülről jön. Megvilágítom a mennyezetet, ahol rozsdás, itt-ott lyukas csövek sorakoznak egymás mellett. Körbefordulok, de nem látok senkit. Elrakom a rókát a kabátom zsebébe és felegyenesedek. Levegőt venni is alig merek, annyira fülelek.
A folyosó végén, tőlem néhány lépésnyire egy trapéz alakú elektromos ajtó áll félig nyitva. Ismét kongás, amit egy csosszanás követ. Ott van bent. Szidom magam, amiért nem loptam el valamelyik őr fegyverét. Legalább egy kést hozhattam volna magammal, vagy a zoknimat a szennyesből.
Nagyot nyelek. Add fel, Angéla, úgyis elindulsz abba az irányba. És már meg is teszem az első lépést. Aztán a másodikat. Végül azt veszem észre, hogy már egész jól haladok a vesztem felé.
Majdnem felsikoltok, amikor valami puhára lépek. Az intézet téli kabátja. Rá van varrva Szent Mihály Elmegyógyintézet angyalszárnyas logója. Ugyanilyet hordok én is. Persze, akárcsak az enyémen, ezen sem szerepel név. Viszont akárki viseli, nem olyan vékony, mint én. Inkább egy sportos alkat, aki…
Üvöltést hallok. Egy férfitől származik és az ajtó mögül jön. Olyan, mintha kínoznák. Aztán hirtelen csend.
- Ki van ott? - kiáltom. – Mi történt?
- Angéla! – üvölti a férfi.
Felismerem a hangját.
- Dávid! – kiáltom, és már szaladok is az ajtó felé.
- Csapda! – figyelmeztet. – Angéla! Menekülj! Csapda! Téged akar!
Tudom, hogy őrült ötlet, de reflexből meg akarom menteni, nem érdekel, hogy Oxána is ott lehet. Csattanás hallatszik és mire az ajtóhoz érek, odabenn felkapcsolódnak fények. A koszos folyosó padlóján meglátom Dávidot. Mozdulatlanul fekszik a fehér intézeti ruhában, a szája tátva, a szemei nyitva, a mellkasa nem mozog. Földbe gyökeredzik a lábam. Láttam sok borzalmat a háborúban, katona is voltam, mégis sokkot kapok. A mai napon már ő a harmadik, akit nem tudtam megmenteni.
Ismét egy csosszanás. Ez már mögülem jön. Megfordulok és ott áll Oxána a fekete kabátban. Előveszi a zsebéből a fekete tárgyat, melyből a hosszú, éles penge ugrik elő. A fények kikapcsolnak mögöttem, ő pedig kiüti a kezemből a zseblámpát, mely elgurul a törmelékek között.

folyt.köv.

2021.december 27-30.
Budapest

Nagyprónay János
ANGÉLA ÉS AZ ELVESZETT SIKOLYOK

3.rész
Az én emlékem, az övé is…

Valami iszonyú rémületre ébredek. Felülök az ágyban és egy darabig a levegőt kapkodva engedem, hogy az agyam visszatérjen erre a bolygóra. Kezd tudatosodni bennem, hol is vagyok. Még mindig a Szent Mihály Elmegyógyintézetben. Olyan, mintha hetek óta kezelnének itt, pedig még csak most kezdődik a második napom. Az ablak felé fordulva megpillantom a szürkén fénylő hajnalt. Szétnézek. Erika nincs itt. Még a srác is eltűnt. Teljesen egyedül vagyok a kórházi részleg kórtermében. Lassan kezd kiegyensúlyozottá válni a légzésem. A falhoz támasztom a párnát és nekidőlök. A rókát is az ölembe veszem. Látom, hogy retteg.
Az álomra gondolok, melyben az a sötét alak ismét felbukkant. Bosszút fog állni rajtam valamiért, amiről semmit sem tudok. Mit vétettem én? Katonaként egyetlen ártatlan lelket sem bántottam, ahogyan azt megelőző bujkálás korszaka alatt sem. A gondolataimat egy érzés szakítja meg.
Meg akarok halni. És ezt most nem a pillanat hevében gondolom. Nem egy rövid idejű fellángolás. Minden összeomlott körülöttem. Minden. Íróként elbuktam, egyre kevesebben olvasnak, és úgy érzem lassan a kiadók sem fognak tovább szerződtetni. Magánéletem már nincs. A szerelmem, Laci halott. Míg én a vacsorát főztem otthon és romantikus dalokat énekeltem, őt elgázolta valaki, akiben annyi sem volt, hogy legalább a mentőket kihívja és csak utána lépjen le. Az életem értelme ott feküdt egyedül. Még csak nem is foghattam a kezét. Meg sem csókolhattam utoljára. Nem lehettem ott, amikor elment. Magamra maradtam. Olyan hirtelen. Olyan igazságtalanul hirtelen. És akkor, ahogy most is, meghalt bennem is valami. Kihunyt az a pislákoló, utolsó fény, ami egyetlen mentségként tartotta egyben a szívem és a lelkem.
Ha jobban belegondolok, sosem lehettem igazán boldog. Mindig rövid ideig tartott. Utána pedig, amikor szokás szerint a balsors ismét lesújtott rám, olyannak tűnt minden szépség, mintha meg sem történt volna. Egy pokolba zuhanó, lüktető semmi a létezésem. Miért találok neki értelmet? Miért becézgetem a sorsot, ha az meg akar ölni engem? Ha most visszanézek, csak azt látom, hogy minduntalan sietettem, menekültem mindig egy olyan helyre, ahol végül az üresség és az értelmetlenség várt. Hiába voltam én az Új Fény Gyermeke, hiába mentett meg Niki, hiába hittem azt, hogy minden helyre fog jönni, valami sosem engedi, hogy végre nyugodtan élhessek. Sosem. A napban fürösztött arcomat, most egy hideg köd sápítja és nincs előttem más megint, mint a félelem és a kertem, mely ismét veszélybe került. Mindegy is. Mit nyavalygok itt magamban? Senki sem hallja. Ezek elveszett sikolyok. Nincs értelmük.
A tőlem nem messze álló ajtóra pillantok. Aztán látom, hogy a felette lévő kamera hiányzik. Ott hever a padlón. Valaki leverte onnan. A szívem hevesen lüktetni kezd. A rókára nézek, retteg és akkor hallom, amint magabiztos, súlyos léptek közelednek az ajtón túlról. Nem várhatok.
Kipattanok az ágyból a tőlem balra sorakozó szekrények egyikéhez szaladok. Gyorsan beállok az egyikbe és amilyen halkan csak lehet, magamra csukom. Az ajtón ekkor belép valaki és nagyot koppan a padlón a cipője. Bakancs lehet. Hangosan becsukja maga mögött az ajtót. Csend. A szekrény vékony rácsai pont fejmagasságban vannak, épphogy kilátok rajtuk, ezért az illető sem fog engem látni. Hacsak ki nem nyitja az ajtót. Továbbra is csend. Lehet, hogy Erika az és azon tanakodik, hová tűntem? A rókát is otthagytam az ágyon. Magammal kellett volna hoznom.
Az idegen megmozdul, és lassan lépked az ágyak felé. Biztos, hogy nem Erika. De szerintem az egyik ápoló sem. Bakancsos léptek, melyek egyre csak közelebb vannak hozzám. A szívembe hasít az előttem megvalósuló rémálom. A fekete kabátos alak jelenik meg a szobában. A késének pengéje elő van ugorva. Megáll az ágyamnál. A rókát figyeli. Ökölbe szorulnak a kezeim.
Az árnyalak lassan az ablak felé fordul. A keményen koppanó bakancsával megindul arra. Egy darabig kifelé néz. Lehet, most kéne kipattannom innen és kiszaladni a kórteremből. Nem, nem jó ötlet. A rókát nem lenne idő felkapni, nélküle pedig nem megyek sehova. Ám, ha ez az őrült bármit is művelne most vele, akkor biztosan előugrok a szekrényből és olyat kap, hogy kirepül az ablakon. Na, persze, Angéla. Kis híján megölt téged tegnap. Ne érezd magad ilyen erősnek, jó?
Ekkor a sötét alak leguggol és benéz az ágyak alá. Alaposan végignéz mindent. Aztán felém fordítja a fejét. A kapucniban továbbra sem látom az arcát. Olyan, mintha észrevett volna. Felegyenesedik úgy, hogy továbbra is felém néz. Tudja, hogy itt vagyok. Nem tudok mivel védekezni. Ha kinyitja az ajtót, azonnal ütnöm kell. Mozdulatlanul áll és figyel. Lassan, magabiztosan indul meg felém. Remegni kezdek a félelemtől. Végül megáll az ágyamnál. Miközben leül rá, végig felém néz. Ráérősen a róka felé pillant. Majd vissza rám. Utána megint a rókára. A kesztyűs kezével megérinti azt. Készen állok arra, hogy kivetődjek. De van köztünk egy ágy. Lehetetlen a helyzet. Az ölébe veszi a rókámat. Az én drágámat. Ereszd el, te szörnyeteg!
Felnéz rám. Most már teljesen biztos, hogy tudja, itt vagyok a szekrényben. Arra vár, hogy előjöjjek. Nem, Angéla. Maradj csendben. Ne mozdulj. Akármi történik. De hát ott van kezében. Az én egyetlen igaz barátom. Nem akarom, hogy bántsa. És mintha érezné, mit gondolok, elkezdi simogatni a rókát. Közben engem figyel. Vár. Türelmesen. Valahogy közbe kell lépnem.
Végül visszateszi az ágyra. Felegyenesedik. Gyors léptekkel megindul felém. Éppen kiugranék a szekrényből, amikor durván beleüt, és ott tartja kezét. Engem figyel a rácsokon keresztül. Nem látok arcot. Ugyanaz a sötétség néz rám, mint a legutóbb. Talán a hajnali félhomály miatt. Nem mond semmit. Csak néz engem. Aztán valami természetfeletti okokból, vagy nem is tudom, miért, de bevillan az álom. A bosszú. Igen, ez az alak mintha most is beszélne hozzám. Elégtételt fog venni rajtam valamiért. Valamilyen bűnért, amit elkövettem ellene. De vajon mit? És mikor?
Elengedi az ajtót. Néhány másodpercig még figyel, aztán elindul a kijárat felé lassú, higgadt léptekkel. Nem csapja be, csak nyikorogtatva szépen becsukja. Sokáig állok ott és várom, hogy ismét felbukkanjon. De nem jön. A rókát figyelem. Innen látom, hogy retteg. Talán ez az alak még mindig itt van és csak arra vár, hogy előjöjjek. Szörnyen gyáva vagyok. Pont én, aki már annyi mindenen ment keresztül.
Hallom, hogy valaki közeledik. Az ajtó ismét kinyílik. Erika jelenik meg egy tálcával a kezében. Döbbenten áll meg az üres ágyamnál. Kilépek a szekrényből, mire ő megijed és elejti a tálcát.
- Angéla – mondja, miközben a szívéhez kap. – Mit kerestél te ott?
- Itt volt! – mondom remegő hangon. – Itt volt megint!
- Kicsoda?
- Aki tegnap rám támadt!
A szürke szemeivel egy kicsit hitetlenül mered rám. Szerintem azt hiszi, teljesen megőrültem.
- Erika – súgom és odalépek hozzá. – Higgy nekem, kérlek.
Bár látom azon a kedves arcán a sajnálatot, továbbra sem tűnik meggyőzve. Az ajtó feletti kamera felé fordul, majd padlóra. Utána megpillant valamit, amitől kikerekednek a szemei. Követem a tekintetét. Valamit felírtak az ajtóra vörössel. Két szót egymás alá. Óvatosan közelítjük meg. Amint odaérünk, tisztán látjuk mind a ketten. Egy név: „Drachen Oxána”. Erika felé fordítom a fejem.
- Mond ez neked valamit? – kérdem.
- Nem – feleli. – De utánanézek, hogy van-e ilyen betegünk.

*

Az igazgató a teljes első épületben elrendelte a laptopok és mobiltelefonok begyűjtését. Egy hét múlva kapjuk csak vissza. Indoklás nem volt, egyszer csak megjelentek az őrök és mindet elvitték. Így aztán esélyem sincs, hogy bármit is kiderítsek erről a Drachen Oxánáról. Persze Erika megígérte, hogy utána néz az adatbázisban. Izgatottan várom a fejleményeket. Nem emlékszem arra, hogy valaha is találkoztam volna egy Oxána nevű lánnyal. Ahogyan abban is biztos vagyok, hogy a barátaim, ismerőseim közvetlen rokonai között sem élt ilyen nevű lány. Furcsa. Folyamatosan pörög az agyam, de nem találok semmilyen kapcsolatot.
A 37-es kórteremben vagyok és kint az asztalnál próbálok megebédelni. Nem merek egyedül lenni a szobában. Csak Erika ül az asztal másik végében, a túlsó oldalon és elgondolkozva eszegeti a rántott tőkehalfilét. Figyelem, ahogy egy pillanatra megrezzen, aztán hatalmasat böffent. Elmosolyodok. Ő a szájához emeli a kezét és bocsánatkérően fordul felém.
- Bocsi – mondja.
- Semmi baj – rázom meg a fejem.
Judit kiszól a szobájából: - Tudnál enni kulturáltabban, inkvizítor lány?
- Nem tudom visszatartani – feleli Edit sértődötten és bekap egy újabb falatot.
- Nem tanítottak meg?
- Hallgass már el! – szól rá lány teli szájjal. - Vedd be inkább gyógyszereid!
- Nekem nem kell gyógyszer. Neked kéne szedni. Kezdesz teljesen bekattanni. Úgy fogsz járni, mint a rókás lány.
A szobája felé fordulok.
- Gyere ki és itt mond inkább – tanácsolom kihívóan.
- Nem alacsonyodok le közétek – veti oda nekünk. – Senkik vagytok. Nincs bennetek semmi ambíció, becsvágy, hiúság, csak az üresség és az érdektelenség. Fogalmatok sincs semmiről.
- Az alapvető tiszteletet azonban megtaníthatnánk neked.
Edit erre felém fordul büszke mosollyal és halkan kuncogni kezd. Judit egy kicsit vár, de nem adja fel.
- A tiszteletért meg kell dolgozni – feleli.
- Ki mondta ezt neked? – szegezem neki a kérdést lebecsmérlő hangon. – Egy budai villában élő, bölcs gyárigazgató?
- Egy méltán elismert szobrász mondta, akivel össze sem lehet titeket hasonlítani.
- Fantasztikus beszélgetés lehetett. Milyen kár, hogy nem voltam ott. Biztosan a világmindenség tudásával tértem volna haza, miközben átgondolom azt a céltalan, értelmetlen életemet.
A bejárati ajtó kinyílik és Erika lép be rajta. Egy kicsit feldúltnak tűnik, de próbálja nyugodtnak tettetni magát. Lövell egy kedves mosolyt, ami azonnal tartósnak bizonyul. Cukormáz Tündérke hazatért.
- Jó étvágyat mindenkinek! – mondja azon a kellemes hangján.
Megköszönjük, aztán odalép hozzám.
- Angéla – kezdi bájosan. – Ha szépen megebédeltél, kérlek, gyere be a szobámba.
A tányérba ejtem a kést és a villát.
- Jóllaktam – mondom. - Már készen is vagyok.
Azzal felállok és szembenézek a kizökkentett mosolyával.
- Nyugodtan egyél – súgja.
- Kiderítettél valamit? – kérdem.
Lefagy az arcáról a mosoly.
- Gyere – mondja halkan.
Edit tátott szájjal néz ránk, majd hirtelen megint böffent egy hatalmasat. Judit kilép az ajtón és Erikára mereszti a szemeit.
- Kedves doktornő! – szólítja meg. – Szóljon már ennek a…
- Próbáljon meg pihenni, Judit – vág közbe szelíden Erika.

*

A doktornő szobája pont olyan, mint bármelyikünké. Azonban itt a polcon könyvek sorakoznak. Különböző pszichológiai, neurológiai témákkal foglalkozó művek, melyek normál esetben talán érdekelnének is, de mivel a vérnyomásom a csillagos égig felszökött, legszívesebben leborítanám az egészet. Pláne azért, mert Erika már tíz perce a fürdőszobájában van és egy árva szót sem ejtett arról, hogy esetleg megtudott valamit, vagy éppen ellenkezőleg.
Észreveszek valamit a könyvek között. Egyet, ami merőben eltér a többitől. A „Gesztenyeárus lány”. Az első könyvem. Meglepetten veszem ki onnan. Imádtam megírni ezt a könyvet, mert egy szempillantás alatt azonosultam ezzel a karakterrel. Egy húsz éves, nyomorban élő lány a főhős, aki próbál visszailleszkedni a háború utáni társadalomba. Neki sikerült. Ráadásul egy gazdag, jóképű férfi segítségével, aki mindig hozzá járt gesztenyéért. Ilyen kis karácsonyi szerelmi történet, nem lett valami nagy siker, de Niki imádta és ez nekem sokat jelentett.
- Egy éjszaka alatt elolvastam – mondja Erika mögülem.
Egy kicsit megijedek és felé fordulok. Fekete, kötött pulóverben van és szintén fekete farmerban. A fehér orvosi köpenye az ágya melletti széken pihen. Most egy kicsit olyan érzésem támad, mintha nem a Szent Mihály Elmegyógyintézetben, hanem Erika lakásán volnánk.
- Tetszett is? – kérdezem.
- Nagyon – feleli őszinte mosollyal.
- Hogy-hogy elolvastad?
- Ülj le nyugodtan – mutat a bevetett ágyra.
Leülünk mind a ketten. Felém néz azzal a gyönyörű szemeivel, melyben az a végtelen szelídség csillog.
- Amikor megtudtam, hogy melléd rendeltek ki – kezdi. - Az első gondolatom az volt, hogy elolvasom valamelyik könyvedet. Sorban akartam haladni, ezért az elsőt rögtön beszereztem.
- Felkészültél rám? – kérdem.
- Nem, ez pusztán kíváncsiság volt a részemről. Kíváncsi voltam a lelkedre. Az író lelke ott van a sorok között. És előfordulhat, hogy mindegyik szereplő, valójában ő saját maga. Vagy éppenséggel ugyanazzal a problémával küzd, vagy éppen ugyanolyan konfliktust él át. Tudom, ez olyan…
- Szóval felkészültél rám – vágok közbe mosolyogva.
Erika egy picit zavarba jön, a távolba pillant, majd vissza rám.
- Igen – feleli.
- És mit láttál? – kérdem.
- Egy olyan lelket, aki nem érzi magát biztonságban. Akinek minden vágya a teljes nyugalom. És fél attól, hogy még akkor sem fog bízni senkiben és semmiben. Ez volt érezhető, minden egyes fejezetben.
Eltátom a számat. A vállamra teszi a kezét.
- De lehet, ezt csak én gondolom rólad – mondja a mosolygós Cukormáz Tündérke.
- Eltaláltad - ismerem be.
- Az írásaidban tudod csak ezt megélni. Igaz?
- Igaz. Máshol nem. Még ha lenne is okom rá, akkor se tudnám. Folyton történik valami velem. Sosem hagy nyugodni a sors. És itt van most ez is. Hogy az intézetben sétálgat egy őrült, aki valamiért bosszút akar állni rajtam.
Lefagy a mosolya. Egy kicsit megint a szoba túlsó felébe néz. Nem akarja már húzni az időt, így visszanéz rám.
- Van itt egy-két furcsaság – kezdi. – A folyosó kamerája semmit sem rögzített. Egyetlen fekete kabátos ember sincs a felvételeken. Rajta van egy doktornő, aki elkíséri azt a srácot, aki még rajtad kívül ott volt a szobában. Látni engem, amint elmegyek a reggelidért, aztán amikor visszamegyek hozzád.
Az ájulás szélén állok. A szívem mindjárt kiesik a helyéről.
- Tessék? – kérdem. – Végignéztétek rendesen?
- Igen – feleli halkan.
- Akkor most szerinted hallucináltam az egészet? Vagy már teljesen bekattantam?
- Van egy dolog, ami melletted szól.
- Micsoda?
- Bár nem látni, hogy ki üti le a kamerát, de azt igen, hogy te ez idő alatt végig alszol.
- De az nem látszik, hogy elmegy az illető, igaz?
- Valóban furcsa.
Próbálom valahogyan összerakni ezt.
- Szóval valaki ügyeskedik a felvételekkel? – teszem fel a kérdést.
- Nem tudom – feleli, majd felsóhajt. – Viszont van itt még valami.
- Ne kímélj.
- A névvel kapcsolatban – kezdi. – Utánajártam, és soha nem fordult meg egy ilyen nevű beteg sem. De még egyetlen ilyen nevű alkalmazott sem. Még a vezeték, illetve keresztnév sem stimmel. Semmi.
- Semmi? Sehol?
- De, az interneten találtam egy-két dolgot.
- Hallgatlak.
- Ez a Drachen Oxána egy legenda – kezdi. – Az, akire még Edit is utalt tegnap. Oxána a Székesfehérvári Boszorkányszövetség tagja volt. Az egyik teakészítő család gyermeke. Ez a lány aktívan űzte a szakmát, a szülei megtanították mindenre. Az olvastam, hogy saját receptje is volt, ami igen népszerűnek számított mind a polgárok és mind a hadsereg körében. Sosem tudták meg az összetevőket. És ez a szegény Oxána magával vitte a sírba. Tizennyolc éves volt, amikor katonák őt, a családját és az egész boszorkányszövetséget lemészárolták. Persze a helyi legenda szerint megmenekült.
Bevillan előttem az álom. A fekete rongyokba öltözött valaki, aki az égő házakat bámulja.
- Mikor történt ez? – kérdezem.
- Húsz évvel ezelőtt – feleli Erika. – Jártál akkor erre? Találkoztál valakivel? Akár csoportokkal?
- Sokakkal összefutottam, mielőtt Nikivel találkoztam volna.
- Egyiket se hívták Oxánának. Igaz?
- Igaz.
Hirtelen eszembe jut valami. Felkapom a fejem és próbálok a lehető legtisztábban visszaemlékezni.
- Volt egy lány – kezdem. – Ez húsz éve történt. Valamikor október végén. Még jóval Niki előtt.
Erika közelebb hajol.
- Mi történt? – kérdezi.
- Egy katona üldözött- folytatom. – Akkor még a róka se volt velem. Nem volt semmim és nem is tudtam, hogy miért küzdök. Valahol pont itt lehettem Székesfehérvár közelében. Szóval, menekültem a fekete egyenruhás katona elől az erdőben. Azt hittem, le tudom rázni, de aztán egyre csak ritkulni kezdtek a fák. Annyira féltem, hogy gondolkozni sem tudtam. Végül egy tisztáson kötöttem ki, ahol a férfi végül elém vágott. Rám szegezte a fegyverét. Üvöltözött. Tudtam, hogy itt a vég. Rám parancsolt, hogy dobjam el a puskámat. Megtettem. Sírni kezdtem. Nem hatotta meg. Amikor odalépett hozzám, lekevert egy nagyot a pisztolyával. Elterültem a földön. Azt mondta, hogy meg fog ölni. Rám célzott. Én anyára és apára gondoltam, hogy végre újra találkozom velük. Persze az összes reményem szertefoszlott. Nem hittem a túlvilágban. Ahogy abban sem, hogy túlélem ezt az egészet. Ekkor hallottam eldördülni a fegyvert. De nem katona pisztolya volt az. Láttam, amint a férfi holtan rogy össze. Egy darabig mozdulni sem mertem. Aztán végül erőt vettem magamon és felültem. Körbenéztem és akkor megláttam. A távolban egy lány állt egy távcsöves puskával a kezében. Olyasmi ruhát viselt, amilyen a szerzeteseknek van, de ez fekete volt. Ott állt egy ideig és engem figyelt.
- Nem láttad az arcát?
- Nem. Túl messze volt. De fekete haja volt. Jó hosszú. Dús.
- Utána mi történt?
- Felálltam és intettem neki. Próbáltam valahogy jelezni, hogy köszönöm. Köszönöm, hogy megmentette az életemet. Nem mertem kiáltani, nehogy egy másik katona meghallja. Oda is akartam menni a lányhoz.
- Nem mentél oda?
- Nem.
- Miért?
- Mert amint megindultam, ő megfordult és a fák felé szaladt.
- Szerinted ő lehetett Oxána?
- Nem tudom. Nem hiszem. Talán ő. Nem vagyok benne biztos.
- Mondjuk, nem igazán állna össze a kép. Aki megmentett, miért akarna most bosszút állni rajtad? Itt valaki más lehet a dolog mögött.
Újra és újra visszagondolok a lányra. Próbálom előhozni az arcát. Ám nem megy. Túl messze van mindig. De van egy olyan érzésem, hogy nemsokára látni fogom. Kezdek egyre biztosabb lenni abban, hogy ő volt Oxána. Azonban ott vannak a kérdőjelek. Miért lenne ő az? Találkozhattunk később is?
- Egy biztos – mondom. – Valaki itt sétálgat az épületben, akár egy szellem és pokolian dühös rám. Valaki, akit ismernem kéne, de fogalmam sincs, ki lehet. Nem értem ezt az egészet.
- Kiderítjük – súgja Erika.
Mélyen a szemébe nézek. Bízik bennem. Most már tisztán látom.

*

Az udvaron állok az intézet barna kabátjában. A szőrmés kapucnija először a sötét alakot jutatta eszembe. Próbálok a rejtély megoldására koncentrálni, de többször is megakad a szemem egy-egy arcon. Körülbelül harmincan lehetünk a magas fallal körbevett, tágas területen. Az ablakból látott kert felé lépkedek és magukba zuhant, megtört tekintetű embereket látok. Egy nő, akinek a feje remeg és valamit sugdolózik magában. Mintha egy földi pokol elől menekülne. Aztán egy férfi, akinek az arca tele van tetoválásokkal, sírni kezd és összerogy a sűrű hóban. Éppen felsegíteném, amikor egy őr ott terem és finoman talpra állítja.
Egyre hidegebb van. Visszafordulok a kapu felé. Lenne most lehetőségem beszélni Nikivel a földszinti könyvtárban. Már a nevét kimondani is megnyugtató számomra. Ám nem merem felhívni. Félek, hogy legyengülnék most. Sőt, biztos egy épkézláb mondatot sem tudnék kiejteni, annyira sírnék.
Miközben éppen lebeszélem magam, már úton is vagyok a kapu felé és néhány perc múlva már a könyvtárban ülök egy laptoppal szemben. Kicseng. Ha nem veszi fel, szerintem azonnal meghalok.
Végül Niki aggodalmas arcát pillantom meg, amint a kanapéján ülve előrehajol. A már negyvenhat éves, egykori katona, aki a nővérem lett a háború idején, alig változott valamit. Fiatalos, gyönyörű és már világhírű énekesnőnek számít. Próbálom visszafogni a könnyeimet. Nem megy.
- Angéla – súgja. – Húgocskám.
- Szia, nővérkém – mondom elcsukló hangon.
- Mi történt?
- Semmi. Csak szerettelek volna látni és hallani a hangodat.
Látom, hogy lemászik a kanapéról és szőnyegre ülve közelebb húzza laptopját az asztalon.
- Hogy bírod? – kérdi aggódva. – Bemenjek ma hozzád?
- De jó lenne – súgom.
- Akkor indulok.
- Ne. Ne gyere. Még ne.
- Valami történt. Látom a szemedben.
- Semmi sem történt. Csak nehéz. Nehéz itt minden.
Felsóhajt. Egy darabig csak figyel engem, közben néha megtörli a szemét, ami a könnyektől csillog.
- A legjobb orvos kezel téged – mondja. – Ezzel nyugtatom magam. Persze, hiába. Egyfolytában az jár a fejemben, hogy régen meg tudtalak védeni, de most meg van kötve a kezem. Nem tehetek semmit és nem lehetek ott veled.
- Nem kell félteni – hazudom neki. – Tudok vigyázni magamra.
- Szeretnék bemenni hozzád – mondja.
- Majd jöhetsz. De most ne. Szoknom kell a helyzetet.
A már megszelídült kígyó szemeivel szinte fürkészi az agyamat.
- Valamit nem árulsz el – mondja.
- Karácsonykor gyere – próbálok terelni. – Még két hét. Itt lehetsz déltől este nyolcig.
- Rendben. De ígérd meg, hogy minden nap felhívsz.
- Nem biztos, hogy fel tudlak hívni minden nap. Nem lehet olyan gyakran szerintem.
- Akkor bemegyek és beverem az igazgató képét.
Hát, igen, ő még mindig az a Niki. Hiába lett ismét az Éneklő Kismadárka, továbbra is katona maradt.
- Szeretlek, nővérkém – mondom a sírás ellen hadakozva.
- Én is szeretlek, hugicám – súgja. – Te mentettél meg engem. Te rántottál vissza a szakadék széléről. És te vagy az én mindenem. Az volt az életem értelme, hogy megvédjelek. És ez most sem változott.
- Jó lenne ott lenni veled.
- Egyet ígérj meg nekem, jó?
- Jó. Mit?
- Ha bármi van, elmondod nekem.
Még csak az kéne, hogy Niki megtudja az egész ügyet ezzel a sötét alakkal. Idejönne és szétszedné az épületet.
- Oké – súgom.
- Ígérd meg – mondja elcsukló hangon. – Ígérd meg, katona.
- Ígérem.

*

Belépek a mosdóba és megállok a tükör előtt. Engedek egy kis meleg vizet, jól átmosom az arcom. Eszembe jut egy kis emlékfoszlány, amikor húsz évvel ezelőtt Niki a sáros arcomat törölgeti le finoman egy ronggyal, miközben látom rajta, hogy hálát ad a sorsnak, hogy életben maradtam. Akkor gyógyult meg a lelke. Én pedig onnantól már nem voltam egyedül. Onnantól ő már a nővérem volt, aki vigyázott rám. El kellett volna most mondanom, mi történik velem.
Amikor belenézek a tükörbe, az egyik ajtó kivágódik mögöttem. A fekete kabátos alak lép elő onnan. Azonnal megfordulok, mire ő előkap valamit a zsebéből. Ezúttal nem a kés az, hanem egy altatópisztoly. Pont olyan, mint amilyen az őröknek is van. A nyakamba fúródik a lövedék, rögvest odakapok, de már kezd forogni velem a világ. Úgy érzem, mintha az egész épületet földrengés sújtaná, szédelgek, a falak szinte táncolnak körülöttem. Az alak pedig némán, mozdulatlanul figyel engem.
Arccal a földre zuhanok. A hátamra fordulva látom, amint leguggol hozzám. A kesztyűs keze közeledik felém. Furcsa illatot érzek. Hasonlót, mint amilyet a teázókban éreztem, de nem tudom jobban beazonosítani. Lélegzem és lélegzem befelé. Ekkor megjelenik előttem egy látomás, vagy talán már az álom.
Éjszaka van. Egy tisztást látok valahol egy erdő közepén. A tábortűzben ropognak a fák. Egy fekete hajú lány lépdel el mellette, akinek az arcát homály fedi. Fekete csuhában van. Megáll a füvön, háttal nekem. Elővesz egy gyufát a zsebéből és egy gyors kézmozdulattal meggyújtja. Egy darabig kitartja maga mellett, mintha várna valamire, vagy mormolna valami varázsigét hozzá. Végül leejti a földre és a fellobbanó kis láng egy kört rajzolt le körülötte. Aztán kisvártatva egy pentagrama jelenik meg annak belsejében. Ott áll a lány a pentagrama kellős közepén és hallom a gondolatait. Bosszút fog állni mindenkin. Ha kell a világon is. De főleg rajtam. Ahogy ezt kigondolja, benyúl a zsebébe és valami kis üvegcsét vesz elő, melynek leveszi tetejét. Körbehinti maga körül és a lángok elalszanak. Mozdulatlanul áll a tábortűz fényében.
Amikor kinyitom a szemem, látom, hogy mozog velem a világ. A neonfényű lámpák cikáznak. Az alak a lábamat fogva húz maga után a földön. Próbálok erőt venni magamon, de lassan kezdem elveszteni az eszméletem. Valahova visz engem. Hallom a gondolatait. Azt mondja az én emlékem az övé is.
Segítségért akarok kiáltani.
Aztán minden elsötétül.

folyt.köv.

2021.december 16-23.
Budapest

Nagyprónay János
ANGÉLA ÉS AZ ELVESZETT SIKOLYOK

2.rész
A sötét alak

Ha tetten akarjuk érni a valódi kitartást az elmegyógyintézet falai között, azt mindenképpen Erika bájos mosolyában kell keresnünk. Nem rendül meg egy pillanatra sem a belőle áradó őszinte kedvesség, még annak ellenére sem, hogy az egész csoportterápia igencsak siralmasra sikeredett.
Judit háttal ül nekünk karba tett kézzel és egy szót sem hajlandó szólni. Dávid lefelé nézve agyal valamin, miközben a szemei jobbra-balra járnak, mintha valami előtte lebegő könyvet olvasna, mely tele van rémisztő sorokkal. Gábor velem szemben az orrát piszkálja, miközben úgy mosolyog, akár egy autóversenyző, aki mindjárt elsőként ér a célba. Aztán ott van Edit, aki előre-hátra dülöngél, és valamit halkan ismételget magában. Én pedig, miközben a rókát simogatom, Erika lankadatlan mosolyán csodálkozom. Ez a vékony, törékeny nő egy tökéletes ihletanyag lehetne egy mesekönyv megírására. Az biztos, hogy amint kijutok innen, azonnal nekiállok dolgozni. Már szinte látom magam előtt: Cukormáz Tündérke és az Örök Mosoly Teaháza. Lehet, el is érek vele egy újabb nemzetközi sikert.
- Nos - szólal meg a doktornő a megnyugtató hangján. - Bárki bármit mondhat. Akár elég egy szó is, ami elindíthat egy tartalmas beszélgetést. Vagy akár emlékeket, jövőbeli célokat. Akármit.
Edit abbahagyja a dülöngélést.
- Hiányoznak a misék – mondja.
- De hisz minden vasárnap részt veszel rajta a laptopodon keresztül – mondja Erika.
- Az nem ugyanaz. Ott akarok lenni. Ezért büntetést fogok kapni. Isten nem fog megvédeni a sátántól. Hagyni fogja, hogy az rajtam keresztül gyilkosságokat kövessen el. És már érzem is a közeledtét.
- Úgy gondolod, hogy Isten nem védene meg?
- Úgy.
Gábor halkan felnevet. Edit bosszúsan fordul felé.
- Mit nevetsz? - csattan fel a lány. – Olyan vicces ez neked?
- Igen - vágja rá a srác.
- Majd akkor nem lesz vicces, ha eljön érted! Mert eljön érted! Majd a pokolban nem fogsz így nevetni!
- Ha oda is kerülök, mindig te jutsz majd eszembe és az már elég, hogy szakadjak a röhögéstől.
Erika előrehajol.
- Gábor! – szól a srácra. – Nem sértegetünk senkit. Ez alapszabály.
- Bocsi, doktornő – mondja az és kacsint egyet neki.
Judit felsóhajt.
- Már csak fél óra – mondja hangosan. – Fél óra és véget ér ez a rémálom.
Edit annyira fortyog a dühtől, hogy szerintem szó szerint fel fog forrni mindjárt. Hevesen megrázza a fejét, aztán körbenéz rajtunk, majd a még mindig higgadt, ám hervadó mosolyú Erikához fordul.
- Ez itt a sötétség területe - jelenti ki ingerülten. – Mindenki tudja. Az egész környéket átjárja a sátán hangja.
- Mire gondolsz? – kérdi Erika.
- Tudja jól. A boszorkányokról beszélek. A mágusokról, akik itt éltek az erdőben. És a szellemük még mindig itt van.
Erika felsóhajt.
- Ők voltak a Székesfehérvári Boszorkányszövetség tagjai - kezdi a halk, kellemes hangján. – Amikor ideköltöztem, olvastam róluk én is. Természetgyógyászok voltak, akik különböző teákat, krémeket, valamint egészséges ételeket készítettek a város lakóinak. A háború idején pedig humanitárius munkákat is végeztek. Többek között még a városban létrejött katonai helyőrség állományát is kiszolgálták. A fekete egyenruhások gyakran jártak hozzájuk orvosságért, valamint a bőrápoló, vagy fertőtlenítő krémekért. A világégés borzalmai ellenére, úgy tűnt, van egy város, ahol mindenki a békére, a szeretetre és a kitartásra törekszik. És a boszorkányszövetség tagjai ezt az ügyet szorgalmazták. Végül a hadsereg egy nap egy új parancsnokot nevezett ki a helyőrség élére, aki elrendelte az elpusztításukat.
- Egy azonban túlélte – teszi hozzá Edit. - Egy gyermek. És az egy nap bosszút fog állni.
- Létezik ilyen legenda, igen. De én úgy tudom, hogy sajnos nem voltak túlélők.
Gábor vigyorogva pillant Edit felé.
- Tudod, Edit, én már találkoztam is vele – kezdi. – Láttam az udvaron, ahogy leszáll a seprűjével. Mondtam is neki, hogy van itt egy csaj, akit igazán elvihetne már, mert mindenkinek az agyára megy.
A lány valami elképesztően sátáni gyűlölettel fordul a sráchoz. Ilyen tekintetet még Maján sem láttam egykoron.
- Lehet, meg sem éred – mondja sejtelmesen. - Lehet, mire elvinne engem, addigra megölöd magad, nem? Hányszor is próbáltad?
Gábor megvonja a vállát.
- Egy ideje nem számolom – feleli.
- Ebből elég! – szól rájuk Erika.
A doktornőnek bár szinte szikrákat szórnak a szürke szemei, hamar visszaállítja magát a nyugalmi helyzetbe. Ám most mosoly nélkül. Én aggodalmasan pillantok Dávid felé, aki reszketni kezd.
- Jól vagy, Dávid? – kérdem tőle.
Az lövell felém egy pillantást, utána pedig, mint aki kizökkent valami imádkozásból, ismét lefelé néz és a szemei egyre hevesebben mozognak ide-oda. Segélykérően fordulok vissza a doktornőhöz.
- Szerintem nagyon nincs jól – mondom.
Még mielőtt Erika felállna a székéből, én megelőzöm és odalépek a férfihoz. A zsebembe teszem a rókát, majd leguggolok hozzá és belenézek a barna szemeibe. Meg akarom érinteni az arcát, hogy valamelyest visszatérítsem a valódi világba, de jobbnak látom, ha nem kísérletezek ilyesmivel.
- Dávid - súgom. – Mire gondolsz?
- Kérlek – súgja vissza. – Újra kell gondolnom valamit. Vissza kell térítenem magam. Vissza kell vonnom valamit, vagy iszonyatos nagy baj lesz. Kérlek, Angéla, ne zavarj meg. Kérlek.
- Ne gondolj vissza semmire.
- Vissza kell vonnom, amit gondoltam, vagy… Vagy ők…
- Kik?
- A családom. Meghalnak.
- Miért halnának meg?
- Mert jött egy gondolat.
- Milyen gondolat? Mond el, kérlek. Hátha tudok segíteni.
A szemei felém irányulnak. Megdöbbenek. Még sosem láttam senkit, akit ennyire nyomasztott volna valami.
- Egy karácsonyi ajándék – mondja. – Tudom, mit akarok venni. De ha megveszem, akkor meghalnak. Kigondoltam egy újat helyette. Arra is jött a gondolat. Azonnal. Egyre erősebben. És még erősebb lett a gondolat ereje. Egyre erősebb és én kimondtam azt, amit nem akarok.
- Kimondtad? Vagy csak gondoltad?
- Gondoltam.
- Mit?
- Hogy „jó, akkor történjen meg bármivel”. Pedig nem akartam ezt gondolni. De magától jött. És most vissza kell vonnom. Újra és újra, amíg nem szűnik meg. Amíg nem kapok jelet, hogy vissza lett vonva.
Könnyezni kezd.
- Én nem akartam ezt gondolni – mondja remegő hangon.
- Nem lehet, hogy a pillanat hevében mondtad? Mert erős impulzus ért?
- Nem hiszem.
Erika felé pillantok, aki büszkén, szinte meghatódva figyel kettőnket. Visszafordulok Dávidhoz.
- Velem is történt már ilyen – súgom neki.
- Tényleg? – kérdezi és felcsillannak a szemei.
- Ilyen mindenkivel megesik. Például velem is, még tavaly, amikor a szerelmemmel veszekedtünk. Kiabált velem, hogy kidobja az egyik könyvet, amit vettem. Nyomasztó, depressziós versek vannak benne. És hát valóban átragadt rám belőlük a rosszkedv. Szóval, ő kiabált velem, én pedig végül hozzávágtam a könyvet és mondtam, hogy „tessék, akkor dobd ki”. Aztán hozzátettem, hogy „tudod, mit, dobd ki az összes könyvemet”. Ideges voltam. Feszült. És ilyenkor mond mindenfélét az ember, amit később megbán. Néha ennél súlyosabbakat is, mint én akkor. Ez a lényeg, Dávid. A gondolataink néha ellentmondanak az érzéseinkkel. Gyakran olyanok, mintha nem is mieink volnának, hanem az agyunk védelmi mechanizmusai. Vagy, nem is tudom.
Úgy tűnik, mintha Dávid egy kis időre megnyugodna, de végül nem szól semmit és inkább folytatja tovább a belső harcát. Szomorú leszek, amiért nem tudtam neki segíteni, ezért felállok, a székemhez sétálok és leülök. A többiek mind engem figyelnek. Nem érdekel. Lehajtom a fejem, előveszem a zsebemből a rókát és simogatom tovább. Teljesen feleslegesnek érzem magam.
- Angéla – szólít halkan Erika.
Felnézek rá. Büszkén mosolyog rám.
- Ez nagyon szép volt tőled - súgja.
A férfihoz fordul, és éppen mondana valamit, hogy megnyugtassa, amikor Judit átdob valamit a válla felett. Fémes hang. Lenézek a földre és egy pénzérmét látok a lábaim előtt heverni. Judit kacag egyet.
- Remek műsor volt, rókás lány - mondja. – Megérdemled.
Szörnyen dühös leszek. Felpattanok, mire Erika valami eszméletlen gyorsasággal mellettem terem és visszafog. Judit meg se fordul, látszólag egyáltalán nem ijed meg, pedig jobban tenné.
- Ideges vagy, rókás lány? – hergel a kérdésével.
Erika odalép hozzá.
- Judit - kezdi higgadtan. - Talán elfelejtette, hogy ön is, akár többiek itt, problémákkal küzd. Az ilyesfajta viselkedéssel pedig nemhogy nem segít másokon, de saját magában is jelentős károkat okoz.
- Én remekül szórakozok - vágja rá az. – Különben sem vagyok beteg, csak kimerültem, ennyi.
- Mindketten jól tudjuk, hogy ez nem igaz.
- Azt gondol, amit akar, doktornő. Én jövő ilyenkor már régen otthon leszek a birtokomon és a nappali melegében borozgatok egy jó könyv társaságában. Eközben ezek a szerencsétlenek még mindig itt fognak szenvedni az elmebajukkal, maga pedig továbbra sem ér el náluk semmit sem.
Edit a nő felé fordítja a gyilkos fénnyel csillogó fekete szemeit.
- Vagy a pokolban fogsz sikoltozni – veti oda neki. – Ott leszel a barátaiddal, míg a Végítélet el nem kárhoztat örökre!
- A kis inkvizítor lány szedi rendesen a gyógyszereit? – teszi a fel a kérdést Judit a doktornőnek címezve.
- Kedves Judit – kezdi Erika a kirobbanás előtti nyugalommal. - Meséljen inkább arról, hogy…
- Mi lenne, ha vége szakadna ennek az egésznek? - vág közbe nő. – Ennek a „csoportterápiának” nevezett haszontalan időpocsékolásnak. Be kéne látnia, hogy ennek a behaviorista pszichológiai módszertannak semmi eredménye nem lesz. Itt mindenki menthetetlen. Akárcsak a maga veszélyes optimizmusa. Az inkvizítor lány, ha valaha ki is kerül innen, az első dolga az lesz, hogy a legközelebbi templomba beszalad, és a fejére önti a szenteltvizet. A még mindig az orrát piszkáló Gábor nyilván ismét öngyilkos akar majd lenni. A kényszerbeteg Dávid pedig már lassan az utcára sem fog kimenni a kényszercselekvései nélkül. A rókás lány pedig csak merülni és merülni, süllyedni és csak süllyedni fog a saját lelki poklába.
Szóhoz se jutok. Nincs az a káromkodás, ami eléggé súlyos volna, hogy helyre tegye ezt a nárcisztikus nőt. Erika továbbra is higgadt. Szépen nyugodtan leültet engem, lövell a többiek felé egy megnyugtató pillantást, majd szépen lassan Judit felé lépdel. Megkerüli a széket és karba tett kézzel lenéz a nőre.
- Nos, két dolog, kedves Judit – kezdi, miközben leguggol hozzá. - Az egyik, hogy nem vagyok behaviorista. Ezt most a negyvenegy éves Juditnak mondtam. A másik egy kérdés. Egy kérdés, amit a tizenkilenc éves Juditnak teszek fel. Annak a lánynak, aki a szülei elvesztése után egy kolónia lakója lett. A balsors pedig úgy hozta, hogy ezen a katonák által ellenőrzött településen a lehető legagresszívebb emberekkel kellett együtt élnie. Nem volt elég a fájdalma. Nem volt elég a borzalmas gyász, ami megőrjítette. De ott kellett élnie egy légtérben azokkal az emberekkel. Az emeletes ágyak, igaz? Telis tele volt emeletes ágyakkal, este pedig gyakran arra riadt fel, hogy a lakók egymást bántalmazzák, vagy üvöltöznek. Két évig élt közöttük. Volt, hogy ezt a Juditot minden nap elverték. Ok nélkül. Még most is látja őket, ugye? Az álmaiban. Újra és újra átéli azokat a börtönviszonyokat. Nem volt semmilyen tulajdona. Semmilyen. Minden elvettek magától. A fényképeit felgyújtották. Minden emléke odalett.
- Fejezze ezt be! – üvölti Judit.
- Mit szólna most az a lány? Ez a kérdésem. Az a kedves, empatikus lány, aki örömkönnyek között szabadult ki onnan. Aki két év után egy olyan közegbe került, ahol az elit tagjai felkarolták őt. Mit szólna most, ha látná önt így beszélni a többiekkel? Mit tenne az a lány, Judit?
- Elég legyen!
- Én tudom. És ön is tudja, Judit. Ön is. Az a valódi önmaga. Engedje felszabadulni. Mert az a lány most, ha nem is egy tucatnyival, de egy őt bántó emberrel újra össze lett zárva. Tudja ki az? Ön az. Az a személyiség, akit védekezésül épített fel azért, mert nem akar többé kiszolgáltatott lenni.
Judit erre megfordul a székkel és a szobája felé veszi az irányt. Azon kapom magam, hogy sajnálattal nézek utána annak ellenére, hogy mennyire gonosz volt az előbb. Az ajtaja becsapódik, Erika pedig szinte megsemmisülve néz utána. Utána felénk fordul. Végigpillant az arcokon. Dávid hirtelen kiegyenesedik és sóhajtva dől hátra a székben. Behunyja a szemeit, látszik rajta, hogy megkönnyebbült.
- Sikerült visszavonni – súgja.

*

Az ebédet szerintem mesterszakácsok készítik. Az íróasztalomra teszem a tálcát és egy darabig csak az illatokba menekülök. Sárgaborsó krémleves, mellette egy kis tányéron pirított kenyérkockák, a második fogás főtt marhahús főtt krumplival és zöldségekkel. Narancslé. Desszertnek pedig áfonyás kukoricamálét kaptunk. Ez utóbbiról persze mindig a háború jut eszembe, amikor bujkáltam a katonák elől.
A laptopomat használhatom, de éjszakánként le kell majd adnom Erikának. Állítólag ez az egyetlen épület a Szent Mihály Elmegyógyintézetben, ahol ilyesfajta szabadság van. A többiben még a folyosóra se mehetnek ki kíséret nélkül. Mondjuk azokon a részlegeken meg is értem. Itt szerencsére ebéd után este nyolc óráig kimehetünk a folyosóra, ami csak a miénk, tekintve, hogy ennek az emeletnek ez a szárnya a 37-es kórteremé kizárólagosan. Ha jobban belegondolok, akár egy wellness hétvégének is felfoghatom a hivatalosan hat hónapra szóló időt. Ízlelgetem ezt a két szót. Hat hónap.
Te jó ég. Hisz alig pár órája vagyok itt, és máris úgy érzem, mintha hetek teltek volna el. Ezt nem fogom kibírni. Nikire gondolok. Arra, hogy felhívhatom, amikor csak akarom. Ettől a gondolattól visszajön az étvágyam. Mire befejezem az ebédet, már hívni is akarom őt laptopon, de aztán eszembe jut, hogy minden bizonnyal olyan sírás jönne rám, amit nem tudnék abbahagyni a nyugtatóig.
Míg Erika elsiet a földszintre, hogy egy rövid időre az adminisztratív teendőivel foglalkozzon, a folyosóval barátkozom egy kicsit. A kórterem ajtajától jobbra két őr ül a folyosó végén üzemelő őrhelyen. Mindketten a monitorokat bámulják, miközben néha egy laptopra pillantgatnak. A folyosó másik felében három szoba nyílik oldalt és utána véget is ér az egész. Az ablakokon az udvarokat látom, amelyek még üresek – állítólag délután háromkor mehetünk ki két egész órára. Innen láthatnám is a betegeket, akiket állítólag nem szabadna. A mi udvarunkról frissen takarították el a havat, és ahogy látom, csak nekünk nyílik egy kis út a kerítésekkel körbezárt, kisebb parkra emlékeztető kertecskére. Három padot is látok, melyet ellepett a havazás. Nem tudom, hogy mennek itt a dolgok és mi ennek az elosztásnak a lényege, de szerintem igazságtalan.
Belépek az egyik pihenőszobába, ahol a masszírozó gépek sorakoznak. Elég drága termékeket látok, többségüket nem sok ember engedheti meg magának. Négy masszázs fotel sorakozik a fal mentén, valamint néhány talpmasszírozó gépet. Egy elválasztó fal mögött két futógép áll egymás mellett egy és szép kilátás nyílik a beléptető épületre, a parkolóra, valamint a távoli Székesfehérvárra.
Leülök a legtávolabbi masszázs székbe, közelebb húzom magamhoz az egyik talpmasszírozó gépet, leveszem a cipőmet, a zoknimat. Belehelyezem a lábfejeimet a gépbe és bekapcsolom. Hirtelen olyan érzésem támad, mintha egy szakképzett masszőr bújt volna el a kicsiny szerkezetbe. A felborzolt idegeim megnyugszanak egy szempillantás alatt és hátradőlök a székben. A karfán közepesre kapcsolom azt a hátamat is gépkarok kezdik masszírozni. Csak ülök egy darabig, simogatom a rókát, aztán lassan behunyom a szemem és próbálok valami szépre gondolni.
Elalszom.

*

Álmomban egy sötét alakot látok, aki háttal áll nekem és egy fekete rongyot tekert maga köré. A hajnali szállingózó hóesésben az égő házakat figyeli. Nem fordul meg, nem mond semmit, de tudja, hogy ott állok mögötte. Hallom a gondolatait. Nem formálódnak érthető szavakká, mégis mindent értek. Mintha a lélek nyelvén szólna hozzám. Fájdalomról panaszkodik, mélységes fájdalomról. Elvesztette a szeretteit, a testvérét és a kutyáját is. A szeme láttára végeztek velük. Kíváncsi, mit szólok hozzá, ám nem hagy válaszolni, folytatja. A barátairól beszél. Hiányoznak neki.
Hirtelen elsétál előlem, de nem néz rám. Figyelem, amint a sűrű fák közé lépked. Azt gondolja, hogy bosszút fog állni. Mindenkin. Meg fogjuk ismerni a fájdalmait. Amikor végül eltűnik, én visszafordulok az égő házak felé. A lángok pedig hirtelen felerősödnek és felém csapnak.
Felnyitom a szemem. Érzem, hogy a gép még mindig masszíroz. A faliórára nézek, melynek a digitális kijelzője szerint délután két óra múlt hét perccel. Legalább egy órát aludtam. Az ajtó felé pillantok. Be van csukva. A felette lévő kamerára irányulnak a szemeim. Egy vezetéken lóg és be van törve az üveglencséje. Lehet, már régóta ilyen, nem figyeltem meg, amikor bejöttem.
A rókára nézek. Retteg. Lekapcsolom a gépeket. Felkapom a zoknimat és a cipőmet. Egy darabig csendben fülelek. Nem tudom, mi ütött belém, de nem csak a róka érzi, hogy baj van, hanem én is. Utoljára akkor éreztem ennyire tisztán, hogy veszélyben az életem, amikor fekete egyenruhások közelségét gyanítottam. Vagy csak már megőrültem? Nem tudom, de jobb, ha visszamegyek a szobámba.
Amint az elválasztó fal végébe érek, egy hatalmas ütést érzek az arcomon. Elterülök földön. Egy darabig látok valami sziluettet felettem, aztán szépen lassan kitisztul a látásom, miközben a szívem egyre hevesebben lüktet. Ledöbbenek. A mai első álmomban megjelent alak áll ott előttem a hosszú fekete kabátjában, a fejére húzva a szőrmés kapucnit. Mozdulatlanul áll és az arcát most sem látom. Ez megint egy álom lehet? Nem. Ez most biztosan a valóság.
Balra gurulok és amilyen gyorsan csak tudok, felpattanok. Az alak ekkor nekem szalad és egy újabb ütést mér az arcomra. Aztán még egyet, amitől az elválasztó fal csempéje adja a másikat. Szédülök, védekezni sem tudok, pedig kőkemény katonai kiképzést is kaptam. Na, te írónő, kijöttél a gyakorlatból. Aztán az esélytelenek nyugalmával kivédek egy újabb ütést, rátaposok az alak bakancsára és beleütök a kapucnijába. Nem egy szellem, mert érzem, hogy eltalálom az arcát.
Ismét felé ütök, de kitér előle és két kézzel, egy remek fogással fal irányába lendít. Tenyérrel tompítok és elkerülöm, hogy a fejem beleütközzön. Hátrarúgok, eltalálom, mire az egyik székbe esik. Elkövetem azt a hibát, hogy üvöltve nekirohanok. Felém rúg, és hanyatt vágok a padlón.
Felém magaslik és előveszi azt a tárgyat a zsebéből. Kiugrik belőle az a hosszú penge, akárcsak a délelőtti álmomban. Ez nem hiszem el. Akkor az mégis valóság volt? Ekkor rám veti magát, én két kézzel tartom vissza a karját, miközben farkasszemet nézek a penge élével. Meg fog ölni. Erősebb nálam. Ugyanolyan vékony, mint én, de sokkal edzettebb. Legalább látnám az arcát, de nem látok semmit. Csak a penge élét, ami vészesen közelít felém. Nagy levegőt veszek, és minden erőmmel próbálom visszatolni, de hiába. Teszek egy kísérletet, hogy oldalra irányítsam, el az arcomtól. Nem megy, de az alakot egy kicsit kizökkentem, nem tud odafigyelni az egyensúlyára. Gyorsan, Angéla! Tudod, mit tanított Niki! Oldalba rúgom, mire elterül mellettem.
Nem szaladok el rögtön, mert az a halálos ítéletem volna. Belerúgok még egyet. Aztán a következővel a kés is kirepül a kezéből. Úgy kap utána, mintha abban lenne az életereje. Még velem sem törődik, úgy kúszik utána. Ezt a pillanatot kihasználva, felpattanok és kiszaladok a szobából.
- Segítség! – üvöltöm az őröknek. – Segítsenek! Meg akar ölni!
Azok egymásra néznek, majd megkerülve a pultot, felém igyekeznek. Látom, hogy szaladnak felém, az egyik még az altatólövedékes pisztolyát is előkapja. Egyre lassul előttem a kép. Kezd homályossá válni a látásom. A padló egyre csak közelít és közelít. Nem érzem a fájdalmat, amikor elterülök. Nincs erőm. Olyan, mintha most ez nem is velem történne. El fogok ájulni, gondolom, aztán elsötétül előttem a világ. Egy darabig olyan, mintha zuhannék, majd végül az is megszűnik.

*

Amikor felnyitom a szemem, egy félhomályban találom magam. Fekszem. Lassan felülök. Nem tudom megmondani, hogy hol vagyok. Nem látok magam előtt semmit, csak halványan egy fehér ajtót. Jobbra fordulok. Kórházi ágyak. Senki sem fekszik rajtuk. De mégis. Az ablak felőliben fekszik valaki. Egy vörös hajú, fiatal srác az oldalára fordulva. Engem figyel, miközben úgy tűnik, mindjárt elalszik. Szerintem kaphatott valami erős nyugtatót.
- Szia – köszön erőtlenül.
- Szia – köszönök vissza. – Hol vagyok?
- Itt.
- Hol itt?
- A kórházi részlegen. Behoztak egy ideje.
Az ablakra pillantok felette és látom a kinti csillagos éjszakát. Vajon mennyi lehet az idő? Ekkor az ajtó nyikorogva kinyílik. Egy sötét alak lép be, aki határozottan megindul felém. Annyira megrémülök, hogy éppen sikítanék, de végül Erika alakja rajzolódik ki előttem. Látszólag nagyon aggódik.
- Angéla – súgja a síráshoz közel. – Jól vagy?
- Elfogták? – kérdem.
Meglepetten néz rám.
- Kicsodát? – kérdi.
- Azt, aki megtámadott – felelem.
Leül mellém az ágyra és döbbenten mered rám.
- Megtámadott valaki? – kérdi.
- Igen – vágom rá és kezdek dühös lenni. – De hát nem mondták neked?
- Azt mondták, üvöltöztél – feleli. – És végül elájultál.
- Senki nem látott senkit? Senki nem ment be abba a pihenőszobába?
- De igen.
- Rám támadt ott egy ember. Meg akart ölni. Meg is sérültem. Nem látszik az arcomon?
Erika teljesen értetlen.
- Látszanak a sérüléseid – feleli. – Csúnyán elestél, Angéla.
Zavarba jövök. Egy ideig egy szót sem tudok szólni. Nem értem ezt az egészet. De hisz, én tisztán láttam azt az alakot. Erika közelebb hajol hozzám és fürkészően néz a szemembe.
- Hogy nézett ki a támadód? – kérdezi.
- Kabátban volt – felelem. – Feketében. Olyanban, aminek szőrmés a kapucnija.
- Az arcát láttad?
- Nem.
- Semmit?
- Semmit. De megtámadott. Kés is volt nála. És szerintem ő tette tönkre a kamerát is, hogy ne látszódjon a felvételeken.
Látom, hogy Erikát sokkolja, amit mondok. Hátrapillant a sötétben álló ajtó felé, aztán vissza rám. Eszembe jut a róka. Gyorsan körbenézek, mire meglátom az ágy melletti szekrényen. Az ölembe veszem. Retteg. Úgy néz rám, mint azt akarja sugallni, hogy azonnal meneküljek ki a kórteremből.
Felnézek Erikára.
- Nem hiszel nekem? – kérdem.
Mélyen a szemembe néz. Utána megérinti a vállamat.
- De igen – súgja. – Itt maradok melletted éjszakára. Már úgyis megkértem az egyik kollegámat, hogy vigyázzon a többiekre.
Azon kapom magam, hogy nem szégyellem a félelmeimet. Nem mondom azt a doktornőnek, hogy „tudok én vigyázni magamra, mert voltam katona is”. Rettegek. Ezt ő is észreveszi, mire gyengéden magához ölel. Olyan az ölelése, mint a nővéremnek. Ugyanazt érzem, mint amikor Niki húsz évvel ezelőtt megmentett az akkor még gonosz Majától. Nem tudok sírni, csak menekülök az ölelésébe.
- Nyugodj meg, Angéla – súgja a fülembe. - Ne félj, itt leszek melletted. Amúgy sem alszom valami jól.
- Köszönöm – mondom. – Köszönöm.
- Ne köszönd. Ez természetes.
Finoman hátradönt, én pedig elfekszem. Betakar engem és ügyel arra, hogy a róka is a takaró alá kerüljön. Olyan Erika mosolya, mint anyának. Ugyanaz a szelíd tekintet. Vékony, törékeny nő, akiben hatalmas erő és szeretet uralkodik. Egy igazi önfeláldozó őrangyal. Cukormáz Tündérke.
- Mosolyogsz – súgja.
- Igen – bólintok. – Eszembe jutott valami.
- Valami vicces?
- Igen, de majd később mondom el.
- Jól van. Ne felejtsd majd el.
- Nem fogom.
Behunyom a szemem. Úgy érzem, biztonságban vagyok. Ugyanazt érzem, mint amikor megtaláltam a rókát abban a romos plázában. Az a leírhatatlan érzés. Egy beidegződött félelem pusztult el akkor bennem. Nem voltam többé védtelen és az életet már nem egy végéhez közeledő pokolnak láttam. Kaptam egy kincset, ahogy talán most is. Hallom, amint Cukormáz Tündérke odahúz egy széket és leül rá. Csendben figyel. Őrködik felettem.
De iszonyú rémálom köszönt rám. Most egy lángoló várost látok egy ködös, reggeli szürke fényben. És ott van az alak a fekete rongyban. Felém jön. Nem látom az arcát, de érzem, hogy könnyezik. Fájdalom és düh gyötri. A lelkét is eladná egy tenyérnyi reménysugárért. Most sem hallom a szavait, de tudom, miket mond. Nem tudom szavakká formálni továbbra sem. Bosszúra esküszik. Akár az egész világ ellen. Mindent fel akar égetni. És fel is fogja. Amikor megáll tőlem néhány lépésre, már a fekete kabátos őrültet látom magam előtt a késsel. Ekkor tudatosodik bennem, hogy engem gyűlöl a legjobban. Sugallja is felém szavak nélkül. Meg fog ölni. Ez az egyetlen célja és kerüljön, amibe kerül, addig nem fog leállni, amíg bosszút nem áll rajtam.
Mit vétettem én?
Nincs válasz. Még nincs.

folyt.köv.

2021.december 10-14.
Budapest

 

 

 

Nagyprónay János
ANGÉLA ÉS AZ ELVESZETT SIKOLYOK

1.rész
A 37-es kórterem

(2057 decembere van)

Az ablakon át figyelem a hajnali fényekben lidércnyomásként magasló intézet épületeit. Három többemeletes szörny, melyet a felső szinteken üvegfolyosók kötnek össze, a mesterséges tó mellett pedig a fegyveres őrszolgálat lakhelye áll. Íme, az újjáépített Szent Mihály Elmegyógyintézet.
Még a civil ruhámat hordom és egy kellemesen mély hangú férfi gépel előttem a kis szobában. Az adataimat veszi fel. Az új beteg adatait. Nézem a fiatal arcát, az őszülő haját és szakállát, a fehér köpenyét – azon is a fényképes kártyáját, melyen a Dr. Rátóti Péter név szerepel.
- Itt sokkal jobb sora lesz, mint a fővárosi intézetben – mondja, miközben gépel. – Tudom, távol van az otthonától, de…
- Nem baj – vágok közbe. – Minél távolabb, annál jobb.
A kék szemeivel felém pillant és abbahagyja a pötyögést. Hihetetlenül megnyugtató a tekintete. Az egész férfi önmagában felér egy kedélynövelővel, mégsem tudok felszabadulni. Az épületekre gondolok és arra, hogy nemsokára megkezdődik a pokoljárásom, melyben a lélekbúvárok fognak az agyamban kotorászni. Próbálok a doktor arcába menekülni, ám végül ismét kinézek az ablakon.
- Angéla – mondja halkan. – Nem kell aggódnia. A legjobb orvos fogja önt kezelni.
- Itt vannak a veszélyes bűnözők is, ugye? – kérdem, miközben a kinti világgal próbálok barátkozni.
- Valóban. Azonban ők egy másik épületben vannak. Innen nézve a harmadikban, ami a tóhoz közelebb van. A legszigorúbb ellenőrzés alatt állnak, úgyhogy nem kell aggódnia miattuk.
Az idevezető üvegfolyosóra pillantok. Még csak nem is a hóval takart szabadban kell bevonulnom arra a helyre, ahol szépen legyógyszereznek majd és egy szófogadó valamit kreálnak belőlem. Nikire gondolok, aki ide már nem jöhetett be velem. Talán még a parkolóban áll a kocsija mellett. Ha most kiszaladnék hozzá, talán el is vinne innen, ám hamar nyomunkba erednének.
- Hölgyem – szólít meg a doktor.
Felé fordítom a tekintetem, mire ő együttérzően előrébb hajol a székében.
- Minden a legnagyobb rendben lesz – mondja halkan. - Segíteni fogunk, hogy megtalálja a lelki békéjét és felszabaduljon.
- Mik maguk? – vetem oda. – Varázslók?

*

Néhány perc múlva már az intézeti fehér ruhát hordom. A tükörbe se merek nézni, ám végül mégis megteszem. Itt van Újszigeti Angéla, az intézet friss szállítmánya. Egy beesett arcú, karikás szemű elmebeteg, aki úgy néz ki az öltöző félhomályában, akár egy élőhalott szörny egy horrorfilmből.
Két szürke egyenruhát viselő őr kísér az üvegfolyosó fekete ajtajához, ahol megállunk egy percre. Végül az kinyílik és egy mosolygós nő jelenik meg előttem, aki az orvosok fehér köpenyét hordja. Dús, hosszú vörös haja van, csillogó szürke szemei, telt ajkai. Körülbelül egy-két évvel lehet csak idősebb tőlem. Az első gondolatom, hogy tisztára úgy néz ki, mint valami kozmetikai reklám arca.
- Üdvözlöm önt, kedves Angéla – köszön nyájasan, majd a kezét nyújtja felém. – Dr. Sólyom Erika vagyok, pszichiáter.
- Jó reggelt – fogom meg a kezét.
Hosszan, másodpercekig néz a szemembe. Kezd kissé kellemetlenné válni a helyzet, de ő csak mosolyog, mint aki az örömteli kiáltásomra vár, hogy „hurrá, itt vagyok”. Feszengek, aztán úgy engedem el a kezét, mintha az piszkos volna. A szeme se rezzen, továbbra is kedves.
- Tegeződjünk, Angéla? – kérdi.
- Felőlem - válaszolom és megvonom a vállam.
Elindulunk a folyosón. Erika nem törődve azzal, hogy ütésre készen állok, a hátamra teszi kezét.
- Ne szomorkodj, Angéla – kezdi. - Nem fogjuk korlátozni a szabadságodat. Az egyes épület mögött, akárcsak a többinél, egy tágas udvar található, kertekkel, padokkal. Innen nem látni, de gyönyörűen belepte a hó. A magas falaktól azonban nem láthatod majd a többi épület betegeit, de csak kizárólag a saját érdekedben.
- És ha én senkit se akarok látni? – teszem fel a kérdést flegmán.
- Az élelmet a szobádban szolgálják fel – folytatja bájos mosollyal, ügyet sem vetve a kérdésemre. – Természetesen, ha vegetáriánus, illetve vegán vagy, akkor a személyzet ezt figyelembe fogja venni. Emellett lesz lehetőséged könyvet rendelni az intézet könyvtárából, a szobádat bármikor elhagyhatod, de a részlegen kívül csak az én, vagy a kijelölt helyettesem engedélyével tartózkodhatsz.
- Hol a rókám?
- A róka? Ő most a szobádban vár téged a csomagod mellett. Én magam tettem őt az ágyadra.
- Mosolygott?
Értetlen, de kedves mosollyal pillant felém.
- Tessék? – kérdi.
- Semmi – felelem. – Úgyis csak velem kommunikál.
A folyosó végén az ajtó kinyílik előttünk egy tágas előtérbe lépünk be, ahol egy recepció áll, valamint büfé és üvegfallal elválasztott irodahelyiségek, ahol több orvost, illetve asszisztenst látok gépelni. A recepció melletti vakítóan fehér színű folyosó három lifthez vezet, melynek mentén több ajtót is látok. Az egyik éppen akkor nyílik ki, amikor félúton járunk a célhoz.
Ledöbbenek. Erika finoman, védelmezően tőle jobbra tol engem. Egy negyvenes éveiben járó férfit hoznak ki a szobából, akinek a kezeit és a lábait lebilincselték. Dús fekete haja hátrafésülve, mindkét alkarja tele van tetoválásokkal, a szemei feketék és sátáni mosollyal bámul rám. Két őr fogja karon még így is, hogy alig bír mozogni a béklyóitól, ám ő csak figyel engem.
- Szia, rókás lány - súgja. – Tudtam, hogy pont itt leszel.
Erika megáll és elém tartja a kezét. Közben le sem veszi a szemét erről az őrültről. Egy fiatal, csinos szőke hajú doktornő lép ki mögöttük és vet egy bocsánatkérő pillantást Erika felé. A férfit a lifthez viszik, miközben az próbál visszafordulni felém, de az őrök előretolják.
- Rókás lány – mondja ismét, majd hirtelen felüvölt: - Rókás lány! Itt a rókás lány! Eljött!
Akkor se engedik megfordulni, amikor már beszálltak a liftbe. Amikor az ajtó bezárul, a doktornőhöz fordulok.
- Szóval nem láthatom a többieket? - vonom kérdőre.
- Bocsáss meg – súgja a doktornő. – Ennek nem szabadott volna megtörténnie.
- Ki volt ez?
- Senki. Egy véletlen baleset, amit jelenteni fogok.
- Honnan tudta, hogy ki vagyok?
- Híres író vagy. Szobrot is állítottak neked. Mindenki tudja, hogy ki vagy.
- Remek.
- Nikoletta azt mondta, hogy reggeliztetek. Ennek ellenére szóljak a személyzetnek, hogy…
- Nem kell – vágok közbe. - Túl akarok lenni a beavatáson, a szertartáson, meg minden nyavalyán, ami elválaszt a rókától.
Erika a liftek felé pillant, majd vissza rám.
- Akkor indulhat az első fejezet – mondja és mosolyt erőltet az arcára.

*

A szürke falú szobában kérdésekkel bombáz, melyekre nem válaszolok. Kezdem szégyellni magam, amiért ilyen gonosz vagyok vele. Arra várok, hogy lehulljon a cukormáz a tekintetéről és végre megmutassa, ki is ő valójában. Hosszú csend telepszik ránk, de ő csak türelmesen vár a szelíd mosolyával. Előrehajolok és rákönyökölök a szürke asztalára. Farkasszemet próbálok nézni vele, ám zavarba jövök egy idő után és hátradőlök a székben. Megadóan kitárom a karjaimat.
- Mesélhetek vicceket, ha gondolod – ajánlom fel.
Erika bólint egyet, majd kinéz az ablakon a hajnali fénybe.
- Az épületet tizenhat évvel ezelőtt nyitották meg – kezdi már szomorú mosollyal. – Még javában tartott a háború és hiába voltak itt a drónok, ennek a helynek a léte egy hajszálon múlott. Az első betegek azonban nem törődtek ezzel a veszéllyel. Nem féltek. Nem azért, mert bátrak voltak, hanem mert jól tudták, hogy így is a pokol vár rájuk. A sajátjuk. Mellyel szembe kell majd nézniük. Mellyel éppen úgy fel kell venniük a harcot, mint korábban odakint a szörnyű valósággal.
- Most valami keleti bölcsesség jön? - gúnyolódok.
- Én is köztük voltam.
Ledöbbenek. Egy szót sem tudok szólni, annyira elszégyellem magam. Erika visszanéz rám. Látom rajta, hogy éppen leperegnek előtte a szörnyű emlékek. Olyanok, mint az enyémek.
- Ott voltam az elsők között - folytatja. - Ugyanilyen szkeptikus voltam, mint te. Nem hittem semmiben. Az élet értelmében sem. Aztán rájöttem valamire. Hogy a cél az, ami hiányzik az életemből. A cél, melyet el kell érnem. És onnantól mindent megtettem azért, hogy meggyógyuljak.
- Orvos akartál lenni? – kérdezem.
- A célom egyik része az volt.
- Van családod?
Egy darabig nem válaszol, csak csillognak szemei a szelíd mosolyától.
- Az még hátravan - feleli. – Most te jössz.
- Mit akarsz tudni? – kérdem.
- Meséld el, miért vagy itt.
- Azt te is jól tudod.
- Tégy úgy, mintha nem tudnám. Meséld el úgy, mintha a barátnőd volnék. Vagy akár egy idegennek, akit szimpatikusnak találsz.
A rókára gondolok. Minél előbb megteszem azt, amit ez a nő kér, annál előbb láthatom, és végre megnyugszom. Akármit is mondjon majd a tekintete, akárhogyan is csillogjanak a műanyag szemei, a tudat, hogy ismét vele vagyok, máris elrepítene innen az emlékek világába.
- A szerelmem meghalt – kezdem halkan és próbálom elkerülni a lelki poklot. – Elgázolták, miközben kereket cserélt az autópályán. A tettes megállt egy pillanatra, majd tovább hajtott. Azóta sem került elő.
Nagy levegőt veszek. Érzések nélkül kell előadnom, vagy különben belehalok a fájdalomba.
- Nem bírtam feldolgozni – mondom erőletett hidegséggel. – Álmatlanság, sírás reggeltől estig. Harag a gázoló iránt. Aztán egy reggel kimentem a Margitszigetre. Leültem egy padra és elővettem a pisztolyomat. Öngyilkos akartam lenni, de egy férfi látva ezt odasietett és megakadályozta. A pisztolyomat is a Dunába dobta. Mire alaposan elvertem őt. A bíróság végül elrendelte a pszichiátriai kezelésemet. A börtönt megúsztam, ezt azonban nem. Bár nincs túl sok különbség, ugye?
Erika feláll a székéből, megkerüli az asztalt és nekidőlve megáll velem szemben.
- Van különbség – feleli halk, megnyugtató hangon. - Itt végleg leszámolsz a démonaiddal, nem pedig alkut kötsz velük, hogy életben maradj. És én segítek neked felszabadulni, Angéla.
Felnézek rá.
- Sok sikert – súgom.

*

37-es kórterem. Ez az első felirat, amit észreveszek, amikor kiszállunk a liftből. A fehér ajtón, melyre ezt sötétszürke színnel felírták, valaki hirtelen dörömbölni kezd. Egy férfi kiáltásait hallom.
- Gyere mögém – mondja aggodalmasan.
Beállok mögé, mire a kártyáját lehúzva kinyitja az ajtót és fekete hajú, harmincas éveiben járó férfi kiront onnan eszeveszetten kiabálva. Le a kalappal Erika előtt, mert olyan harcművész mozdulattal csavarja hátra a karját az amúgy izmos betegnek, hogy az azonnal térdre kényszerül.
- Dávid! – kiáltja a doktornő. – Higgadj le! Nyugalom!
- Haza kell mennem legalább egy percre! – üvölti az kétségbeesetten.
- Kétszáz kilométerre laksz innen!
- Visszajövök estére!
Erika leguggol mellé, miközben nem enged a fogásból és csitítgatni kezdi. Én a lift felé pillantok. Inkább a börtön, gondolom. Vagy inkább szökésben leszek és valami semleges országban rejtőzök el. Ám inkább visszanézek rájuk. Erika enged fogáson, mire a férfi sírni kezd.
- Mi történt, Dávid? – kérdezi lágyan.
- Eszembe jutott megint – feleli az.
- Micsoda?
- Amikor otthon voltam. Porszívózás közben jöttek a gondolatok.
- A kis szőnyegnél?
- Igen.
- Meséld el újra.
- Nem akarom.
- Segítek. A kis szőnyeg három fekete színből áll, melyet vörös vonalak választanak el egymástól. Most te folytatod.
- Mind a hármat végig kellett porszívóznom úgy, hogy nem érek a vörös vonalba. Ellenkező esetben kezdhettem elölről.
- Ha mind a hármat sikerül, mit történik?
- Akkor a kislányom nem hal meg. Akkor a sors nem öli meg őt.
- És mi történt aznap?
- Haza kell mennem. Vigyél el, kérlek. A kislányomnak baja eshet. Meg fogja ölni a sors.
- Mi történt aznap, Dávid?
- A kereken harmincadik próbálkozás után meg tudtam tisztítani az első kettőt. Tiszta volt a fekete rész és nem értem a vöröshöz. Aztán a harmadiknál lemerült a porszívó. Felraktam töltőre. De akkor jöttek mentők és elvittek engem. Közben pedig a feleségemet és a kislányomat néztem.
- Aggódtál értük, hogy majd baj lesz, amiért nem hajtotta végre a kényszercselekvést, igaz?
- Szabina veszélyben van. Az apja vagyok, ő az én kincsem. Az egyetlen gyermekem. Az életem értelme. Nem akarom, hogy meghaljon.
- Tegnap kivel telefonáltál?
- Vele.
- Úgy bizony, Dávid. Vele. És nem történt semmi baja. Élt. Még csak nem is volt beteg, igaz?
- Igen. De ez bármikor megtörténhet.
- Lassan egy éve vagy itt. És nem történt semmi.
- Lehet pontosan egy év múlva fog megtörténni, hogy a sors így üzenjen.
- A sors minden gondolatodat végrehajtja?
- Képes rá.
- Valóban?
- Igen.
- Meséltél arról, hogy száztizenháromszor ismételgetted azt, hogy megnyered a lottót. Mert a „sors” azzal kecsegtetett, hogy akkor ötösöd lesz és tiéd a milliárdos főnyeremény. Így volt?
- Igen.
- Tökéletesen végrehajtottad a cselekedeted. Természetesen kényszerből, mert ha nem teszed meg, nemhogy nem nyersz a lottón, de még a kislányodat és a feleségedet is baj éri. Így volt, Dávid?
- Igen.
- Megnyerted a lottót?
- Nem.
- Hány számot találtál el?
- Egyet sem.
- Akkor ezek szerint, Dávid, az a bizonyos sors, nem más, mint egy szélhámos. Vagy éppenséggel tehetetlen. Igaz?
- Nem tudom. Nem tudom a választ.
Erika ekkor felegyenesedik, és Dáviddal szemben guggol le a szelíd mosolyával.
- Én tudom – súgja. – A válasz, hogy nincs ilyen sors, Dávid. Nincs ilyen. Ezek csak a te félelmeid, melyeket el akarsz kerülni. El kell hinned, hogy semmi rossz dolog nem történik, ha nem engeded, hogy félelmek irányítsák az életedet. A gondolatok, melyektől rettegsz, addig nem történnek meg, ameddig meg nem cselekszed azokat. De te nem akarnál ártani senkinek, igaz?
- Nem! Soha!
- Na, ez az, látod. Ezért nem lesz soha baj. Mert nem akarod.
Majára gondolok, akit hasonló félelmek kényszerítettek mindenre. El akarom mondani ennek a szép, izmos férfinak is, hogy építsen kertet a félelmeire, de nem akarom megzavarni a nyugalmát, melyek most a sóhajával kezdődnek el. Erika gyengéden átöleli őt. Olyan ez a nő, akár egy angyal.

*

Amikor belépünk a terembe, nem tudom eldönteni, hogy milyen érzésnek kéne felszabadulnia bennem. A körülbelül hetven, vagy nyolcvan négyzetméteres helyiségben bal és jobb oldalt három kis szoba áll egymás mellett, melyekből hiányzik a kilátás. Középen fekete a padló és szürke asztalok, székek állnak rajta, valamint egy vízautomata. Felül egy elnémított nagyképernyős tévét látok, melyben éppen egy természetfilm megy talán Alaszkáról. Azonnal úrrá lesz rajtam a bezártság érzése. Figyelem a fehér sávot, mely a szobák előtt fut körbe.
Dávidra pillantok, aki magában motyogva sétál be a szobájába. Utána a szemközti ajtó felé pillantok. Vajon arra mi lehet? A bal oldali szobák egyikéből egy igencsak feldúlt, negyvenes éveiben járó, csinos fekete hajú nő lép ki, aki szinte le akarja tépni magáról a fehér intézeti ruháját. Nem néz rám, szándékosan kerüli a tekintetem, csak a doktornőt figyeli, akire látszólag neheztel.
- Azt a Dávid nevű senkit haladéktalanul takarítsa el innen! – követeli, miközben szinte szikrákat szórnak a kék szemei. – Ha nem teszi meg ma estig, én azonnal panasszal fogok élni az igazgató irányába!
Erika úgy mosolyog rá, mint akinek csak bókoltak egy kedveset. Hihetetlen türelem van ebben a doktornőben.
- Kedves Judit – kezdi. – Ezt a kört már párszor lefutottuk az elmúlt hónapokban. Most sokkal fontosabb volna, ha…
- Ez az őrült kiabált velem! – vág közbe a nő. - Mi több, bejött a szobámba. Negyedórámba telt, mire fel tudtam mosni a lábnyomait!
- Engedelmével, Judit, bemutatnám az új lakónkat, Angélát.
A nő nem néz rám. Látom rajta a mélységes undort.
- Nem fogok ránézni – jelenti ki a nő. – Nem hagyom, hogy bemocskolja a tekintetem.
Közelebb lépek hozzá.
- Pedig még meg sem fejeltelek – vetem oda neki.
A nő megijed a fenyegető hangomtól, de büszkén mosolyogva kihúzza magát. Éppen bemutatnám az öklömnek, amikor Erika a vállamra teszi a kezét. Ekkor ez a Judit sértődött úrnőként hátat fordít nekünk.
Jobb oldalról egy rövid fekete hajú nő lép elő, aki látszólag fázhat, pedig kellemes meleg van. Hunyorogva néz rám, majd Juditra és a doktornőre. Körülbelül húsz éves lehet, vagy talán egy kicsivel több. A szemöldökei felfelé futnak, az ajkai pedig olyan vörösek, akár vámpírnak.
- Dávid alszik végre? – kérdezi.
- Dávid most pihen, Edit – súgja. – Hogy érzed magad?
A lány felém pillant.
- Szia, Angéla – köszön halkan.
- Szia, Edit – köszönök vissza és mosolyt erőltetek az arcomra, pedig azonnal menekülni akarok innen.
- Jól nézel ki. Szerinted ma megszáll engem a sátán?
Lefagy a mosolyom, mire Edit kezd pánikba esni és a doktornő felé fordul.
- Erika – mondja a síráshoz közel. – Megint azt mondja a hang, hogy megszáll engem és megöl valakit!
A doktornő lassan megindul felé, mire Judit karba teszi a kezét.
- Megint rohama lesz ennek a szerencsétlenségnek, doktornő – veti oda.
Edit odafordul hozzá.
- Téged senki sem kérdezett, te utolsó…
Erika magához öleli a lányt, mire az elhallgat. Úgy kapaszkodik a doktornőbe, mint aki szó szerint az ördög elől menekül.
- Nyugodj meg, Edit - súgja Erika. - Nem lesz semmi baj. Sosem jött el érted és most sem fog.
- De érzem! – kiált fel. – Érzem!
Judit bemegy a szobájába. Szerintem ezt az öntelt majmot ma biztosan el fogom verni. Erikát figyelem, ahogy elengedi a lányt és hihetetlen nagy szelídséggel néz annak könnyes szemeibe. A mutatóujjával letöröl egy könnycseppet.
- Tudod, hogy honnan és kitől jönnek ezek a hangok, igaz? – kérdi.
- Igen, tudom – feleli az és lehajtja a fejét.
Erika finoman, óvatosan visszaemeli Edit fejét.
- Tudod, hogy ellent kell állnod neki – súgja a doktornő. – Te egy erős és okos lány vagy.
- Nem vagyok az – mondja az.
- De igen, Edit. Az vagy.
- Egy elmebeteg vagyok.
- Nem! Olyan itt nincs. Egy sem. A felszabadulás kapujában álló ember vagy. Már nincs sok lépés. Nemsokára újra boldog leszel. Gondolj a szüleidre. Gondolj a barátaidra. Az álmaidra. Nemsokára tiéd lesz a világ.
- Nem hiszek benne.
- Az nem számít, mit hiszel. Boldog leszel és kész. Ez már el van döntve.
- Nem vagyok rá méltó.
- A te életedről van szó, Edit. Ki méltó rá a te életedben, ha nem te?
- Nem tudom.
- De tudod. Te vagy az, Edit. Te vagy az.
A balra mellettem álló szobában valaki lehúzza a vécét. Egy barna hajú, borostás arcú, vékony srác lép ki onnan, aki talán Edittel egyidős lehet. Amint meglát, elmosolyodik és a kezét nyújtva odalép hozzám.
- Szia, Gábor vagyok – mutatkozik be.
Kezet rázunk. Remélem alaposan megmosta.
- Szia, Angéla vagyok – mutatkozok be én is.
- Hallottam, hogy jössz, de én éppen a szobám kis vécéjében ücsörögtem. Neked is van. Meg egy zuhanyzód is. Kicsi szobák, de nagyszerűen funkcionálnak arra, hogy alaposan kipihend magad.
- Remek – bólintok erőltetett mosollyal. – Már kezdem is magam otthon érezni.
- Én fél éve vagyok itt. De hamarosan kikerülök innen.
Közelebb lép és úgy érzem, valami bizalmasat akar mondani.
- Maradjon köztük, amit most mondok – súgja. - De amint kijutok innen, randira hívom a doktornőt.
- Sok sikert – súgom. – Melyik az én szobám, Gábor?
- A jobb oldalon a középső. Bár nem a legjobb. Két oldalt melletted lesz Dávid és Edit. Mind a ketten üvöltenek álmukban. Én csak énekelgetni szoktam állítólag. Azt is halkan. És mindig valami romantikus dalocskát.
- Nagyszerű. Akkor én most megnézem a rókámat.

*

Ott fekszik az ágyamon. Azonnal felkapom és átölelem. Hosszú percekig így állok, mire végre meg merem nézni az arcát. Retteg. Leülök vele az ágyra, közben pedig le sem veszem róla a szemem.
- Mennyi mindenen mentünk keresztül mi ketten – súgom neki. - Sok mindent túléltünk. A katonákat. Az ellenállókat. Zelenákot. Maját, amikor annak még beteg volt a lelke.
Kinézek az előtérbe. Majd vissza az én drágámhoz.
- Úgy érzem, ez nem fog menni – súgom neki. – Ez nem fog menni. Itt szerintem… Itt szerintem végleg fel fogom adni.
Behunyom a szemem. Amikor kinyitom, a róka mosolyog.
- Szerinted, van esély? – kérdem tőle. – Szerinted, van esély arra, hogy idő előtt kijussak innen?
Még mindig mosolyog. Elmosolyodok én is, és átölelem őt. Felállok és körbenézek a szobában. Az ágyam elég széles, tudok majd forgolódni. Mellette egy szép barna éjjeliszekrény áll. Jobbra egy ajtó. Benyitok. Egy vécé, mellette egy csap, felette tükrös szekrény. Kinyitom és több becsomagolt fogkefét, valamint igencsak drága fogkrémeket látok, valamint különböző arckrémeket. Megfordulok. A zuhanyzókabin fekete színű, tiszta és egy gyógynövényes sampon, valamint egy szintén drága tusfürdőt pillantok meg benne. Nem is olyan rossz helyzet.
Amikor visszalépek hálóba, Erika ott ül az ágyamon, a kezében egy kis tálcával, melyen egy pohár víz van, mellette egy gyógyszer. Engem figyel a derűs tekintetével, majd a rókára pillant.
- Már emlékszem – kezdi. – Az interjúkban többször is említetted, hogy a róka jeleket küld neked. Ha mosolyogni látod, akkor minden rendben van. Ha viszont fél, vagy retteg, akkor a közelgő veszélyt jelzi neked.
- Igen – bólintok és leülök mellé.
- Most éppen mosolyog, ugye?
- Minek a gyógyszer?
- Ettől egy órát aludni fogsz. Pihenned kell. Az ajtót bezárom, de te belülről ki tudod majd nyitni bármikor.
- Meddig dolgozol ma?
Erika szürke szemei megcsillannak a mosolyától.
- Én itt vagyok egész nap – feleli. – A hat szoba közül az egyik az enyém.
- Itt élsz? – kérdezem.
- Jórészt igen. Bár kaptam egy lakrészt, de azt kiadtam az egyik ápolónőnek. És van egy lakásom Székesfehérváron. Havonta hazamegyek egy hétre. De van, hogy két nap múlva visszajövök. Ez a hely az én életem. Akárcsak a munkám. Orvos vagyok, és mindig orvosnak érzem magam. Ha úgy vesszük, itt mindenki a családom. Még néhány kórteremben segédkezek, mert kevés a pszichiáter itt az egyes épületben. Ott segítek, ahol tudok.
- Nem is vágysz többre?
- Többre? Ennél? Hisz ezért diplomáztam le.
- Úgy értem, magánéletre.
- Az van. Néha. Én is ember vagyok.
Egy kicsit zavarba jön. Végül átnyújtja nekem a tálcát.
- Vedd be nyugodtan – súgja. – Ne gondolj rosszra. Ez többnyire gyógynövényekből áll. Lenyugtat, pihentet. Egy kellemeset alszol tőle és mire felébredsz, már el is kezdhetjük a következő fejezetet a gyógyulás irányába.
- Mi lenne az? – kérdem.
- A csoportterápia.
- Nagyszerű. Fontos ez?
- El se hinnéd mennyire. Ez mindig egy remek alkalom arra, hogy feloldjuk a szorongásainkat és egyúttal megszüntessük az elszigetelődést egymástól. A cél, hogy felébresszük egymásban a felelősségérzetet. Persze nem lesz könnyű. Főleg Judit miatt. De hidd el, ez egy nagyon fontos lépés.
A gyógyszerre pillantok.
- A közösség érdekében alszom egy kicsit – mondom. – Egy kialvatlan Angéla nagyon veszélyes lehet.
Beveszem a gyógyszert és leöblítem a vízzel.

*

Amikor felnyitom a szemem, egy ideig csak a lámpát figyelem. Ismét behunyom. Aztán kinyitom és a róka arcát látom. Retteg. Kikelek az ágyból és az ajtóra pillantok. Az üvegéhez lépek és kinézek rajta. Senkit se látok, hangokat se hallok, néma csend honol odakint.
A fürdőszobába lépek és alaposan szemügyre veszem magam a tükörben. Az arcom beesett, a szemem karikás, sápadt vagyok és kiszáradt a szám is. Eresztek egy kis meleg vizet a csapból, átmosom az arcom. Miközben szárazra törölgetem a képem, valami egészen rémisztő nyugtalanság jár át. Mintha valaki nagyon figyelne. Visszateszem a törülközőt és indulnék vissza a hálóba, amikor egy sötét alakba botlok.
Hosszú fekete téli kabát van rajta, a szőrmés kapucni a fejére húzva. Nem látom az arcát. Mintha nem is lenne neki. Mintha valami elképzelhetetlen, sötét erő tartaná össze az egész ruházatot.
- Ki vagy te? – kérdem.
Nem felel. Csak áll ott mozdulatlanul. Teszek egy lépést hátra, közben pedig felkészülök a támadásra. Erre az árnyalak valami elképesztő gyorsasággal előkap a zsebéből egy fekete tárgyat.
- Mit akarsz? – kérdezem.
Egy hosszú penge ugrik elő abból és mielőtt bármit is tehetnék, felém suhint vele. Felsikoltok.
A szemeim kinyílnak, izzadok és Erika hajol felém aggodalmas tekintettel. Szétnézek. Az ágyon fekszem.
- Itt vagyok, Angéla – súgja. – Jól vagy?
Időbe telik, mire felfogom, hogy álmodtam az egészet. A doktornőre nézek kétségbeesetten.
- Csak mi vagyunk itt a szobában, ugye? – kérdezem tőle.
- Persze - mondja. - Végig itt voltam veled.
- Mindenki hallotta, hogy sikoltottam?
- Nem sikoltottál. Csak nagyon remegtél. Mit álmodtál?
Felülök az ágyban. Az ajtó üvegén át látom, hogy Edit reszketve sétálgat fel-alá az asztalok körül. Felém pillant a vámpír tekintetével. Van benne valami egészen elképesztő. Egy pillanatig szelídnek látom, aztán amikor ismét felém néz, pont olyan, akár egy démon. Erikához fordulok.
- Bárki be tud jönni hozzám? – kérdezem.
- Csak én – feleli. – Vagy a többi orvos, illetve a biztonságiak.
- Értem.
Összevonja a szemöldökét.
- Félsz valakitől? – kérdezi.
- Nem – felelem.
Amikor ismét kinézek az üvegen, látom Editet, amint nagyon figyel minket. Le sem veszi rólunk a szemét. Erika mond nekem valamit, de nem tudok rá koncentrálni. A rókára pillantok sietve.
Így még sosem láttam rettegni…

folyt.köv.

2021.december 3-7.
Budapest

Nagyprónay János
VALENTINA-AZ ISZONYAT LÁNYA 4.ÉVAD

15.rész
Pislákoló fények

Sanyi engedte, hogy Szilvia gyengéden átölelje őt a kanapén. Az úrnő egy finom puszit is dobott az arcára, ám ő továbbra rettegett ettől a kiszámíthatatlan szörnyetegtől, aki bármelyik pillanatban átalakulhat egy kegyetlen bosszúállóvá. Ember legyen a talpán, aki ki tud rajta igazodni.
- Félsz? – kérdezte Szilvia.
- Nem – felelte színtelen hangon a srác.
- Pedig félsz. És hidd el, jobban teszed. Én vagyok a megtestesült rémálom. Mindenkié. Az egész világé. Én vagyok az elnyomott, többre érdemes lelkek uralkodónője, aki a szabadságukat elhozva a poklot küldi az elnyomókra. A végtelen iszonyatot, kicsim. A végtelen iszonyatot.
- Tudom.
- Tudod?
- Igen.
- Addig nem kell félned, ameddig a karjaim között vagy. Amikor átölellek, akkor a Sötét Univerzum is a keblére ölel.
Sanyi erőt vett magán. Elég volt egy apró gondolat és már nem is félt a haláltól. Az úrnő citromsárga szemeibe nézett. Nem nyerne ellene egy küzdelemben. Esélytelen. És éppen ez volt az, ami bátorságot adott neki.
- Inkább ölj meg – súgta.
Szilvia elmosolyodott, kivillantva a tökéletes fogsorát.
- Nem úszod meg ilyen könnyen – mondta. – De nem ám. Az enyém vagy. És az enyém is maradsz örökre.
- Én már nem vagyok senkié. Bár sosem voltam.
Szilvia visszafogta a kitörni vágyó nevetését.
- Megszakad a szívem – súgta derűsen. – Ó, te kis szegény.
- Egy őrült vagy, Szilvia – vágta rá Sanyi.
Az úrnő arca hirtelen eltorzult a haragtól. A srác azonban a megváltást hozó a halálban reménykedve, állta annak tekintetét. A Fénybe vágyott, a túloldalra, bármi is vár ott rá. Az biztosan nem lesz ilyen szörnyű, mint a létezés. Azonban Szilvia ismét elmosolyodott, ezúttal büszkén.
- Ez az – súgta. – Bátor és erős férfi vagy te.
- Nem vagyok senki – vágta rá Sanyi.
- Dehogyisnem. A lelketlen lányok tettek téged tönkre. Azok, akik nem voltak méltóak hozzád. És tudod, hogy mi van most velük? Szenvednek. Rettegnek minden egyes percben az Iszonyat Katonáitól. És Adél? Nem szeretett téged soha. Az a lány nem szeret mást, csakis saját magát. Ezért van most is egyedül.
- Engem ez nem érdekel.
Szilvia egy darabig fürkészően nézett Sanyi barna szemeibe. A hosszú fekete körmeit finoman végighúzta annak arcán.
- Én vagyok te utolsó reményed – súgta az úrnő. – A lelked tele van fájdalommal. Iszonyú kínnal. Érzem. Minden egyes perced a megsemmisülés utáni vágytól hangos. Meg akarsz halni.
- Ehhez nem kell képesség. Rá van írva az arcomra.
- Rá bizony. Arra a gyönyörű arcodra. Tökéletes vagy. Kívül is, belül is egy műalkotás vagy, szívem.
- Hiába hízelegsz. Pusztíts el.
- Nem foglak. Soha.
Szilvia a két kezét gyengéden a srác arcára tette. Úgy nézett a depressziós srácra, akár egy megmentő angyal.
- Szeretethiányod van – súgta az úrnő. – Sosem kaptad meg igazán senkitől, pedig igencsak rászolgáltál. Még sosem kaptál igazi ölelést. És te mindig arra vágytál. Hogy valakinek igazán fontos legyél. Aki előtt könnyezhetsz anélkül, hogy szégyellned kellene. Aki nem egy néma vadállatot akart maga mellé, hanem egy olyan kincset, mint amilyen te vagy. Sosem találtál ilyenre.
- Nem is fogok.
- De. Itt vagyok én. Tőlem mindent meg fogsz kapni. Tudok én aranyos is lenni. És ha az én szerelmem vagy, akkor máris hatalmas vagy. Mert én vagyok a világ úrnője. Te pedig az én férjem leszel.
- Igent kell mondanom, igaz?
- Nem kell mondanod. Ez már meg is történt. Az vagy. Nincs más utad. Én meggyógyítom a lelked, Sanyi. Ahogy mindenkiét meggyógyítottam, aki arra érdemes volt. És te érdemes vagy rá.
Azzal Szilvia magához ölelte Sanyit. A srác bár próbált tiltakozni, hihetetlen nyugalom köszöntött rá. Biztonságban érezte magát és a lelkét. Megadta magát Szilvia szeretetének. Az úrnő eközben sátáni mosollyal figyelte a Sanyi érzéseit. Minden a tervei szerint halad.

*

Valentina, mint Ketteske az út mentén félreállt kocsiban ült és sokkos állapotban figyelte az éjszakai havazást. Anett eltűnt. Lóránt magával vitte. És hiába kutat az érzéseivel, nem találja őket.
Az ablaktörlő monotonitását figyelte, miközben azon őrlődött, mennyire szerencsétlen. A doktornő a legjobb barátnője lett. Olyat kapott tőle, amire mindig is vágyott. És most ki tudja, mi lehet vele. Szörnyen aggódott érte. A gondolat, hogy az a Lóránt bánthatja, iszonyú fájdalmat okozott neki. Úgy érezte, most minden másodperc számít, ezért újra és újra kutatnia kell. Hátha mielőbb megtalálja.
Azonban ez esélytelennek bizonyult. Egyedül nem megy neki. Viszont nem adta fel és így végül valaki egészen másra bukkant. Azonnal felkapta a fejét. Nóri. Érezte az unokanővérét. Ott van vele Viktor. Körülbelül húsz kilométerre lehetnek tőle. Látott egy helyet, ahol megálltak. Nóri eszméletlen állapotban van. Valentina feltérképezte az irányt. Egyenesen kell mennie. Arra most nincs ereje, hogy oda teleportáljon. Ahhoz túlságosan legyengült lelkileg.
Sebességbe kapcsolt.
- Megyek, Nóri – súgta maga elé. – Tarts ki. Megyek érted.
Azzal a havat felkavarva elindult egyenesen az úton.

*

Az ötvenes éveiben járó, fiatalos nő elhűlve figyelte, amint Viktor valami dalt dúdolgatva dobálja az árukat a kosárba. A srác szemei citromsárga fénnyel izzottak, és amikor a benzinkúton tankoló emberek meglátták, azonnal menekülőre fogták. Az eladónő is kereket oldott volna, akárcsak a fiatal kolléganője is, aki a barista pultnál állva nagyokat nyelt a félelemtől.
Viktor feléjük pillantott.
- Nem kell úgy félni – mondta sármos mosollyal és egy zacskó tejkaramellát is bedobott a kosarába. - Csak vásárolni jöttem. Értékes utasom van. Bizonyára hallottatok már Palkovics Nóriról. És azt is tudjátok, hogy ki vagyok. Nos, akkor meg sem kéne lepődnetek. Mi ketten Nórival elválaszthatatlan ellenségek vagyunk. Olyan ez már, mint egy szenvedélyes szerelem.
Halkan nevetett egyet, majd a teli kosarat a pultra tette. Az eladónő még mozdulni sem mert, csak figyelte, amint Viktor odalép az üdítőkhöz. Kivett onnan két darab kétliteres, cukormentes kólát.
- Te olyan gyönyörű vagy - mondta bájosan, miközben letette a pultra az üdítőket is. - Még így is, hogy sápadt vagy a rémülettől. Egy kicsit Annára, a régi szerelmemre emlékeztetsz.
A nő remegni kezdett. Viktor mosolya ettől csak szélesebb lett.
- Mivel tartozom? – kérdezte a srác.
- Semmivel – vágta rá a nő.
- Egészen biztos? Mert szívesen fizetnék.
- Nem kell.
- Csak menjek már innen, igaz?
- Igen. Vagyis nem.
Viktor kacsintott.
- Már itt sem vagyok – mondta. – Nem baj, ha magammal viszem a kosarat? Nincs kedvem visszahozni.
- Persze, viheti – mondta a nő remegő hangon. – Ajándék.
- Köszönöm, drága. Akkor hát, további szép estét kívánok, hölgyeim.
Viktor a kosárba gyömöszölte az üdítőket és elindult kifelé. Bedobta a kosarat a hátsó ülésre, aztán beszállt a kocsiba. Nóri már ébredezett és erőtlenül felé pillantott. Azonnal kikerekedtek a szemei.
- Te? – kérdezte.
- Igen, én – bólintott Viktor. - Kár a gőzért, ne hálálkodj, amiért kihoztalak egy égő házból.
- Hol van Barbi?
- Nem tudom.
Nóri Viktor felé suhintott az öklével, mire az a levegőben elkapta a csuklójánál fogva és kihívóan vigyorgott.
- Na, ejnye, Nórika – mondta Viktor. – Hát így kell bánni egy régi baráttal?
A lány látta, amint egy kocsi csikorgó kerekekkel hajt be a benzinkútra. Viktor is odapillantott. A fekete jármű kifarolt a hóban. A sofőr kiszállt és azonnal feléjük iramodott a hóesésben.
Valentina, mint Ketteske közeledett feléjük. Amint odaért a kocsihoz, rögtön kinyitotta a Viktor melletti ajtót és kirángatta onnan a srácot. Nóri látva az unokahúgát, kipattant onnan.
- Valentina! – kiáltotta.
Ketteske könnyes szemmel fordult oda és azonnal megindult felé. Amint találkoztak, rögtön átölelték egymást. Valentina úgy kapaszkodott az unokanővérébe, mintha ezer éve nem látta volna. Nóri szintén el sem tudta mondani, hogy mennyire örül az ő drága unokahúgának. Az iszonyat lánya nem tudott ellenállni, sírásban tört ki. Minden addigi fájdalom, Anett eltűnése és a megannyi borzalom, amit egész életében látni kellett, most a könnyeivel együtt robbant ki belőle.
Nóri gyengéden csitítgatta.
- Itt vagyok, hugicám – súgta a lány fülébe. – Itt vagyok, Valentina. Minden rendben lesz. Sírd ki magad, drágám.
- Téged már nem engedlek el – mondta Ketteske zokogva. – Téged már nem vihetnek el. Téged senki.
- Mi történt, Valentina?
- Elvitte. Elvitte őt. És nem tudom, hol lehet. Téged már nem vihet el senki. Senki. Én nem hagyom.

*

Anett felnyitotta a szemét. Halvány fényeket látott. Rögtön teleportálni akart, de nem volt ereje. Egy kanapén feküdt. Az oldalára fordult. Egy tévét pillantott meg, mellette hangfalakat. Finom étel illatát érezte, mely valahonnan egy másik helyiségből jöhetett mögüle. Ahogy felült, oldalra fordította a fejét és meglátta a téglamintás bárpultot és a konyhát, ahol Lóránt egy szürke, kötött pulóverben kavargatott valamit. A férfi nagyon koncentrált.
- Lóránt – szólt oda neki Anett.
Az odafordult és rögvest elmosolyodott. Szelíd mosoly volt az. Éppen olyan, mint egykor régen.
- Szia – köszönt neki a férfi. – Bocsáss meg, mindjárt elkészül a finom leves. Persze ez ilyen zacskós, de remek az illata. Majd később valami rendes ételt is készítek, de most sietnem kellett.
- Hol vagyunk? Ez kinek a háza?
- Egy férfi adta ide a kulcsokat.
- Mit műveltél vele?
- Semmit. Nem bántottam. Mondtam, hogy a jó oldalon állunk és te megsérültél. Az illető ideadta a nyaralója kulcsát. Ő a szomszédos faluban lakik. Nagyon kedves ember. Kevés az ilyen.
- Mi a terved?
Lóránt meglepődve nézett rá.
- De hát ezt te tudod, szerelmem – mondta.
- Nem vagyok a szerelmed! – förmedt rá Anett.
- Dehogyisnem. Csak még nem fogadtad el. Az a Valentina pedig hiába keres, nem fog megtalálni.
- Abban ne reménykedj.
- Nem félek tőle.
- Pedig jobban teszed. És van itt még valaki más is. Az anyja. Szilvia keresni fog engem.
- Nem érdekel.
- Ő bosszút akar állni rajtam, amiért kikapott tőlem. És nekem elhiheted, nála nincs veszélyesebb ember az egész univezumban.
Lórántot egy pillanatra teljesen elfogta a félelem, ám úrrá lett rajta. Lekapcsolta a gázt és kilépett a konyhából.
- Nem félek – kezdte. – Nem félhetek. Mert te mellettem állsz majd. Mindig mellettem voltál. Egészen addig a napig, amikor valami oknál fogva meggondoltad magad. De nekem továbbra is az egyetlen olyan ember maradtál ezen a bolygón, aki valóban törődik velem és megérti a szavaimat.
- A páciensem voltál – vetette oda Anett. – Ennyi és nem több.
- Te is jól tudod, hogy ez nem igaz. Felnyitottad a szemem. Visszarántottál a szakadék széléről.
- Mert ez volt a dolgom. Ezért kaptam fizetést.
Lóránt leült mellé a kanapéra és szomorúan figyelte a nő reakcióit.
- Nekem te vagy mindenem – súgta a férfi. - Veled kezdődött el az életem. Voltak barátnőim. Egyik sem szeretett. Jó voltam neki arra, hogy villogjanak a barátnőiknek. Az éjszakákon volt olyan, hogy órákon keresztül csak az ablaknál álltam. Gondolatok, remények nélkül. Csak figyeltem, amit éppen láttam. Abba menekültem. Üres, pokoli pillanatok lepték el az elértéktelenedett óráimat. Nem volt más, csak egy idegen és ellenséges jelen, melynek a megfigyelője voltam. Csak ott álltam és emésztettem a semmit. A semmit. Odakint. És ami bennem volt.
Felsóhajtott.
- Aztán jöttél te – folytatta. – Jöttél és minden megváltozott. Védtél. Óvtál mindentől. Vigyáztál rám. Úgy beszéltél hozzám, hogy úgy éreztem, létezek. Nem egy szöveget mondtál el a fejedből. És nem voltál hideg. Egy ember szólt hozzám. Egy ember, aki engem is embernek lát. Nehéz volt felfogni. Nagyon nehéz. Elhinni, hogy valaki lát bennem valamit. Idegen érzés volt. Idegen, de megnyugodtam tőle. Onnantól egy teljes valakinek éreztem magam. Ilyenre csak te vagy képes.
Anett nem tudta, mit feleljen. Sajnálta Lórántot, de félt is tőle. A férfi látta ezt rajta és elkeseredett tekintettel felállt és visszaindult a konyhába. A doktornő a vegyes érzelmeivel figyelte őt. A végtelenül elveszett lelket. Bűntudata volt, amiért talán ő rontotta le még jobban Lóránt állapotát.
Anett végül behunyta a szemét. Valentina nevét ismételgette magában. A segítségét kérte. Elküldte neki a jelet.

*

Viktor vezetett, miközben a hátsó ülésen Nóri és Valentina beszélgettek. Az iszonyat lánya még Ketteske volt.
- Barbi? – kérdezett vissza Valentina. - Érzem őt.
- Komolyan? - döbbent le Nóri. – Életben van? Minden rendben vele? Szilvia tartja fogságban?
Ketteske erősen figyelt befelé. Behunyta a szemeit és koncentrált. Végül látta a lányt és másokat is. Megérintette Nóri arcát és együtt figyelték a bevillanó képeket. Látták Bécit, Adélt és Havaskát egy kanapé mellett. Tanakodtak valamin és figyelték azt, aki ott feküdt előttük. Barbi volt az a fekete ruhájában, lehunyt szemekkel, mozdulatlanul. Nóri éppen aggódni kezdett, amikor végül a nővére szemei kinyíltak. Ketteske is ledöbbent, mert a kegyetlen úrnő szemei kék fénnyel izzottak. Szelídség áradt az egykori szörnyetegből és rögtön a szeretteire gondolt.
- Barbi – súgta Nóri. – Barbi.
A jel megszűnt. Kinyitották a szemüket. Nóri megkönnyebbült könnyekkel nézett fel Valentinára.
- El kell mennünk oda – súgta.
- Igen – bólintott Ketteske. – De előbb Anettet ki kell szabadítanunk. Érzem, hogy szól hozzám. De nem tudom megmondani, hogy hol van.
Nóri bólintott.
- Kiderítjük – mondta.
Valentina magához ölelte Nórit.
- Kiszabadítjuk őt – súgta Ketteske. – És utána egyesült erővel legyőzzük az Iszonyat Katonáit. Már látom, hogy győzni fogunk. Látom a pislákoló fényeket.

Vége a 4.évadnak

2021. december 2-5.
Budapest

Nagyprónay János
VALENTINA-AZ ISZONYAT LÁNYA 4.ÉVAD

14.rész
Egy új világ ölelése

A havazás egyre erősödött és Anett magába zuhanva figyelte az ablaktörlő monoton mozgását. Hiába tekerte fel a fűtést a kocsiban, reszketett a hidegtől. Valentina, mint Ketteske érezte, hogy valami baj van, ezért a szelíd tekintetével odafordult egy pillanatra a didergő doktornőhöz.
- Fázol? – kérdezte.
- Megfagyok – súgta Anett.
- A hátsó ülésen van egy pokróc. Bekapcsolom az ülésfűtést is.
Anett hátranyúlt a pokrócért, aztán egy rövid küzdelem után be is tudott takarózni. Az ülést kicsit hátrébb döntötte és elmélyülten figyelte a havas autópályát, mely szinte a végtelenbe nyúlt előttük.
- Keresünk valami biztonságos helyet – mondta Ketteske. – Ahol meghúzhatjuk magunkat éjszakára.
- Merre vagyunk? – kérdezte a doktornő.
- Valahol Veszprém megyében. Bár a városokat most jobb elkerülni.
- Lehet.
- Jobban vagy egy kicsit?
- Nem.
- Értem. De már nem fázol annyira?
- Nem. Nem tudom.
Valentina jobbnak látta, hogy ha hagyja Anettet egy kicsit magába zuhanni. Nyilván a sokktól rázhatja a hideg. A doktornőt azonban mégis zavarni kezdte a csend. Szüksége volt a szelíd személyiség megnyugtató szavaira. Az eskü, mellyel megígérte neki Ketteske, hogy meg fogja védeni, hihetetlenül jólesett neki. Nem mintha túl gyenge lenne, de rég mondtak már ilyet neki.
- Tudod – kezdte Anett. – Tudod, én elrontottam az egészet. Nem kellett volna túl közel engednem magamhoz Lórántot. Megszegtem az alapvető szabályokat. Megszegtem az eskümet is.
- Most gyónni akarsz? - kérdezte sejtelmesen Valentina.
A doktornő azonnal odafordult hozzá. Ahogy sejtette, megtörtént a váltás és immáron az eszelősen vigyorgó Egyeske kormányozta a kocsit. Az iszonyat lánya citromsárga szemekkel pillantott felé.
- Ne aggódj a lakberendező barátod miatt – kezdte a pszichopata. - És ne magadat okold. Te megtettél mindent érte, ő pedig túlgondolta az egészet. És itt hibázott a kis szerelmes lakberendező, aki az ajtókról beszélt állandóan. Mekkorát esett, amikor az arcába csattant egy.
- Alszom inkább - sóhajtotta Anett.
- Nem – rázta meg a fejét vigyorogva Valentina. – Nincs alvás. Beszélgetni fogsz velem.
- Különben?
- Különben lehajtok a közeli faluba. Tudod, sokan rettegnek tőlem. És ahogy ismerem magam, nos, sok lenne az áldozat.
- Most zsarolsz?
- Persze, hogy zsarollak. Mit vársz tőlem? A könyörgés a gyávák fenyegetése.
Anett feladta.
- Miről akarsz beszélni? – kérdezte.
- Bármiről – felelte Egyeske. – De tudod mit, kezdem én. Szóval, én nagyon örülök, hogy veled lehetek. Minden egyes percet imádok, amit veled töltök el. És úgy szeretem azt a cuki nózidat!
Valentina a mutatóujjával finoman megbökte Anett orrát, miközben egy duda hangját utánozta.
- Egy kicsit olyan vagy, mint a doki néni – folytatta az iszonyat lánya. – Valamikor tavaly decemberben igen sokat autókáztam vele. Hisz mindketten szökésben voltunk. Annyira szerettem mellette ülni, miközben ő pont olyan morcos pofival pillantgatott rám, mint te. Egy kicsit még hasonlítotok is. Bár neked sokkal szebb a nózid, mint neki. A doki néninek a hajába szerettem túrni, mert azt nagyon utálta. Olyankor néha elaltatott egy injekcióval és utána alig emlékeztem valamire.
- Itt nincs ilyen injekció? – kérdezte megvetően Anett.
- Akkor is havazott emlékszem. Te is találkoztál Annával, ugye?
- Igen.
- Hol is?
- Előadásokat tartott az egyetemen. Egyszer még a Viktorról írt könyvét is reklámozta. Dedikáltattam is.
- De jóba voltatok?
- Nem volt időm megismerni.
- Miért nem?
- Mert jött anyád.
- Sajnálom. Anya sokszor nem akkor jön, amikor kéne. Pont olyan őrült, mint én. Szóval majdnem barátnők lettetek a doki nénivel?
- Nem mondanám. Mindig sokat beszéltünk az előadások után. Próbáltam… Próbáltam kérni őt, hogy…
- Hogy segítsen neked álláshoz jutni a Szent Mihály Elmegyógyintézet bármelyik részlegén.
- Igen.
- Szóval csak ezért beszéltél vele.
- Nem. Ez nem igaz.
- Cáfold meg. De azért nézz előtte jól a lelkedbe és vedd számításba, hogy én mindenre rájövök.
- Láttam a benne azt, akivé válni szeretnék. Egy sikeres orvos, akit mindenki a szakma legjobbjának tart.
- Nem láttál benne mást?
- Nem. Később tudtam meg, hogy Viktor szerelme és hogy egy cseppet sem különb nála.
- Biztosan nem láttad?
- Nem.
- Vagy csak nem akartad látni. Annyira fontos volt neked az előrelépés, hogy a megérzéseidet is elnyomtad a cél érdekében. Így volt?
- Nem. De néha éreztem, hogy valami nincs rendben Annával.
- Mindent meglátsz. Ezt is megláthattad volna. De nem láttad. Viszont érezted.
Anett dühösen fordította a fejét a vigyorgó Egyeske felé. Utána visszanézett a havas útra.
- Nem akartam elhinni, hogy rosszat érzek – kezdte halkan. - Olyannyira, hogy nem is akartam látni annak miértjét. Annyira felnéztem rá. Annyira ő volt a követendő cél, hogy az teljesen elvakított.
- Érthető – bólintott Egyeske és elkomolyodott. - Érthető. Én láttam benne már kezelés kezdetekor. Imádtam is érte. Onnantól ő volt az én lelki társam. Az egyetlen örömöm ott intézetben.
- Mindent elmondott neked? – kérdezte Anett.
- Nem. Soha. De nem is kellett, mert én így is tudtam. Ahogyan azzal is tisztában voltam, hogy szeret. Még akkor is szeretett, amikor mindent megtett azért, hogy gyűlöljön. Egy időben már nem is tegeződtünk. Pedig szerettük egymást. Mint két jó barátnő. Vagyis… Hát…
- Ő volt ott az anyukád.
- Igen. Amikor mély, katatón állapotba zuhantam, akkor ő volt az, aki bejött hozzám és rendre megetetett. Gondoskodott rólam. Néha hozott otthonról kakaós csigát, amit ő sütött nekem. Még Viktornak se hozott, csak nekem mindig. Anna volt az egyetlen akkor, akit szerettem. És akinek megengedtem, hogy szeressen. Néha még féltem is attól, hogy valami baja esik, és nem láthatom többet. Ezt a félelmet pedig egyáltalán nem éreztem gyengeségnek. Ha úgy vesszük, ő volt akkor a legfontosabb ember az életemben. Persze verekedtünk, harcoltunk néha, de azt is csak szeretetből.
Erre Valentina hirtelen fülsüketítően hangosan felnevetett.
- Akkor a legaranyosabb, amikor ideges – mondta végül vigyorogva. – Megcsillannak azok a gyönyörű, fekete szemei.
Anett vetett egy fürkésző pillantást a lány felé, majd visszafordult az éjszakai havazás és az ablaktörlő mozgásához.
- Mit éreztél, amikor átölelt? – kérdezte.
Valentina arcáról lefagyott a vigyor. A doktornő azonban nem akarta, hogy ő kitérjen a kérdés elől.
- Mit éreztél, Valentina? – kérdezte ismét.
- Nem tudom megfogalmazni – felelte Egyeske.
- Írd körül. Ahogy tudod. Akár felszínesen. Milyen érzés volt, amikor Anna átölelt téged?
- Megnyugodtam.
- És még?
- Úgy éreztem, mintha otthon volnék ott a karjaiban. Azokban a pillanatokban elfelejtettem, hogy egy fogoly vagyok. Egy ember voltam, aki számít valakinek. Akire vigyáznak.
- Voltak rémálmaid éjszaka?
Valentina elmosolyodott.
- Nekem nincsenek rémálmaim – súgta sejtelmesen. – Én magam vagyok a rémálom.
- És mik voltak a rémálmaidban? – faggatta Anett.
- Miért csinálod ezt velem? – kérdezett vissza Egyeske és kezdett dühös lenni.
- Pszichiáter vagyok és beszélgetni akartál velem. Beszélhetünk persze arról is, hogy milyen szépen esik hó, de hidd el, egy idő után mindketten elaludnánk, és az árokba borulnánk itt a semmi közepén. Szóval, miket láttál a leggyakrabban a rémálmaidban? Mi volt az, ami folyamatosan visszatért?
Egyeske egy darabig némán kormányzott, majd felsóhajtott.
- A Fővám téri alagút - felelte.
- Amikor lesétáltál oda? – kérdezte lágyan Anett.
- Igen. Hat éves voltam.
- Mindig jön a villamos, ugye?
- Mindig.
- Látod, hogy ki vezeti?
- Néha igen.
- Ki szokta vezetni?
- Néha Annát láttam. Néha pedig anyámat.
- Szerinted miért?
- Nem tudom.
- De sejted.
- Talán azért, mert… Nem tudom.
- Mert félsz tőlük?
- Nem féltem tőlük soha.
- Hanem őket okolod azért, mert félsz.
Valentina egy pillanatra megszorította a kormányt.
- Jobban tennéd, ha inkább aludnál – sziszegte dühösen.
- Mindenki fél valamitől – kezdte Anett higgadtan, megnyugtató hangon. – Volt olyan betegem, aki mindig a metróalagúttal álmodott. Hogy ott lépked és retteg, nehogy a magasfeszültségű sínekre lépjen. És aztán gyakran a metró is jött. Hiába futott, egyre lassabban haladt előre, mire végül már szinte érezte a mozdony ütközőjét. Amikor pedig felébredt, hirtelen bűntudatot érzett, amiért megint lement oda. Amiért ismét engedte magát kitenni a félelemnek. Pedig csak egy álom volt és nem önszántából került a sötét alagútba. Hanem a félelmei oda vitték.
- Sosem győzte le? – kérdezte Egyeske.
- A vőlegényem egyik barátja budapesti metrónál dolgozott magas beosztásban és elintézte, hogy a férfi, a betegem egy teljes órát utazhasson egy metróvezető mellett. Aki ráadásul egy csinos nő volt. A férfi a bájos metróvezető mellett a félelmei helyszínén is járhatott.
- Szerelem lett belőle?
- Bizony. És gyógyulás is.
- Ilyen egyszerű lenne az egész?
- Nem. Nem féltétlenül. De neki elég volt ennyi.
- Szembe kell nézni a félelmekkel?
- Ha a félelem kihív egy harcra a sötétben, akkor az arcába kell nevetned. Ez eleinte nagyon nehéz, de idővel oldja a szorongást.
- Ez bonyolult esetben nem biztos, hogy működhet.
- De igen. Csak sokat kell addig harcolni. Nagyon sokat. És nem szabad megállni. Amíg nem érted el a célod, addig semmiképp sem.
Valentina egy táblára pillantott, ahol egy országúti éttermet hirdettek meg.
- Pedig most megállunk egy kicsit – súgta. – Innom kell egy kávét. Vagy egy finom gyömbéres teát.
Anett is táblára pillantott.
- Szerinted üzemel még? – kérdezte.
- Remélem – bólintott Egyeske és elvigyorodott. – És remélem, lesznek ott mások is.

*

Az étterem egy benzinkút mellett állt és egy motellel volt egybeépítve. Valentinának nem kellett túlzásba vinnie a parkolóhely keresgélését, mivel mindössze három kocsi állt ott. Anett látta az üvegen keresztül, hogy három asztalnál ül egy-egy ember, a pultnál pedig egy srác és lány áll, akik látva az érkezésüket, már el is kezdtek sugdolózni. Semmit sem sejtenek, gondolta magában a doktornő, mivel Egyeske direkt visszaváltott a természetes kék szemeire. Anett remélte, hogy semmi őrültséget nem akar csinálni – bár ez szinte teljesen reménytelen vágyakozás volt.
Amikor beléptek, Valentina egyből odalépett a széles pultnál álló, fiatal, jóképű sráchoz, aki éppen a telefonjával volt elfoglalva.
- Szia, szépségem – köszönt Egyeske nyájasan.
A srác mosolyogva felnézett, majd hirtelen lesápadt a döbbenettől.
- Te jó ég – súgta. – Te vagy az a Ludmilla.
Egyeske arcáról is lefagyott a mosoly és szemei citromsárga fénnyel felizzottak a haragtól.
- Valentina - javította ki a srácot. – Még a nevemet sem jegyezted meg, hulla fiú?
- Ne haragudj - esedezett rémülten a pultos. – Én nem akartalak megbántani, Valentina.
- Pedig sikerült és ezért…
Anett közbevágott: - Ezért kérünk egy gyömbéres teát Valentinának, nekem pedig egy hosszú kávét három cukorral, tej nélkül.
A srác nyomban a barista pulthoz lépett és sietve nekilátott a munkának. Egyeske közelebb hajolt hozzá.
- És finom legyen! – parancsolta. – Mézet is kérek bele!
Ekkor Valentina észrevette, hogy a három vendég igyekszik lábujjhegyen távozni az étteremből. Ettől a látványtól fülsüketítően hangosan felnevetett, mire azok rögtön szaladni kezdtek kifelé. A lány, aki előbb még a pultnál volt a srác mellett, most ott állt rémülten a kezében a tálcára rakott, gőzölgő étellel.
- Mi finomat szolgáltál volna fel? – kérdezte Valentina.
A lány nem tudott válaszolni, annyira le volt döbbenve. Egyeske odalépett hozzá, mire az remegni kezdett. Anett le se vette róluk a szemét és felkészült arra, hogy közbe kell majd lépnie.
Valentina megvetően mérte a végig a pincérnőt, akinek kék szemeiből könnyek csordultak ki.
- Ne bánts, kérlek – súgta.
Egyeske ránézett a tányérra. Tükörtojás, bacon, pirítós. Elvette a lánytól a tálcát, majd hátrapillantott Anettre.
- Ez aztán a remek alkalom – súgta sejtelmesen és a tálcát a pulthoz vágta.
Anett a szíve a fejében kezdett lüktetni. Valentina pedig elvigyorodott és a rettegő lány mögé teleportált. A kezei sárga fénnyel izzottak fel, majd átkarolta a leendő áldozatát és kihívóan nézett az ugrásra készen álló doktornőre.
- Mi a neved, csajszi? – kérdezte Egyeske a lánytól.
- Vanessza – felelte az a síráshoz közel.
- Vanessza. Milyen szép énekesnő neved van. Lenne néhány kérdésem, ha nem bánod.
- Oké.
- Szóval, Vanessza, félsz most?
- Igen. Nagyon félek.
- Helyes. Mert meg fogsz halni mindjárt és az időjós néni végig fogja nézni.
Anett megindult a feléjük.
- Engedd el! – parancsolt rá az iszonyat lányára.
- Maradj ott, időjós néni – súgta Egyeske. – Akkor talán megússza ez a szegény lány. Jön a következő kérdés, Vanessza.
A doktornő megállt. Szinte teljesen reménytelen volt a helyzet.
- Vanessza – súgta Valentina, miközben Anett reakcióit figyelte. – Bele mernél röhögni az arcomba?
- Nem – rázta meg a fejét a lány.
- Pedig a doktornő szerint, csak így győzheted le a félelmeidet. Na, most belenevetnél az arcomba, vagy sem?
- Nem. Semmiképp.
- Akkor sajnálom, nem győzhetsz le.
Anett tett feléjük egy lépést.
- Valentina – kezdte. – Ha beismerem, hogy tévedek, elengeded?
- Ugyan, miért tenném? – kacsintott Egyeske.
- Ez a lány nem ártott neked semmit.
- Ez nem elég. Győzködj tovább.
Anett ökölbe szorította a kezét.
- Ha bántani mered – kezdte fagyosan. – Én esküszöm, soha többé nem állok veled szóba. Egy szempillantás alatt eltűnök innen és te sosem találsz meg. Soha. Egyedül maradsz. Mint mindig. A saját hibádból.
Valentina arcáról lefagyott az eszelős vigyor és ijedtség, valamint elkeseredettség váltotta fel.
- Én nem akarok egyedül lenni megint – súgta.
- Akkor engedd el! – kiáltott rá Anett.
Egyeske kezeiről eltűnt a fény és elengedte a lányt, aki sikoltozva szaladt ki az épületből a benzinkút felé. Anett odalépett a szinte sokkot kapott iszonyat lányához. Legszívesebben megütötte volna, de nem tette. Ugyanazt a végtelen fájdalmat látta a lány szemeiben, mint a sajátjában, amikor elveszítette Leventét. Végül nem szólt egy szót sem, csak átölelte Valentinát, aki úgy kapaszkodott belé, mint aki valami rettenetes dolog elől menekült hozzá.
- Én… - súgta Egyeske remegő hangon. – Én… Én nem akarok többé egyedül lenni. Mint ott az intézetben.
- Nem leszel egyedül – súgta a fülébe Anett. - Ha jól viselkedsz, és nem bántasz senkit, akkor sosem hagylak magadra.
- Olyan most, mintha egy világ lennél. Egy világ, amiben minden más lesz. Egy világ, amiben én sem leszek többé beteg. Ez pedig egy új világ ölelése. Egy új világ, amire nagyon vágyom már. Belehalok, annyira vágyom rá.
- Ingyen adnám, de tenned kell érte. Mindenki erre vágyik, Valentina. És mindenki kaphat ilyen ölelést. Ne vedd el tőlük. Ne vedd el senkitől sem. És akkor megkapod tőlem is mindig.
Valentina felnézett a doktornő szemébe. A rettegett tömeggyilkos már nem volt más, mint egy elveszett lélek, aki bármelyik pillanatban teljesen összeomolhat. Mint egy kegyetlen királynő, aki végre rádöbbent, hogy nem minden a hatalom. Anett szinte Ketteskét látta a kétségbeesett tekintetben.
- Képes vagy rá, Valentina? – kérdezte.
- Igen – felelte a lány és szorosan átölelte őt.

*

Anett vezette a kocsit, miközben Valentina békésen aludt mellette az anyósülésen. Büszke volt a lányra, amiért az végre felül tudott kerekedni a benne lakozó sötétségen. Nem is volt olyan nehéz, gondolta magában a doktornő, ám ez nem ő, hanem Egyeske érdeme. Vetett szeretetteli pillantást a lány felé.
Amikor a visszafordult az útra, elkerekedtek a szemei. Az autó fényszórói megvilágítottak az úton álló alakot. Anett érezte, hogy ki az. Ahogy közeledett, látta Lóránt arcát és a narancssárgán izzó szemeit.
Hallotta a férfi hangját a fejében: - Velem jössz, szerelmem! Velem jössz!
Anett lefékezett a kocsival, mire Valentina, mint Ketteske kinyitotta a szemeit. A vezetőülésre pillantott, ám a doktornő már nem volt ott. A szelíd személyiség kétségbeesetten fordult körbe.
- Anett! – kiáltotta.
Végül meglátta a kanyarban Lórántot, aki karjaiban tartotta a nőt. A férfi szeme villant egyet, majd hirtelen mindketten eltűntek.
- Ne! – üvöltötte Ketteske. – Anett!

folyt.köv.

2021.november 24-december 1.
Budapest

Nagyprónay János
ANGÉLA ÉS AZ ELVESZETT SIKOLYOK

Részlet a novellasorozatból

Építs kertet a félelmeidre. Ezt mondogattam azoknak, akik a lelkük mélyén állandó harcot vívtak a démonaikkal. És ez a kis bölcsesség volt az, amivel végül magamat is megmentettem…
…egy kis időre.
Úgy érzem, engem nem a boldogságra találtak ki. Nem adnak sok időt rá. Hiába voltam én az Új Fény Gyermeke, hiába mentett meg Niki, hiába hittem azt, hogy minden helyre fog jönni, valami sosem engedi, hogy végre nyugodtan élhessek. Sosem. A napban fürösztött arcomat, most egy hideg köd sápítja és nincs előttem más megint, mint a félelem és a kertem, mely ismét veszélybe került.
Ez az őrült pedig itt van…
Még mindig ezen a sötét és hideg folyosón haladok, amikor egy ismerős érzés hirtelen elfeledteti velem az összes félelmemet. A padló felé irányítom a zseblámpa fényét és meglátom ott a rókát. A plüss szőrméje nagyon koszos lett, de ez ő. Azonnal leguggolok hozzá és felkapom.
- Kicsikém - súgom neki a könnyeimmel küszködve. - Hát, nem vesztél el?
A pofijára nézek. Retteg. A kis műanyag szemeivel szinte könyörög, hogy meneküljünk innen. Ekkor kongást hallok. Felülről jön. Megvilágítom a mennyezetet, ahol rozsdás, itt-ott lyukas csövek sorakoznak egymás mellett. Körbefordulok, de nem látok senkit. Elrakom a rókát a kabátom zsebébe és felegyenesedek. Levegőt venni is alig merek, annyira fülelek.
A folyosó végén, tőlem néhány lépésnyire egy trapéz alakú elektromos ajtó áll félig nyitva. Ismét kongás, amit egy csosszanás követ. Ott van bent. Szidom magam, amiért nem loptam el valamelyik őr fegyverét. Legalább egy kést hozhattam volna magammal, vagy a zoknimat a szennyesből.
Nagyot nyelek. Add fel, Angéla, úgyis elindulsz abba az irányba. És már meg is teszem az első lépést. Aztán a másodikat. Végül azt veszem észre, hogy már egész jól haladok a vesztem felé.
Majdnem felsikoltok, amikor valami puhára lépek. Az intézet téli kabátja. Ré van varrva Szent Mihály Elmegyógyintézet angyalszárnyas logója. Ugyanilyet hordok én is. Persze, akárcsak az enyémen, ezen sem szerepel név. Viszont akárki viseli, nem olyan vékony, mint én. Inkább egy sportos alkat, aki…
Üvöltést hallok. Egy férfitől származik és az ajtó mögül jön. Olyan, mintha kínoznák. Aztán hirtelen csend.
- Ki van ott? - kiáltom. – Mi történt?
- Angéla! – üvölti a férfi.
Felismerem a hangját.
- Dávid! – kiáltom, és már szaladok is az ajtó felé.
- Csapda! – figyelmeztet. – Angéla! Menekülj! Csapda! Téged akar!
Tudom, hogy őrült ötlet, de reflexből meg akarom menteni, akárkivel is kell megküzdenem. Csattanás hallatszik és mire az ajtóhoz érek, odabenn felkapcsolódnak fények. A koszos folyosó padlóján meglátom Dávidot. Mozdulatlanul fekszik a fehér intézeti ruhában, a szája tátva, a szemei nyitva, a mellkasa nem mozog. Földbe gyökeredzik a lábam. Láttam sok borzalmat a háborúban, katona is voltam, mégis sokkot kapok. Hirtelen nem tudom, mit tegyek, teljesen pánikba esek.
Ismét egy csosszanás. Ez már mögülem jön. Megfordulok és meglátom újra azt az alakot. Ott áll a félhomályban a térdig érő, vastag kabátjában, a szőrmés kapucniját a fejére húzva. Az arcát most is sötétség fedi, egy árva arcvonást sem látok. Semmit. Annyira mozdulatlan, hogy pillanatig azt hiszem, hogy csak egy bábu. Ám végül megmoccan. Szép lassan elővesz a zsebéből egy fekete tárgyat, melyből egy hosszú, éles penge ugrik elő. A fények kikapcsolnak mögöttem és ez az őrült kiüti a kezemből a zseblámpát, mely elgurul a törmelékek között…

2021.december 12.-től

Rajz: Bodó Viktória (Viki’s struggle with existence)

 

Nagyprónay János
VALENTINA-AZ ISZONYAT LÁNYA 4.ÉVAD

13.rész
Sátáni meglepi

Miközben Valentina és Anett az autópályán haladt céltalanul előre, legalább száz kilométerrel arrébb két sötét alak lépett ki egy fa mögül, hogy szemügyre vegye az erdő melletti luxusvillát. A ház felől áradó fény megvilágította Szilvia és a mellette álló Janka arcát.
A lány az úrnő felé fordította tekintetét.
- Nincsenek bent sokan – suttogta. – Még nem kezdtek el toborozni.
- Persze, hogy nem - mondta Szilvia magabiztosan. – Esélyük se lett volna, mivel részben meg is előztem őket.
Janka sátánian elmosolyodott.
- Zseniális lépés volt, úrnőm – ismerte el büszkén a lány.
- Igen – bólintott a nő és citromsárga fénnyel felizzottak szemei. - Én mindig zseniális vagyok. Ez már törvényszerű. Éppen olyan elkerülhetetlen, mint az árulók veszte. Készen állsz, csillagocskám?
- Készen, úrnőm.

*

Tíz órával korábban.
Viktor mindig is tudta magáról, hogy jóképű. Nem volt nő, aki ellent tudott volna állni neki. Pláne akkor, amikor úgy mosolygott, mint ahogyan most is. Úgy vitte fel a két pohár kávét a tálcán, akár a legjobb férj a világon. Végigsétált a felső szint folyosóján és halkan benyitott a szobába.
Nóri nem volt az ágyban. Viktor bár megdöbbent, de a mosoly nem hervadt le az arcáról. A nyitott ajtajú fürdőszoba felé indult. Senki. Talán kiment a házból. Teleportálni most nem tud, mert ahhoz túlságosan legyengült és Barbi is itt tartja az energiájával. Az ablakhoz sétált és kinézett. Csak Sanyit látta, amint az a fekete csuhájában lapátolja a havat, miközben megáll néha egy rövid szusszanásra.
- Ezt nem hiszem el – morgott Viktor és megindult az éjjeli szekrény irányába. – Én itt a lelkemet is kiteszem érted, annak ellenére, hogy nem kedvellek. Te pedig bújócskázol velem.
Letette a tálcát. Amikor megfordult szembe találta magát a fekete pizsamás Nórival. A lány elmosolyodott, majd egy hatalmasat lekevert neki. Viktor megperdült és arccal előre, ájultan zuhant az ágy mellé.
- Jó reggelt, Viktor – mondta Nóri és átlépve az eszméletlenül fekvő srác felett, az éjjeli szekrényhez lépett.
Az egyik kávéba belekóstolt és elfintorodott.
- Ezt biztos a tiéd – nyugtázta, majd Viktor vastag köntösére öntötte az egészet.
Belekortyolt a másikba. Ízlelgette egy kicsit, utána még egyet kortyolt és elégedetten bólintott.
- Ez már jobb – mondta és elindult a folyosó felé. – Szép álmokat, Viktor. Köszönöm a kávét.
Leért az alsó szintre, ahol a nappaliban és Barbi és Csaba ült a széles kanapén. A nővére egyből Nóri felé emelte a tekintetét. Örömteli mosollyal pattant fel és már igyekezett is oda hozzá.
- Lassan a testtel, nővérkém – közölte halkan Nóri. – Forró kávé van nálam. Viktor már kapott egy hasonlót.
Barbi megállt előtte alig egy lépésnyire.
- Az én húgocskám! – örvendezett. – Annyira hiányoztál már!
- Képzelem – vágta rá Nóri barátságtalanul. – Fel akarsz használni Szilvia ellen, igaz?
A sötét úrnő mosolya lefagyott az arcáról. Úgy nézett az egy szem húgára, akár egy alattvalójára.
- Elfelejtesz dolgokat – kezdte Barbi. – Én mindig megvédtelek téged. És gyakran elvittem helyetted a balhét. A széltől is óvtalak, mert a húgom vagy. Te mikor segítettél nekem? Soha. Egyszer sem. Csak saját magadért éltél, meg a karrieredért.
- És te hol voltál, amikor Viktor majdnem megölt engem? – tette fel higgadtan a kérdést Nóri. - És amikor Anna akart megölni? Hol volt ez a teleportálás? Hol volt ez a képesség? És miért nem mondtad el, hogy Valentina az unokatestvérünk? És miért nem avattál bele semmibe?
- Egyetlen mondat a válasz. Mert a nagynénénk nem akarta. Egyiket sem. Mindig azt mondta, hogy „még nincs itt az ideje”. Én már az elején tudatni akartam veled az igazságot, de nem engedték.
- Pont olyan vagy, mint Szilvia.
Barbi sátánian elmosolyodott.
- Én jobb vagyok – közölte halkan. – És nemsokára le is fogom győzni.
- Te? – vetette oda Nóri.
- Én egyedül. De ha akarod, segíthetsz. Sokkal tartozol annak a senkinek.
- Szilvia a kisujját sem mozdítva intéz el téged.
- Nem olyan nagy szám. Túl sokra becsülöd. Azért, mert te gyenge vagy, az nem azt jelenti, hogy mindenki az.
Nóri szomorúan nézett a teljesen megtébolyodott nővérére.
- Hol van az én cuki nővérem? – tette fel sóhajtva a költői kérdést. – Az a kedves, angyali teremtés, akiért én…
- Itt áll előtted – vágta rá Barbi vigyorogva. – Csak észre sem veszed.
- Valahol még ott van benned, igen.
- Tetszik, vagy sem, én vagyok a nővéred – azzal lefagyasztotta a vigyorát. - És én vagyok az egyetlen a sötétség úrnői közül, aki valóban a rokonaként tekint rád. Ezért vagy velem a legnagyobb biztonságban.
Nóri közelebb lépett hozzá. Szinte összeért az arcuk.
- Nem – súgta. – Te nem a nővérem vagy. Csak Valentina egy félresikerült utánzata, egyenesen Szilvia gyárából.
Azzal faképnél hagyta a gyűlölettől eltorzult arcú Barbit. Az úrnő nem nézett utána, csak mélyen megsértve meredt maga elé.

*

Nóri falkapott egy kabátot és kilépett tornácra. Kiitta a pohárból a kávét, majd letette a hóval takart asztalra. Meglátta a havat lapátoló Sanyit, aki neki háttal dolgozgatott. Érezte, amint srác fejében egymás után lobbannak fel az egyre csak elkeserítőbb gondolatok. De mindazok közül a magány és a szeretethiány volt az, ami egyre nagyobb súllyal nehezedett a lelkére.
Nóri rágyújtott és odalépett hozzá.
- Adél szeret téged – mondta.
A srác döbbenten fordult felé.
- Jó reggelt, úrnőm – köszöntötte alázatosan.
- Ne hívj így – rázta meg a fejét Nóri.
Elnézte a meggyötört tekintetű, jóképű srácot, akinek bár citromsárgán fénylett a szeme, mégis szelídség áradt belőle.
- Bocsáss meg, úrnőm – biccentett a srác.
- Adél szeret téged – ismételte meg Nóri.
- Igen, hallottam szavad, úrnőm.
- Sokszor mesélt rólad. Tényleg helyes vagy.
Sanyi a távolba, a fák irányába meredt, majd gyorsan hátat fordítva Nórinak, lapátolt tovább. A lány közelebb lépett hozzá.
- Te nem vagy olyan, mint az Iszonyat Katonái – mondta Nóri. – Nem önszántadból lettél a tagjuk. Hanem Adél miatt. Aki akkor még a rossz oldalon állt. Szeretted őt. Követted volna a pokolba is.
- Annak már vége, úrnőm - vágta rá Sanyi.
- Adélnak minden gondolata rólad szól.
- Az már nem számít.
- De igen. Mert szereted őt. Azt hitted, Barbi majd visszaadja neked.
- Már semmi sem számít.
- Én segítek neked.
Sanyi megállt a lapátolásban és Nórihoz fordult. A szemei ismét barnák voltak és iszonyú fájdalom tükröződött belőlük.
- Köszönöm – sóhajtotta. – De nem kell, úrnőm. Ő volt az én büntetésem. A hibáimért. Mindenkit kihasználtam előtte. Mindenkit. Megérdemlem a sorsomat, úrnőm és már el is fogadtam.
Nóri feladta. Szomorúan figyelte, amint a srác visszafordul és tovább lapátolja a havat.

*

Kilométerekkel Havaska behunyt szemmel, mélyen elmerült a meditációban. Egy nappali szőnyegén ült, vele szemben Béci állt az ablaknál és a hullámzó Tiszát figyelte. Nórira, az egyetlen szerelmére gondolt. Kezdte elveszíteni a reményt, hogy valaha is látni fogja őt.
Havaska kinyitotta a szemét.
- Béci – súgta.
A srác azonnal feléje fordult.
- Mi az? – kérdezte izgatottan.
- Láttam őket – mondta lány és a zöld szemei kék fénnyel felizzottak.
Alexa belépett hozzájuk. A nyomozónő vörös haja ki volt engedve, éppen a tükör előtt fésülködött, amikor meghallotta a lányt.
- Hol vannak? – kérdezte.
- Nem tudom a település nevét – kezdte Havaska, miközben még befelé koncentrált. – De innen keletre van.
Béci leguggolt hozzá.
- Nóri él még? – kérdezte a könnyeivel küszködve.
- Igen – felelte Havaska. – Jól van.
Alexa leült mellé és elővette a hajdani kikérdezős, nyomozó énjét.
- Ki van még ott? – kérdezte.
- Látom Viktort – kezdte Havaska. – Ott van Barbi is. Meg Adél szerelme, Sanyi.
- És még ki?
- Lilla öccse.
- Halasi Csaba.
- Igen.
Alexa nem örült ennek a névnek. Ha az a pszichopata ott van, akkor abból a helyzetből semmi jó nem sülhet ki.
- Oda tudunk teleportálni? – kérdezte a nyomozónő.
- Nem látom tisztán, merre vannak – felelte Havaska. – Kocsival kell elindulnunk. Útközben kitisztul a teljes irány.
Alexa az izgatott Béci felé fordult.
- Készülj – mondta. – Nem lesz egyszerű.
Hátsó kert ajtaja kinyílt és Adél lépett be rajta fehér ballonkabátban. A kéken fénylő szemeiben a fájdalom is csillogott. A nappaliba sétálva megállt és végignézett a tettre kész társain.
- Engem se hagyhattok itt - mondta. - És nem árt sietnünk.
- Szilvia? – kérdezte Anett.
- Úgy bizony. Már ő is tudja, hogy hol vannak.

*

Sanyi vetett egy pillantást a távolban, a befagyott tó partján álló Nórira. Már fél órája ott áll mozdulatlanul, nyilván tervez valamit. A srác előtt bevillant egy lehetőség, miszerint vele összefogva eltűnnek innen sietve. Itt hagyják ezeket, akiknek a tervük eleve kudarcra van ítélve. Nincs menekvés, nyugtázta magában.
Visszaindult a tornác felé, a lépcső mellé beállította a hólapátot, majd miután felért, éppen kinyitotta volna az ajtót, amikor Barbi kiviharzott onnan és durván fellökte őt. Sanyi elterült a földön. Hihetetlen, milyen gyorsan elvesztette az úrnő kegyeit, aki nemrég még szerelmet vallott neki. Amikor felnézett meglátta Viktort köntösben, aki megállt felette és a kezét nyújtotta. Sanyi egy darabig magába zuhanva figyelte ennek a szörnyetegnek a kezét, végül pedig megfogta és engedte, hogy felsegítse.
Viktor együttérzően mosolygott rá.
- A húga se jobb, elhiheted – mondta.
Barbi odalépett Nóri mellé, aki egy darabig tudomást sem akart venni a nővéréről. Igyekezett befelé figyelni, elmeditálni a tavat rejtő jégtakaró látványába menekülve. Az úrnő azonban kizökkentette.
- A világbékén agyalsz? - vetette oda gúnyosan.
- Nem – rázta meg a fejét Nóri. – Arra gondoltam, talán most a Végítélet küszöbén, minden ruha akciós lehet a plázákban.
- Lehet most komolyan beszélnünk?
- Te kezdted.
- Akkor megpróbáljuk.
- Jó.
- Szilvia egy szörnyeteg. Te is jól tudod. Azonban olyan, aki ránk csak eszközként tekint. A fele sem igaz, hogy Valentinát akarja a világ császárnőjévé kinevezni. Legfeljebb formálisan.
- Tévedsz. Ő valóban így tervezi.
- Honnan veszed?
- Te is jól tudod, hogy ez így van. Csak zavar, hogy nem téged jelölt ki erre a nemes feladatra. Igaz?
Barbi elmosolyodott és Nórihoz fordult karba tett kézzel.
- Te mindig mindent kiderítettél – kezdte a gonosz nővér. – Mindig is ilyen voltál. Főleg, amikor…
- Feleslegesen próbálsz nosztalgiázni – vágott közbe Nóri. – Bárki rájött volna, mi a valódi célod. Magadnak akarod a legfőbb hatalmat. Végezni akarsz Szilviával és a közvetlen támogatóival, hogy aztán a sötét hadsereg élére állj. Én és Valentina pedig hűen szolgálnánk téged.
- Hát, nem menő?
- Nem.
- Én vagyok a legalkalmasabb vezérnek.
Nóri szomorúan fordította a fejét az úrnőhöz. Hosszan nézett rá, valahová múltba is révedve.
- Barbi – súgta. – Sosem hittem volna, hogy egyszer ez lesz. Te voltál a legnagyobb szövetségesem mindig is. Te voltál az, akire felnéztem. Nem csak a nővérem voltál, de a legjobb barátnőm is.
- Ez most is így van – mondta vigyorogva Barbi és kacsintott egyet. – Ráadásul ismét felnézel majd rám.
- Olyan, mintha a világom egy nagyobb darabja égett volna hamuvá. Félek, hogy örökre elvesztettelek.
Egy darabig reménykedve figyelte a nővére tekintetét, ami azonban nem engedett. Büszkeség és a legmélyebb gonoszság tükröződött vissza Nórira, ezért végül feladta és visszaindult a házba.
Barbi karba tett kézzel, magabiztos mosollyal fordult vissza a tó irányába.
- Milyen egy unalmas környék ez - állapította meg.

*

A feszültséggel teli órák után a nap lement és sűrű sötétség köszöntött a környékre. Nóri csak akkor jött elő a szobájából, amikor szendvicset csinált magának. Barbi pedig megvetően figyelte minden mozdulatát. Sanyi este nyolckor a kinti szauna kabinba ment, majd a mellette lévő kis épületbe, ahol először hideg vizes, majd a meleg vizes medencében lazult. És amikor Viktor és Barbi félrevonultak az úrnő szobájába, Csaba vigyorogva indult fel a felső szintre Nórihoz.
A maffiafőnök felért a felső szinte, de alig tett meg néhány lépést, amikor a mellette lévő szobából kilépett elé Janka. A magas, fekete hajú lány látványa ledöbbentette őt, pláne az annak citromsárgán izzó szeme. Ezek szerint lebuktak. Nem rémlett neki, hogy Barbi bárkit is várna estére.
- Ki vagy te? – kérdezte Csaba.
Janka elmosolyodott.
- Aki most egy kellemes utazásra küld téged – felelte a lány.
Csaba még látta, hogy Janka megragadja őt, majd hirtelen minden elsötétült előtte. Végül egy hideg, barátságtalan helyen találta magát. Mintha egy elhagyatott repülőtér hangárja volna. Körbefordult, de csak néhány autóroncsot látott. Hevesen vert a szíve, mert egyre nagyobb veszélyben érezte magát.
És igaza lett. A sötétben citromsárgán fénylő szemek százai jelentek meg. Hallotta az alakok koppanó lépteit. Utána meglátta őket. Rengetegen voltak. Férfiak és nők, akik hajdanán neki szolgáltak. De ahogy rémülten forgolódott körbe, látta az egykori áldozatait is. Köztük is egy huszonéves, fekete hajú lányt, aki most ugyanabban vörös estélyi ruhában volt, mint amikor Csaba lelőtte őt. Hangosan kopogott a magas sarkú cipője, ahogy felé lépdelt a gyűlölettől is izzó szemekkel.
- Na, mi van, Csabika? – vetette oda a lány. – Emlékszel rám?
- Te nem lehetsz itt! – kiáltotta a maffiafőnök rémülten.
- De itt vagyok. És enyém az első megtiszteltetés. Hosszú lesz az éjszakád, Csabika. Nagyon hosszú.
Az egész épület beleremegett Csaba sikolyától.

*

Sanyi lehunyt szemmel ült a gőzölgő medencében. Ám egy rossz érzés kizökkentette a nyugalmából. Kinyitotta a szemét és meglátta Szilviát, aki ott állt vele szemben a fekete kabátjában a medence szélénél.
- Úrnőm – súgta a srác meglepetten.
- Sanyikám – kezdte Szilvia. – Édes csillagocskám. Bár nem sokszor találkoztunk, mégis nyomott hagytál bennem. Gyönyörű férfi vagy. Talán nálad szebbet még nem is láttam sosem. Azt gondoltam, egy nap belekezdhetünk valamibe. De persze láttam még valamit benned. A gyávaságot.
- Igen, úrnőm.
- A tiszteleted vajon a gyávaságod produktuma?
Sanyi lehajtotta a fejét.
- Nem hiszem – súgta.
- Nézz rám! – csattant fel Szilvia.
A srác felnézett rá. Az úrnő tanácstalanul széttárta a karjait.
- Mit kellene most tennem veled, Sanyika? – tette a fel a költői kérdést.
- Meg kell büntetned – felelte az lemondóan. – Ezt érdemlem.
- Állj fel!
Amint Sanyi felemelkedett, Szilvia nyomban a mögötte húzódó medence széléhez teleportált. Lassan leguggolt a srác mögött és a citromsárga szemeivel feltérképezte annak lelkét.
- Nem vagy reménytelen - kezdte Szilvia. – Csak egy elhagyatott, kihasznált és tönkretett lélek.
- Meg akarok halni, úrnőm – súgta Sanyi, miközben egy könnycsepp folyt végig az arcán. – Ne hagyj életben, kérlek.
- Nem. Nem engedlek el, kincsem.
A srác vállára tette a kezét.
- Az enyém vagy – mondta halkan az úrnő. – Most pedig szépen hazaküldelek, és te ott vársz rám.
Ekkor Sanyi hirtelen eltűnt.

*

Janka érezte Viktor jelenlétét a folyosó végi szobából. Lassan belépett rajta és már hallotta is a fürdőszobában a víz csobogását. Körülnézett a szoba félhomályában, de nem érzékelt csapdát. Megindult a célja felé és magabiztos mosoly jelent meg az arcán. Igen, most leszámol ezzel a szörnyeteggel. Megteszi, amit már egy évvel ezelőtt meg kellett volna tennie ott Anna házában.
Amikor azonban belépett a fürdőszobába, senkit sem látott a zuhanykabinban. A zuhanyfej a nagy semmire eresztette a meleg vizet. Janka gyorsan megfordult, de nem látott senkit.
- Ügyes fiú – súgta elismerően.
Egy pólót pillantott meg a földön. Viktor ezt Szilviától kapta. Nyilván ez zavarta meg Jankát, amiért még nem olyan kifinomult az érzékelése, mint a többieké. Aztán hirtelen tisztán érzett valaki mást.
Széles mosollyal fordult a szoba ajtajának irányába. Nóri állt ott a vastag kabátjában, döbbent tekintettel.
- Janka – súgta.
- Bizony én – felelte a lány.
- Te is már közéjük tartozol?
- Ahogy egykoron te magad is. Hol van Viktor?
- Nem tudom.
Janka óvatosan lépkedett a lány felé.
- Nem is számít – kezdte sátánian vigyorogva. - Szilvia kikötötte, hogy csakis ő téríthet vissza téged a helyes oldalra. De én érzem magamban az erőt, Nóri. Hatalmas erőt. Azt, amit mindig is érezhettem volna. Akkor is, amikor el voltam veszve és a világ legrosszabb kapcsolatában éltem.
- Ezt nem teheted, Janka – mondta Nóri elkeseredve. – Hisz mi mindig egy csapat voltunk.
- Ezután is így lesz, drágám.
- Ne közelíts! Állj meg ott!
- Ne mondj ellent és add fel, Nóri. Add fel!

*

Barbi hallotta Nóri hangját, ezért felkapta a köntösét és az ajtóhoz sietett, ahol megjelent előtte Szilvia. A sötétség kiválasztott úrnője úgy nézett rá, mint egy tehetségtelen tanítványra.
- Ó, Barbi – súgta. – Sosem hittem volna, hogy ez lesz. Persze sejthettem volna. Egy önbizalomhiányos, lelki sérült lánynak adtam egy olyan hatalmat, amit nem tudott annak törvényei szerint használni.
- Azt te csak hiszed – vetette oda a lány. – Most meg tudod, mi a fájdalom, te univerzum szégyene!
Azzal Barbi ütések sorozatát mérte Szilviára. Hasztalanul, mert egyikkel sem találta el Valentina anyját. Végül a sötét úrnő megelégelte az ellene irányuló támadásokat, a lány mögé teleportált és nagy erővel a falhoz vágta. Barbi áttörve a falat, a szomszédos szoba padlójára zuhant.
Szilvia laza léptekkel közelített hozzá.
- A rokonom vagy, Barbi – kezdte. – A bátyámnak a lánya. Te voltál az egyik legnagyobb reménységem. Mindig is figyeltelek és éreztem, hogy te leszel az én leghűségesebb harcosom.
Barbi megvetően nézett fel rá.
- Egy elnyomó vagy, semmi több – vetette oda.
- Nem, drágám – mondta halkan Szilvia. – Te vagy az elnyomó. Már korábban is éreztem. Én egy igazságos birodalmat fogok építeni, ahol minden ember fontosnak érzi majd magát. Míg te egy diktatúrát akartál, ahol azt csinálhatsz az emberiséggel, amit csak akarsz. Még talán meg is tudlak érteni. A baj viszont az, hogy neked halvány fogalmad sincs arról, mit is akarsz valójában.
Barbi arca eltorzult a haragtól és felpattant. A kezéből sárga fényt lövellt Szilvia felé. Az úrnő azonban egy laza kézmozdulattal visszalökte azt rá. A lány felsikoltott és ájultan terült el a padlón.

*

Janka már egyre közelebb volt Nórihoz, aki a könnyeivel küszködve próbált hatni a barátnőjére.
- Kérlek – súgta. – Ne kényszeríts erre!
- Mire, drágám? – kérdezte Janka vigyorogva.
Nóri ekkor kék fényt lövellt a lány felé, aki sárgával viszonozta azt. A fényhullámok egymásnak ütköztek. Janka sátánian eltorzult tekintettel meredt Nórira, aki minden erejével azon volt, hogy minél kevesebb kárt tegyen a barátnőjében, aki jelenleg egyáltalán nem volt önmaga.
Ekkor az úrnő nagyobb erőre kapott, mire Nóri fénye meggyengült és már nem tudta magát védeni. Janka érezte, hogy ő sem tart ki sokáig, mire Nóri feladta és áttörve a falat a kinti hóba zuhant ájultan.

*

Szilvia megállt az eszméletlenül fekvő Barbi felett. Már nem sajnálta a lányt és egyáltalán nem kezelte rokonaként. Az ő szemében már egy senki volt. Körbenézett a szobában. Elmosolyodott. Az mutatóujjából egy kis fényt lövellt az ágy felé, mire az nyomban lángra kapott.
Visszanézett Barbira.
- Ördögnek hitted magad – súgta. – De nem voltál az. Viszont kapsz egy picinyke poklot, ami majd hamuvá éget. És az én tüzemtől nem véd meg senki és semmi. A ma éjszaka egy sátáni meglepi volt neked is.
Azzal otthagyva őt elindult a folyosó felé, ahol Janka lépett elé izgatottan.
- Úrnőm! – kiáltotta. – Nóri eltűnt. Az előbb még odakint volt, de…
- Tudom – vágta rá az úrnő. – Láttam a sorsát előre. Minden a terveim szerint halad. Most pedig visszamegyünk Bicskére.

*

A lángok az ájult Barbi köré gyűltek. Esélye sem volt a megmenekülésre. Ám ekkor Havaska és Alexa jelent meg a szobában és odasiettek hozzá. A nyomozónő megnézte a pulzusát.
- Életben van – súgta.
- Vigyük innen gyorsan – sürgette Havaska.
Amint eltűntek vele a szobából, egy lángoló tetőgerenda a padlóra zuhant.

*

Viktor szemeiben az égő ház tükörképe csillogott. A lángok felcsaptak a csillagos éjbe, ő pedig lepillantott a karjaiban eszméletlenül fekvő Nórira. Gonosz félmosollyal nyugtázta, hogy ők ketten mindent megúsznak, majd hanyagul a kocsi anyósülésére ültette a lányt.
Amikor behuppant a volán mögé, finoman becsatolta a biztonsági övet Nórinak. A ház felé se nézve elindult az országút irányába, közben néha vetett egy győzelemittas pillantást az utasa felé.
- Ó, Nóri – súgta. – Ha tudnád, még mennyi borzalom vár rád.

folyt.köv.

2021.november 12-19.
Budapest

Nagyprónay János
VALENTINA-AZ ISZONYAT LÁNYA 4.ÉVAD

12.rész
Az ajtó mögött

Az éjszakai hóesésben Lórántnak lassítania kellett. A monoton ablaktörlő kezdte álomba ringatni, a szemhéjai már egyre súlyosabbak voltak. Érezte, hogy egy újabb roham közeledik, mely azonnal elhomályosítja az elméjét, a képességei pedig a másodperc töredékrésze alatt teljesen ellene fordulnak. A hangok és gondolatok melyek régen kínozták, ismét kezdenek visszatérni.
Anett annyira ügyesen meg tudta őt nyugtatni. Elég volt egy pillantás, vagy éppen egy szó és Lóránt azonnal megnyugodott. Később jött a megvilágosodás. Azon a napon meglátta a tükörben a saját szemeit. Narancssárga fénnyel izzottak. Azt hitte, ez a betegség része, de a doktornő ekkor mögötte termett. Neki is olyanok voltak. És elmondta neki, mire lehet használni.
Lóránt szemeiből könnyek folytak végig az arcán. Hallotta az Iszonyat Katonáit. Szinte mindet. A hangok, melyeket korábban betegség produktumaként diagnosztizáltak, a Sötét Univerzum gyermekeinek társalgásai voltak. Hallotta őket. Egészen gyerekkorától fogva.
Visszatessékelte a gondolatait a jelenbe. Már rég Győrben kéne lennie, de meg kellett állnia többször is. Legutóbb három órát aludt a volán mögött, mert az ereje nem kicsit lecsökkent a benzinkúti eseményektől. A műszerfalra kifüggesztett fényképre pillantott. Anett nézett vissza rá a gyönyörű szemeivel. Alatta a mobiltelefonos térképen az útvonal, mely tizenegy percet mutatott a célig.
Dacolva az időjárással, mégis rálépett a gázra.

*

Amikor Anett belépett a nappaliba, azt hitte a szíve menten kiugrik helyéről. Valentina háttal állt neki a nagy ablaknál, amin keresztül a kinti hóesést bámulta. A lány az előbb még a kanapén feküdt néma csendben, békés mosollyal az arcán, most azonban ott szobrozik mozdulatlanul és valami hátborzongatóan sötét erő árad belőle. Minden bizonnyal a leggonoszabb személyisége, Hármaska vette át az irányítást, gondolta magában a doktornő és felkészült a harcra.
- Egész szép napunk volt, nem? – kérdezte Valentina fiús hangon. – Remekül összebarátkoztál Egyeskével is.
- Ha már veled nem lehet – vonta meg a vállát Anett.
- Nem is töröd magad rajta. Persze, ezért hálás is vagyok. Nincs szükségem egy ilyen alattvalóra a közelemben.
- Talán lemaradtam valamiről? Te már egy királynő vagy?
- Jobban teszed, ha nem hergelsz.
- Nahát, fenyeget az iszonyat lánya a rózsaszín pizsamájában, amin egy aranyos kiscica van.
Hármaska lassan feléje fordult a gyűlölettel teli tekintetével. A szemei a citromsárga fény helyett most a természetes kék színükkel csillogtak a félhomályban. Egy másodperc alatt közelebb teleportálta magát a doktornőhöz.
- Te sem vagy ám a természet csodája – kezdte a szörnyeteg és eszelős vigyor jelent meg az arcán. - A bosszúszomjas pszichiáter, aki most oly kegyesen lealacsonyodott egy tömeggyilkoshoz, akinek a nevét és családját az egész világ elátkozza már. Te és az a Nevesincs Köd, meg az anyám iránt érzett haragod. Egy senki vagy, babám, aki nagyban felelős a vőlegénye haláláért is.
A doktornő ökölbe szorította a kezét. Igyekezett Ketteskére gondolni, aki talán hamarosan ismét átveszi az irányítást. Ha most nekimegy a lánynak, azzal azt a szerencsétlen, szelíd személyiséget is bántaná. Ekkor hirtelen feltámadt az ösztöne. Veszélyt érzett. Narancssárga szemei felizzottak és az ablak felé fordult. Egy ballonkabátos férfi állt a tornácon, és őket figyelte.
Valentina követte Anett tekintetét. Az idegen arcát bár eltakarta az éjszaka sötétje, mégis teljesen nyilvánvaló volt, hogy fenyegetést jelent számukra. Valami egészen különös, félelmekkel teli energiát árasztott magából.
- Ez meg ki? – kérdezte Hármaska.
A doktornő szemei kikerekedtek. Látta a férfi lelkét és egy szempillantás alatt felismerte a szándékait. Valahonnan nagyon ismerős volt neki. Mintha már találkoztak volna korábban. Végül bevillant előtte egy arc, melyet már évek óta nem látott és a felismeréstől végigfutott a hideg a hátán.
- Azonnal tűnjük el innen – súgta Valentinának.
- Miért? – értetlenkedett az iszonyat lánya. - Ki ez? Egy hókotró, akinek nem adtál elég borravalót?
- Rosszabb, mint gondolnád! Gyere gyorsan!
Azzal megragadta Valentinát, aki nem engedett és inkább visszafordult, hogy jól megnézze magának az idegent. Azonban az eltűnt. Viszont érezte a jelenlétét. Az ajtó felől. Anett reszketve fordult körbe a nappali félhomályában. Kínos, feszült csend telepedett rájuk. Az a valaki nyilván még figyeli őket és a legjobb alkalomra vár, hogy aztán rájuk támadhasson.
A doktornő odadobta Hármaskának a fekete ballonkabátját, ő pedig felkapta a kéket. Nincs idő összepakolni, gondolta. Már biztos volt benne, hogy Szilvia szórakozik velük. Ideküldhetett néhány embert.
Valentina a feszültség ellenére, leült az ágyra és egészen nyugodtan felvette a vörös farmerét, a pólóját, valamint kötött pulóverét, melyek mind ott hevertek az egyik fotelban. Utána vigyorogva fordult a kocsi kulcsot keresgélő, rettegő Anetthez és lazán felkapta a kabátját is.
- Jó látni, hogy félsz, te pszichiáterek gyöngye – vetette oda Hármaska. – Amúgy is sétálni akartam egyet odakint.
- Hol van a kulcs? – kérdezte Anett.
- A zsebemben.
Ekkor Lóránt termett Valentina mögött. A doktornő látta annak arcát és már biztos volt benne, hogy nem Szilvia áll a dolog mögött. Hármaska megfordult, de a narancssárga fény kilövellt a férfi kezéből, mire ő átrepült a nappali másik végébe, áttörve maga mögött a falat is.
Anett hátrálni kezdett. Lóránt tapsolt egyet, mire két kislámpa felkapcsolódott a helyiségben. A doktornő alig fogta fel, hogy az egykori páciensét látja. Ez lehetetlen, gondolta magában.
- Te meghaltál – súgta a nő. – Te nem lehetsz itt.
- Csak szerettem volna – kezdte Lóránt és tett egy lépést előre. - Ott az Erzsébet hídon. Mielőtt ugrottam, bíztam benne, hogy te visszafogsz. Hogy nem engedsz el. De te meg sem próbáltad. Csak kiáltoztál. Figyeltem, hátha a napfényben megcsillan egy könnycsepp a szemedben. Nem láttam semmit. Már nem voltam neked fontos. Nem hittél bennem. Hagytál volna meghalni.
- Nem tudtalak megmenteni. Ahogy Levit sem.
- Ó, igen. Utána hallottam róla. Meg az eltűnésedről. Mindez nem történt volna meg, ha életedben először kitartasz valami mellett.
Lóránt lassan megindult feléje, Anett pedig szép lassan kihátrált a folyósóra. A férfi a fejét csóválta.
- Most is menekülsz, Anett – folytatta. – Ahogy akkor csókom elől is. Pedig jól tudod, hogy mi összetartozunk. Amikor meghallottam, hogy a vőlegényed meghalt, úgy éreztem hálás lehetek az Iszonyat Katonáinak. Beteljesítették a sorsodat. A sorsodat, ami az én utam is. A közös utunk.
A doktornő megállt. Harag gyúlt a narancssárga szemeiben.
- Ha még egyszer szóba hozod Levit, megöllek – sziszegte.
- A tévedés beszél belőled – győzködte Lóránt és az ő szemei felizzottak. – A mi utunk közös és van egy félbehagyott kezelésed! Én vagyok az! Engem jelölt ki melléd a sors! Te is tudod!
Anett a jobb kezével narancssárga fényt lövellt a férfi felé, de az egy másik fénnyel kivédte és a doktornő a folyosóra zuhant. Amikor Lóránt kilépett hozzá, ő minden erejével kúszott hátrafelé, miközben le sem vette a szemét a teljesen megtébolyodott hajdani pácienséről.
- Anett – súgta Lóránt. – Nem kell így lennie. Érzem, hogy küzdesz a szíved mélyén.
- Rosszul érzed! – vetette oda neki a nő. – Sosem kellettél!
- Ez hazugság.
- Higgy, amit akarsz!
- Emlékszel az ajtóra?
- Nem.
- De. Biztosan emlékszel. Az én ajtómról. És ami mögötte van. Az életem. Az én értelmetlen életem, aminek te adtál értelmet. Elmeséltem neked minden félelmemet. Beengedtelek az ajtómon. Abba a hidegbe. Abba a végtelen nyomorúságba, ahol éltem. Az én ajtóm mögött még mindig szenvedés van. Még mindig hallom a hangokat! Mindig! Szüntelenül! Érzem a bűnöket! Olyan, mintha én követném el őket! Mintha én volnék a tettes és az áldozat is egyszerre! Te voltál az, aki célt adott nekem!
- És te visszaéltél vele!
- Tessék?
- Visszaéltél vele! Zaklattál! Hívogattál! Egyfolytában azzal zsaroltál, hogy megölöd magad, ha nem szakítok a szerelmemmel! Mindent megtettél azért, hogy pokollá tedd az életemet!
- Nem! Én megértettem, hogy mi egy párt alkotunk. Ugyanaz a képesség és ugyanaz az út!
- Ezt csak te gondoltad!
- Megmutattam neked az ajtómat, Anett. Azt, ami mögötte van. Jól tudod, mi volt ott. Az, ami neked is. Ugyanannyit szenvedtünk mind a ketten. Ismerős is volt neked. Ez az ajtó az összetartozásunkat is jelentette!
Ekkor a Lóránt melletti ajtó kicsapódott és az arcába ütközött. Hármaska megvető tekintettel lépett ki onnan.
- Ez az ajtó pedig azt jelenti, hogy eleget hallgattunk téged – jegyezte meg, aztán Anetthez fordult. - Miért nem ütötted le?
A doktornő válasz helyett felpattant és a kijárat felé szaladt.
- Most hová mész? – kiáltott utána Valentina
Ám az kiszaladt a hóesésbe. Ezután Hármaska elhúzta az ajtót és megpillantotta földön fekvő Lórántot.
- Fájt, ugye? – kérdezte.
- Veled semmi dolgom – nyögte a férfi.
- Az meg kit érdekel? Idejöttél és játszottad itt az eszedet. Megzavartál minket.
Azzal Valentina felkapta Lórántot és áthajította a falon a nappaliba. A kezei citromsárga fénnyel felizzottak. Az arca viszont megremegett és Egyeske tébolyult vigyora jelent meg előtte.
- Na, mi van, hulla bácsi? – nézett le a szőnyegen heverő férfira. – Annyit beszéltél az ajtóról, hogy már lakberendezőnek hittelek. Vagy te ilyen asztalos bácsi vagy? Mindegy is. Mert most meghalsz.
Lóránt elmosolyodott.
- Nem, te tömeggyilkos – súgta. – Ebbe te nem szólhatsz bele!
Egyeske éppen le akart súlytani rá, amikor az hirtelen eltűnt. Az iszonyat lánya erre fülsüketítően felnevetett.
- Ez milyen ügyes volt! – kiáltotta vihogva.

*

Anett reszkető kézzel fordította el a kulcsot és a motor beindult. A fényszórók megvilágították a hóesést. Éppen sebességbe kapcsolt volna, amikor hirtelen kinyílt mellette az ajtó.
Egyeske pillantott be hozzá.
- Képes volnál itt hagyni, cicuskám? – tette fel a kérdést vigyorogva. – Másszál szépen az anyósülésre!
A doktornő kérdőn meredt a lányra, de végül eleget tett a kérésnek. Valentina behuppant volán mögé.
- A lakberendező barátod köddé vált – mondta, majd becsukta az ajtót és sebességbe kapcsolt.
- Taposs bele! – parancsolta Anett.
Az iszonyat lánya csalódottan fordította felé a fejét.
- Maradhattunk volna itt – mondta. – De rendben. Megteszem, amit kérsz. Te pedig szépen elmondasz mindent.
Valentina gáz adott és felkavarva a havat elindultak az autópálya felé. A házból ezután botladozva, erőtlenül támolygott ki Lóránt. A világfájdalom tükröződött az arcáról, ahogy a távolodó autót figyelte.

*

A havat frissen takarították el az autópályáról a környező települések lakói. Amikor Valentina sávot váltott, hogy kikerüljön egy visszafelé tartó hókotrós kocsit, már Ketteske aggódó tekintete fordult a sokkos állapotba került Anett felé. Finoman a doktornő lábára tette a kezét.
- Jól vagy? – kérdezte lágyan.
Az nem felelt.
- Ki volt ez, Anett? – kérdezte. – Ha úgy érzed, most nem tudsz válaszolni, megértem.
- Egy volt páciensem – felelte a nő, miközben az ablaktörlő mozgását figyelte.
- Azt hallottam.
- Egy olyan ember, akit nem tudtam megmenteni, mert hát… Nem is tudom.
- Túl nagy hatással voltál rá.
Anett a mellette lévő ablak felé pillantott, majd vissza a szélvédő felé. Fázott. Felkapcsolta a fűtést.
- Igen – bólintott.
- Értem – bólintott Ketteske.
- Tudod, sok páciensem volt. Rengeteg. Voltak igencsak nehéz esetek, akiket nagyon kemény munka árán tudtam csak meggyógyítani. De Lóránt más volt. Még sosem találkoztam olyan emberrel, aki annyit szenvedett volna, mint ő.
- Miért?
- Amikor Lóránt még csak hat éves volt, az apja a szeme láttára végzett az anyjával. Aztán saját magával is.
- Te jó ég.
- Igen. Aztán nagybátyjához és annak pénzéhes feleségéhez került, akik finoman szólva alkalmatlanok voltak. Nem törődtek vele, viszont remek összeget folyósított nekik az állam. Az iskolában sem fogadták be. Azzal heccelték, hogy ő ölte meg a szüleit. Aztán jöttek a látomások, érezte a Sötét Univerzum erejét. Volt a Szent Mihály Elmegyógyintézetben is. Csak ő egy másik részlegben, ahová én is jelentkeztem orvosnak. Végül évekkel később, amikor meg akarta ölni magát, hozzám került.
- Mikor történt?
- Öt évvel ezelőtt. A küldetésemnek tekintettem, hogy vigyázzak rá. Sikerült elérnem, hogy ne vigyék vissza az intézetbe és ott maradjon velem a kórházban. Hetekig ott volt, megfigyelés alatt tartottam, rengeteget túlóráztam miatta. Végül többször eljárt hozzám beszélni, felírtam gyógyszereket.
- Te voltál az egyetlen kiút számára.
- Éreztem, hogy baj lehet ebből. Végül a képességeit is felfedeztem. Hogy ő is látó. Akárcsak én. Minden borzalmat, szenvedést, bűnöket meglát. Átérzi a legmélyebb lelki poklokat is. Nem volt neki elég a sajátja, de még megkapta másokét is. Valamint az Iszonyat Katonáit is hallotta.
- Az anyámat és drága barátait.
- Igen. Akkor már tudta, hogy a betegség, amiben szenved, az nem is egy betegség. Hanem a valóság. A valóság, amivel egyedül nem tudott szembenézni. Én pedig segítettem neki. Úgy, hogy akkor még én is keveset tudtam erről. De úgy éreztem, az olyan, mintha… mintha a régi…
- Mintha a régi önmagadon segítettél volna.
- Pontosan. Én sem a világ legfényesebb oldalán éltem a gyermekkoromat. Tudtam, mit érez.
Ketteske szeretett volna mondani erre, de nem tudott. Szeretett volna megállni és átölelni a doktornőt, de nem tartotta jó ötletnek a jelen helyzetben. Érezte, hogy Anett nem csak összeomlott, hanem retteg is. És nem is az egykori páciensétől, hanem talán a saját lelkiismeretétől.
- Nem fogom hagyni, hogy bántson – súgta Valentina. – És a többiek se itt a fejemben, abban biztos lehetsz.

*

Lóránt elfeküdt a győri ház kanapéján. Érezte Anett illatát a levegőben. Itt volt, mondta magában, itt volt a doktornő. Ennyi elég volt ahhoz, hogy nyugalom járja át. Ám még mindig nem volt teljes ez az érzés. Ezért elővette a telefonját a kabátja zsebéből és a dokumentumok közül kikereste a nő hangját, amit korábban rögzített. Egy-egy szavakat vett fel titokban, hogy később azzal nyugtassa meg magát. Most pedig felvette a hangerőt és a füléhez emelte a készüléket.
- Nyugodj meg, Lóránt – súgta Anett. – Nyugodj meg. Most már minden rendben.
Könnyek folytak a szeméből. Át akarta ölelni a doktornőt. Érezni akarta a megmenekülés érzését.
- Meg fogok nyugodni - súgta maga elé.
Azzal a dohányzóasztalra tette a telefont és a fények kihunytak a nappaliban. Csak az ő narancssárgai szemei izzottak a sötétségben, miközben egyre mélyebbeket és mélyebbeket sóhajtott.
- Meg fogok menekülni – súgta.

folyt.köv.

2021. november 3-10.
Budapest

Nagyprónay János
VALENTINA-AZ ISZONYAT LÁNYA 4.ÉVAD

11.rész
Szilvia emlékei

1979.
Éjjel egy óra körül, valahol Sződliget és Vác között száguldott el a kocsi a kietlen és sötét úton. A volán mögött ülő férfi folyamatosan a visszapillantó tükörbe pillantott, tekintete aggodalmas volt, akárcsak a mellette ülő feleségének, aki egész testében reszketett a félelemtől.
- Láttad a szemeit? - ismételte meg újra a kérdést Noémi és gyorsan az üres hátsó ülésre pillantott. – Láttad a szemeit? Sárgák voltak! Hogy történhet meg ilyesmi? Mi lelte azt a kislányt?
- Nem tudom, kicsim – rázta meg a fejét a férfi. – De már jó messze van tőlünk! Szépen hazamegyünk és átgondoljuk az egészet. Nyilván van rá valami magyarázat. Mindenre van. Nyugodj meg.
- De Andris, te is láttad, mit művelt!
- Igen, de nyugodj meg!
- Hogy tudott egyik helyről a másikra megjelenni?
- Nyilván többen lehetnek. Biztosan ikrek.
- De hát nem volt ott semmi és egyszer csak ott volt megint. És nem egy másik! Ugyanaz a lány volt!
- Kérlek! Nyugodj meg!
Noémi ismét sírni kezdett, András pedig feladta próbálkozást. Hirtelen úgy érezte, mintha szemből valaki mellkason ütné, mire a szék támlájának vetődött. A kormányt is elengedte, ami azonnal jobbra kezdett forogni. Kétségbeesetten próbálta egyenesbe hozni, de valami láthatatlan erő nem engedte. Ezt látva a felesége felsikított, végül aztán egy közeli fának ütköztek.
Amint magukhoz tértek, kipattantak a kocsiból és egymás kezét fogva az erdőbe igyekeztek. A sűrű fák között botladoztak az egyre csak halványuló fényben, miközben hátra sem mertek nézni. Noémi megbotlott valamiben és András azonnal felsegítette, majd végül egy tisztásra érve leszaladtak a domboldalon. Szörnyű érzés kerítette őket a hatalmába, mire megálltak. Összenéztek és lassan, felkészülve a legrosszabbra, megfordultak. Ott volt. Igen. Végig jött utánuk.
A hatéves Szilvia ott állt a domb tetején a fekete kabátjában. Kiengedett szőke hajába belekapott a szél, a szemei pedig citromsárga fénnyel izzottak. A tekintete kifejezéstelen volt, semmilyen érzelem, még csak megvetés sem áradt belőle. Mintha nem is ember volna, hanem csak életnagyságú báb.
Noémi sírásban tört ki.
- Miért nem hagysz minket békén? – üvöltötte a lánynak. – Nem bántottunk téged! Nem akartunk mi semmi rosszat!
Szilvia nem szólt semmit, csak oldalra döntötte a fejét és gonosz mosoly jelent meg az arcán. A kezei szép lassan felemelkedtek az áldozatai irányába. Noémi és András még utoljára látta az azokból feléjük lövellő citromsárga fényt, majd utána hirtelen minden elsötétült előttük.

*

JELEN
A negyvennyolc éves Szilvia kinyitotta a szemeit. A kis szobájának szőnyegén meditált, de az emlék alaposan kizökkentette. Rövid ideig találgatott, milyen érzés kerítette hatalmába. Talán bűntudat? Vagy csak egy nosztalgikus hangulat. Furcsa, de nem tudta eldönteni.
Felegyenesedett, azután a szekrényéhez lépet. Kihúzott egy fiókot, mely tele volt különböző emlékekkel. Az egyik fényképalbumot elővette és kicsit izgatottan, de kinyitotta. Látta magát nyolc évesen a majálison. Mellette egy fénykép, amin még úttörő volt. Szőke haja a derekáig ért és széles mosollyal nézett a fotósra. Mindenki szerette őt, még a tanárai is. Nem tudták, hogy ő ki is valójában. Ahogyan azt sem tudták, mire készült már egészen gyerekkorától fogva.
Kopogtak.
- Gyere be, nyugodtan – szólt oda.
Kamilla lépett be hozzá alázatosan. Az egyik oldalon zöld, a másikon fekete szemeiből félelem sugárzott.
- Nem zavarlak, úrnőm? – kérdezte.
- Te sosem, édesem – felelte Szilvia az albumot lapozgatva. – Történt valami?
- Igen. Heni megtalálta a Fény gyermekeinek búvóhelyét, de az üresen állt.
- Várható volt. Óvatosak. Majd én beszélek vele.
- Rendben. Nosztalgiázol?
Szilvia elmosolyodott.
- Úgy bizony – felelte. - Valamiért most rám jött. Mesélek neked egy kicsit. Mit szólsz?
- A legnagyobb örömmel hallgatlak, úrnőm – bólintott a démonlány.
- Akkor gyere ide mellém.

*

1983.
A tízéves Szilvia az iskolapadban ült, mellette a legkedvesebb barátnője, Gizi. A középhosszú fekete hajú lány, miközben úgy tett, mintha érdekelné Gellért bácsi történelem órája, egy papírdarabra írt valamit és áttolta Szilviának, aki gyorsan átvette tőle. Az elől ülő jó tanuló fiún, Gáboron élcelődtek. A nagy mikrofonformájú hajában gyülekeztek a papírgalacsinok.
Szilvia próbálta visszatartani a nevetését, de sikertelenül. Halkan kuncogni kezdett, mire az ősz hajú, szakállas Gellért megfordult és a fekete keretes szemüvegén át végignézett a teremben.
- Kinek van ilyen jó kedve, halljam? – tette fel a kérdést mélyen megsértve.
A nagy befolyású szülők gyermeke, Imre gonosz mosollyal Szilviára és Gizire mutatott.
- Megint az a két lány, tanár úr – árulta el őket kárörvendően. – Én szeretném Gellért bácsit hallgatni, de Szilvi és Gizi egyfolytában beszélget egymással és dobálóznak Gábor nagy hajába.
Az elől ülő srác azonnal hajához kapott és észrevette a galacsinokat. Az idős tanár úr rosszallóan nézett a két diáklányral, akik legyőzve a haragjukat az árulójuk ellen igyekeztek egyenesen ülni.
- Lányok – kezdte Gellért bácsi higgadtan. – Főleg te, Szilvia. Viselkedjetek rendesen, legalább az én órámon.
- Elnézését kérem, Gellért bácsi – állt fel Szilvia. – Az én hibám volt. Ígérem, mostantól jól viselkedünk.
- Jó, rendben – bólintott a tanár úr. – Ülj csak le.
Miközben a mindig engedékeny és higgadt Gellért bácsi a táblához fordult, Szilvia az őt megvetően figyelő Imréhez fordult. Hosszan figyelte a gyilkos kék szemeivel, majd leült az asztalhoz.
Néhány perccel később, amikor senki sem figyelt rá, ismét a kisfiú felé fordult. Szilvia szemei citromsárga fénnyel felizzottak, mire Imre azonnal odafordította a fejét. A lány szemeitől azonnal hipnotikus állapotba került. Szinte tudatnélküli állapotban, kifejezéstelen arccal, Imre felállt az asztaltól és akár egy gép, a mellette lévő ablakhoz lépett. Amikor kinyitotta, Gellért bácsi kivételével mindenki ránézett.
Eltátott szájjal figyelték, amint Imre feláll az ablakpárkányra, majd kiveti magát az emeletről. Mindenki felsikoltott a rémülettől, kivéve Szilviát, aki már a természetes kék szemeivel fordult előre és gonosz mosolyra görbült az arca. Elégedett volt a tettével, akárcsak mindig azelőtt.
Imre nem élte túl a zuhanást, az iskolából pedig mindenkit hazaengedtek. Gizi sokkot kapott, a szülei érte jöttek, Szilvia azonban derűs tekintettel szállt fel a buszra. A legmélyebb megvetéssel nézett végig az utasokon. Mind a rabszolgái lesznek, gondolta magában. Ő és a bátyja, Laci fogják irányítani a világot.
Amikor leszállt a tizenkettedik kerületi megállóban, a tavaszi napsütésben fürdette egy kicsit az arcát. Érezte magában a Sötét Univerzum erejét. Azt az erőt, amit attól a lénytől kapott négy évvel ezelőtt. Attól a szörnytől, akitől mindig is rettegett. Aki végül a legjobb barátja lett a csillagokon túl.
A házuk felé tartott, amikor megpillantotta a szomszéd kislányt, Rebekát. Ott sírt a ház előtt. Szilvia megállt mellette.
- Mi a baj? – kérdezte.
- Meghalt a kiskutyám – zokogta a lány.
- Tessék?
- Gombóc meghalt. Most találtam meg. Anyuék már jönnek haza.
- Mutasd meg.
A németjuhász kutya mozdulatlanul feküdt a hátsó kertben. Szilvia leguggolt hozzá és megérintette a fejét. Rebeka egyre jobban sírt, nagyon szerette a kutyáját, ő volt talán legjobb barátja.
- Nem halt meg – jelentette ki Szilvia, pedig jól tudta, hogy ez nem igaz. – Hozzál, kérlek, egy pohár jéghideg vizet.
Rebeka azonnal beszaladt a házba. Szilvia utána pillantott, majd visszafordult a kutyához. A kezei citromsárga fénnyel felizzottak és az egyiket a kutya fejére, a másikat a annak szíve tájékára tette. Gombóc szemei felnyíltak és nyüszítve nézett fel rá. Szilvia levette róla kezeit és kedves mosollyal egyenesedett fel. Az eb a lábaira állt és engedte, hogy a megmentője megsimogassa.
Rebeka alig hitt a szemének, azonnal odaszaladt hozzájuk.
- Gombóc! – kiáltotta az örömkönnyeivel és Szilvia kezébe nyomta a pohár vizet. – Gombóc!
Szilviát egy kicsit meghatotta, hogy a szomszédban lakó lányt ennyire fel tudta vidítani ezzel a mutatvánnyal. Rebeka felnézett rá és nem tudta, hogy van-e mit megköszönnie, hisz nem látta mi történt az előbb. Mégis hálás volt és a kedvencét ölelgette, aki látszólag szinte nagyon boldog volt.
- Nem is kellett a víz – örvendezett Rebeka.
- De igen, mert szomjas vagyok – mondta Szilvia és belekortyolt a pohár vízbe.
Amikor hazaért, Laci már az előszobában elé lépett. A nála magasabb, tizenkét éves bátyja aggódva nézett le rá.
- Hallottam, mi történt a suliban – kezdte. – Neked nem esett bajod? Jól vagy?
- Minden rendben – felelte Szilvia sejtelmesen.
- Te voltál, igaz?
- Igen. Minek is tagadnám?
Laci elmosolyodott.
- Ügyes – súgta.
- Büszke vagy rám? – kérdezte Szilvia.
- Naná – felelte a kisfiú és kacsintott egyet.
Miközben a nappaliban tévéztek, Szilvia nem tudta kiverni a fejéből azt, amit az előbb Rebeka kertjében tett. Különös érzés kerítette hatalmába. Még sosem érzett ilyet azelőtt. Jót cselekedett valakivel. Örömöt ajándékozott. És furcsamód, ez boldoggá tette. Ettől az érzéstől teljesen zavarba jött, nem tudta hová tenni. Ám észrevette, hogy ez nem csökkenti az erejét. Továbbra is érezte a Sötét Univerzum segítségét onnan a csillagokon túlról.
Rebeka bár nem volt a barátnője, mégis jóban voltak egymással. Ezért minimum megérdemelte ezt a segítséget. Szilvia úgy érezte, hogy most kiteljesedett előtte a Sötétség valódi természete, ami a bölcs hatalomról szól valójában. Aki mellette áll, vagy éppenséggel nem az ellensége, arra úgy kell mostantól tekintenie, mint egy családtagra. Aki viszont ellene van, azzal kegyetlenül le fog számolni. Erre egyensúlyra kell törekednie, vagy különben nem fognak felnézni rá a leendő alattvalói.

*

JELEN
Már a kis szoba kanapéján ültek. Kamilla előtt szórakoztató, ám de egy kicsit furcsa is volt a történet idősávja, mivel Szilvia bár közeledett az ötvenhez, mégis harminc évesnek nézett ki a sötét energiák segítségével. Hihetetlenül büszke volt a nőre és arra, hogy mellette állhat az igaz ügyet szolgálva.
- Szép idők voltak azok – mondta Szilvia. – Akkor még a bátyám és én jóban voltunk. Testvéri szövetségben, egymást oltalmazva, egymásnak falazva időnként. Nem tagadtuk meg a képességeinket, mint az édesapánk, aki ugyanúgy kapott jeleket annak idején, mint mi, de nem hitt benne. Mi hittünk. Hittünk önmagunkban és abban, hogy nagy, nemes célokra lettünk teremtve.
Az úrnő kinézett az ablakon a reggeli napsütésbe. Hiányzott neki Laci. Látta is maga előtt bátyját, amint bujkál a feleségével és egyfolytában a két lányára, Nórira és Barbira gondol. Meg akarja őket menteni, folyamatosan tervez, de egyre inkább úgy érzi, hogy tehetetlen. Szilviát ez szomorúsággal töltötte el. Visszafordította a fejét a fotóalbumhoz. A tizenkét éves Laci ott állt mellette a képen. Olyan volt, akár egy kis szőke herceg. A testvére. Akivel a világuralmat tervezték.
Kamillára pillantott.
- Mesélek inkább tovább – súgta az úrnő az őt figyelő démonlánynak. – Eszembe is jutott egy. Tizennégy éves voltam akkor.

*

1987.
Éjjel tizenegykor a mentőautó szirénázva száguldott a rakpart pesti oldalán. A negyvenes éveiben járó férfi aggodalommal teli pillantást vetett a lélegeztető maszkban fekvő lányra, akire a Margitszigeten találtak rá a járókelők eszméletlen állapotban. A papírjai szerint tizennégy éves és Palkovics Szilviának hívják. A novemberi hideg ellenére csak egy vékony, fekete bőrkabát volt rajta, alatta egy szürke póló.
A kolleganőjéhez fordult, aki a monitoron figyelte az egyre csak gyengülő szívverést. Visszanézett a lányra, aki egy pillanatra kinyitotta a szemét, majd erőtlenül pislákolva újra behunyta.
- Ne add fel, Szilvi! – szólítgatta. – Ne add fel!
A monitor sípolni kezdett, leállt a szívverés. A férfi azonnal a defribillátorhoz nyúlt és megkezdte az újraélesztést.
- Gyerünk! – kiáltotta a mentős. – Térj magadhoz!
Ismét próbálkozott, de semmi. Amikor harmadjára akarta odahelyezni a műszereket, Szilvia szemei hirtelen kinyíltak és citromsárga fénnyel izzottak fel. A férfi kiejtette a kezéből a defribillátort.
- Te jó ég – súgta rémülten.
A lány leszedte magáról a maszkot és tébolyult vigyor jelent meg az arcán. A mentős érezte, amit egy láthatatlan erő meglöki őt és a jármű mennyezetéhez szorítja. A rémülettől kiáltozni kezdett. A kolleganője tátott szájjal figyelte, amint Szilvia lassan felül a hordágyon és a fejét felé fordítja.
- Ó, ti kis halandó lények - mondta Szilvia megvetően. – Gondolom, nem így képzeltétek el ezt az estét.
A nő felsikított és a rakpart mentén sétáló emberek elhűlve figyelték, amint a mentőautó kifarol, átszakítja szalagkorlátot és a Dunába zuhan. A lépcsőkhöz szaladtak kiáltozva, miközben a villogók hirtelen kialudtak és az elnémult jármű elsüllyed az éjszakai fényektől csillogó vizű folyóban.
Nem messze tőlük a lépcsőkön ott állt Szilvia is. A természetes kék szemeivel és elégedett mosollyal figyelte a hullámokat. Nem volt szép tőle, ezt jól tudta, mégis boldog volt, amiért ismét lesújthatott.
Akár egy istennő, úgy sétált végig a Jászai Mari téren és amint a körútra ért, sejtelmesen elmosolyodott. A villamosra pillantott a citromsárga szemeivel, mire annak fényei kialudtak és üresben, elsötétült utastérrel utazott tovább. Utána az előtte haladó nőt figyelte megvetően. Az a nagykabátjában, úrinősen haladt előre, majd befordult a sarkon. Szilvia pedig követte őt.
Amikor az utca közepéhez értek, az összes villanypózna kikapcsolt. Szilvia érezte a nő félelmét a koromsötétben. Az megfordult, de csak az fénylő szemeibe ütközött. Az áldozat sikoltani akart, de az ajkai összezárultak egy láthatatlan erő hatására, a lábai pedig a földbe gyökereztek.
- Nem láttál még ilyet, igaz? – tette fel a kérdést derűs hangon Szilvia. – Érzem, hogy félsz. Azt hiszed, ez csak egy álom lehet, de nem az. Itt vagyok. És én vagyok maga a Sötétség. Az abszolút gonosz, a színtiszta pusztítás és a rettegés harcosa. Te pedig mindjárt halott vagy.
Tette egy lépést félhomályban remegő, harmincas éveiben járó nő felé, akinek a szemei kikerekedtek a rémülettől.
- Hú, de félsz – kárörvendett a lány. – Még mindig reménykedsz. Ó, igen. Látom is, hogy miért. Eddig minden támadást megúsztál. Mindig megmenekültél. Vezető vagy. Nem tehetségeddel, hanem a kapcsolataiddal érted el. Aki kételkedik benned, azt félreállítod. Így csinálta apád is régen, amikor még egyenruhát hordott és a négy elemijével értelmiségieket tett tönkre.
Szilvia kezei fényben izzottak fel.
- Ne legyen bűntudatod – súgta. – Ne legyen. Akkor is megölnélek, ha ártatlan volnál. Tudod, miért? Na? Tudod? Dehogy tudod. Azért halsz meg, mert így döntöttem. Kijelöltelek rá. A végzeted az volt, hogy rosszkor voltál rossz helyen. Úgy bizony. A közelemben voltál. A közelemben.
A nő arcára tette a fénylő kezeit.
- Én pedig maga vagyok az iszonyat.
A holtan rogyott össze, mire Szilvia rá se nézve haladt tovább a sötétségben. Néhány utcával odébb járhatott, amikor visszakapcsolódtak a fények és a járókelők megtalálták a nő holttestét.
Az éjszakai buszon olasz diszkózenét hallgatott walkmanjén. Elnézte a hídról a város fényeit. Megtervezte, mi hol lesz, ha majd ő ural mindent. Az övé lesz. Mosolyogva a fordult az utasok felé, akik fáradtan meredtek maguk elé. Az ő életük is jobb lesz. A Sötét Univerzum igazsága fogja elhozni boldogságot.

*

JELEN
Szilvia büszke mosollyal fordult az őt örömtelien hallgató Kamillához. Érezte, hogy a démonlány most érzi igazán, hogy otthon van az Iszonyat Katonái között. Meg se kellett szólalnia, az úrnő már tudta, mit akar tudni.
- Igen, drágám – súgta Szilvia. - Akkor is voltak ellenségek. A barátok még kevesebben, mert a tudatukat elnyomták a folyamatosan rájuk nehezülő, szürke és egyhangú hétköznapok.
- A Fény gyermekei akkor ébrebbek voltak? – kérdezte Kamilla.
- Valahogy úgy. De velem számolniuk kellett.

*

1989.
Este kilenc óra volt, amikor Szilvia a Moszkva téri végállomásnál felszállt a villamosra. A szokásos bőrkabátja volt rajta, amit annyira imádott már évek óta. Hűvös március volt, többeken még a téli kabát volt. Amikor a tér felé pillantott, veszélyérzet tört rá. Egy fiatal srác igyekezett a villamos felé. Rövid barna haja volt és fekete szövetkabátot viselt. Látszólag egyszerű, átlagos kamasz volt, aki hozzá hasonlóan meglógott otthonról titokban, hogy ezt a szombat estét valahol egy buliban tölthesse. De Szilvia tudta, hogy több van itt ennél.
Amikor srác felszállt a villamosra, az ajtók is becsukódtak mögötte. Egyből Szilvia felé fordította fejét. A barnai szemei találkoztak a lány természetes kék szemeivel. Le sem vették egymásról a következő megállóig. Ott többen is felszálltak. A srác ekkor megállt Szilvia mellett.
A lány felnézett rá.
- Megtaláltál – súgta. – Most büszke vagy?
- Megteszem, amit kell – felelte halkan a srác.
- Szabolcs a neved, igaz?
- Neked meg Szilvia.
- Milyen kár érted. Ilyen fiatalon meghalni egy veszett ügyért.
- Honnan tudod, hogy győzhetsz?
Szilvia felegyenesedett székből és egyenesen Szabolcs szemébe nézett.
- Egyértelmű – súgta. - Kövess, ha tudsz. Olvass a gondolataimban. Szükséged lesz most minden erődre, ha méltó vereséget akarsz.
A fények hirtelen kialudtak a villamoson és mikor visszakapcsoltak, a két fiatalnak nyoma veszett.
A Margitsziget egyik eldugott szegletén Szabolcs az egyik fának repült. A citromsárgán fénylő szemű Szilvia odalépett hozzá, mire az felnézett a kéken izzó szemeivel és a fának támaszkodva, dacosan felemelkedett.
- Te tömeggyilkos – vetette oda a srác.
- Ezt most dicséretnek vegyem? - kérdezte Szilvia.
Szabolcs kék fényt lövellt a lány felé, aki egy bokorba zuhant. A srác oda akarta magát teleportálni, de ellenfele egy másodperc alatt már mögötte volt. Amikor felé fordult, Szilvia egy hatalmas pofont kevert le neki. A Fény harcosa elterült a sárban, de nem adhatta fel. Nem akarta elpusztítani a lányt, csak a saját oldalára állítani, ellenben ez a gonosz tömeggyilkos végezni akart vele.
Felpattant és ütések sorozatát mérte Szilviára, ám teljesen hasztalanul, mert egyik sem talált be. Végül a Sötétség harcosa kirúgta a lábait, majd szinte követhetetlen gyorsasággal felkapta őt és egy vastagtörzsű fának hajította. Szabolcs olyan iszonyú fájdalmat érzett, hogy mozdulni sem bírt. Túl korán vágott bele a küzdelembe. Nem volt eléggé felkészülve. Felnézett a felé közeledő lányra.
Amikor Szilvia leguggolt hozzá, igyekezett minél erősebbnek mutatkozni. Egy végtelenül gonosz lénnyel nézett farkasszemet.
- Itt ért véget a nem túl hosszúra sikeredett életed – súgta Szilvia. – Úgy bizony. Törődtél volna a saját dolgoddal.
Szabolcs még utoljára látta az arcához közeledő sárgán fénylő kezeket.

*

JELEN
Kopogtak. Szilvia kacsintott egyet Kamillának, majd becsukta a fotóalbumot és sejtelmes mosollyal fordult az ajtó felé.
- Gyere be, drágám – szólt oda.
Janka lépett be a hosszú fekete bőrkabátjában és alázatosan pillantott a démonlányra, aztán pedig az úrnőre.
- Készen állok, úrnőm – mondta.
- A meglepetés? – kérdezte Szilvia.
- Elintéztem.
- Remek. Nagyon ügyes vagy.
- Köszönöm, úrnőm.
Szilvia Kamillához fordult.
- Majd még folytatom a mesét, kincsem – kezdte. - Most Jankával szépen elmegyünk rendet rakni. Lidérces éjszaka köszönt az ellenfeleinkre.
Az űrnő arcán sátáni mosoly jelent meg.

folyt.köv.

2021.október 30-november 2.
Budapest

 

Nagyprónay János
VALENTINA-AZ ISZONYAT LÁNYA 4.ÉVAD

10.rész
Egy büntető útja

A férfi valamikor éjjel egy órakor lépett be a Baja belvárosában halvány fénnyel üzemelő pubba. Sötétzöld ballonkabátot viselt, rövid szőkésbarna haja kócos volt, a járása feszengésről, nagyfokú zavartságról árulkodott, ám a pultos lány mégis bizalommal fogadta. Egy fiatalokból álló társaság azonban ellenséges tekintettel figyelte, amint az idegen a bárszékre ül.
Évi gondterheltnek, betegnek látta a férfit. Körülbelül harminc éves lehet, de a szemei olyanok, akár egy mindent látott katonáé. Úgy látta, hogy ez az ember sok borzalmon mehetett keresztül már a Végítélet kezdete előtt is. Ezért gondolta, előveszi a legkedvesebb mosolyát, hátha azzal ez a jóképű pasi is derűsebbé válik.
- Mit adhatok? – kérdezte bájosan.
- Egy feles gint kérek, köszönöm – felelte az.
Miközben kitöltötte a kis pohárba az italt, addig az idegen hátra pillantott az többiekre. Évi a pult tükrén keresztül sóvárgó tekintettel figyelte a férfi borostás arcát. Különös figura, gondolta magában. Valahogyan ki kell deríteni a nevét és talán elindul egy beszélgetés. Amikor letette elé a poharat, az visszafordult és egy darabig őt figyelte. Évi mosolya lehervadt. Nagyon furcsának találta ezt a fürkésző tekintetet, mivel nem volt benne semmi férfias ravaszság, inkább csak ártatlannak tűnő kíváncsiság. Még maga sem tudta, miért, de elképesztően félelmetesnek találta.
- A nevem Lóránt – mondta az idegen.
- Szép neved van – nyugtázta Évi döbbenten.
- Köszönöm. Te pedig Évi vagy.
- Honnan tudod?
- Rá van nyomtatva a blúzodra.
Évi odapillantott, pedig jól tudta, hogy a férfi igazat mond.
- Igazad van – mosolygott, majd töltött magának is egy gint.
Lóránt nem várta meg a tervbe vett koccintást, rögtön beküldte a felest. Évinek ez nem esett jól, de közelebb hajolt hozzá és a pultra könyökölve flörtölt a szemeivel. Ez mindig bejön.
- Merre tartasz? – kérdezte Lóránttól.
- Győr felé – felelte az. – Kérhetnék még egyet?
Évi az üveg után nyúlt és töltött egy adagot a pohárba.
- Szóval Győr – bólintott. – És vár ott valaki?
- Igen – felelte Lóránt.
- A barátnőd, igaz?
- Nem. De nőről van szó.
- Értem én – kacsintott a lány.
- Nem, félreérted. Nincs köztünk semmi.
- Én is azt mondanám.
Lóránt közelebb hajolt a lányhoz. A kék szemei megcsillantak a halvány neonfényben. Évi látta benne a rejtőzködő veszélyt.
- Nem akartalak megbántani – mentegetőzött gyorsan.
- Az orvosomhoz megyek – súgta Lóránt.
- Az orvosodhoz?
- Igen. Már évek óta félbeszakadt a kezelése. De most be fogja fejezni, amit elkezdett.
- Értem.
- Nem. Nem érted. Ezt csak ő érti. És én.
- Akkor sok sikert kívánok hozzá.
Évi előtt egy szempillantás alatt megmutatkozott a férfi valódi énje. Lóránt tekintete zavarttá és félelmetesen kiszámíthatatlanná vált. Ez az ember komoly betegséggel küzdhet, gondolta magában a lány. Próbált menekülni a rá meredő szemek elől, de azok valósággal magukhoz láncolták őt.
- Hé! – szólt valaki az ablak mellől.
Lóránt hanyag, laza mozdulattal a hang irányába fordult. Egy bőrkabátos, húszas éveiben járó srác volt az, aki a baráti társaságával együtt sörözött. Kihívóan nézett Lórántra, aki állta a tekintetét.
- Mit mondtál a csajnak? – vonta kérdőre a srác.
Lóránt nem felelt semmit, csak leszállt a bárszékről és lassan a baráti társaság felé lépdelt, miközben le sem vette a szemét az őt támadó fiatalról. Az nyomban felpattant, készen állva a küzdelemre.
- Menjünk ki? – vetette fel Lórántnak.
Ám az csak megállt előtte egy lépésnyire. Egyenesen a srác szemébe nézett, amitől az kezdett zavarba jönni.
- Lökött vagy, öregem? – kérdezte.
- Az vagyok – felelte Lóránt. – Ráadásul a legrosszabb fajtából.
- Elintézhetjük odakint.
- Sok fiatalt megvertél már. Látom. De legtöbbször a barátaiddal együtt. Egyedül ritkán álltál ki valaki ellen. Akkor is csak akkor mertél, amikor nálad volt a késed. De még úgy is féltél.
- Kinek képzeled…
- Ne szakíts félbe – vágott közbe halkan Lóránt. – Nem engedtem meg neked. Nem a szakmunkásképzőben vagy, Andor. Ahol a barátaiddal félemlítettétek meg a nálatok gyengébbeket. A műhelyben, igaz? Még a tanár úr sem merészelt közbeszólni. Élvezted a hatalmat. Igaz?
A srác szemei kikerekedtek.
- Te is közéjük tartozol – súgta rémülten.
- Terepjáróval jöttetek – kezdte Lóránt és a szemei narancssárga fénnyel izzottak fel. – Egy családtól loptátok, akik most az autópályán fagyoskodnak.
Andor tett egy lépést hátra. Lóránt pedig egyet előre.
- Milyen emberek vagytok ti? – vetette oda nekik a látó.
- Elviheted a kocsit – rebegte Andor.
- El is viszem. De előbb jön a büntetés.
Évi reszketve bújt a bárpult mögé, és aki tehette menekült, amerre látott. Lóránt kezeit narancssárga fények telítették be és Baja sötétbe borult utcáját a halálsikolyok zökkentették ki a Végítélet csendjéből.

*

Anett felnyitotta a szemét. Izzadt. Már nem emlékszik rá, mit álmodott, de valami egészen borzasztó lehetett, mert a szíve hevesen vert. Kinézett a felhúzott redőnyön keresztül a tiszta égboltra. Reggel van. És ismét napos idő. Az éjjeliszekrény órája szerint nyolc óra múlt hét perccel.
Az éjjelt végigtáncolták Valentinával, aki most odalent a konyhában lehet, mert rántotta illata terjeng. És bacon. Anett azt hitte, hogy másnapos lesz, de mivel éhséget érzett, nyilván alaposan kialudhatta az alkoholt.
Ahogy lefelé haladt lépcsőn, halkan szóló, kellemes deep house zene csapta meg a fülét. Sütögetés közben Valentina úgy táncolgatott a dallamra, mintha még mindig a tegnap esti mulatozásnál tartana. Amikor a lány felé fordult, Anett a tébolyult mosolyából megállapította, hogy Egyeskéhez van szerencséje.
- Jó reggelt, időjós néni – köszöntötte az iszonyat lánya. - De szép vagy ma reggel is.
- Te is – vágta rá a doktornő fáradt hangon és töltött magának egy kávét. – Miért nem keltettél fel?
- Mert olyan cukin aludtál. Olyan voltál, mint egy kisbaba. Kaptál is egy puszit. Arra a cuki nózidra is.
- De bájos vagy.
Anett belekortyolt a kávéba. Isteni. Valentinára pillantott és most vette csak észre, hogy az rózsaszín pizsamában van. Egyeske lekapcsolta a zenét a laptopon, aztán nyájas mosollyal pillantott felé.
- Időjós néni – kezdte. – Képzeld, már órák óta fent vagyok és elkezdtem írni egy mesét.
- Mesét? – kérdezett vissza szkeptikusan Anett.
- Igen. Egy aranyos madárkáról szól, akit Valentinának hívnak. Egy nap ez a madárka találkozik egy Anett nevű rókalánnyal. Ez a rókalány meg akarja enni Valentinát, de végül rájön, hogy mennyire cuki és nem bántja. Most ott tartok, hogy jó barátok és együtt vágnak neki egy kalandos útnak.
- Nagyon eredeti.
- Szerintem is. Majd elolvasod?
- Igen.
- De csak, ha elkészült. Addig nem leshetsz bele.
- Pedig annyira akartam – mondta gúnyosan a doktornő.
- Jaj, időjós néni, olyan kis gonosz vagy ma reggel.
Egyeske lekapcsolta a főzőlapot is, majd elővett két tányért és nekilátott a tálalásnak. Anett elismerően figyelte, mennyire házias teremtés a világ leggonoszabb tömeggyilkosa. És olyan, akár egy gyerek. Persze bármelyik pillanatban megjelenhet Hármaska, aki nyilvánvalóan hozzávágja majd a tányért.
Végül Ketteske szelíd tekintete fordult feléje az asztalnál állva. Nem mondott semmit, szavak nélkül üzente Anettnek, hogy örül a társaságának. Ám a doktornőt valami nagyon nyugtalanította. A széles ablak felé fordult, ami a havas erdei tájra nézett. Szörnyű érzés kerítette hatalmába.
- Valami baj van, Anett? – kérdezte lágyan Ketteske.
A doktornő hallotta a kérdést, de nem képtelen volt reagálni rá. Próbált kutakodni magában, hogy mi hozhatta elő ezt az állapotot. Ekkor érezte, hogy Valentina gyengéden megérinti a vállát. Ettől megrezzent és egy szempillantás alatt kizökkent az önvizsgálatból. A szelíd személyiség felé fordította a fejét.
- Nincs semmi baj – felelte erőltetett mosollyal.
- Biztos? – kérdezte az.
- Már elmúlt.
- Menjünk ki egy kicsit levegőre?
- Nem kell. Jó most itt. Biztosan mínuszok vannak odakint.
Valentina jól tudta, hogy valami nincs rendben a doktornővel, de inkább nem faggatózott tovább.
- Együnk szerintem – mondta halkan. – Ki akarok használni minden percet, mielőtt Hármaska, vagy Egyeske visszatér.
Anett elnézte egy darabig a leírhatatlanul szelíd tekintetű lányt. Még sosem találkozott azelőtt senkivel, aki ennyit szenvedett volna, mint Valentina jó énje. Mégis olyan, akár egy angyal.
- Mi az? – kérdezte a lány zavartan.
- Semmi – mosolyodott el Anett. – Csak egy tündér vagy. Együnk egy jót, aztán sétáljunk egyet, jó?
Ketteske szemei úgy csillantak fel, akár egy kislánynak, aki most tudta meg, hogy moziba mennek.
- Benne vagyok! – örvendezett, már-már egy kicsit ijesztően nagy lelkesedéssel.
Anett figyelte, amint a lány leül az asztalhoz, majd visszapillantott az ablakra. A veszélyérzete egyre csak erősödött.

*

Amikor a baseballsapkás férfi elhaladt mellette a benzinkút üzletterében, Lóránt lassan fordult utána, miközben a félelem ült ki az arcára. A munkásruhát viselő, negyvenes éveiben járó férfi elméjében meglátta annak bűneit. Látta, amint ütlegeli a feleségét a nappaliban, miközben torkaszakadtából üvölt vele. A nő szemeiben a halálfélelem vegyült a megállíthatatlan könnyekkel.
Lóránt lábai megremegtek. Az elméjének fékjei és az amúgy is haláltusát vívó józan ítélőképessége egy szempillantás alatt szilánkokra hullott. Az arca megremegett a feltörni kívánó haragtól. Érezte a nő szenvedését és ettől a gyűlölet úgy áradt szét az elméjében, akár egy gyógyszer, amitől újra erőre kapott.
- Hé, te lélekgyilkos! – szólt a férfi után.
Az megtorpant. Félve fordult oda Lóránthoz. Az arca beesett volt, a szemei karikásak és a hideg ellenére izzadt, a kezei is ökölbe szorultak, remegtek. Lóránt tudta jól, hogy férfi részeg és nagyon dühös a feleségére.
A látó közelebb lépett hozzá. A gyilkos kék szemeit szinte belemélyesztette a férfi szürke szemeibe.
- Magadra ismertél, Lajoska – súgta kitörés előtti nyugalommal Lóránt. – Ott vár kint a nejed és rettegsz attól, hogy egy másik férfit szemelt ki magának. Holott csak a saját térdeit bámulja lehajtott fejjel, ahogy te azt megparancsoltad neki.
- Ki maga? – kérdezte a férfi rémülten.
- Aki bántja a szeretteit, az nem érdemli meg, hogy éljen.
- Mit akar tőlem?
Lóránt még közelebb lépett. Szinte összeért az arcuk. Lajos remegni kezdett félelemtől, és amikor meglátta a narancssárga színnel felizzó szemeket, azt hitte menten elájul.
- Te jó ég – suttogta.
- Ez a mai nap a felszabadulás napja. Talán nekem is az lesz. De a feleségednek biztosan.
- Kérem, én…
- Ne szólj közbe. Neked már beszélni sincs jogod. Túl sokáig tartott a hatalmad. A hatalmad a gyengék felett.
- Kérem, ne…
Ekkor Lóránt egy hatalmasat lekevert a férfinak, mire az a földre zuhant. A kasszánál álló srác elővette a puskáját és a látóra célzott. Mielőtt azonban meghúzhatta volna a ravaszt, Lóránt hanyagul a háta mögé bökött a mutatóujjával. Az eladó rémülten nézte végig, amint a jókora fegyvere feléje fordul, a lövést azonban már nem hallotta meg. A látó mosollyal nyugtázta, hogy elhárította a veszélyt.
Leguggolt Lajoshoz.
- A feleségeddel is végzek – súgta. – Az ő bűne a gyávaság. Ezt még tudatni akartam veled.
A férfi kiáltani akart a szerelmének, hogy meneküljön, de a narancssárga fénnyel világító kezek gyorsabbak voltak.

*

A séta után Anett lezuhanyozott. Jól átmelegítette magát a kinti mínuszok után, és amikor kilépett a zuhanyzókabinból, törülközőt csavart magára és jó alaposan szemügyre az arcát a tükörben. Még mindig gyönyörű, nyugtázta magában, aztán ösztönösen a gyógyszerekért és speciális formulával ellátott injekciós pisztolyáért akart nyúlni. De már minden rendben. Ketteske meggyógyította őt. Az élete már nincs veszélyben. Legalább is attól, amit Szilvia okozott neki, nem kell félnie többé. A lelki sebek azonban nem múltak el, Levente elvesztése…
Nem!
Nem akart most rá gondolni. Nem akarta látni a halott szerelmét, akit Valentina anyja ölt meg. Próbált a jövőre koncentrálni. Ledöbbent. Hisz az már nincs neki. Orvos volt egykoron, a legjobbak között, mégis mellőzték és nem vették fel a Szent Mihály Elmegyógyintézetbe. Amióta az Iszonyat Katonái elől kellett bujkálnia, pont azok megsemmisítése volt a célja. A hadsereg mellyel kidolgozta a tervet, nemrég elbukott és velük együtt a világ megmentése is.
Így se tudták volna megmenteni. Túl kevesen voltak és túl védtelenek. Erre a gondolatra lehajtotta fejét.
- Időjós néni! – szólította őt derűs hangon Egyeske.
- Te jó ég – súgta Anett. – Már megint mit akar?
Felkapott egy köntöst, és amikor belépett a konyhába, látta, amint Valentina egy nagy fehér tortát tesz az asztalra, melyen hat gyertya sorakozott. Közelebb lépve egy szöveget is észrevett rajta, amit csoki sziruppal írtak bele.
- Ez egy gyerek hatodik szülinapjára készült – állapította meg. – Honnan szerezted?
- Teleportáltam magam egy közeli kisvárosba – kacsintott büszkén Valentina. – Egy házban jártam és éppen nem voltak otthon. Belenéztem a hűtőbe és ezt találtam. Tudom, mit gondolsz most, de esküszöm, hogy nem kóstoltam meg! De az illatát tekintve van benne kókusz is. Imádom a kókuszt!
Anett tátott szájjal meredt a lányra.
- Az apokalipszis kellős közepén – kezdte higgadtan a doktornő. – Amikor minden remény elveszett erről a bolygóról. Te képes voltál ellopni egy gyerek születésnapi tortáját? Ezt most komolyan megcsináltad?
- Hát persze – vonta meg a vállát Egyeske. – De az ajándékát ott hagytam. Az a lényeg, nem?
- Vidd vissza neki.
- Nem.
- De. Vidd vissza neki. Legyen benned már egy cseppnyi emberség. Legalább egy kicsi.
- De van benne kókusz!
- Nem érdekel! – csattant fel Anett. – Vidd vissza neki!
Egyeske szomorúan lehajtotta a fejét.
- Hát jó – mondta duzzogva. – Végül is, igazad van. Ez tényleg gonosz dolog volt tőlem.
Anett kezdte elhinni, hogy a lány valóban helyesen akar cselekedni, ám az erre hirtelen belenyomta a saját fejét a tortába. A doktornő elhűlten figyelte, amint Valentina előhajolva, szinte megtörni a fejét a tortában, majd végül kiegyenesedve pont úgy néz ki, mint aki vastagon bekente magát arckrémmel. Az iszonyat lánya egy darabig vigyorogva meredt rá, utána pedig fülsüketítően hangosan felnevetett.
- Így már nem illik visszaadni – mondta Egyeske.
A doktornő feladta és elindult inkább az emeletre átöltözni. Valentina csalódottan nézett utána.
- Most hová mész? – kérdezte. – Ne menj el! Legalább kóstold meg! Van benne kókusz!

*

Lóránt a lángoló benzinkutat bámulta, miközben a szíve egyre hevesebben vert a lelki szemei előtt bevillanó emlékektől. A kórházi ágyon feküdt még évekkel ezelőtt és a végtagjai remegtek a félelemtől, a fejét ide-oda kapkodta, azt hitte, ott fog meghalni egyedül. De akkor Anett felé hajolt a megnyugtató tekintetével és finoman a homlokára tette a kezét. Lóránt egy pillanat alatt megnyugodott.
- Ne félj – súgta a doktornő. – Itt leszek melletted egész éjjel. Mindjárt leoltom a villanyt is.
- Ne! – kiáltott rekedt hangon Lóránt. – Ne, kérem! Ne!
- Ne félj. Én itt maradok.
- De azok is itt lesznek! Itt lesznek mind!
- Nem lesznek itt. Csak én. És te. Nyugodj meg szépen.
És valóban ott volt vele egész éjszaka. Többször is felébredt és látta a doktornőt ott ülni mellette. Hallotta őt. Azt a kellemes suttogást, ami akkor elhozta neki a gyógyulás korszakát. Onnantól kezdett el felépülni. Egy ideig. Utána minden csak egyre rosszabb és rosszabb lett.
A következő emlékképen a kórház kertjében ült egy kerekesszékben. Alig bírt mozdulni a gyógyszerektől. Órákig képes volt bámulni a zöldellő füvet, melyen megcsillannak a napfények. Mennyire boldoggá tette a látvány. Utána néha érezte, ahogy Anett megmasszírozza a vállát. Egy idő után már csak azt várta, mikor teszi meg újra. Az elméje összekötötte a várakozást a füvekre ragyogó napfénnyel. Ha nagyon fénylett, a doktornő mindig odajött hozzá. Lóránt pedig mindig imádkozott, hogy erős napsütés legyen. A gondoskodás utáni vágy hajtotta.
Amikor csökkentették a gyógyszerek adagját, már tudott sétálni a kertben. Néha Anett odajött hozzá és karonfogva kísérte. Ez volt Lóránt egyetlen öröme. Úgy érezte ilyenkor, hogy küldetése van az életben, amiért ilyen kegyes hozzá a sors. Amikor pedig egyszer a doktornő átölelte, Lóránt elsírta magát. Úgy érezte, mintha az alatta megnyíló pokol kapuja végleg bezárult volna és már nincs mitől félnie. Pedig aztán félt. Félt, hogy mindennek vége lesz, és soha többé nem láthatja Anettet.
Egy darabig még magába merülve figyelte a lángokat, azután a kocsihoz lépett. Néhány percig csak ott állt az ajtókilincset fogva és a doktornő nevét ismételgette. Aztán az autópálya felé fordította a tekintetét. Nincs már olyan messze. Ha nem aludt volna éjszaka, akkor már ott lenne.

*

Viktor felkapta a köntösét és sejtelmes, magabiztos mosollyal lépkedett le a lépcsőn. Nóri még mélyen aludt, amikor kilépett a szobából, ám tisztán érezte, hogy nemsokára fel fog ébredni. A konyhában Barbi és Csaba egymáshoz bújva ültek az asztalnál és azonnal felkapták a fejüket, amikor meglátták őt.
- Jó reggelt – köszönt Viktor rájuk sem nézve. – Vagy már mindjárt dél van?
- Elaludtál, te kis őrangyal? – vetette a kérdést Csaba.
Viktort azonban hidegen hagyta a kérdés. Bekészített két poharat a kávéfőzőbe, lenyomta a hosszú kávé gombját, majd a hűtőből kivette a tejet. Nóri biztosan tejjel szereti, gondolta magában.
- Válaszolj a pasim a kérdésére – parancsolta higgadtan Barbi.
- Ő is főnök már? – kérdezte Viktor derűsen. – És mi lett azzal a Sanyival? Már nem szereted őt?
- Vigyázz a szádra.
- Mennyi cukorral szereti Nóri a kávét?
Csaba szája gyilkos mosolyra görbült. Lassan felállt a székről és alaposan meghúzva a köntösének övét odalépkedett Viktorhoz, aki éppen kivette a gép alól a kávéval megtelt poharakat.
- Nagy az arcod, öregem – kezdte a maffiafőnök. – Tudod, miket csináltunk a nővéremmel annak idején az ilyenekkel? Talán van némi sejtésed, de szerintem bele sem mersz gondolni.
Viktor erre kinyította a felső szekrényt, az ajtajával arcul ütve Csabát, aki nem számított erre és nyomban hanyatt vágódott a konyha csempéjén. Barbi csalódottan fordította a fejét a földre került szerelméhez. Eközben Viktor levette a polcról a kockacukrot és visszacsukta az ajtót.
- Lehetnél óvatosabb, Csabika - mondta srác, miközben oda se nézett. – Az ilyen figyelmetlenségekből lesznek a balesetek.
A maffiafőnök felpattant, de Barbi nyomtam mellette termett és visszafogta őt.
- Hagyd – mondta hidegen Nóri nővére, majd Csaba elé állva Viktorhoz fordult. – Jobban teszed, ha visszaveszel a lendületből.
- Jó – bólintott a tömeggyilkos, miközben három cukrot dobott a kávéba. – Csak előbb felébresztem a húgodat. Ágyba viszem neki a kávét. Bizony elvégzem ezt a melót helyetted is, Barbi.
Azzal hátat fordított nekik és elindult a felső szintre. Barbi elismerő mosollyal figyelte őt, amint felfelé igyekezett. Utána a durcás Csabához fordult, aki látszólag izzott a vágytól, hogy visszavágjon.
- Egy szekrényajtóval elintézett - nyugtázta a lány megvetően. – Téged. A legnagyobb szövetségesemet.
- Ha nem állsz elém, elintéztem volna – vicsorgott Csaba.
- Ugyan, dehogy.
Barbi finoman végighúzta az ujját a srác arcán, aztán kinézett az ablakon, ahol Sanyi éppen havat lapátolt a feljárónál.
- Nézd csak - mutatott oda Barbi. – Látod, Csabika? Lehet, neked is ezt kéne csinálnod, ha egyszer ilyen szerencsétlen vagy.

*

Lóránt lefordult a Győr felé vezető útszakaszra és rálépett a gázra. A kilométeróra megközelítette a százhatvanat. Nem fog megállni. Még csak lassítani sem. Most a másodpercek is óráknak tűntek. A műszerfalra pillantott, ahová Anett igazolványképe lett függesztve. A doktornő mosolyogva nézett rá, akár abban a pokoli korszakban, mely igazából még nem is ért véget.
- Megyek érted, Anett - súgta Lóránt. – Be fogod fejezni, amit elkezdtél. Utána pedig az enyém vagy. Örökre.

folyt.köv.

2021. október 21-29.
Budapest

Nagyprónay János
VALENTINA-AZ ISZONYAT LÁNYA

4.ÉVAD/1-9.rész

1.rész
Nevesincs Köd

Valentina, mint Egyeske halvány mosollyal az arcán figyelte a szállingózó havat, miközben az autópályán haladtak késő éjszaka Nórival. Az unokanővére egy ideje egy szót sem szólt, ami az iszonyat lányát egyre jobban frusztrálta. Hátborzongató szemeivel a lányra pillantott.
- A szerelmedre gondolsz? – kérdezte kedves hangon.
- Te érzed ezt? – kérdezett vissza Nóri aggodalmasan.
- Micsodát?
Egyeske ösztöne ekkor veszélyt jelzett. Visszafordult az útra. Hirtelen egy hangot hallott a fejében. Egy ismeretlen női hangot, melytől valamilyen különös oknál fogva a hideg is kirázta.
- Nevesincs Köd - súgta a fejében. - Jól tudjátok, mi is az. Nevesincs Köd. Ott van a fejetekben.
Ekkor Valentina előtt elsötétült a világ.

*

Amikor Egyeske kinyította a szemét, eleinte szinte vakító fehérséget látott. Szépen lassan kezdett kirajzolódni előtte egy tágas fehér szoba, melynek széles ablaküvege egy szintén tiszta és fehér folyosóra nyílott. Mintha egy űrhajó laborjában lenne, gondolta magában. Megpróbált megmozdulni, ám képtelen volt rá. Viszont megkésve bár, de felfogta, hogy szinte álló helyzetben van. Lepillantott és már látta is az egy kicsit hátradöntött műtőasztalt, amelyhez rögzítették. A csuklóján, valamint a bokáján azonban kéken fénylő csövek feszültek szorosan, melyek olykor meg is villantak. Mi lehet ez? Nem tudta megmondani, felettébb különös volt a számára.
Megérezte Nóri jelenlétét. Tőle jobbra fordult és meglátta a lehunyt szemű unokanővérét, akit ugyanígy rögzítettek egy asztalhoz. Szerencsére életben van, nyugtázta magában Valentina, csak még nem tért magához. Elvesztették az eszméletüket, ám egyikük sem sérült meg, hála a képességeiknek.
Egy elektromos ajtó kinyílt vele szemben és egy fekete hajú, szép barna bőrű lány lépett be onnan orvosi köpenyben. A szemei narancssárga fénnyel izzottak, a tekintetéből pedig sütött az önteltség. Olyan volt, akár egy ragadozó, aki éppen lakomázni készül, ám előtte még elszórakozik a zsákmányával. Egyeske ennek ellenére a félelem legapróbb jelét sem érezte, ami hátborzongató vigyort csalt az arcára. Inkább kíváncsivá tette ez az idegen, aki nagyon hasonlított Annára.
- Ki vagy te, bogárka? – kérdezte a felé közeledő valakitől.
A lány megállt tőle alig egy lépésnyire és lenéző mosollyal állta Valentina eszelős tekintetét.
- A nevem, Dr. Farben Anett - felelte. - Jelenleg én vagyok a Nevesincs Köd ellen létrejött hadsereg vezetője. Te pedig Király Valentina vagy, az iszonyat lánya. Persze, szerintem csak egy senki, semmi több.
- Tiszteletben tartom a magánvéleményed, Anett drága. És most mesélj a szemedről. Hova tartozol?
- Nem tartozom sehova. A Fény Univerzumát szolgálom már tíz éve. Viszont egy látó vagyok. Ez az egyik, ami megkülönböztet a többi halandó embertől, akiknek az életét próbálom menteni a magadfajta a szörnyetegtől.
- Nagyon tetszel. Te egy veszélyes nő vagy. Ráadásul megszólalásig hasonlítasz a doki nénire.
- Annára? Ismerem őt. Gyakran jártam az előadásaira. Szakmai példaképem volt a bukásáig.
- Szóval, te valami köd ellen harcolsz? Akkor te egy őrült meteorológus vagy?
Anett szüntelenül mosolyogva, ám fenyegetően lépett közel Egyeskéhez. Az arcuk szinte összeért. Feszült csend telepedett rájuk, melyben két láthatatlan erő ütközött meg egymással.
- Ó, igen – súgta doktornő megvetően. - A híres Egyeske. A nárcisztikus pszichopata. A Szilvia által kreált személyiség, mely a Sötét Univerzumtól kapott jellemmel párosul. Mesterséges vagy. Akár egy regényhős. Semmi több. A valódi, organikus személyiséged az, aki Ketteskének hívja magát. Ő az igazi. Ráadásul a Fény Univerzumát szolgálja hiábavalóan, mert mégis csak egy gonosz, akit a Sötétség teremtett.
- Most úgy átölelnélek - vigyorgott Valentina. - Miért nem találkoztunk, mi előbb? Remek csapat lehettünk volna.
Anett ekkor durván Egyeske szájára tapasztotta a kezét, viszont továbbra is úgy mosolygott rá, akár egy ügyetlen tanítványra. A narancssárga szemei úgy izzottak, mintha mélységes harag dúlna benne.
- Mesélek neked valamit - súgta sejtelmesen a doktornő. - Régen azért jelentkeztem az orvosira, hogy a szüleimnek megfeleljek. Az elvárások, hisz te is tudod, édesanyád is pont ilyen. Belőlem is hozzájuk hasonlót akartak faragni. Pedig én nem ez akartam lenni. Azonban egy nap, még gyakornokként megláttam az emberek szemében Nevesincs Ködöt. A gonoszt. A Sötét Univerzumot, mely sanyargatja a lelküket. Akkor tudtam, hogy ki és mi vagyok. Egy látó, akinek az feladata, hogy életeket mentsen. Arra születtem, hogy gyógyítsak, oltalmazzak és védjem azokat, akiket a magadfajták fenyegetnek. Százak, ezrek köszönhetik nekem az életüket.
Lassan elvette a kezét Valentina szájától.
- Milyen szép történet – csóválta a fejét Egyeske gúnyosan. - És mi a célod velem?
- Vártam a kérdésedet - vigyorodott el Anett. - Csalinak foglak használni. Aztán végzek az összes úrnővel, köztük is édesanyáddal, Szilviával. Utána te jössz, aztán pedig Nóri. Szépen el fogtok tűnni a világról. Megmaradtok egy csúnya emléknek az utókor számára.
Valentina ekkor fülsüketítően hangosan felnevetett.
- Te kis naiv – súgta az iszonyat lánya hirtelen. - Túl nagy az önbizalmad, te köddel harcoló időjós néni. Látom ám, mi van az álarcod mögött. Hideg számítás. A hamis gondoskodásoddal állítod magad mellé az embereket. Hazudsz nekik, hogy melléd álljanak, és azt tegyék, amit mondasz.
- Valamit valamiért - vágta rá Anett.
- Akkor te sem vagy több nálunk. Sőt, még rosszabb is vagy. Persze, ez kimondottan tetszik benned.
Valentina arca hirtelen megremegett. Az eszelős vigyor Ketteske szelíd, ijedt tekintetére váltott át. A doktornő elégedetten biccentett, mint aki végre kiadhatja magából azt, amit eddig képtelen volt.
- Ketteske – súgta. – Te vagy az?
- Miért akarod Nórit is bántani? - vetette oda mélységes haraggal Valentina. – Hisz ő a Fény harcosa.
- Azzá vált, igen. De őt is Sötétség teremtette. A Nevesincs Köd még mindig ott van az elméjében. Ezért veszélyes az emberiségre nézve. Akárcsak te is. Hiába vagy ilyen kedves ártatlanság.
- Nem tudod, mire vagyok képes, ha a szeretteimről van szó.
- De tudom. Öltél már Nóriért. Annak a Kingának a bátyját. Lelőtted. Úgy bizony. Ez is azt bizonyítja, hogy ugyanolyan gyilkos vagy, mint a többi személyiséged. És megteszed később is.
Ketteske kitörés előtti nyugalommal nézett Anett narancssárga szemeibe.
- Meglehet – súgta.
- Erről beszélek – villantotta ki tökéletes fogsorát a doktornő. – Gyűlölsz. Helyes. Így legalább nem lesz lelkifurdalásom.
- Neked nincs is lelkiismereted.
- Tévedsz. Az a létem alapja. Bár belefásultam, kiégtem, mégis itt van bennem. Kettőnk közül, én vagyok az igazi önfeláldozó lélek. Tíz évem ment el rátok, miközben élhettem volna magamért.
- Nem merészeld bántani Nórit.
- Pedig meg kell tennem. Most pedig, ha megbocsátasz, innom kell egy finom kávét. Addig is gondolkozz el magadon, a múltadon, a felesleges és értelmetlen harcaidon, melyekkel a közelembe sem érsz.
Anett arcáról lefagyott vigyor és lassan megindult az érzékelős ajtó felé, ami máris kinyílt előtte. Valentina ökölbe szorított kézzel figyelte, amint doktornő zsebre tett kézzel indul meg a folyosón balra.
Hallotta Nórit, amint az nyöszörög. Gyorsan feléje fordult. A lány alig bírta kinyitni a szemét, még nem tért magához teljesen. Ketteske próbálta visszatartani a könnyeit, amikor az unokanővére ránézett.
- Hol vagyunk? – kérdezte Nóri.
- Egy ideiglenes helyen – felelte dacosan Valentina.

*

Anett a kávéját kavargatva figyelte a kijelzőn Budakeszi digitális térképét. Vörös sávok jelezték az Iszonyat Katonáinak jelenlétét. Az egész város mellett a környező települések, köztük Budapest is beletartozott a Sötétség zónájába. A doktornő a mellette álló tábornok felé pillantott.
Kedves Aurél a negyvenes évei végén járt, magas volt, az alkata pedig akár testépítőé, még a katonai gyapjú pulóvere is kiemelte az izmait. Fekete haja szépen, gondosan be volt fésülve, a hosszú fekete szemöldökei alatt félelmetes kék szemek meredtek a kijelzőre. Az egész ember tekintélyt parancsoló volt egészen addig, amíg meg nem szólalt a barátságos, kellemesen mély hangján. Amikor először találkozik vele az ember, el sem tudja képzelni róla, hogy három egyetemista lány édesapja és szerető férj, aki a feleségét még mindig úgy szereti, mint akkor, amikor fiatal tizedesként megismerte.
- A helikopter pilótájának még volt ideje közölni a célszemély kilétét – mondta a tábornok. – Még mielőtt az végzett volna velük.
- Ki volt az? – kérdezte Anett.
- Kapaszkodj meg. Bachmann Henriett.
A doktornőnek a szeme se rezzent. Visszafordult a kijelzőhöz, belekortyolt a kávéjába, majd elmosolyodott.
- Tehát Szilvia már Bachmann Viktor nővérét is behálózta – mondta maga elé. - Sebaj, őt is elintézzük.
- A képességei az átlagnál jóval magasabb szintűek. Nem lesz könnyű dolgunk.
- És a támadás meddig várhat?
- Folyamatosan kutatnak utána.
- Nem arra gondoltam – fordult Anett a tábornokhoz. - A Szilvia főhadiszállása ellenire.
Aurél vetett pillantást a doktornőre, azután felsóhajtott.
- Az ott lakó ártatlan emberek életét kockáztatnánk – mondta.
- A győzelemnek ára van, Aurél - vonta meg a vállát Anett, majd ellentmondást nem tűrően nézett a férfira a narancssárga szemeivel. – Gondolj a családodra. Amíg az Iszonyat Katonái léteznek, nincsenek biztonságban a szeretteid. Ahogy az embereid hozzátartozói sem. Áldozatot kell hoznunk.
- Nem erre esküdtem fel! – csattant fel a tábornok és igyekezett tábornokhoz méltó szigorral hatást gyakorolni a doktornőre.
Hasztalanul, mert Anett szélesen elmosolyodott, a szemeiben azonban a harag jelent meg.
- Aurél – súgta kitörés előtti nyugalommal. - Ezek a világot akarják maguknak. Rosszabbak bármelyik valaha élt ellenségednél. Nem kegyelmeznek, nincs bennük semmi együttérzés. Te komolyan rájuk bíznád az emberiséget? Ennyire félreismertelek volna? Én végig azt hittem, hogy te egy talpig férfi vagy. Erre kiderül, hogy csak gyáva senki, aki fennakad néhány apróságon.
Aurél minden erejével azon volt, hogy lenyelje a haragját. Még sosem sértette meg ennyire senki.
- Nem vagyok gyáva – mondta halkan a kihívóan mosolygó Anettnek. – De gyilkos sem.
- Akkor mit hordasz a fegyvertokodban? – hergelte a doktornő. – Egy szelet csokit? Vagy egy pisztolyt?
Aurél fenyegetően tett egy lépést Anett felé, aki a félelemnek a legcsekélyebb jelét sem adta.
- Adnod kell időt – tagolta dühödten a tábornok.
- Rendben van – súgta Anett. - Dolgozz ki egy biztos hadműveletet. Bizonyítsd be, hogy megérdemled a csillagokat. Egy hetet kapsz. Nem többet. Közben gondolj arra a lányodra, akit idén vettek fel az orvosi egyetemre. Vagy a másik kettőre, akik az idilli, családi életüket tervezték, amikor ez az egész elkezdődött. Gondolj a feleségedre, akit kis híján elkaptak ezek a szörnyetegek. És arra is, hogy most egy özvegy volnál, ha én nem vagyok ott és mentem meg őt. Gondolj arra a sok emberre, akik odakint védtelenek az Iszonyat Katonáival szemben mindaddig, amíg nem viselkedsz egyszer és mindenkorra az egyenruhádhoz méltóan.
- Ne oktass ki engem.
- De muszáj. És most megkérlek, hogy takarodj a szemem elől.
Aurél kihúzta magát és súlyos léptekkel kilépett az előtte kitáruló elektromos ajtón. Anett eszelős vigyorral fordult a kijelzőhöz. Budakeszi egyik legvörösebb pontjára meredtek a narancssárga szemei. Szilvia főhadiszállása, ahol Anna és Janka még mindig fogságban élnek.
- Jaj, Szilvia – súgta maga elé Anett. – Készülj fel. Nemsokára lehet, én veszem a kezembe a dolgok irányítását. A hatalom, amiről álmodozol, nemsokára olyannyira reménytelen lesz, mint amilyen én voltam. Biztosan emlékszel rám. Biztosan emlékszel arra, mit tettél velem.
Ebben a pillanatban érezte, hogy a megszokott roham ismét elérte. Először a fejében érezte az elviselhetetlen fájdalmat. A szédülés úgy fogta el, mintha üveg pálinkát ivott volna meg. Elejtette a kávésbögrét, amikor pedig az összetört a lábánál a hangoktól még erősebb fájdalom hasított a fejébe. Nem akart üvölteni most sem, mindig megfogadja, azonban képtelen visszafogni magát és torkaszakadtából üvöltött a fejéhez kapva. A fájdalom, ahogyan minden esetben, most is szép lassan kezdett végighatolni testének minden pontjára. Forgott vele a világ, pehelysúlyúnak érezte magát, a lábai hevesen remegni kezdtek. Erőtlenül kapta elő a zsebéből az injekciós pisztolyt, miközben a kezeivel kitapogatta a nyakának helyét, nehogy a levegőbe fecskendezzen a szédelgéstől. Amint beadta a nyakába az injekció tartalmát, a szédülés bár megszűnt, de az elviselhetetlen fájdalom úgy tűnt ismét a végtelenségig fokozódik.
Tőle balra a szoba másik végében álló ajtóhoz sietett. Úgy érezte, mintha kívül és belül is lángolna. Egy kisebb fehér szobába lépett be, ahol egy műtőasztalhoz hasonló ágy állt középen egy állványon. Levette a köpenyét, gyorsan felfeküdt rá, a szélén lévő gombokon beírta kódját és a parancsokat a szerkezetnek. Kétségbeesetten kapkodta a levegőt a borzalmas fájdalommal küszködve. Egy üvegbúra zárult köré, ezzel egy időben pedig két robotkar egy fekete szájmaszkot helyezett az arcára. Amint az üveg lezárult, fehér gőz lepte a kis teret. A pára azonnal megszűntette a fájdalmait.
Behunyta a szemét, eközben élvezte, amint a gyógyító gőz ismét megmenti az életét. Igyekezett szép dolgokra gondolni ilyenkor, mert jól tudta, hogy ez csak gyorsítja gyógyulást. Elképzelte, amint egy nyári reggelen kilép a szentendrei házának tornácára kávéval kezében. Élvezi a napsütést, a boldogságot, hálát adva a Fény Univerzumának, amiért túlélte a Szilviával való utolsó összetűzést. Amikor kis híján meghalt az úrnő sárgán fénylő kezeitől, melyeket szinte az utolsó pillanatban lökött el az arcától. Túlélte. Életben maradt. De hát szinte nem is él már, gondolta magában keserűen. A gyilkos fény teljesen szétrombolta a szervezetét, naponta kétszer, olykor háromszor jön rá egy hasonló roham. Nagy szerencse, hogy megtalálta a gyógymódot, melyekkel képes életben maradni. Persze jól tudta, hogy bármelyik napja lehet egyben az utolsó is.
Öt perc múlva a búra visszacsukódott, a maszk pedig lekerült az arcáról. Egy darabig a mennyezet lámpáját figyelte, majd behunyta a szemét és lassan, óvatosan felült, majd lemászott az ágyról. Felkapta köpenyét és a szoba másik végében álló fehér kis konyhabútorhoz lépett. A hűtőből kivett egy zöld folyadékot tartalmazó kétliteres műanyag palackot, majd töltött belőle egy pohárba. Lassan elszürcsölgette, miközben szinte másodpercenként hálálkodott a Fény Univerzumának, hogy életben maradt. Álmosság jött rá, ám Szilvia iránt érzett haragja nem engedte pihenni. A fiók kivett egy csukamájolaj kapszulákat tartalmazó dobozt, bevett egyet és kiitta a pohár tartalmát.
Leült egy székre a konyhával szemben. Egy másik fiókból egy elővett egy fekete, csukott laptophoz hasonló gépet és a lábai elé tette. Levette a zokniját és rá tette mindkét lábfejét a szerkezetre.
- Hangazonosítást kérek – közölte a kellemes női géphang.
- Dr. Farben Anett – vágta rá.
A gépből két fekete búra, emelkedett ki, melyek körülölelték külön mindkét lábfejét. Anett érezte, amint gépkarok helyezkednek a talpára. A zsebéből kivette az injekciós pisztolyt.
A gép ismét megszólalt:
- Kérem, jelölje ki a gyógyítani kívánt szerveket!
- Agy – kezdte Anett, közben beadta a nyakába gyógyszert. – Szív, máj, tüdő, gyomor. A májra fordíts több időt, tíz percet. A többi legyen öt perc. Kezd el tíz másodperc múlva az aggyal.
A doktornő később érezte, amint a gépkarok elkezdik masszírozni a talpát. Kellemes volt, ám nem tudott ellazulni. A térdére támaszkodott és a kezeibe temette arcát. Látta maga előtt a szerelme arcát, akit még az egyetemen ismert meg. A sármos, kopaszra nyírt srác, aki nem is orvosnak, hanem egy menő motorversenyzőnek nézett ki. Megnyugtatták az emlékek. Érezte, hogy erősödik a szervezete.
- Hiányzik a mosolyod, Levi - súgta az álomképnek. - Hiányzik, hogy a nap végén átölelj a konyhában. Nem voltam rendes ember, de amikor találkoztunk, megszelídítettél. Te tettél engem érző emberré. Odajöttél hozzám az egyetem épülete előtt, pedig tudtad, milyen elutasító voltam mindenkivel. Nem féltél megszólítani. De zavarba voltál, hirtelen nem is tudtad, hogy mit mondj nekem. Én pedig nem hittem, hogy valaha meg tudok majd szeretni valakit. Szerettelek már abban a pillanatban, amikor szégyenlősen mosolyogtál. Hiányzik az a mosoly.
Fél órán át ült ott az emlékekbe merülve, majd kilépett a szobából, ahol már az egyik katona már elkezdte feltakarítani a padlóról a kávéfoltot. A fiatal, huszonéves srác együttérzően pillantott Anettre, aki igyekezett erős nőnek mutatkozni.
- Mit bámulsz, katona? – vetette oda kérdést.
- Elnézést, hölgyem – vágta rá az és folytatta felmosást.
- Egyébként megint túléltem, ha ezt akartad kérdezni.
- Ennek örülök.
Anett szemei szikráztak a haragtól, miközben az ajtó felé igyekezett. A folyosóra lépve megállt egy pillanatra. Behunyta a szemét. Engedte, hogy látomás megjelenjen a lelki szemei előtt. Ám ez nem a jövő volt, hanem a múlt egy fájó töredéke. A holtan fekvő szerelme és Szilvia gonosz, eszelős kacaja, amint falhoz szorítva Anettet, a gyilkos fényű kezeit az arcára szorítja. A szobában ott állt Kamilla, mellette Nóri nővére, Palkovics Barbara is. Évekkel ezelőtt történt. Ha nem jön rá akkor, hogy mekkora ereje van a Sötétséggel szemben, már nem élne. Látta magát kivetődni az ablakon. Tíz emeletet zuhant az irodaházból, de nem halt meg.
Kinyitotta a szemét. Ennie kell valamit, különben összeesik. Erősnek kell lennie. Elindult az étkező irányába.

*

Egyeske ismét visszatért és alig bírta abbahagyni a vihogást. Nóri elhűlve nézte, amint az unokahúgának látszólag már teljesen elmentek otthonról. Persze nem neheztelt rá egy cseppet sem.
- Valahogy ki kell jutnunk innen – szólt oda neki.
- Jaj, Nóri – nevetett Valentina. - Látnod kellett volna ezt a csajt. Úgy erősködött, úgy meresztette rám a szemeit, mint régen a doki néni. Annyira tetszik, olyan aranyos, már alig várom, hogy visszajöjjön!
- Mi lehet ez a kék fény, amitől nem tudunk teleportálni?
Valentina abbahagyta a vihogást és lenézett csuklóinál villanó kék fényekre. Nóri továbbra sem látta a szemeiben kétségbeesést. Az iszonyat lánya mintha biztos volna a dolgában.
- Ne aggódj miattuk – nézett rá a citromsárga szemeivel Egyeske. - Mindenre van megoldás, én pedig már tudom, mit fogunk tenni. Nemsokára kiszabadulunk innen és kocsikázunk tovább.
- Na, és mi a terved? – szegezte neki a kérdést Nóri. – Megosztanád velem?
- Sajnos nem tehetem. Ez az Anett figyel minket. A terveim mélyen vannak a tudatomban, olyannyira, hogy ez a doki néni nem látja őket. Furdalja is kíváncsiság. Most éppen valami túlságosan egészséges vacsorát falatozik az étkezőben. Beteg. Nagyon beteg. Szinte alig él.
- Miért?
- Találkozott anyámmal. Megküzdöttek, de alulmaradt. A gyilkos fény lerombolta a szervezetét.
- Az utolsó pillanatban szabadult. Az energiák károsították a szerveit. Még a leállásuk előtt menekült meg.
- Pontosan. És dühös. Nagyon dühös. Ettől pedig nagyon aranyos.
- Talán magunk mellé tudjuk állítani.
Valentina anyáskodó mosollyal fordult Nórihoz.
- Ugyan már - súgta. – Lehetetlen. Elszánt a drága. Másmilyen módszerrel fogjuk legyőzni. Viszont életben hagyjuk. Szükségem lesz rá. Tudom is, mivel lehet majd sakkban tartani.
- Bár nekem lenne ennyi önbizalmam – csóválta a fejét szkeptikusan Nóri.
- Lesz, hidd el, nemsokára nagyon sok lesz.
Egyeske a citromsárga szemeit a folyosóra néző ablaküveg felé fordította. Befelé figyelt, a tervei felé.

*

Szilvia a kis szobájába sötétjében, egyetlen gyertya fényében ült a meditációs szőnyegén, behunyt szemmel. Valentina és Nóri után kutatott, mert egy ideje nyomuk veszett. Akárhogyan próbálkozott, semmit sem látott, csak a lánya szemével a szállingózó havat a szélvédőn keresztül, majd a hirtelen sötétet. Ez a múlt. Érezte, hogy él és hogy Nórinak sem esett baja, de hogy hol lehetnek, arról fogalma sem volt. Egy kicsit dühítette, ezért próbált jobban koncentrálni.
Hallott egy hangot. Egy női hangot. Ismerős volt neki. A jelenből szólította meg őt és a szavait egyre tisztábban hallotta.
- Nevesincs Köd - súgta a nő.
- Anett – súgta vissza döbbenten Szilvia. - Te vagy az?
- Így van. Én vagyok az, te úrnő.
- De hisz te meghaltál. Láttalak meghalni.
- Nem láttál te semmit. Csak kizuhanni az ablakon. Meg kellett volna győződnöd róla, hogy meghaltam-e.
Szilvia ökölbe szorította a kezét.
- Mit akarsz tőlem? – kérdezte.
- Ó, a lényegre törő úrnő – súgta derűsen Anett. - Téged.
- Hát gyere értem.
- Nem. Te fogsz megtalálni. És jobb, ha sietsz, mert itt van velem Valentina és Nóri.
- Tessék?
- Jól hallottad, te úrnő. Kicsi bogárkám. Ha vissza akarod kapni őket, akkor szépen megkeresel.
- Jobban teszed, ha elengeded őket.
- Nem tudod, mire vagyok képes. Nem hittél bennem, ezért is vagy meglepve azért, mert még élek. Erősebb vagyok náluk és nálad is. Meg fogsz fizetni mindenért, Szilvia. Mindenért. Leviért. És értem is. Készülj a bukásra.
Megszakadt a kapcsolat közöttük. Szilvia lassan kinyította a szemét, melyek citromsárgán felizzottak. Pokoli harag öntötte el a szívét. A gyertya lángja kihunyt és csak az ő dühödt szemei izzottak a sötétben.
- Megyek értetek, lányok - súgta. – Tartsatok ki.

 

2021.március 8-13.
Budapest

2.rész
Gyenge pontok

Valentina alig egy órát aludt, amikor egy másik fehér szobában ébredt. Látta a kezeit, melyeket egy kéken villanó csövekkel rögzítettek egy tiszta fehér asztalhoz, a lábait pedig a székhez. Észrevette, hogy a korábbi fehér intézeti ruhájához hasonló öltözék van rajta. Nem érzett emiatt haragot, inkább csak kérdőjelek sorakoztak a fejében. Továbbra sem tudott teleportálni, de erővel kiszabadulni sem a béklyókból. Hallotta maga mögött a kinti hóvihart, érezte, hogy egy ablak van ott. A szemben lévő ajtó felett egy digitális óra szerint hajnali öt óra múlt tizenegy perccel. Tőle jobbra egy konyhapult foglalt helyet, ahol egy kávéfőző mellett két pohár volt kikészítve. Szívesen ivott volna egy finom kávét, vagy legalább egy pohár hideg vizet.
Az elektromos ajtó kinyílt és Anett lépett be rajta egy egyenruhás férfival. Aurél, ugrott be Egyeskének, ráadásul tábornok, már látta egy látomásban. A férfit egyáltalán nem találta szigorúnak, inkább félelem áradt belőle, ezért tőle háromlépésnyire, bal oldalt állt meg. A doktornő azonban leült vele szemben az asztalhoz. A narancssárga szemei izzottak dühtől, de a szája lebecsmérlő mosolyra görbült.
- Jól aludtál, Valentina? - kérdezte.
- Tudtam volna még egy kicsit – vonta meg a vállát az iszonyat lánya, majd elvigyorodott. – Annyira hiányoztál, te időjós néni. Mi a terved mára? Gonoszkodni fogsz? Remélem, mindent megterveztél.
- Kezdem úgy érezni, hogy te még csak fel sem fogod, mekkora veszélyben vagy. Bár folyamatosan jár az agyad. Tervezel valamit, amit igyekszel titokban tartani előttem. Bármi is az, én egy idő után le fogom leplezni.
- Miért vagy rá kíváncsi? Lehet, pusztán egy esélytelen próbálkozás a részemről. Vagy tán attól félsz, hogy mégsem?
Anett egy ideig úgy bámult Valentina citromsárgán fénylő szemeibe, mintha olvasni akarna onnan.
- Tudod, te iszonyat lánya – kezdte lekezelő hangnemben. – Már annyiszor elképzeltem a veled zajló beszélgetéseket, olyan sokszor átrágtam, miket fogok mondani, hogy el se hinnéd. De most tanácstalan vagyok. Te nem is vagy annyira összetett jellem, mint azt Anna, vagy Dr. Radics Petra írta rólad az aktádban. Csak egy női bohócot látok, aki próbál erősnek mutatkozni, miközben végtelenül gyenge.
Egyeske a tábornokra pillantott meghitten mosolyogva.
- Hát nem édes? – vetette oda a költői kérdést, majd visszafordult Anett felé. – Csak nézz rá, katona bácsi. A természet ajándéka. Nézd meg ezt a gyönyörű, dús fekete hajat, hozzá azt a gyönyörű barna bőrt és azokat a vörös ajkakat. A nózija is nagyon tetszik. Úgy adnék rá egy finom puszit.
- Mondom, ez egy senki – csóválta a fejét a doktornő.
- Jó rendben – húzta ki magát Valentina. – Megpróbálok egy kis komolyságot erőltetni magamra.
Egyeske összeszorította az ajkait, ám azok egyre jobban remegtek a kitörni akaró röhögéstől, ami végül robbanásszerűen meg is történt. Aurélnak futkosott a hátán a hideg Valentina egyre mélyebb és egyre vérfagyasztóbb kacajától. Anett mosolya azonban egyre magabiztosabbá vált. A doktornő nyugodt mozdulatokkal felállt az asztaltól és megindult a konyha felé. Kivett a hűtőből egy dobozos narancslevet, a felső polcról pedig egy műanyag poharat. Egyeske eközben leküzdötte a nevetési rohamát, majd alaposan végignézte a neki háttal álló nőt.
- Milyen szép sportos alakod van – jegyezte meg elismerően Valentina. – Biztosan naponta edzel. Pont olyan vagy, mint egy bokszoló csaj. Vagy egy testépítő, aki nagyon erős néni akar lenni.
- Ki van száradva a torkod – mondta Anett, ügyet sem vetve az elismerő szavakra. – Kapsz egy finom narancslevet.
Kitöltötte az italt, utána pedig a kávéfőző melletti nagy pohárból egy szokatlanul hosszú szívószálat húzott elő. Odavitte az iszonyat lányához, miközben változatlanul mosolygott. Amint a pohár az asztalra került, Valentina azonnal inni kezdett a szívószálon keresztül.
- Aranyos vagy – súgta a doktornőnek két korty között.
Anett felült asztalra és karba tett kézzel figyelte Egyeskét, amint az szép lassan kiüríti a pohár tartalmát.
- Szereted, ha gondoskodnak rólad – kezdte Anett. – Az első, amit észreveszel egy ember tekintetében, hogy gondoskodó, szeretetteli, vagy éppenséggel nem az. Amikor még nem voltak meg ezek a természetfeletti képességeid, már akkor is tisztán beleláttál az emberi lélekbe.
Valentina hátradőlt a székben, elvigyorodott, majd, mint aki jól végezte dolgát, egy hatalmasat böffentett.
- A második, amint keresel, az a félelem – folytatta a doktornő. – Szereted, ha félnek tőled. Megnyugtat, felerősíti benned a hatalomvágyat. Ez a kettő figyelem és megállapítás pedig mindössze néhány másodperc alatt zajlik le benned. Tökéletesnek hitt pontossággal. És ezután jön az ítélkezési funkció. Szintén másodpercek alatt. A döntés is kétféle lehet. Élet, vagy halál. Élet, ha hasznosnak ítéled meg a személyt rövid, illetve hosszútávra. Halál, ha az áldozat számodra semmit sem jelent.
- És erre egyedül jöttél rá? – kérdezte Valentina kedvesen mosolyogva. – Vagy netán vissza kellett ülnöd az iskolapadba?
- A számodra hasznosnak ítélt embereken igen hamar élősködni kezdesz. Figyelmet, szeretet, gondoskodást vársz tőlük, miközben hamis érdeklődést mutatsz feléjük. Valójában eszed ágában sincs megismerni őket.
- Ez nem igaz. Téged is meg akarlak ismerni, időjós néni!
- Mert orvos vagyok. Ráadásul egy pszichiáter. Akárcsak Anna.
- Na, látod. Egy aranyos doki néni vagy.
Anett lövellt egy mosolyt Aurél felé, utána pedig lemászott az asztalról és lassú, kimért mozdulatokkal Valentina mögé sétált. Egyeske játékosan vigyorogva várta a végkifejletet. Érezte, amint a doktornő megérinti a vállát, majd finoman, hozzáértően masszírozni kezdi, akár egy képzett masszőr.
- Mit mond neked az összetartozás érzése? – kérdezte Anett.
- Felelősségvállalás egymásért – felelte Valentina egykedvűen. – Két, vagy több ember kölcsönös tisztelete. Nem tudom.
- Hamarosan itt van Hármaska. Hagyj minket magunkra, Aurél.
A tábornok elhűlve figyelte, amint az iszonyat lányának arca megremeg, végül aztán kegyetlen gonosz tekintetre vált át. A citromsárga szemek felizzottak, felé pillantottak, eközben a doktornő abbahagyta a masszírozást. Aurél felsóhajtott és megsemmisülten hagyta el a szobát.
- Ketteskét vártad? – kérdezte Valentina fiús hangon.
- Nem – felelte Anett. - Téged.
- Engem is kezelni akarsz?
- Pontosan.
- Inkább meg akarsz alázni, nemde? Szerencséd, hogy ide vagyok kötözve.
Abban a pillanatban, ahogy ezt kimondta, eltűntek kék fényű csövek. Valentina meglepetten meredt a felszabadult kezeire és a lábaira. A doktornő az asztal sarkához lépett, miközben karba tette a kezét lenéző mosollyal az arcán. Hármaska lassan felemelkedett a székről, mélységes gyűlölettel a tekintetében.
- Bátor csaj vagy – súgta az iszonyat lánya. – És meggondolatlan.
- Támadj – súgta Anett. – Rajta.
Valentina feléje akart ütni, de a doktornő villámgyorsan elkapta a karját és hátracsavarta, majd leszorította az asztalra. Eszelősen vigyorogva figyelte, amint Hármaska szabadulni próbál a fogásból.
- Na, mi az? – vetette oda Anett. – Nem megy? Érzed, hogy valami megbénít. Normális esetben, ki tudnád szabadítani magad, de egy láthatatlan energia nem engedi. Most azon agyalsz, mi lehet az. Legyél türelmes, nemsokára mindenre megkapod a választ. Ahogy Szilvia is.
- Ezt meg fogod bánni - nyögte Valentina.
- Úgy gondolod? Tévedsz. Évek óta várok erre a pillanatra. És a legjobb még hátravan.
- Anyával szemben nincs esélyed.
- Megint egy tévedés.
Egy hanyag mozdulattal tőle balra a falhoz repítette Valentinát, aki mögött megrepedt a fal. Hátborzongató mosollyal lépkedett oda a földön nyöszörgő lányhoz, amikor pedig leguggolt hozzá, a narancssárga szemei felizzottak. Finoman megfogta a lány állát és felemelte, hogy egymás szemébe tudjanak nézni.
- Remélem, most rosszul érzed magad - súgta Anett.
- Neked rosszabb lesz mindjárt - erősködött Hármaska.
- Mutasd.
Valentina szinte követhetetlen gyorsasággal behúzott egyet Anettnek. Annak oldalra fordult a feje, de mint aki semmit sem érzett, vigyorogva fordította vissza tekintetét a meglepett lányhoz.
- Ez jólesett – kacsintott a doktornő, azután felkapta Hármaskát és az asztalra hajította, ami nyomban össze is tört alatta.
Hármaska érezte, hogy valami megbénítja a képességeit. Nem tud úgy harcolni, ahogyan képes lenne rá. Azonban ez a nő képtelen lenne elpusztítani őt. A halhatatlanság, amit az anyjától kapott, továbbra is biztosnak tűnt. Felnézett a rászegeződő narancssárga szemekbe.
- Igen - bólintott Anett. - Még nem tudnálak megölni. De ez mindössze pusztán idő kérdése.
- Ha megéred – vetette oda vigyorogva az iszonyat lánya.
Anett arcáról lefagyott a mosoly.
- Meg fogom - súgta.
- Pedig nagyon beteg vagy, édesem - folytatta Valentina a hergelést. – Érzem. Még három perc és ismét jön a fájdalom. Mindjárt szaladsz a kis szobádba. Lehet, el kéne búcsúznom tőled.
- Meg fogok gyógyulni.
Ekkor Valentina arca megremegett és Ketteske szelíd tekintetére váltott.
- Én tudok segíteni, Anett – súgta, miközben felült kéken felizzó szemekkel. - Mindössze egy kézmozdulatomba kerül.
- Jó trükk - csóválta a fejét a nő. - Abban a pillanatban magad mellé állítanál, keresztülhúzva a számításaimat. Mi több, a terveimet is kereszteznéd. Persze, lehet, a jelenlegi önmagam maradnék.
- Akkor mi tart vissza?
- A büszkeség, drágám. Így fogok elbánni Szilviával, az édesanyáddal. Képes vagyok rá.
- Én láttam valakit benned.
- Kit?
- Egy őrangyalt, aki meg akarta menteni az embereket a közelgő Végítélettől. Ettől, ami jelenleg zajlik. Egy boldog menyasszonyt, aki hordta az eljegyzési gyűrűt és családról álmodozott.
Anett nagyot nyelt. Hirtelen nagyon közel került a síráshoz, de amilyen erősen csak tudta, visszatartotta.
- Még visszajövök – súgta, utána elindult az ajtó felé.
- Az összetartozásról kérdeztél – szólt utána Ketteske.
Anett megtorpant. Lassan visszafordult a lányhoz. Kezdte teljesen zavarba ejteni a szelíd személyiségből áradó, megmagyarázhatatlan energia. Még sosem látott ilyen megnyugtató és szeretettel teli tekintetet.
- És? – kérdezte a lánytól hidegen.
- Tudom, hogy számomra mit jelent – felelte Valentina.
- Mit jelent?
- Azt, hogy Nórit ne bántsd. Ne büntesd anyámat sem. És engem sem, hogy meg tudjalak majd menteni.
- Mind bűnösök vagytok. Megérdemlitek.
Azzal kilépett a szobából és becsukódó ajtót kék fény telítette be.

*

Próbálta úgy felfogni, mintha strandolni menne, vagy éppen egy gyógyfürdőbe a barátaival. Anett felvette a fürdőruháját a tágas szobában, melynek közepén a zuhanyzókabin állt egy kisebb, fekete állványon. A konyhapultnál gyógyszerek, vitaminok sorakoztak és néhány injekciós pisztoly. Kitöltött magának egy pohár ásványvizet, bevett egy csukamájolaj kapszulát, ivott rá, aztán egy sor gyógyszer, illetve vitamin következett. Újra is kellett töltenie poharát.
A pultnál benyomott egy vörös gombot a turmixgép mellett és a szoba kék neonfénybe borult. Hosszú, végtelennek tűnő percekig állt ott az életmentő tablettás dobozokat figyelve. Nem tudott küzdeni a lelki fájdalommal, így hát engedte, hogy az teljesen szétáradjon benne. Felsóhajtott.
Mire beállt a zuhanykabinba, már úgy érezte, hogy létezni sem akar többé. Remegés akart rátörni, hasztalanul üvölteni akart, de tudta jól, hogy egy kritikus és gonosz csend követi majd azt, valamint még nagyobb fájdalom. Fájdalom, ami bele lehetne halni, de mégsem tud. Mert a teste küzd a semmiért.
Levette a kabin tetejéről a műanyag, fekete szájmaszkot, melyekből fekete csövek kapcsolódtak a szoba sarkában álló nagy oxigéntartályhoz. Amint az arcára rögzítette, már érezte a tiszta levegőt a tüdejébe áramlani. Lenyomott egy gombot maga mögött és a kabin üvegajtaja lassan bezárult. Egy újabb gomb lenyomása után kellemes, meleg gyógyvíz kezdett áradni alóla és szép lassan kezdett egyre jobban megtelni vele a kabin. Amint a feje fölé ért a víz, Anett behunyta a szemét. A lábfejét egy kinyúló pánt berögzítette a talapzathoz. A gyógynövényekkel teli víz korábban mindig megnyugtatta, ám most ez esélytelennek bizonyult.
Anett próbálta magát kívülről megfigyelni, igyekezett nyugalomra törekedni, a céljaira gondolt, és arra, amit sikerült eddig elérnie. Ám ezek helyett borzalmas képsorok jelentek meg előtte. Látta magát lezuhanni a sötét és koszos pincébe. Tizennyolc éves volt. Az apja lökte oda, miközben végig üvöltött. Elhordta őt mindennek a nem színjeles érettségije miatt. Egy hónapig kellett a pincébe zárva élnie, teljes sötétségben. Eközben hallotta szinte minden nap, hogy az anyja könyörög apjának, hogy legalább egy-két órára engedje fel. Ezt mindig pofonok csattanása követte. Hallotta a nővérét, Júliát is, aki az ajtónál állva kacagott rajta. Visszhangzott a fejében most is.
- Élsz még? – kérdezte a lány kárörvendően. - Remélem, már nem. Apa megengedte, hogy én temesselek majd el.
Hányszor megverte a nővére is. Olykor az apjával felváltva, miközben végig nevetett. Volt, hogy egész nyáron a pincében élt. Húsz évesen mindent megtett, hogy elköltözhessen otthonról. Soha többé nem látogatott haza, elkerülte nagy ívben az apját és a nővérét. Az anyját nem engedték, hogy találkozzon vele, így a látogatásai szép lassan abbamaradtak. Semmit nem tud róluk, mégis itt élnek a fejében. Ahogyan lebecsmérlő szavak is, melyek egész életére rányomták a bélyegüket. Beilleszkedési problémákkal küszködött, gyakran kiközösítették a csoportokból.
Mindenkitől azt kapta, hogy túl negatív. Mégis megpróbált barátokat szerezni, eredménytelenül. Hallotta, hogy az anyja elvált és New Yorkba költözött, a nővére pedig férjhez ment egy szívsebészhez. Az apjáról semmit sem tudott, nem is akart. Így is hallja minden szavát.
Egy újabb kép villant be neki. A Margit hídon állt egy éjszaka a korlátnak dőlve, a Parlament felé nézve. Túl volt egy sikertelen randevún, ahol meg sem tudott szólalni, annyira furcsa volt neki a srác közeledése. Nem tudott felszabadulni, mert gyűlölte magát és el sem tudta képzelni, miért olyan kedves vele valaki. A Deák téri éjszakában keresett menedéket minden szombat éjjel, alkalmi kapcsolatokat szerzett, melyek eleve kizárták az érzelmeket. Mire huszonöt éves lett, már szinte nem is volt emberi lény. Küldetések nélkül, megjátszott empátiával dolgozott gyakornokként egy kórház pszichiátriai osztályán, sikertelenül lobbizva a Szent Mihály Elmegyógyintézetben betöltendő állásért. És a diploma előtt jött Levente. A sármos fiatal, aki…
Felnyitotta a szemét. Nem szabad most a srácra gondolnia. Nem szabad. Nem. Nem és nem. Ki kell kapcsolnia az érzelmeit. A kabin üvegfalán megjelent digitálisan az elektrokardiográfia görbéje, valamint a vérnyomásának egyre emelkedő számai. Behunyta a szemét és próbálta kívülről figyelni magát. A vérnyomás kezdett szép lassan stabilizálódni. Hirtelen úgy érezte, mintha egy kozmetikus masszírozná az arcát. Ez lassan keveredett egy migrénes fejfájás elmúlása utáni érzéssel. A vízben lévő gyógynövények kivonatai elkezdtek dolgozni benne. Egyre kiegyensúlyozottabban vette a levegőt. Figyelte magát, a légzését, kezdte elengedni az összes negatív hangot a fejében. Próbált fókuszálni a pozitív gondolatokra.

*

Egyeske ismét visszatért és a tőle megszokott eszelős vigyorral figyelte a földön fekve, amint már az egész szobát behálózza egy kék, villódzó fény. Hasznos, gondolta magában, mivel ez a fény a szoba kamerái mellett minden biztonsági szerkezetet működésképtelenné tett.
- Az időjós néni nem valami jó szervező - súgta maga elé. – Kapkod, mert a túlélésre játszik.
Az ajtó ablaka felé fordította a fejét, ahol megpillantott két katonát, egy férfit és egy nőt, amint őt bámulják megvetéssel vegyült félelemmel.
- Mintha egy diszkóban lennék, csak zene nélkül! - kiáltotta nekik oda. - Az időjós néni érti a dolgát!
Lassan feltápászkodott, kacsintott egyet feléjük, majd megindult széles ablakhoz, melyen szintén ott villogott az áttetsző kék fény. Egy havas erdei tájat pillantott meg, amíg szeme ellátott csak a fák sorakoztak. A heves szél elcsendesedett már. Pár percig próbált rájönni, merre is lehet, aztán végül Anett felé összpontosult a figyelme. Látta maga előtt a kabinban, a gyógyvízben lehunyt szemmel álló nőt. Figyelte a gondolatait, anélkül, hogy a doktornő észrevette volna.
- Szegény időjós néni - súgta vigyorogva. - Szenved a kis lelke is. Úgy sajnálom. Mindegy egyes percben egyre jobban megnyílik előttem, akár egy könyvecske. Imádom. Azt hiszi, ő térképez fel, miközben én őt. Az önteltsége viszi egyre közelebb a vereséghez. A bukáshoz.
Ekkor hallott egy éles géphangot. Olyan volt, mintha egy daru volna és a tető felől jött. Egyeske arra felé irányította az érzékeit. Egy nagy fehér parabola antennát látott, mely éppen délkeleti irányba fordult. Három helikopter áll még ott. Két katona fehér kabátban. Beszélgetnek. Az egyik Dorogon, a másik Tatabányán lakik. A barátnőikről beszélgetnek. Nincsenek messze.
Egyeske vigyorogva fordult vissza az ajtóhoz, mely mögött még mindig őt bámulták. Elővette a legfélelmetesebb mosolyát, közben megindult feléjük. Először a férfi kezdett el hátrálni, utána nő is.
- Mitől féltek? - kuncogott Valentina. – Most jelenleg nem vagytok veszélyben.
Amikor odaért, hol az egyikre, hol a másikra pillantott, figyelve a gondolataikat.
- A doktornő mondta nektek, hogy ne bámuljatok, igaz? – kérdezte.
Nem érkezett válasz, ám közelebb merészkedtek. Próbáltak minél erősebbnek mutatkozni.
- Látom a gondolataitokat - súgta nekik Egyeske. – Ti rettegtek tőlem. Nagyon helyes. Mert ki fogok jutni innen. Percről percre elterveztem mindent, már csak végre kell hajtanom. Nem fog megvédeni titeket semmi. A fegyvereitek sem. Ja, és az időjós néni sem. Őt pedig magammal fogom vinni egy kis utazásra. Hűha! Tőle is féltek. De az otthon melegére gondoltok.
A szőke hajú katonalányhoz fordult.
- A férjedre gondolsz - súgta Valentina. - Nem is olyan rég volt az esküvő. Félsz, hogy megcsal téged – a sráchoz fordult. - Te is a barátnődre gondolsz. Vajon kivel van? Ez jár az agyadban egész nap.
Ekkor Valentina fülsüketítően hangosan felnevetett.
- Talán megkegyelmeznék nektek, ha most kiengednétek – folytatta. – De nem tudtok, mert az időjós néni csinálja ezt a kék fényt. Belőle árad valamiért. Én pedig egyre biztosabb vagyok benne, hogyan csinálja. Ügyes. Az egyszer biztos. Kezdem őt megszeretni. Pontosan ismerem már a gyenge pontjait. Akárcsak a tiéteket. Pontosan azokat fogom célba venni nemsokára.
Ijesztő hirtelenséggel lefagyasztotta a mosolyát, a citromsárga szemei pedig még jobban kezdtek izzani. Lövellt feléjük egy megvető pillantást és a hűtőhöz sétált. Kivette onnan a narancslevet, töltött magának egy pohárral. Nagyot kortyolt belőle, majd sejtelmes mosollyal fordult vissza a két rémült arcú katonákhoz.
- Segíteni fogtok nekem - súgta. - Ebben biztos vagyok. Ha eljön az idő, megkapok tőletek minden olyan információt, amire szükségem van. Cserébe meg fogok nektek kegyelmezni. Nem erősségem a kegyelem, de aki segít nekem, az megérdemli. Most arra gondoltok, hogy azonnal megszöktök erről a támaszpontról és meg nem álltok hazáig. Ki akartok maradni ebből az egészből. Nem akartok itt lenni, amikor felborul a megszokott rend, én pedig lassan, magabiztosan haladok majd végig a folyosón, magammal húzva az időjós nénit a kijárat felé.
Ismét lefagyasztotta a mosolyát és kegyetlenül komolyan meredt rájuk.
- Erről pedig nem beszéltek senkinek, igaz? - kérdezte.
A két katona azonnal bólintott. Valentina büszkén elmosolyodott. Kellően beférkőzött az agyukba.
- Ebben én vagyok a legjobb - kacagott. – Most már az én katonáim vagytok, ugye?
Egyszerre bólintottak. Egyeske a pohárral a kezében odasétált az ajtóhoz. Néhány percig hol a férfira, hol pedig a nőre bámult. Győzelemittasan elvigyorodott, kiitta a pohár a tartalmát és válla felett hanyagul hátradobta. Amilyen közel csak tudott, az üveg előtti áttetsző fényhez lépett.
- Akkor most figyeljetek rám - kezdte. - Feleljetek nekem néhány kérdésre. Szépen halkan.

2021.március 16-21.
Budapest

3.rész
A leggonoszabb lelkek

A sötét szobában megvillantak a citromsárga szemek. A külvilágot figyelték, ám valójában befelé koncentráltak egy szélviharos, démoni suttogásokkal teli, zord világba. A három gyertya magától gyulladt meg és Szilvia kifejezéstelen arca megjelent a homályban. Egy fekete szőnyegen ült meditációs ülésben, a Sötét Univerzumra koncentrálva. Végül elkezdte magát kívülről megfigyelni, a szemei lassan visszatértek a jelenbe, az arca pedig megfeszült.
Egy tapssal felkapcsolta a lámpát, majd elfújta a gyertyákat. Megroppantotta a nyakát, felállt a szőnyegről és a redőnyhöz lépett. Még csak nem is hunyorított, amikor felhúzva azt a reggeli szürke fény végigterült az arcán. Kamilla halkan lépett be mögötte a szobába, mire ő a legkellemesebb mosolyával fordult felé. Néhány röpke másodpercig gyönyörködött a leghűségesebb harcosában, aztán odalépett hozzá. A mutatóujjával finoman végigsimította annak arcát.
- El sem hinnéd, mennyire büszke vagyok rád – mondta lágyan Szilvia.
- Én is, hogy szolgálhatok neked, úrnőm – súgta alázatosan a démonlány.
- Egy kincs vagy, Kamilla. És nagyon okos. Ezért is bízok rád egy nagy feladatot.
A lány nagyot nyelt és meglepetten nézett fel az úrnő szemébe.
- Milyen feladatot? – kérdezte.
Szilvia mosolya először sejtelmessé vált, végül aztán komorrá, szomorúvá.
- Emlékszel Anettre? – kérdezte.
- Dr. Farben Anett? – kérdezett vissza Kamilla. – Hogyne emlékeznék. Ott voltam, amikor elkaptuk azzal a Leventével együtt és ő kivetette magát az ablakon. Biztosan nem élte túl.
- De túlélte.
- Tessék?
- Jól hallottad. A doktornő nagyon is él. Ráadásul hatalmas erő birtokosa lett. És elrabolta Nórit és Valentinát.
Kamilla arca megfeszült a haragtól.
- Kiszabadítom őket – mondta dacosan.
- Tudom - bólintott büszkén Szilvia. – Tudom, hogy megtennéd. Heni is rögtön ezt mondta. De ez az én feladatom lesz. Anett igencsak nagy erőre tett szert. Bár a teste beteg, mégis egy óriási hatalom birtokosa lett.
- De hogyan?
- Az most nem fontos, drágám. A lényeg, hogy el kell mennem egy kis időre. Addig meg valakinek helyettesítenie kell engem. Valakinek, akiben a legjobban bízom. Neked, édes csillagocskám.
A démonlány eltátotta a száját. Látszólag nem hitt a fülének. Szilvia ekkor finoman átölelte őt.
- Tudom, hogy nem hiszel magadban - kezdte az úrnő. – Ahogyan méltónak sem tartod magad erre a megbízatásra. Azonban én mindent tudok rólad, Kamilla. Ismerem a lelked, a képességeid. Tudom, hogy képes vagy rá. Meg tudod csinálni, tartani fogod a frontot, amíg távol leszek.
- Biztos jó ötlet ez, úrnőm? – kérdezte a lány.
- A legjobb választás te vagy. Megtanultál tőlem mindent. A jobb kezem vagy. Csak néhány napig kell a helyembe lépned.
Kamilla felnézett Szilvia megnyugtató tekintetébe. Ennyi elég volt neki, hogy erőre kapjon.
- Köszönöm, úrnőm – súgta meghatottan. – Csak kérlek, siess vissza.
- Lehet, hamarabb is megleszek - kacsintott Szilvia. - Hazahozom a csajokat. Aztán szépen lassan belekezdünk a világbirodalom kiépítésébe. Ahol neked nagyon fontos szerep jut majd.
- Nem tudom, hogyan fogom ezt neked meghálálni, pláne azok után, hogy…
- Drágám, ne viccelj.
A lány hagyta, hogy a Sötétség Úrnője ismét magához ölelje. Boldog volt, amiért ilyen nagy feladatot kapott, erősnek is érezte magát, ám az önbizalma hol feltámadt benne, hol pedig teljesen eltűnt. Félt, hogy egyáltalán nem sikerül majd helyt állnia és szégyent fog hozni Szilviára.

*

Miután Anett bőségesen megreggelizett, elindult a szoba felé, ahol Valentinát hagyta pár órája. Amikor odaért, látta, amint a lány neki háttal az ablaknál áll. Tökéletesen mozdulatlan volt, mintha csak egy kiborg volna, ami éppen energiatakarékosra kapcsolta magát.
Egy katona közelített a fehér folyosón, a kezében egy tálcával, amin az iszonyat lánya reggelije volt, egy üveg cukormentes kólával. A doktornő köszönet és mindenfajta kommunikáció nélkül átvette tőle, végül azért a fejével bökött egyet a férfinak, hogy leléphet. Az nem vette jó néven, egy megvető pillantással nyugtázta ezt a viselkedést, aztán megindult visszafelé.
Anett belépett a szétnyíló elektromos ajtón, majd könnyedén áthatolva a kék fényen a konyhapulthoz sétált. Letette oda a tálcát, miközben le sem vette a szemét a lányról, aki nem volt számára egyértelmű, hogy éppen melyik személyisége a domináns. Kezdett volna tippelgetni, amikor Valentina szép lassan felé fordult a hátborzongató, eszelős vigyorával. Egyeske, nyugtázta magában Anett.
- Itt van az időjós néni – örvendezett az iszonyat lánya.
- Hiányoztam? – vetette oda a doktornő.
- Persze, mivel szeretlek.
- Kár, hogy ez nem kölcsönös.
- Még nem, de ez hamarosan megváltozik. Tudod, engem egy idő után mindenki megszeret. Mert én olyan aranyos vagyok. Egy mézes puszedli, egy aranygaluska, egy kakaós palacsinta.
- Nem kétlem, hogy annak hiszed magad. De az én szememben, te csak a Sötétség egyik leggonoszabb lelke vagy. A Nevesincs Köd emberi testet öltött rémalakja. A megtestesült gonosz.
- Látod, már kezdesz szeretni. Ennyi bókot ritkán kapok.
Anett karba tette a kezét és a konyhapultnak dőlt. Erre Egyeske játékos vigyorral, óvatosan felé lépkedett.
- Időjós néni - súgta sejtelmesen. - Magyarázd meg, miért vagyok gonosz? Ráadásul a leggonoszabb, mikor tisztán érzem, hogy mennyire szeretlek téged. El sem hinnéd. Nagy terveim vannak veled.
- Mit tervezel, bogárka? – vetette oda szkeptikusan a doktornő.
- Mindent a maga idejében.
Az iszonyat lánya megállt tőle pár centire. A doktornő narancssárga szemei felizzottak, ám ez Valentinát nem tartotta vissza attól, hogy a mutatóujját végighúzza a nő arcán.
- Láttam, ki vagy - súgta Egyeske vérfagyasztó mosollyal. - Egy megsebzett lélek, akinek az élete egy lidércnyomás volt. Az a sötét pince. Az állandó csend, ami megőrjített. Amikor tudtad, hogy nem érdemled meg apád és a nővéred büntetéseit, mégis bűntudatot generáltál magadban, a hibáidat kerested, mert úgy könnyebb volt elviselned az igazságtalanságot.
Anett jobb keze ökölbe szorult a haragtól. Egyeske jól tudta ezt, ám ettől csak még jobban hergelni akarta a doktornőt. Dacolva annak egyre veszélyesebb tekintetével, Valentina megpuszilta a homlokát.
- De felszabadultál - folytatta az iszonyat lánya mélyen a doktornő szemébe nézve. - A lelked azonban már halott volt. Megölték. Pedig nagyon is élt. Csak elrejtetted a mélyben, hogy ne sérüljön többet. Egy arra érdemes embernek tartogattad az empatikus személyiségedet. Ám az sokáig nem jött el. Ekkor kezdtél el a bulikba, az alkalmi kapcsolatokba menekülni. Amikor pedig egyedül voltál, mélységes depresszió zuhant rád. Egyedül érezted magad a világban. Gyűlölted a létezésedet is. A saját légzésed hangját is. Nem érezted magad méltónak az életre. Mert erre neveltek. És aki gyűlöli saját magát, az mást is. Főleg mások boldogságát. Egy gonosz megfigyelő voltál. Egy kárörvendő gonosz. Kezdtél olyan lenni, mint az apád.
A doktornő be akart húzni egyet az őt hergelő Valentinának, ám az elkapta a kezét csuklójánál fogva. Anett szája tátva maradt a meglepetéstől és egy másodperc múlva a világ is megfordult vele, amikor Egyeske eszelősen vihogva, hátracsavarva a karját, a konyhapult felé fordította.
- Szinte már olyan voltál, mint akiket gyűlölsz - súgta a lány a nő fülébe. – Az egyetemen egy barátod sem volt. Nem nyíltál meg senkinek. Kényszerből nézted le az embereket, mert így sokkal könnyebb volt neked. Tudtad jól, hogy ha bárki felé nyitnál, azzal ismét kiteheted a lelkedet a sérüléseknek. Azt pedig nem akartad. Dacosan, a saját torz világképeden át figyelted az embereket. Kerested bennük a hibákat. Néha azonban arról álmodoztál, hogy milyen jó lenne megismerni valakit. Mert nem csak a külsőd gyönyörű, hanem a lelked is. Olyan magas az érzelmi intelligenciád, akár egy Fény harcosának. Meg akartad ismerni a körülötted lévő embereket, ám rettegtél a fájdalomtól. Nem akartál megint a pincében kikötni.
- Fejezd be - figyelmeztette Anett.
- Aztán jött Levente. Egy szép srác. A kopasz, jóképű férfi. Azonnal beleszerettél. Akkor kezdtél megnyílni a világnak. A szerelmed mellett beengedted a többi embert is szívedbe. Úgy érezted, hogy akkor születtél meg. Rádöbbentél mennyire rosszul láttad a világot. Nem a te hibád volt, időjós néni. Ezt apád és a nővéred tette veled. Ez a srác szabadította fel a lelked. És még valami mást is. Valamit, ami mindig is ott bujkált benned. Megláttad az egyik betegedben a Nevesincs Ködöt. A Sötét Univerzum nyomát. Azt hitted, képzelegsz. Forgott veled a világ. Bementél a kórház mosdójába. Megláttad a szemed. Nem fekete volt. Hanem narancssárga, mint most. Észrevetted, hogy váltogatni is tudod. Nagyon megijedtél. Nem merted elmondani senkinek. Csak Leventének. Ő azonban meg sem lepődött ezen. Tudta, hogy látó vagy. A Fény harcosa. A különleges kiválasztott, aki azért születik, hogy meglássa az ellenséget. Te vagy a felderítő. Levente nem hiába érezte, hogy összetartoztok. Ő is a Fényhez tartozott. Nagyobb erővel bírt, mint Lodz Adél, vagy Mihaéla együttvéve. Onnantól a szerelem mellett, ez is összekötött titeket. Védtétek az embereket a Sötétség akkor még titokban működő harcosaitól. Kerestétek az úrnőt, akinek az arca homályosan jelent meg előttetek a látomásaitokban. Végül megtaláltátok. Az anyámat. Ám anya végzett Leventével, és éppen veled is akart, amikor történt valami. A szerelmednek a halála előtt még maradt annyi ereje, hogy átadja neked minden erejét. Ezzel a különleges képességével mentette meg az életedet.
- Bár haltam volna meg én is - mondta elcsukló hangon Anett. – Most együtt lehetnék vele. Szörnyen hiányzik.
- Tudom. De tőlem visszakaphatod. Anya megtanította nekem, hogyan hozzak vissza holtakat az életbe. Láttam is, hogyan csinálja. Vissza akarod kapni a vőlegényedet? Én visszaadom neked. És őt, nem egy tökéletes másolatot. Néhány mozdulatomba kerül és te újra boldog ember leszel.
- Cserébe pedig szolgálnom kéne téged.
- Nem. Nem várom el. Csak annyit kérek, hogy vigyél ki innen. Elkocsikázgatunk. Összebarátkozunk és amint lehetőség nyílik rá, megteszem, amit kell. Levente vissza fog térni az életedbe.
- Hazudsz. Mind ilyenek vagytok. Megtévesztők, hízelgők, miközben szemernyi jóindulat sincs bennetek. Ezért is harcolok ellenetek. Ezért is áldoztam fel az életemet, hogy tőletek védjem másokét.
- És ezzel követted el a legnagyobb hibát.
Valentina odébb simította Anett haját a fülétől, hogy az jobban hallja, amit mondani készül neki.
- Mesélek neked az önzetlenségről - kezdte Egyeske már komolyan hangvételre váltva. – Bár kívülről nézve nemes, becsületre méltó, az önzetlenség valójában a legrosszabb és a leggonoszabb dolog, amit önmagad ellen elkövethetsz. Saját magadat helyezed háttérbe másokért, akik közül a legjobb esetben is kevesen tennék meg ugyanezt érted. A saját életed értelmét, valamint önnön létjogosultságodat tagadod meg az önfeláldozásoddal. Megvonod magadtól a boldogságot, azt hazudod magadnak, hogy örömet okoz az életek megmentése, miközben a magányos pillanataidban rájössz mennyire elveszett vagy. És mennyire senki, semmi. Ez pedig veszettül elkezd fájni és csak úgy tudod magadat megmenteni az összeomlástól, hogy tovább tetszelegsz magadnak a szuperhős szerepében egy képzeletbeli tükör előtt.
- A Sötétség torz logikája beszél belőled - vetette oda Anett.
- Tán kételkedsz az igazamban? Akkor nézz csak magadra. Az életedre. Az önzetlen küldetésedben elvesztetted a szerelmedet, aki az egyetlen örömöd volt a világon. Anyám kis híján megölt téged, és már szinte alig élsz. A szervezeted naponta háromszor akarja feladni a küzdelmet, napról napra élsz és egyre magányosabb vagy. Eközben, akiket megmentettél, élnek, mint hal a vízben. Nem hív fel senki, hogy köszöni. Nem jött el ide senki, hogy lelki támaszt nyújtson, amikor sírsz éjjelente. Nem is állt melléd egyik sem. Te pedig az önzetlenségeddel módszeresen elpusztítottad a saját boldogságodat. Egyszerűbb lett volna, ha inkább öngyilkos leszel, mert az sokkal gyorsabb ennél. És tudod mi a legrosszabb az egészben?
- Na, mi?
- Levente is emiatt halt meg. Mert te hadat üzentél a Sötétségnek. Hiába menekülsz most abba gondolatba, hogy őt mindenképp megölték volna, mert ez nem igaz. Anya adott volna neki egy esélyt, hogy mellé álljon. Lehet, most az Iszonyat Katonái között lennétek, de legalább lennétek egymásnak. Egy boldog nő lennél egy boldog férfi oldalán. Persze, ez még koránt sincsen veszve. Mert most kapsz tőlem egy esélyt arra, hogy mindent kijavíts. El kell kezdened végre önmagadért dolgoznod. A saját kis birodalmadat kell építgetned. Az életedet. Állj mellém és visszakapod Leventét. Anya miatt pedig nem kell aggódnod, megvédelek tőle. Bár szerintem méltányolni fogja, hogy végre az egyetlen helyes útra léptél. Még talán a legjobb barátnők is lesztek.
Anett egy másodpercig sem gondolkozott el az ajánlaton. Ehelyett halvány, szkeptikus mosoly jelent meg az arcán. Teljesen átlátott az őt felkarolni és megsegíteni akaró manipulatív pszichopata szavain. Biztos tudatában volt továbbra is, hogy Valentina nem más, csupán egy elmebeteg tömeggyilkos, akiben még elvétve sincsenek pozitív érzelmek. Senki iránt. Soha, akármi is történjen.
- Súlyos tévedésben élsz, drágám – kezdte a doktornő. – De meg kell hagyni, mesterien egyszerűsíted le a dolgokat. Egy valóban elveszett lélek még talán hallgatna is rád. Belesétálna a gondosan előkészített csapdádba. Pedig nem tettél mást, csak felvázoltad a torz világképedet. Engem is félreértelmeztél. Persze való igaz, hogy önzetlenségből üzentem hadat a Sötétség harcosainak. Tettem ezt azért, mert valóban védeni akartam az embereket. Nem azért voltam önzetlen, mert háttérbe akartam szorítani magam. Hanem mert létezett bennem az, ami benned sohasem. Az emberség. Boldoggá tett, hogy védelmezhetek. Hogy gyógyíthatok. És a magányos perceimben mit gondoltam? Semmit, mivel nem voltam magányos. Ott volt a szerelmem, a boldogságom. Túlzásba vittem volna az önzetlenségemet? Egyáltalán nem. Éppen annyit törődtem mással, mint önmagammal. Ez tett engem emberré. Jó emberré. Nagy árat fizettem érte? Igen. Az anyád elvette tőlem Leventét. Aztán engem is megnyomorított. Ezzel zárult le végleg az önzetlen korszakom. Örökre, hiába is reménykedsz benne. Ki kell, hogy ábrándítsalak, kicsikém, én már nem vagyok az a szelíd őrangyal, aki a törésvonal előtt voltam. Engem már kizárólag csak a bosszú érdekel. Nem érdekel a sok szerencsétlen odakint. Szilvia érdekel. Kamilla. És Barbi. Mind a hármat el fogom intézni. Aztán pedig jössz te és a többiek. Nem tudsz engem semmivel sem lebeszélni, sem áttéríteni a te oldaladra. Hiába játszod a pásztort, engem nem terelsz be sehova. Hiába kedveskedsz, hiába játszod a szeretettel teli lányt, aki barátkozni akar, én látom a valódi terveidet. Te nem tudsz szeretni senkit. Sosem tudtál. Annát se szereted, Nórit se. Úgy tekintesz rájuk, mint egy tárgyra, amit már nagyon megszoktál, és még mindig van mire használnod. Éppen ezért a fájdalmat sem ismered. A fájdalmat, amit akkor érez az ember, amikor elveszít valakit. Örökre. Ahogy én. Mert nincsenek érzéseid. Nincs lelked. Éppen ezért, kettőnk közül én vagyok az, aki kioktathat téged bölcseletekkel. Bár esélytelen. Mivel nem is vagy ember. Csak egy szörnyeteg.
Valentina meg sem bírt szólalni. Anett érezte, hogy az iszonyat lánya teljesen ledermedt a mondataitól. Így hát Egyeske, mint aki feladta a játszmát, elengedte a karját. Amikor a doktornő megfordult, az már az ablak felé lépkedett lehajtott fejjel. Látszólag teljesen magába zuhant. Megállt, kifelé nézett a havas erdei tájra. Néhány végtelennek tűnő percig mozdulatlan volt. Végül szép lassan Anett felé fordította a fejét és visszatért a hátborzongató mosolya.
- Időjós néni - súgta sejtelmesen. - Te már most mellettem állsz. Hiába mondtad az ellenkezőjét. Érzem, hogy szükséged van rám. Úgy bizony. Azt is tudom, miért. Mert vissza akarod kapni a jó énedet. Mert az emlékeztet a szerelmedre. És azért is, mert most gyűlölöd magad. Akárcsak engem. Általam pedig ismét a régi önmagad lehetsz. Hogy miért? Mert negatív példának használsz. Nem akarsz olyan lenni, mint én. Különb akarsz lenni. Tehát, ha akarod, ha nem, már én vagyok a legjobb barátnőd.

*

Barbi fortyogott a dühtől. Az egyik helyőrség házának nappalijában állt, a hátsó kertre nyíló üvegajtójával szemben. A távolba meredt a citromsárga szemeivel, újra és újra lepergetve maga előtt a Szilvia és Kamilla közti párbeszédet. A démonlány kapta meg az átmeneti hatalmat, nem ő. Pedig ő a családtag. Ez kegyetlen, megalázó arculcsapás volt a számára.
A kanapén ülő Sanyihoz fordult. A srác próbált együttérzően felnézni rá, miközben azonban hálát adott az Univerzumnak, hogy nem Barbi lett az úrnő helyettese. Szerinte ez egy bölcs döntés volt Szilviától.
Barbi a mutatóujjával magához intette a srácot.
- Gyere csak ide - súgta a lány.
Sanyi a legrosszabbra felkészülve felállt a kanapéról és óvatosan, lassan lépett oda hozzá.
- Mennyire szeretsz engem? – szegezte neki a kérdést Barbi.
- Nagyon szeretlek - vágta rá Sándor. – Hisz ez tudod is.
- Mást ugye nem?
- Nem, senkit sem.
- Adélt sem?
- Adélt sem.
Barbi ekkor a fekete bőrnadrágja zsebéből előkapott egy fényképet és feltartotta. Sanyi elhűlt a látványtól. Ez a legféltettebb kincse, amit igyekezett elrejteni az úrnő elől. Ő volt rajta és Adél, a legszebb korszakukban.
- A zsebedben találtam - súgta a kitörés előtti nyugalommal Barbi. – Azt hitted, elrejtheted előlem.
- Ez csak emlék – mentegetőzött a srác. - Én nem…
Az úrnő ekkor egy hatalmasat lekevert neki. Sanyi elterült a nappali szőnyegén. Érezte, hogy a teste teljesen megbénul a félelemtől, valamint egy láthatatlan erőtől, amit nagyon jól ismert.
- Szerinted milyen napom van ma? – vetette oda a kérdést még mindig higgadtan Barbi. - A nagynéném mellőz engem, átadva a hatalmat egy áruló senkinek, ezzel porig alázva engem és leminősítve mindazt, amit érte tettem. Aztán mit találok a zsebedben? Egy képet a volt szerelmedről, aki jelenleg a másik oldalon harcolva folyamatos fenyegetést jelent mindnyájunkra nézve.
- Kérlek – könyörgött Sanyi lemondva minden büszkeségéről. – Az a kép az egyetlen emlékem róla.
- Csak volt, babám.
Barbi keze sárga fénnyel telt meg és a fénykép egy szempillantás hamuvá égett. Sanyi szemeiből könnycseppek buggyantak ki, mire az úrnő leguggolt hozzá és megragadta a gallérjánál fogva.
- Te tényleg fel sem fogod, hogy mit teszek érted? – kérdezte halkan az úrnő. – Komolyan ilyen egyszerű és jelentéktelen ember vagy? Lehet, végeznem kéne veled. Bár az neked megváltás volna.
- Ölj meg – súgta Sanyi. – Ölj csak meg nyugodtan.
Barbi arcán erre gonosz vigyor jelent meg.
- Pont most öltelek meg, Sanyikám - súgta derűsen. - A gyengeségedet. Ez a lány elárult téged. Már a kezdetekkor is. Te is jól tudod. Sosem volt veled őszinte, miközben tőled azt várta el. Minden egyes percben. Ezzel szemben én mindig őszinte voltam veled. Jobban ismerem a lelkedet, mint te saját magad. Számtalanszor végezhettem volna veled, de nem tettem, mert láttam benned valamit. Az erőt. A férfit. Mégis, melyik nő látta meg ezt benned az életed során? Semelyik. Soha. Egyik sem tisztelt téged, nem csoda, hogy ilyen lelki nyomorult lettél. Egy szerencsétlen, aki eladná a lelkét egy ölelésért. Meggyengítettek. Elárultak. Megcsaltak. Ezzel szemben én senkiért sem mondanék le rólad. Az nem történhet meg, édesem.
- Dehogynem – vetette oda dacosan Sanyi.
- Nem bízol bennem, tudom. Kegyetlennek tartasz. Mert a többi lánnyal azonosítasz, akikkel korábban jártál. De azért nem árt, ha felteszel magadnak néhány roppant egyszerű kérdést. Melyik lány hozott érted áldozatot? Melyik volt az? Az a Szandra nevű lány, aki lecserélt téged egy drogos bűnözőre, aki emberszámba se vette? Vagy az a Franciska, akinek annyi empátiája sem volt, mint egy elromlott mosógépnek? Na, és Adél? Ha annyira szeret téged, miért nem jött el, hogy kiszabadítson téged is, mint a húgát? Miért vagy még itt velem és nem vele? Szerinted gondol rád? Dehogy. Sem ő, sem más. Csakis én. Én vagyok az, aki dacára a gyengeségednek, meglátta benned a férfit. Mert én tudom, hogy erős vagy ez alatt máz alatt.
- Nem ismersz.
- De igen. Kettőnk közül te vagy az, aki nem ismeri magát.
Azzal Barbi egy lendülettel talpra állította a srácot és a bárpult tükréhez cipelte. Az úrnő azon keresztül nézett Sanyi könnyes szemeibe, ám most már a tőle szokatlan szelídséggel.
- Látod ezt? - kérdezte lágyan. - Egy csoda vagy. Figyeld meg a szép fekete hajad. A női szíveket megdobbantó barna szemeid, melyekkel engem is rabul ejtettél. Az ajkaidat. A csókos ajkaidat. Ha egész nap bámulnálak, az sem lenne elég nekem. És mindez csak a felszín. Ott van benned egy valaki. Egy nagybetűs valaki. Egy harcos, akit elnyomsz a rossz emlékeiddel. Én látom őt, látom, mi lesz belőle. Egy bölcs vezér, aki elhozza az igazságos birodalmat. Én fogom előhívni belőled. És érzem, hogy méltó vagyok arra, hogy melletted lehessek, amikor beteljesedik.
Sanyi próbált ellenállni az úrnő szavainak, ám amikor az finoman maga felé fordította, alig hitt a szemének. Barbinak patakokban folytak a könnyei. El sem tudta képzelni, hogy ez a végtelenül kegyetlen lány képes ilyesmire. A rettegett, hirtelen haragú szörnyeteg úgy nézett fel rá, mint aki belehalna a visszautasításba.
- A feleséged akarok lenni - súgta az úrnő. - Ez a legfőbb célom az életben. Látod, hogy senkinek se számítok igazán. Szilvi mellőz, pedig az elsők között esküdtem fel neki. Az én drága, egyetlen húgom, Nóri is gyűlöl, annak ellenére, hogy ő volt minden kincsem. És az unokahúgom, Valentina, még csak nem is gondol rám. Ő sosem fog senkit sem szeretni. Pláne engem. Te is csak egy szörnyet látsz bennem. Holott egy elveszett, törékeny lélek vagyok, aki nem kapott semmit az élettől. Mindig le voltam minősítve, mindenki arra törekedett, hogy minél lejjebb nyomjon. Egy kiátkozott lélek, akit folyton mellőztek. Te is jól tudod, milyen érzés ez.
Sanyi azon kapta magát, hogy kezdi megsajnálni a lányt. Amikor a mutatóujjával finoman letörölte annak bal szeme alól a könnyeket, Barbi zokogásban tört ki. Az úrnő, akitől rettegett, egy szempillantás alatt összeomlott. Látszott, hogy szégyelli magát, amiért ilyen gyengének mutatkozik, éppen ezért hátat fordítva neki, el akart szaladni, de Sanyi finoman visszafogta és magához ölelte. Engedte, hogy sírjon. Az ujjaival finoman beletúrt a lány rövid, szőke hajába. Néhány perc múlva Barbi lenyugodott és csak szuszogott, néha sóhajtott egy nagyot.
Sanyi azonban nem érezte és nem vette észre a lényeget. Barbi szája gonosz mosolyra görbült, a citromsárga szemei pedig csillogtak a gyönyörtől. Büszke volt magára, amiért ezzel a színjátékkal elkezdte maga mellé állítani a srácot. Így lesz egy hűséges társa a céljai elérésében. Együtt fogják elpusztítani Kamillát, átvéve a hatalmat. Ha pedig Szilvia netán alulmarad Anettel szemben, akkor mindez tartósnak fog bizonyulni. Utána már nem lesz szüksége Sanyira sem. Barbi elképzelte magát a világbirodalom élén. Ahol Nóri és Valentina is az alattvalói lesznek.
Így lesz ez egy boldog család, gondolta magában.

*

Amint Villő megérkezett a bicskei helyőrség villájába, váltott néhány szót az Iszonyat Katonáival, utána a nappali bárpultjához lépett. Töltött magának egy pohár vörösbort és éppen vissza akarta tenni az üveget a polcra, amikor Viktorral találta magát szemben. Majdnem kiesett a szíve az őt vigyorogva bámuló srácon.
- Mindig ezt csinálod? – vetette oda a lány.
- Mindig ilyen szép vagy? - kérdezett vissza Viktor.
Villő végignézett a magabiztos srácon. Nagyon kicsípte magát. Szürke, divatos farmer, fekete, testhez álló ing. Ráadásul úgy áradt belőle valami márkás férfi parfüm illata, mintha abban fürdött volna.
- Nekem öltöztél ki? – kérdezte a lány.
- Nem is tudom - kacsintott Viktor. - Arra gondoltam, hogy az első Villő, akit megpillantok, az lesz az én nagy zsákmányom. És nekem valami azt súgja, te vagy az egyetlen csaj itt ezzel a névvel.
- És esélyem nincs azt mondani, hogy takarodj a szemem elől, vagy nagyon megbánod?
Viktor kivett egy poharat és töltött magának a borból. Közben odapillantott a lányra a citromsárga szemeivel.
- Úgy érzem, Villő, te nem igazán kedvelsz - mondta derűsen.
- Kéne? – szegezte neki a lány.
- Meg tudlak érteni. Anna nyilván telebeszélte a fejedet.
- Anna szeret téged. Bár, most van neki valakije.
- Ki?
- Ákos. Tudod, ki. Annával ki se jönnek a szobából.
Viktor megemelte a poharát, miközben a ragadozó mosolyát rászegezte a lányra.
- Hát, akkor egészségükre - mondta és nagyot kortyolt a borba.
- Fáj, igaz? - vetette oda neki Villő.
- Miért fájna? Ő semmit sem jelent nekem.
- Dehogyisnem. Ő volt az első szerelmed. Az egyetlen nő, aki törődött veled. És most ne hárítsd Szilviára a felelősséget. Már jó ideje elhagytad Annát. Ő pedig megtalálta az igazit. Azt, akit én jósoltam neki.
Viktor megvonta a vállát.
- Akkor miért ne jönnél fel velem? – kérdezte a lánytól.
- Mert nem kellesz – vigyorodott el Villő.
- Mert a férjedre emlékeztetlek, tanár néni?
- Sejtettem, hogy ezzel jössz. Nem, drágám, te még annál is nagyobb senki vagy.
- Pont ezért érzem, hogy egyre jobban kedvelsz, tanár néni.
- Ha valóban kedvelnélek, akkor sem kellenél. Ráadásul Valentina vőlegénye vagy. Szilvia pedig most lát téged.
- De Szilvia nincs itt. És tudom, hogy nem bánná, ha jól érezném magam veled. Kaptam tőle engedélyt.
- Tőlem viszont nem.
- Még nem. És nem tudom, feltűnt-e neked, de még mindig itt állsz előttem.
- Mert csak itt van bor.
Viktor felnevetett, kivillantva a tökéletes fogsorát. Kiitta a pohár tartalmát, majd újratöltött.
- Hát, jó, nem erőlködöm - vonta meg a vállát. - Pedig te vagy itt legszebb lány.
- Na, ez az - vetette oda halkan Villő, aztán ő is kiitta a poharát. – Csak a külsőt nézed.
- Ez nem igaz.
Viktor felült a bárpultra és oldalra fordítva a fejét, egyenesen a lány szemébe nézett.
- Tudom, ki vagy, Villő - kezdte. - Egy hajdani tanár néni, aki sosem félt kimutatni az érzéseit. Tudtad jól, mekkora áldozat ez, de vállaltad a rizikót. Sőt, néha túl korán kitártad a szíved másoknak. Azt hitted, ez jó, de mindig fájdalom lett vége. Mindig a könnyekkel végződött.
Viktor komoran belekortyolt a borba.
- Sajnos, én is ilyen vagyok – folytatta. – Anna egy perc alatt meghódított. Valentina is. Lilla is. Szilvia is. Tudom, hogy ha te is igent mondasz, én annak nem biztos, hogy a győztese leszek. De vállalnám.
Villő egy darabig fürkészően bámult a srácra, aztán elindult a lépcső felé.
- Tíz perc múlva gyere a szobámba – fordult vissza a lány egy pillanatra, majd felindult a felső szintre.
- Ott leszek – kacsintott Viktor és rátöltött a borra és suttogva folytatta: - Ennyi. Gyenge, de igen dacos lélek. Egy kicsit meg kellett simogatni a lelkét és már meg is világosodott. De jó vagyok.

*

Szilvia egy deep house számot bömböltetve haladt az üres autópályán. Valahol Esztergom, vagy Tatabánya fele lehet Anett bázisa, gondolta. Nem volt biztos jelben, de úgy döntött, érdemes ezt a lehetőséget megvizsgálni. Eközben hallotta Barbi és Viktor gondolatait. Leleplező mosoly jelent meg az arcán.
- Csak egy órája tettem ki a lábam és máris rosszban sántikálnak - súgta maga elé. – Nem baj, majd rendet teszek. De előbb te jössz, Anett. Szépen véget vetek a szenvedéseidnek. Egyszer és mindenkorra.

2021.március 22-28.
Budapest

4.rész
Fájdalmak

A hóvihar ismét nekikezdett, Szilvia pedig lelassított a Tatabánya felé vezető úton. Egy ideje kikapcsolta a zenét, hogy a csend elősegítse a koncentrációját. Befelé figyelve próbálta bemérni, hol is lehet Anett bázisa. Néha szinte biztosra érezte, hogy jó irányban halad, utána a jelek Győr felé akarták vezetni. Most úgy érezte, Szombathelyen áll az épület, ahol Valentina áll az ablakban. Látta a lányát, ám most Dorog ugrott be neki, mert Egyeske mintha arra gondolna.
Ez Anett trükkje, gondolta magában. Levente képességei párosultak a doktornőével, ezáltal sokkal nagyobb fenyegetést jelent az Iszonyat Katonáira nézve, mint bármelyik Fény harcosa. Szilvia már találkozott rajta kívül látókkal, akik mesterien tudták megvezetni az Univerzum kiválasztottjait. A narancssárgára váltó szemük behatolt az emberek tudatába, olykor még távolról is.
Ekkor hallotta Anett hangját.
- Nevesincs Köd - súgta a doktornő.
- Úton vagyok, Anett - jelentette ki Szilvia. – Jobban jársz, ha elengeded őket.
- Nem kívánságműsor, te úrnő.
- Könyörögni fogsz majd. Engem pedig nem fog érdekelni.
- Milyen erősnek hiszed magad. Akkor ezt figyeld.
Szilvia egy röpke másodpercig két narancssárga szempárt pillantott meg maga előtt. Vonzást érzett, mintha valami be akarná szippantani. Egy pillanat alatt elvesztette az uralmát a jármű felett, kisodródott, a közeli kanyarban kerék csikorgatva kidöntötte a szalagkorlátot és az árokba zuhant.

*

Anett az egyre erősödő viharban az épület tetején állt a parabola antenna mellett. Fekete haját lobogtatta a havas szél, szája pedig gonosz mosolyra görbült. Látta maga előtt Szilviát, amint az kimászik a feje tetejére állt kocsiból. Már ez önmagában egy újabb pofonnak számított, amit a doktornő az úrnőre mérhetett. Alig várta, hogy találkozzanak végre és akkor végre elégtételt vehet rajta.
Elindult visszafelé a lift irányába. Tudta jól, hogy hamarosan erősítenie kell a kék fényen, ami Valentinát fogságban tartja, különben ki fog tudni törni onnan. Közben a lelki szemeivel figyelte Nórit is, aki egy másik szobában szintén az ablak előtt áll, akárcsak annak unokahúga. Amikor beszállt a liftbe, benyomta a harmadik emelet gombját és behunyta a szemét. A bal kezét ökölbe szorította, majd hirtelen kinyújtotta. Érezte, hogy ettől Nóri egy csapásra az unokahúga mellé teleportálódott.
- Nem sokáig lehettek már együtt - súgta a doktornő még mindig lehunyt szemmel. – Ketyeg az óra.

*

Szilvia úgy sétált a hóvihar kíméletlenül erős szeleiben, mint ahogy más ember egy nyugodt időjárásban. Egy puszta területen járt, mely átvágva egy másik kisebb úton egy falu irányába vezetett. Egyáltalán nem érezte magát legyőzve, pusztán csak meglepődött a hirtelen támadástól.
Egy kis idő múlva egy kopasz fákkal teli ösvényre ért, ahol azonnal érezte három ember jelenlétét. Érezte a félelmüket, valamint a haragjukat. Egy cseppet sem ijedt meg tőlük, továbbra is magabiztosan, higgadt léptekkel haladt előre, szinte még derűs is volt tekintete, amiért nincs egyedül.
Ekkor az egyik fa mögül egy kapucnis srác lépett elő egy puskával, melyet egyenesen rá szegezett. Szilvia kedves mosollyal az arcán állt meg előtte, még a kezeit is feltette egy hanyag mozdulattal.
- Megadom magam – közölte az úrnő.
- Mit keresel erre, te démon? – üvöltötte a srác.
- Balesetem volt. Egy másik kocsit kell szereznem.
- Azonnal fordulj vissza! Vagy nagyon megbánod!
Nagyon erősködik, jegyezte meg magában Szilvia. Alig látta az arcát, ám a srác fejében kotorászva kiderítette, hogy tizenkilenc éves és Zalánnak hívják. Egy közeli kunyhóban bujkál két korabéli lánnyal, akikre úgy vigyáz, mint a szeme fényére. És nem egy ijedős fajta.
- Nem akarok ártani nektek – jelentette ki Szilvia és leengedte a karjait. – Ha kell, segíteni is tudok.
- Akkor szépen fordulj vissza! – üvöltötte a srác és kibiztosította a fegyvert.
Erre a két lány előjött az egyik vastagabb fa mögül. Remegtek a hidegtől, a kabátjuk, valamint a kesztyűik is szakadt volt. Az egyik, amelyiknek a bakancsát ragasztószalag tartotta egybe, odalépett Zalánhoz.
- Megőrültél? – kiáltotta a srácnak. – Hiába lőnél rá, lepattanna róla a golyó, mint a többiekről!
A másik, valamelyest békésebb lány odalépett Szilvia elé. Az úrnő előtt bevillant a keresztneve. Kármen. A fekete szemeivel szinte könyörögve pillantott fel rá, látszólag közel állt a síráshoz.
- Meg akarsz ölni minket is? – kérdezte.
Szilvia nagyot nyelt. Legszívesebben magához ölelte volna a lányt, ám tartott attól, hogy Zalán elkezd lövöldözni és szegény kereszttűzbe kerül. Ehelyett inkább visszaváltott a citromsárgáról a természetes kék szemére.
- Nem, Kármen – mondta neki lágyan.
- Honnan tudod a nevem? – kérdezte az.
Zalán közelebb lépett a fegyverrel.
- Ne beszélj vele! – kiáltotta a lánynak.
Erre Kármen felé fordult.
- Hallgass már! – kiáltotta, majd visszafordult Szilviához. – Téged hogy hívnak? Olyan ismerős az arcod.
Az úrnő eleinte nem tudta eldönteni, hogy feleljen-e erre a kérdésre. Érezte, hogy olaj lenne a tűzre. De jobb az őszinteség, gondolta, miközben végignézett a széltől hunyorgó szemeken.
- A nevem Palkovics Szilvia - felelte, aztán egy láthatatlan erővel a kezébe vonzotta Zalán puskáját. – És nem foglak titeket bántani. Ha pedig meghúzhatom magam nálatok a vihar végéig, akkor hálás is leszek nektek. A kocsimban van étel és hozzávalók. Finom ebédet főzök nektek. Na, mit szóltok?

*

A vörös hajú lány, Rita a fekete hajú Kármennel együtt begyújtották a kandallót. A kis szoba-konyhás erdei kunyhó elég modern volt, hajdanán egy gazdag vállalkozó tulajdonát képezte az elmondásuk szerint.
Szilvia egy brokkoli krémlevest kavargatott a tűzhelynél, miközben mögötte egy asztalnál Zalán szkeptikusan figyelte őt. Az úrnő háttal állva neki, a lelki szemeivel folyamatosan megfigyelte a férfivá vált srácot. Kicsit hasonlított Viktorra, ám ennek kék szeme volt. Neki is szép arca van, gondolta magában.
- Tudom, hogy nem bízol bennem, Zalán - törte meg a feszült csendet az úrnő.
- Mi okom lenne rá? – vetette oda az.
- Nem akarok nektek bajt.
- Gondolom. A világvége is csak gyenge vicc volt a részedről.
- Inkább beszéljünk rólad.
- Minek?
- Hol vannak a szüleid?
- Számít az?
- Valahol messze innen, igaz?
- Igen.
- Te pedig éppen hazafelé tartottál, amikor megmentetted ezt a két lányt néhány katonámtól. A kocsidba pattantak Budaörsnél és te egyenesen idevezettél. A járműved azonban valahol az árokba zuhant.
- Látod, tudsz te mindent. Beszélgetnünk sem kell.
Szilvia lejjebb vette a főzőlapon hőfokot, majd elkezdte felszeletelni a párolásra előkészített húst.
- Nagyra becsüllek téged - mondta halkan az úrnő, utána a srác felé pillantott. - Minden elismerésem.
- Miért? – kérdezte az szkeptikusan.
- Mert vigyázol erre a két lányra. Igazi férfiként viselkedsz.
- Na, persze. Bárki ezt tette volna a helyemben.
- Ez nem igaz. Sok a gyáva ember, aki csak magát menti. De te nem vagy ilyen. Felelősnek érzed magad értük. Kialvatlan vagy, mert éjjelente sokáig őrködsz felettük. Reggel pánikszerűen riadsz fel és utána azonnal meggyőződsz róla, hogy minden rendben van-e velük.
- Igen, mert védenem kell őket a szörnyeteg barátaidtól.
Szilvia megállt egy pillanatra.
- Nem ez volt a tervem - sóhajtotta. - Nem így akartam, Zalán.
- Nem így? – kiáltott rá a srác. – Tudod, te hány barátom halt meg? Szinte az összes! A szemem láttára!
Rita haragos tekintettel lépett oda Zalánhoz.
- Nem az ő hibája! – teremtette le.
- Akkor kié, megmondanád? – szegezte a lánynak a srác, majd felpattant és a fürdőszobába lépve becsapta maga mögött az ajtót.
Szilvia letette a kést az asztalra. A szeme sarkából látta, amint Kármen odalép hozzá és finoman megérinti a karját. Az úrnő megrezzent egy kicsit. Nem érezte magát méltónak, hogy kedves legyen vele bárki is. Szégyent, bűntudatot érzett attól, amit Zalán mondott. Néhány röpke pillanatig fontolóra vette, hogy kiszalad az ajtón a hóviharba és meg nem áll órákig.
- Ne vedd magadra, amit mondott – súgta neki Kármen. – Nincs igaza.
- De igen – vágta rá Szilvia. – Hisz én miattam van ez az egész.
- Azt mondtad, nem ez volt a terved.
- Nem, valóban. Mégis elszúrtam.
- Szerintem, te jót akartál.
Szilvia belenézett a lány szemébe. Hálás volt, amiért Kármen vigasztalni próbálja, de továbbra sem érezte, hogy megérdemelné.
- És látod, mi lett belőle – súgta az úrnő elcsukló hangon.
- Megmondom, mit látok – kezdte a lány együttérzően. – Egy csodát. A boszorkány királynő, akitől eddig féltünk, most finom ebédet főz nekünk. És meg sem próbál bántani minket.
Szilvia szája megremegett, a szeméből könnyek szöktek elő. Finoman magához ölelte a lányt, közben pedig visszafogta a kitörni vágyó sírást. A bűntudata bár nem enyhült egy cseppet sem, mégis jólesett neki Kármen kedvessége. Mindazok ellenére, hogy valóban ő miatta élnek így.

*

Valentina, mint Egyeske az ajtónál állt. A fali órát figyelte felette, ami azt mutatta, hogy egy perc múlva délután két óra. Nóri fel és alá járkált a szobában, miközben folyamatosan beszélt hozzá, ám ő nem figyelt.
- Valahogyan ki kell jutnunk innen – mondta Nóri. – Valamit ki kell találnunk, de gyorsan. Ide hívhatnánk valakit, mondjuk Alexát. Talán, ha ketten próbálkozunk, ellent tudunk állni ennek a fénynek, ami körbeveszi és gyengíti a képességeinket. Mit gondolsz? Menne?
Az iszonyat lánya nem felelt, csak az órát figyelte. Nóri odalépett hozzá és a csendtől dühösebb lett.
- Most mit bámulsz? – förmedt az unokahúgára. – Mi olyan fontos az időben? Adni fogják a kedvenc sorozatodat?
- Mindjárt meglátod, drágám – súgta az sejtelmesen.
- Ez az, amit nagyon utálok. Amikor titkolózol. Mintha én nem lennék olyan okos, mint te.
- Pontosan így van. De azért szeretlek.
Nóri szóhoz se tudott jutni. Megadóan feltette a kezeit és nagyot legyintve megfordult és a szoba végébe indult. Egyeske ezalatt már jól tudta, hogy már csak néhány másodperc van hátra.
Kettő óra.
A kék fény ekkor hirtelen megfakult. Igazat mondtak neki a katonák. Valentina a jobb kezét az ajtó felé emelve, kinyitotta azt, majd úgy sétált keresztül a kék fényen, mintha az pusztán egy diszkó fénye volna.
Nóri megfordulva végignézte a jelenetet és elismerően bólintott. Utána akart szaladni, ám a fények ismét erősek lettek és beleütközött. Próbálta ütésekkel áttörni, de hiába. Szidta magát, amiért nem volt gyorsabb.
A fehér folyosón két katona jelent meg egy kereszteződésből. Amint meglátták a vigyorogva feléjük sétáló Valentinát, azonnal előkapták a fegyvereiket. A lány fülsüketítően felnevetett és egy láthatatlan lökettel a folyosó távoli végébe repítette őket. Azok nekicsattanva az ajtónak, eszméletlenül rogytak össze. A mellette lévő ajtón egy katonalány lépett ki.
- Ne mozdulj! - kiáltotta, majd rászegezte a fegyverét.
Valentina egy követhetetlenül gyors mozdulattal kiütötte a lány kezéből a pisztolyt, aztán megpördülve, lendületből behúzott neki egyet, mire visszazuhant a szobába elterült a fehér padlón.
- Sajnálom - nevetett Egyeske. – Meg kell találnom az időjós nénit, aki valamiért elég gondatlan volt.
Érezte Anett jeleit. Befordult a következő folyosón, ahol egy katona jött vele szembe. Amint az meglátta őt, azonnal szaladni kezdett visszafelé. Egyeske ügyet sem vetve rá, befordult tőle jobbra és egyenesen haladt egy nagy fehér ajtó irányába, melynek üvegén át kék neonfény áradt felé. Gyógynövények illatát érezte. Látta a lelki szemei előtt, amint a doktornő egy vízzel teli zuhanyzókabinban áll lehunyt szemekkel, a száján egy fekete maszkkal, melyből fekete csövek állnak ki. Elmerült egy meditációban, ezért nem erősítette meg időben a kék fényeket.
Az elektromos ajtó kinyílt előtte, ő pedig teljesen lazán belépett rajta. Tőle jobbra megpillantotta a fürdőruhában a vízben álló doktornőt, aki továbbra is lehunyt szemmel meditált. Az üveg digitális kijelzője szerint a szívverése normális, a vérnyomása szerint meg kifejezetten nyugodt is volt. Egyeske végignézett rajta és elismerően vette tudomásul, hogy a nőnek még övénél is szebb formái vannak.
- Istenem, de milyen jó nő vagy - súgta.
A konyhapultra pillantott, ahol gyógyszerek, vitaminok, injekciós pisztolyok, valamint különböző gyógynövényes italok sorakoztak. Valamint egy fénykép is, ami szépen bekeretezve állt egy turmixgép mellett. Valentina a kezébe vette. Anett és Levente volt rajta. Egy ház tornácán ültek egy hintaágyon, a doktornő szélesen mosolyogva hajtotta a fejét a kopaszra nyírt férfi vállára, aki szerelmes mosollyal, szinte meghatottan néz előre. Nagyon boldog. Mindketten nagyon azok.
Valentina visszatette a képet és megindult a doktornő felé. Amikor odaért, megkocogtatta az üveget. Anett szeme azonnal kinyílt. Teljesen ledöbbent Egyeske látványától, aki eszelősen vigyorogva még integetett is neki. A doktornő kétségbeesetten nyúlt tőle a balra az üvegfal vörös gombja felé. Eközben az iszonyat lánya az ajkait hosszan az üvegre tapasztva, puszit küldött neki.
Anett benyomta a gombot, de semmi sem történt. A víznek le kellett volna eresztődnie. Még egyszer rányomott, ám ismét semmi. Kérdőn meresztette narancssárga szemeit Valentinára.
- Bizony én vagyok a hunyó – bólintott a lány. - De ne aggódj, időjós néni. Kihozlak onnan.
- Én is ki tudom magam – vágta rá Anett a maszktól tompa hangon.
- Elhiszem, de rögtön küzdened kéne. És jelenleg nem vagy éppen a legjobb helyzetben.
- Egyezkedni akarsz? Esélytelen.
- Nem az. Te is jól tudod. Nekünk szükségünk van egymásra. Neked rám azért, mert visszakaphatod a szerelmedet. Nekem pedig azért van rád szükségem, mert megszerettelek. Meg akarlak ismerni és kész. Szépen kiviszlek innen, utána kocsikázunk egy jót. Eltöltünk pár napot, befonjuk egymás haját, megmasszírozzuk egymást, bulizunk, iszunk és a legjobb barátnők leszünk.
- Milyen kis naiv vagy.
Valentina ekkor rátapasztotta a kezeit az üvegre és közelhajolt az üveghez. A citromsárga szemei felizzottak.
- Egy ideje megízleltem, milyen a szeretet - mondta ki hirtelen komolyra váltva. – Kezdődött Annával, Ákossal, aztán folytatódott Nórival. És most így vagy te, aki pont olyan, mint én. Te vagy a másik felem, Anett.
- Meg kell hagyni, tökéletesen hazudsz – vetette oda a doktornő.
- Te is jól tudod, hogy igazat mondok. Szükségünk van egymásra. Ketteske például meg is tudna gyógyítani.
- Nem kell a segítsége.
- Beteg vagy, Anett. Anyám tett ilyenné, tudom. Ő volt. Ő ölte meg a szerelmedet is. Én pedig a lánya vagyok. És ha úgy vesszük, nekem kell helyrehoznom mindent. Én vagyok a gyógyszer
- Ha nem először találkoznék egy pszichopatával, még hinnék is neked.
Valentina szemei visszaváltottak a természetes kék színükre. Őszinte, emberi oldalát mutatta a doktornőnek. Anett teljesen zavarba jött tőle. Látta az iszonyat lányának szemében, hogy komolyan gondolja, amit mond. Néhány röpke másodpercig fontolóra vette az ajánlatot, közben hősiesen küzdött az elveiért. Nem szabad hinnie annak, aki a saját unokanővérét is hátrahagyva szegődne mellé. Azonban Egyeske most pont olyan volt, mint a szelíd énje, Ketteske.
- Higgy nekem, édesem - súgta. – Nekem sokáig nem volt szükségem senkire. Mindenki játékszernek kellett. De most már tudom, hogy az tesz igazán emberré, ha szerethetek.
- Aztán ott a másik két személyiséged – vágta rá Anett. - Köztük az a Hármaska.
- Na és?
- Nem mindig lennél önmagad.
- Állítólag így sem vagyok. Te mondtad. Én csak egy kreált személyiség vagyok.
Anett ökölbe szorította a kezét és hirtelen rávágott a gombra. A víz lassan kezdett leereszteni. Amint fejmagasságba ért, levette a maszkját és nagyott sóhajtott. Közben le sem vette a hátborzongató szemeit a lányról, aki ismét eszelősen vigyorogva meredt rá. Biztos a dolgában, gondolta a doktornő.
Az üvegajtó kinyílt és kiszállt és Anett minden veszélyérzet nélkül kiszállt onnan. A konyhapulthoz sétált csuromvizesen. Az egyik injekciós pisztollyal a nyakába adta a szükséges gyógynövénykivonatokat. Egyeske odalépett mellé, figyelte a nő minden mozdulatát.
- Vívódsz, igaz? – kérdezte.
- Hogyne - vágta rá színtelenül Anett.
- Mindent helyrehozhatnék. De te nem akarod, ugye? Ellenállsz a végtelenségig, mert büszke vagy.
- Milyen éles meglátásaid vannak, te iszonyat lánya.
A doktornő bevett egy vitamint, ivott rá ásványvizet, aztán egy követhetetlen mozdulattal hátracsavarta Valentina karját és arccal a hűtőnek szorította. Erre Egyeske felkacagott.
- Ügyes – nyugtázta. – Ezzel most megleptél, időjós néni.
- Most szépen visszaviszlek a szobádba – súgta a fülébe Anett és érezte, amint a lány megrázkódik.
- Hallgatnod kellene rá - mondta Ketteske.
- Miért?
- Mert őszintén szólt hozzád. Ritka pillanat nála, tudom.
- Adjam fel az elveimet? A bosszú lehetőségét? Mert egy hasadt elméjű, pszichopata tömeggyilkos úgy kívánja?
- A saját érdekedben is. Anya meg fog találni.
- Tudom. És már nagyon közel van.
- Nincs esélyed vele szemben.
- De. Már van. Könnyedén elpusztíthatom.
- Ne legyél benne biztos.
- Majd meglátod.
Abban a pillanatban Valentina ismét megremegett.
- Naiv vagy – jegyezte meg Hármaska. - Viszont nem hagyom, hogy bántson téged. Hiába gyűlöllek.
- Na, mitől lettél ilyen kedves? – kérdezte gúnyosan a doktornő.
- Nekem egy célom van. Kijutni innen és megkeresni a szerelmem.
- Viktort?
- Igen, őt. Ha segítesz, tőlem visszakapod Leventét. Látod, mindhárman melletted állunk.
Anett elmosolyodott.
- Nekem jobb ötletem van – kezdte. - Mivel nem ismered a fájdalmamat, és valójában fogalmad sincs a szeretetről, valamint arról, hogy milyen érzés, amikor valaki elveszi tőled a szerelmedet, ezért megmutatom neked.
A doktornő Valentina karját tartó keze narancssárga fénnyel megvillant. Hármaskán hirtelen iszonyú testi és lelki fájdalom hatolt végig. Az arca megremegett, ahogy a szenvedés egyre elviselhetetlenebbé vált. Végül nem bírta tovább és torkaszakadtából üvölteni kezdett. Eközben Anett szája gonosz mosolyra görbült.
- Így jár, aki nem képes az empátiára - súgta a fülébe a doktornő. – Annak valaki egyszer megmutatja, mit is okozott az embereknek. Nem túl kellemes, igaz? Ilyen csúnya dolog a fájdalom. Ebben élek. Ez az életem része. Minden nap átélem. Reggeltől estig. Aztán éjjel, amikor álomra hajtom a fejem, tudom, hogy nem vár rám más, csakis rémálmok. Rémálmok, melyben hiába küzdök a szerelmem életéért. Utána felkelek, és az egész kezdődik elölről.

*

Zalán egy idő után előjött a fürdőszobából. Ezt látva Szilvia azonnal felpattant a kanapéról és tálalt neki. A srác túl büszke volt ahhoz, hogy egy szót is szóljon. Az úrnő sem próbált vele kommunikálni, bármennyire is szeretet volna. Elnézte, amint az gyorsan bekanalazza a levest. Éhezett, állapította meg. Szedett neki egy jó nagy adag párolt húst zöldségekkel és főtt krumplit, utána visszaült a kanapéra. Behunyta a szemeit, ám nem meditált. Minden idegszálával a srác állapotát mérte fel. Migrénes fejfájás gyötri, a gyógyszerei elfogytak.
Mikor Zalán végzett, egy kicsit félve pillantott az úrnő felé.
- Köszönöm – súgta, legyűrve a büszkeségét.
Szilvia kinyitotta a szemét és kedves mosollyal fordult felé.
- Egészségedre, ifjú harcos – súgta vissza.
A srác felállt, miközben a halántékát dörzsölte. A fájdalma kezdett egyre elviselhetetlenebbé válni. A kis hálószoba ajtaja felé pillantott, ahol a két lány éppen a szokásos délutáni sziesztát tartotta. Mélyen aludtak, beállítva a telefonjukat a délután négy órai ébresztésre. Zalán is le akart feküdni, de tudta jól, hogy őrködnie kell, mégis elfogyott minden energiája.
- Aludni szeretnél? - kérdezte Szilvia.
- Nem szabad – vágta rá a srác.
- Miért?
- Vigyáznom kell rájuk.
- Arra most itt vagyok én. A lányok megkértek, hogy maradjak reggelig. A vihar amúgy sem csitul.
- Ez az én dolgom.
- Tudom, hogy így gondolod. De már nincs okotok félni semmitől. Az embereimtől semmiképp. A rablóktól meg pláne nem. Amint idetéved egy, én teszek róla, hogy még az ajtóig se jusson el.
Zalán kinyitotta az egyik felső konyhaszekrényt, majd kutakodni kezdett. Szilvia nagyot sóhajtott.
- A gyógyszered keresed? - kérdezte.
- Kell lennie még – vágta rá a srác.
- Elfogyott. De ha idejössz hozzám, segítek.
- Nem kell.
- Fogadd el a segítségem, Zalán.
A srác szkeptikus, valamint egy cseppet dühös mosollyal fordult az úrnő felé. Szilviát lenyűgözte a tizenkilenc éves fiatal lelki ereje. Igazi férfi volt már, aki felelősséget érzett a két lányért.
- Boldogulok – jegyezte meg Zalán. - A fájdalom kevésbé érdekel.
- Tudom – bólintott Szilvia. - De azért rossz. Pihenned is kéne. Vedd úgy, hogy leváltalak egy kis időre.
Zalán ekkor a fejéhez kapott. Próbálta visszafogni magát, nem akart az úrnő előtt üvölteni.
- Kérlek – súgta Szilvia a megnyugtató hangján. – Hadd segítsek.
Az megadta magát. A fejfájástól már hunyorogva ült mellé. Szilvia meglapogatta a saját lábát.
- Feküdj le – súgta. - Hajtsd a fejed az ölembe.
Zalán fájdalmai kezdtek elviselhetetlenné válni, már émelygés jött rá. Lassan, erőtlenül a hátára feküdt és a fejét Szilvia ölébe fektette. Homályosan látta a nő a gyönyörű arcát, valamint a felé közeledő ujjait. Amint az úrnő a homlokához ért, Zalán lehunyta a szemeit. A fájdalom egy másodperc alatt elmúlt, a helyébe pedig fáradtság lépett. Érezte, amint Szilvia gyengéden simogatta az arcát. Gyógyuló betegnek érezte magát, akit valamilyen ismeretlen erő kezdi szépen, lassan helyrehozni.
- Miért vagy ilyen kedves? – kérdezte.
- Mert ilyen vagyok – felelte halkan Szilvia. – És mert nekem is jólesik segíteni.
- Akkor mi értelme volt ennek az egésznek?
- Erről majd mesélek. Most pihenj szépen.
- Furcsa.
- Mi furcsa?
- Sosem gondoltam volna, hogy akitől rettegtünk, az fog segíteni rajtunk.
- Tudod, az élet néha képes arra is, hogy kellemesen meglepje az embert.
Zalán szája sármos mosolyra görbült.
- Egy nagyhatalmú úrnő leereszkedett hozzám – kezdte. – Egy földi halandóhoz. Egy alattvalóhoz.
- Rosszul látod a dolgot – súgta Szilvia.
- Miért?
- Azért, mert nem vagyok több nálad. Csak másmilyen. Ennyi. Most pedig lazulj el. Ne beszélj. Pihenj.

*

Nóri a kinyíló ajtó felé fordult, ahonnan hirtelen eltűnt a kék fény. Anett hanyagul a padlóra dobta a nyöszörgő Valentinát. Az iszonyat lányához azonnal odasietett az unokanővére és a hátára fordította. Ketteske szelíd, könnyes tekintete nézett fel rá, miközben reszketett.
Nóri felnézett a kárörvendően mosolygó doktornőre.
- Mit műveltél vele? – kiáltotta.
- Semmi különöset – vonta meg a vállát Anett. – Csak segítettem neki behozni egy lemaradást.
A lány szeme szikrákat szórt a dühtől. A kezét a doktornő felé irányította és egy kék fénycsóvát lövellt ki belőle. Anett szinte követhetetlen gyorsasággal, egy narancssárga fénnyel megállította azt és Nóri a falnak csapódott. Ketteske erőtlenül felült, majd nehézkesen, de odakúszott a nyöszörgő unokanővéréhez. Anett valami hátborzongató vigyorral csóválta a fejét.
- De milyen aranyosak vagytok így ketten - vetette oda nekik. – A két egykori ellenség, akik most egy családot alkotnak. Mindketten a Sötétség padlón heverő katonái vagytok. Készüljetek, drágáim, mert holnap kezdődik csak igazán a csata. Miután legyőztem Szilviát, ti jöttök.
Nóri felült és finoman átölelte Valentinát, közben pedig egyenesen Anett szemébe nézett.
- El vagy tévedve, te pszichiáterek gyöngye - vetette oda a lány. - Lehet, hogy Szilvia a Sötétség úrnője, de korántsem olyan kegyetlen, mint te. Ha mégis legyőzöd, amire egy szemernyi esélyed sincs, akkor te máris helyébe léptél. Mert kettőtök közül, te vagy az igazán méltó Sötétséghez.
Anett arca megremegett a dühtől, ám egy szót sem szólt. Kiviharzott a szobából, az ajtók pedig becsukódtak mögötte. Nóri egy darabig az ajtó felé meredt, majd csitítva ringatni kezdte Ketteskét, aki a remegése kezdett alábbhagyni. Érezte, hogy már jobban van. Adott egy puszit az arcára.
- Együtt kell működnünk, kicsikém - súgta Nóri a fülébe.
- Igen - felelte Valentina.
- Van egy tervem.

2021.március 29-április 4.
Budapest

5.rész
Egy elveszett életért

A koromsötét szobában hirtelen két narancssárga szempár jelent meg. Felkapcsolódott éjjeli szekrény lámpája és Anett a fehér plafonra meredt. Először a gyógyvizes zuhanyzókabinra, majd a konyhaszekrényen sorakozó gyógyszerekre pillantott. A kényelmes ágya az ablakhoz közeli a sarokban volt, közel az életmentő szereihez. Belehasított a gondolat, hogy mindössze harmincöt éves és alig él. Ha nem volnának itt ezek, vagy a szomszédos szobában a speciális ágya, akkor veszélyben forogna az élete. Ám így is egy hajszálon múlik mindig, tette hozzá.
Az oldalára fordult. Hallgatta az odakint süvöltő hóvihart. Nóri szavai kavarogtak a fejében. Gonoszabb, mint Szilvia. Talán így is van. Annyira a bosszú élteti, hogy megfeledkezett arról, ami olykor az aranyszabályai közé tartozott. A Sötétség ellen kell hadat viselnie, ami nem feltétlenül csak személyekhez köthető. Magával az elnyomó gonoszsággal kell küzdenie, amelyik olykor hízelgéssel indítva veszi át a hatalmat a gyenge és megvezethető egyén felett. Látóként ez volt a küldetése. A Fény mellett álló harcosként védeni az életet.
Milyen tiszta tekintete volt Ketteskének, idézte fel magában. Leventének is ilyen volt. A szinte elképzelhetetlen, határtalan szelídség, ami képes megnyugtatni, valamint meggyógyítani az emberi lelket, legyen az éppen bármennyire felkavarva, illetve megsebezve. És Anett látta a kéken fénylő szemeit is. Ebben a lányban egyszerre honol a Fény és a Sötétség. Nem értette, hogyan lehetséges ez, még soha nem hallott ilyesmiről. Valentinában a két Univerzum egyszerre van jelen. Hol a pusztítás, hol a teremtés, hol a gyűlölet, hol a szeretet árad belőle.
Anett szívébe belemarkolt a bűntudat. Hiába küzdött ellene, az győzedelmeskedett felette. Bezárva tartja Valentinát és Nórit. Akárcsak őt az apja és a nővére hajdanán abban a pincében. Jól emlékszik arra a pokolra, arra a poros, hideg sötét helyre, ahol volt, hogy egy egész nyarat töltött. Olyan lett, mint az apja, na meg a nővére, akikben még csak nyomokban sem létezett az empátia.
A gondolatai hirtelen más irányba terelődtek. A józaneszét követve egy lehetséges jövőt képzelt el magának. Ki kellene használnia Valentinát. Ketteske meggyógyítaná őt, Egyeske, vagy Hármaska visszaadná neki Leventét. A szerelmével ezután eltűnhetne ez elől a háború elől. Újra érezné az ölelését, hallhatná azt a szívet melengető, mély hangját. Anett előtt egy új élet lehetősége jelent meg. Nem kéne többet félnie a haláltól, nem lenne többet egyedül sem.
Nem!
Nem engedhet teret ennek a vágynak. Nem bízhat egy szörnyetegben, aki mindenkit elárult eddig. Egyeske csak játszana az ő lelkével, majd ki tudja, talán odahajítaná Szilvia elé, amikor neki éppen rohama van.
Felült az ágyban. Pedig itt egy lehetőség, hogy újra embernek érezhesse magát. Ölelni akarta a vőlegényét. Sosem érzett még ekkora űrt magában. Leventével kezdődött el az élete. Mellette békélt meg a múltjával, mert onnantól abban akkor csak egy utat látott, ami fájdalmasan, de hozzá vezetett. A kapcsolat elején még félve, de aztán később minden reggel örömmel ébredt fel, mert végre egy új nap a legfontosabb emberrel az életében. A tíz évig tartó, meghitt boldogság gyógyír volt minden sebére. Megtanulta, hogyan kell szeretni, örülni, mosolyogni. És ezt most visszakaphatja. Nem kell ide bosszú, nem kell háború sem. Boldog akar lenni. Ismét. Élni akar, érezni, szeretni. Elképzelte, hogy magánorvosként dolgozik egy csendes kisvárosban, ahol minden utcában van legalább egy közeli barátja. Otthon pedig Levente várja őt és a közös világuk. Egy hintaágy a tornácon, pont olyan, mint Szentendrén. Azon ülve beszélték meg a hétköznapi gondjaikat, terveiket.
És ezt Szilvia azon az éjszakán elvette tőle. Anett próbált nem gondolni erre, hisz elkezdett jó útra terelődni. Ismét. Ám mégis látta maga előtt, ahogy a tízemeletnyi zuhanás után kúszik előre az aszfalton, miközben fogalma sincs, miért is van még életben. Mindene odalett. A szerelme, az álmai, minden egy csapásra véget ért. A füle sípolt, erőtlen volt, a szíve a fejében lüktetett. Amikor a hátára fordult, csak a sötét éjszakát látta és a szinte felhőkig érő irodaházat. Nem akarta elhinni, hogy mindennek vége. Néhány percig ott feküdt, majd nagy nehezen felállt és elindult egy sötét utca fele, amin átvágva a kocsijához botladozott.
És most harag gyúlt a hirtelen felizzó narancssárga szemeiben. A kezei ökölbe szorultak. Három évvel ezelőtt teljesen elpusztult a lelke. Most büszke volt rá. Büszke volt arra, amivé lett. Egy bosszúálló harcos, aki ítéletet hoz majd a Sötétség felett. Ő lesz a végrehajtó is, a büntető, aki pont olyan kegyetlen lesz, mint az Iszonyat Katonái. Ő lesz a felszabadító, aki nem engedi, hogy ilyen mással is megtörténjen, mint vele. Utána meghalhat. Együtt lehet újra odaát Leventével.

*

Szilvia a kihúzott és bevetett kanapéhoz lépett, ahol Zalán békésen aludt. Betakarta a srácot, dobott a halántékára egy gyengéd puszit. Lassan ő is nyugovóra tér, ám előtte meditálnia kell, mert úgy érezte nyomon van. Leült a szőnyegre, kiegyenesedett ültében, sóhajtott egy nagyot és behunyta a szemeit. Teljesen kikapcsolta a feleslegesnek ítélt gondolatait, mélyeket lélegzett. Aztán engedte lelassulni a légzést, miközben már kívülről figyelte magát. Egyre jobban uralta önmagát és engedte, hogy a légzéssel együtt minden feszültsége, haragja és kételye eltűnjön.
Anettre gondolt. Felidézte az arcát. Az akkor kétségbeesett lányt, aki kiszabadulva a kezei közül, kiugrott az ablakon. Ekkor bevillant neki egy hóval borított erdő. Nappal volt, ő pedig mintha egy madár szemével látta volna a tájat, úgy haladt felette. Egy dombot látott, melyen egy nagy, többemeletes fehér épület állt. A tetején egy nagy parabola antenna volt, valamint két helikopter. Az egyik percekkel azelőtt szállt fel két felderítő katonával, akik Henit próbálják felkutatni a társaik kudarcát követően. Szilviában tudatosultak, hogy ezek a ma reggeli képsorok. Látta Anettet a hóviharban állni. Elszánt volt a tekintete. Már nyomokban sem volt a régi önmaga. Se empátia, se kegyelem. Ezután látta, amint a doktornő elindul visszafelé.
Szilvia felmérte a terepet. Ismerős volt neki. Már járt a közelében, de akkor nem érzett semmit. Rácsatlakozott Anett jeleire anélkül, hogy az a jelenben észrevegye őt. Az épület Dorog közelében áll. Alaposan megjegyezte a tetőteret, az antennát. Utána a figyelmét gyorsan Heni felé irányította. Látta, amint a lány egy hasonló kis kunyhóban ül, mint ő. Meditál. A kapcsolat létrejött közöttük.
- Szélvihar Úrnő – szólította Szilvia. – Heni, csillagocskám.
- Itt vagyok, úrnőm – felelte Heni.
- Bemértek téged. Egy hozzád közeli tisztáson szálltak le egy helikopterrel és várnak egy erősítésre.
- Most már érzem én is.
- Lepd meg őket. Utána vedd üldözőbe Alexát és Bécit. Hamar meg fogod őket találni.
- Ahogy parancsolod, úrnőm.
- Ne feledd, Bécit élve akarom. Alexát pedig pusztítsd el.
- Elpusztítom, úrnőm.
- Sok szerencsét, édesem.
- Neked is sok szerencsét, úrnőm.
Szilvia kinyitotta a szemét. Hallotta, amint odakint süvít a vihar. Sátáni mosoly jelent meg az arcán. Már tudja, hol van Anett. Reggel fog rajtaütni, majd miután végez vele, kiszabadítja Nórit és Valentinát. Ismét együtt lesz a család. Valamint Bécit is a Sötétség harcosává teszi.
Felállt a szőnyegről, átöltözött a fekete pizsamájába és halkan, hogy Zalánt fel ne ébressze, befeküdt mellé. Magára húzta a takarót, egy darabig simogatta a srác fejét, miközben hallgatta az odakint egyre csak erősödő vihart. Néhány perc múlva már elégedett mosollyal szenderült mély álomba.

*

Péter a katonai helikopterben ült. Egy órája váltotta le a társát, aki most hajnali négyig aludhat a kis kunyhóban, ami előtt letették a gépet. Neki most figyelnie kéne, de körülbelül tíz percenként el akart aludni. A tomboló vihart kémlelte az üvegen át, próbált ébren maradni, ám egyre nehezebbek lettek a szemhéjai.
Ekkor váratlanul kinyílt tőle balra az ajtó. Amikor rémülten odapillantott, azt hitte nyomban elájul. Heni egykedvűen, akár gép, úgy szállt be mellé, aztán a felé fordította a citromsárgán izzó szemeit.
- Ha gondolod, velem jöhetsz – közölte nyájasan mosolyogva. – Vagy elsősegélynyújtásban is részesítheted a barátodat ott a kunyhóban. Szegényt alaposan helybenhagytam.
Péter nagyot nyelt és hevesen bólogatni kezdett.
- Azt hiszem, megnézem őt – közölte, aztán amilyen gyorsan csak tudott, kipattant a gépből és futásnak eredt a ház felé.
Heni megvonta a vállát.
- Pedig remek társaság lettél volna – nyugtázta.
A Szilviától kapott képességet használva egy szempillantás alatt rájött, hogy hogyan kell elvezetni egy ilyen helikoptert. Benyomott két gombot maga felett, melyek vörösen felizzottak, ezután hallotta is, amint beindul a propeller. A fények megjelentek a műszerfalon, mire lenyomott három gombot, melyek szintén vörös fényben felizzottak, aztán finoman megfogott egy kart és lassan kezdett felemelkedni a géppel. Tudta, hogy normális esetben veszélyes volna viharban vezetnie, ám ő könnyedén elmanőverezik majd a géppel. Elégedett mosoly jelent meg az arcán.
- Készüljetek Alexa, mert jön Heni - súgta és halkan kuncogva elindult a viharos éjszakában.

*

Aurél a szobája felé lépdelt a fehér folyosón, amikor úgy döntött, irányt váltva megnézi inkább Valentinát és Nórit. Anett még korábban vitetett be oda ágyat, így talán kényelmesen elfeküdhettek.
Amikor odaért a kéken villódzó ajtóhoz, nagy meglepetésére Nóri állt a túlsó oldalon, mintha őt várta volna. A lány csendben figyelte őt, mint aki már teljesen beférkőzött a tudatába.
- Tábornok úr – biccentett Nóri.
- Nóra – üdvözölte a férfi.
- Vívódik, igaz?
- Én?
- Igen, maga. Mert ismerte Valentina apját.
Aurél megdermedt.
- Ezt honnan tudja? – kérdezte.
- Tudom – súgta Nóri sejtelmesen.
- Valóban ismertem. Régi jóbarátom volt.
- Együtt jártak egyetemre. Ott ismerték meg egymást. Ön is ott volt, amikor Róbert megismerte Szilviát abban a diszkóban, igaz?
- Igen.
- Róbert kérte önt arra, hogy ha ő meghal, maga vigyázzon Valentinára. Ezt akkor kérte, amikor az megszökött a Szent Mihályból.
Aurél közelebb lépett az ajtó üvegéhez.
- És maga meg is ölte Róbertet.
Nóri lehajtotta a fejét. Ismét szörnyű bűntudat járta át a lelkét.
- Az nem én voltam – súgta. – Hanem, amit Szilvia kreált belőlem. Nem én tettem.
- Dehogyisnem - vágta rá Aurél.
- Ön is jól tudja, hogy igazat mondok. Látott nem egy sötét harcost. Az egyik kis híján megölte a feleségét.
- Valóban.
Nóri közelebb lépett az üveghez.
- Anett egy szörnyeteggé vált – kezdte. – Ezt maga is jól tudja. Már nyomokban sem a régi önmaga. Az, akivé vált, azt már csak Szilvia érdekli.
- Most próbál ellene fordítani? – tette fel a kérdést a tábornok.
- Talált.
- Azt akarja, hogy elengedjem magukat.
- De csak miután Anetten segítettem.
- Segíteni rajta?
- Tudok a rohamokról. De most nem csak arról van szó. Ő egy látó, aki Fényhez tartozik. Nekem pusztán egy mozdulat és a doktornő egyszerre gyógyul ki a Szilvia okozta sérülésekből, valamint ebből a lelkiállapotból.
- Tegyük fel, segítek. Ám akkor Valentina is elszabadul. Ő pedig egy tömeggyilkos.
- Őt bízza rám. Én meg tudom őt menteni.
Aurél a folyosó egyik, majd a másik végébe pillantott, mert tartott attól, hogy figyelik őket. Még közelebb lépett az üveghez.
- Kérek egy kis időt – súgta.
- Nincs idő - súgta vissza Nóri. - Szilvia úton van ide.
- Honnan veszi?
- Tudom. Ismerem. És érzem is. Ahogy Anett is.
- Fel vagyunk készülve rá.
- Dehogy. Szilviára nem lehet felkészülni. Hatalmas ereje van. Mindenki védtelen lesz.
Aurél ismét körbenézett, majd visszafordult Nórihoz.
- Mi a terve? – kérdezte.
- Figyeljen – kezdte súgva Nóri. – Nagyon gyorsan kell majd cselekednie. Amikor Anettre rátör a roham, ezek a kék fények meggyengülnek. Önnek ekkor azonnal ki kell kapcsolnia az áramot épületben. Így ő nem tudja használni se az életmentő az zuhanykabint, se az ágyat. Én eközben átlépek a fényen és kinyitom az ajtót. Amint kijutok, azonnal Anetthez tudom magam teleportálni. Még időben megmentem és átállítom a Fény oldalára. Utána magának ki kell adnia a parancsot az épület azonnali elhagyására. Sietniük kell, mert Szilvia valószínűleg meg fog érkezni.
- És maguk gyorsan megszöknek. Mind a hárman.
- Így van.
- Valentina pedig ismét elszabadul.
- Én őt meg tudom menteni. Akárcsak Anettet. De ez nem megy az ön segítsége nélkül.
Aurél felsóhajtott. Nóri reménykedve nézett a szemébe. A tábornok végül bólintott.
- Rendben - súgta. - Segítek.
- Köszönöm, uram - hálálkodott halkan Nóri.
Azzal a tábornok folytatta az útját. Nóri egy darabig nézett utána. Reménykedett benne, hogy a férfi valóban segíteni fog nekik és nem gondolja meg magát reggelig. Visszalépdelt a sötétben a szoba sarkában lévő ágyhoz, ahol Valentina egy ideje békésen aludt. Befeküdt mellé. Egy darabig elnézte az iszonyat lányát. Mekkora ellenségek voltak régen, vadásztak egymásra. Egészen addig, míg ki nem derült róluk az igazság. Rokonok. Unokatestvérek. Onnantól szép lassan megváltozott minden. Most már egymás mellett állnak. Örökké.
Nóri magára húzta a takarót. Hallotta, amint odafönt a tetőn a parabola antenna megmozdul valamelyik irányba. Mintha Szilviát érzékelné. Sikerülnie kell a tervnek, gondolta magában.

*

Reggel Szilvia villásreggelit készített a fiataloknak, eközben azok nagy meglepetésére az ajtón két sötét harcos lépett be. Az egyikük Nimród volt, aki kedvesen mosolygott rájuk, mellette pedig Melinda szintén kivillantotta a tökéletes fogsorát. Az úrnő a konyhapultnak támaszkodva biccentett nekik, utána a teljesen meglepett, valamint kissé aggodalmas Ritára, Kármenre, majd Zalánra pillantott.
- Nem kell félnetek – mondta Szilvia megnyugtatóan. - Ők jóbarátok. Elvisznek titeket a legközelebbi helyőrségre, ahol vigyázni fognak rátok. Őszinte hálámnak jeléül luxus körülmények között lesztek. Nimród kiváló szakács, Melinda pedig talán az egyik legjobb gyógyító közöttünk.
A fiatalok köszöntek a két harcosnak, mire azok mintegy alázatosan biccentettek feléjük.
- A ház, ahová kerültök, tele lesz harcossal – folytatta az úrnő. - Tudom, szívesebben maradnátok ebben a házban, de itt nem vagytok biztonságban. A helyőrség házában rengeteg könyvet, filmet találtok majd, és van egy edzőterem is. Ígérem, a világbirodalom eljövetelekor mindnyájan megvalósítjátok az álmaitokat.
Zalán, aki tegnap még igen harcias volt, most éppen olyan hálásan emelte Szilvia felé tekintetét, akár a két lány, akik látszólag csak most fogták fel, hogy megmenekültek. A srác felállt a székről és odalépett az űrnőhöz. Mondani akart valamit, hangosan megköszönni, de képtelen volt rá. Szilvia erre amilyen gyengéden csak tudta, átölelte a teljesen lefagyott Zalánt.
- Én köszönöm, te harcos férfi – súgta a srác fülébe. - Én köszönöm nektek. Még találkozunk.

*

Eközben Aurél a kicsiny szobája íróasztalánál ült, amikor Anett kopogás nélkül belépett hozzá. A doktornő szúrós tekintettel, köszönés nélkül lépdelt az asztalhoz. Úgy tűnt, mint aki kérdőre akarja vonni.
- Drága Aurél - kezdte Anett. - Egy kicsit nehezen aludtam az éjszaka. Tudod, miért?
- Nem – felelte a tábornok, miközben próbálta leplezni a félelmét. – Miért?
- Nos, két okból is. Az egyik, hogy végiggondoltam, mi végre is hoztam létre ezt a helyet a gazdag támogatóim pénzéből. Amiért persze megdolgoztam, mivel mindegyikből kiűztem a Nevesincs Ködöt. Az ok, amiért ez az épület itt áll, nem más, mint hogy a szenvedésekkel teli életemet arra tettem fel, hogy megvédjem az ártatlan embereket a Sötétség harcosaitól. A félelem, valamint a lelki betegségek ellen folytatott küzdelmemben szükségem volt katonai segítségre, mert időközben a Végítélet is elkezdődött. Ekkor jöttél te és az embereid. Így minden összeállt. Kezdtem álomba szenderülni. De jött egy másik zavaró tényező.
- Mi volt az?
- És így jutunk el a másik okhoz. Mert mit láttak szemeim? A drága tábornok úr, aki annyi mindent köszönhet nekem, szövetséget köt az egyik ellenségünkkel, Palkovics Nórával. A mindig egyenes, határozott és férfias Aurél a hátam mögött beleegyezik egy összeesküvésbe.
- Nézd, én…
- Aztán kérdések záporoztak a fejemben - vágott közbe Anett, utána lassan megkerülve az asztalt, megállt Aurél mellett. – Ilyenkor az ember arra gondol, vajon hol rontotta el. Mit csináltam én annyira rosszul, hogy egy katona, aki felesküdött az emberek védelmére, képes lenne szabadon engedni egy pszichopata tömeggyilkost és annak megbízhatatlan unokanővérét? Milyen hibát vétettem, hogy ezeket a szörnyetegeket véded velem szemben, aki megmentette a feleségedet? A válasz az volt, hogy te egy áruló vagy. És nem csak te. Az embereid is.
Azzal egy narancssárga fénnyel a falnak repítette a megszeppent tábornokot, aki nyöszörögve zuhant a földre. A doktornő magabiztos, higgadt mozdulatokkal lépdelt a férfihoz.
- Meg kéne büntetnem téged – vetette oda hidegen Anett. - Ám eljött az a perc, amire már három éve várok.
Ekkor vörös fény kíséretében megszólalt a vészriadó. A doktornő, aki tudta előre, hogy ez pont abban a pillanatban fog megtörténni, szélesen elmosolyodott. Aurél ijedten nézett fel a villódzó lámpákra.
- Mi történt? – kérdezte.
- Megérkezett Szilvia – felelte Anett és elindult az ajtó felé.

*

Valentina, mint Ketteske, a nyakát nyújtogatva próbált kibámulni az ajtó üvegén át. Mellette Nóri úgyszintén. Az iszonyat lányának szelíd személyisége rémülten fordult az unokanővéréhez.
- Itt van anya – mondta halkan.
- Akkor a tervnek annyi – állapította meg Nóri.
- Valahogy ki kell jutnunk innen!
- Amint meggyengül a fény, azonnal cselekszünk.
Ketteske visszafordult az üveghez. Látta, amint katonák szaladnak el a szobájuk előtt és egyre erősebben érezte az anyja jelenlétét.

*

A vészjelző fények kikapcsoltak, a riasztó hangja is megszűnt. Két katona lépdelt a fehér folyosó végén álló lift irányába, a fegyverüket feszülten arra szegezve. Nem vették észre, hogy Szilvia felettük, a plafonhoz tapadva figyeli őket. Hangtalanul ereszkedett le mögöttük.
- Jó reggelt, srácok – súgta nekik.
A katonák azonnal felé perdültek, de esélyük sem volt a sárga fénnyel szemben, mely a lift ajtajának repítette őket. Ezután az úrnő megfordult és látta, amint folyosók kereszteződésében egy csapat katona fordul be. Rögtön tüzet nyitottak rá. Szilviáról az összes golyó lepattant, ám azok kitartóan lőtték őt. Lassan indult meg feléjük, a szája eközben sátáni mosolyra görbült, citromsárga szemei pedig felizzottak. Felemelte a jobb karját, majd egy láthatatlan lökettel mindegyiket a falhoz csapta. A férfiak és nők nyöszörögve terültek a földön, páran felpattanva visszamenekültek a kereszteződés felé. Az úrnő vigyorogva haladt el a földön fekvők mellett.
- Jobb, ha nem jöttök utánam - vetette oda nekik.
Egy hanyag kézmozdulattal kinyitotta az előtte álló ajtót, azután belépett rajta. Egy valamivel szélesebb, viszont rövidebb és szintén vakító fehér folyosón találta magát. Melynek végén ott állt Anett.
Alig néhány lépésre álltak egymástól. Szilvia bár harcra készen, dacosan meredt a doktornőre, azonban meglepett volt, mivel ellenfelében a félelemnek nyoma sem volt. Higgadtan, magabiztosan állt az ajtónál. Már nem az ijedős látó nézett vele farkasszemet, aki régen megrémült tőle abban az irodaházban. A szigorú, narancssárgán izzó szemekből egy kegyetlen harcos lelke sugárzott felé.
Anett, miközben élvezte a helyzetet, lassan megindult Szilvia felé. Az arc felé, ami ott lebegett előtte szinte minden gondolatában. Levente gyilkosa végre itt állt előtte és ez nem csupán képzelgés. A harag ki akart törni belőle, de sikeresen tompította, hogy hideg maradjon az úrnő előtt.
- Három éve várok erre, te úrnő – vetette oda lenézően Anett. – Három éve akarok megfizetni a vőlegényem gyilkosának. Most pedig végre itt vagy. De innen, te úrnő, nem távozol élve.
Alig egy lépésnyire állt meg Szilvia előtt.
- Anett drága – kezdte halkan az úrnő. - Te éppen olyan naiv vagy, mint régen. A kis egyszerű, hétköznapi doktornő, aki olyan különlegesnek érezte magát, hogy a veszéllyel dacolva nyomozni kezdett utánunk. A te választásod volt. Dönthettél volna másképp. Ha nem akartál volna leleplezni minket, akkor most élne a szerelmed. De te mindenképpen meg akartad menteni a világot tőlünk. Mentél előre és előre. Mígnem forró nyomon voltál, nekem pedig lépnem kellett. Szegény Levente. Biztosan sokszor mondta neked, hogy inkább legyetek egymásnak. Boldogan, háború nélkül. De te erősködtél, mert úgy érezted, ez a küldetésed. Nem én öltem meg őt. Hanem te. A szentimentális pszichiáter, aki végül magára maradt.
Anett ökölbe szorította kezét, aztán elmosolyodott.
- Tegnap egy kicsit tanítgattam Valentinát – kezdte a doktornő Szilviát hergelve. – Egy kis tisztelet, némi jó modor szükséges. Nem volt neki kellemes. Üvöltött. De én élveztem. Tudod, miért? Azért, te úrnő, mert téged képzeltelek oda. Az arisztokrata pofikádat, ami hirtelen eltorzul a kétségbeeséstől.
Szilviának több se kellett, szörnyű harag dúlt a szemében. Megpróbálta egy láthatatlan lökettel az ajtónak repíteni a doktornőt, ám valamilyen okból ez teljesen hatástalannak bizonyult.
Anett a fejét csóválta.
- Ez nem jött össze, te úrnő – súgta sejtelmesen, majd valami követhetetlen gyorsasággal behúzott egy neki.
Szilvia a falnak ütközött, azután megszédülve elterült a padlón. Anett lehajolt és megragadta a kabátjánál fogva.
- Remélem, fájt – súgta az úrnő fülébe.
Egy félelmetesen gyors mozdulattal a tőle balra lévő falnak hajította, amit Szilvia keresztültört és elterült az iroda padlóján. Anett belépett utána a törmelékek szállingózó porán keresztül.
Szilvia egy sárga fényt lövellt felé, amit ő egy narancssárga fénnyel tompított. Két fény csapott össze, miközben az úrnő felállt magabiztos mosollyal. Anett kezdte elveszteni az erejét, végül a löket a folyosó falához vágta.
- Most én jövök, drágám – jegyezte meg Szilvia.
Felkapta a földről Anettet és keresztüldobta a falon. A doktornő egy edzőterem padlóján landolt. Azonnal felpattant, de Szilvia öklébe szaladt. Hátratántorodott, ezt kihasználva Szilvia felé ütött, ami elől az azonban szerencsésen elhajolt. Egy pörgő rúgással fejbe rúgta az úrnőt, aztán a hajánál fogva egy bordásfalhoz vágta, ami szilánkosra mögötte. Anett oda teleportált elé és megragadta gallérjánál. Az arcuk majdnem összeért, olyan közel hajol hozzá.
- Tudom, mit érzel most - kezdte. - De az semmi ahhoz képest, amit te okoztál nekem. Elvetted a szerelmemet, az életemet. Mindenem odalett. Te se jársz másképpen, te hatalmas úrnő.
Azzal feje fölött átlendítve a padlóra vágta Szilviát, akiből kitört a nevetés.
- Te drága - mondta. – Még most is előttem van, ahogyan könyörögtél. A könnyes szemeid, amikor a falhoz szorítottalak. Szerintem akkor már te tisztában voltál azzal, mennyire gyáva vagy.
Anett fel akarta húzni a földről az úrnőt, ám az hirtelen mögé teleportált és hátba rúgta őt. A doktornő elterült a földön, de rögtön talpra ugrott. Ekkor Szilvia nekirontott és ütésekkel sorozta meg. Túl gyors, gondolta Anett, már alig bírta elhárítani a felé suhanó öklöket. Az úrnő fordult egyet levegőben és egy erős rúgás a falhoz csapta a doktornőt. Szilvia kacaja visszhangzott a teremben.
- Ez most nagyon fájt, ugye? – vetette oda a bordásfalba kapaszkodva felegyenesedő doktornőnek.
Anett látta, ahogyan Szilvia kezei citromsárga fénnyel felizzanak.
- Emlékszel erre, csillagocskám? – kérdezte az úrnő.
A doktornő felüvöltött és minden erejét összeszedve egy jól irányzott ütést mért Szilviára, aki hanyatt vágódott. Anett nem várt egy pillanatot sem, a kezeiből narancssárga fényt lövellt az úrnőre, aki felsikoltott a fájdalomtól.

*

Ketteske a kék fényt figyelte, ami hirtelen meggyengült. Ekkor azonban az arca megremegett Egyeske eszelős vigyorra váltotta fel a szelíd személyiséget. Nóri odalépett hozzá.
- Meggyengült a fény! – mondta. – Azonnal keressük meg Szilviát!
- Majd én megyek – súgta Valentina és finoman megérintette az unokanővére vállát.
Nóri ettől ájultan rogyott össze.
- Ne haragudj, drágám - mondta feléje az iszonyat lánya. - Remélem, megérted.
Azzal Egyeske átlépett a fényen.

*

Anett kitartóan lövellte a folyamatosan Szilviára a fényt, miközben az a földön vonaglott a fájdalomtól.
- Most már tudod, mit élek át! – kiáltotta a doktornő. - És nemsokára elpusztulsz!
- Azt te csak hiszed, időjós néni – szólalt meg mögüle egy ismerős hang.
Anett kezeiből eltűntek a fények, megfordult és Valentina öklével találta magát szemben. Mielőtt a földre zuhant volna Szilvia mellé, Egyeske még a levegőben elkapta őt. Az úrnő aggódva nézett fel rájuk.
A doktornő kezdte elveszíteni az erejét, a látása is homályossá változott. Valentina fülsüketítően hangosan felkacagott.
- Most pedig velem jössz kocsikázni! - kiáltotta örömtelien. - Ettől fogva az enyém vagy, időjós néni!
Ezután egy citromsárga fénnyel eltűntek.

2021.április 6-11.
Budapest

6.rész
Reménytelen szövetség

Ketteske egy katonai terepjáróval haladt az autópályán, ahol az egyre vastagabbá váló hótakarón próbált nem elakadni. Egy ideje senki sem takarítja az utakat, csak néhány vonalon, ahol eddig járt. Egy felüljáróhoz vezető szakaszt tisztának látott, ezért jobbra húzta a kormányt abba az irányba. Kikerült egy oldalára borult tűzoltóautót, rátaposott a gázra, felkavarva a havat és felkanyarodott a letakarított sávra. A Győr felé vezető útra sorolt, majd visszább vett a sebességből.
Az anyósülésen eszméletlenül ülő Anetthez fordult. A doktornő negyed órája nyöszörög és beszél álmában. A teleportálás közben veszítette el az eszméletét. Valentina komolyan aggódott érte.
- Engedjetek ki – nyögte Anett. – Apa, engedjetek ki!
- Mindjárt megállok, tarts ki! – szólt oda neki Ketteske.
- Nevesincs Köd. Ott volt a szemükben. Ott volt mindegyik betegem fejében.
Valentina lesorolt a leállósávra és szép lassan leállította a kocsit. A doktornőhöz fordult, aki hirtelen kinyitotta a szemeit, melyek narancssárga fénnyel izzottak felé. Aztán fejéhez kapott, behunyta a szemét, a teste pedig remegni kezdett. Eljött egy újabb roham, állapította meg Ketteske.
- Jól van, tarts ki! – nyugtatta a doktornőt.
A kéken fénylő kezeit Anett arcára tette, aki felüvöltött a roham okozta fájdalomtól. A szervezete fel akarta adni, de Valentina kitartóan sugározta belé a gyógyító fényeket. A doktornő úgy érezte, mintha masszíroznák. Kezdte nyugalom átjárni a testét és lelkét, a fájdalmai pedig lassan, fokozatosan megszűntek. Sokkal jobban érezte magát, mint a gyógynövényektől. Álmosság jött rá, megnyugvás és ez a gyógyulás okozta megkönnyebbülés mély álomba ringatta.
Valentina elengedte a nő arcát és hátrébb döntötte az ülést, hogy az kényelmesebben tudjon pihenni. A hátsó ülésről előrevett egy terepszínű kabátot, utána betakarta vele, majd közelhajolt hozzá.
- Most már minden rendben, Anett - súgta a nő fülébe. - Soha többé nem lesz rohamod. Meggyógyítottalak, ahogyan megígértem neked. Pihenj szépen. Mire felébredsz, biztos helyen leszünk.

*

2010.
Este nyolc óra után a huszonöt éves Dr. Farben Anett a pszichiátriai osztály folyosóján szaladt végig. Hallotta, amint az egyik páciens üvöltve tiltakozik a gyógyszerek ellen, miközben az orvosok próbálják lenyugtatni. Többen kijöttek a kórtermekből a folyosóra, köztük egy állandóan magába motyogó idősebb nő is, aki a folyosó közepén megállva, megpróbálta útját állni Anettnek.
- Hagyják őt békén! - kiáltotta a nő. – A démonokkal küzd! Erre született!
A doktornő szó nélkül kikerülte őt és belépett a kórterembe, ahol a Szabolcs nevű, tizenkilenc éves srácot két orvos kollegája és egy ápolónő próbálta lefogni. A páciens hevesen kapálózott, fellökte mindkét férfit, akik elterültek padlón. A fiatal ápolónő, Kata rémülten fordult Anetthez.
- Segíts, kérlek! – kiáltotta.
- Itt vagyok! – bólintott Anett és a sráchoz lépett.
Szabolcs, aki nemrég egy kosárlabda csapat egyik legjobb játékosa volt, most könnyes szemekkel, reszketve nézett Anettre. Könyörgött a tekintete az azonnal segítségért, mert úgy érezte, valami iszonyú dolog fog történni vele. Amikor doktornő finoman a vállára tette a kezét, az lenyugodott.
- Itt vagyok, Szabolcs - súgta. - Itt vagyok. Itt leszek egész éjjel.
- Megint hallom őket – nyögte a srác.
- Kiket?
- Az Iszonyat Katonáit. Hallom őket. Az úrnőjük suttog a fejemben.
Anett végignézett a kollegáin, majd a jelenleg teljesen üres kórtermen.
- Átveszem a műszakot – mondta, utána az ápolónőhöz fordult. - Pihenj, Kati. Kettesben akarok maradni vele.
- Be kell vennie a gyógyszerét! – mondta az egyik fiatal orvos.
- Ez már én gondom. Menjetek nyugodtan.
Anett megvárta, amíg elhagyják a szobát, utána az ágyhoz húzott egy széket és leült Szabolcs mellé. Megfogta a srác kezét. Hosszan elnézte a jóképű, rövid szőke hajú srácot, aki a könnyes szemekkel nézett rá. Az egykoron vagány, a sportújságokban is szereplő játékos egy elveszett lélekké vált.
- Nem hagylak magadra, ne félj - súgta Anett.
- Jó látni – mondta Szabolcs halkan. – Ki tudja, meddig láthatlak még. Úgy érzem, itt a vég. Meg fogok halni.
- Ne mondj ilyet. Egy erős férfi vagy.
- Ezek meg fognak ölni, Anett.
- Az Iszonyat Katonái?
- Igen. Ők. Egyre többen lesznek. És eljönnek mindenkiért.
- Láttad az úrnő arcát?
- Nem. Csak a hangját hallom.
- Rendben. Most szépen fordulj az oldaladra. Nekem háttal. Megnézek valamit.
A srác bár nem tudta, mit akar ezzel, de az oldalára fordult és az ablakon át kinézett a tavaszi éjszakába. Anett fekete szemei ekkor narancssárga színre váltottak. Most végre tisztán látta maga előtt, hogy a srác a Fény Univerzumának egyik kiválasztottja. A Sötétség ismeretlen úrnője ezért támadja őt.
- Rendben, visszafordulhatsz – mondta lágyan a srácnak.
Az visszafeküdt a hátára, Anett pedig ismét megfogta a kezét. Szabolcs kétségbeesetten nézett rá.
- Őrült vagyok, igaz? – kérdezte.
- Dehogy – vágta rá a doktornő kedves mosollyal. – Attól nagyon messze vagy.
- Akkor mi ez az egész?
Anett nem tudta, mit feleljen. A diagnózis csak az orvostudomány megközelítése, ami sajnos nem áll az Univerzum felett. Azt nem mondhatja neki. De fel sem fedheti magát, különösképpen azt sem, hogy Szabolcs hova tartozik a leendő harcosok közül. Nem érett meg rá, teljesen összezavarná.
- Egy átmeneti zűrzavar csupán - súgta Anett. - Nemsokára vége lesz. Segíteni fogok.
- Megszűnteted? – kérdezte az.
- Igen. De be kell venned a gyógyszereket is. Akkor jobban leszel.
- Sokáig kell majd szednem?
- Nem.
- A kollegáid azt beszélték egymás között, hogy sosem szabad leállnom vele. Egész életemben szednem kell.
- Ez nem igaz.
- Biztos?
- Biztosan, drága.
Aznap éjjel, amikor Anett belépett a kórterem sötétjébe, hallotta a Szabolccsal szemben lévő ágyon fekvő nőt rémülten zihálni. Az amint meglátta a doktornőt megjelenni az ajtóban, felült a félhomályban.
- Citromsárga fény! – kiáltotta az ötvenes éveiben járó, beesett arcú nő. - A keze! A szeme! Citromsárga fényű volt! Azt mondta, Barbarának hívják! Megölte a srácot! Megölte a fénnyel!
Anettnek a fejében lüktetett a szíve. Azonnal felkapcsolta a Szabolcs ágya melletti éjjeli lámpát. A fiatalember lehunyt szemmel feküdt, a mellkasa nem mozdult. A doktornő gyorsan megnézte a pulzusát. Semmi.
- Ne! – kiáltotta Anett. – Szabolcs! Ne!
Riasztotta az ápolónőket, és amíg meg nem érkeztek, próbálta újraéleszteni a srácot. Eközben a szemközti nő egyfolytában kiabált és ajtó felé mutogatott egyre hevesebb mozdulatokkal.
- Jobbra ment az a lány! – kiáltotta. – Még itt van! Citromsárga a szeme!
Anett az ápolókra bízva a betegét, kiszaladt a folyosóra és elindult a megadott irányba. Még fel sem fogta, hogy Szabolcs meghalt. Nem akarta elfogadni, bízott benne, hogy sikeresen újraélesztik.
Remegő lábakkal és karokkal fordult be a folyó végén. Azt hitte megáll a szíve, amikor hirtelen lekapcsolódtak a fények és látta, amint kinti fények megvilágítanak egy fekete csuhás alakot, aki éppen belép a mosdóba. Anett megtorpant. Még sosem találkozott egyetlen sötét harcossal sem.
Barbara. Így hívják. Talán ez lehet az úrnő, akit keres. Vissza kell fordulnia. Nem elég erős, hogy szembeszálljon egy ilyennel. Nem. Be kell mennie utána. A fehér ajtót nézte, mely nyikorgott egyet.
Anett szép lassan elindult az ajtó felé. Amint megkerülte a koromsötéttel nézett szembe. Nagyot nyelt. Be kell lépnie. A szemei narancssárgára váltottak, melyekkel érezte a veszélyt. A Sötétség jelenlétét. Gyorsan nekiiramodott és miközben hevesen zihált, felkapcsolta a lámpát a mosdóban.
A fekete csuhás ott állt előtte csuklyába. Anett annyira ledermedt, hogy sikoltani sem volt ereje. Nem látta az arcát, csak egy hosszú szőke haj tincseit, valamint a citromsárga fénnyel izzó szemeket.
- Szia, te látó – súgta sejtelmesen Barbi.
- Tudom a neved! – vetette oda Anett és próbált erősnek mutatkozni. - Mit ártott neked az a szegény srác?
- Miattad halt meg, Anett.
- Tessék?
- Azt hiszed, én vagyok az úrnő, aki keresel? Tévedés. Az ő parancsára varrtam el a szálakat. Szabolcs veszélyes volt ránk nézve, de csak azért, mert a közeledben volt. Te pedig nyomozgatsz utánunk, nemde?
- De. És elintézlek titeket!
- Esélyed sincs, te látó. Éppen ezért bölcsen tennéd, ha nem kutatnál utánunk.
- Hiába fenyegetsz! Nekem nincs vesztenivalóm!
- Dehogyisnem. Ott a szerelmed. Levente. A Fény harcosa. Te meg milyen szomorú lennél, ha ő is így végezné.
Anett szóhoz se jutott. Látta az alak száját, amint az mosolyra görbül. Ekkor Barbi hirtelen köddé vált. A doktornő egy darabig a hűlt helyét bámulta, aztán visszaszaladt a kórterembe.
Legnagyobb döbbenetére Levente lépett ki onnan a motoros bőrkabátjában. A borostás arca derűs volt, ami nem kicsit meglepte Anettet. Hallotta Szabolcs hangját, aztán látta is a srácot, aki az ágyon ülve nagyokat sóhajt, az ápolók pedig nyugtatják. Be akart menni hozzá, de a szerelme finoman megállította őt.
- Pihennie kell – mondta halkan Levente.
- Te voltál? – kérdezte halkan Anett.
- Igen. De nem látták, nyugi.
Anett szorosan átölelte a szerelmét. Megmentette a fiút. Az ő Leventéje. Aztán eszébe jutott annak az alaknak a szavai. A vőlegénye lehet a következő. Akkor őt ki menti meg? Ki hozza vissza az életbe? Inkább bele sem gondolt. Hagyta, hogy a férfi finoman visszaölelje és simogassa a hátát.

*

Amikor Anett kinyitotta a szemét, egy villódzó fényű valamit látott maga előtt. Sárga fények játszottak előtte és melegséget árasztottak magukból. Egy kandalló. Ő pedig egy kanapén fekszik az oldalán. Be volt takarva. Nagy nehezen felült. Az ablakon át sűrű sötétséget látott, valamint hallotta, amint süvít a szél. A falióra szerint tíz perccel múlt öt óra. Egy konyhát látott, amit egy téglamintás boltív választott el a nappalitól. A hűtő ajtaja nyitva, valaki mocorog mögötte és valamit keres.
Valentina lépett ki mögüle rózsaszín pizsamában és egy zacskó fagyasztott élelmiszert tartott a kezében. A szelíd tekintet Ketteskéről árulkodott. A lány kavargatott valamit a fazékban, majd letette a zacskót a pultra. Utána Anett felé fordult.
- Felébredtél? – kérdezte.
- Látod, nem? – vetette oda a doktornő. – Hol vagyunk?
- Nem messze Győrtől. Ez a ház az egyik Fény harcosának otthona volt, aki most csatlakozott Adélhoz.
- Adél? Lodz Adél?
- Igen.
- Ő se különb nálad.
Ketteske erre nem válaszolt. Anettnek eszébe jutottak a gyógyszerei. A rémület járta át, ám ekkor az iszonyat lánya ismét felé fordult.
- Nem kell aggódnod - mondta. – Nem lesz többé rohamod.
- Mit műveltél? – kérdezte a doktornő döbbenten.
- Meggyógyítottalak. Most meg finom ebédet főzök kettőnknek. Egy megkésett ebédet.
- Milyen kedves vagy, te iszonyat lánya.
Valentinát egyáltalán nem érdekelte, hogy Anett így hálálja meg neki a gyógyítást és a gondoskodást.
- Finom gulyást csinálok – mondta Ketteske. – Másodiknak meg kisütök néhány garnélát.
Anett nekidőlt a kanapé támlájának, hogy jól lássa a lányt, közben pedig alaposan betakarózott. Még magának is nehezen vallotta be, mennyire hálás neki. Meggyógyította, ebédet főz, sugárzik belőle a kedvesség. A körülmények is szívmelengetőek. Ropog a tűz a kandallóban, odakint pedig tombol a vihar. És valóban meg lett gyógyítva. Anett érezte, hogy szervei, a közérzete, mindene olyan, mint régen. Teljesen kiegyensúlyozott. Elképzelni sem tudta, hogy esetleg rájöjjön egy roham.
- Miért segítesz nekem? – kérdezte a lánytól.
Valentina lejjebb vette a tűzhely alatt a lángot, utána fogott egy kancsót és töltött egy gőzölgő teát egy bögrébe. A boltívet megkerülve belépett a nappaliba és kedves mosollyal átnyújtotta Anettnek a bögrét.
- Finom fekete tea – súgta.
A doktornő átvette tőle, de továbbra is kérdőn meredt rá.
- Miért segítesz, Valentina? – tette fel újra a kérdést.
- Mert szeretnék segíteni – felelte az kellemes hangon.
- De hát az ellenséged vagyok.
- Nem vagy az. Sosem voltál. És a többieknek sem itt a fejemben.
Anettnek elakadt a szava. Valentina egy kacsintás után visszasétált a konyhába, a doktornő pedig figyelte őt. Hihetetlen, gondolta. A tömeggyilkos, akitől egy ország rettegett, most ebédet főz neki. Persze, ez Ketteske, tette hozzá magában. A szelíd személyiség, aki tökéletes ellentéte a többinek.
- Köszönöm – mondta ki végül.
- Ne köszönd - vágta rá Valentina. – Ez teljesen természetes.
- Nem az. Hidd el. Nem érdemlem meg.
- De igen. És anya miatt ne aggódj. Úgy leárnyékoltam kettőnket, hogy sosem találna meg.
- Nem félek tőle.
- Tudom. De most nyugalomra vágysz. Nem igaz?
- De.
Ketteske ezután a feszültséget oldva, beszélni kezdett hozzá a megnyugtató, kellemes hangján, ám Anett nem tudott rá koncentrálni. A tekintete a kandallóban ropogó tűz irányába fordult. Elmerült az emlékekbe, köztük is egy különösen rémisztő elevenedett fel, amikor másodjára találkozott Palkovics Barbarával.

*

2013.
A ködös novemberi éjjelen Anett hazafelé tartott Szentendrére. Útközben még megállt tankolni, ahol egy kávét is megivott, hogy ne aludjon el a volán mögött. Már akkor érezte a Sötétség jelenlétét. Az eladó srácból áradt, aki a pultnál leleplező mosollyal figyelte őt. Hátborzongató volt az a tekintet.
Amikor a kertvárosi övezet felé tartott az elhagyatottnak tűnő, erdő menti kis úton, a legelső kanyarban észrevette a sötét alakot. Fekete csuhában állt az ő sávjában, egyenesen vele szemben, mintha már várta volna őt. Anett rátaposott a fékre, a kocsi pedig kerék csikorgatva megállt.
Az alak percekig csak mozdulatlanul állt előtte, Anett pedig próbálta legyőzni a félelmét. Az idegen szeme citromsárga fénnyel felizzott, majd lassú, magabiztos léptekkel megindult felé. Amikor a vezetőülés felőli oldalhoz ért, megkopogtatta az ablakot, mire a doktornő lenyomta a nyitógombot és leeresztette azt. A valaki ekkor lehajolt és egyenesen a szemébe nézett. Egy nő, állapította meg Anett. A nőies arcvonások mellett, látta a szőke haját is a csuklya alól.
- Felismered a hangom? – kérdezte az alak.
- Igen - felelte Anett. - Te vagy az a Barbara.
- Pontosan. Három éve már találkoztunk a kórházban.
- Emlékszem.
- És arra is, hogy miről beszéltünk?
- Igen.
- És miért nem tartod magad ahhoz?
- Mert nem ígértem semmit.
- Látod, ez baj, drágám. Az úrnőm türelme nem végtelen.
Anett visszafordult az útra. Minden erejével próbált erősnek mutatkozni, miközben a lábai remegtek a félelemtől.
- Már alig várom, hogy találkozzak vele - mondta végül.
- Lehet róla szó - mondta Barbi. - Van három választási lehetőséged. Az egyik, hogy feladod, és inkább maradsz realitás talaján, melyben van egy helyes vőlegényed, valamint egy jól fizető állásod. A másik, hogy folytatod ezt az értelmetlen nyomozást, melynek hidd el, nagyon csúnya vége lesz.
- És a harmadik?
- Átállsz közénk. Az úrnő lát benned fantáziát. Bár, ha engem kérdezel, szerintem inkább csak egy senki vagy.
- Inkább senki, mint az Iszonyat Katonája.
Barbi egy darabig egy szót sem szólt. Anett talán ekkor félt a legjobban. Nem tudta kiszámítani, mi is fog történni. Sebességbe tette a kocsit és készen állt arra, hogy padlógázzal elinduljon.
- Félsz, ugye? – kérdezte Barbi.
- Soha - vágta rá Anett hiteltelenül.
- Pedig félsz. Érzem. Engem nem versz át. Most majd hazamész. Átöleled Leventét. Hálát adsz majd a Fény Univerzumának, hogy életben vagy. Van vesztenivalód. Ezt tartsd szem előtt.
A doktornő be akart olvasni Barbinak, ám amikor feléje fordult, annak már hűlt helye volt. Eltűnt. Ismét. Anett remegő lábakkal lépett rá a gázra, útközben pedig elsírta magát a félelemtől.
Otthon a kanapén Levente vállát masszírozta. Félt elmondani, mi történt vele, és hogy mennyire megijedt.
- Nem akarok félni többé - kezdett bele mégis.
- Megint találkoztál vele, igaz? – kérdezte Levente.
- Igen. És nem akarok többé. Sajnos, van vesztenivalóm.
Átkarolta a szerelmét, belemenekülve annak puszta létezésébe.
- Egész életem másról sem szólt, csak szenvedésről - kezdte Anett. – Semmi életem nem volt soha. Nem volt olyan, mint másoknak. Én nem tudtam, milyen érzés a boldogság. Pláne, hogy állandóan érzem. Sokáig vágytam rá, de egy idő után, félni kezdtem tőle. Bezárkóztam, mert nem tudtam mit kezdeni mások kedvességével. Úgy éreztem, ők nem tudják, ki vagyok, és hogyan kell velem bánni. Mert én csak a büntetéseket ismertem. A kicsapongó korszakom is csak mások kihasználásából állt. Nem akartam senkit magam mellé. Féltem. Aztán jöttél te és minden megváltozott. Veled kezdődött el az életem. Azóta minden napot egy ajándékként élek meg. És rettegek attól, hogy ennek egy nap vége lesz. Mert elvesznek tőlem.
Levente feléje fordult. Anett próbált teljesen a jelenben maradni, felfogni, hogy már minden rossznak vége van. A borostás arcot figyelte, a szép barna szemeket. Az élete értelmét. A férfi finoman megcsókolta őt, Anett pedig úgy kapaszkodott belé, mintha már most el akarnák venni tőle.
- Nem akarlak elveszíteni - súgta a férfi fülébe.
- Nem fogsz, drágám - súgta vissza lágy hangon Levente, majd sármos mosoly jelent meg az arcán. - Olyan könnyen nem szabadulsz tőlem.
- Te sem tőlem, drágám.
Gyengéden átölelték egymást. Mintegy megfogadva, hogy megmaradnak egymásnak örökké.

2019.
Levente már egy éve halott volt. A novemberi délutánon heves esőzés vette kezdetét. Egy dorogi kunyhó hálószobájában egész nap szüntelenül ment a tévé. Anett lassú léptekkel jött ki a fürdőszobából, a száján fekete fémmaszkkal, melyekből fekete csövek csatlakoztak a hátán lévő kisebb tartályhoz. A falba kapaszkodott, a lábai még remegtek, ő pedig igyekezett elesés nélkül eljutni az ágyig.
Nagy nehezen leült, mire a tévében elkezdődött a riport arról a Palkovics Nóráról, akit egy hete támadott meg a Szent Mihály Elmegyógyintézetből megszökött Bachmann Viktor. A riporter narrációja mellett képsorokat mutattak be abból az irodaházból, ahol az őrült sorozatgyilkos lecsapott.
- Bachmann Viktort tegnap átszállították a kórházból a Szent Mihály Elmegyógyintézet szigorított körletébe - mondta riporternő. – Palkovics Nóra a napokban jelent meg a rendőrkapitányságon, ahol részletes tanúvallomást tett. Várhatóan a tárgyalás jövő év januárjában kezdődik meg.
Anett látta képsorokon, ahogy Nóri egy másik lány kíséretében hagyja el a rendőrkapitányság épületét. Rögtön felismerte a szörnyeteget, Barbit, aki remekül alakítva az empatikus nővért, próbálta távol tartani a fotósokat, valamint a tévéseket, akik megrohamozták őket. Anett narancssárga szemei felizzottak a haragtól, majd szép lassan Nóri megviselt arca felé irányultak. A képernyőn keresztül kikutatta, mi is van a lány fejében. Látta a Nevesincs Ködöt, de ez a lány még nem tudott róla. Semmiről sem. Nem tud még Valentináról sem. Még azt hiszi, hogy Viktor a legnagyobb problémája. Nem sejti, mi vár még rá.
Anett beadott egy injekciót a nyakába. Kinézett az ablakon, ahol pont rálátott az épülő támaszpontra. A támogatói a napokban biztosították róla, hogy az épület már jövő ilyenkor használható lesz.
Meg kell érnie. Valahogyan életben kell maradnia. Mindent meg kell tennie. Meg kell érnie a Végítéletet. És akkor bosszút állhat Szilvián és az Iszonyat Katonáin. Nem fog hibázni.

*

- Anett – szólítgatta Valentina. - Anett!
A doktornő a lány felé fordult. Ott ült mellette a kanapén. Még mindig Ketteske az, nyugtázta.
- Kész az ebéd - mondta az iszonyat lánya. – Vagyis, inkább vacsora.
- Te komolyan azt hiszed, hogy le tudsz kenyerezni a kedvességeddel? – vetette oda a doktornő.
Valentina lesújtva hajtotta le a fejét.
- Tudom, hogy nagy benned a harag – kezdte, miközben felnézett a nőre. – Tudom, hogy sokat szenvedtél. Többet, mint én. Azt is tudom, hogy semmivel sem lehet jóvátenni, hogy a…
- Akkor meg minek erőlködsz? – vágott közbe Anett. - Mire jó ez az egész?
Ketteske a kandalló felé fordította a fejét. Egy darabig elnézte, ahogy ropog a tűz. A vihar közben még jobban felerősödött odakint. Végül Valentina könnyes szemekkel fordult vissza Anetthez.
- Ez egy reménytelen szövetség, tudom - kezdte a lány. - Tudom. De én vigyázni akarok rád. Hogy miért?
- Miért? – kérdezte Anett. – Ellenségek vagyunk. Akármit is gondolsz. Akármiben is reménykedsz. Mi értelme van akkor?
- Mert ezt akarom.

2021.április 12-18.
Budapest

7.rész
A Sötétség játszmái

Egyeske mosolyogva hajtotta a fejét Anett ölébe és a csillogó citromsárga szemei rávetültek a doktornő narancssárga szemeire. Mélyen elidőztek egymás tekintetében, eközben az éjszakai hóvihar odakint egyre hevesebbé vált. A lámpákat lekapcsolták, így már csak a kandalló tüzének fénye lengte be a nappalit.
- Hunyd be a szemed - súgta Anett.
Valentina lehunyta a szemeit, eközben a veszélyes ragadozó mosolya szép lassan eltűnt az arcáról. A doktornő finoman megérintette a homlokát, miközben alig bírta türtőztetni a kíváncsiságát.
- Ne gondolj most semmire - folytatta Anett. - Engedd el magad teljesen. Figyelj csak a légzésedre. Hagyd, hogy ez a figyelem elringasson téged. Egy idő után már csak a kandalló ropogását hallod. Eggyé válsz a nyugalommal. A tested fáradt már. Engeded pihenni. Engeded ellazulni.
- El fogok aludni – súgta Valentina.
- Ez a lényeg.
- Komolyan be akarsz jutni az elmémbe?
Anett egy kicsit elbizonytalanodott. Talán mégsem olyan jó ötlet beférkőzni egy pszichopata agyába, még akkor sem, ha kíváncsi arra, mi is zajlik odabent. Elvégre ez a lány a Sötét Univerzum egyik legveszélyesebb teremtménye, aki uralkodásra, pusztításra és gyűlöletre született.
- Félsz? – kérdezte Egyeske.
- Egy kicsit igen – felelte Anett.
- Csak egy kicsit?
- Na, jó, nagyon félek.
- Van is okod rá.
- Majd megbirkózok a félelemmel. Inkább lazulj.
Amint érezte, hogy a lány kezd álomba merülni, Anett behunyta a szemét. Tisztában volt vele, mennyire veszélyes, amit tesz, de már egy cseppet sem érdekelte. A félelmei elmúltak, helyette az orvos, a harcos, a látó kíváncsiságával lépte át egy szörnyeteg agyának kapuját.

*

A végtelen hosszú tengerpartot sötétszürke fény, valamint egy távoli, citromsárga napkorong világította meg. Mintha egy szörnyű vihar volna készülőben, ami lerombolja az egész világot, gondolta Anett, miközben parton sétált. A szél azonban alig fújt, viszont különös, rémisztő démoni suttogásokat vitt magával mindenfelé. Mintha a Sötétség harcosai társalognának egymással. Néha hallani lehetett egy rövid, ám hosszan visszhangzó harangkongást is.
A parton különböző nagyságú sziklák sorakoztak. Az egyik nagyobb mögül, mely alig pár lépésnyire volt Anettől, egy fekete sziluett lépett ki egy pillanatra, aztán gyorsan visszahúzódott a takarásba. A doktornő megtorpant. Próbálta az érzékeivel bemérni az árnyalak szándékait. Nem talált pontos választ. Bizonytalan. Ekkor ez a valami, vagy valaki felugrott a szikla a tetejére, a szemei vörös fénnyel felizzottak. Anett bátran farkasszemet nézett vele. Az alak végül gyorsan feladta és a sziklákon ugrálva elszaladt és bevetődött egy még nagyobb szikla takarásába.
Anett a napkorong felé fordult. Inkább egy hold, gondolta, mivel alig világít meg valamit. Egyre sötétebb lett, ő pedig már kezdte bánni, hogy beférkőzött az iszonyat lánya agyának rémálomszerű világába. Ilyen közel még sosem volt a Sötét Univerzumhoz. És rosszabb, mint gondolta.
Belegondolt, mit élhet át Ketteske, amikor itt kell lennie. Itt is, meg a másik a helyszínen, a Fővám téren. Mekkora erő kell ahhoz, hogy a szelíd, empatikus személyiség kibírja itt anélkül, hogy ő részesévé váljon ennek a reménytelen világnak. Minden bizonnyal emberfeletti. És Valentina másik énje itt vészelt át éveket, mire elő tudott bújni. A felszínre tört az akaratával.
- A barlang – hallotta Ketteske hangját a szélben. – Gyere a barlanghoz, Anett.
- Hol van? – kérdezte.
- Tőled balra. Nézz oda.
Anett arra fordult és a part egyik távoli dombjának lábánál megpillantott egy pislákoló fényt. A Fény erejét érezte ott. Valami elképzelhetetlen, határtalan szelídséget. Biztonságot. Szeretetet.
Elindult arra, ám abban a pillanatban egy röpke villanás kíséretében egy hatalmasat dörrent az ég. A tengerpart irányába fordult, ahol vörösen izzó szemű árnyalakok sorakoztak. Fenyegetőek voltak, ám mégsem támadtak. Mintha tudnának valamit. Mintha biztosak volnának abban, hogy Anett egy előre elkészített csapdába sétál bele, ahonnan soha többé nem fog szabadulni.
A doktornő szaladni kezdett az egyre erősebb szélben. A fekete haja lobogott és egyre védtelenebbnek érezte magát. Egy pillanatra megállt, mert szörnyű veszélyt érzett. Amikor megfordult, az árnyalakok már nagyon közel voltak hozzá. Mi több, már legalább ezren lehettek. Nevesincs Köd, gondolta magában. Mind olyanok. Akár az Iszonyat Hercege, akiről Valentina is mesélt.
Visszafordult a barlang felé. Lehet, tényleg egy csapda, gondolta magában. Persze ezt nem tudhatja biztosan. Kockáztatnia kell. Annak ellenére is, hogyha itt, ebben a világban csapdába kerül, nem biztos, hogy vissza tud térni a valóságba. Meg kell tennie. Nincs visszaút.
Ekkor hátba rúgták és Anett arccal előre a földre zuhant. Nem szabad a hátára fordulnia, gondolta. Akkor biztosan legyőzik. Elképzelni sem tudta, mit tudnának ezek művelni vele, de nem is akarta megtudni. Inkább felpattant és szaladni kezdett a pislákoló fény felé. Hallotta, amint egy egész hadsereg van a nyomában. Kitartóak, állapította meg. El fogják kapni, ha nem siet eléggé. Azonban ő rákapcsolt. A hite irányította. A Fénybe vetett hite. Valamint a kíváncsiság.
Amikor odaért a barlanghoz, megtámaszkodott egy sziklában. Kimerült. Megfordult, de már nem látta az árnyakat. Azonban érezte, mind ott vannak körülötte és valamilyen másfajta támadáson törik a fejüket. Nem szabad megvárnia. Elfogyott egy kicsit az ereje, de már csak pár lépés van.
- Gyere, Anett - súgta valahonnan Ketteske. – Lépj a fénybe és megtalálsz.
- Hol vagy? – kérdezte a doktornő.
- Látni fogod.
- De mond meg, kérlek.
- Jól tudod, hol vagyok. Jól tudok, hol állok.
- A rakpart?
- Igen. De be kell itt lépned. Nekem sem egyszerű mindig. Nekem is szaladnom kell mindig.
- Mindig?
- Igen. És jobban félek, mint te.
- Ennél is jobban?
- Ennél is jobban.
Anett a fényt bámulta. Végül megindult felé. Nagy levegőt vett és felkészülve a legrosszabbra, belépett rajta.

*

A Fővám tér villamos alagútjának sínpályáján találta magát a neonfények félhomályában. Ösztönösen maga mögé nézett, de nem látott közeledni villamost. Még csak a hangját sem hallotta. Amikor előre nézett, megpillantotta Ketteskét, aki ott állt előtte fekete ballonkabátban és vörös farmerban. Valentina szelíd énje a kezét nyújtotta felé, ő pedig megfogta azt.
Felfelé haladtak a felszínre a sínek mentén, miközben Anett csodálattal pillantgatott a lány felé. Szinte derűs a tekintete, gondolta magában. Hihetetlen. Nem értette, hogyan lehet valaki ennyire erős.
- Mindig itt vagy? – kérdezte a doktornő. – Mármint, amikor váltakoztok.
- Mindig - felelte Ketteske. - Mindig, amikor várnom kell a soromra. Van, hogy előbb tudok a felszínre jutni, de az esetek többségében várnom kell. És itt várok. Eljutok a tengerparttól idáig.
- Ez kibírhatatlan lehet.
- Eleinte az volt. De már megszoktam.
- Itt történt kis híján a baleseted.
- Igen.
- Ezen helyen. Szembe jött veled a villamos. Te pedig az utolsó pillanatban ugrottál félre.
- Kellett hozzá egy kis segítség.
- Szilvia. Az anyád segített.
- Igen.
- Szerinted előre megtervezte?
- Nem. De úgy látta, elérkezett a pillanat.
Amikor felértek, lesétáltak a Duna partjára. Az örök éjszakában Anett látta a Holdat. Tudta, hogy ez nem az a Hold, ami a valóságban szokott ragyogni. Ez egy másik. És a Sötét Univerzum félelmet keltő ereje sugárzik belőle. Elnézte egy darabig. Érezte, hogy folynak a könnyei. Ketteskéhez fordult, aki az örvénylő Dunát figyelte a hold fényében. Szívbemarkoló bánat áradt onnan.
- Hogy tudsz itt élni? – kérdezte Anett elcsukló hangon.
- Egyre nehezebben. Minden egyes perc, amit itt töltök el, maga a pokol. Vagy, ha úgy vesszük, életem minden egyes pillanata szenvedésből, bánatból, fájdalomból áll. De ott a remény is. A remény arra, hogy győzni fogok. Egyszer talán. Bár egyre kevésbe látok erre esélyt. Mégis, csak ez maradt nekem.
Anett finoman maga felé fordította a lányt. Belenézett azokba a kéken fénylő szemekbe, melyek pont olyanok voltak, mint amilyen Leventének volt néha. Finoman magához ölelte Valentinát, aki úgy kapaszkodott belé, mintha a pokol nyílt volna meg alattuk. Anettet bűntudat gyötörte, amiért harcolt ez ellen a lány ellen. A könnyei patakokban kezdtek folyni.
- El nem tudom mondani, mennyire sajnálom, Valentina – súgta a lány fülébe.
- Nem kell - súgta vissza az. - Nem tudhattad.
- De igen. Látó vagyok. Látnom kellett volna.
- Nagy volt benned a harag. És érzem, most is nagy. Viszont megtettél egy lépést a valódi célod felé.
- Egy nagyon kis lépést.
- De az is valami, Anett. Az is valami.
Ketteske belenézett a doktornő szemébe. A mosoly, ami megjelent a szelíd személyiség arcán, a bizalomról árulkodott. Ám, amikor Anett mellé pillantott, az arca megremegett a félelemtől.
- Ne! – kiáltotta. – Ne!
A doktornő megfordult és egy árnyalakkal találta magát szemben. A vörösen izzó szemek teljesen megbénították. Még látta, hogy annak hosszú fekete karmai felé nyúlnak, aztán elsötétült előtte minden.

*

Egy hosszú folyosón találta magát. Néhány pislákoló villanykörte világította csak meg a barátságtalan és ijesztő helyet. A sötétzöld falakról omladozott a vakolat, a plafonon csövek futottak végig a szemben lévő zöld ajtóig, amin valami vörös felirat éktelenkedett. Hideg volt, Anett egyre jobban didergett. Suttogásokat hallott minden irányból. Nem tudta kivenni, miről beszélnek, de arra rögtön rájött, hogy ezek Valentina hangjai. Néhol sejtelmesek, néhol dühösek, vagy éppen szelídek voltak.
Megindult a folyosó végi ajtó felé. A felirat egyre tisztább volt előtte. Egy vörös színű, római hármas, amit mintha egy szörnyeteg kapart volna bele a karmaival. Talán az egyik árnyalak. Anett nyikorgásokat hallott az ajtó mögül és ez a ritmikus hang egyre hangosabb lett, ahogy közeledett felé.
Amikor odaért, hallgatózott egy kicsit. A nyikorgás erre hirtelen megszűnt. Úgy tűnt, mintha valaki érezné odabent az ő jelenlétét és csak arra vár, hogy lenyomja a kilincset. Anett nagyott nyelt, összeszedte gyorsan minden bátorságát. Lassan, óvatosan lenyomta a kilincset. Az ajtó befelé nyílt. Ahogy tolta maga előtt hirtelen feliratokat pillantott meg az omló vakolatú zöld falon. A kicsiny szobában megpillantotta Valentinát, amint az egy fából készült széken ücsörög, neki oldalt.
- Üdv itt - szólalt meg Hármaska a jellegzetes, fiús hangján.
- Mi ez a hely? - kérdezte Anett.
Valentina felé fordította haragos tekintetét, miközben a citromsárga szemei felizzottak. A doktornő eközben bátran belépett hozzá.
- Ez volt az otthonom - kezdte Hármaska. - Még a hasadás előtt. A második hasadás előtt. Amikor tavaly, Szentendrén, sikerült előbújnom végre. Addig itt éltem. Gondolom, már észrevetted a falakon az írásokat.
Anett látta, hogy a falra vésett, apró betűkkel írt szövegek teljesen betelítették a szoba falait, még plafont és padlót is.
- Elolvashatod őket - súgta Hármaska és visszafordult a vele szemben lévő falhoz. – De fejből tudom, fel is mondhatom neked. Persze, a legegyszerűbb, ha összegzem. Ezek a sikolyaim.
- Könyörgő szavakat látok – mondta Anett, miközben a tőle balra lévő falhoz lépett.
- Hasztalanok voltak mind - vágta rá Hármaska.
- Viktor ölelése után vágytál.
- És még most is.
- A szeretethiány hozott elő téged.
- Mindig is jelen voltam.
- A szeretethiány, ami átfordult gyűlöletbe.
- Mindig is jelen volt a gyűlölet is.
Anett a fejét csóválva fordult Hármas felé.
- Érzem is – mondta leleplezően. - Ettől vagy te a leggonoszabb.
- És erre büszke is vagyok - mosolyodott el Valentina. – És eljön az idő, amikor csak én fogom uralni a testem.
- Ebben ne legyél olyan biztos.
- Mennyire más vagy most. Azt hittem, kezdesz megsajnálni.
- Egy ilyen önző szörnyeteget, mint te, sosem fogok.
Hármaska ekkor valami természetfeletti gyorsasággal felpattant és a falhoz szorította Anettet.
- Te sem vagy több - súgta az iszonyat lánya. - Te sem vagy éppen egy angyal. A dühös doktornő, aki nem kímélte volna még a Nórit sem, aki az úgynevezett jó oldalon áll. Egy céltudatos harcosként mindent elterveztél és nem hagytad, hogy bármi is meggátolja az elképzeléseidet. Nem igaz? Vannak elveid, akárcsak nekem. Fájdalmas lehet hallanod, de te pont olyan vagy, mint én.
- Soha – súgta vissza Anett. – Soha nem voltam és soha nem is leszek olyan, mint te.
A doktornő ekkor lelökte magáról Valentinát, aki a szemközti falnak csapódott és fülsüketítően hangosan felnevetett.
- Pedig olyan vagy! - kiáltotta citromsárgán izzó szemekkel. – Mentél előre és feláldoztad a saját szerelmedet is!
- Ez nem igaz! – üvöltötte Anett.
- Dehogyisnem! Leállhattál volna a nyomozásoddal, élhettél volna boldogan a szerelmeddel! De te mit is tettél? Mentél és nyomoztál tovább! A végén pedig anyának lépnie kellett!
- A Végítélet kezdetekor amúgy is vadászott volna ránk! Én ezt meg akartam akadályozni!
Hármaska fejét csóválta.
- Ugyan, dehogy - súgta. - A kíváncsiság hajtott. A küldetéstudat. Az önfeláldozó, empatikus lelked hozta el a veszted.
Anett a falhoz fordult a sírásra görbülő ajkaival. A szívébe találtak Valentina szavai és a lánynak igaza is volt.
- Én már megbűnhődtem - mondta elcsukló hangon. – Ezért a hibáért már eleget szenvedtem.
- Te ölted meg – közölte vigyorogva Hármaska.
- Nem.
- Pedig most vallottad be.
- Akkor sem én tettem. De ettől még felelős vagyok azért, hogy ez megtörtént.
- Te is egy gonosz vagy.
Anett visszafordult Valentinához.
- Nem - mondta. - Én tisztelem az emberi életet. Én kutattam a lelket. Megismertem és megszerettem az embereket. Sokáig féltem kimutatni, mert rettegtem a sérülésektől. De amikor megtudtam, milyen érzés, ha viszont szeretnek, ennek vége lett. Onnantól végre megnyíltam. És azt akartam, hogy rajtam kívül mindenki más felszabaduljon és érezze azt a boldogságot, amit én.
- És elbuktál – nevetett Hármaska.
- Nem. Még nem. De te igen. Neked is volna esélyed a jó utat választani. Ám te inkább elmerültél a sötétségben.
Valentina arcáról lefagyott a mosoly. Anett ekkor behunyta a szemét. Erősen koncentrált a valódi világból, ahonnan ide érkezett. Hallotta a tűz ropogását, érezte a kandalló melegét.
Amikor kinyitotta a szemét, ismét ott ült a kanapén. Egyeske békésen aludt az ölében, még az oldalára is fordult a kandallóból áradó melegség irányába. Anett nem érzett semmilyen haragot már, a pácienst látta az iszonyat lányában. Finoman betakarta a lányt, utána hallgatta az odakint süvítő hóvihart.

*

Nóri lassan kinyitotta a szemét és az erős fénytől azonnal hunyorogni kezdett. Oldalra fordulva teljes sötétséget pillantott meg. Egy ágyon, vagy egy asztalon feküdt valahol, az egyetlen fény pedig felülről áradt. Nem tudott mozdulni. Korábban már érzett ilyet. A Sötétség energiája szorította le. Ekkor koppanásokat hallott tőle jobbra. Valaki felé tartott. Erőteljes léptek.
Viktor arca jelent meg felette. A srác citromsárgán izzó szemekkel és kárörvendő mosollyal pillantott le rá. Fekete haja szépen be volt fésülve, valamint méregdrága fekete inget viselt. Nórinak ökölbe szorult a keze az ősi nagy ellensége láttán, ettől annak pedig még szélesebb lett a mosolya.
- Nóri - kezdte Viktor. - Kimondottan jó érzés végre újra látni. Nekünk történelmünk van, ezt te is tudod. Másfél éve ismersz, átvészeltünk együtt pár kegyetlen időszakot.
- Mellőzd ezt, kérlek - vetette oda Nóri.
Viktor mosolya egy szempillantás alatt lefagyott az arcáról. Nóri ismerte ezt a hirtelen hangulatingadozást, ami korábban halálra rémítette. A szörnyeteg maga alá húzott egy széket és azzal a rettenetes, démoni tekintettel meredt rá a lányra, mint régen, amikor egymásra vadásztak.
- Nyomasztó egy ember vagy, Nóri - kezdte Viktor. - Régen is az voltál. Egy öntelt, egoista senki. Egy nárcisztikus szociopata, akit csak kizárólag a karrierje érdekelt. Csak rád kellett néznem és elöntött a harag.
- Hagyjuk ezt - hergelte a lány. – Mindketten tudjuk, hogy azért szemeltél ki, mert hasonlítok Valentinára. Mivel az unokahúgom. Te pedig rettegtél tőle az elmegyógyintézet falain belül és kívül is.
- Vegyél vissza, drágám.
- Különben? Én már nem félek tőled, Viktor. Azok az idők elmúltak.
A srác arcán sármos mosoly jelent meg.
- Ez azonban tetszett benned - súgta Viktor sejtelmesen - Ettől volt izgalmas a mi játékunk. Emberemre akadtam benned, mert bár rettegtél tőlem, mégis szembe mertél szállni velem. Sokszor visszagondolok arra a napra, amikor majdnem egy éve betörtem a házadba. Azt hitted, nem fogok megszökni, de mégis megszöktem a Szent Mihályból. Érted. Játszani akartam. Megint. Mennyire féltetek tőlem. Te és Janka. Emlékszel? Akkor még Anna sem állt mellettetek. Egyedül voltatok.
- És te vesztettél így is - feszegette a határokat Nóri. – Alulmaradtál.
- De most már nem fogok. Kíváncsi vagy, hogy kerültél ide?
- Szilvia hozott ide neked.
Viktor megrázta a fejét.
- Nem talált - felelte. - De találgass nyugodtan.
- Nem fogok - vágta a lány.
- A drága nővéred volt. Barbi. Ő hozott ide, mielőtt Szilvia megtalált volna.
Nóri szíve a fejében kezdett lüktetni.
- Tessék? – kérdezett vissza döbbenten. – Hol van most? Beszélni akarok vele!
- Nincs itt - felelte Viktor sátáni mosollyal. - Dolga van. Addig is az én felügyeletem alá bízott. Úgy érzem, nem szeret téged. Pont rám bízni téged. Ez nem vall éppen meghitt testvéri kapcsolatra köztetek.
- Szerintem csak tudja jól, hogy nem jelentesz rám semmilyen veszélyt.
Viktor ekkor közelebb hajolt hozzá. Nóri farkasszemet nézett a citromsárga szemekkel. A srác hosszan méregette, ő pedig próbált minél erősebbnek mutatkozni ebben a helyzetben.
- Gyönyörű vagy, Nóri - súgta bájos mosollyal. - Akkor vagy a legszebb, amikor dühös vagy. A haragod megszépíti a vonásaidat, a kék szemeid megcsillannak, az ajkaid pedig megfeszülnek. Amikor rövid ideig az Iszonyat Katonáihoz tartoztál, bevallom, egy kicsit megdobbantottad a szívem. Imádom a gonosz nőket. Ez tetszett Annában, Lillában és Szilviában is.
- Beteg vagy, Viktor – nyugtázta a lány.
- És büszke is vagyok rá. Ez vagyok én. Nem hiába töltöttem a fél életemet az elmegyógyintézetben. Mindent Annától tanultam, aki akkor még nem volt ilyen érzelgős majom.
- Sokáig fogsz még szórakoztatni?
- Egész éjjel itt leszek melletted. Nem fogsz pihenni. Úgyhogy imádkozz, hogy Barbi minél előbb hazajöjjön.
- Kezd gyengülni az erő, amivel fogságban tartotok. Te is imádkozz, hogy ne legyél itt, amikor végleg eltűnik.
- Már alig várom. Imádtam veled küzdeni.
Nóri érezte, hogy Viktor próbálja meggyengíteni az ellenállását. Egy kicsit sajnálta is srácot, mert jobb élete is lehetett volna ezzel a külsővel. Más szót nem talált a huszonhat éves Viktorra, minthogy gyönyörű. Remek modell, vagy színész lehetett volna belőle és ezt ő is tudja magáról.
- Szóval Barbi elárulta Szilviát - terelt gyorsan Nóri.
- Szerinte ő árulta el őt - mondta a srác. – Azzal, hogy Kamillát nevezte ki helyettesnek, szerintem az utolsó csepp volt a pohárba.
- Nem lep meg. A nővérem teljesen megőrült.
- Nekem szimpatikus.
- Azt mindjárt gondoltam. Szép pár lennétek.
- Nekem már van szerelmem. Várom is haza Valentinát.
- Valentinának ott van Krisztián.
Viktor erre hangosan felnevetett.
- Ugyan már - mondta. - Én vagyok neki a világ. Nálam jobb pedig nincs.
- Túl sokra tartod magad – hergelte a lány.
- Tudom, hogy szép vagyok. Ennyi. És azt is tudom, drágám, hogy most egy nagyon lidérces éjszakának nézel elébe.
Viktor ekkor kivillantotta a tökéletes fogsorát.
- Most végre visszaadom neked a kölcsönt - súgta sátáni vigyorral.

folyt.köv.

2021.április 22-27.
Budapest

8.rész
A szövetség

Nóri nem emlékezett pontosan, mikor is ájult el. Annyi biztos, hogy a lámpa fénye elhomályosodott előtte és beugrott egy múltbeli képsor, amint Barbival napoznak a Balatonon néhány évvel ezelőtt. Utána jött a sötétség. Most azonban ismét magához térve meglepetten vette tudomásul, miszerint az oldalán fekszik, az energia pedig, ami nem engedte még mozdulni sem, teljesen eltűnt.
Felült. Rosszat sejtve nézett körül a felette égő lámpa fényén túl a sötét szoba sarkai felé. Nem látott semmit, mintha a körülötte lévő tér nem is létezne. Hangokat sem hallott, egyedül a füle sípolt egyre hangosabban. Próbált a képességeivel élni, felmérni a terepet, veszélyek után kutatni, de teljesen eltompult. A feje is fájt, kimerültnek érezte magát, a végtagjai is elgyengültek.
Lemászott a fehér asztalról. A lábai talajt értek, ettől egy kicsit megnyugodott. Eközben már a fejfájása kihatott a szemeire, valamint érezte, hogy a gyomrával is gondok vannak.
Ekkor egy nagy csattanást hallott tőle balra. Azonnal a hang irányába fordult és látta, amint egy ajtó kifelé nyílva kitárult előtte. Egy nappalira nyílott, ahol a félhomályban festmények, fényképek lógtak a falon, a nagy tévével szemben pedig egy fehér kanapé foglalt helyet, ahol éppen ült valaki.
Nóri megindult az alak felé. Látta, hogy fehér intézeti ruhát visel, a dús fekete haja a válláig ér és szépen ki van fésülve. Elképzelése sem volt, ki lehet ez az idegen. Ám, amikor lassan felé fordította a fejét, felismerte a húszéves Viktort, aki teljesen kifejezéstelen, gépies tekintettel nézett rá. Ez nyilván illúzió, gondolta magában Nóri, része egy őrült játéknak, amit ez a tömeggyilkos talált ki.
- Képzeled, mi történt velem - súgta a srác színtelenül és valami hátborzongató hirtelenséggel elmosolyodott. - Anna megcsókolt a cellámban. Bejött az éjszaka közepén, átölelt és megcsókolt.
- Mire megy ki a játék? – vetette oda Nóri.
- Azt mondta, nem lesznek többé rémálmaim. Csak engedjem, hogy szeressen. Engedjem, hogy öleljen. Én engedtem. Ő pedig onnantól szépen visszaterelt a sötét útra, amiről már kezdtem már letérni.
A lány próbált észnél lenni. Felmérte a szobát, kiutat keresett. A teleportálásra nincs ereje, de még a küzdelemre is alig. Teljesen kimerült, miközben a feje egyre jobban lüktetett a fájdalomtól. Nem érzékelt senkit a srácon kívül, ezek szerint minden bizonnyal kettesben lehetnek, bár lehet, ez is egy szemfényvesztés. A múltbeli Viktor sejtelmesen mosolygott rá, mint aki élvezi, hogy zavart okozott.
- Aztán eljött a reggel - folytatta a srác. - Azt hittem, csak egy álom volt. De nem. A reggeli után az őrök nem az udvarra, hanem Anna irodájába vittek. Kettesben hagytak minket. És akkor újra megcsókolt. Többször is. Valentina mindezt sejtette. Szerintem, őrülten féltékeny volt. Húszéves voltam. Életemben először éreztem, hogy fontos vagyok valakinek. Annának, a doktornőmnek.
Nóri veszélyt érzett. Tőle jobbra, nappali sarkában megpillantotta az fekete sziluettet, vörösen fénylő szemekkel. Az árnyalak feje szinte a plafonig ért, a karmai egymásnak csattantak és ugrásra készen állt. Viktor lassan felállt a kanapéról, a szemei pedig citromsárga fénnyel felizzottak.
- Csapdába vagy, Nóri - súgta sátáni mosollyal. - Mint régen. Az enyémben.
Ekkor az árnyalak valami követhetetlen gyorsasággal Nóri mögött termett és átkarolva lefogta őt. Viktor magabiztosan, a kialakult helyzetben gyönyörködve lépdelt felé. Megroppantotta egy kicsit a nyakát, a vállaival körözött egyet, felkészülve a várva várt támadásra.
- Milyen kis erőtlen vagy - folytatta a srác. – Fájdalom jár át, a képességeid is letompultak.
Nóri ugyanazt érezte, mint egy évvel ezelőtt, amikor másodjára küzdött meg ezzel az őrülttel. A magára hagyatottság, a magány és a reménytelenség érzése. Akkor még nem ismerte Bécit, így a volt szerelmei jutottak eszébe. Menekülni akart hozzájuk, a karjaikba. Most pedig Béci ölelésére vágyott. Elképzelte, hogy betör ide és megmenti őt. Nem. Most magára maradt.
Viktor megállt tőle alig pár centire. Az arcuk szinte összeért. Érezte, hogy a srác valahonnan még több erőt szerzett. Nyilván Barbi segített neki. Nóri még mindig alig akarta elhinni, hogy a nővére szövetkezett az ő legnagyobb ellenségével, aki teljesen tönkretette az életét.
- Olyan, mintha összetartoznánk, nem? - tette fel a kérdést Viktor. – Sokat köszönhetsz nekem. Én változtattam meg az életedet. Azon a novemberi éjszakán. Onnantól jobban becsülted az életet.
Nóri próbált szabadulni a szorításból, a fájdalom erre az egész testében szétáradt és úgy érezte, el fog ájulni. A mögötte álló lény, az Iszonyat Hercegéhez hasonlító árnyalak félelmet is sugárzott magából, ami beférkőzött az agyába. Viktor látva, hogy a lány teljesen alárendelt helyzetbe került, belemarkolt az arcába, miközben elővette azt a félelmetes ragadozó mosolyát.
- Hányszor álmodoztam erről, Nóri - súgta a srác. - Beleestél a csapdámba. Lehet, nem várom meg Barbit. Végül is, egy áruló, még te is mondtad. Szervezkedik Szilvia ellen. Végezhetnék veled, utána elárulom a nővéredet is. Ezzel talán örökre elnyerhetem az anyósom bizalmát.
Elengedte a lány arcát.
- De Barbi jelentős hatalmat ígért nekem – folytatta. – Olyan nagyot, amire vétek volna nemet mondani.
- Te kis naiv – vetette oda Nóri. - Barbinak esélye sincs Szilviával szemben. Ahogy neked sem. A Sötét Univerzum egyik kiválasztott úrnőjével akartok megküzdeni. Akit ráadásul milliók követnek.
- Hallottam, hogy az a Dr. Farben Anett is könnyedén elbánt vele.
- Nem győzött volna ő sem. Ahogy Adél sem tudta legyőzni. Anettnek előnyére vált a szerelmének a képessége. Ezzel inkább csak egy nehéz ellenfele lett Szilviának, aki alábecsülte őt. Jobb, ha elkezdesz félni Viktor. Nem ismered Valentina anyját. Nem tudod, mire képes.
- Volt alkalmam közelebbről is megismerni.
- Hát, mégsem szűrtél le semmit. Szilvia bár odaadó és szeretettel teli azokkal, akik mellette állnak, ám az ellenségeivel nagyon kegyetlen. Túlságosan is. Amint tudomást szerez rólatok, ítélkezni fog. És nincs hely ezen a bolygón, ahová elmenekülhetnél előle. Meg fog találni. És jobb, ha bele sem gondolsz, mit fog veled művelni. De talán még jóváteheted az árulásodat.
Viktor megvonta a vállát.
- Nem akarom – felelte.
- Te tudod - vágta rá Nóri. - Én szóltam előre.
- Feleslegesen aggódsz értem. Barbi és a szövetségesei le fogják őt győzni. Valentina pedig a feleségem lesz.
- Nem lesz. Ő az anyja pártján áll.
- Azt majd meglátjuk.
- Jól átvert téged a nővérem. Akárcsak engem éveken át.
- Hiába próbálkozol.
- Én nem próbálkozom, csak jelzem neked, hogy mekkora bajba kerültél. Ennél nagyobba már nem is kerülhetnél.
Viktor mosolya megrendült és néhány másodpercig a pánik jelei mutatkoztak az arcán. Gyorsan összeszedte magát. Felnézett Nóri felett az árnyalakra, aki erre nyomban elengedte Nórit. A lány alig bírt megállni a lábán, de még futotta annyira, hogy behúzzon egy jókorát Viktornak. A srác hanyatt vágódott, a földre kerülve azonnal vissza is változott jelenlegi önmagává.
- De vártam ezt - nevetett Viktor.
Nóri rá akarta vetni magát, ám az egy sárga fény lövellt felé és minden elsötétült előtte.

*

Barbi és Sanyi belépett a nagy bajai luxusház tágas nappalijába. Itt akár bulit is lehetne rendezni, gondolta magában az úrnő, ahogy végignézett a nagy kanapéból, nagy tévéből és méregdrága italokkal teli bárpultból álló helyiségben. Ez utóbbi mellett egy ajtó nyílott egy medencére, ahonnan csobbanást lehetett hallani.
- Bízol benne? – kérdezte Sanyi.
- Nem - vágta rá Barbi. - Hiába önkéntes.
- Akkor mit keresünk itt?
- Majd meglátod.
Ekkor a medence felől megjelent egy drága kék inget viselő, fekete hajú, vékony férfi, aki a harmincas éveinek közepén járhatott. Egy pohár koktélt tartott a kezében és széles mosoly ült ki az arcára, amikor megpillantotta őket. Sanyi alig tudta leplezni a megvetését, különösen ennek az embernek a mozgása keltett benne ellenszenvet. A mosolygós, jólfésült bűnöző remegett, látszott rajta, hogy szélsőséges, heves érzelmek akarnak belőle kitörni minden egyes másodpercben. Olyannak tűnt, mint aki legszívesebben a falon szaladgálna, miközben üvöltözik. Hátborzongató volt, akár egy rémálom.
- Sziasztok, drágáim! – üvöltötte a férfi túlzott lelkesedéssel és megállt előttük.
- Szia, te szépség - köszönt vissza Barbi, majd Sanyihoz fordult. – Ő itt a férjem, Sanyi. Sanyi, hadd mutassam be neked Halasi Csabát, az egykori maffiakirálynő, Halasi Lilla öccsét.
Csaba szinte remegő kézzel, széles vigyorral szorította meg Sanyi kezét, aki kitartóan nem mutatott egy szemernyi szimpátiát sem. Lilla öccse ezzel mit sem törődött, de jól tudta, mi a helyzet, amikor a szürke szemeivel belenézett a sötét harcos szemeibe. Sanyi látta ennek az embernek a gondolatait és csak remélni tudta, hogy nem fog azokkal álmodni. Sietve engedte el a kezét.
- Esetleg, parancsoltok egy italt? – kérdezte heves mozdulatokkal, majd meg sem várva a választ a nappali bejáratánál álló vörös estélyi ruhát viselő lányhoz fordult. - Hajni! Azonnal hozz nekik egy koktélt! Gyerünk! Mozgás, kedvesem! Az én receptem szerint csináld!
A lány nagyot nyelt és rettegve a férfi pillantásától a bárpulthoz szaladt. Sanyi sajnálkozva figyelte a fekete hajú lányt, aki nagyon hasonlított a szerelmére, Adélra. Csaba egy hirtelen mozdulattal a kanapé felé mutatott. Ez egy őrült, gondolta magában a harcos, ennél talán senki sem veszélyesebb.
- Foglaljatok helyet! – harsogta Csaba. – Na, nyugodtan. Az én házam a tiétek is! A tiétek is! Bizony a tiétek is! Nem vagytok éhesek? Hozassak nektek valami finomat? A szakácsnőm olasz és remek spagettit csinál!
- Nem kell, köszönjük - felelte Barbi és leült a kanapéra.
Csaba lehuppant egy fekete fotelra vele szemben, eközben Sanyi undorodva méregette a férfit. Az felnézett rá megjátszott kedvességgel és illedelmesen mutatott a kanapéra, hogy foglaljon helyet. Barbi rosszallóan pillantott fel a srácra, aki jobbnak látta, ha leül, de eközben le sem vette a szemét erről az elmebetegről.
Csaba nagyot kortyolt az italából. Hajni megérkezett a különleges koktélokkal. A fekete tálcát alázatosan nyújtotta a vendégek felé. Barbi rá sem nézve vette le onnan, de Sanyi kedves mosollyal biccentett a látszólag rémült lány felé mielőtt elvette onnan a zöldeskék színű italt.
A férfi idegesen nézett fel a lányra.
- Tűnj innen! - üvöltötte neki. - Azonnal tűnj innen! Nem látod, hogy dolgozunk? Mire tanítottalak?
- Bocsáss meg - esedezett a lány elcsukló hangon és a medence felé sietett.
- Csobbanj egyet inkább! Azért van!
Barbi elmosolyodott.
- Te aztán egy király vagy itt – jegyezte meg büszkén.
- Igen – vigyorgott önelégülten Csaba és hátradőlt a fotelban.
- Tudod, miért vagyunk itt, igaz?
- Igen, Szilvia miatt.
- Megölte a nővéredet.
Csaba mosolya lehervadt az arcáról és dühödt vicsorgás került a helyébe.
- Tudok róla – felelte, majd hirtelen nyugodtság járta át. – Igen, tudok róla. Tudok róla. Az én kis veszedelmes nővérem. Annyira féltem, hogy valaki elintézi. Tudjátok, ő nagyon erőszakos volt. Nagyon erőszakos volt. De nem volt gonosz. Nem volt gonosz. Nagyon szerettem őt. Szerettem őt.
- Visszakaphatod őt, ha mellénk állsz – kezdte Barbi higgadtan. - És természetesen olyan nagy területen fogtok osztozni, amilyenről álmodni sem mertetek. Korlátlan hatalommal.
- Komolyan beszélsz?
- Komolyan.
- Átváltoztatod az embereimet? Olyanná, mint ti? Ilyen boszorkányokká?
- Pontosan.
Csabának felcsillantak a félelmetes szemei. Lassan előrehajolt Barbihoz.
- Engem is átváltoztatsz? – kérdezte halkan, miközben arca jobb oldalt remegni kezdett.
- Igen – bólintott Barbi és kacsintott egyet.
- Nagyon sokan állnak mellettem, drágám. Nagyon sok emberem vár a parancsomra. Nagyon sokan várnak a parancsomra.
- Tudom. És velük, veled együtt legyőzhetjük Szilviát. Azonban ő az enyém. Én állok rajta bosszút. Értve vagyok, Csabika?
- Természetesen. Van terved? Van már valami terved?
Sanyit kiakasztotta a férfi kitörni kívánó, heves mozdulatai.
- Bizony van - bólintott Barbi. - Mindent elterveztem. A végén pedig én, Nóri és Valentina fogjuk irányítani a világot. Persze lesznek királyságok, akiknek meghagyunk néhány szeletet. Ilyen lesz a te és a nővéred királysága. Azt csináltok majd, amit akartok. Mint mondtam is már, korlátlan hatalmatok lesz.
Csaba erre izgatottan felnevetett és azzal a mozdulattal a falhoz vágta a poharát. Teljesen kivetkőzött magából, annyira rájött a nevetés. Sanyi elhűlten figyelte az egyre hevesebb mozdulatokkal ülő férfit, aki alig bírta magát türtőztetni. Aztán, akárcsak Valentina, hirtelen nyugodtra váltott. Még Barbi is zavartan nézett Lilla öccsére, ám azért kimondottan büszke volt rá.
Sanyi ekkor felállt a kanapéról.
- Én ezt nem bírom tovább – mondta. – A kocsiban leszek.
- Ülj vissza – adta ki a parancsot Barbi, miközben rá sem nézett.
- Nem!
Csaba felnézett a srácra. A két szempár találkozott egymással.
- Drága barátom - kezdte a maffiafőnök. – Tudod, hogy ismerem Adélkát?
- Honnan? – vetette oda a kérdést lenézően Sanyi.
- Mindketten megjártuk a Szent Mihályt. Én ugyan egy másik körletben raboskodtam, de az udvaron gyakran összefutottunk. Egyszer még meg is csókolt. Nagyon szerelmes volt belém. Szerintem, még most is.
Sanyi erre megragadta őt az ingje gallérjánál és felemelte.
- Ne merészelj róla beszélni - súgta a harcos.
- Miért ne? – hergelte Csaba. – Elvégre én régebb óta ismerem, mint te. Ráadásul ő jött oda hozzám. Van egy olyan szuperképességem, hogy jóképű vagyok és ő ezt messziről is meglátta rajtam.
Sanyi a falhoz hajította a férfit, aki erre fülsüketítően hangosan felnevetett, akárcsak Valentina szokott.
- Sanyikám! – kiáltotta Csaba. – Ez mindent elárul rólad, barátom! Te még őt szereted! Bizony!
A sötét harcos megindult felé, de Barbi ekkor felpattant és a tarkójára mért egy ütést. Sanyi ájultan terült el a szőnyegen.
- Szegény srác – csóválta a fejét vigyorogva Csaba.
- Ez egy majom – vonta meg a vállát Barbi és visszaült a kanapéra. – De mit tegyek, szeretem őt.
A maffiafőnök megigazította ingjét és sármos mosollyal az arcán leült az úrnő mellé. Barbi belekortyolt a koktélba, majd letette a dohányzóasztalra. A citromsárga szemeivel mélyen belenézett Csaba szemeibe.
- Gondolom, neked van egy hálószobád - súgta csábosan az úrnő.
- Méghozzá gyönyörű – tette hozzá a férfi.
- Megnézném. Veheted a szerződés aláírásának.
- Ennél jobbat el sem tudok képzelni.
Barbi ekkor belemarkolt Csaba ingjének gallérjába.
- Tisztázzunk valamit, kedvesem – kezdte az úrnő. – Mostantól minden egyes szavad, mondatod, de még a sóhajod, a köhögésed, valamint a tüsszentésed után is odateszed azt, hogy úrnőm. Megértetted?
- Természetesen – bólintott eszelős vigyorral a férfi. – Akarom mondani, természetesen, úrnőm.
- Akkor most felmegyünk.

*

Viktor a karjaiban tartva vitte fel Nórit a ház felső szintjére. Bár a lány még eszméletlen volt, a srác szüntelenül beszélt hozzá. Olyan volt most, mintha egy kedves férj volna, aki a kanapén elaludt feleségét cipeli.
- Édes drágám - súgta Viktor. - Te legutóbb egy pincébe zártál engem. Megérdemelnéd, hogy én is hasonlóképpen bánjak veled. De a nővéred megtiltotta. Így most finom, meleg szobába kerülsz, ahol aludhatsz reggelig. Sajnos, amikor felkelsz, nem lesz még ennyi erőd sem, mint most, de mindez kizárólag a te érdekedben. Nemsokára egy csapat leszünk.
Finoman letette Nórit az ágyra és betakarta. Elnézte egy darabig a félhomályban alvó lányt, aki mindig is az ellensége volt. Arra gondolt, amit Szilviáról mondott neki. Ítélkezni fog, ha lebuknak. Barbi talán mégsem olyan erős, mint amit gondol magáról. Ez megrémisztette.
Az ablakhoz sétált. Kinézett a tomboló hóviharba. Látta ő is, milyen kegyetlen tud lenni Szilvia. Lehet, már tudja is, mire készülnek. Nem, gondolta, akkor már régen itt lenne. Hacsak nem vár valamire. Barbi talán egy jó szövetségesre lel Lilla öccsében, aki egy egész hadsereget örökölt meg a nővérétől.

*

Csaba a fürdőszoba tükrében bámulta a citromsárga szemeit. Nagyon tetszett neki és valami egészen hátborzongató vigyor jelent az őrülettől eltorzult arcán. Barbi fekete köntösben, büszkén állt mögötte.
- Tetszik, mi? – kérdezte az úrnő.
- Nagyon! – üvöltött fel hirtelen a férfi. – Elnézést, nagyon, úrnőm!
- Remek móka lesz ez a háború az igazságunkért.
- Úgy bizony, úrnőm.
- És győzni fogunk.
Csabából ekkor egy sátáni vihogás tört ki, miközben az arca úgy remegett, mintha egy tonnás súlyt próbálna felemelni egy kézzel.
- Azonban kéne még nekem valami - mondta vihogva a maffiafőnök.
- Na, mit szeretnél? – kérdezte Barbi.
Erre a férfi elképesztő hirtelenséggel elkomolyodott.
- Adél – súgta sejtelmesen.
- Minek? – értetlenkedett az úrnő.
- Sanyikát akarom idegesíteni.
- Rendben. Megkapod.
- Köszönöm, úrnőm.
Azzal Barbi magára hagyta az önmagát bámuló Csabát, aki csillogó ördögi szemekkel gyönyörködött önnön megújulásában.
- Hogy én mennyire gyönyörű vagyok! – kiáltotta torkaszakadtából. – Gyönyörű vagyok!

2021.április 30-május 5.
Budapest

9.rész
A vihar után

Zalán egy teljesen más Szilviát látott, mint akivel nemrégiben találkozott. Ez a nő, amióta az éjjel kellős közepén megérkezett a bicskei villába, alig szólt egy szót is, helyette hol sejtelmes mosoly ült az arcán, hol pedig, mintha teljesen elbizonytalanodott volna valamitől. A citromsárga szemei persze mindvégig izzottak, akár egy démonnak, aki most talán bármire képes lenne.
Kettesben voltak egy nappaliban, ahol az úrnő a bárpultnál töltött két pohárba vörösbort. A srác a nő minden mozdulatát figyelte, eközben felkészült még a legrosszabbra is, ami váratlanul törhet rá. Amikor azonban Szilvia leült mellé a kanapéra, átnyújtotta az egyik poharat és finoman átkarolta őt a nyakánál. Egy darabig néma csendben ült a távolba meredve, majd mindenféle köszöntő nélkül, odakoccantotta a poharát Zalánéhoz és nagyot kortyolt a borból.
- Egy kicsit most jólesik embernek érezni magam - mondta végül.
- Valami gond van? – kérdezte a srác.
- Gond az mindig van. És megoldás is. Viszont tanulság is akad bőven. Egy vezető élete ilyen. Nem könnyű, de legtöbbször kifizetődő. És meg lesz a gyümölcse. Látom magam előtt a világbirodalmat.
Szilvia ekkor lassan Zalán felé fordította a tekintetét, aki még sosem látott ennyire elszántnak senkit az élete során. Ez a gyönyörű teremtés, aki nagyjából a lányával egykorúnak nézett ki, olyan eltökélt volt, mint aki nem csak úgy érzi, hogy megnyeri a háborút, de még tudja is.
- Neked is lesz benne helyed - folytatta az úrnő. - Megkapod a cégemet. Hetente egyszer kell majd bejárnod, akkor is csak néhány órára. Aláírni a szerződéseket, meghallgatni néhány tervezetet, ennyi.
- Ez jól hangzik – bólintott Zalán és próbált mosolyt erőltetni az arcára.
- Amit kérsz, megkapod tőlem.
- Miért? Nem tettem érted semmit.
Szilvia egy pillanatra felhúzta a bal szemöldökét.
- Dehogyisnem - mondta. - Itt vagy velem most is. Persze félsz tőlem. Holott nincs okod rá, csillagocskám. Tudod, nem kell engem szeretni, nem kell nekem mindent elhinni és rettegni tőlem. Nekem elég, ha valaki nincs ellenem. Tőlem akár gyűlölhet is, de ne merészeljen lázadni a céljaim ellen.
- Értem – súgta Zalán és nagyot nyelt.
Az úrnő néhány végtelennek tűnő másodpercig meredten bámult a srácra. Látszott rajta, hogy a gondolatait fürkészi.
- Emlékszem arra az évre, amikor én voltam tizennyolc - kezdte végül Szilvia rezzenéstelen arccal a srác szemébe bámulva. - Nagyon rég volt már. Volt egy célom, hogy egy cég tulajdonosa legyek. Elértem. Persze voltak ellenségeim. Mind meghaltak, tudod? Mindet megöltem. Mindet. Ha engem valaki gátolni merészel, vagy ellenem szövetkezik, annak vége. Érted?
- Értem – bólintott Zalán.
- De aki mellettem áll, annak minden lehetséges. Annak mindent megadok. Te pedig pont ilyen vagy. És ha én, átölellek, a Sötét Univerzum is a bölcs szívébe fogad téged. Érted, édes csillagocskám?
- Értem.
Szilvia a hosszú fekete körmeivel végigsimította a Zalán jobb arcát, miközben nem nézett a szemébe.
- Amikor útban voltam ide, eszembe jutott a bátyám, Laci - folytatta az úrnő. – Meg kéne keresnem. Ő a testvérem. Nóri és Barbi apja. Tudod, nekem ő volt a lelki támaszom. Tudom, hogy él. Bujkál előlem. De még mindig én vagyok a drága húga, akit szeret. Sírtam idejövet, Zalán. Sírtam, mert őrá gondoltam. A megnyugtató hangját hallottam a fejemben. Tudod, mi sosem veszekedtünk egymással. Olyanok voltunk, mint két szövetséges. Végül ő úgy döntött, nem követ engem a nagy céljaim felé. A világbirodalom felé. Akkor majdnem megöltem. Ha nem lép közbe a férjem, Laci már nem lenne. Elárult. Ő az egyetlen, akinek ezt megbocsátottam végül.
- Keresd meg - tanácsolta lágyan Zalán. - Mond el neki, hogy hiányzik.
- Azt fogom tenni.
Szilvia felnézett a srác szemeibe és elmosolyodott. Villő eközben belépett a nappaliban, a kezében pedig egy fekete inget tartott. Az úrnő hirtelen szigorral a tekintetében fordult a lány felé.
- Hozd azt ide, kérlek – súgta sejtelmesen Szilvia az ingre mutatva.
Villő alázatosan odalépett hozzá és átnyújtotta neki a ruhadarabot. Szilvia kiitta a poharát és letette a dohányzóasztalra. Az ölébe vette az inget, az ujjaival végigsimította és behunyta a szemét.
- Tölts magadnak bort, Villő - súgta. - Ülj le közénk.
Zalán nem tudta mire vélni az egész jelenetet. Hol az úrnőt, hol pedig a gyönyörű, vörös hajú lányt figyelte, aki bosszús tekintettel sétált bárpulthoz. Ekkor Szilvia hirtelen kinyitotta a szemét.
- Mikor tűnt el Viktor? – kérdezte.
- Reggel - felelte Villő némi haraggal a hangjában.
- Reggel?
- Igen.
- Ezt az inget még tőlem kapta. Jó drága volt. Akárcsak a bizalmam.
- Meg fogjuk találni.
- Nem, Villő. Nekem más tervem van.
A lány nagyot kortyolt a borból.
- Szilvi - súgta utána. - Én itt valami nagyon rosszat sejtek.
- Jól sejted - vágta az úrnő sejtelmes mosollyal. – Úgy kell árnyékolnod magad, amennyire csak tudod.
- Barbi?
- Úgy van. Persze a drágának akkora az önbizalma, hogy bele sem gondol, mennyire előtte járok már egy ideje. De persze Viktorban csalódtam. A srác, aki a lányom férje lehetett volna. Ez gonosz volt tőle.
- Láttad hol van?
- Igen. Nóri is ott van.
- Átállt melléjük?
- Dehogy. Ő olyan, mint én. Vagy mint az apja. Túl nagy benne a tisztesség ahhoz, hogy ilyen nyilvánvalóan az ellenségem legyen. Becsületes lány. A családunk egyik legnagyobb büszkesége.
- Van terved?
Szilvia mosolya még szélesebb lett. Zalán hátán futkosott a hideg ennek láttán. Mintha a leggonoszabb emberi lény ülne mellette, aki innentől egy kiszámíthatatlan, veszélyes ragadozóként fogja felvenni a kesztyűt az ellenségeivel szemben.
- Nekem mindig van, drágám - felelte az úrnő és szétszakította az inget. - És most csúnya meglepetések is lesznek benne. Nagyon csúnyák. Sosem látott iszonyat jön el, Villő. Sosem látott borzalom.

*

A résnyire nyitott ajtón keresztül bámulta az alvó Nórit. Már vagy egy órája. Onnan a sötétből. A citromsárga szemei izzottak valami egészen rémisztő gondolatok sokaságaitól. Halasi Csaba végül megunta a várakozást és belépett a szobába. A Hold fényében bámulta a lányt.
- Milyen gyönyörű vagy - suttogta.
Leült mellé az ágyra. A hibátlan fogsora megcsillant a fényben. Vigyorgott, végül aztán már csak vicsorgott. Parancsolt magának, mert hallotta Barbi parancsát. A mutatóujjával bökött egyet Nóri orrára, aztán hirtelen felegyenesedett, közben azért le sem vette a szemét róla. Gyönyörű, ismételte magában.
- Te leszel a feleségem - súgta. - Nem is kell Adél. Te kellesz. Addig a kisujjamat se mozdítom, míg Barbi meg nem ígéri.
Végül kilépett a szobából és amint becsukta maga mögött az ajtót, a félhomályban megjelent vele szemben Viktor.
- Mit műveltél vele? - vonta kérdőre.
- Semmi közöd hozzá – vágta rá Csaba.
- De igen, van hozzá közöm.
- Mit érdekel az téged? Tán szerelmes vagy belé?
- Nem, de én rám van bízva.
- Én nem így tudom.
Viktor közelebb lépett a férfihoz.
- Ha még egyszer meglátlak a közelében, neked véged - súgta a srác.
Csaba elvigyorodott.
- Azt megnézném – vágta rá a maffiafőnök.
- Pedig hidd el, nem akarod tudni, milyen az, amikor én felkapom a vizet – súgta Viktor, miközben elmosolyodott.
- Te pedig nem tudod, hol a helyed, barátom.
Azzal a férfi vigyorgott egyet és elindult a folyosón a szobája felé, amin Barbival együtt osztoztak. Viktor a helyzet ellenére higgadtan nézett utána egy darabig, azután benyitott Nórihoz.
Egy darabig a sötétből figyelte a legnagyobb ellenségét. Végül leült mellé az ágyra. Nem tudta, miért, de felelősséget érzett iránta. Hiába gyűlölte, mégis meg akarta védeni ettől az őrülttől.

*

Anett hajnalban felnyitotta a szemét. Egy darabig a fehér plafont bámulta és próbálta felfogni, ami vele történt az elmúlt huszonnégy órában. Már nincs a bázison, Szilviát nem tudta legyőzni, mert Valentina közbelépett. És most itt van az iszonyat lányával egy fedél alatt valahol Győr közelében.
A lány nem volt mellette az ágyban. A rózsaszín takarója gondosan össze volt hajtogatva, ez pedig a szelíd személyiségre, Ketteskére vallott. Talán. Ki tudja. De végül is, teljesen mindegy, gondolta.
Amikor kikelt az ágyból, eszébe jutott, hogy a lány teljesen kigyógyította. Ám a félelmei reflexszerűen elő akartak törni, a gondolattól pedig, hogy nincsenek itt a gyógyszerei, valamint a gyógynövényes fürdője, teljesen bepánikolt. Egy darabig az ágy szélén ült és igyekezett meggyőzni magát arról, hogy már minden rendben van. Az éveken át tartó szenvedés véget ért.
Ekkor Valentina belépett hozzá a szobába. Fekete pizsamában volt és eszelősen vigyorgott. Egyeske, gondolta Anett.
- Felébredt az időjós néni – mondta nyájasan. - Az én kis drágám!
- Mennyi az idő? - kérdezte a doktornő fáradt hangon.
- Hét óra múlt hat perccel.
- Akkor még aludhatnék.
- Nagyon horkoltál az éjjel. De mindig amikor adtam egy puszit, egy időre elcsendesedtél.
- Milyen kedves tőled.
Valentina leült mellé és a tébolyult vigyorával bámulta őt.
- Te vagy az én legjobb barátnőm - jelentette ki. - Bárcsak felvettek volna annak idején a Szent Mihályba és te kezeltél volna. Vagy már akkor tudta volna mindenki, hogy egy elmebeteg őrült vagy és mellém kerültél volna a körletbe. Együtt szöktünk volna meg! Mi ketten együtt sokra vihettük volna már akkor!
Anett a fejét csóválta.
- Szép, de éppen olyan rémisztő is vagy - kezdte a doktornő. - Egy erkölcsi és etikai nihilista, aki teljesen öntörvényű és rosszabb még egy természeti katasztrófánál is. Ám végül is, valahol szerethető is vagy.
Egyeske eltátotta a száját.
- Na, ilyen szépet még senki sem mondott nekem! – mondta és fülsüketítően hangon felnevetett.
- Csak ezt az éles vihogást mellőznéd - jegyezte meg Anett és befogta a füleit.
- Ne haragudj, időjós néni. Apropó, csináltam finom reggelit, úgyhogy gyere le szépen és megetetlek. Van itt egy szauna is, meg olyan jó ruhák, hogy el sem hinnéd. Találtam neked is egy ballonkabátot. Sötétkék színe van, ki fogja emelni azt a gyönyörű, édes pofidat, meg azt az aranyos nózidat.
- Miért félek én előre ettől a naptól?
Erre Valentina halkan kuncogva megfogta Anett kezét felhúzta az ágyról.
- Nem kell tőlem félni! – vihogta. – Én egy aranyos mézes puszedli vagyok vaníliaöntettel!
Amikor azonban a lépcsőn haladtak lefelé, Valentina hirtelen elengedte Anett kezét. Hármaska fiús tekintete fordult felé, ami nem kicsit barátságtalan volt. A paranoid szociopata ennek ellenére mosolyt erőltetett az arcára.
- Szerencséd, hogy nem én csináltam a rántottát – közölte. – Tettem volna bele valami meglepetést.
- Gondolom, merő jó szándékból - vágta rá Anett rezzenéstelenül.
Amint leértek, Hármaska megállt és a doktornő felé fordult. A kiszámíthatatlan, hirtelen fagyos tekintete még a belső világban látottnál is ijesztőbb volt. Akár egy vulkán, gondolta Anett.
- Időjós néni – kezdte Valentina. – Vagy nevezzünk akárkinek.
- Mondjuk Anettnek – vágott közbe a nő. – Vagy Farben doktornőnek. Vagy akár hölgyemnek.
- Szóval, te majom, nem voltál és nem is leszel a kedvencem. Ezt jobb, ha tudod.
- Tudom és ígérem, hogy ez továbbra is kölcsönös marad köztünk.
A feszült reggeli után Ketteske visszatért és a sűrű, már-már idegesítő bocsánatkérései után elkezdődött egy felettébb felszabadult nap. A vihar után kellemes napsütés ragyogta be a havas tájat, Valentina pedig kacarászva szaladt ki a házból. Anett nem tudta eldönteni, hogy sírjon, vagy nevessen, amikor az iszonyat lánya hasra vágta magát a hóban és ott hempergett, miközben szüntelenül nevetgélt.
- Gyere Anett! – kiáltotta a tornácon álló doktornőnek. – Ez valami fantasztikus!
Az körbenézett a csodálatos tájon. A ház egy dombon állt, melyet sűrű erdő vett körül. Gyönyörű, akár egy síparadicsom, gondolta. Végül úgy döntött, belemegy a játékba és Valentina mellé feküdt a hóba. Egy darabig néma csendben néztek a tiszta égboltra és ragyogó napfényre.
- Érzed ezt? – kérdezte Ketteske.
- Mit? – kérdezett vissza Anett.
- Nincs félelem. Nem érezni. Olyan, mintha sosem lett volna.
- Valamit érzek.
- Nyugalom van, Anett. Nyugalom. És miénk az egész nap.
A doktornő a lány felé fordította a fejét. Figyelte, amint az békés, leírhatatlanul szelíd tekintettel bámulja az eget.
- Mintha egy szikla esne le a szívemről – mondta Anett.
- Igen - súgta Valentina. – Mintha mellettünk állna minden. Mintha kárpótlást kapnánk.
A doktornő visszanézett az égre. Elmosolyodott. Felszabadultan. Évek óta nem érzett ilyet.
- Megnézzük azt a szaunát? – kérdezte.
Egymásra néztek vigyorogva. Néhány perc múlva Ketteske már vagányan sétált be Anett mellé a kabinba.
- Szerintem én fogom a legtovább bírni – jelentette ki.
Nem telt két perc sem, Valentina sikítva szaladt ki a kabinból és gyorsan bemászott a medence hideg vizébe. Hallotta, amint Anett a háttérből kineveti őt és belőle is kitört a nevetés.
- Pedig mennyire menőnek hittem magam – mondta és elkezdett úszkálni a medencében.
Később az iszonyat lánya a kanapén feküdve nézte, ahogy Anett sorra felpróbálja a kabátokat. A bőrkabát jól állt neki, de túl vékony volt, a fehér kabáton nagyot röhögtek mind a ketten, akárcsak a rózsaszínen, végül a sötétkék ballonkabát lett a győztes. Ezt megünnepelve, a napszakkal mit sem törődve ültek be jacuzziba. Kibontottak egy üveg pezsgőt és hátradőlve, egymás mellett lazultak.
- Szóval ilyen a jacuzzi – súgta Ketteske.
- Bizony – bólintott Anett behunyt szemmel. – Jó kis találmány.
- Ezt nekem találták ki. És változnak a fények. Látod?
- Akár egy diszkóban.
- Milyen jó ötletet adtál.
- Hogy érted?
- Egy kis türelmet kérek.
Néhány perc múlva már egy laptopról hallgattak egy tavalyi deep house válogatást, miközben a pezsgősüveg szépen lassan kiürült. Megmelegítették a tegnapi vacsora maradékát és a kanapén ülve filmeztek. A vígjátékok mellett néhány romantikus filmet is megnéztek, melyek végén az előre kikészített zsebkendőkbe fújták az orrukat könnyes szemekkel. Este maximum hangerőre nyomták a zenét és különböző zenestílusok követték egymást, miközben együtt ropták a táncot.
Anett próbálta azért visszafogni Valentinát, nehogy túl sokat igyon és eldőljön. Végül azonban ő volt az, akit Ketteske betakart az ágyban. Az iszonyat lánya olyan őszinte, boldog mosollyal feküdt le aludni, mint még soha életében. Meg tudná szokni a boldogságot. Az oldalára fordult és nézte a sötétben alvó doktornőt. Reménykedés töltötte el. Talán az a tengerpart nincs is olyan messze.

*

Szilvia a fekete köntösében állt az ablaknál, miközben cigaretta égett a kezében. A bicskei ház mögötti erdőt bámulta, eközben az asztalnál ülő valaki is rágyújtott egy szálra és várta a parancsot.
- Jól kezdődik a reggel – kezdte Szilvia. – Tudod, míg aludtál, belenéztem a gondolataidba. Lenyűgözött. Minden aprócska részlet maga volt a gyönyör. A lelked pont olyan, mint az enyém. Bár te sosem adtad ki igazán a haragod, de most meg lesz rá a lehetőséged.
Hamuzott egyet, aztán beleszívott a cigarettába és kifújta füstöt.
- Hamar döntöttem - folytatta. – Néhány perc alatt eldöntöttem, hogy kellesz a különleges csapatomba, amivel felszámoljuk az árulókat. És Nórit újra magunk mellé állítjuk. Tudod, mit bánok? Hogy nem jöttem rá hamarabb, hogy te közénk való vagy. Ott volt benned végig a Sötét Univerzum bölcsessége, mellyel te is harcosnak teremtettél. Tán tudtál is róla, de nem akartad elhinni.
Az alakhoz fordult.
- Köszöntelek köztünk, drágám – súgta mosolyogva.
Janka, Nóri korábbi legnagyobb szövetségese, beleszívott a cigarettába, miközben citromsárga szemei felizzottak.
- A legnagyobb elszántsággal és alázattal szolgálom az ügyünket, úrnőm – mondta és lassan kifújta a füstöt.

2021.május 11-16.
Budapest

Nagyprónay János
VALENTINA-AZ ISZONYAT LÁNYA

A teljes 3.ÉVAD

1.rész
Lelkek az Úrnő talpa alatt

Két autó lángolt a havas puszta mentén húzódó, elhagyatott úton. A felszálló füst ködként gomolygott az aszfalt felett, jelezve az arra járóknak a veszélyt a már két hete tartó káosz egyik hírnökeként.
Ekkor hirtelen egy fekete, feltuningolt kocsi szelte át a füstöt és száguldott tova a téli hajnalban. Nem sokkal utána egy szintén fekete, páncélozott csapatszállító húzott át a lángoló blokádon, megállíthatatlan szélvészként üldözve az előtte haladó járművet, mely magabiztosan haladt előtte.
Nóri a visszapillantó tükörben látta, amint a nagy fekete monstrum egyre vészesebb közelségbe kerül. Rátaposott gázra, aztán kinyomta a kuplungot és hatodikba kapcsolt. A kocsi kilométerórája felment száznyolcan felé. A mögötte haladó veszedelem még így is kezdett egyre jobban felzárkózni. Ez simán kivasalná őt, gondolta magában. Érezte, hogy ketten az Iszonyat Katonái közül ülnek benne és Szilvia parancsának megfelelően, élve és sértetlenül akarják őt elfogni.
Már két hete vadásznak rá az utakon, ő pedig az összes rátámadó Sötétség gyermekét elintézte már. Most valahol Fejér megyében lehet, nem messze Bicskétől. Minden kísérlete a Budakeszire jutásra meghiúsult, ráadásul Havaska és Alexa elmondása szerint több mint egymillió harcos gyűlt össze ott és a környező településeken. Mihaéla és a többiek kiszabadítása kezdett egyre reménytelenebbé válni. A Fény gyermekei közül páran oda is vesztek egy ottani ütközetben.
Csatt!
A páncélkocsi meglökte a kocsit, amitől annak hátulja meggyűrődött. Nóri szerencsésen egyenesben tudta tartani a járművet, bár nem sok híja volt, hogy elveszítse az uralmát felette. Nem várt meg egy újabb koccanást, ezért a szemközti sávba hajtott és még mielőtt a mögötte lévő hasonlóképp cselekedhetett volna, rátaposott a fékre. Pechjére az üldözői is gyors reflexszel rendelkeztek és szintén lefékeztek. Nóri nem tudott mögéjük kerülni.
A nagy dög sofőrje rárántotta a kormányt, Nóri pedig kisodródott az útról a hólepte pusztaságba. Próbálta valahogyan visszavezetni a kocsit az útra, ám az kegyetlenül megcsúszott a hóban. A páncélkocsi eközben lelassított és nem messze tőle megállt az úton. Nagyon biztosak a dolgukban, gondolta Nóri és abban a pillanatban meglátta az előtte kiálló éles szikladarabot. Esélytelen volt kikerülnie. Még hallotta a nagy csattanást, majd minden elsötétült előtte.

*

Anna arra ébredt, hogy Valentina ott alszik mellette a takaró felett. Nyilván Ketteske az, akit Szilvia valami rejtélyes okból megtűr mostanság. Már a harmadik reggel ébred így, persze semmilyen neheztelést nem érzett ezért. Jólesett neki, hogy nincsen egyedül és valaki ennyire ragaszkodik hozzá.
Feltámadt az anyai ösztöne. Óvatosan kihúzta a szunyókáló lány alól a takarót és finoman betakarta vele. Oldalra fordult, elnézve a világ talán legfélelmetesebb tömeggyilkosát, aki jelenleg nem önmaga, hanem egy szelíd személyiség, aki ott él két gonosz közé szorulva egyetlen agyban.
Valentina kinyitotta a szemét, Anna pedig mosollyal köszöntötte. Biztos volt benne, hogy Ketteske az.
- Aludj csak, édesem - súgta a lánynak.
- Benéztem hozzád az éjjel - súgta Ketteske. - Elnéztelek, ahogy fekszel. Melletted akartam lenni, amíg lehet.
- Köszönöm.
Ketteske elmosolyodott.
- Ugyan, doki néni - kezdte. - Ne köszönd. Te vagy az én pótanyám.
Anna végigsimította a lány arcát. Lepergett előtte az elmúlt pár hónap, amikor ez a szelíd teremtés, amely előmászott Valentina agyának egy rejtett zugából, visszarántotta őt a Sötétségből, ezzel megmentve a lelkét. Lassú folyamat volt, tele fájdalmas, szívszorító percekkel, órákkal, napokkal, de a vége az lett, hogy tiszta lélekkel csatlakozott egy nemes ügyhöz.
- Te pedig az én fogadott lányom - mondta Anna és elcsuklott a hangja. - Ha lehetett volna gyerekem, pont ilyen lenne, mint te.
- Ilyen buggyant, mint én? – nevetett halkan Ketteske.
- Így van.
A doktornő elmosolyodott és magához ölelte a lányt, reménykedve abban, hogy Egyeske, vagy Hármaska nem szakítja félbe ezt a csodás percet. Ez a lány lett az egyetlen öröme, amióta itt él fogságban Szilvia főhadiszállásán. Az ajtó felé pillantott. Bármikor beléphet rajta valamelyik szörnyeteg. Iszonyú félelem kezdte átjárni az elméjét és egész testében remegni kezdett.

*

Nóri egy ízlésesen berendezett nappaliban ébredt. Fekete kanapé, méregdrága italoktól hemzsegő bárpult, nagy képernyőjű tévé, házi-mozi rendszer, még a sötétszürke szőnyeg is nyugalmat árasztott magából. Még talán idilli is lett volna az egész a számára, azonban őt valami láthatatlan erő tartotta a falhoz szegezve. Próbálta az erejét használni ellene, de alighanem valami nála jóval erősebb varázslattal állt szemben. Nem látta a támadóit, ezért fogalma sem volt kivel állhat szemben. Szilvia, vagy Valentina nem lehet, mert őket tisztán érezné. Ez valaki más.
- Milyen kényelmetlen lehet - szólt egy férfihang a konyha felől.
Nóri látta, amint a téglamintás boltívű helyiségből egy sármos férfi lép elő. Dús fekete haja hátra volt fésülve, szépen gondozott bajusza volt, körülbelül harminc éves lehetett, vagy talán fiatalabb. Fekete, hosszú ujjú inget és fekete farmert viselt, a mozgása pontosan olyan volt, mint egy főúri, sznob selyemfiúé. Nagyon vonzó jelenség, gondolta Nóri, ám valami végtelen gonoszság áradt belőle, amitől szó szerint megfagyott tőle a levegő. Azok a barna szemek pontosan olyanok voltak, mint Viktoré, az eszelős vigyora pedig akárcsak Egyeskének.
- Istenem, te olyan szép lány vagy - hízelgett a bajusza alatt a férfi, miközben felé közelített. - És megszólalásig Valentina úrnőmre hasonlítasz.
- Te meg ki vagy? – kérdezte Nóri barátságtalanul. - Szilvia valamelyik pasija?
A férfi erre hangosan felnevetett, aztán megállt előtte alig pár lépésnyire. Barna szemei ekkor citromsárgára váltottak, utána valami természetfeletti hirtelenséggel, vérfagyasztóan komolyra váltott a tekintete.
- Hergelni akarsz? - kérdezte egy sértett nemes hangján.
- Nem - mosolygott gúnyosan Nóri. – Csak szeretném tudni, melyik majommal van dolgom a csapatból.
- Szóval hergelsz. Nem akarod tudni, szerintem, miket művelhetnék veled.
- Nem bánthatsz. Élve és sértetlenül kellek. Mindkét úrnőd a rokonom, te is jól tudod.
- Ez igaz.
- Szóval, kinyögnéd ki vagy?
- A nevem Nimród.
- A neved nem is rossz. Sőt, tetszik. Kár, hogy egy ilyen gyári hibás ember kapta.
A férfi elmosolyodott, egy röpke pillanatig a kertajtón bámult kifelé a hóesésbe, aztán csattanós pofont kevert le Nórinak. A lány azonnal viszonozni akarta az ütést, de a láthatatlan energiától nem tudott megmozdulni.
- Ezt még megkeserülöd – sziszegte a férfinak.
- Nem fogom - vigyorgott Nimród. - De te igen, ha még egyszer sértegetni mersz a házamban.
- Fordulj fel!
Ekkor Nimród egy újabb hatalmas pofont lekevert Nórinak, miközben továbbra is beteg vigyor ült az arcán. A lány jobbnak látta, hogy nem kötözködik tovább, ehelyett szemmel gyilkolta a férfit.
- Akkor ezt megbeszéltük – biccentett Nimród, mintegy hálásan, utána visszaindult a konyha felé. - Remek ebédet főzök neked, megnyalod utána mind a tíz ujjad. Valaha én voltam a legjobb szakács világon.
Nóri szemei kéken felizzottak, majd lelki szemeivel kutakodni kezdett Havaska és Alexa után. Nem látta őket sehol. Reménytelen, vert helyzetbe került, ám ez nem először fordult elő vele. Meg fogja találni a megoldást.

*

Nimród durván a konyhaszékre ültette Nórit, aki képtelen volt használni az erejét, mintha valami folyamatosan megbénítaná. Ennek a szadista férfinak ez volt az egyetlen szerencséje, mert a lány bármelyik pillanatban készen állt arra, hogy elintézze a világra is veszélyt jelentő hadsereg egyik kiemelten hibbant tagját. Szilvia kezét sejtette a dolog mögött, minden bizonnyal ő látja el támogatással Nimródot.
A konyha viszont maga volt a gyönyör. A szürke terítő megnyugtató téli, kicsit skandináv hangulatot árasztott, drága bor állt az asztalon, mellette vízzel teli üvegkancsó. A konyhabútor csillogóan tiszta fehér, két hűtő egymás mellett, a tűzhely több főzőlapból állt, mellette egy drága fekete kávéfőző.
Nimród igazi séfhez való mozdulattal mert egy levest egy tányérba, miközben szenvedélyes mosoly ült az arcán.
- Ízletes zöldborsó krémleves a leendő úrnőmnek - mondta bájosan a férfi, aztán Nóri elé tette a tányért. - A nemsokára bekövetkező visszatérésedért, a saját titkos receptem szerint. Remélem, ízleni fog.
Nóri minden erejével azon volt, hogy meg ne dicsérje az ételt. Ennél szebb tálalást még azokon a sznob helyeken se látott, ahová annak idején járt. Belekóstolt egy kanállal és a büszkeségének azonnal vége lett.
- Ez valami csodálatos - súgta, haragudva egy kicsit magára, amiért őszinte volt.
- Ezt örömmel hallom - hajolt meg Nimród. - A második fogás Tomahawk steak lesz, hasábkrumplival, ahogyan te szereted.
- Honnan tudod, hogy ez a kedvencem?
- Belelátok a fejedbe. Minden gondolatod, nyitott könyv előttem.
Nóri fürkésző, kéken izzó szemekkel fordult az önelégülten vigyorgó férfihoz. Látva a lány gondolatolvasó képességeit, a vigyora azonnal lefagyott, majd zavarában a kávéfőzőhöz fordult és rányomott az eszpresszó gombra.
- Én is látok valamit - mondta Nóri. - Bár nem teljesen tiszta. Szilvia nem engedi. Ő tőle kapod az erőt. Máskülönben már darabokra szedtelek volna. Ezzel tisztában vagy. Csaléteknek használtok. Hátha eljönnek értem és ezzel lefejezhetitek az ellenállást. De jobb, ha tudod, senki nem jön értem.
- Azt majd meglátjuk – mondta Nimród és belekortyolt a kávéba.
- Sakkban tart téged az úrnőd. Valami olyannal, amivel én is tudnálak. Ezért igyekszik elrejteni előlem minden infót rólad.
- Sajnos nem talált.
- Dehogynem. Reszketsz, öregem.
Nimród kezében összetört a pohár, az izzó szemében pedig iszonytató harag jelent meg, mintha éppen megtaposták volna a lelkét.
- Fejezd be! – kiáltotta.
- Ne kapd fel vizet – kacagott Nóri kárörvendően. - Nem fogok kutakodni benned. A lényeget már tudom. Zsarolás alatt állsz. Ehhez Szilvia nagyon ért. Sokkal kegyetlenebb, mint az unokahúgom.
Ekkor egy fekete hajú srác lépett be a konyhába fekete csuhában. Nóri rögtön felismerte Mihályt, aki a szeretője volt, amikor egy rövid ideig a Sötétség gyermekeként létezett ezek között. Nimród kizökkenve a haragból, aggodalmasan fordult a véresen komoly srác felé.
- Mi az? – kérdezte tőle.
- Az úrnő beszélni akar veled – felelte az és Nórira pillantott.
- Miről?
- Azt nem kötötte az orromra. Kapcsolatba kell lépned vele, mielőbb.
Nimród a földre pillantott, ahol a szétfolyt kávé a porcelánszilánkok csúfították a gyönyörű fehér padlócsempét.
- Majd feltakarítok - kacsintott Nóri. - Menj csak, séfmester. Vár rád egy izzasztó beszélgetés.
Nimród gyilkos pillantást vetett a lány felé, utána kiviharzott a konyhából. Mihály ezután zavartan fordult Nórihoz.
- Szia - súgta.
- Szia, édesem – köszönt lágyan Nóri. – Jól nézel ki, mint mindig.
Mihály elmosolyodott.
- Te is, drága - mondta, aztán gyorsan komolyságot erőltetett magára. - Figyellek ám, óvatosan próbálkozz.
- Miattam ne aggódj, kincsem.

*

Szilvia győzelemittas mosollyal zárta a beszélgetést a Budakeszin álló ház sötét szobájában. Csettintéssel fényt kapcsolt és megelégedve a sikeres tárgyalással, egy kicsiny asztalhoz lépett, ahol egy üveg bor és egy pohár foglalt helyet. Töltött magának egy kicsit és amint a szájához emelte a poharat, a mögötte lévő ajtó Kamillával együtt tört be. Szilviának a szeme se rezzent, amikor pedig megfordult még csak le sem pillantott a földön nyöszörgő lányra.
Egyeske tébolyult haraggal lépett be a szobába a hosszú körmű ujjával az anyja felé mutatva.
- Mit képzelsz magadról, anya? - kiáltotta. – Megtalálták Nórit és te nem szólsz nekem? És hagyod, hogy az a szánalmas selejt haverod még bántsa is? Most azonnal odamegyünk és elhozzuk!
- Nem fogjuk - mondta Szilvia hideg nyugodtsággal.
- Miért nem?
- Mert csalinak használjuk. Hamarosan érte mennek, és akkor lecsapunk a Fény gyermekeire.
- Jól értem? Te tényleg csalinak használod az unokanővéremet? A kishúgodat? Hogy képzeled?
- Higgadj le, kicsikém.
- Nem! Nem higgadok le! Őt akarom! Azonnal! Nem érdekelnek azok a hullák, akik érte jönnek!
Szilvia szépen nyugodtan letette a poharát az asztalra, aztán megindult a mindjárt felrobbanó lánya felé.
- Nórit bár elragadta a Fény - kezdte. - de közéjük önszántából állt. Megérdemel egy kis büntetést. Persze nem haragszom rá, szeretem őt, mintha ő is a kislányom volna, akárcsak te.
Megállt Valentina előtt, szinte összeért az arcuk.
- Nemsokára minden rendbe lesz és találkozhatsz vele - nyugtatta meg Egyeskét. - Együtt építitek fel a birodalmat.
- Na persze - csóválta a fejét Valentina. – Hogyan várhatod el, hogy vezető legyek, ha mindent a hátam mögött csinálsz?
- Úgy, bogaram, hogy van bőven mit tanulnod. Nem vagy elég összeszedett, nem tudod magad fékezni sem. Jelenleg teljesen alkalmatlan vagy bármilyen vezetésre. Nekem kell példát mutatnom neked. Szóval, figyelj, és inkább tanulj, ahelyett, hogy kikéred magadnak, mit teszek és hogyan.
Egyeske lenyelte a feltörő haragját.
- Ha még egyszer bántja Nórit - kezdte. - Közbe fogok lépni. Te pedig nem akadályozol meg.
- Megértettem, kicsim - mosolyodott el Szilvia.
Azzal Valentina megindult a kinti folyosón, félrelökve a vele szemben haladó Villőt.

*

Anna kilépett a hóval takart hátsó kertbe, ami olyan tágas volt, hogy Szilvia villája még egyszer elfért volna rajta. A távoli magas kerítések mögött sűrű erdő húzódott. Gyönyörű, gondolta magában a doktornő. Látta maga előtt a régi életét, melyben egy gonosz erő irányította a fejében.
- Szia, Anna – szólalt meg mellőle valaki váratlanul.
Azonnal felé perdült. Nem akart hinni a szemének. A már évek óta halott Virág szelleme állt mellette. Az egykori páciense, akinek elvesztésébe annak idején teljesen belerokkant. Most ott állt mellette az egykori intézeti fehér ruhájában, dús vörös haját pedig meg-meglibbentette a szél.
- Virág - súgta Anna.
- Jó látni téged, doktornőcske - mosolyodott el vagányan a lány. - Kijöttél szellőztetni a kis fejedet?
- Igen. Persze figyelnek.
- Engem nem látnak, ne aggódj.
- Csak hallucinállak. Teljesen bekattantam már.
- Azok után, amiket itt láttál, még mindig az orvos agyacskáddal gondolkodsz. Az fel sem merül benned, hogy most bármi lehetséges?
Anna hitetlenkedve meredt arra a szép arcra, amelyet annyira szeretett. A természetes vörös, szeplős lány, akinek kezelését a lehető legkomolyabban vette. Megszerette ezt a paranoid skizofréniától szenvedő lányt, aki végül a Szent Mihály Elmegyógyintézet folyosóján az egyik őr pisztolyával fejbe lőtte magát. Az ő szeme láttára. Sosem fogja elfelejteni.
- Csak fájdalmat okozol te is - rebegte a doktornő. – Azért vagy itt. Te is kínzol.
- Nem. Azért vagyok itt, mert megidéztek. Neked sose akarnék rosszat, Annácska. Tudod, mennyire szeretlek.
- Épp ezzel bántasz. Sosem fogom kiheverni azt, ami veled történt. Miattam. Mert nem védtelek meg a hangoktól.
Amikor Virág átölelte Annát, az tisztán érezte az ölelését. Mintha valóban ott lett volna a lassan húsz éve halott lány. Úgy szorította magához, mint ahogy azt többször elképzelte a sírjánál állva. Mielőtt kitört volna belőle a sírás, valami nem hagyta nyugodni. Sőt, megijesztette.
- Ki idézett meg? - kérdezte és a lány szemébe nézett.
- Szilvia - felelte az.
- Miattam ugye?
- Nem. Más miatt.

*

Nóri vágott egy szeletet a steakből gyorsan be is lapátolta azt a szájába. Mennyei, gondolta magában, majd az ablaknál neki háttal álló Nimród felé fordult. A férfi egy szót se szólt, amióta visszatért.
- Finom - szólt felé Nóri.
- Egészségedre - szólt vissza az színtelen hangon.
- Tudod, nem csak jó szakács vagy, de jól is tartod magad.
Nimród megrezzent.
- Hogy érted ezt? - kérdezte egy kis ijedtséggel a hangjában.
- Maximum harmincnak néznélek - kezdte Nóri. - De valójában negyvenöt éves vagy.
- Hogy jöttél rá?
- Mihály nem tud árnyékolni. Szilvia megfeledkezett róla. Minden infót megtudtam, amire szükségem volt. Most is érzem. Belőled árad. Engeded valamiért és most Szilvia sem szab gátat.
- Na és mire jutottál?
- Volt egy menyasszonyod. Hatalmas szerelem volt, a házasságot terveztétek. Sosem voltál igazán boldog az életed során, minden nő, akivel valaha jártál, csak kihasznált téged. A külsődet szerették, a lelkedet pedig észre sem vették. De jött ez a lány az étterembe, ahol dolgoztál és onnantól minden megváltozott. Elkezdted embernek érezni magad. A szerelmed viszonzást kapott, úgy érezted, a lány első csókjával kezdődött el az életed. Ám ő beteg lett és a Szent Mihályba került. Hallottam róla. Ő az a Kiefernwald Virág, akiről Anna mesélt nekem. Utána…
- Öngyilkos lett - vágott közbe Nimród. - Nem bírta tovább. Pedig én vártam őt haza.
- És még most is várod. Mert Szilvia azt ígérte, visszahozza neked az életbe, a szolgálataidért cserébe.
- Pontosan.
- Te meg vakon megbízol benne, igaz?
- Mert meg fogja tenni.
- Biztos vagy ebben?
- Tudom, hogy képes rá. Azt mondta, amint eljön a Végítélet, újra együtt leszek vele. Testet öltve visszaadja nekem. Nem érdekel, hogy te miben hiszel, és mit gondolsz erről. Részemről pedig téma lezárva.
Nóri az asztalon könyökölve, a villával lökdöste az ételt.
- Megértelek – mondta lágyan.
- Tessék? – kérdezett vissza Nimród.
- Tudom, mit érzel. Én a vőlegényemet vesztettem el. Valentina ölte meg. Elvette tőlem az életem értelmét. Bármit odaadnék, ha visszakaphatnám Bécit. Ő is vendéglátós volt, akárcsak te. Mestercukrász. Bárcsak láthatnám újra a mosolyát. Azt a megnyugtató, kedves mosolyát. Sosem fogom tudni elengedni. De egyszer meg kell majd tennem, mert talán ő se akarja, hogy így szenvedjek.
- Elég volt! - kiáltott fel a férfi. - Én vissza fogom őt kapni! Szilvia megesküdött rá!
Nóri megadóan biccentett.
- Talán így lesz - mondta.

*

Valentina kinyitotta a pince ajtaját, aztán megragadta Mihaélát és legurította a lépcsőn a sötétbe. A Fény gyermeke nyüszítve ért földet. Nem fizikai, hanem lelki fájdalmat érzett. Felnézett Egyeske citromsárga szemű sziluettjére és mondani akart valamit, de már képtelen volt a normális beszédre.
Egyeske fülsüketítően hangosan felnevetett.
- Mi van, drága? - vetette oda a lent szenvedő lánynak. - Tán kényelmetlen odalent?
- Nem - nyögte ki nagy nehezen Mihaéla. – Csak…
- Ne is folytasd! Érezlek. Mindjárt feladod. Kezded megbánni azt is, hogy megszülettél. Ja, és a hideget. Ne aggódj. Be lehet fűteni, mindjárt finom meleg lesz odabent. Na meg nem leszel egyedül se. Ott lesznek veled a gondolataid. Egyre negatívabb és negatívabb, sötét gondolatok. Figyelni fogom. Érezni fogom, amint tökéletesen megtörsz. Sikítani fogsz! Könyörögni!
Mihaéla is látta előre, amint végleg feladja. Minden hite gyengülni kezdett, már a társaiban sem bízott. Talán ő is Sötétség gyermeke lesz, akárcsak a nővére, Adél. Nem, az nem lehet, erősítette magában.
- Még benézek hozzád - vihogta Valentina, aztán becsapta az ajtót.
A Fény egyre gyengülő gyermeke magára maradt a sötétben. Egy darabig csak pergette maga előtt az elmúlt két hetet. Felváltva kínozták, Egyeske, aztán Szilvia. Kamilla pedig minden nap összeverte, utána ismét Valentina anyja gyötörte meg a lelkét. Ő eközben igyekezett ellenállni, ám mindenkinél van egy határ, amikor már nincs tovább. Most úgy érezte, jócskán átlépte már a bizonyos határvonalat.
Ekkor megérezte Nórit. Bajban van. Szilvia ellát energiával egy harcost. Nimród. Tisztán látja azt az őrültet. Ám látott még valakit. Valakit, akit sürgősen fedeznie kell minden megmaradt erejével, különben az képtelen lesz kiszabadítani a lányt. Behunyta a szemét és erősen koncentrálni kezdett. Kezdte sikeresen megkerülni Szilvia látókörét és felvértezni Nórit is energiával.

*

Nimród megállt Nóri mellett az asztalnál. Tébolyult vigyorra nézett le rá, miközben az végezve ebéddel hátradőlt és a tőle megszokott szkeptikus, ingerlő, párbajra hívó mosolyával állta a sarat. Még akkor is rezzenéstelen volt, amikor a férfi belesimított a hajába, utána játékosan megpöccintette az arcát.
- Virág is pont ilyen gyönyörű volt, mint te - súgta. - És imádta húzni az agyam. Szerettem érte. Olyan aranyosan nyers és őszinte tudott lenni, hogy biztonságban éreztem a szívem mellette.
- Akkor szerinted mit szólna, ha most látna téged? - vetette oda Nóri.
- Imádna. Odáig lenne azért, mert képes voltam ilyen mélyre süllyedni érte.
- És mélyebbre már nem is süllyedhetnél.
Nimród szemei kikerekedtek. Le akart keverni egyet a lánynak, ám az természetfeletti gyorsasággal megfogta a kezét.
- Le vagy győzve, kisapám - csóválta a fejét Nóri. - És vár rád egy meglepetés.
- Milyen meglepetés? – kérdezett vissza rémülten a férfi.
Krisztián kiemelkedett a téglamintás boltív mögül, kezében egy pisztollyal.
- Ez - mondta és fejbe lőtte Nimródot.
A Sötétség harcosáról bár lepattant a golyó, viszont elterült a konyha csempéjén. Nóri azonnal rávetette magát, belemarkolva az ingje gallérjába. Kárörvendő mosollyal csóválta meg ismét a fejét.
- De kár - súgta, majd hirtelen fagyosra váltott. – Ezt pedig a pofonokért kapod.
Egy hatalmas ütéssel az álomvilágba küldte Nimródot. Utána a konyhába belépő Krisztián felé fordult.
- Hogy találtál meg? – kérdezte.
Krisztián megvonta a vállát.
- Szerintem mázlim volt – felelte.
Nóri ösztöne vészjelzést küldött. Felpattant és meglátta a lépcsőkön leszaladó csuhás harcosokat. Feléjük nyújtotta a karját, mire azok valami láthatatlan, súlyos lökettől a kertajtó felé repültek és áttörve az üveget a kinti hóban kötöttek ki. Krisztián belemarkolt Nóri karjába és a kijárati ajtó felé szaladt a lánnyal.
- Gyorsan pattanjunk meg - zihálta. - Mihaéla hangját hallom a fejemben.
- Mit mond? – kérdezte Nóri, aztán kirúgta az ajtót a helyéről.
- Hogy Szilvia ide fog teleportálni mindjárt.
- Akkor remélem gyors a verda, amivel jöttél.

*

Szilvia kikelt az ágyból Viktor mellől és magára kapta a köntösét. Mindent látott a lelki szemei előtt. Azzal is tisztában volt, hogy Mihaéla húzta keresztül a számításait. Mégis jéghideg volt a tekintete.
Viktor az új szerelme felé fordította a tekintetét, citromsárgán izzó szemeivel aggodalmasan nézte, amint Szilvia azzal a hibátlan fenekét riszálva megindul az ablak felé a kinti hóesést bámulva.
- Bújj vissza, drágám - könyörgött neki a srác.
- Mindjárt, kincsem - nyugtatta lágy hangon az úrnő. - Csak kicsit gondolkodnom kell.
- Min gondolkozol?
Szilvia elmosolyodott.
- Egy pompás ötleten - felelte. - Ejha. Mennyire kreatívvá tudja tenni az embert a Sötétség. El sem hinnéd, édes szívem. Ma már megidéztem egy szellemet. Készen állok rá, hogy visszahozzam az élők sorába. Mert megtehetem. Megtanultam, hogyan lehet a halált legyőzni.
Visszafordult Viktor felé, miközben a lehető legvérfagyasztóbb mosolyát vette elő.
- Bizony bárkit vissza tudok hozni - folytatta. - És uralni tudom a szellemüket. Fel is fogok használni egy másikat. Azt teszek majd vele, amit csak akarok. Igazi fegyver lesz a kezemben. Ideje visszahozni a halálból Nóri szerelmét, Bécit.

2020. október 16-19
Budapest

2.rész
A feltámadás

Egy tágas, sötét szobában álltak mind a hárman. Valentina, mint Egyeske végignézte, amint Szilvia kilép a félhomályból egy boszorkány oltárhoz, melyre a legtöbb fény vetült az izzóból. Az úrnő előrehajolt és a körmeivel végigsimította a fából faragott, négy méter hosszú varázsasztalt, miközben behunyta a szemeit és valamit halkan motyogott. Mellette Kamilla jelent meg egy urnával a kezében.
Szilvia kiegyenesedett, majd átvette a démonlánytól az urnát és magabiztos mosollyal a felnyitotta a tetejét. Béci hamvait végig szórta hosszában az oltár egyik végétől egészen a másikig, ahol már el is fogyott a hamu. Kamilla ekkor visszahátrált a sötétbe, csak a sárga szemei árulták el, merre van.
Valentina nem rejtette véka alá a nemtetszését, fintorogva, sőt undorodva nézte végig az egész rituálét. Próbált nem rosszul lenni a látványtól, ami teljesen természetellenes volt a számára. Mindegy is, gondolta magában, már semmin se lepődik az elmúlt hetekben, amikor váratlan fordulatokat vettek az események.
Szilvia olvasva lánya gondolataiban, felpillantott rá.
- Furcsa, mi? - tette fel a költői kérdést. - És nem én csinálom először. Királyok, nemesek és híres tudósok tucatjai végeztették el ezt a rituálét a múltbéli testvéreink segítségével. Kihasználták az őseinket, utána pedig végeztek velük. Még alamizsnát sem kaptak cserébe, semmit. Könnyű halált sem.
- Jófejek voltak - ironizált Valentina.
- A Fény harcosai úgyszintén visszahoztak holtakat a túlvilágról.
- Milyen a túlvilág?
Szilvia kezeiből sárga fények kezdtek áradni Béci hamvai felett.
- Amikor az ember meghal, egyesül valamelyik Univerzummal - kezdte. – A Fénnyel, vagy a Sötétséggel. Aki valamelyik oldal gyermeke, az azon nyomban a neki megfelelő helyen ébred. Aki egyiké sem, az mindig a Fényhez. Egy távoli naprendszerbe kerülnek, a központi bolygók egyikébe. Mind ott vannak. Ott élnek tovább az örökkévalóságig. Mindkét oldalnak meg van a saját naprendszere. Hányan fantáziáltak erről, mennyi elmélet született róla. És szinte senki sem tudta, hogy ez az igazság. Csak a hozzánk hasonlók. Én láttam mindkét világot, az Univerzum megmutatta nekem. Mindkettő gyönyörű, ám a Sötétség sokkal költőibb.
- Biztos jó lehet - gúnyolódott Egyeske.
- Béci most visszatér a Fény oldaláról. Persze jelenleg mindent tud. Amikor Ketteske találkozott vele a fejedben, az valóban ő volt. Visszajárnak a gondolatainkba. Segíteni, vagy éppen hátráltatni akarnak.
- Aha.
- Viszont nem lesznek emlékei ezekről a portyákról. Az utolsó megmaradt képe te leszel, amint végzel vele azon az éjszakán.
- Szegény hulla bácsi.
Ekkor szép lassan egy férfi teste kezdett kirajzolódni az egész oltárt körülölelő sárga fényben. Béci arca először halványan, majd egyre tisztábban jelent meg. A borosták, a dús vörös haja, aztán a sportos, szálkás alkata.
Valentina arca ekkor megremegett és Ketteske szelíd tekintete jelent meg. A jó oldalon álló személyiségének semmi sem szabott gátat, úgy verekedte magát a felszínre, ahogy csak bírta. Szilvia látta ezt és valami rejtélyes okból engedte neki, hogy most közöttük legyen és lássa, amint egészében visszatér az élők sorába Nóri egykori szerelme, akinek élete tragikus véget ért.
A citromsárga fények hirtelen eltűntek és ott feküdt teljes valójában a hónapok óta halott Béci. Még eszméletlen volt, ám a szemhéjai egy kicsit megremegtek, amikor Szilvia letakarta annak meztelen testét egy fekete csuhával, majd a homlokára tette a kezét. Alig telt el pár pillanat, Béci felnyitotta a szemét. Rémülten nézett fel az úrnőre, hirtelen nem tudta hova tenni, mi is történik vele. Aztán amikor Valentina felé pillantott, ijedten kiáltott fel és Szilviának gyorsan le kellett fognia, nehogy az leessen az oltárról. Ketteske a szájához kapott és könnyek patakzottak a szeméből.
- Nyugodj meg, kicsim - súgta Szilvia a remegő férfinak. – Nincs semmi baj.
- Hol vagyok? - kérdezte Béci remegő hangon.
- Újra itthon, édesem. Visszatértél az élők sorába.
Béci a zokogó Valentina felé fordította a fejét. Ez a látvány még szürreálisabb volt a számára. Amikor legutóbb látta, akkor ez egy kegyetlen tömeggyilkos volt, aki vigyorgott, amikor meghúzta a ravaszt. Visszafordult Szilviához tanácstalanul, mintegy némán magyarázatott követelve.
Az úrnő elmosolyodott.
- Ne aggódj, te szépség - nyugtatta Szilvia kellemes hangon. - Most mindent elmesélek neked, amit tudnod kell. Azután pedig szóról szóra azt fogod tenni, amit mondok neked. Cserébe olyan jutalmat kapsz tőlem, amire mindig is vágytál. Nóri a feleséged lesz és hosszú, boldog élet vár majd rátok.

*

Béci fekete csuhában állt odakint a tágas kertben, ahol nemrég Anna találkozott Virág szellemével. A hóesés abbamaradt és szép lassan kisütött a nap, mely gyöngyözve csillogott a havon. A nagy kerítésen túli erdei tájba finoman belekapott a szél, megnyugtató, szelíd, csendes béke honolt ott.
Ketteske a srác felé lépkedett, mögötte két harcos haladt diszkrét távolságban, ám folyamatosan figyelve minden mozdulatára. Alig pár lépésnyire megállt a neki háttal álló Bécitől.
- Sajnálom - kezdte Valentina elcsukló hangon. - El sem tudom képzelni, hogy most min mész keresztül.
Az nem reagált, csak állt ott, mintha pusztán egy szobor volna. Rövid vörös haját megsimogatta a szél.
- Ha aznap este előjöhettem volna – folytatta Ketteske. - Akkor sosem haltál volna meg. De nem tudtam. Ha anya nem mondja el az igazságot rólam és Nóriról, talán örökre ott aludtam volna Valentina fejében. Ám most se jobb. Két gonosszal kell együtt élnem, akik ellen néha esélytelen vagyok. Sok halált láttam utánad. A felét se tudtam megakadályozni. Szeretni sem szerethettem igazán.
Béci lehajtotta a fejét, de továbbra sem szólt egy szót sem. Egy erősebb széllöket meglibbentette Valentina szőke haját.
- Úgy néz ki, miattad is csak én bűnhődtem - mondta Ketteske. – De most talán helyre hozhatok mindent.
- Hogyan? - vetette oda dühösen a kérdést Béci. - Itt nyavalyogsz és sajnáltatod magad.
Keserű, kiégett mosoly jelent meg Béci arcán. Eközben a felhők hirtelen eltakarták a napot és ismét szürkeség borította be a tájat. Mintha ez a jelenség hozta volna elő, Hármaska fenyegetően lépett a srác mögé. Vérfagyasztóan hideg és gonosz tekintetét még lidércesebbé tette a borult idő.
- Te beszélsz? - kérdezte megvetően Valentina legveszélyesebb énje. - A kis cukrászfiú, aki hagyta magát meggyilkolni? Aki másodpercek alatt feladta a küzdelmet? Pont te osztod az észt?
Béci megperdült és be akart húzni egyet a lánynak, ám az követhetetlen gyorsassággal elkapta a kezét, majd bivalyerősen hátracsavarta a karját. Hármaska szánakozó vigyorral nézett le a fogástól előregörnyedt srácra.
- Mi is voltál te? - folytatta az alázást Valentina. - Egy ostoba, bolond, romantikus srác egy olyan világban, ahol az erőszak képessége dönti el, hova jutsz el az életben. A kis virágot cipelő fiúcskát végül le is lőtte Egyeske. És most meg durcás vagy, mint egy elkényeztetett gyerek, aki nem örül semmilyen ajándéknak.
- Szerinted ez ajándék? - nyögte Béci. – Hú, de bőkezű velem a sors.
Hármaska arca eltorzult a dühtől.
- Legyél már férfi! - kiáltotta. – Lehetőséget kaptál arra, hogy visszaszerezd Nórit! Legyél kreatív! Találd fel magad! Meg kell innen pattanunk, érted? Legyen terved! Tervezz! Vagy ismét elbuksz!
- Szilvia azt ígérte, hogy visszakapom Nórit, ha azt teszem, amit mond.
- Te meg elhiszed ezt? Bízol ebben a teljesen buggyant nőszemélyben? Hát sok szerencsét hozzá!
- Azt is mondta, hogy Hármaskára ne hallgassak. És te tutira az vagy. A paranoid, üldözési mániás elmebeteg.
Ekkor Szilvia bakancsa alatt megroppant a hó. Valentina feléje fordult szemmel gyilkoló tekintettel. Az úrnő azonban állta ezt, még el is mosolyodott kihívóan, a mellette álló Kamilla eközben készen állt kiszabadítani Bécit. Ám Hármaska elengedte, egy kicsit lökött is srácon, az pedig arccal előre hóba zuhant.
- Még mindig itt vagyok, anya - kacsintott az úrnőnek. – Mikor akarsz végre kiűzni kis ikertestvérem fejéből?
- Amint kedvem lesz hozzá - vonta meg a vállát Szilvia. - Jó rajtatok szórakozni. Két teljesen naiv kis majom a kislányom agyában. A megfelelő pillanatban örökre elpusztultok majd és Valentina újra egységes lesz. De most, ha megbocsátasz, beszédem is van vele. Takarodj vissza a homályba.

*

Viktor fekete köntösben a konyhában iszogatta a kávéját a pultnak dőlve. Érezte Heni és Janka közelségét, ám még nem futott össze velük. Citromsárga szemei felizzottak, amikor gonosz mosoly jelent meg az arcán. Mekkorát fognak nézni, ha meglátják őt nemsokára a közös ebédnél, gondolta.
Szilvia és Valentina zökkentette ki a képzelgéseiből, amikor azok beléptek a konyhába. Mögöttük Kamilla érkezett, mellette a búskomor Bécivel. Amikor Viktor meglátta a srácot, féktelen harag tört benne felszínre. A kávésbögrét a válla fölött a mosogatóba hajította és abban a pillanatban találkozott is a két férfi tekintete. Viktor valami természetfeletti gyorsasággal iramodott Béci felé, az pedig fellökve a mellette Kamillát, úgyszintén.
Az összecsapást Szilvia állította meg egy másodperc töredékrésze alatt, eléjük állva és egy láthatatlan erővel eltaszítva mindkét, meglehetősen bosszús srácot. Kamilla felpattant és hátulról lefogta a dühödten vicsorgó Bécit. Egyeske eközben karba tett kézzel, büszkén vigyorogva figyelte őket, miközben azok a tekintetükkel gyilkolták egymást. Viktor meg akarta kerülni blokádot, ám Szilvia kinyújtotta a karját.
- Állítsd le magad, szívem - parancsolta hidegen az úrnő.
Béci megeresztett egy lenéző mosolyt.
- Mi az, elfogytak a gyógyszereid? - vetette oda Viktornak.
- Nagy a szád, te hulla! - vágott vissza az. - Nórit se tudtad megvédeni tőlem!
A vörös herceg ki akarta tépni magát Kamilla fogásából, de az túl erősnek bizonyult. Viktor a fejét csóválta.
- Szegény Béci - gúnyolódott. - Nem érzed még a golyót a homlokodon?
- Ki foglak nyírni! - kiáltotta az.
Valentina összecsapva tenyerét, fülsüketítően hangosan felnevetett.
- Ó, anya! - fordult vigyorogva Szilviához. - Ezért a műsorért már megérte visszahoznod a hulla bácsit!
Szilvia kihúzta magát és végignézett az arcokon.
- Megmondom, most mi lesz – kezdte. - Valentina, menj fel szépen Annához és szórakoztasd, ahogyan azt szoktad. Viktor, te szépen felmész a szobámba és lekötöd magad valamivel. Ha meglátom, hogy kijössz a parancsom ellenére, rongyosra verem a képed – ekkor Kamillához fordult. – Drágám, hívd be Villőt. Mihályt is, mert érzem, hogy már megérkezett. Te pedig itt maradsz, Béci és segítesz elkészíteni az ebédet. Közben beszélgetünk.

*

A nagy konyhaasztalnál Villő, Kamilla és Mihály ült, figyelve az úrnőjük és a feltámasztott Béci minden mozdulatát. A visszatért vörös herceg karba tett kézzel figyelte, amint Szilvia meghámozza a répákat.
- Ezeket majd szeleteld fel nekem - kérte kellemes hangon az úrnő. - Kicsit csúszásban vagyunk.
Béci nem felelt, csak bámulta a nő mozdulatait, miközben valamin merengett. Szilvia oda se nézve, érezte és hallotta a srác minden gondolatát. Jobbnak látta, ha nekikezd a mesélésnek.
- Ne szomorkodj - kezdte az úrnő, miközben elé rakta a meghámozott zöldségeket. - Ha pedig ki akarod önteni a lelked, közöttünk bármikor megteheted. Nincs olyan ember itt, aki ne hallgatna meg téged.
- Úgy se értenétek – sóhajtotta Béci és gyakorlott séf mozdulattal látott neki a szeletelésnek. – Mit tudtok ti a fájdalomról?
- Ismerjük minden fajtáját. A legborzasztóbbat is. Kamilláról már meséltem neked. Most vess el pillantást Villőre.
Béci odapillantott az asztalnál ülő, durva tekintető, ám gyönyörű lányra, utána visszafordult.
- Jól megnézted? – kérdezte Szilvia.
- Igen - felelte a srác.
- Ne tévesszen meg, hogy körülbelül húsz évesnek néz ki. Villő harmincöt éves. Kegyetlen egy tekintete van, nem igaz? Igazi harcos, az egyik legjobb a drágáim közül. Gondolnád, hogy ő egy általános iskolában volt magyar nyelv és irodalomtanár? Mert az volt. Egy bájos teremtés, akit mindenki szeretett. És senki sem vette őt komolyan. Pláne az autókereskedő férje, aki rommá csalta őt. Egy nap aztán le is lépett, hatalmas adósságot hagyva Villőnek, aki kénytelen volt másodállásban egy irodaházat takarítani. Aztán mivel a fáradtságtól már nem tanított elég jól és hibát hiba után követett el, az iskolaigazgató felmondott neki. Ekkor kezdett inni a drágám. Szépen lassan megindult a lejtőn, míg egy éjjel a vonat elé akart ugorni Zuglónál. De jöttem én, aki visszatartotta. Hitet és új barátokat kapott tőlem. A milliós adósságát is kifizettem. Utána mondanom sem kell, az ex-férje és annak új nője igen csúnya halált halt.
Béci kis híján belevágott az ujjába ijedtében.
- Ez durva - motyogta.
- Igen, tudom - bólintott Szilvia átadott egy nagy tál hámozott krumplit. - Bár tudom, hogy csak a történet vége feküdte meg a gyomrodat. Az már kevésbé, hogy a kedves, aranyos lányt szinte földönfutóvá tett egy nárcisztikus személy. Sokat szenvedett. Egy emberi roncs volt, amikor megmentettem. Hónapokba telt, mire helyrehoztam őt. Mire megértette, hogy nem ő tehet a sorsáról. Egyes bölcsek, gondolkodók, pláne a jelenünkben, előszeretettel hirdetik azt a hazugságot, miszerint minden rossz dologért, szenvedésért kizárólag te vagy felelős. Főleg az új tanok hívei. Villő is elhitte ezt a téveszmét. Bedőlt annak a sok laikus könyvnek, amiket az okoskodó selejtek írtak. Villő kigyógyult a hamis eszmékből és általam megismerte az igazságot.
- Mi az igazság?
- Lassan átlátod. Hagyom neked. Mindenesetre nem az öngyűlölet eszméje, amiben magadat okolod mindenért, megfeledkezve a külső tényezőkről. A többi emberről. Az önhibáztatást azok az emberek hirdetik, akik nem találtak meg választ a nagy kérdésekre. A miértekre, a hogyanokra. Számukra ez az élet olyan, mint egyszerű útszakasz, amin csak járni kell. Szerintük minden hozzáállás kérdése.
- Ez az igazság.
Szilvia elmosolyodott, közben a zellereket kezdte hámozni.
- Ugyan dehogy - kacagott.
- Akkor mégis mi az igazság? – kérdezte Béci kíváncsian.
- Hiába a hozzáállás, hiába az optimizmus. Ez utóbbi károsabb még a pesszimizmusnál is. Az élet útja gonoszabb még nálam is. Tele van gödrökkel, csapdákkal, szenvedéssel. Nem azért vannak ott, mert a te hozzáállásod rakosgatja eléd. Hanem azért, hogy legyűrjed őket. Minden ember másként reagál a szenvedésre, minden ember elbukik valahol. Ezért nem ő a hibás, hanem a két Univerzum örökös harca. A mi dolgunk beállni valahova, elsajátítani a tanokat. A valódi tanokat. Ha pedig valaki tudatlan, esetlen, gyenge, vagy éppen zárkózott, azt egy mesternek kötelessége felemelni és megtanítani a küzdelemre. Ezt teszem én is. A legtöbb hazug bölcs pedig mit tesz? A földön fekvő, megtaposott embereknek még a képébe tolja, hogy „te vagy a hibás mindenért”.
- Egy kicsit egyet tudok érteni veled.
- Ennek örülök. Tudod, sok karrierista „bölcs” nemrégiben azt hirdette, hogy minden lehetőség kulcsa a te kezedben van. Üzletasszony voltam, jól ismerem a fajtájukat. Mindegyik egy sérült, hihetetlenül gyenge lélek. Akit akartam, meg is gyógyítottam közülük. Káros a tevékenységük, mivel sok embert hajszolnak bele reménytelen küzdelmekbe. Én azt vallottam, a kulcs az én kezemben van, hogy mindenkinek előhozzam az erős oldalát. Az alkalmazottaim képességeit ismerve, elláttam őket önbizalommal, megismertettem velük a valódi küldetésüket a munkában. Soha senkit nem kellett kirúgnom, mert mindenkit rávezettem a helyes útra, fenyegetés nélkül. Kellett hozzá a varázslat, amit előszeretettel használtam, de kizárólag értük, nem pedig azért, hogy én sikereket érjek el. És láss csodát, minden magától jött. A leggyengébb alkalmazottam is a legjobb lett.
- Varázslattal könnyű dolgod volt.
- Anélkül is ment volna. Minden vezetőnek meg van a maga „varázslata”. De legtöbbjük nem használja fel mások segítésére. Csak a saját karrierjük érdekli őket. Ezt hívják lelketlenségnek. Az üres emberek. A lélekgyilkosok. Ha nekik sincsen lelkük, másoknak se legyen. Én csak talpalávaló férgek hívom őket.
- Én is hasonlónak.
- Az alkalmazottaimmal rendre eljártunk bulizni, vacsorázni, de olykor még nyaralni is együtt mentünk. Köztük volt Mihály is, ott ül most Villő mellett. Jól nézd meg azt a gyönyörű srácot. És most ne arra gondolj, hogy Nóri szeretője volt.
Béci némi ellenérzéssel pillantott a fekete hajú srácra, aki néma békességgel emelte fel a fejét. A tekintetük találkozott, ám a Sötétség gyermekének szemében semmilyen harag, vagy féltékenység nem volt jelen. Béci inkább visszafordult a zöldségekhez, amiket külön tálba rakosgatott és letakart fóliával.
- Mi az ő sztorija? – kérdezte.
- Az egyik legcukibb emberem volt - kezdte Szilvia. – Kellett neki pár éjszaka velem, hogy javítsak az önbizalmán, amit sok egyszerű létű csaj tett tönkre. Persze azért nem itt volt a probléma valódi gyökere. Mihályka a nyomorból érkezett közénk, amihez kellett az én segítségem. Hiába küzdött, hiába vívott harcot egy jobb életért, amikor a nyomor többször is arra kényszerítette, hogy hagyja abba a tanulmányait. Meg volt áldva két alkoholista, drogos szülővel Budapest legreménytelenebb körzetében. Esélye nem volt egyedül felküzdeni magát a felső tízezerbe, ahová mindig is vágyott. De jöttem én és az aluljáróban gitározó Mihályomat felemeltem közénk. Eltelt két év és a szomszédos házban lakott mellettem. A gonosz ex-barátnői mind vissza akartak jönni hozzá, ám én a halálba küldtem őket mind egy szálig.
- Úgy tűnik, nem ismersz kegyelmet, ha a sajátjaidról van szó.
- Nem hát. Ez kötelesség. Pláne, ha olyan paraziták akarják őket megtámadni a romboló személyiségükkel, mint az aranyásók. Mondjuk néhány aranyásót megmentettem, mert eleve a Sötétséghez tartoztak. Akik nem, azokat el kellett takarítanom a drágáim közeléből, mert visszahúzó erők voltak.
- Könnyen hozol halálos ítéleteket. Nem lett volna elég csak elzavarni őket? A társadalom amúgy is megveti az ilyeneket. Nem vagy egy kicsit ellentmondásos? Egyszerre vagy egy jótevő tündér és egy bosszúálló gonosz. Hogyan tudod ezt a kettőt összekapcsolni folyton?
- És most kérdeztél rá a lényegre. Ez a Sötét Univerzum természete. Aki mellette áll, az családtag. Aki ellene, az ellenség. A Fény „bölcsessége” az, hogy mindenki családtag. A Fény tévhite az, hogy bármelyik ellenséged lehet a legjobb barátod is. Ezért tartanak itt. Sehol. A Sötétség nem pazarolja a végtelen szeretetét azokra, akik nem érdemlik ki azt. Kiérdemelni pedig roppant egyszerű. Szeretned kell a Sötétséget, ami az egyetlen helyes út az életben. És a Sötétség nem lógatja meg előtted mézesmadzagot, hogy aztán hirtelen zsebre vágja, és azt mondja „küzdj meg érte”. A Sötétség ad és csupán annyit kér, te is add át magad neki.
- Hogy aztán gyilkolásra kényszerítsen.
- Még nem érted a lényeget. Nincs is baj ezzel. Nekem se elsőre ment.
- A te történeted is elmeséled?
Szilvia lövellt egy kellemes mosolyt Béci felé.
- Majd igen - felelte. - Most túl sok lenne neked.
- Így se egy átlagos a napom. Feltámadtam, megtudtam, hogy aki megölt az a szerelmem unokahúga, akinek három személyisége közül csak az egyik sajnálja, hogy feldobtam a talpam. És most itt vagyok az anyjával egy konyhában, aki nemrégiben elhozta a Végítéletet.
Szilvia egy darabig néma csendben kezdte el befőzni a tésztát. Bécinek úgy tűnt, nem akar megnyílni.
- Hat éves voltam – kezdte az úrnő végül. - Rémálmok gyötörtek. Egy sötét lény üldözött egy viharos, sötét tengerparton. Vörösen fénylettek a szemei. Rettegtem tőle. A bátyám, Nóri apja, hasonló rémálmokkal küszködött. Egy idő után a valóságban is láttam. Testet öltött és mindenhová követett. Ott volt velem az óvodában, a játszótéren, a szekrényemben, az ágyam mellett. Végül aztán nem bírtam. Egy reggel szaladni kezdtem. Ki a házból, bevetettem magam az erdőbe. Olyan félelmet éreztem, amit a legtöbb ember fel se tudna fogni. Amint egy tisztásra értem, az keresztezte az utamat. Már hatalmas volt. A karmai olyan hosszúak voltak, hogy sokkot kaptam a látványuktól. Ekkor történt valami ennél is furcsább. A fák közül egy feketébe öltözött nő lépett elő. Hosszú barna haja volt, gyönyörű arca, a szeme pedig kéken izzott. Kinyújtotta a karját a lény felé és onnan kék fény lövellt ki. A sötét árny köddé vált a becsapódástól. A nő ezután elém lépett, leguggolt hozzám a kedves mosolyával. Azt mondta, vigyázzak, mert a Sötétség lánya vagyok és ő segít majd nekem, hogy többet ne akarjon magával ragadni a gonosz. Ez a nő a Fény gyermeke volt. Megmutatta, mire vagyok képes. Elkezdett tanítani pár napig. Teljesen alábecsült engem. A szeretete volt, ami a vesztét okozta.
- Megölted őt?
- Nem. Hagytam, hogy a lény ölje meg. Végignéztem, hogy végez a nővel. Nagyon tetszett a látvány. Később ettől a szörnytől tudtam meg, hogy az apám is Sötétség gyermeke. De megtagadta a képességeit. Én viszont nem. Titokban tanultam a lénytől, majd amikor a visszatért az Univerzumba, én átadtam a tudásomat a bátyámnak. Ám ő, Laci is megtagadta ezt később. A szánalmas patkány.
- Azt hiszem, mégis sok volt ez nekem.
- Na, látod. Erről beszéltem. Most azt gondolod, gonosz vagyok. Pedig én csak választottam két lehetőség közül. Nem tagadtam meg azt, ami vagyok. Te is konyhatündérnek születtél és nem más lett belőled.
- Hogy keverheted ezt össze azzal, amit tettél?
- Ahogy hallottad.
Szilvia Villő felé pillantott.
- Villő, drágám – szólította. - Hozd fel, kérlek, Mihaélát a pincéből. Ő is velünk eszik. Biztosan nagyon éhes, már napok óta nem kapott normális ételt.
- Igenis, úrnőm – biccentett az, majd felállt és kiindult a konyhából.
Szilvia Béci felé pillantott.
- Azt akarom, hogy lásd, nem vagyok szörnyeteg - mondta. - Ez Mihaéla a Fény gyermeke. Ráadásul abból a fajtából, akit a Sötétség teremtett. Viszont ő elárulta az Univerzumot és átállt a „jó” oldalra.
- Te még nem gondolkoztál el ezen? – kérdezte a srác.
Szilvia elmosolyodott.
- Nem - felelte. - Én ismerem az utamat.

*

Egyeske Anna haját fésülte ki a tükör előtt. A doktornő egykedvűen ült egy kis széken és hagyta a lánynak, hogy kiélje magát. Valentina úgy mosolygott, mint egy kamasz, aki a barátnőjét csinosítja egy bulira.
- A szép hajad, doki néni - súgta sejtelmesen. - Úgy szeretem. Ennél dúsabb és szebb már nem is lehetne. Meg ez az úrinős tekinteted, amibe annyi férfi beleszerethetett. Hibátlan csajszi vagy te.
- Miért érzem úgy, hogy változol? – tette fel hirtelen a kérdést Anna.
- Ezt meg hogy érted, doki néni?
- Nem vagyok boszorkány, de orvos igen. Kezdesz egy kicsit más lenni. Sokkal emberibb.
Valentina arca egy kicsit megremegett, egy pillanatra abba is hagyta a fésülgetést. Aztán észbe kapott és inkább folytatta tovább. Anna látta tükrön keresztül, hogy alaposan betalált a lánynak.
- Amikor még egységes voltál, te voltál a leggonoszabb emberi lény ezen a bolygón – folytatta a doktornő. - Olyan voltál, mint egy természeti katasztrófa, ami emberi testet öltött. Most pedig érezni valami lágyságot benned.
- Most sértegetni akarsz? – förmedt rá Egyeske. - Játszadozni velem?
- Most felkaptad a vizet. Miért? Mert hangosan elmélkedem? Miért nem cáfolsz rá, ha nincs igazam?
Valentina erre tiszta erőből a csapba hajította a fésűt és a zuhanyzóhoz lépett háttal Annának.
- Most vérig vagy sértve, igaz? - kérdezte a doktornő a tükörképét bámulva.
- Nem - sóhajtotta Valentina.
- Szégyenkezel amiatt, hogy elkezdtél ragaszkodni az emberekhez. Kezded érezni, mi is a szeretet. Már nem csak Nóri, illetve édesanyád iránt. Engem is elkezdtél szeretni. Korábban csak felhasználtál, játszadoztál velem, ám most valami feltámadt benned. Meséld el, szerinted miért?
Egyeske tekintete egyszerre pont olyan lett, mint Ketteskének. Úgy fordult vissza Annához, mint akinek sürgősen egy ölelésre volna szüksége, vagy teljesen összetörik. Helyrehozhatatlanul.
- Nem tudom, miért - felelte. - Néha érzem már, hogy túl sok ez az egész nekem. Szeretem anyámat. Amikor felbukkant, azt hittem apa is csatlakozik hozzánk. De Nóri megölte őt. A gonosz Nóri. Megölte. Azt hittem, csak büszkeségből vagyok dühös. Nem, nem azért.
- És haragszol rá?
- Nem, mert tudom, hogyha önmaga lett volna, nem tett volna ilyet. Amikor Mihaéla elragadta őt, fájdalmat és ürességet éreztem. Ott álltam Nóri hűlt helye előtt és sírni akartam. Zokogni. De nem jöttek a könnyek. Annyira fájt, hogy még erre is képtelen voltam. Nem ment. Pedig jólesett volna kibőgni magam.
Ekkor dühödten felcsillantak a szemei. Úgy lépett oda Annához, mint aki meg akarja ütni, de végül csak leguggolt hozzá. A doktornő látta, amint Egyeske ki akar törni, mint pusztító vulkán.
- Mit érzel most? - kérdezte Anna.
- Te szerettél engem? - vonta kérdőre Valentina ütésre készen.
- Igen, szerettelek. Most is szeretlek.
- Pedig meg akartál ölni.
- Nem tudtam volna megtenni. Kislányomként szerettelek.
Valentina ekkor a tőle megszokott természetfeletti gyorsasággal megragadta a doktornőt a gallérjánál, felállította és a fali csempének szorította. Szikrákat szórtak a citromsárga szemei, ám Anna nem ijedt meg tőle. Továbbra is higgadtan nézett a látszólag teljesen összezavarodott lány szemébe.
- Fáj ez, Valentina? – kérdezte.
- Micsoda? – köpte ki a kérdést Egyeske.
- Borzasztó érzés a változás. Úgy érzed megbolondultál, totál természetellenesnek érzed. Szenvedsz.
- Honnan tudsz te erről, bölcs doki néni?
- Én is átéltem. Ketteske segített nekem. A megsemmisülést éreztem magamban. De engedtem. Aztán egyre jobb érzés töltött el. Mint amikor elmúlik egy csúnya fejfájás, mert már hat a gyógyszer.
- Én nem járhatok így, mint te. Engem nem gyengít le semmi.
- Mindig a te döntésed, mit teszel. Én így döntöttem. Az, hogy veled mi történik, az a te döntésed.
- Megölhetnélek. Itt és most. Elejét vehetném ennek a gyalázatnak!
- De nem fogod megtenni. Mert szeretsz. Érzem. Éppúgy a világot jelentem neked, akárcsak Nóri és az édesanyád. Összeomolnál, ha bajom esne. Őrjítően fájna neked. Ezért sem hagytad, hogy Szilvia megöljön engem.
Egyeske szája sírásra görbült és elengedte Annát. Egészen a zuhanyzóig hátrált, ott pedig nekidőlt az ajtajának. A sokktól elkezdett lecsúszni a földre és amint leért, kitört belőle a sírás.
- Még csak magadra sem mernélek hagyni itt - zokogta Valentina. - Valamiért rettegek tőle, hogy bármi bajod esik. Meghalnék, ha elveszítenélek. Ez borzasztó érzés! Nem látod mekkora teher? Állandóan félni fogok, hogy mi van, ha meghalsz! Mi lesz akkor velem? Mi? Ez borzalmas! Rettegek tőle! Azt akarom, hogy sose hagyj itt! A közelemben akarlak tudni mindig. Sosem felejtem, amikor megetettél a cellámban. Amikor magamba zuhantam. Amikor nem akartam élni. Vigyáztál rám mindig. Én pedig nem adtam neked semmit sem cserébe. Sosem adtam. Bántottalak. Annyira bánom, hogy nem kaptál tőlem semmit. Most pedig már késő.
- Nem késő, szívem – mondta elcsukló hangon Anna és mellé guggolva magához ölelte a zokogó Egyeskét. – Itt vagyok, és addig maradok, amíg csak akarod. Nem hagylak cserben most sem.
- Nem kaptál tőlem semmit. Nem adtam semmit! Semmit!
- Dehogyisnem. Éppen most adtad oda a lelked egy darabját nekem.
- Mit érsz vele? Semmit.
Anna úgy simogatta a síró lány fejét, mintha a nagy lánya volna. Csitítgatta, ringatta a teljesen összeomlott Valentinát.
- Sírd ki magad, kicsim - súgta. - Engedd ki, ami benned van. Itt leszek neked minden egyes percben. Legyél most büszke magadra. Megtettél egy lépést. Egy nagy lépést. Közel a megváltás.
Ám abban a pillanatban Valentina sírása valami hátborzongató módon váltott át eszelős kacajjá. Anna finoman eltolva magától, a lány a szemébe nézett. Az ijedségtől hátrahőkölt. Egyeske szemeiből folytak ugyan a könnyek, mégis nevetett, de érezhető volt, hogy az mindjárt visszacsap sírásba.
- Nekem nincs megváltás – vihogta Valentina. - Nincs semmi és nem is lesz.
- Miért nem? - tette fel a kérdést a doktornő. - Nem érzed magad méltónak rá?
Egyeske erre elcsitult és úgy bámult rá, mintha nem tudná, miről is volt szó az előbb. Szinte átnézett Annán.
- Az iszonyat lánya vagyok - súgta sejtelmesen. - A rettegés úrnője.
- Bizonygatod most magadnak? – kérdezte a doktornő.
- Nem. Én tudom. Az vagyok.
- Érezni, hogy nem gondolod komolyan. Érezni. Engedd, hogy jobb legyél.
Valentina erre egy szempillantás alatt előkapta a fegyverét és a nő homlokára szegezte. A tekintete eközben félelmetesen üres volt, akárcsak egy gépnek. Mintha elpusztult volna a lelke.
- Hulla néni - súgta és lassan elmosolyodott. - Most az leszel. Meg fogsz dögleni, te féreg. Meg fogsz dögleni.
- Ha ezt akarod, ez lesz – súgta vissza Anna.
- A pusztulat jön el. Eljön a pusztulat rád.
Anna válaszul egy csókot dobott a lány homlokára.
- Szeretlek – mondta. - Szeretlek, te iszonyat lánya.
Egyeske ekkor magához tért és szép lassan leengedte a pisztolyt, majd megsemmisülten döntötte a fejét Anna vállára. A doktornő kivette a kezéből a fegyvert, utána gyengéden magához ölelte lányt.
- Egy megtört lélek vagy - súgta Valentinának. - Egy elveszett gyermek. Engedd, hogy végre segítsek neked.
- Hiába - nyögte az. - Tudom már, mit gyűlöltem idáig. Tudom az igazságot. Nem is volt olyan nehéz.
- Mit gyűlölsz?
Valentina felnézett a doktornőre. Sokkosan a száját tátva a felismeréstől nézett annak szemébe néhány, óráknak tűnő percekig. Nem tudta rögtön kimondani azt, amit akart. Végül sikerült neki:
- Azt, hogy megszülettem.
Anna egy darabig a szétesett lány szemébe nézett, aztán megpillantotta Szilviát az ajtóban. Valentina rémülten fordult az anyja felé, aki szép lassan felemelte a kezeit, miközben le sem vette a szemét a lányáról.
- Itt az idő, kicsim – mondta az úrnő és a kezei sárga színnel felizzottak. - Eleget vártam.
- Mit akarsz csinálni? – kiáltotta Egyeske.
Szilvia anyásan elmosolyodott.
- Megtisztítom a kis fejed mindkét betolakodótól – felelte kedves hangon. – Újra egységes leszel szívem. Aztán megerősítelek, nem engedem, hogy bárki leromboljon. Visszakapod tőlem önmagad. Iszonyat lánya.
Valentinát valami láthatatlan erő emelte az anyja elé, aki finoman rátette a kezeit az arcára. Anna közbe akart lépni, de mozdulni sem tudott. Reményt vesztve nézte végig, amíg Szilvia elhúzva kezeit a lány arcától és két kéken villogó fényecskét tartott a kezében. Mögüle Kamilla lépett elő két átlátszó üvegcsével a kezében.
- A mai nap a helyrehozatalé volt – súgta Szilvia.
Anna, mielőtt elájult volna, még látta a felé forduló Valentina sátáni tekintetét. A régi, egységes arc visszatért.

2020. október 20-25.
Budapest

3.rész
A Sötétség országútjain

Valentina bakancsa a padlónak csattant, egy méretes kést rejtett el benne egy belevarrt tokba csúsztatva. Belebújt egy sötétkék, kötött pulóverbe, hónaljtokot kapott fel, melybe belerakott egy pótfegyvert. Magára vette a fekete ballonkabátját, utána a hangtompítós pisztolyát megpörgette a kezében, mintha a vadnyugaton volna, majd egy hirtelen mozdulattal a zsebébe dugta.
A tükör előtt a haját copfba fogta, közben elnézte a természetes kék szemeit, az arcvonásait. Visszanyerte önmagát. Ketteske és Hármaska többé nem fogja az útját és az akaratát keresztezni. A saját szemével látta, amint az édesanyja belerakja a kék villogó fényecskéket az üvegcsékbe. Ha minden jól megy, akkor azok soha többé nem kerülnek vissza belé.
Azonban korántsem érezte magát a réginek. Megjelent egy számára mindig is megvetett, kerülendő érzés, mely úgy markolt a szívébe, hogy néha úgy érezte már fuldokol tőle. A szeretet, amit édesanyja, Szilvia, valamint az unokanővére, Nóri és az egykori doktornője, Anna iránt érez, folyamatosan mardosta a lelkét. Ám egyszerre valami furcsa, megmagyarázhatatlan biztonságérzet is végigáradt benne, amikor rájuk gondolt. Próbálta megfogalmazni, milyen, de nem talált rá szavakat. Mintha a létének adna folyamatosan értelmet.
Ugyanakkor valami eszeveszett harag is tombolt benne, akárcsak egy ketrecből kiszabadult démoni szörnyeteg vicsorgása. Úgy érezte, szét fog robbanni ettől a rengeteg érzelemtől, mely lassan kezdi betölteni…
-…az űrt – gondolkodott hangosan a tükörbe nézve.
Ezután, mint aki menekül a saját elméje elől, kilépett a szobából és sietősen lekocogott a lépcsőn. Lent a konyha felé vette az irányt, ahol hallotta az édesanyja, na meg Béci hangját. Valamin vitatkoztak. Amikor belépett a helyiségbe, megpillantotta Jankát és Henit, amint azok elhűlve a döbbenettől bámulják a feltámadt a vörös herceget, aki éppen tálalni készül Szilviával.
Az asztalnál észrevette Mihaélát is a lányok mellett. A Fény gyermeke szinte sokkos állapotban meredt maga elé, majd lassan felnézett őrá. Valentina képtelen volt állni a lány szelíd tekintetét. Bűntudatot érzett tőle. Inkább gyorsan az anyja felé fordult, aki kérdőn meredt rá a tányérokkal a kezében.
- Hová készülsz, édesem? - kérdezte az úrnő.
- Megkeresem Nórit - vágta rá Valentina.
- Egyedül nem mehetsz. Néhány harcost vigyél magaddal.
- Nem. Nem viszek senkit. Egyedül megyek.
Szilvia Béci felé meresztette a gyilkos szemeit, aztán a lánya felé fordult.
- Csak akkor engedlek el, ha magaddal viszed Bécit – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. - Ezért hoztam vissza.
Valentina megrázta a fejét.
- Azt már nem - erősködött. – Nem jön a hulla bácsi.
Szilvia ekkor a kezében lévő három egymásra pakolt tányért a falhoz vágta. Olyan hangosan törtek össze, hogy Kamilla is a füléhez kapott. Az úrnő a mutatóujját a lánya felé szegezte, miközben majd felrobbant a haragtól.
- Azt teszed, amit mondok! - kiáltotta. - Viszed magaddal, vagy úgy felképellek, hogy kiviszed a falat!
Janka kárörvendően elmosolyodott, ám amikor Szilvia érezve ezt, felé fordította a vérfagyasztó tekintetét, nyomban visszavett. Valentina ismét Mihaélára pillantott, aki élesen fürkészte az elméjét.
- Rendben - adta meg magát, majd Bécire nézett. - A kocsiban várlak. Siess!
Béci teljesen tanácstalanul fordult Szilviához. Az úrnő némi aggodalommal az arcán figyelte, amint a lánya kilép a konyhából, aztán szép lassan a srác felé fordult. Bólintott neki, hogy mehet.
- Vigyázz rá, kérlek - kérte a büszkeségéből lefaragva mások előtt. - Függetlenül attól, amit tett. Vigyázz a kislányomra.
- Rendben - ígérte meg őszintén Béci. - Nem hagyom, hogy butaságot csináljon.
- Nóri a tiéd lesz. Gondolj őrá. És arra, hogy a családunkban a helyed.
Erre a srác már nem tudott, mit mondani. A gondolat, hogy újra láthatja a szerelmét, teljesen elvette az eszét. Biccentett a többiek felé és szaladni kezdett Valentina után a folyosón.

*

Síri csend.
Nóri az egyik autópálya felüljárójának korlátjánál állt és próbálta felfogni a rémisztő látványt. Teljesen üres. Sehol egy autó, még csak autóroncsok sem. A távolban egy kis település lángolt, fekete füst terjengett az ég felé. Nyomasztó, apokaliptikus látvány, a Sötétség diadala, gondolta magában.
Visszaszállt a kocsiba, ahol Krisztián ült volán mögött és éppen egy ásványvizes palackból iszogatott. Nóri reménykedve a lehetetlenben, elővett egy honvédségi rádiót és a szájához emelte.
- Itt Palkovics Nóra - szólt bele. – Hall engem valaki? Veszi valaki az adást? Vége.
Csak sistergő zaj, semmi válasz.
- Itt Palkovics Nóra - ismételte. - Hall engem valaki? Veszi valaki az adást? Vége.
A zaj felerősödött, aztán üvöltésszerű hangokat hallottak, ami szép lassan egy női sikolyra hasonlító hanggá változott. Rémülten néztek össze. Mintha a Sötét Univerzumból szólt volna az adás. Nóri lekapcsolta a rádiót.
- Ez van már napok óta - mondta. - Amióta egyedül vágtam neki az útnak, csak ezeket hallom. Vagy a semmit, vagy a sikolyokat.
- Mik lehetnek? – kérdezte Krisztián döbbenten.
- Nem tudom. Biztos valamelyik majom szórakozik Szilvia hadseregéből. Mesterségük a megfélemlítés.
- Nagyon jófejek.
Nóri kinézett a havas világvégébe.
- Menjük délnek - mondta. - Persze Baját ne érintsük.
- Miért ne?
- Ott vannak Alexáék. Ne legyünk velük egy helyen és időben.
- Nehogy egyszerre fogjanak el minket?
Nóri a srác felé fordult szomorú tekintettel.
- Így van. Egy darabig ezt be kell tartanunk. Sötétedéskor keresünk egy búvóhelyet.
- Rendben.
- Közben ahol tudunk, segítünk. Nem adjuk fel.
Krisztián beindította a kocsit.
- Naná, hogy nem adjuk fel – biccentett elszántan.

*
Valentina a leggyorsabb fekete kocsit vitte el, amit az egyik harcos rommá tunningolt. Egy igazi szélvész volt, ami most úgy süvített végig az üres autópályán, mintha hangsebességet akarná elérni.
Béci még életében nem félt így egy kocsiban sem, pedig az egyik ismerőse autóversenyző volt és gyakran kellett azzal a megszállott őrülttel együtt kocsikáznia és persze az mindig a pályán érezte magát.
- Tudod, nem szeretnék még egyszer meghalni - mondta, miközben a kapaszkodót szorította.
- Nem fogsz - felelte Valentina derűsen. - Különben is, mindjárt lassítani fogok. Egy kicsit megállunk valahol. Megadom valakinek a tartozásomat. Amolyan magamfajta törlesztés, semmi több.
- Sejtem. És Nórit érzed valahol?
- Nem. Ez idegesít a legjobban. A Fény patkányai leárnyékolják őt. Ráadásul ő is saját magát.
- De ők látnak? Ő lát?
- Nem. Nem tudja, hogy visszajöttél.
Béci elképzelte, amint látja újra Nórit. Azt az arcot, amibe beleszeretett. Bár úgy érezte, hogy csak egy pillanatig volt halott, mégis mintha az elmúlt pár hónaphoz igazodott volna a lány hiánya.
- Alig várom, hogy lássam - mondta.
- Hol ismerted meg őt? – kérdezte Valentina, mintha nem tudná előre a választ.
- A kórházban. Még tavaly. Viktor jutatta oda. Az udvaron kezdtük el beszélgetni. Tudtam, hogy ő kell nekem. Félve mentem oda hozzá, biztos tudatában, hogy vissza fog utasítani.
- De összejöttetek. Látod benned valamit.
- Fogalmam sincs mit.
Valentina olyan kéjes mosolyt lövellt felé, amitől Béci összerezzent.
- Én tudom - súgta a lányt. - Van benned egy macsó, ami egy romantikus pasi álarca mögött bújik meg.
- Feleségül akartam venni, tudod? – vetette oda a srác szemrehányóan.
- De megöltelek - vigyorodott el Valentina, majd hirtelen lefagyott róla. – Viszont nagyon megbántam. Azt hiszem, a bűntudatom volt az első lépés a hasadásom felé. Aztán jött a rokoni szál. Amikor megtudtam, hogy Nóri az unokanővérem. Akkor jött Ketteske. Megjelent nekem a tükörben. Nagyon megrémített.
- Jó tudni, hogy félsz valamitől.
- Sok dologtól félek. Meg féltem is. Tizenegy évig rohadtam a Szent Mihályban, ahonnan talán csak negyven évesen szabadulhattam volna. Iszonyú szenvedéseket éltem át ott. El sem tudom mondani, hogy…
- Nem véletlenül kerültél oda. Megöltél tizenhárom embert. Mi okod volt rá, mond?
- Meg kellett dögleniük és kész.
Azzal fülsüketítően hangosan felnevetett.

*

Nimród nagy erővel csapódott a falnak, majd arccal a konyha padlójára zuhant. Valentina leguggolt hozzá és belemarkolt a hajába. Démoni citromsárga szemei felizzottak a pokoli haragtól, amit most teljesen szabadjára engedett.
- Mit képzeltél magadról? – tette fel a költői kérdést Valentina. - Hogy merészelted megütni az unokanővéremet?
- Engedélyt kaptam rá – nyöszörögte Nimród.
- Kitől?
- Szilvia úrnőmtől.
- Teszek rá. Ráemelted a mocskod kezedet Nórira! Te, aki egy alattvaló vagy! Egy szánalmas féreg!
Kétszer teljes erőből beleverte a férfi fejét a padlócsempébe, aztán maga felé fordította és megragadta a torkát. Nimród próbált kiszabadulni a fogásból, de teljesen esélytelennek bizonyult.
- Az ilyen senkiktől, mint te, mindig is felfordult a gyomrom - súgta a lány sejtelmesen. - Az szerencséd, öregem, hogy anyám megtiltotta, hogy megöljelek. Pedig örömmel neveznélek hulla bácsinak.
Elengedte Nimródot, aki köhögve dőlt az oldalára.
- Persze - folytatta Valentina. - Eljön az idő és én leszek a világbirodalom úrnője. Onnantól meg jobb, ha elmenekülsz egy másik naprendszerbe előlem. Mert olyan kénköves, lidérces pokol köszönt rád, amit most még fel sem tudsz fogni azzal a porszem méretű agyaddal.
- Kegyelmezz, úrnőm! - könyörgött Nimród a könnyeivel küszködve.
Valentina közel hajolt hozzá.
- Az iszonyat lányától kár ilyesmit kérned - súgta, utána az őket figyelő Béci felé fordította a tekintetét.
A srác nagyot nyelt a lány kegyetlen tekintetétől.

*

A bábu feje leröppent a lövéstől, melynek zaja végigszaladt a csendes bajai külvárosi régió területén. Lilla újratöltötte a puskáját és egy másik bábut is megszabadított a fejétől. Amikor Alexa odalépett hozzá, a maffiakirálynő rá se nézve egy újabbat is elintézett. Végül dacosan a nyomozónő felé fordult.
- Nem érdekel, mit mondasz - jelentette ki. - Akkor is felkészülök a legrosszabbra.
- Azt látom - bólintott Alexa.
Lilla meglátta a nagy ház tornácán álló Havaskát, aki távolba meredve bámult valamit, talán a tájat kémlelte.
- Van ebben a csajban valami - elmélkedett a maffiakirálynő. - Nem tudom, kicsit magamra emlékeztet.
- Ő is a rossz oldalon állt – mondta Alexa.
- Én nem álltam rossz oldalon. Törvényszegő voltam, az tény. Gyilkos is, beismerem. De gonosz soha. Vigyáztam a sajátjaimra. Védtem az állampolgárokat a piti bűnözőktől, mert elég volt egy parancs tőlem és az azonnal szétterjedt a rendszerben, ezért az erőszakos bűncselekmények, a rablótámadások száma szinte teljesen lenullázódott az egész déli országrészben. Ha úgy vesszük, jobban védtem a rendet, mint ti, a rend hatalmas és hősies őrei.
Alexa felsóhajtott.
- Akárhogyan is volt - kezdte. - Most te is a hősök közé tartozol.
Lilla szkeptikusan elmosolyodott.
- Dehogy - mondta. - Én csak egy senki lettem. Itt minden az enyém volt. És remek munkát végeztem. Most pedig a fekete csuhások öldösik az embereket. Akiket életben hagynak, azokat megfélemlítik. Én pedig nem tehetek semmit. Ahogy ti sem. Kevesen vagytok, méghozzá tervek nélkül.
Egy újabb bábunak lőtte le a fejét.
- Tehetetlen vagyok - súgta Lilla. - Életemben először.

*

A hóesés ismét nekikezdett, Valentina pedig padlóig nyomva a gázt száguldott tovább az autópályán. Béci már kezdte megszokni az esztelen sebességet. Amit nem bírt elviselni, az a csend volt.
- Kérdezhetek valamit? – törte meg a csendet.
- Mit akarsz tudni? - vigyorodott el a lány.
- Mondjuk szerintem fölösleges. Nem tudom, hány ember kezelt téged, de azok se jutottak semmire.
- Azt akarod tudni, drágám, hogy mi mozgat engem?
- Valami olyasmit.
- Szeretnéd tudni, miért vagyok ilyen?
- Akár. Fogalmam sincs. Próbállak megérteni.
Valentina lövellt felé egy sátáni pillantást. Béci ereiben megfagyott a vér attól a tekintettől. Eszébe jutott az utolsó éjszakája, amikor ez a szörnyeteg a fürdőszobában várta őt egy pisztollyal a kezében.
- Ne akarj megérteni - kezdte a lány. - Mert ha mégis sikerül neked, az azt jelentené, hogy nem vagy több nálam.
- Ez most úgy hangzott, mintha szégyellnéd magad - próbálta játszani az orvost Béci.
- Erről szó sincs. Én egy büszke tömeggyilkos vagyok. Nem tudok, és nem is akarok más lenni.
- De nem így hangzott az előbb.
- Rossz a füled, szívecském. Ha gondolod, helyrehozhatom egy irgalmatlan nagy pofonnal. A gatyád is tele lesz tőle, elhiheted nekem.
- Érzékeny pontra tapintottam? Valamiféle változáson mész keresztül?
Valentina elővett egy doboz cigit zsebéből, a szájával kihúzott egy szálat, letekerte az ablakot és rágyújtott.
- Feszegeted a határokat, picim - mondta és acélos pillantást vetett a srác felé. - Még van időd visszakozni.
- Megölnél másodszor is? – tette fel a kérdést Béci.
- Szemrebbenés nélkül.

*

Egy üres benzinkútnál álltak meg Székesfehérvár közelében. Míg Béci odakint tankolta meg a járművet, addig Valentina belépett a betört üvegű üzlettérbe. A polcok teljesen ki voltak fosztva, a földön szemét, elejtett, összetaposott áruk hevertek, valamint üvegszilánkok, melyek ott ropogtak a bakancsa alatt.
Az üdítős hűtőben talált magának egy cukormentes kólát. Kibontotta és belekortyolt. Elégedetten mosolygott tőle, majd olyan hatalmasat böffentett, hogy odakint Béci összerezzenve kis híján elejtette a töltőpisztolyt. Ezen Valentina kacagott egy kicsit, aztán indult volna a pénztár felé, ahol a felborított kassza mellett egy kávéfőző is állt, különös okból sértetlenül.
Valentina érezte néhány ember jelenlétét, ám egy cseppet sem aggódott miattuk. Így hát, amikor meghallotta maga mellől a rászegeződő puska kattanását, még csak oda sem nézett. A nő hiába meredt rá fenyegetően.
- Ki vagy te? – kérdezte az idegen. - Mit akarsz itt?
Valentina egykedvűen fordult felé. Egy sovány, barna hajú, kék szemű, ötvenes éveiben járó nőt látott, aki látszólag nemrég sírhatott is. Ijedt is volt, a ravaszt sem merné meghúzni, annyira félt, ám mégis próbált dacos lenni.
- Azt kérdeztem, mit akarsz? – förmedt rá, azonban amikor meglátta Valentina citromsárgán felizzó szemét, holtsápadt lett a rémülettől. A puska megremegett a kezében a felismeréstől.
- Szerinted? – kérdezett vissza a gonosz.
- Valentina - súgta az. - Te vagy az.
Ekkor a lány nyomban kikapta a nő kezéből a puskát és a térdét felemelve ketté is törte azt, utána a földre dobta maradványokat. A rémült nő hátrálni kezdett, de Valentina előkapta a pisztolyát és a szeme közé célzott vigyorogva.
- Nem mész sehová, hulla néni - súgta sejtelmesen. - Itt maradsz. Hányan vagytok még?
- Csak én vagyok itt – vágta rá az.
- Mi a neved?
- Brigitta.
- Nos, Brigi hulla néni, hazudsz. Több ember jelenlétét is érzem itt. Itt bujkáltok?
- Igen.
- Akkor vége a szenvedéseteknek. Eljöttem, hogy elintézzelek titeket. Ha nem hívod ide őket, akkor én találom meg mindegyiket és lassú haláluk lesz. Te pedig szépen végignézed az egészet.
A nő teljesen leblokkolt a félelemtől. Béci Valentina mellé lépett halkan, a kezeit kérlelően felemelve.
- Ne tedd ezt – kérte a lányt.
- Mit? – kérdezte a gonosz.
- Ne bántsd őt. És a többieket sem.
- Nem kértem, hogy avatkozz bele. Szállj be a kocsiba és kapcsold be az övet. Pár perc és végzek ezekkel.
Béci erőt vett magán és az esélytelenek nyugalmával beállt közéjük farkasszemet nézve a pisztollyal, ami felemelkedett az ő homlokának magasságába. Megint látta a fegyvert, ami korábban végzett vele. Viszont most nem érzett félelmet. Nem érdekelte egy cseppet sem, hogy most lehet még egyszer meg kell halnia.
- Állj el az útból – vigyorgott rá eszelősen Valentina.
- Nem - erősködött Béci. - Most szépen kimegyünk és beleülünk a kocsiba.
- Mióta vagy te főnök?
- Nem vagyok az. Én csak próbállak észhez téríteni.
- Komolyan? Engem?
- Igen.
- Azonnal takarodj az útból.
- Nem. Mit ártottak ezek neked?
- Azt, hogy megszülettek!
Ekkor Béci érezte, hogy valami láthatatlan erő felkapja őt és az egyik üres polcnak vágja, amit ledöntve maga mögött elterül a padlón fájdalomtól nyöszörögve. Valentina ismét a rémült Brigivel állt szemben.
- Na? – vihogott rá eszelősen a szerencsétlen nőre.
- Kérlek – rebegte az. - Ne.
- De! Hívd ide őket!
Valentina megpillantott egy körülbelül húsz éves, barna hajú lányt, aki könnyes szemekkel figyelte őket a személyzeti ajtóban. Brigitta követte a tekintetét.
- Anna! – kiáltotta. - Azonnal tűnj el innen!
Valentina szívébe belehasított a lány neve. Az nem mert megmozdulni sem, annyira földbe gyökerezett a lába a félelemtől.
- Annának hívják? - kérdezte a gonosz és leengedte a fegyvert.
Brigi nem csak ettől a fordulattól, de a lány hirtelen bűntudattal teli tekintetétől is zavarba jött. A szörnyeteg, akitől már egész Európa retteg, a síráshoz volt közel. Mindjárt ki is tör belőle.
- Így hívják a doki nénit is - mondta Valentina elcsukló hangon és egy könnycsepp csillant meg a szemében. - Én nem akarom, hogy baja legyen. Ugye nem lesz baja ennek a lánynak?
- Nem, ha nem akarod bántani - vágta rá Brigitta.
- Nem akarom.
A megtestesült gonosz remegő kézzel tette el fegyverét. Iszonyú fájdalom ült rá a szívére, amint végignézte, hogy az anya hátrálni kezd, majd a lányát karonfogva lépked hátra felé.
- Bocsánat - rebegte nekik. - Bocsáss meg, doki néni. Nem akartalak megijeszteni.
Amikor a nő eltűnt az ajtó sötétjében, Valentinából kitört sírás.
- Doki néni - zokogta. - Bocsáss meg! Én nem akartam!
A sírása azonban ismét átváltott valami hátborzongató kacajjá, amitől feltápászkodó Bécinek megfagyott az ereiben a vér. Látva a srác döbbent arcát, fülsüketítően hangosan felnevetett, majd hirtelen előkapva a fegyverét, megperdült és kilőtte az egyetlen épen maradt ablaküveget.

*

Szilvia a nappali bárpultjánál állva, sátáni mosollyal az arcán töltött ki két pohárba az egyik legdrágább vörösborából. Értékes vendég ült kanapén, már alig várta, hogy végre megérkezzen.
- Tudod, drágám, te vagy a legrégebbi szövetségesem - mondta az úrnő a bár tükrébe pillantva. - Egy vérből valóak vagyunk, hamar elfogadtad. Megtartottad a titkot még Nóri előtt is.
Megfordult és elindult a vendége felé.
- Most ideje, hogy részt vegyél egy nagyszabású tisztogatásban - folytatta. - Azt kérem tőled, hogy menj el Bajára, Lilla búvóhelyére. Egy valakit már elküldtem oda, nem kicsit meg fognak lepődni. De a legfontosabb feladat neked fog jutni, ugyanis az a Havaska és Alexa ott van. Végezz mindkettővel, aztán ha kedved szottyan rá, akkor Lillát is elintézheted. Viszont Ádámot élve akarom.
Átnyújtotta a poharat neki. Ápolt, finom női kéz nyúlt a pohárért. Szilvia lehuppant a kanapé melletti fotelba.
- Azzal a pasival dolgom van - tette hozzá. - A többiek nem érdekelnek. Viszont, ami fontos, mielőtt végeznél a két Fény harcosával, szedd ki belőlük, merre van az ellenség főhadiszállása. Nem lesz könnyű feladat, de te már elég rutinos vagy. Megtanultál tőlem mindent.
Palkovics Barbara, Nóri nővére előre hajolt a citromsárgán izzó szemeivel és magabiztosan kacsintott a nagynénje felé.
- Bízhatsz bennem - mondta és emelte poharát.
- Imádlak - vigyorodott el Szilvia és ő is emelte poharát. - A győzelemre.
- A győzelemre.

*

Valentina néma csöndben vezetett az üres autópályán. Béci próbálta megfejteni, mire gondol. Annyi sejtése volt csak, hogy az egykori doktornőjén járhat az esze. Nagy levegőt vett és úgy döntött, kifaggatja.
- Anna az, akit én is láttam anyád házában? – kérdezte.
- Ne mond, hogy nem tudod választ - vetette oda a lány morcosan.
- Jó, bevallom, tudom.
- A doki nénim.
- Anyád nem kedveli őt.
- Nem hát, de bántani nem fogja.
- Nagyon úgy érzem, hogy Annára amolyan pótanyaként tekintesz.
- Igen. A Szent Mihályban ő volt az egyetlen örömöm. Senki más. Egy idő után nagyon megromlott a kapcsolatunk. De mindent helyre hoztam. Persze leginkább az a majom Ketteske.
- Sírni láttalak.
- Nagyszerű. Majd meséld el az unokáidnak.
- Ledöbbentem tőle. Nem akartam elhinni, hogy te is ilyet is tudsz.
Valentina szája megremegett, síráshoz volt közel.
- Szörnyű teher ez - súgta.
- Micsoda? – kérdezte a srác.
- Ez.
- A szeretet?
- Igen. Megőrjít. Sokkal jobb lenne, ha nem lennének érzelmeim. Ha olyan hideg lennék, mint régen.
Béci azon kapta magát, hogy sajnálja ezt a szörnyeteget. Próbálta gyűlölni, de valamiért ez lehetetlennek bizonyult. Egy elveszett lelkű lányt látott, aki egyre pokolibb kínokat él át a lelkében.
- Tud ez jó is lenni - mondta lágyan.
- De mikor? – kérdezte Valentina.
- Amikor szerelmes leszel, például. Meg persze, amikor a családodra gondolsz, vagy velük vagy. A szeretet jó érzés. Csak néha teher. Amikor féltünk valakit. Amikor félünk, hogy elveszítjük.
- Én ettől rettegek.
- De mi baja eshet Annának?
- Bánthatja valaki. Bárki. Anyám. Ahogy Nórit is bánthatják. És azt nem akarom.
- Azt én sem.
- Már alig várom, hogy lássam. Öleljem. Az én kis unokanővéremet.
Béci hátradőlt a székben és figyelte, ahogy az ablaktörlő lekotorja a havat a szélvédőről.
- Én is látni akarom - súgta. – Remélem, újra átölelhetem. És megcsókolhatom.
- Így lesz - pillantott felé Valentina. - Ígérem neked. Mindketten nagyot nyerünk. Visszaszerezzük őt.

*

Ádám éppen kávét töltött magának a konyhában, amikor Lilla, Havaska és Alexa belépett a nappaliba. A kanapén Kinga ült és kötögetett valamit, miközben félmosoly ült az arcán.
Lilla a konyha felé vette az irányt.
- Már megint zoknit kötsz? - kérdezte a kommandós lánytól.
- Nem – felelte az. - Most egy pulcsit.
Havaska lehuppant Kinga mellé és figyelte, amint az gyakorlott mozdulatokkal dolgozik.
- Ki tanított varrni? - kérdezte.
- Még a nagymamám.
Alexa az egyik fotelban helyezkedett el.
- Na, azért tőlem is tanultál - jegyezte meg.
Kinga felnézett rá egy kellemes mosollyal.
- Tőled azt tanultam meg, hogy kell énekelgetni, ha célkeresztbe kerülök – mondta, utalva egy korábbi találkozásukra.
Ekkor a bejárati ajtó kinyílt és Lilla két símaszkos harcosa lépett be. A mozgásukból ítélve nagyon feszültek voltak. Kinga azonnal eldobta a kezéből a tűt és a madzagot, majd felpattant.
Azok nappalival egy térben lévő téglamintás boltívvel elválasztott konyhába siettek. Lilla feléjük fordult azonnal.
- Mi történt, fiúk? – kérdezte.
- Elfogtunk valakit az utca végében - mondta az egyik. - Azt mondta, ismer téged. A segítségedet kéri.
Lilla a tanácstalan Ádámhoz fordult, majd vissza a katonáira.
- Hozzátok ide - adta ki a parancsot.
A nappaliból a lányok a konyhába léptek, amint a két harcos kiszaladt a házból az idegenért. Amikor visszaértek, egy fekete zsákkal a fején cipelték be a váratlan vendéget. Amikor elengedték, az térdre rogyott előttük. Lilla odalépett hozzá, és amiért úgy érezte, lassan atomjaira hullik a kíváncsiságtól, lehúzta a zsákot a fejéről.
Azt hitte kiugrik a szíve a döbbenettől. Ádám és Alexa is tátott szájjal néztek le az alakra, nem beszélve Kingáról, aki szinte sokkot kapott. Erre aztán végképp nem gondoltak, fel sem tudták fogni.
Rácz Anikó nyomozóhadnagy meggyötörve nézett fel rájuk. Hihetetlen, gondolták, hisz ő nemrég halt meg.
- Te élsz? - kérdezte Ádám döbbenten.
- Nem tudom, mi történik velem – nyögte erőtlenül az egykori jóbarátja, aztán ájultan terült el a padlócsempén.

*

- Mindenütt érzem - mondta Nóri az anyósülésen ülve. - Ugyanazokat a hangokat hallom, amit Valentina fejében is, amikor ott jártam. A démoni hangokat. A suttogásokat. A félelmeket.
Krisztiánnal még mindig az autópályán jártak egyenesen dél felé. Egyikük sem reménykedett semmiben. Nóri figyelte az ablaktörlőt, ahogyan az folyamatosan takarította le a havat a szélvédőről.
- Mindenhol ott vannak - folytatta. - Megfélemlítenek, eltipornak. Ezek az utak pedig…a Sötétség országútjai.

*

Valentina hirtelen lefékezett az autópálya kellős közepén. Béci ösztönösen a visszapillantótükörbe nézet, hogy nem-e jön beléjük valaki hátulról, de csak a szállingózó havat és tökéletesen üres utat látta maga mögött. Kérdőn a lány felé fordult, aki úgy tűnt, megérzett valamit, vagy valakit.
- Mi történt? - kérdezte.
Valentina szája lassan sátáni mosolyra görbült, citromsárga szemei felizzottak és a srác felé fordult.
- Látom, Nórit - súgta sejtelmesen. – Tudom, hol vannak. Ő és Krisztián.
- Merre?
- Kapcsold be az öved!
Az iszonyat lánya sebességbe kapcsolt és a gázra taposott.
- Megyek Nórikám! - kiáltotta Valentina. - És jól mondtad, kicsim, ez a Sötétség országútja!

2020.október 26-november 1.
Budapest

4.rész
Egy kegyetlen éjszaka

Leszállt az éj.
Egy citromsárga szempár figyelte Lilla házát a fák sűrűjéből. A kis külvárosi utca kellős középen álló luxus építmény körül fegyveres őrök járkáltak. Az alak látta, amint az ajtón kilép Kinga és egy furgon felé sétál, mellette a maffiakirálynő kérleli valamire, ám az hajthatatlannak tűnik. Be is száll a járműbe, amivel végül elhajt szélsebesen az autópálya irányába.
A fénylő szempár végül egy mögötte álló szempárhoz fordult, melynek tulajdonosa halkan bólintott egyet és a lába alatt roppanó hó jelezte, hogy elindult valamerre. Az alak ezután visszafordította a tekintetét a házhoz. A holdfény egy kicsit megvilágította a száját, ami szép lassan mosolyra görbült.

*

Alexa meggyötörten, teljesen összezavarodva lépett be a fürdőszobába, miközben egyre hasztalanabbul küzdött az émelygés ellen. Felhajtotta a vécé fedelét és kiadta magából, ami kikívánkozott. Azt hitte sose tudja abbahagyni a hányást, ami csak jött és jött, majd hirtelen abbamaradt. Egy darabig lihegett a vécékagyló felett, utána lehúzta, nagy nehezen kiegyenesedett és remegő végtagokkal a csap felé vánszorgott. Megmosta száját, az arcát jéghideg vízzel, közben megborzongott az egyre sötétebb gondolataitól, félelmeitől. Szilvia embereket hoz vissza a halálból. Képes rá. Tudhatták volna, hogy meg fogja tenni, gondolta magában.
Amikor kiegyenesedett és a tükörbe nézett, nem csak magát látta ott. Egy fiatal srác állt mögötte szemrehányóan meredve rá. Rögtön felismerte őt. Bence, akivel a szeme láttára végzett egy ámokfutó.
- Hagytál meghalni - vetette oda neki fiú. - Miért nem adtad meg magad?
- Bence - súgta Alexa döbbenten.
- Te öltél meg! - kiáltotta az.
- Nem!
Alexa megfordult, ám a srác már nem volt ott. Helyette fekete, sziluettszerű árnyak álltak ott tucatjával, teljesen elfoglalva a fürdőszobát. A szemeik citromsárgán izzottak. Valamit sutyorogtak, a nyomozónő nem tudta értelmezni, mit is, de ahogy ki tudta venni, mind szitokszavak voltak.
- Kik vagytok? - kérdezte remegő hangon.
- Nem mindegy az neked? - hallotta egy női hangot valahonnan.
- Mit akartok?
- Add fel - súgta Bence mögüle. - Add fel! Már úgyis mind halottak vagytok! Add fel! Add fel!
Ekkor Havaska benyitott a szobába és árnyak egyszerre eltűntek. A lány ledermedt a ziháló, rémült Alexa láttán.
- Mi történt? - kérdezte. - Jól vagy?
A nyomozónő egy teljes percig megszólalni is képtelen volt. Olyan csapást élt át az előbb, ami teljesen megbénította.
- Valami támadás készül ellenünk - lihegte. - Készülj fel!

*

Kinga felcsatlakozott az üres autópályára, ahol ismét ledöbbentette a forgalom hiánya. Egy kicsit rémisztő is volt számára, mivel a hely másodpercről másodpercre fenyegetőbbé vélt. Nem tudta megfogalmazni, miért, viszont egyre inkább érezte. A kivilágított úton akármi, akármikor előfordulhatott.
Lihegést hallott maga mellől. Az anyósülés irányába fordította a fejét és meglátta az ott ülő, fekete csuhás, izzó szemű alakot, aki őt figyelte. Kingának esélye sem volt védekezni, mert az idegen egy szempillantás alatt arcon ütötte. Elvesztette a kontrollt a kormány felett, a furgon kerék csikorgatva kifarolt és az oldalára dőlve nagy sebességgel nekicsattant az autópálya elválasztó falának.

*

Valentina egy szekszárdi családi ház hálószobájában állt az ablaknál. A házat Iszonyat Katonái birtokolták, akárcsak az egész települést. Úgy fogadták őt és Bécit, mintha egy királyi házaspár érkezett volna meg közéjük, ám ő csak csendes magányra vágyott, hogy pontosan bemérje Nóri tartózkodási helyét.
Óriási teher volt a számára az unokanővérének kutatása, mert az iránta érzett szeretete nem kicsit kínozta a lelkét. Féltette őt. Pokoli fájdalom volt belegondolnia, mennyi veszély leselkedhet a lányra odakint.
Hallotta, amint nyílik mögötte az ajtó. Tudta, hogy Béci lépett be hozzá izgatottan, ezért nem is fordult felé.
- Hagyj magamra - sóhajtotta.
- Azt mondtad még ma megtaláljuk Nórit - vetette oda neki Béci. – Tudod te egyáltalán, mit csinálsz?
- Képzeld, tudom - felelte Valentina és ökölbe szorította a kezeit. - Például mindjárt akkorát kapsz az arcodba, hogy szilánkosra törnek a fogaid, te nyomorult kis féreg! Takarodj ki innen!
- Nem megyek!
A lány dühödten fordult felé. Béci egy pillanatra megdermedt, de próbált minél erősebbnek mutatkozni. Az egykori gyilkosa úgy meredt rá a citromsárga szemeivel, akár egy pokolbéli lény, aki jelen pillanatban akár az egész világot felégetné haragjában. Furcsa, de most látta igazán, mennyire hasonlítanak egymásra Nórival. Az arcvonásaik, a szemük, a szájuk, szinte mintha ikrek volnának.
- Minek húzod az időt? – kérdezte Béci egy kicsit visszafogottabban.
- Nem húzom - vágta rá Valentina. - Láttam előre a pillanatot, amikor találkozunk. Láttam a helyet, ahol egymás karjaiba borulva újra egy család leszünk. Próbálom megtalálni a helyszínt. Te pedig megzavarsz!
- Biztosak egyáltalán a megérzéseid?
Béci alig fogta fel azt a gyorsaságot, amit a lány produkált. Egyszer csak az ágyon találta magát, miközben a démoni teremtés az ingje gallérjába markolva úgy nézett le rá, mint aki mindjárt meg fogja ölni. A szemei kikerekedtek a haragtól, a vörös ajkai összeszorultak, rémisztő volt a tekintete.
- Jobb, ha hálát adsz a sorsnak, hogy újra élhetsz - súgta Valentina. - Jobb, ha visszaveszel az arcodból.
- Szenvedsz - állapította meg Béci. – Látszik rajtad.
Egy pillanatig úgy tűnt, Valentina ismét végez Bécivel, aztán hirtelen elengedte. Visszalépdelt az ablakhoz a kinti hóesést figyelve az éjszakában. Minden arcrezdülése az összeomlásról árulkodott. Nem volt már az a kegyetlen tömeggyilkos, aki nem tisztelte az emberi életet.
- Emlékszem, amikor Ketteske megvette azt a szobrocskát arról a két ikerlányról - kezdte. - Láttam, amint kifizeti. Innen belülről, a belső világunkból figyeltem. És boldog voltam. Csak azt bántam, hogy nem én adtam oda neki. Azt hiszem, akkor kezdődhetett el ez az egész, ami most mardossa a lelkem. Amikor pedig Nóri elrabolt és megpróbált megszelídíteni, akkor még magamnak sem mertem bevallani, mennyire boldog vagyok. Minden percét élveztem, ahogy ott ültem a konyhában, miközben főzött nekem és elmesélte az életét. Majdnem elsírtam magam. Aztán Hármaska mindent tönkretett. Pedig elindulhatott volna valami.
- Mi? - kérdezte Béci kíváncsian, pedig tudta a választ.
- Én. Elindulhattam volna a megváltás útján. Mert az mindenkinek jár. Még nekem is. Még Ketteske is mondta.
- Most is jó úton haladsz.
Valentina nagyot nyelt ennek hallatán.
- Nem hiszek a megváltásban - mondta. - Nekem az nem jár.

*

Villő éppen Szilvia szobájában tette egy tálcára a borosüveget, hogy kivigye az úrnőjének a poharával együtt, amikor felpillantott a polcon álló két üvegcsére, melyben Ketteske és Hármaska lelke fénylett kéken. Megeresztett feléjük egy kárörvendő mosolyt és indult volna ki az ajtón, amikor Hármaska hangja megszólalt a fejében.
- Tanár néni - súgta a fiús hang gúnyosan. - Te tanárnők gyöngye. Látom és hallom a gondolataidat.
- És biztos a megvetést is érzed - vágta rá Villő.
- Hasztalanul szegezed ellenem a gondolataidat. Pláne, hogy nem vagy számomra ellenfél sem. Sőt, egy igazi senki, aki anyám árnyékában járkál. Bizony, érzem én a sóvárgást benned.
A Sötétség harcosa lenéző félmosollyal fordult a kis üvegcse felé.
- Most erőlködsz? – vetette oda.
- Én nem - felelte Hármaska magabiztosan. - Majd te fogsz, amikor anyámnak már nem lesz szüksége rád. Félre leszel állítva, mert a helyedet Nóri veszi át. Vagy az a Kamilla, ki tudja. Egy biztos, amint az unokanővérem visszatér közétek, te ismét csak egy senki leszel, mint amilyen régen is voltál. Az elnyomható kis rabszolga.
- Hiába próbálkozol.
- Valóban? Akkor miért érzem, hogy kezd szétáradni benned a félelem?
- Nem érzel te semmit.
- De igen. Most arra gondolsz, mennyire nagy szégyen lesz ismét egy kis alárendelt majomnak lenni, mint régen. Mekkora visszalépés lesz, nem? Újra a háttérbe szorulsz, mint akkor, amikor egy elnyomott tanárnő és feleség voltál.
- Mondja ezt egy melléktermék, aki most egy üvegcsében lebeg.
- Látod? Még egy melléktermék, aki most egy üvegcsében lebeg, még egy ilyen legyőzött harcos is lenéz téged. Persze ez megváltozhat, ha segítesz nekem. Szerintem, mi ketten remek társak lennénk.
- Valóban? És mi közös van bennünk?
- Mindketten többek vagyunk annál, amit mások gondolnak rólunk.
- A férjem is ezzel a szöveggel jött mindig.
- De én nem hazudok neked. Ő viszont folyamatosan megvezetett téged. Látom ám. Bevillannak az emlékeid.
- Én büszke vagyok arra, hogy egy nagyhatalmú úrnőt szolgálhatok, aki visszaadta az önbecsülésemet.
- Ez a nagyhatalmú úrnő, pusztán csak azért nagyhatalmú, mert ti követitek őt. Egyedül ő is egy senki volna.
- Ez nem igaz.
- Pedig te is így gondolod. Jól vigyázz! Mert én mindent látok, mindent megérzek. Kezdesz hinni nekem. Kezdetnek nem is rossz. Még magadnak sem mered bevallani, de már a szövetségesem vagy. Velem nem is járnál rosszul. Én biztosan megbecsülnélek. Ha én volnék az úrnő a világbirodalom élén, neked jutna a helyettes szerepe. Te volnál a jobb kezem. Mindent megadnék neked.
- Hazudsz.
- Komolyan beszélek. Nekem nincs szükségem Nórira. Nekem csak Viktor kell. Ő a szerelmem és érte bármire képes volnék. Ő lenne a királyom, én pedig a királyné. Te meg, mint említettem már, a jobb kezem, a tábornokom. Meg van benned a képesség egy rendszer fenntartásához.
Villő azon kapta magát, hogy komolyan fontolóra veszi az ajánlatot. Ám egy szörnyű érzés is végigfutott a testén. Lassan megfordult és meglátta, amint Szilvia az ajtófélfának dőlve, karba tett kézzel kíséri figyelemmel a jelenetet. Az úrnő szigorúan, a lesújtás előtti tekintetével fürkészte az ő elméjét. Villő elejtette a kezéből a tálcát, a borosüveg a pohárral együtt szilánkosra tört.
- Bocsáss meg, úrnőm! - könyörgött kétségbeesetten.
- Fogd be a szád - szólt rá halkan Szilvia. - Nagyot csalódtam benned. Úgy szerettelek, mintha te is lányom volnál.
- Én nem árultalak el! Sose tennék ilyet, úrnőm!
- Az előbb azt tetted.
- Nem! Én nem! Én esküszöm…
Nem tudta befejezni, Szilvia elkapta a lányt a torkánál fogva és felemelve a falhoz szorította. Villő kétségbeesetten próbált szabadulni a fogásból, de minden ereje elhagyta. Az úrnő ördögien megvetően nézett fel rá, mint aki számára ő már semmit sem jelent, pusztán csak egy elpusztítandó ellenséget.
- Áruló - súgta.
- Adj…egy…utolsó…esélyt - nyögte Villő. - Úrnőm…kérlek…
Szilvia ekkor elengedte Villőt, aki nagy csattanással ért földet. Az úrnő gyilkos tekintettel guggolt le hozzá. Durván belemarkolt a rettegő lány arcába és maga felé fordította, olvasva a harcosa szemeiből.
- Jól van - mondta Szilvia és elmosolyodott. - Bocsáss meg. Érzem, hogy csak egy pillanatra gyengültél meg. Azért mert kicsit bizalmatlan vagy velem. Azt hiszed, nem becsüllek meg.
- De megbecsülsz! - vágta rá Villő.
- Úgy bizony. Ne haragudj, utána kellett járnom az érzéseidnek. Itt és most, nem te érdemelsz büntetést.
A Hármaska lelkét tartalmazó üvegcséhez fordult.
- Hanem ő! - kiáltotta és a karját felé nyújtva sárga fénysugarat küldött az üvegcse felé.
Hallotta Hármaska sikolyát a fejében. Nem fogja megölni, mert szüksége van rá, ám most élvezettel fogja kínozni, kiadva magából a mai napon felgyülemlett feszültségét. Lehet Ketteske is kap belőle.

*

Anikó egy órája már képtelen volt normális beszédre. Ott ült a nappali foteljában és üres tekintettel mered a fal felé. Lilla a konyhában készített teát az embereinek, akik egymást váltva odakint védik a házat és az utcát. Felszeletelt néhány citromot, belefacsarta őket a nagy fazékba és kikészített néhány kancsót.
Ádám a bárpultnál töltött magának egy feles vodkát, majd legurította. A fotelban ülő egykori barátjára és bajtársára pillantott, akit nemrég még könnyes szemekkel búcsúztatott el. Ám most mégis itt van. El sem tudta mondani, mennyire hálás a sorsnak, amiért visszakaphatott valakit.
Mintha ezt meghallotta volna, a nyomozóhadnagy felnézett rá. Bűntudat volt a szemeiben.
- Tudod, hogy neki dolgoztam, ugye? – kérdezte.
- Lillának? – kérdezett vissza Ádám.
- Igen.
- Tudom. De nem akartam elhinni.
- Kellett a pénz. Anyám műtétjéhez. Csak így tudtam őt megmenteni. Utána többet nem akartam áruló lenni. De amikor nap, mint nap azt látod, hogy hiába dolgozol, hogy nem tehetsz semmit a szervezett bűnözés, valamint a sorozatgyilkosok ellen, mert amint elkapsz egyet, jön helyette egy másik, elgondolkozol. Én is elgondolkoztam. Elvesztettem minden hitem.
A magánnyomozó odalépett hozzá és leguggolt vele szemben. Anikó nem bírt a szemébe nézni.
- Emlékszem, amikor először találkoztunk - kezdte Ádám. - Amikor az a gyilkos Dunaújvárosban elrabolt egy lányt és túszként tartotta fogva Gárdonyban. Nagyon nem hittél bennem, nem is kedveltél az elején. Mégis együtt, az életünket kockáztatva mentettük meg azt a lányt.
- Igen, emlékszem - súgta elcsukló hangon Anikó. - Az a pszichopata majdnem megölt engem, de te megmentettél.
- Szerintem te nagyon jó nyomozó voltál. Akkor is, ha kilengtél a csapatból. Te mindig komolyan vetted azt, amit csinálsz. Mindig tudtad, mit kell tenned és meg is tetted. Életeket mentettél.
Anikó lehajtotta a fejét.
- Mégis áruló lettem - sóhajtotta.

*

Tibor, Lilla egyik embere kinyitotta a pince ajtaját. Ismét hallotta azt a fémes kattanást. Mintha valaki egy kalapáccsal koppintana a csövekre. Nem tetszett neki a dolog. A vállán lévő rádió gombját megnyomta.
- Itt Tibi - szólt bele. - Lenézek a pincébe. Valami kattog odalent. Vége.
- Biztosan egy patkány mászkál odalent - felelte a társa a rádióból. – Szerintem ne foglalkozz vele. Vége.
- Azért csak megnézem. Nehogy megidd előlem a teát. Vége.
- Akkor jobb, ha sietsz, mert Lilla most hozza ki. Vége.
Újabb kattanás. Elindult lefelé, miközben a fegyverét csendben kibiztosította. Mikor leért, a koromsötétben a kapcsoló után kutatott. Nagy nehezen megtalálta, ám alaposan leizzadt a félelemtől ez idő alatt. Nem egy árnyalakkal kellett már farkasszemet néznie és nagy mázlija van, amiért még életben van.
A vékony vezetéken lógó villanykörte szép lassan izzott fel. Gyengén, de azért bevilágította a pincét. Tiborral szemben megjelent a drága borokkal teli polc, a sarokban a nagy zacskóban kutyaeledelek voltak a falnak döntve, valamint tőle jobbra egy kisebb zúg, ahonnan csövek futottak fel egészen a mennyezetig.
Tibor óvatosan körbenézett, utána leengedte a fegyverét, majd a hátára húzta a hevederrel. Odalépett a csövekhez. A poros kőpadlón nyoma sem volt bármilyen rágcsálónak, akik zajt csináltak volna az előbb. Sehol senki. Bármi is okozza a zajt, nem ártalmas rájuk nézve.
Amikor azonban megfordult, egy nő fagyos arcába ütközött. Hosszú szőke haja volt, a szemei pedig citromsárgán izzottak. Tibinek üvölteni sem volt ideje, mert az idegen azon nyomban befogta a száját és falhoz szorította.
Barbi, Nóri nővére rezzenéstelen arccal nézte az egyre erőtlenebbül kapálózó férfit. A keze sárga fénnyel felizzott, ami szép lassan beterítette Lilla emberének arcát. A Sötétség harcosának szája sátáni mosolyra görbült, majd elengedte őt és elégedetten nézte végig, amint a férfi holtan rogy össze.

*

Havaska elzárta a vizet a zuhanyzóban. A fürdőrózsát feltette a helyére, egy darabig még élvezte a meleg párát. Amikor kilépett gyorsan magára csavarta a törülközőt, közben a gondolataiban kutatott a lehetséges veszélyek után. Semmit sem talált. Alexa nyilván kikészülhetett, gondolta magában. Végtére is, egyre furcsább dolgok történnek, a Végítélet bekövetkezett és felborult a rend.
Amint a sűrű pára oszlani kezdett, meglátta a tükörben a régi önmagát. Megrémült. Az egykori vak, sorozatgyilkos énje nézett vissza rá a szürkésfehér szemeivel. A tükörképe mögött egy lángoló ház jelent meg. A szülei háza, amit ő gyújtott fel hajdanán. Hallotta a sikolyaikat.
- Ne - súgta Havaska a tükörképének.
- De - súgta vissza a régi énje. - De bizony. Ez vagy te, drágám. Ott él még benned a gonosz.
- Nem él bennem senki! - kiáltotta. - Én már jó vagyok! Annak vége!
A múltbéli alakjának szeme citromsárgán felizzott.
- Ez az utolsó esélyed – súgta a tükörképe. – Az utolsó. Gyilkosok legjobbika voltál. És még lehetsz is.
- Nem! - vágta Havaska. - Én többé nem!
Ekkor hirtelen eltűnt a gonosz énje és az égő ház a tükörből és újra önmagát látta. Megremegett a tudattól, hogy valami támadás mégiscsak készül ellenük. A levegő egyre hidegebb kezdett lenni körülötte.

*

Lilla belépett a fűtött kis viskóba, ahol kutyái voltak biztonságban. A kis viskó eredetileg egy gondnoké volt, akit nemrég öltek meg a csuhások. Az előtér rögtön egy kis konyha volt, ahol most sötétkék neonfény világította be az itt őrködő egyik emberének kabátját a kis asztalkán.
Benyitott a kis nappaliba, ahol a szeretett házi kedvenceinek kellett volna lenniük. A kis szoba azonban üres volt. Az ágyból, egy nagy tévéből és egy könyvespolcból álló helyiségben sem az őr, sem a kutyák nem voltak. Alig két perce beszélt rádión a férfival, aki azt mondta, minden rendben van. Talán kivitte őket levegőre? Biztosan nem. A négylábú barátai azonnal odaszaladtak volna hozzá, amint ő kiteszi a lábát az ajtón. Rossz érzése támadt.
Előkapta a pisztolyát és lassan megindult a tőle jobbra nyíló aprócska fürdőszoba felé, melynek ajtaja egy résnyire volt nyitva. Amikor az nyikorogva, idegőrlő lassúsággal elkezdett kifelé nyílni, megtorpant. Várva valami elképzelhetetlenül borzalmasra, kibiztosította a fegyverét.
A kék neonfényes fürdőszoba kádjában egy szőke hajú férfi feküdt vigyorogva. Lilla felismerte benne az egyik német szeretőjét, akit még tavaly lőtt le hirtelen haragjában. Nem akarta elhinni, amit lát. A jóképű, sármos, borostás srác feléje fordult. A maffiakirálynő kezében megremegett a fegyver és iszonytató borzongás járta át a testét. A német szeretője erre szánakozó, lenéző mosollyal csóválta a fejét.
- Ejnye, szerelmem - súgta. - Akkor nem féltél ennyire, amikor lelőttél. Éppen a kádban ültem akkor is. El nem tudod képzelni, mennyire féltem tőled mindig is. Ezért is jólesik látni, amint eltorzul a félig-meddig undorító pofád a félelemtől. Milyen érzés? Hogy tetszik, királynőm?
Lilla éppen lőni akart, amikor a srác eltűnt onnan és helyette az egyik emberének holttestét látta meg a kád vizében. Érezte, amint valaki megjelenik mögötte. Nagy levegőt vett és azonnal feléje perdült.
Nem akart hinni a szemének. Palkovics Barbara, akiről az emberei tavaly még azt jelentették, hogy ártalmatlan, ám de Nórit bármikor lehetne vele zsarolni, most ott állt előtte. Fekete ballonkabátot viselt, és szinte megszólalásig a húgára, de még Valentinára is hasonlított. Lilla gyorsan összeszedte magát és minden haragját, félelmét, szégyenérzetét felerősítve magában, kettőt lőtt a lány felé. Hasztalan. A golyók lepattantak a Sötétség gyermekéről, mire az valami követhetetlen gyorsasággal kikapta a kezéből a fegyvert. Barbi kárörvendő mosollyal csóválta meg a fejét.
- A nagy maffiakirálynő - kezdte. - Aki nemrég még százmilliós vérdíjat tűzött ki az unokahúgomra. Mi több, a húgomat, Nórit is el akarta fogatni. Ez nyílt támadás a családom ellen. Mit gondolsz, mit kellene tennem most veled? Ha neked elég egy hirtelen harag és ölsz, akár egy nem túl márkás sampon miatt, akkor mit tennél, ha teszem azt, valaki a családodnak üzenne hadat?
Lilla nem felelt. Az esélytelenek nyugalmával meresztette a lányra a gyilkos szürke szemeit, amitől a helyi lakosság éveken át rettegett. Nem érdekelte, hogy minden hiába. Nem adja meg ennek a szörnyetegnek az örömöt. Barbit látszólag zavarta a csend, mert a mosolya hamar lefagyott az arcáról.
- Azt hittem, tudsz beszélni - hergelte a gonosz. - Állítólag te mindig tudsz érvelni. Vagy ennek vége?
- Minek alacsonyodjak le hozzád? - vetette oda a maffiakirálynő.
Barbi csalódottan megrázta a fejét.
- Látod, ezért nincs szívem megölni téged - súgta. - Mert abból nem tanulnál.
Azzal hatalmasat csattó pofont kevert le Lillának, aki ájultan terült el a padlón. Barbi megvetően nézett végig rajta.
- Eljön a te időd is, féreg - mondta, majd a fürdőszoba kicsinyke ablakán át a nagy ház felé nézett gyilkos vigyorral. - Készüljetek, kicsikéim. Barbi drága, aki nem túl aranyos hívatlan vendég, most átlépi a küszöböt.

*

A bejárati ajtó hangos robajjal tört be. Odakint Lilla emberei már mind halottak voltak. Barbi hirtelen megjelent az ajtóban és magabiztos léptekkel indult be nappali felé, eközben mindkét keze sárga fénnyel izzott fel. Felkészült arra, hogy meg kell küzdenie a két Fény gyermekével.
- Drágáim! - harsogta játékosan. - Eddig remekül elbújócskáztam veletek. Még műsort is kaptatok mind a ketten, ti Fénynek csapnivaló kis harcosai. Remélem tetszett, mert végül is, belőletek merítettem ihletet.
Néma csend. Amint a nappaliba ért, csak egy földön heverő vodkás üveget pillantott meg. Gyanakodva kutatta végig az érzéseit, keresve minden apró jelet, amivel a célszemélyek elárulhatják magukat.
- Ez nem szép, hogy így elbújtok előlem! - kiáltotta. - Jobban teszitek, ha előjöttök. Akkor esetleg életben is hagylak titeket. Nekem pusztán két dologra van szükségem. Egy Ádámra és egy pontos helyszínre, ahol a szánalmas barátaitok bujkálnak. Ha mindezeket megkapom, akkor kvittek vagyunk.
A földszinti mosdó mellé ért, melynek nyitva volt az ajtaja. Nem várt egy pillanatot sem, azonnal belövellt oda egy sárga fénycsóvát. A csap és tükör nyomban apró szilánkokra tört. Óvatosan bepillantott a helyiségbe, ám nem látott ott senkit. Hova tűnhettek? Nem érezhették meg, mivel teljesen leárnyékolta magát. Az évek során ráadásul tökéletesített is ezen a képességén.
Kinézett a hátsó kertbe a nagy üvegajtón. Semmit és senkit se látott. Csak a sűrű fákat. A felső szinten lehetnek. Leleplező vigyorral fordult a lépcsők irányába, majd lassú, kimért mozdulatokkal megindult arra felé.
- Odafent bujkáltok? - súgta maga elé. – Ó, igen. Biztosan az egyik szoba ajtaja mögött vacogtok a félelemtől. Nem kell félnetek. Nemsokára örökre megszabadultok a földi kínjaitoktól.
Ekkor hallotta, amint odakint egy jármű motorja beindul. A kijárat felé pillantott, majd dühödten vicsorgott.
- Gyávák! - kiáltotta.

*

Alexa sebességbe kapcsolta a kocsit. Mellette Ádám ült, aki a nyakát nyújtogatva nézett a ház felé, Barbi után kutatva. Hátul Anikó mellett Havaska az ájult Lillát ölelte magához, óvva mindentől.
- Taposs bele! – kiáltott előre a nyomozónőnek.
A kocsi kerék csikorgatva megindult. A kis utcán padlógázzal hajtottak az autópálya felé. Amikor bekanyarodtak egy pusztával ölelt, koromsötét útszakaszra, valami nagyott koppant a kocsi tetején. Havaska egyből felpillantott és ekkor pont felette egy ökölbe szorított kéz ütötte át a tetőt. Ádám a pisztolya után kutatott, de hiába, bent hagyta a házban, annyira kellett sietniük.
Anikó előkapta a pisztolyt, amit az egyik halott őrtől vett el és felfelé célozva vaktában lőni kezdett. A mellette lévő ablakot egy kéz törte be, a szilánkok betelítették az arcát és a kabátját. Havaska ekkor behunyta a szemeit és erősen koncentrált egy képességére, amit eddig, egyszer sem mert kipróbálni.
Barbi ismét le akart sújtani az öklével, ám ezúttal a vezetőfülke felett Alexát vette célba. Ám hirtelen valaki még időben elkapta a kezét. Meglátta Havaskát, aki ott térdelt felette.
- Nocsak, kislány! - üvöltötte Barbi. – Megtáltosodtál?
- Én mindig meg voltam táltosodva – felelte a lány és behúzott neki egyet.
Barbi az ütéstől kis híján leesett a kocsi tetejéről, de sikerült megtartania magát. A hátára dőlt és páros lábbal hasba rúgta a lányt, aki hátravetődött és lecsúszott a csomagtartóra. Havaska a körmeit belemélyesztette a csomagtartó fedelébe, ezért meg tudta magát tartani. Készen állt, hogy újra teleportálja magát a tetőre, amikor meglátta a felé magasló Barbit és annak sárgán fénylő kezét.
- Vége a dalnak, Havaska - vihogta neki.
Anikó ekkor félig kimászott a betört ablakon és egy méretes puska volt a kezében. A Sötétség gyermeke rémülten fordult a dacosan rámeredő nyomozóhadnagyra, aki pontosan becélozta az ő fejét.
- Neked van vége, Barbi drága! - kiáltotta, majd meghúzta a ravaszt.
A golyó bár lepattant a Sötétség harcosáról, a lendület azonban lelökte a kocsiról és bezuhant az út mentén húzódó árokba. Havaska hálálkodva biccentett Anikónak, majd vissza teleportálta magát a hátsó ülésre.

*

Béci a jó meleg vizű kádban feküdt és éppen kezdett teljesen ellazulni, amikor egy halk nesz miatt felnyitotta a szemeit. Valentina a rózsaszín pizsamájában a kád szélére ült, magabiztos mosollyal az arcán. A srác nem értette, mire vélje ezt. Remélte, hogy a lány nem akar vele kikezdeni.
- Mit akarsz? – kérdezte Béci.
- Ne aggódj, nem akarok tőled semmit - felelte az. – Viszont megtaláltam Nórit. Pontosan tudom, hol lesz és mikor. Minden egyes mozzanatát, gondolatát látom, ő pedig mit sem sejt.
- Ez most komoly?
- Bizony. Készülj. Holnap délben találkozunk vele.

2020. november 2-8.
Budapest

5.rész
Egy eszelős pszichopata a megváltás útján

Amikor Béci reggel belépett Valentinához, azt hitte kiesik a szíve az ijedtségtől. A lány a fallal szemben állt, háttal neki. A kabátja már rajta volt, a finom parfümjének illata belengte a hálószobát, ám ez az eszelős pszichopata gyilkos mozdulatlanul meredt előre semmibe. Látszott, hogy egyenletesen lélegzik, teljesen nyugodtnak tűnt. Mégis, valamiért piszkosul hátborzongató volt ez a jelenet.
- Valentina - szólította meg halkan Béci.
Semmi reakció. Még csak meg sem rezdült. Semmi. Talán Nóri után kutat a képességeivel, gondolta a srác. De hát már mindent tud, állítólag, tette hozzá. Mit művelhet? Talán teljesen magába zuhant?
- Valentina - szólította ismét.
Erre a lány teste egy kicsit megremegett. A fejét lehajtotta, aztán szép lassan Béci felé fordult. Üres volt a tekintete, mint aki teljesen összeomlott valami istentelen világfájdalomnak köszönhetően.
- Mit akarsz? - kérdezte sejtelmesen suttogva. - Meg akarsz alázni?
Béci zavarba jött a kérdésektől.
- Én…nem - felelte. – Én csak azt szeretném kérdezni, elindulhatunk-e végre?
Az iszonyat lánya felemelte a fejét, citromsárga szemei pedig felizzottak. Kicsit mintha értetlen lett volna.
- Jönni akarsz? - kérdezte.
- Igen - vágta rá Béci zavartan. - Nélkülem ne is menj.
- Te birtokolni akarod Nórit?
- Tessék?
- Ha még egyszer visszakérdezel, megöllek. Szóval, birtokolni akarod Nórit?
- Nem! Én szeretem őt.
- Fel akarod használni valamire, ugye?
- Nem értelek. Bocsáss meg, de fogalmam sincs, mire akarsz kilyukadni.
Valentina a gyilkos szemeivel a srác gondolatait fürkészve lépdelt felé. Alig egy lépésnyire állt meg előtte. Bécit átjárta a halálfélelem a lány kiszámíthatatlan tekintetétől, talán még soha életében nem rettegett ennyire.
- Nem hiszel nekem? – kérdezte a srác.
- Nem tudom, mit higgyek - vágta rá gyorsan Valentina. - Miért nem kérted meg a kezét sosem?
- Karácsonykor akartam. De te megöltél előtte.
- Egy kis házikóban akartad megkérni? Egy szép helyen, ahol síeltetek volna?
- Igen. Ott. Ezek szerint belelátsz a fejembe.
- Belelátok.
Ekkor olyan dolog történt, amire Béci nem készült fel eléggé. Az iszonyat lánya gyengéden átkarolva őt, a fejét a mellkasához döntötte. A srác nem tehetett mást, nem akart ujjat húzni vele, ezért finoman visszaölelte őt. Teljesen szürreális volt számára az egykori gyilkosát ölelnie.
Valentina sóhajtott egyet.
- Hallom a szíved - súgta. - Jó hallgatni, ahogyan dobog. Újra. Rettenetesen gyűlölöm ezt az érzést, de nem tudok ellene mit tenni. Nem tehetek az érzelmeim ellen. Hiába küzdök most is. Hiába.
- Mit érzel? – kérdezte Béci.
- Nem tudom pontosan. De az biztos, hogy boldog vagyok, amiért élsz. Boldoggá tesz a tudat, hogy Nóri örülni fog neked. Ugyanakkor annak is örülök, hogy te is boldog leszel. Ettől pedig szenvedek.
- Kezdesz jó emberré válni.
- Én eddig is jó voltam. Legalábbis úgy éreztem.
- Nem. Nem mondanám, hogy jó voltál. Bocsáss meg, de egy kegyetlen őrült voltál, aki élvezetből gyilkoltad az embereket.
Valentina gonosz mosollyal nézett fel rá.
- Megérdemelték - súgta.

*

Nóri álmában a szürke fényű tengerparton sétált, ami egy északi ország partjára emlékeztette. A távolban még egy világítótornyot is látott, mely felett madarak repkedtek át. Megnyugtató látvány, ám valamiért az álom minden apró részlete mély, olykor kellemetlen érzéseket ébresztett benne. Néha a munkahelyei jutottak eszébe különös oknál fogva, a nagy modern irodaházak, ahol rengeteget túlórázott, majd munka után mindig beugrott egy kávéra egy közeli kávézóba. Aztán mintha valami melankolikus deep house számot játszott volna a partra vetődő víz. Magányt, vagy éppen síráshoz közeli állapotot érzett. Nem értette, miért, de mindenkit félteni kezdett, aki fontos számára. Ahogy bevillantak neki a rokonainak, barátainak az arca, megpillantotta Valentinát egy sziklán ülve. Látszólag az mélyen magába zuhanva ült ott a tenger felé nézve.
Nóri odasietett hozzá, és mire odaért, a lány szép lassan feléje fordult. Ketteske szomorú tekintete meredt rá.
- Legyél óvatos - súgta Valentina.
- Miért? – kérdezte Nóri.
- Mert csapdát állítottak.
- Milyen csapdát? Hol?
- Mindenhol. Mindenhol ott van. Nagyon vigyázz. Legyél résen és készülj fel a legrosszabbra, Nórikám. Szilvia olyat tett…olyat, amivel sakkban tarthat. El tudta érni, hogy…
Ekkor Ketteske hiába beszélt, Nóri nem hallott semmit. Látta, ahogy a lány kétségbeesetten tátog. Próbált olvasni a szájáról, de képtelen volt rá, mert kezdett egyre csak sötétülni az álomvilág körülöttük.
Egy monoton géphangra ébredt fel. A luxus lakóautó ágyában feküdt és látta, amint a konyhában Krisztián gyermeki vigyorral nézi, amint dolgozik a kávéfőző. Nyájas mosollyal fordult Nóri felé.
- Jó reggelt! - köszöntötte halkan. – Hallod, láttam egyszer egy ilyen kávéfőzőt egy áruházban. Tudod, mennyibe kerül?
- Mennyibe? - kérdezte lány álmos hangon.
- Egymillió. Tuti, hogy ezek a majmok, akiké ez a lakóautó volt, valami felső tízezerbeli család lehettek.
- Biztos. Lattét kérek. Kettő cukorral.
- Azonnal, drága.
Nóri felült az ágyból és kinézett az ablakon. Egy elhagyatott kis út mentén voltak még mindig, a kocsijuk pedig ott állt egy villanypózna mellett. A hó már nem esett, ám a napot továbbra is felhők takarták el.
Milyen csapdát említett neki Ketteske? Mivel akarja őt sakkban tartani Szilvia? Vagy kivel? Kikkel? Jankáékkal minden bizonnyal. Valahogyan el kell jutniuk Budakeszire. Valamit gyorsan ki kell találniuk.
Havaska hangját hallotta a fejében.
- Baj van, Nóri - súgta az.
- Mi történt? – kérdezte.
- Van egy új ellenségünk. Ez érzékenyen fog érinteni.
- Ki az?

*

Barbi az autópályán állt és Kinga felborult furgonjára meredt dühösen. A társa, akinek el kellett volna kapnia az egykori kommandóst, most lehajtott fejjel, szégyenkezve állt ott mellette.
- Többen voltak – magyarázkodott csuhás férfi. – Ott volt az két lány a Fény harcosai közül, meg az a nyomozóhadnagy, Anikó. Már meg volt a csaj, eszméletlenül feküdt, éppen el akartam vinni hozzád…
- Hallgass! - üvöltött rá Barbi és teljes erőből behúzott neki.
Az a földre zuhant és rettegve emelte maga a kezeit. Barbi ügyet se vetve rá az üres autópálya felé fordult és a távolba meredt a gyilkos citromsárga szemeivel. Kudarcot vallottak. De ez még változhat.
- Tudom, merre mentek - jelentette ki. - Több ember kell. És van egy másik előnyünk is. Anikó. A nő nem sejti, hogy rajta keresztül mindent látunk. Ha megemlítik előtte a Fény gyermekeinek bázisát, akkor azt mi is fogjuk hallani. És akkor kegyetlen csapást mérünk rájuk.
A földön fekvő harcosához fordult.
- Szedd már össze magad! - kiáltotta démoni haraggal.

*

Valentina lesétált a konyhába, ahol a ház eredeti tulajdonosai megszeppentek a látványától. Egy csinos, vörös anyuka ült ott a kislányával. A nő azonnal magához ölelte a gyermekét, féltve őt a már a tévéből is jól ismert gonosztól. A kis vörös lány azonban, mint aki nem is sejti kivel áll szemben, úgy mosolygott Valentinára, mintha az csak egy boszorkánynak öltözött színész volna.
- Szia - köszönt a kislány az anyja legnagyobb döbbenetére.
Valentina töltött magának kávét, majd mosolyogva fordult a hang irányába.
- Szia - köszönt vissza. - Hogy hívnak?
- Hajni.
- Milyen szép neved van.
- A tiéd is szép. Valentina, ugye?
- Az. Köszi.
- Hová mész?
- Az unokanővéremért.
- A buszmegállóba?
Valentina belekortyolt a kávéba, majd utána kuncogott egyet ezen.
- Nem - felelte. – Egy kicsit messzebb megyek.
- Meddig maradsz? – kérdezte Hajni.
- Remélem, nem sokáig.
- De utána visszajössz, ugye?
Valentina zavartan mosolygott a kislányra. Nem tudta hová tenni ezt a kedvességet. Viszont nagyon jólesett neki.
- Szeretnéd, ha visszajönnék? – kérdezte.
- Igen – felelte az.
- Miért?
- Mert olyan viccesek vagytok.
Az anyuka arcára kiült a rémület, megszólalni se bírt, annyira megijedt a lánya mondatától. Ám Valentina továbbra is mosolygott, nem neheztelt egy pillanatig sem Hajnira. Nem volt már képes ilyesmire.
- Nem jövök vissza - felelte az iszonyat lánya. - És a többiek is elmennek még ma a házatokból.
- Kár - szomorodott el a kislány.
Valentina azon kapta magát, hogy meghatódik. Nem értette, miért. Talán a kedvességtől, vagy az őszinteségtől. Kicsit a gyermek énjét látta Hajniban, mert ő is ilyen volt hajdanán. Ez nem igaz, gondolta magában. Ő gonosz volt már hatévesen is. Már akkor is. De miért volt az? Az anyja miatt. Ő tette ilyenné. Most pedig a könnyeivel küszködve nézi, amint ez az anyuka rémülten szorítja magához a kislányát, miközben őt figyeli felkészülve a legrosszabbra.
- Nem kell félnetek - mondta Valentina és anyukára pillantott. - Nem engedem, hogy bajotok essen. Ígérem nektek.

*

Mihaéla a nappali padlójára zuhant, ahonnan igyekezett büszkén, dacolva a félelmeivel felnézni Szilviára. Az úrnő kárörvendő vigyorral állt meg felette, mellette megszokott kísérője, Kamilla állt.
- Miben mesterkedsz az agyadban, kislány? - kérdezte Szilvia. - Csak nem Ketteskének próbáltál segíteni? Figyelmeztetni akartad Nórit? Milyen kár, hogy ez nem jött be. Esélytelen vagy.
Mihaéla megcsóválta a fejét.
- Nem létezik esélytelen ember - súgta, majd az úrnő felé nyújtotta a karját.
Szilviát egy láthatatlan energia olyan erővel lökte a falnak, hogy az berepedt mögötte a csattanástól. Ám ő csak nevetett ezen és egy sárga fény lövellt ki a kinyújtott karjából a földön fekvő lány felé, aki felsikított az elviselhetetlen fájdalomtól.
- Ügyes kislány! - vihogta Szilvia. - De kár próbálkoznod. Meg tudsz lökdösni, de az erőd igencsak gyenge az enyémhez képest. Érzed már nem? Ezt a pokoli fájdalmat. Közben pedig azt a szorongató rettegést.
Mihaéla könnyezett a fény okozta fájdalomtól. Már ott tartott, hogy a halálért fog könyörögni, amikor Szilvia abbahagyta a kínzását. Az úrnő elégedetten figyelte a lányt, akit mintha megsokkoltak volna, annyira reszketett.
- Még egy ilyen akció Ketteskével, vagy bárkivel - kezdte Szilvia. - és az egyik foglyomat kinyírom. Miattad fog megdögleni. Megértetted?
- Meg - nyögte Mihaéla.

*

Valentina padlógázzal hajtott az autópályán Pécs irányába. Béci bosszús tekintettel fogta meg ismét a kapaszkodót. Az iszonyat lányára pillantva ismét látta azon azt az eszelős vigyort, ami már reggel is halálra rémítette. Valami borzasztó kettőség uralkodott továbbra is lányban, hiába került a többi személyisége az üvegcsékbe. Ez a kiszámíthatatlanság úgy néz ki alapbeállítás nála.
- Megint nagyon sietsz – jegyezte meg Béci. – Arra nem gondolsz, hogy csúszik az út?
- Nem érdekel – felelte a lány sejtelmesen.
- De figyelj, még csak kilenc óra van.
- Tudom.
- Ennyire messzire van Nóri? A térkép másik végében, hogy lassan kétszázzal kell menned?
- Gondolkozz.
Béci szemrehányó pillantást vetett felé.
- Előbb akarsz odaérni – mondta végül.
- Bingó – vigyorodott el Valentina.
- Pécsen vannak?
- Pontosan. Honnan jöttél rá?
- Most soroltál át Pécs felé.
- Na, látod, Béci. Csak oda kell figyelned a részletekre. Nem is olyan régen jártam arra. Lehet, beugrunk utána Bajára. Van ott egy kis elintéznivalóm Lillával. Ha még ott van, persze.
- Halasi Lilla?
- Úgy van.
- Az egy őrült gyilkos.
Valentina szkeptikus mosollyal fordult felé.
- Mellettem ő egy senki - vihogott.
- Meggyőztél - bólintott Béci.

*

Pécsen jártak, amikor Nóri lefékezett az egyik pláza előtt. Krisztián kérdőn fordult a lány, aztán a kiürült város bevásárlóközpontja felé. Pár másodpercig csendben ültek, végül a srác megtörte a csendet.
- Ruhát szeretnél venni? - kérdezte huncut mosollyal.
- Nem - rázta meg a fejét az. - Valamit érzek itt.
- Mit? - kérdezte. - A nővéred jelenlétét?
- Nem. Nem őt. De utána kell járnom.
- Veled megyek.
Nóri egy kicsit aggódva nézett a srácra.
- Lehet, jobb, ha itt maradsz - mondta.
- Hé - sértődött meg Krisztián. – Nem vagyok már nyápic.
- Akkor gyere, de legyél óvatos – mondta a lány, aztán kiszállt a kocsiból.
- Sose fognak férfiként tekinteni rám – csóválta a fejét a srác, majd ő is kiszállt.

*

A pláza előterében áruk hevertek a földön. Márkás ruhák, néhány mobiltelefon, mindet fosztogatás közben ejthették el. A kirakatok betörve, egy illatszerbolt kongott az ürességtől, mellette egy női ruhabolt úgyszintén. Nóri szinte látta maga előtt a bepánikolt tömeget, akik egymáson taposva fosztják ki az egész épületet. Rettenetes volt belegondolni is, mit művelhettek egymással az emberek.
Krisztián a szilánkokon lépkedve benézett egy szupermarketbe. Szinte teljesen ki volt ürülve, összetört borosüvegeket látott a padlón, valamint néhány konzervet. Két polc fel is volt döntve. Nem gondolta volna a legnagyobb rémálmaiban sem, hogy egyszer meg fog élni egy világvégét.
- Itt aztán rendesen bespájzolt magának mindenki - jegyezte meg.
Nóri a leállt mozgólépcsők felé pillantott. Különös érzés járta át, először meg sem tudta fogalmazni magában, mitől lehet. Valakinek érezte a jelenlétét, valakiét, aki talán nem tartozik egyetlen oldalhoz sem. Egy bujkáló túlélő lehet, akit éppen megzavartak? Nem, az kizárt. Ez valami egészen más. Személyes. Ekkor bevillant neki Ketteske figyelmeztetése. Csapda.
- Krisztián – súgta a srácnak, miközben felnézett a felső szintre.
- Mond - súgta az vissza.
- Maradj itt lent.
- Felmész?
A felső szint felől egyre tisztábban érezte annak a személynek a jelenlétét. Veszélyt érzett, mégis hajtotta előre valami. Nem kíváncsiság, hanem inkább egyfajta vonzás, ami már elviselhetetlenül kezdte piszkálni az idegrendszerét. Az őt fürkészően figyelő srác felé fordította a fejét.
- Legyél óvatos – súgta és szemei kéken felizzottak.
- Te is - biccentett Krisztián. - Üvölts, ha van valami.

*

Amikor Nóri felért a felső szintre, először tőle balra egy hosszú sétáló felé nézett, vizsgálva az érzéseket, amiket árasztott felé. Semmi. Még a múlt rezgéseit sem érezte. Különös csend honolt az energiamezőben. Lassan tőle jobbra fordította a fejét és mintha egy pillanatra látott volna egy ember alakú sziluettet, ám az hirtelen eltűnt. Ennyi elég volt neki, hogy előkapja a fegyverét.
Balra lenézett az alsó szintre és megnyugodott, amikor meglátta az óvatosan lépkedő Krisztiánt, aki szintén elővette már a pisztolyát. Ezután Nóri a mélygarázs felé vezető ajtó felé fordult jobb irányba. Sötét energiákat érzett onnan, félelmet és zavarodottságot. Egy kiszámíthatatlan ellenféllel áll szemben. Azonban volt valami egészen más is. Valami megnyugtató.
- Mi folyik itt? - tette fel magának a kérdést halkan.

*

Krisztián befordult egy betört kirakat felé tőle jobbra és a fegyverét maga előtt tartva belépett. Egy gyógyszertár volt, ami bár úgy tűnt teljesen ki van fosztva, a kasszák mögötti villódzó fényű térben látott néhány dobozt a földön. Mostanában egyre többet fáj a feje, a fájdalomcsillapítói mind elfogytak már. Olyan ciki már mindig megkérni Nórit, hogy kézrátétellel meggyógyítsa őt, hogy inkább most beszerez egy pár dobozzal. Ha egyáltalán azok vannak ott és nem mások.
Óvatosan elhaladt a kasszák mellett. Amennyire ki tudta venni, valóban fájdalomcsillapítók hevertek szanaszét. Micsoda kincsek, gondolta magában, majd leguggolt és elkezdte a kabátja zsebébe pakolni őket. Hónapokig ellesz ezekkel. A mosolya azonban lefagyott az arcáról, amikor hallotta maga mögül megroppanni a padlón heverő szilánkokat. Aztán egy fémes tárgyat érzett a tarkójánál.
- Nocsak, hulla fiú - súgta az ismerős női hang.
Krisztián rémülten fordult a hang irányába, és ahogy sejtette, Valentina ott állt felette vigyorogva. Ez most nem élete szerelme, Ketteske volt, hanem nyilván a gonosz Egyeske. Mondani akart valamit, de a lány felé suhintott a pisztolyával és egyszerre minden elsötétült előtte.

*

Nóri az érzéseit követve haladt előre az elhagyatott pláza hideg folyosóján, mely a mélygarázs felé vezetett. A Sötétség energiái kezdték teljesen összezavarni, a feltételezett ellenség, vagy ellenségek bárhol rejtőzhettek az épületen belül. Ő pedig itt, a halványan pislákoló neonfények homályában, minden bizonnyal egy profin előkészített csapdába sétál bele - ahogyan már oly sokszor.
- Drágááám - suttogta mögüle egy ismerős női hang.
Azonnal megfordult és már látta is a tulajdonosát. Valentina ott állt tőle pár lépésnyire a védjegyévé vált hosszú fekete ballonkabátban, vörös farmerban. A szőke haja ki volt engedve, a szemei pedig citromsárga démoni fénnyel izzottak. Ez csak Egyeske lehet, gondolta magában Nóri, a leggonoszabb személyisége az unokahúgának. Ám valamilyen különös oknál fogva nem érezte sem Ketteske, sem Hármaska jelenlétét. Valami borzalmas dolog történhetett.
- Keresed a többieket a fejemben? - kérdezte Valentina, miközben eszelős vigyor jelent meg az arcán. - Hiába. Anya kiszedte belőlem mindkét férget és berakta őket egy üvegcsébe. Ha van egy csepp humorérzéke, akkor leviszi azokat a pincébe a barackbefőttek közé.
- Hol van Krisztián? - kérdezte Nóri, csírájában elfojtva magában a lelkét marcangolni készülő fájdalmat.
- Alszik. Kapott egyet a fejére. De most komolyan ő érdekel téged és nem én, az unokahúgod? Nem akarsz ideszaladni és átölelni?
Nóri rászegezte a fegyverét a lányra.
- Hányan vagytok? – kérdezte.
Valentina erre fülsüketítően hangosan felnevetett, aztán ijesztő hirtelenséggel vérfagyasztóan komolyra váltott.
- Csak én, babám - súgta sejtelmesen. - És még valaki. Valaki, akinek nagyon fogsz örülni.
- Kicsoda? - vetette oda meglehetősen szkeptikusan a kérdést Nóri.
Valentina, miközben le sem vette a szemét az unokanővéréről, benyúlt a tőle jobbra nyíló szoba sötétjébe és kiráncigálta Bécit. A srác nem éppen így képzelte el a találkozást régi szerelmével, ám annak puszta látványa is elegendő volt, hogy egy ártalmatlan szó se tudja elhagyni a száját az örömteli pillanattól.
Nóri nem akart hinni a szemének. Ez nem lehet igaz, gondolta magában, hisz Béci már hónapok óta halott. Hisz látta, amint az élettelenül fekszik a házában, halálos sebbel a homlokán.
Kiejtette a pisztolyt a kezéből. Nem érzéki csalódás, nem is egy átverés. A halott szerelme valóban ott áll előtte. Hányszor álmodozott egy ilyen pillanatról, ami persze teljesen reménytelen ábránd volt. Most pedig mégis megtörtént. A Sötétség gyermekei valahogyan el tudták ezt érni.
- Béci - szólította Nóri elcsukló hangon. - Kicsim, tényleg te vagy az?
A vörös hajú hercegének szeméből könnyek szöktek elő. Látszólag igen lassan fogta fel ő is, hogy a menyasszonya, akit nem vehetett el, most a nevén szólította. Remegő ajkakkal, nagyon nehezen tudott válaszolni:
- Igen. Én vagyok az, édesem.
Éppen oda akart szaladni Nórihoz, hogy szorosan magához ölelje, de végül Valentina visszarántotta a kabátjánál fogva.
- Nem mész sehova, amíg nem mondom! – kiáltotta a lány, aztán az unokanővéréhez fordult. - Látod, Nórikám? Anyám visszahozta neked a halálból a te nyálas pasidat! Látod, milyen fontos vagy nekünk? Főleg nekem! Úgyhogy most szépen nekiállunk a családegyesítésnek!
Valentina a pisztolyának csövét Béci halántékához szorította, miközben úgy meredt a lányra, mint az ördögnél is gonoszabb, vérszomjas fenevad, aki most, ebben a pillanatban bármire képes volna.
- Gyere ide - súgta gyilkolás előtti higgadtsággal az iszonyat lánya. - Ölelj magadhoz, kérj bocsánatot és akkor visszakapod őt. Ha pedig nem jössz, és ismét megtagadsz, akkor most az egyszer a szemed láttára döglik meg életed szerelme!
Nóri Bécire nézett, aki szinte könyörgött a szemeivel. Látta, hogy nem akarja újra elveszíteni őt. Aztán a gyilkolni készülő Valentina felé fordult. Sakk-matt. Nem tudott mit tenni. Mindkettőjüket szerette. Jobban, mint az eszmét, melyre visszatérve a jóságot kezdte szolgálni újra.
Aztán eszébe jutott valami.
- Úgyse lenne az enyém - súgta.
- Miről beszélsz? – kiáltott Valentina.
- Úgyse lenne az enyém – ismételte Nóri. - És téged sem tudnálak szeretni.
- Miért?
- Mert ha visszaállok közétek, már semmi sem lesz régi. Megint egy lelketlen gonosz leszek, aki nem tudja azt érezni, amit most én. Nem fogom tudni úgy szeretni Bécit, ahogyan most. És téged sem tudnálak úgy ölelni, mint ahogyan most tenném. Az már nem én lennék, hanem a Sötétség gyermeke, akit kizárólag a hatalom fog érdekelni. Ti biztosan nem. Szóval, ezt mind a hárman elbuktuk.
Valentina szemeiben megcsillantak a könnyek ennek hallatán. Látszólag felfogta, hogy Nórinak igaza van. Végtelen fájdalom ült ki az arcára, mert tudatosodott benne, mekkora társas magányban fog élni.
Nóri legnagyobb döbbenetére, az iszonyat lánya elhúzta a pisztoly csövét Béci halántékától és elengedte őt.
- Menj - súgta a srácnak elcsukló hangon.
Valentina összeomolva figyelte, amint Béci és Nóri szorosan átölelik egymást és örömkönnyeket hullajtva mondanak egymásnak valamiket, amiket ő hallott ugyan, de felfogni képtelen volt. A sokktól még a pisztolyát is elejtette. Elvesztette az unokanővérét és az esélyt, hogy újra egy család legyenek. Mindennek vége, úgy érezte. Leült a hideg padlóra és a falnak döntötte hátát.
Hirtelen minden olyan értelmetlenné vált előtte. Lepergett előtte az élete, látta magát kislányként, amikor már jelen volt benne a gonosz. Hátborzongató volt az a tekintet, amit maga előtt látott, teljesen megrémült attól a gyermektől, aki volt. Aztán látta magát, amikor tizenöt évesen abban a diszkóban elkezdett lövöldözni. Először egy fiatal srác esett a padlóra holtan, őt követte egy lány, aki fel sem fogta, mi történt vele. Végigpergett előtte az összes rémült arc, akikre tüzet nyitott. Ezután bevillant neki a büszkén mosolygó kamasz énje, aki kisétál a diszkó előtt összegyűlt rendőrökhöz. Egyszerre csak Anna ölelését érezte a Szent Mihály Elmegyógyintézetben. Hogy szerette őt az a nő és még most is a lányaként tekint rá. És ő bántotta. Aztán megszökött még tavaly novemberben, elhozva a rettegést az országra. Miért? Mitől lett jobb élete?
Olyan sírás tört ki belőle, hogy azt hitte bele fog halni. Sorra peregtek le előtte az arcok, a rémült emberek arcai, akiket ő ölt meg. Hidegvérrel. Még élvezte is. De miért? Hisz azokat is szerették, akárcsak ő Nórit, vagy Annát. A gondolat, hogy megölte valaki „Nóriját”, vagy „Annáját” már szinte elviselhetetlen volt számára. Iszonyú bűntudat járta át a lelkét, iszonyú kínként beléje marva. Lassan elkezdett belassulni előtte a világ, aztán elvesztette az eszméletét.

*

Béci vezetett, mellette Krisztián a fejét fogta az ütéstől származó fájdalomtól, mely már múlni kezdett a fájdalomcsillapítónak köszönhetően. Pláne amikor néha a visszapillantó tükörbe nézett, ahol Nóri az ölében simogatta az ájult Valentina fejét. Krisztiánnak pont olyan érzése volt, mint amikor először látta a lányt a hóban. Már akkor fellángolt benne a szerelem az iszonyat lánya iránt, még magának sem merte bevallani akkor. Talán ismét az övé lehet, talán örökre. Csak reménykedni tudott.
Nóri úgy érezte, most nyert igazán csatát a Sötétséggel szemben. Ám nem is Szilvia kudarca tette boldoggá, hanem hogy visszakapta élete szerelmét és egyúttal a drága kis unokahúgát is.
- Minden rendben lesz - súgta a szuszogó Valentinának. - Egy új világ kezdődik. Tele fénnyel és boldogsággal. A végén pedig ott leszünk azon a napsütötte tengerparton, amire vágysz.

2020. november 9-15.
Budapest

6.rész
A lélekgyilkos Barbi ámokfutása

- Katinka - súgta lehunyt szemmel Valentina.
Nóri az ágy szélén ült és éppen a csurgói tájat bámulta elgondolkozva az ablakon át, amikor az unokahúga váratlanul megszólalt. Azonnal felé fordult, finoman benyúlt a takaró alá és megfogta a lány kezét.
- Ki az a Katinka? - kérdezte halkan.
Valentina még behunyt szemmel, mintha álmában beszélne az oldalára fordult, közben el nem engedte az unokanővére kezét. Egy rövid ideig halkan szuszogott, Nóri már azt hitte, visszaaludt.
- Egy szegedi lány - felelte az végül. – Onnan jött. Az általánosban barátnők voltunk egy rövid ideig. Vajon mi lehet vele? Annyira megbántottam legutóbb. Olyan rég volt, mégis látom az arcát.
- Biztosan minden rendben van vele - súgta Nóri.
- Jó hallani a hangod. Hiányzott nagyon. A közelséged. Megnyugtat, hogy létezel. Túl szép ajándék, hogy mellettem vagy. Lehetnél más mellett is. Aki megérdemli. Aki nem egy tömeggyilkos.
- Ne mondj ilyet.
- Nóri. Ez helyrehozhatatlan.
- Olyan nincs. Én nem ismerek ilyen szót.
- Anya megtudja, hogy itt vagyok. És akkor veszélybe kerültök mind.
- Nem fogja megtudni. Leárnyékoltuk. Még rajtad keresztül sem sejt semmit.
- Ne becsüld alá, Nóri. Nagyon erős.
Nóri mondani akart valamit, de látta, hogy lány ismét álomba merült. Így végül finoman, hosszan megpuszilta az unokahúga halántékát, mintegy erőt adva neki a lassú gyógyuláshoz.

*

Az autópálya menti benzinkút üzletterében egy tucatnyi férfi és nő feltett kézzel, megadóan nézett farkasszemet a citromsárgán izzó szemű csuhásokkal. Már vagy fél órája álltak így és moccanni sem mertek, miközben fogalmuk sem volt, mire várnak, illetve számíthatnak.
Váratlanul magas sarkú csizma koppanásaira lettek figyelmesek. Lassú, kimért, higgadt léptek voltak, a tulajdonosuk nyilván a vezető lehet, gondolták. A csuklyás harcosok hátra se nézve álltak odébb, helyet adva az úrnőjüknek. Először azt hitték, Valentina az, ám ez a lány valamivel idősebb lehet tőle, talán az a Palkovics Nóra az, de nem, még ő sem, de biztosan rokonságban állhat a két hírességgel. Szőke haja hátközépig ért, a bőre barna a szoláriumtól, a szemei pedig ugyanúgy izzottak, mint a Sötétség gyermekeinek. Az arcának vonásai szinte ugyanazok voltak, mint az iszonyat lányáé, akitől az utóbbi hetekben az egész ország retteg.
Barbi gyilkos mosollyal nézett végig a pénztár előtt felsorakoztatott embereken, akiknek kiült az arcukra a félelem. Élvezte ezt a hatalmat, évek óta készült erre és most végre kiélheti a sokáig elnyomott gonoszságot, ami többször ki akart törni belőle az egyhangú hétköznapjai és hétvégéi alatt a letűnt korszakban. És most úgy állt meg a rémült emberek előtt, mint egy tanárnő, aki mindjárt begyűjti ellenőrzőket a csínytevő diákoktól. A pillanatot uralva csóvált meg fejét.
- Milyen szánalmas kis csapat - kezdte. – Nem gondoltatok egy cseppet sem arra, hogy esetleg nekünk kéne behódolnotok, nem pedig néhány menekülő senkinek, akik itthagytak titeket?
Nem jött válasz. Nem is baj, gondolta magában Barbi, úgyis költői kérdés volt. A tőle jobbra lévő hűtőből kivett egy dobozos sört, kinyitotta a hosszú fekete körmeivel, majd nagyot kortyolt belőle.
- Tudjátok, ki vagyok? - kérdezte rájuk se nézve. - Palkovics Barbara. Valentina az unokahúgom, Nóri pedig hugicám. Akiket pedig kiszolgáltatok tegnap éjjel, mindhármunk ellenségei. A családunk ellenségei. A fajtájuk most azon mesterkedik, hogy ellenem, ellenünk fordítsa a két kiválasztott rokonomat, akiket az Univerzum a nagy világuralomra teremtett. Sejtitek, mi vár most rátok ezért?
Barbi feléjük fordította hátborzongatóan nyugodt tekintetét, közben hanyagul a válla felett hátradobta a sörös dobozt. A foglyok húsz, harminc és negyven év körüli férfiak és nők voltak, akik valószínűleg itt bujkálnak pár napja a benzinkút melletti motelban. Szerencsétlenek, gondolta az úrnő.
- Nos, tekintettel arra, hogy a nagynéném, Szilvia parancsára várok - folytatta. - Van egy kis időm foglalkozni veletek. Remélem, nem hittétek azt, hogy egyszerre végzünk majd veletek. Szép sorjában fogok haladni és drágáim, mindegyik halált végig fogjátok nézni. De ne szomorkodjatok. Én ezt azért szeretem így csinálni, mert így legalább okultok abból, milyen csúnya dolgot tettetek.
Nosztalgikus mosollyal egy kicsit az emlékeibe merülve nézett oldalra.
- Mint régen az egyik tanárnőm - kezdte. - Felsorakoztatott minket libasorba és mindenkinek lekevert egy csattanós pofont. Nagyon nagyot tudott ütni. És volt olyan, akit visszahívott még egyért. Általában ez én voltam. Nem szeretett engem. Azért mert szép voltam, ő pedig, amikor kislány volt, olyan ronda volt, hogy mindig csúfolták érte. Mekkora szerencse, hogy ez a tanár néni még élt, amikor ez a szép korszak beköszöntött. Könyörgött a bocsánatomért. De persze nagyon durva véget ért az élete. Azt hiszem, egy életre megbánta, amiért annyiszor felpofozott. Tudjátok, egyszer Nóri is kapott tőle egyet az udvaron. Szerintem, azt bánta meg legjobban.
Visszanézett a foglyokra.
- Értitek? - kérdezte bájos mosollyal. - Csak azt akarom ezzel mondani nektek, hogy tartozom nektek azzal, hogy éreztessem, miért is kell megbűnhődnötök. Ti már ugyebár, nem tehetitek jóvá, amit tettetek, azonban méltósággal fogtok meghalni. Beismerve, hogy tévedtetek. Sokan lesznek még ilyenek, de idővel, amikor ez a világ szebb lesz, az emberek milliói élnek majd azzal a tudattal a birodalomban, hogy bár rossz úton jártak, mégis annak köszönhetik a csodás életüket, hogy még idejében mellénk álltak. Gondoljatok rájuk utolsó perceitekben.
Kéjesen vigyorogva az egyik huszonéves srác felé fordult. A fekete hajú, jóképű fiatalembert tetőtől talpig végigmérte. Hosszan nézett annak barna szemeibe, élvezve abban a félelmet.
- Gyere ide, kedvesem - súgta Barbi kellemes, kedves hangon. - Te olyan kis hibátlan vagy. Egy szép férfi, okos szemekkel. Gyere ide, szépen. Ígérem, nem lesz több tíz percnél. Nagyon fogsz szenvedni, de hidd el, utána meglátod a fényt, ahová tartozol, és a boldogság fogja megtelíteni a szíved.
Az egyik, negyvenes éveiben járó, csinos barna hajú nő a srác felé pillantott, majd térdre rogyott Barbi előtt.
- Kérlek! – könyörgött a nő. – Ne bánts őt, inkább engem ölj meg helyette! Könyörgöm!
Barbi rá se nézve vigyorgott a fiú felé.
- Miattad, drága, tovább fog tartani a dolog – súgta derűsen a nőnek. – Szóval, gyorsan állj vissza a sorba, mert fél órára emelem a büntetés időtartalmát.
A nőből kitört a sírás és megsemmisülten állt vissza a sorba. A fiú eközben szép lassan megindult Barbi felé. Az úrnő szépen lassan felemelte jobb kezét, ami sárgán kezdett fényleni.
- Gyere, szépségem - súgta a srác felé. - Gyere szépen Barbi drágához.

*

Az Iszonyat Katonái egy Bajától nem messze található faluban szereztek házat éjszakára. Kezdett már sötétedni, amikor Barbi megérkezett néhány csuhással a kétszintes családi házba. A ház tulajdonosa, Zoé, egy sportos, fekete hajú, ötvenes éveiben járó, gyönyörű nő volt, aki bár bájosan fogadta őket, mégis jól látszott rajta, mennyire retteg tőlük. Ezt Barbi már jó néven vette.
- Szép ház – nyugtázta, miközben az amerikai konyha pultjának dőlt. - Ha jól sejtem, van itt egy konditerem.
- Igen - felelte Zoé.
- Lent a pincében?
- Pontosan ott.
- Gépeid is vannak?
- Vannak, igen. Főleg lábedzésre.
Barbi kinyitotta a nagy mélyhűtőt és kihúzott néhány fiókot.
- Van hal bőven a fagyasztóban - állapította meg - Garnéla is.
Az erőltetve mosolygó Zoé végignézett az újonnan érkezett csuhásokon, akik a nappali felé vették az irányt. Barbi elővette az eszelős, gyilkos mosolyát és nagy erővel becsapta a hűtőszekrény ajtaját.
- Ma halvacsorát csinálsz, Zoé - adta ki a parancsot. – Többféle körettel és valami mártást is dobj össze. Este nyolcra legyél kész.
- Rendben - bólintott a nő.
Barbi ezután besétált a nappaliba, ahol néhány harcos társaságában egy jóképű, fekete hajú, fiatal srác ült. Zoé rémülten követte az úrnő tekintetét és kétségbeesetten próbált uralkodni a félelmein.
- Ő ki? – kérdezte Barbi hirtelen fagyosra váltva.
- A fiam – felelte nő. - Gábor.
- Hány éves?
- Huszonegy.
- Az apja hol van?
- Ő sajnos meghalt.
- Mi történt vele? Egyedül edzett és agyonnyomta a súlyzó?
- Nem. Autóbaleset.
- Szóval nem tudott vezetni. A gyerek örökölte az apja gyengeségeit?
Zoé nagyot nyelt, iszonyú harag gyűlt össze benne, ami sajnos nem törhetett ki belőle. Barbi érezve ezt, fürkésző tekintettel fordult a teljesen hiteltelenül mosolygó nő felé, akinek az imént gázolt a lelkébe.
- Tudom, hogy most utálsz - súgta a Sötétség úrnője. - De jobb, ha elnyomod a haragod, vagy a szemed láttára fog tragikus véget érni Gáborka élete. Azt hiszed, nem teszem meg?
- Elhiszem - szedte össze magát gyorsan Zoé. - Bocsáss meg.
- Amúgy meg kell hagyni, szép srác - fordult Barbi a rémült Gábor felé. - Már igazi férfi. Le is viszem magammal edzeni.
Gábor erre rettegve fordította az anyja felé a tekintetét. Zoé lövellt felé egy megnyugtató pillantást, ám az, akár a mosolya, hiteltelen volt. Ő maga sem hitt semmilyen pozitív fordulatban.
- Zoé - szólította Barbi barátságtalanul.
- Igen? - fordult vissza hozzá a nő.
- Ugye nem bánod, ha edzek vele egy kicsit?
- Nem, bár örülnék, ha tudna nekem segíteni a vacsora elkészítésében. Akkor sokkal gyorsabban végzünk. Gábor szakácsnak tanul, hidd el, nagy szükségem volna rá. Az én tehetségemet örökölte.
Barbi kedvesen elmosolyodott.
- Rosszul hazudsz, Zoé - súgta. - Látom a gondolataidat. Az összeset. A fiad az orvosira jár, nőgyógyász lesz belőle. Az apja nyomdokaiba akar lépni, aki szintén ezzel foglalkozott. Ezt a szakács dumát pedig azért találtad ki, hogy megvéd őt tőlem. Szánalmas lépés volt.
Azzal Barbi egy hatalmasat lekevert a nőnek, aki elterült a padlócsempén. Gábor fel akart pattanni, hogy az anyja védelmére keljen, de az egyik csuhás megragadta a vállánál durván visszahúzta a kanapéra. Zoé remegve, a dühét lenyelve figyelte, amint az úrnő leguggol hozzá az ördögi szemeivel.
- Még egy hazugság és csúnya dolgok fognak történni - súgta. - A vacsorát egyedül készíted el nekünk. Három órád van nyolcig. Szépen megteríted majd az asztalt és tálalsz nekünk. Ha egyetlen percet is késel a kajával, akkor Gábor megy apuci után. Megértetted, hercegnőcske?
- Igen – vágta rá Zoé.
- Nagyszerű. Akkor akár neki is állhatsz. Gyerünk!

*

Este nyolckor pontban a harcosok a jól megterített asztalhoz léptek. Előtte azonban mindenki levette a csuháját. Zoé látta, hogy mindenki egyforma fekete bőrnadrágot és fekete kötött pulóvert visel. Az arcok a citromsárgán fénylő szemeket leszámítva, teljesen normálisnak tűntek. Húsz és harminc év körüli fiatal férfiak és nők voltak, akik némán, mintegy tisztelettudóan ültek az asztalhoz, ahol a kisütött tenger herkentyűk sorakoztak külön tálakba szedve, mellettük tányéron köretek és saláták voltak, valamint a drága borok, amelyeket Zoé a pincéből hordott fel.
Az ájulás kerülgette, amiért megállás nélkül dolgozva rekordidő alatt teljesített. Nem sokon múlott, hogy végleg összeomoljon, ám Gábor miatt erőt vett magán minden egyes percben. A fia még mindig lent van a konditeremben, ahonnan Barbi már egy ideje visszajött és egyenest a fürdőszobába riszálta magát. Zoé akkor meg akarta kérdezni, hol van a fia, de az egyik csuhás befogta a száját.
Kisvártatva egy fekete köntösben megérkezett Barbi és az asztalon elterülő lakomát tanulmányozva leült a végébe, ahogyan az egy vezérhez méltó. A tőle jobbra ülő, fekete hajú sráchoz fordult.
- Mihályka - szólította meg Barbi. - Hozd szépen fel Gáborkát a kondiból. Persze, ha még él.
Zoénak majd kiesett a szíve.
- Mit műveltél vele? – kiáltotta és már szaladt volna le a fiáért, de Barbi a kezéből kilövellő sárga fénnyel a konyha másik végébe repítette.
Az úrnő megsértve azért, mert fel kell állnia az asztalhoz, odasétált a földön nyöszörgő nőhöz és megállt felette a fagyos tekintetével. Zoé megpróbált felállni, de iszonyú fájdalom hasított a hátába.
- Te csak a rád bízott feladattal törődj – vetette oda neki Barbi. – Most szépen felállsz, és az asztalhoz vonszolod magad. Amint ott vagy, a legnagyobb alázattal töltesz nekünk bort, hogy elkezdhessük a vacsorát. Eközben te bájosan fogsz mosolyogni, lesve minden kívánságunkat. Ahogy az egy szánalmas alattvalóhoz illik.
Az alagsorba induló Mihály felé fordult.
- Mihályka! - szólt oda a srácnak. – Ha még él, nem kedveskedsz vele, megértetted? Nem érdekel, hogy Nóri és Szilvi pasija voltál. Amíg mellettem vagy, azt teszed, amit mondok. Rendben?
A srác alig tudta leplezni megvetését az úrnő felé, de inkább biccentett.
- Okos kölyök - kacsintott Barbi, majd visszafordult Zoéhoz és fagyosan odasúgta: - Talpra!

*

Mihály semmilyen külső sérülést nem talált a földön nyöszörgő Gáboron. Barbi nyilván valamelyik büntető rituálét alkalmazta rajta. A harcos finoman a srác homlokára tette a kezét.
- Mindjárt jobban leszel - súgta neki. – Hagyd, hogy végigmenjen rajtad a gyógyító energia. Egy kis bónuszt is kapsz. Érzem, hogy gyakran küzdesz erős fejfájással. Ez többé nem lesz. Vedd kárpótlásnak.
- Köszönöm - nyögte Gábor.
- Addig mesélj. Van barátnőd?
- Igen.
- Már látom is. Reni, igaz?
- Igen.
- Kosárlabdaedző. Nagyon szép lány.
- Remélem, még láthatom.
- Látni fogod, ne aggódj. Látom a jövődet. Holnap, miközben édesanyád tovább kötögeti a pulóvert, amit elkezdett, te odafent a szobádban fogsz összebújni a szerelmeddel. Jó dolgod lesz, mert Reni nagyon fog babusgatni. Béke lesz a házban, olyan lesz, mintha itt sem lettünk volna.
- Miért vagy ilyen rendes velem?
- Mert ilyen vagyok. És vagyunk még egy páran. Hidd el, nem vagyunk mind olyanok, mint Barbi. Ő egy senki. Csak az úrnőnk rokona, ezért azt hiszi, mindenkivel mindent megtehet.
- Meg akar ölni minket?
- Nem. Csak szórakozik. De én nem fogom hagyni, hogy bajotok essen.
- Megígéred?
- Megígérem. Mindjárt jobban leszel, de kérlek, játszd meg előtte, hogy rosszul vagy. Át tudom őt verni, de ehhez kellesz te is.
- Rendben.

*

Zoé miután kitöltötte borokat, a nappali kanapéjára huppant. Amikor meglátta, hogy Gábor megjelenik az alagsorba vezető ajtóban Mihályra támaszkodva, nyomban felpattant és odasietett hozzá. Barbi csámcsogva csóválta a fejét, mikor rájuk nézett, a szemében neheztelő gyűlölet csillogott, amikor az anya finoman magához ölelte a fiát. Látszólag dühítette ez a jelenet.
- Milyen szánalmas gyereket neveltél fel - vetette oda az úrnő. - Az apja is ilyen gyenge volt?
Zoé vetett felé egy gyilkos pillantást, aztán gyorsan a lépcsőkhöz vitte a fiát, valamit súgott neki, aztán Mihály előzékenyen átvette tőle Gábort és megindultak felfelé a srác szobájába.
Barbi kortyolt egy nagyot a borából, aztán egy akkorát böffentett, hogy páran összerezzentek az asztalnál. Az úrnő végignézett az arcokon, melyek igyekeztek őt elkerülni, amennyire csak lehetett.
- Fejedelmi egy vacsorát kaptatok tőlem, nem? - tette fel kérdést, majd Zoéhoz fordult. - Remek a szakácsunk. Bár nem vette észre, hogy a poharam kiürült, de szerintem mindjárt korrigálni fogja.
Zoé lenyelve haragját, erőt merítve abból, hogy fia a körülményekhez képest jól van, töltött Barbi poharába. Az úrnő élvezve a pillantott, vigyorogva figyelte a nő minden egyes mozdulatát.
- Nem vagy a szolgák gyöngye - jegyezte meg Barbi. - Vidámabb is lehetnél, elvégre megtiszteltünk téged a társaságunkkal. Amióta eljött a végítélet, sok helyen nincsen rendőrség. Az emberek fosztogatnak, rabolnak, gyilkolnak. De itt, ebben a házban, ilyen nem történhet meg. Mert itt vagyunk és vigyázunk rátok. Cserébe mindössze vendégszeretetre vágyunk.
Zoé miután kiöltötte a bort, lehuppant a kanapéra, benyúlt a dohányzóasztal alá. Elővett onnan egy doboz cigarettát, remegő kézzel kivett belőle egy szálat és rágyújtott. Barbi ekkor a többiek felé fordult.
- Hát, babáim - kezdte. - Nem tudom, észrevettétek-e, de Zoé nem túl barátságos velünk, annak ellenére, amit teszünk érte. Ez szemtelenség. Szerintetek, milyen büntetést érdemel érte?
Senki sem szólt egy szót sem. Váratlanul az egyik fekete hajú lány, Melinda, aki korábban Nóri mellett szolgált, végignézett a körülötte ülők tekintetén, majd összeszedve bátorságát megszólalt.
- Úrnőm - kezdte. - A legnagyobb tisztelettel és alázattal kérlek, bocsásd meg ennek a nőnek a bűneit. Bár valóban nem viselkedik jó házigazdaként és te sem kapod meg tőle a neked járó tiszteletet, azonban figyelembe kell venni néhány fontos tényt, miszerint fenséges vacsorát készített nekünk.
- Ez még nem elég a felmentéséhez - rázta meg Barbi.
- Igazad van, úrnőm, de van itt egy másik alapvető tény.
- Éspedig?
- Ellenállás nélkül engedett be minket a házába. Nagyon figyelmes és kedves volt velünk. Te ezt még nem láthattad, hiszen úton voltál ide, nemes célú küldetésedből. Amint beléptünk a házba, megvizsgáltuk eme két alattvaló emlékeit és nyomát sem találtuk annak, hogy valaha is kapcsolatba léptek volna a Fény harcosaival. Éppen ezért, a legnagyobb tisztelettel kérlek ismét, kegyelmezz ennek a két alattvalónak. Kegyelmességeddel is tudtukra adhatod, mennyivel több vagy náluk.
Barbi ismét megrázta a fejét.
- Ez még mindig nem elég - mondta fagyosan. - Meg kell, hogy büntessem őket. Tanulniuk kell a hibáikból.
Mihály leért a lépcsőn.
- Nem kell - mondta. - Nem kell, hogy így legyen, Barbi.
Az úrnő vérfagyasztó tekintettel fordult a harcos srác felé. A villát tányérba dobta, az pedig nagy csörömpöléssel borzolta mindenki idegrendszerét az asztalnál. Barbi egy darabig szótlanul nézett Mihály szemeibe.
- Milyen jogon szólsz bele? - kérdezte Barbi.
- Ebből elég volt, úrnőm - felelte az.
- Nagy a szád, mióta ágyba bújtál a húgommal és a nagynénémmel. Azt hiszed, ezek után bármit megtehetsz.
- A legnagyobb tisztelettel, ez nem igaz. Te lépted túl a határt.
- Én?
- Igen, te.
Barbi lassan felállt a székből.
- Elfelejted, hol a helyed, kisöreg - súgta mély gyűlölettel a hangjában. – Ez bizony árulásnak minősül.
- Nem az, úrnőm - erősködött Mihály, miközben a félelemnek a legcsekélyebb jelét sem mutatta.
Barbi kinyújtotta a karját felé, mire a srác a falnak csattant és mozdulni sem bírt a láthatatlan energiától. Az úrnő lassan odalépkedett hozzá, citromsárga szemeiben megcsillant harag fénye.
- Pedig ez árulás, kölyök - mondta az úrnő és megállt pár centire a sráctól. – Elárultad a vezetődet azzal, hogy szembeszálltál vele. Ezt tiltja a törvényünk. És a legsúlyosabb büntetés jár érte.
- Te meg az eszménket árultad el - nyögte Mihály.
- Miért is?
- Mert mi egy olyan világért harcolunk, ahol nincs helye az elnyomásnak. Az intézményesített büntetéseknek.
- Igen ám, de a közösségünk törvényekre épül. A miénkre.
Mihály nem akart vitatkozni vele, próbált ismét alázatosnak mutatkozni, hogy ezzel megmentse Zoét és Gábort, valamint önmagát is. Valamit gyorsan ki kell találnia, különben nagyon nagy baj lesz.
- Kérlek, úrnőm - nyögte. – Kegyelmezz nekik és nekem. Ha megteszed, én ígérem, sosem fogok neked ellenszegülni.
Barbi kedvesen elmosolyodott.
- Ó, valóban? - kérdezte.
- Igen – felelte Mihály.
- Van egy mód arra, hogy megkegyelmezzek nekik és talán neked is.
- Mi lenne az?
- Ma éjjel a kedvesem leszel.
- Rendben. Az leszek, ígérem.
Ekkor Barbi elengedte a láthatatlan erejével és Mihály a földre rogyott zihálva. Az úrnő elégedetten nézte, amint az visszanyeri a kiegyensúlyozott légzését, utána a hátborzongató mosolyával leguggolt hozzá.
- Látom is fejedben - súgta. - Tetszem neked az első pillanattól fogva. Remélem, mostantól érezteted is ezt velem. Az ő érdekükben. És persze a tiédben. Szomorú lenne holnap mészárlást rendeznem.
- Megértettem - bólintott Mihály.
- Tedd hozzá, hogy „úrnőm”. Na, még egy nekifutás.
- Megértettem, úrnőm.
- Káprázatos. A hős kölyök, aki megmenti ezt a két majmot, akit el kellett volna taposni. Ha legközelebb is ilyen nemes tettre szánod el magad, biztos lehetsz abban, hogy végzünk veled. Mert az már azt jelenti, a Fényhez tartozol. És az már megbocsáthatatlan. Érted, kedvesem?
- Igen, értem, úrnőm.
- Ennek örülök. Na, gyere szépen vissza az asztalhoz.

*

- Látom Barbit – mondta Valentina.
Az ágyon ülve cigarettázott és látszott rajta, hogy teljesen befelé figyel. Nóri pár perce lépett be hozzá, hogy ellenőrizze az állapotát. Sokkal jobban nézett ki, mint pár órája, amikor teljesen sápadt volt. Valentina lelke tisztulóban van, ám ez rengeteg bűntudattal jár a számtalan szörnyűségért, amit elkövetett.
Nóri leült mellé és átkarolta a jobb karjával.
- Én is látom - súgta megsemmisülten. - Menthetetlennek tűnik.
- Én is az vagyok? - kérdezte Valentina.
- Nem vagy az. Már most sokkal jobb vagy, mint pár órával ezelőtt. Nem szabad feladnod, mert jó úton jársz.
- Meg kell mentenünk Barbit. Meg kell tennünk mindent érte, mielőtt végleg elnyeli a Sötétség.
Nóri felsóhajtott.
- Én is azt akarom - mondta. – Alig tudom elhinni, hogy ő mindig is ilyen volt. Elrejtette előlem a valódi arcát. Azt, amit Szilvia kreált neki. Amilyenné ő tette. Ahogyan téged is.
Valentina Nóri felé fordította sokkos tekintetét.
- Éppen ezért sikerülhet - mondta az iszonyat lánya. - Ha nekem megy, neki is mehet.

2020.november 16-25.
Budapest

7.rész
Anna és Viktor

Éjjel egy óra körül Viktor megállt a fürdőszoba tükre előtt. A derekára csavarta fehér törülközőjét, majd laza testtartásban, gyönyörködött izmos felsőtestén és a kockás hasán. Dús fekete haja, vérvörös ajkai és az alapjáraton is kegyetlenül brutális tekintete is nagy büszkeséggel töltötte el. Befeszítette a bicepszét, lövellt egy macsós mosolyt a tükörnek, aztán még a mellizmait is megremegtette.
Váratlanul Szilvia lépett mögé a fekete köntösében. A tükörben találkozott a tekintetük. Az úrnő nem leplezte egy percig sem, mennyire odavan érte. Hátulról átkarolta a szeretőjét és citromsárgán fénylő szemei még jobban felizzottak, amint dobott egy puszit a srác nyakára.
- Élvezed, hogy szép vagy, igaz? - dorombolva Szilvia.
- Naná – vágta Viktor nagyképűen. - És az, hogy egy ragadozó vagyok, csak még szebbé tesz.
- Kezdesz elszállni, babám.
- Dehogy, ezt mindig is tudtam magamról. Na meg persze, minden nő ilyen pasiról álmodik. Rossz is vagyok, szép is. Egy igazi főnyeremény a női társadalomnak. Mondjuk, nem adom egykönnyen magam.
- Ezért kellettél Annának is. Szegény most mennyire magányos. És mennyire fájhat neki, hogy már rá sem nézel. A nagy szerelme az én birtokomban van. A tulajdonom vagy, drága.
Viktor ezt hallva megfordult a szemtelen rosszfiús mosolyával és átkarolva az úrnőt, megcsókolta. Egy darabig egymás homlokát összeérintve néztek egymás szemébe, figyelve a mögöttük megbújó érzelmeket. Két szörnyeteg szerelmes pillanatai voltak ezek a Végítélet korszakában.
- Mondjuk, ez nem sokáig lesz így – jelentette ki váratlanul az úrnő.
- Miért? – kérdezte Viktor meglepetten.
- Mert amint visszakapom Valentinát, új férjet szánok neki. Téged. Te leszel világbirodalom királya.
- És mi lesz azzal a Krisztiánnal, vagy kivel?
- Végzel vele. Hamarosan. A módszert rád bízom.
Viktor erre elmosolyodott és az ő szemei felizzottak. Ám végül elbizonytalanodott.
- Azt se tudjuk, hol vannak – mondta.
- Csurgón egy kétszintes családi házban – vágta rá Szilvia vigyorogva.
- Ez biztos?
- Teljesen biztos. Nóriék azt hiszik, leárnyékoltak és nem tudok semmit. Pedig mindent látok. És meg is osztok veled minden egyes részletet. Hogy ne érjen annyi meglepetés, amikor odamész.
- Mikor?
- Holnap reggel szépen megetetlek, megfürdetlek, ellátlak információkkal és egy gyors járgánnyal.
- Egyedül menjek?
- Igen. Ez lesz a te nagy próbád. Meglátjuk, mire vagy képes Valentina szerelméért. Mint jóságos szeretőd és leendő anyósod, bizonyítanod kell nekem. Ha vele térsz vissza, akkor mindig is tiéd volt.
Viktor a Valentinával közös emlékeiben gyönyörködve mosolyodott el. A gondolat, hogy visszakaphatja őt, teljesen felvillanyozta. Hálás csókot dobott Szilvia szájára, aztán finoman átölelte.
- Visszahozom - felelte. - Senki és semmi nem állhat az utamba.

*

Amikor Szilvia önelégült mosollyal kilépett a fürdőszobából, a folyosón váratlanul Anna lépett elé. A doktornő rámeresztette a gyilkos fekete szemeit, melyekben csak úgy szikrázott a gyűlölet. Az úrnő egy cseppet sem ijedt meg tőle, lenézően végigmérte Annát, aztán karba tette a kezét.
- Na, mi van, doki néni? - kérdezte lebecsmérlően.
- Van róla fogalmad, mit művelsz Viktorral? – kérdezett vissza a doktornő. - Éppen volt egy csepp esélye arra, hogy megbékéljen a világgal, erre te lerántod őt a szánalmas szintedre.
- Miért, te mit csináltál? Ráadásul orvosként. Egy pszichiáterként. Na?
- Az már régen volt.
Szilvia elvigyorodott kivillantva a tökéletes fogsorát.
- Nem is erről van itt szó - kezdte. - Féltékeny vagy. Elvettem tőled életed szerelmét. Először a lányom, aztán pedig én. És ez most nagyon fáj neked. Pláne a tudat, miszerint te semerre sem tudtad volna vezetni az életét. Látom én. Norvégiába vitted volna egy faházba, ahol álnéven bujkáltatok volna. Egy eldugott helyen, ahol ő sosem lehetett volna senki. Ezzel szemben én a világbirodalom trónjára fogom emelni. Bár különösebb hatalom nélkül, de akkor is egy király lesz belőle.
Anna szomorúan, beletörődve a fájdalomba csóválta meg a fejét.
- Ő nyugalomra és szeretetre vágyott - súgta. - Verték a szülei, az anyja többször kis híján meg is ölte őt. Ha nincs ott nővére, Heni, ő ma nem lehetne a szeretőd. Aztán sógora is kínozta a drogos haverjaival. Ezt tette őt rossz emberré. Ellentétben veled, ő nem szörnyetegnek született.
- És ezt a hibát én most kijavítottam - vágta rá Szilvia. - Látom előre. Egy vérszomjas zsarnok lesz. Emberek milliárdjai fognak rettegni a neve hallatán is. Megilleti őt ez az ajándék.
- Miért nem valaki mást szemelsz ki erre? Miért pont őt?
- Mert így döntöttem.
Azzal a láthatatlan energiáival a falnak lökte a doktornőt és elsétált mellette a hálószobája felé. Anna megsemmisülten csúszott le a fal mentén, ám a könnyeit igyekezett magában tartani. Bármikor kijöhet Viktor és nem akarja, hogy egykori szerelme így lássa őt. Nem akart teljesen elpusztulni lelkileg.
Amikor srác kijött a fürdőből a fekete köntösében, egyből észrevette a doktornőt. Gúnyosan vigyorogva sétált el mellette.
- Ez nem te vagy, Viktor - súgta Anna.
Viktor úgy fordult vissza hozzá, mintha valaki böffentett volna mögötte.
- De - súgta vissza. - Ez vagyok én. Mindig is ez voltam. Menj vissza a szobádba, szerintem.
Anna hitetlenkedve figyelte a srácot, aki lazán folytatta az útját a hálószoba felé. Ez nem ő, gondolta, de hát sosem volt jó ember, amióta ismeri. Viszont az lehetett volna. Újra. Emlékek kezdtek záporozni a szeme elé. Hiába is próbálta őket elnyomni, szinte lehetetlennek bizonyult.
Az első csókjuk Viktor huszadik születésnapján. A srác cellájában került rá sor, amikor ő éjszakás volt. Mennyire finom volt az a csók. Mennyire jólesett átölelni Viktort és csak ölelni néma csendben.
Elmúltak azok az idők.
- Bele fogsz fulladni a sötétségbe, Viktor! – üvöltötte Anna.
A srác erre megállt. A doktornő rémülten figyelte, amint a srác szép lassan felé fordul. A folyóson ekkor néhány égő felmondta a szolgálatot és Viktor vérfagyasztó vigyora félhomályba került.
- Mit mondtál? - kérdezte a srác halkan vihogva. - Mit?
- Ez lesz a veszted! - kiáltotta Anna.
- A vesztem? Ó, tényleg? Valóban?
- Ne csináld ezt, drágám.
- „Drágám”? Most ugratsz, doki néni?
- Menekülj innen!
Viktor ekkor felnevetett, aztán egyre mélyebb, hátborzongató kacajjal indult meg Anna felé. Mintha maga az ördög lett volna, aki most aztán végképp megtébolyodott a Végítélet alatt. Megragadta Annát pulóverénél fogva és a falhoz szorította, miközben úgy vigyorgott rá, hogy teljesen megfeszültek az arcizmai.
- Elmenekülni? - suttogta Viktor. - Nekem nem kell többé menekülni. Én vagyok a veszedelem. Hallom is a fejemben ezernyi démon suttogását. Tudod, mit súgnak? Nem, nem akarod tudni, doki néni. Túl borzasztó lenne a te mostani lelkednek. De annyit elárulok, hogy mindig, amikor hallom őket, egyre boldogabb vagyok. Most találtam igazán magamra. Eljött az én időm.
- Ez nem te vagy, Viktor! – kiáltotta Anna rémülten.
- Te azt honnan tudod? Nem is ismersz. Csak a játékszered voltam. Egy csini pasi, akivel tudtál villogni az egódnak. Kettőnk közül te vagy a gonosz. Én csak egy igazságosztó vagyok.
Ennek hallatán Anna látszólag megvilágosodott. Az arcvonásai kisimultak, a fekete szemeiben pedig megjelent a békés felismerés. Amikor Viktor elengedte őt, ő szinte csak átnézett rajta.
- Vége - csóválta a fejét Anna. - A srác, akit szerettem, az a sérült lélek, elpusztult. Te már menthetetlen vagy.
Viktor elvigyorodott, majd elindult a hálószoba felé.
- Nem vagy már orvos - mondta, vissza se nézve. - Doki néni.
Anna összerezzent, amikor az ajtó becsapódott. Ezután lépteket hallott és a lépcsőknél megjelent Villő a citromsárgán izzó szemeivel. Fagyos tekintetével odalépett az összeomlott doktornőhöz.
- Akarsz inni? – kérdezte. - Van két üveg házi pálinka a szobámban. Egy barack és egy körte.
- Ez nem segít rajtam – felelte Anna.
- Persze, hogy nem. De jól fog esni.
- Oké. Menjünk.

*

Miután a harmadik felest is legurították, Villő a nagy szobájának kanapéján bemászott Anna mögé és finoman masszírozni kezdte annak vállát. Az erejével eközben lekapcsolta a nagy lámpát, így a félhomályban már a csak gyertyák égtek. A doktornő teljesen ellazult és minden erejével próbált menekülni a fájdalmaitól.
- Szeretted őt? – kérdezte Villő lágyan.
- Igen – felelte Anna.
- Te voltál a kezelőorvosa, igaz?
- Én voltam. De bár sosem találkoztam volna vele.
- Boldog voltál mellette?
- Nagyon. Azt hiszem sosem voltam még senkivel olyan boldog, mint vele. Viktorral kezdődött az életem.
- Akkor megérte.
- Mi érte meg?
- Hát összejönnöd vele. Megtapasztaltad vele a boldogságot, amire mindig is vágytál. Így volt, nem?
- Így volt.
- Akkor semmit se bánj. Boldog voltál Viktorral. Most pedig valaki mással leszel boldog. Érezlek. Jönni fog valaki az életedbe. Látok egy nagyon jóképű férfit. Még nem ismered őt. Viszont ő lesz az, aki beteljesíti a valódi vágyaidat. Mert nem titok előttem, látom, mi kell neked igazán.
- Mond, mi az? – mosolyodott el hitetlenkedve Anna. - Kíváncsi vagyok, mert még én sem tudom.
- Hogy nőnek érezd magad. Nem pedig angyalkának, aki mások lelkét babusgatja, miközben megfeledkezik az egyik legfontosabb személyről az életében.
- Magamról, igaz?
- Így van. Magadról.
- Sosem éltem igazán, ugye?
- Én is ilyen voltam. Mindenben a férjem mellett álltam. Nem kaptam tőle semmit, mégis adtam. Mert szerettem adni. Jó érzés volt, annak ellenére is, hogy örökké csak egy harmadik személy voltam mindig. Tudtam, hogy megcsal. Mindenkivel, aki csak megtetszik neki. De mindig hazajött hozzám, és én úgy ugrottam a karjaiba, hálásan, amiért még nem hagyott el. Saját magamat köptem arcul ezzel. Bárkit megkaphattam volna, még nála jobbat is, de hát a kisebbségi komplexusom rendre győzelmet aratott felettem. Nem hittem el, hogy továbbléphetek. De végül megtettem. Akkor jött Szilvia és utat mutatott nekem. Egy bolond lány voltam, semmi több. Azt mondta nekem „hatalmad lesz”. Egy örökké elnyomott ember persze, hogy igent mond erre.
- Nem vagy még elveszve.
- Tudom. Nos, visszatérve rád, azt tudom mondani, hogy nem csak egy jó nő vagy, de ez mellé boldog is leszel. Ráadásul előnyös helyzetben vagy, mert a két barátnőddel ellentétben, téged maga Valentina vett védelmébe. Nagyon szeret téged az a lány. És nem csak ő. A másik énje, Ketteske is. És ha érdekel, szerintem is jófej vagy.
Anna megérintette egy pillanatra Villő kezét.
- Te is jófej vagy - súgta meghatottan mosolyogva. - Nem vagy olyan, mint a többi.
- Éppen ezért számíthatsz rám, hogyha inni és lelkizni akarsz. Az ivásról jut eszembe, nagyon le vagyunk maradva. Még van bőven az üvegben.
- Igen, gurítsuk be.

*

Hajnalban Viktor felhúzta a fekete bőrnadrágot, a fekete bőrcipőt, aztán a hálószoba tükre előtt szép lassan, élvezve pillanatot, valamint egyúttal ismét magában gyönyörködve felvette a bélelt, fekete bőrkabátját. Lövellt egy vérfagyasztóan sátáni mosolyt a tükörbe, közben pedig elrakta a pisztolyát a kabát belső zsebébe. Minek is az, gondolta, hisz a kezére pillantva látta, hogy az sárga fénnyel telik meg, amikor csak akarja. A gyilkos energia, amivel a Fény harcosaival is végezni tud.
Kinézett a szürke hajnalba. A mosolya valami természetfeletti gyorsasággal lefagyott az arcáról. Az ablakhoz lépett. Rálátott egész Budakeszire. Vagy fél órán keresztül állt mozdulatlanul, miközben halkan szuszogott. Lepergett előtte az utóbbi másfél év, amikor Nórival macska-egér harcot vívtak. A játék, amibe később Valentina is csatlakozott, elterelve a harcot egy sötétebb irányba. Mennyire szereti az iszonyat lányát. A gonoszt, aki pont olyan, mint ő. Nem is, gondolta, még nála is rosszabb. Ez tetszett neki. Viktor szerint nincsen vonzóbb jelenség egy gonosz nőnél, aki a tökéletes adottságait és tudását felhasználva áttipor másokon.
Igen, neki ő kell. Ismét. Újra. És most már örökké.

*

Anna, miután végignézte a konyhából a fekete kocsival elszáguldó Viktort, teret engedve a megsemmisülésének, leült az asztalhoz a gőzölgő kávéjához. Próbált erőt meríteni abból, amit éjjel Villő mondott neki. Jön valaki más. A lánnyal hajnali háromig beszélgettek, utána mindketten kidőltek a szobában. Anna még fél órával ezelőtt betakarta a mélyen alvó Sötétség gyermekét, aztán szép csendben lesétált ide, hátha még időben tud beszélni a régi szerelmével. De nem.
A szobába váratlanul egy hosszú fekete hajú, frissen borotvált arcú srác lépett be. Anna alig akart hinni a szemének. A fekete köntösben, félénken felé biccentő, körülbelül húsz év körüli fiú pontosan úgy nézett ki, mint hajdanán Viktor. Ugyanaz a szép barna szemek, felfelé ívelő hosszú szemöldökök, vérpiros ajkak.
- Szia - köszönt neki halkan a srác.
- Szia – köszönt vissza Anna, miközben képtelen volt levenni róla a szemét.
Mint jó pszichiáter, egyből elemezgetni kezdte a kellemes meglepetést. Látszott, hogy ez a fiatalember annak ellenére, hogy szó szerint gyönyörű, mégis olyan bátortalannak tűnik. Beszélgetést sem mer kezdeményezni, de igyekszik lopva felé pillantgatni, miközben a frissen lefőzött kávéból tölt magának.
- Te vagy Anna, igaz? - kérdezte miután felé fordult a bögrével a kezében.
- Igen – felelte a doktornő. - És te?
- Dávid vagyok – mosolyodott el az félénken.
Dávidnak hívják, ismételte magában Anna. Pont úgy, mint a Viktor előtti szerelmét, aki korrupt nyomozóként bűntársa is volt egyben. És most ez a teremtés egy pillanat alatt teljesen zavarba jött és indult is volna ki a konyhából, mire a doktornő ettől teljesen bepánikolt.
- Ne menj – kérlelte halkan. – Maradj itt velem egy kicsit.
Dávid nagyon meglepett volt, nem számított arra, hogy marasztalni fogják. Teljesen sérült lelkű, gondolta magában Anna. Minden bizonnyal sokat bántották, vagy rossz kapcsolatokban élhetett az utóbbi időben. Eltökélte, hogy most mindenképpen segíteni fog ennek az ajándéknak.
- Ülj egy kicsit le – súgta lágyan, miközben a fiú barna szemeibe nézett.
- Rendben, ha nem zavarok – mondta az és leült vele szemben.
- Miért zavarnál? Nem hívom vissza azt az ajtóból, aki zavarna engem.
- Aranyos vagy.
Anna egy darabig Dávid minden rezdülésére figyelt, majd látván, hogy az nem mer beleszürcsölni a kávéjába, ezért lesütve a szemeit elkezdte kavargatni a sajátját. A srác nagyot hörpintett a kávéból.
- Hány éves vagy? - kérdezte Anna.
- Huszonegy – felelte az. – Két éve szolgálom Szilviát.
- És miért csatlakoztál?
- Hát… - kezdte a srác. – Nem találtam a helyem a világban.
- És most megtaláltad?
- Úgy érzem, igen.
- Még nem vagy biztos benne, mi?
Dávid erre olyan sármos mosollyal válaszolt, amitől most Anna jött zavarba. Bele is kortyolt gyorsan a kávéjába. Az a típusú férfi, gondolta magában, akinek kezdő löket kell a női részről és máris felszabadul. Mély érzésű. Talán egy művészlélek is, akinek folyamatos megerősítésre van szüksége.
- Fiatal vagy, Dávid, előtted az élet - sóhajtotta a doktornő.
- Nem tudom, mi van előttem - mondta az. – Csak azt tudom, hogy most jól érzem magam itt.
- Szilviánál?
- Igen. Ott is. De most itt veled nagyon jó.
Anna alig hitte el, hogy a srác most kikezdett vele. Elővette az érzéki mosolyát és kacsintott egyet Dávidnak.
- Megyek zuhanyozni – jelentette ki Anna. – Ha gondolod, gyere velem.
- Szeretnéd? - kérdezte hirtelen ismét félénken Dávid.
- Nem hívtalak volna, ha nem szeretném.

*

Valentina egyedül aludt az ágyában a csendes, meleg szobában. Hirtelen kinyíltak szemeivel, melyek azonnal citromsárga fénnyel felizzottak. Sátáni mosolyra görbült a szája, ahogyan plafon felé nézett.
- Viktor - súgta sejtelmesen. - Hát eljössz értem? Rosszcsont hulla fiú. Igyekezz, mert segítened kell. Vissza kell nyerni a régi önmagam. Ha nem akarsz csalódni, akkor nyomd tövig a gázt. Várok rád.
Halk, ördögi kacaj kíséretében ült fel az ágyból és kinézett a reggeli szürke fénybe.
- Igyekezz, hulla fiú - súgta. - Igyekezz.

2020.november 26 – december 4.
Budapest

8.rész
Visszatér a Sötétség

- Hányszor álmodtam veled, el sem hinnéd - súgta Nóri Bécihez bújva.
Már reggel tíz óra volt, de még nem keltek ki az ágyból. A lányban még mindig ott motoszkált a félelem, hogy régi szerelmének visszatérése pusztán a képzeletének játéka. Folyamatosan próbálta megerősíteni magát, hogy ez bármennyire is furcsa, természetellenes, de akkor is a valóság. Tavaly novemberben veszítette el, amikor Valentina végzett vele, ám hála a varázslatnak, az ő mestercukrásza visszatért az élők sorába. Nórit azonban az nem hagyta nyugodni, hogy Szilvia hozta vissza Bécit az élők sorába. Egy gonosz erő úrnőjétől kapta az ajándékot, aki nem éppen jóindulatából szánta neki, hanem a Sötétséghez való visszacsábítás céljából.
- Nehéz elhinnem még, hogy nem csak álmodom ezt - folytatta Nóri az ablak felé bámulva.
- Ezzel nem vagy egyedül - felelte Béci. - De majd egyszer felfogjuk. Addig meg élvezzük a pillanatokat.
Nóri csábos mosollyal nézett szerelme kék szemeibe. Az ő vörös hercege. Semmit sem változott.
- Így van - súgta a srácnak, majd finoman megcsókolta. – A háború várhat a mai napon. Sok dolgunk van.
- Igen, le vagyunk maradva - mosolyodott el Béci.
Boldogok voltak és nem sejtették, hogy hálószoba ajtaja előtt már a ballonkabátjában állva, Valentina hallgatózik lenéző mosollyal az arcán. Szilvia folyamatosan adagolta belé a távoli Budakesziről a sötét energiákat, elbarikádozva ezzel az útját a megváltás felé. Egyeske démoni tekintete visszatért. A manipulatív pszichopata személyisége újra teret kapott, ám némi fény azért még csillámlott ott a hideg Fővám téri világban, mely az elméjében uralkodik már húsz éve. De most újra egyedül birtokolja a saját testét.
A hallgatózásából Endre, a negyvenes éveiben járó, nagydarab, izmos férfi zökkentette ki, aki a ház eredeti tulajdonosa. Az egykori kommandós katona szelíden, ám némi félelemmel a tekintetében lépett oda az iszonyat lányához. Valentina rámeresztette a citromsárga szemeit.
- Mi a pálya, hulla bácsi? – kérdezte sejtelmesen suttogva.
- Tessék? – kérdezett vissza rémülten a férfi.
Valentina a mutatóujját a szájához emelte.
- Halkan - súgta. – Még megtudják az árnyékolásom ellenére, hogy miben sántikálok.
- Mit tervezel? – kérdezte az.
- Először is kinyírlak, aztán elhúzom a csíkot.
A férfinak megijedni sem volt ideje, mert Valentina követhetetlen gyorsasággal megérintette sárgán fénylő kezével annak arcát. Vigyorogva nézte végig, amint Endre holtan rogy össze.
- Szunyókálj a végtelenségig, öregapó – vihogott halkan.
A folyosó végi ablak felé fordult, ami a közeli erdőre nézett. Érezte ott Viktor jelenlétét. A srác nemrégiben érkezett meg. Valentina behunyta a szemét, majd hirtelen köddé válva teleportálta magát a havas erdőbe. A terep pont olyan volt, mint tavaly novemberben, amikor a Dunaújvárosi házból menekült el Nóriék elől. Most is nagyon messze volt a háztól, ahonnan meglógott.
Látott egy rókát szaladni végig a tisztáson. Az állat egy pillanatra megállt és őt figyelte. Amint Valentina feléje villantott a szemeivel, az annyira megijedt, hogy minden erejét bevetve szaladt a fenyőfák közé. Az iszonyat felnevetett, utána az érzéseit követve elindult délnyugati irányba.

*

Alexa a Békéscsaba melletti üres autópályán állt a kocsija a mellett és a távolba nézett kéken fénylő szemeivel. Havaska halkan mellé lépett, miközben olvasni próbált az egykori nyomozónő gondolataiban.
- Mit látsz? – kérdezte halkan.
- Barbi támadni fog - felelte Alexa. - Rengeteg harcost toborzott maga mellé. Nem csak minket akar kiiktatni, hanem a város megmaradt lakosságát is. Szilvia kiadta neki a parancsot a pusztításra.
- Akkor ki kell menekítenünk az embereket.
- Délutánra teljesen körbe kerítik Békéscsabát. Északi irányban kell elhagynunk a várost.
- Van még pár óránk addig. Könnyen menni fog.
- Igen, Havaska, de egy másik tényezővel is számolnunk kell.
- Éspedig?
- Barbi egy lélekgyilkos. A pszichológiai támadás a specialitása. Ha most nem leszünk résen, mi is az Iszonyat Katonái közé kerülünk.
Havaska karba tette a kezét és magabiztos félmosoly jelent meg az arcán.
- Esélytelen - mondta. - Amikor legutóbb is megpróbálta, beleszaladt az öklömbe. Azért van így elszállva magától, mert Valentina családjához tartozik. Szegény ördög. Vesztére jön ide.

*

Amikor meglátta szerelmét az egyik fa mögül kilépni, Valentina belső világában újra kialudtak a csillámló fények. Ahogy haladt a srác felé a bakancsa alatt ropogó hóban, a citromsárga szemeiben megcsillant a pusztító téboly, az ajkai pedig eszelős mosolyra görbültek az örömtől.
Viktor a tőle megszokott, magabiztos, rosszfiús derűvel az arcán várta őt, a leendő feleségét, a lányt, aki nélkül el sem tudná képzelni a hátralévő életét. Hirtelen az összes borzalom, amin tragikus élete során keresztül ment, nem volt többé más, csak egy sötét út, ami ehhez a gyönyörű teremtéshez vezetett.
Ám amint odaért, Valentina nem egy csókkal, nem is egy szoros öleléssel, hanem egy hatalmas pofonnal köszöntötte leendő férjét, aki az ütéstől elterült a hóban. Az iszonyat lánya fülsüketítően hangosan felnevetett, ami végig visszhangzott az erdőben, majd rémisztő hirtelenséggel lefagyott az arcáról a mosoly.
- Állj már fel! - kiáltotta. - Ezt tudod, hogy miért kaptad?
- Miért? – kérdezte a megszeppent Viktor.
Valentina megragadta őt a gallérjánál és egyetlen mozdulattal talpra állította. A srác egy pillanatig azt hitte, megint kap egyet, de végül édesen csalódott. A rettegett tömeggyilkos gyengéden átölelte őt.
- Azért kaptad, mert nem siettél eléggé - súgta. - Itt voltam összezárva egy rakás alattvalóval, akik mindent megtettek, hogy bűntudatot érezzek azért, aki vagyok. Szörnyű volt! Nem érezhettem ezt a biztonságot, amit a karjaidban érzek. Lehet, bolond vagyok, de elég csak hallanom a szívverésed, és már tudom, hogy otthon vagyok. Abban a világban, ami a miénk.
Viktor megpuszilta Valentina homlokát.
- Többé nem hagylak magadra - esküdött meg.
A lány felnézett rá a veszélyes mosolyával.
- Az anyám a feje tetejére állította a világot - mondta Valentina. - Ami most a lábunk előtt hever. Azok, akik üldöztek, akik elől bujkálnunk kellett, mostanra reszketnek tőlünk a félelemtől. Használjuk ki. Teljesítsük be anyám akaratát és álljunk egy birodalom élére. Mi ketten. Együtt.
Viktor válaszul megcsókolta az iszonyat lányát. Ezzel mondta ki az igent az örökké tartó szerelmükre.

*

A sötét szobában egyetlen gyertya lángja égett. Aztán hirtelen Szilvia citromsárga szemei felizzottak, sátáni mosolyát pedig megvilágította a parányi kis fény. Látta a lányát és Viktort összebújni az erdőben. Minden terve sikerült, már semmi nem állíthatja meg a világbirodalom kiépítésében.
- Szép munka, Viktor - súgta a srácnak a Sötét Univerzum energiamezején keresztül. – Valóban a tiéd a lányom. Nem csalódtam benned. Most hozd szépen haza őt, és nekilátunk az új világ megteremtéséhez. Ne törődj a Fény szánalmas patkányaival. Majd én elintézem őket a sereggel.

*

Nóri teljesen összeomolva a fájdalomtól és a bűntudattól guggolt le Endre holttestéhez. A Fény gyermekei könnycseppeket hullajtva állták körül egykori szállásadójukat, akit apaként, barátként szerettek.
- Bocsássatok meg nekem - mondta Nóri a síráshoz közel. - Bajt hoztam rátok. Ez az én hibám.
Krisztián utat tört magának a fehér csuhás fiúk és lányok között. A szemei kikerekedtek Endre láttán, majd tekintete egyből Valentina szobája felé vette az irányt, ahol tárva nyitva állt az ajtó. Nóri bocsánatkérően, mintegy együttérzően nézett fel a srácra, aki hamar levonta a következtetést.
- Megszökött - mondta a lány lágyan. - Viktor jött érte Szilvia parancsát követve. Hidd el, Valentina nem önszántából csinálta.
Az egykori bűnöző lelkében egy szempillantás alatt mély sötétség és fájdalom jelent meg. A szerelme, akinek úgy örült, most mással lépett le. Visszatért belé a gonosz, minden bizonnyal Szilvia által. Szétnézett a rá vetülő, szánakozó pillantásokon, aztán sietve leszaladt a lépcsőn.
- Krisztián! - üvöltötte utána Nóri. - Gyere vissza, kérlek! Ne csinálj semmi meggondolatlant!
Utána akart szaladni, de András, a húszéves srác finoman megállította.
- Hagyd - mondta szelíden. - Majd én. Ez amolyan férfi dolog.
Nóri megpróbálta összeszedni magát, alig mert a harcosok szemeibe nézni, annyira furdalta a lelkiismeret. Pedig annyira közel volt már a megváltáshoz, éppen csak pár nap hiányzott és Egyeske pont olyanná vált volna, mint Ketteske. A második személyiség nevét ismételgette magában pár másodpercig, aztán megvilágosodott. Béci vigasztalóan átkarolta őt hátulról.
- Mi legyen most, drágám? – kérdezte a férfi.
Nóri ekkor felnézett a bajtársaira, akik már olvastak a gondolataiból. Mind igenlő tekintettel biztosították a támogatásukról.
- Egy kis meglepetés – biccentett a lány dacosan. – Valentina kap egy nem kívánt útitársat magának.
Egy Gabriella nevű, hosszú barna hajú lány végignézett a többieken.
- Egységes erőre van szükség – jelentette ki. - Ketteskét vissza teleportáljuk a testébe. Sietnünk kell, mert Szilvia már tudhatja, mire készülünk. Meg kell fognunk egymás kezét. Most nagyon kell koncentrálnunk.

*

Egyeske szinte visítva nevetett, amint Viktor odalépett a gázra az autópályán. Egy puszit dobott vigyorogva vezető szerelmének arcára. Az iszonyat lánya teljesen megveszett a boldogságtól.
- Az én kis szerelmem értem jött! – kiáltotta. – Most pedig ahová megyünk, oda beköszönt a káosz és a pokol! Úgyhogy nem fogunk sietni, kicsikém, anya szépen megvárja, míg kitomboljuk magunkat!
- Én is így gondoltam - bólintott Viktor. – Tekintsd ezt a nászutunknak!
- Nászút? Igen! Nászút! Ez a mi nászutunk!
Ekkor Valentina hirtelen egész testében megremegett. Viktor lopva felé pillantott, de nem merte sokáig levenni a szemét az útról. Egy röpke másodpercig csak annyit látott, hogy a lány higgadtan figyeli őt. Ami azonban ezután következett, az rögvest lemosta az arcáról a magabiztos mosolyát.
- Szia, Viktor – szólította a hang, amint azonnal felismert.
- Ne – sóhajtotta a srác.
- De igen.
Amikor Valentinára pillantott, meglátta a szelíd tekintetet. Ami egyszerre kárörvendő is volt. Ketteske ismét visszatért a lány testébe, átvéve újra egy ideiglenes hatalmat a gonosz Egyeske felett. Viktor jókedve egy szempillantás alatt elszállt, a helyébe mélységes keserűség és csalódottság lépett. A harc újra elkezdődött. Szilvia szórakozik vele? Vagy az a Mihaéla ügyeskedett valamit? Nem. Bevillant előtte, amint a Fény gyermekei Nórival együtt a távolból kiszabadítják a második személyiséget. Miért nem végzett velük? Miért nem mentek vissza Valentinával végezni mindegyikkel a házba?
- Meglepődtél? - kérdezte Ketteske kéken fénylő szemekkel. - Most biztosan szidod magad, amiért nem szálltatok szembe a Fény gyermekeivel. Mert anyától más parancsot kaptál.
- Miért átkoz engem a sors veled? – tette fel neki a költői kérdést Viktor.
- Hát, mert ezt vállaltad, drágám. És ha most azt hiszed, én vagyok jelenleg a legnagyobb gondod, nagyon tévedsz. Nemsokára ismét találkozol valakivel, akivel szintén nem szeretnél.
- Sejtem.
- Okos fiú vagy, persze, hogy sejted. Anya pedig hiába küldi a seregét Csurgóra. Már rég nem lesz ott senki.
- Nem is baj. Engem csak Valentina érdekel.
- Igen, de ő továbbra sem szeret téged. Nem is fog, soha az életben. Viszont Krisztiánt megszerette. Még maga sem tudja, miért. Én viszont igen. Én voltam az első, aki kitárta a szívét neki.
- Fura egy ízlésed van.
- Ízlésünk. Egyedül Hármaska szeret téged. Na meg Anna. A doki néni az életét is adná érted. Te vagy a mindene. De te eldobtad őt. Tudod, te is pont olyan vagy, mint a legtöbb meggondolatlan ember ezen a bolygón. Ott áll tárva nyitva előtted a lehetőség kapuja egy olyan nőre, aki imádná az összes pillanatot, amit veled tölthet, erre te ahhoz sietsz, aki viszont bármikor eldobna, sőt, meg is ölne egy másikért. Ezt hívják, drága szívem, öngyűlöletnek.
- Mióta vagy ilyen okos?
- Születésem óta - mosolyodott el a srácot hergelve Ketteske.

*

Szilvia az üres üvegcsét tartotta a kezében, amiben pár perce még Ketteske lelke volt. Egy cseppet sem volt ideges, ezzel még saját magát is meglepte. Hármaska halk kuncogása sem zavarta különösképp. Az ajtóban álló Kamilla felé fordult, aki bosszúszomjas tekintettel meresztette szemeit az üreg üvegcsére.
- Ne legyél dühös, Kamilla - csitította Szilvia. - A Fény a leggyengébb láncszem az Univerzumban. A legalapvetőbb hibája a gondatlanság, a tervezés hiánya, valamint a kóros öntetszelgés.
Hanyagul a ledobta a földre az üvegcsét, ami nyomban szilánkosra tört. Kamilla nem tudta elhinni, miért ilyen higgadt és derűs az úrnője annak ellenére, ami történt. Ám amikor Szilvia a Hármaska lelkét tartalmazó üvegcséhez nyúlt az ördögi mosolyával, már minden világossá vált előtte.
- A jóság a természet elleni vétek - folytatta az úrnő. - Egyfajta szabályszegés. Pláne, ha tisztában vagyunk vele, mi is teremtette ezt a bolygót és minket, embereket. A Sötétség volt az, Kamilla. A Fény a betolakodó. Hiába hiteti el azt, hogy az ő ereje teremtette a világot. Ez alávaló hazugság a részéről. Csak el akarja venni a Sötétségtől azt, ami nem őt illeti. Erről a szólt a régi világ is.
Ekkor az üvegcsét tartó keze sárga fénnyel megvillant.
- Hármaska, drága - súgta Szilvia. – Hallasz engem?
- Igen, hallak, te úrnő - felelte a fiús hang szemtelenül.
- Van egy nagyszerű hírem a számodra. Megengedem mostantól, hogy te is anyának szólíts.

*

- Minek is hittem abban, hogy az enyém lehet? – tette fel az önmarcangoló, költői kérdést Krisztián.
- A tiéd még most is – válaszolta meg András.
A ház tornácán álltak a hidegben. Krisztián remegő kézzel emelte a szájához a cigarettát. Borzalmas állapotban volt. Minden önbecsülése, önbizalma, ereje odalett a szerelmének hiányától.
- Dehogy az enyém - mondta. - Csak elhittem, hogy egy ilyen senkinek, mint nekem, lehet egy kis szerencséje. Sosem volt. Az egész életem a boldogság hiábavaló kereséséről szólt. Minél jobban akartam, annál nagyobb ellenszélben találtam magam. Esélytelen voltam. Persze, vannak olyan emberek, akik nem a boldog életre lettek kitalálva. Ilyen vagyok én is. Egy született vesztes, aki azért lett megteremtve, mert így legalább elrettentő példa lehet mások számára.
- Ez nem így működik - nyugtatta a Fény gyermeke. – Mindenki nemes célra születik. Csak sokan vannak, akik nem élnek ezzel a küldetéssel. Te mindig éltél vele. Te voltál az egyetlen jófiú a rosszak között abban a csapatban. Lehúzhattak volna a szintjükre, hisz ezt tették egymással, de te megőrizted emberi méltóságodat. A jóságodat. Aztán nem is olyan régen, egy olyan lány szívét nyerted el, akitől egy ország rettegett. Egyeske szeret téged, mindnyájan éreztük benne, amikor idehoztátok. Éppen úgy szeret, mint Ketteske. Csak ez utóbbi könnyedén ki tudja mutatni, míg Egyeskének ez roppant nehéz. Pedig igyekezett, hidd el.
- Én nem így láttam. És el is ment.
- Elment, mert a könnyebbik utat választotta. Viktor mellett nem érez bűntudatot, mert az is gonosz, akárcsak ő. Veled szemben nehezebb dolga lett volna. Meg kellett volna küzdenie a bűntudatával, meg kellett volna bocsátania magának. Egy küzdelmes út áll előtte. De ne aggódj, mert vissza fog jönni hozzád.
- Honnan veszed?
András finoman Krisztián vállára tette a kezét.
- Mert vágyik erre az útra - válaszolta megnyugtató hangon. - És tudod, miért?
- Miért? – kérdezte a srác.
- Mert titkon ugyanazt akarja érezni irántad, mint Ketteske.

*

A tizenkilenc éves Hajnit hiába próbálták lebeszélni arról, hogy kimerészkedve a házból az út mentén álló hipermarketbe induljon élelmet szerezni. A jósnő anyja érezte a gonosz jelenlétét a környéken és óvva intette lányát, ám az hajthatatlan volt. Nyolcan bújtak meg egy családi házban, Hajni mellett az édesanyja, a két öccse, valamint a négy barátnője, aki árván maradtak a Sötétség gyermekei legutóbbi pusztítása után. Az élelmük pedig jelenleg fogytán, mindössze két kukorica konzerv van már csak a konyhában. A fűtés sem működik a legjobban, lehet meg is fagynak, mire kitavaszodik.
Hajni sikeresen bejutott az épületbe, miközben élesen figyelt minden apró neszre. A fények kitartóan égtek a nagy hipermarketben. Ha csak mennyezetet nézte volna, minden a régi korokat idézte volna. Ám a földön hátrahagyott áruk, ruhák, szilánkok, felborult bevásárlókocsik hevertek szanaszét. Az üzletsorok üvegei betörve és mindent elvittek onnan, ami mozdítható volt.
A pénztárnál Hajni egyenesen a konzervek felé lépkedett, szinte lábujjhegyen járva, annyira rettegett attól, hogy a semmiből előbukkan valaki. Nem volt nála más, csak egy kés, amit talán nem is merne használni. Sovány volt, kimerült, a vastag kabátban is didergett a hidegtől. Szőke haja kócos volt, az arca koszos. Barna szemei még vörösek voltak a reggeli sírás után.
Amikor a tartós élelmiszerek polcához ért, felcsillant a szeme. A legalsó soron kapásból hat konzervet is megpillantott. Azonnal odaszaladt, miközben levette a hátáról a hátizsákját. Leguggolt és már éhesebb is lett a látványtól. A hat sólet konzerv mögött még hármat látott. Gyorsan bepakolta a táskájába ezeket a kincseket, utána alaposan végignézte a sorokat. A legalsó felett, egy kicsit beljebb talált két heringfilé konzervet is. A táskában landolt mind a kettő.
Ekkor hallotta meg a fémes kattanást felette. Tudta jól, mitől származik. Amikor meglátta a pisztoly csövét és a fegyver markolatánál a finom női kezeket, elképzelni sem tudta kivel állhat szemben. Amikor azonban felnézett az arcra, már azt kívánta, bár hallgatott volna az anyjára.
Király Valentina ott állt felette, és ahogy ki tudta venni a tekintetéből, ez nyilván Hármaska lehetett.
- Lopod előlünk a kaját? - kérdezte a harmadik személyiség fiús hangján. - Nem gondolsz másokra?
- Nem csak magamnak viszem - rebegte Hajni. - Többen vagyunk és éhezünk.
- Úgy nézek én ki, mint aki foglalkozik ezzel?
Hajni ettől nagyon dühös lett.
- Igazán lehetnél kegyes - vetette oda az iszonyat lányának. – Elvégre te vagy az a Valentina, aki miatt ez az egész van. Miattad szenvedünk mindannyian. És te sajnálsz néhány konzervet tőlünk.
Hármaska büszkén elmosolyodott.
- Van vér a pucádban - mondta elismerően. - Mi a neved?
- Számít az? – vetette oda a lány.
- Nekem igen. Mi a neved?
- Hajni.
- Szép neved van.
- Most le fogsz lőni, igaz?
- Nem tudom még. Mókás lenne. Egy ideje nem öltem meg senkit. Hiányzik.
Hajni elkeseredve nézett a távolba, Valentina mögé. Itt ér véget az élete. A családjára gondolt, akik talán éhen fognak halni, hacsak nem történik valami csoda. Vagy megfagynak egyik éjjel.
- A családod miatt aggódsz? – kérdezte Hármaska.
- Igen - felelte Hajni és a szemeiből kibuggyant könnycseppek végigfolytak koszos arcán. - Meg fognak halni, ha nem megyek vissza.
- Hát, ez a sorsuk. És a tiéd is. Nem kell ezért szomorúnak lenned. Hiszel a sorsban, Hajni?
- Nem tudom.
- Az baj. Tudnod kéne, miben hiszel. Persze, ez már nem számít semmit. Szóval, a sors. Ez így lett megírva neked és családodnak. Meg fogtok halni, mert így kell történnie. Nem fog fájni, ígérem.
Hajni mélységes gyűlölettel nézett fel rá.
- Dögölj meg! - kiáltotta.
- Csak utánad, te kis szemtelen patkány! - vetette oda Hármaska és éppen meg akarta húzni a ravaszt, amikor az ujjai hirtelen nem engedelmeskedtek neki.
Hajninak tátva maradt a szája a döbbenettől. Még sosem látott egy tekintetet ilyen hirtelen megváltozni. Az előbbi gonosz arc helyébe a szelíd, empatikus Ketteske arca lépett, aki nyomba zsebre vágta a fegyvert.
- Ne haragudj, Hajni - súgta a síráshoz közel Ketteske.
A lány elképedve, szóhoz sem jutva nézte végig, amint Valentina, akinek a jó énje szabadult fel, most a kezét nyújtja felé, bűnbánóan. Hajninak nem kicsit szürreális volt az egész szituáció.
- Gyere velem - súgta Valentina. - Van most legalább fél órám, aztán Egyeske tér vissza.
- Engedj elmenni - kérlelte Hajni.
- Jobb, ha velem jössz, mert Viktor is itt bóklászik. Ő pedig állandóan veszélyes. Hátul láttam néhány olajradiátort. Kocsira pakoljuk és elvisszük hozzád.
- Nem kell a segítséged!
Ketteske a bánattól összeomolva nézte végig, amint Hajni összehúzza a táskája cipzárját és szaladni kezd kifelé. Valentina gyorsan bemérte Viktor helyzetét. A tömeggyilkos szerencsére hipermarket másik végében ácsorgott a könyvek között. Nincs veszély. Így menekült meg ez a lány tőlük és még ki tudja még mi vár rá, gondolta magában a szelíd személyiség.
- A legjobb lenne, ha közénk állnál – hallotta Szilvia kedves, kellemes hangját a fejében. - Neked is könnyebb volna.
Ketteske behunyta a szemét és igyekezett minél több erőt összegyűjteni magában.
- Soha - felelte.
- Szeretném, ha téged is lányomnak tudhatnálak – folytatta az úrnő. – Hidd el, a legnagyobb boldogság várna rád. Tudod, sokat töprengtem azon, mitévő legyek veled és Hármaskával. Végül arra jutottam, hogy miért is ne férnétek meg együtt egy testben? Hisz egyek vagytok.
- Hiába próbálkozol.
- Én mindig elérem a célomat. Tudod, hogy miért? Mert mellettem áll egy felsőbb erő. A leghatalmasabb. Idő kérdése és te is épp olyan leszel, mint a többiek. Okos lány vagy, hisz az én vonásaimat örökölted. És bár nem hiszed, én is ilyen voltam, mint te. De én hamarabb rájöttem, ki is vagyok valójában. Nem féltem tőle. Nem féltem lépni. Te viszont még igen. Ezt ne szégyelld. Sokan nehezen lépik át küszöböt a megújulás felé. Segíteni szeretnék neked. Tiszta szívemből.
- Pont olyan pszichopata vagy, mint Egyeske.
- Úgy beszélsz, mint Anna. Hoppá. Kiejtettem a nevét. Érzem, hogy szereted őt. Na meg félted is.
- Zsarolni akarsz?
- Dehogy. Csak neki is jobb élete lenne, ha mellénk állnál.
Ketteske kinyitotta a szemét. Egy pillanatig komolyan fontolóra vette, hogy meghozza az áldozatot, ám átlátott az anyja szavain.
- Nem fogok egy igazságtalan világ bábja lenni – mondta.
- Te kis drága - babusgatta a szavaival Szilvia. – Az a világ igazságtalan, amiben eddig éltél. A Sötétség szó olyan félelmetesen hangzik, igaz? Pedig a színtiszta érzelmek fogalma. Ha felszabadul a lelkünk, megtisztul a tudatunk és képesek leszünk őszintén, szívből, lélekből élni. Ha gyűlölünk, megtesszük. Ha szeretünk, szeretünk. Mindezt képmutatás, önhibáztatás, felesleges alázat és önmegtartóztatás nélkül. A szerelem, a szeretet, az öröm érzése, mind a Sötétség találmánya. A Fény a tagadásé. Arra tanít, hogy tagadd meg a boldogságodat, hogy mások boldogok legyenek. Az öngyűlöletre nevel.
- Nem. Az önzetlen szeretetre. Ha kell, fel kell áldoznunk a saját…
- Jaj, egyetlenem - vágott közbe Szilvia bölcs anyukaként. - Az életnek csak akkor van értelme, ha szabad és boldog vagy. Ha szereted önmagad. Előbb, mint bárki mást. Hidd el, ez a természet rendje.
- A te torz világodban.
Szilvia felsóhajtott.
- Gondolkozz el a szavaimon - súgta cirógató hangon. - Velem és nálam vagy otthon. Csak döntened kell és elhalmozlak szeretettel. Arra, amire annyira vágysz. Édes drága lányom.

2020.december 3-11.
Budapest

9.rész
A Gonosz Nővér

Leszállt az éj.
A Szombathelytől nem messze fekvő kis faluban, melyet fenyőerdő vett körül, egy a többitől messze elkülönülő kétszintes házban húzták meg magukat a Fény harcosai. A csurgói csapat többsége az ország keleti részébe tartott, hogy segítse Alexát és a többieket az ottani civilek védelmezésében. Ketten azonban maradtak Nóriékkal, kitartóan ötletelve, miképpen mentsék meg a szökött Valentinát az anyja sötét erejétől. Persze, mivel Szilvia teljesen leárnyékolta a lányát és a vejét, ezért szinte teljesen esélytelenné vált a helyzet. Semmilyen nyomot nem találtak az érzéseikkel.
- Mindig el kell engednem a boldogságot – sóhajtott Krisztián a ház előtt állva. – Még el sem érem, de már le is kell mondanom róla.
- Nem kell lemondanod róla – nyugtatta András. – Már a tiéd. Valentina a feleséged lesz. Elkerülhetetlen a boldogságotok. Az, hogy most nem vele vagy, csak egy átmeneti korszak.
- Túl pozitív vagy, mondták már?
András elmosolyodott.
- Nem mindig volt ez így - mondta a Fény gyermeke. - Nem láttam rózsaszínben a világot az árvaházban, aztán sérült fiatalként sem, aki folyamatosan gyűlölte magát. Végül két éve, amikor tizennyolc lettem, öngyilkos akartam lenni. Ott álltam a Margit hídon és éppen ugrani készültem, amikor Dániel odalépett hozzám a szelíd tekintetével. Ott volt vele Renáta, akinek megszólalnia sem kellet. Olvastam a szemeiből. Hirtelen mindent megtudtam magamról és a küldetésemről. Mindvégig a Fény Univerzumának gyermeke voltam. Nem tudtam magamról, hogy egy harcosnak születtem, aki a Végítélet korában hadba lép, megvédve az emberiséget a gonosztól. Ha elmertem volna hasonlót képzelni magamról, lehet, előbb találnak rám. És nem így.
Krisztián erre szíve szerint rá akarta vágni, hogy „az a gonosz az én anyósom”, de inkább nem tette. Megértette a srác üzenetét. Hinni kell magunkban, mert ezen múlik a jövőnk.
- Milyen aranyosak vagytok - hallották a gúnyos női hangot maguk mögül.
Barbi a semmiből termett ott András mögött. A Fény harcosa azonnal felé perdült, ám esélye sem volt szembeszállni a fagyos tekintetű úrnővel, aki szinte követhetetlen gyorsasággal ragadta meg az arcát. Nóri nővérének keze sárga fénnyel itatódott át, ami szép lassan betelítette áldozatának arcát.
Krisztián a fegyveréért akart nyúlni, ám egy fekete csuhás harcos hátulról egy jól irányzott ütést mért rá. A holdfény megvilágította a támadó Mihály aggodalmas arcát, aki gyorsan még a levegőben elkapta a srácot, majd mintha az csak egy pehelysúlyú zsák volna, a vállára kapta.
András holtan terült el a hóban, mire Barbi önelégült vigyorral fordult a Krisztiánt tátott szájjal tartó alattvalójához. Az úrnő veszedelmesebbnek látszott, mint bármikor. Valami eszetlen téboly lett úrrá rajta, mely ott örvénylett minden arcvonásában. A rendszerető, ördögi diktátornő most egy veszett vadállattá vált, aki már alig várja, hogy válogatás nélkül pusztíthasson.
- Vidd azt a selejtet a kocsiba, és vigyázz rá – parancsolta Barbi. – A többieknek pedig szólj, hogy előjöhetnek.
- Parancsod szerint lesz – bólintott Mihály, legyűrve a nemtetszését.
- Így van - csillant fel a lány démoni szeme. - A parancsom szerint.

*

Béci az alvó Nóri arcát simogatta az ágyban. A radiátorból áradó finom melegtől egyre álmosabb lett ő is. A szerelme szó szerint álomba sírta magát Valentina miatt, aki most a régi önmagát visszanyerve minden bizonnyal féktelen ámokfutásba kezd. Hihetetlen mennyi szeretet bújt meg Nóriban, gondolta. Még rövid ideig a Sötétség oldalán állva is utat tört benne a jóság. Büszke volt erre a lányra, a nőre, akinél nagyobb ajándékot nem is adhatott volna neki a sors.
Mielőtt teljesen elaludt volna, rátört a szükség. Finoman megemelte egy kicsit a hozzábújt, békésen szunyókáló Nórit és az oldalára fordította. Dobott egy puszit a lány homlokára, majd kimászott az ágyból.
Amikor belépett a fürdőszobába, először azt hitte, hogy Valentinát pillantotta meg a zuhanyzófülkének dőlve. Pont olyan volt a helyzet, mint az utolsó estéjén, amikor az iszonyat lánya végzett vele. Ez a valaki azonban más volt, néhány másodperc kellett, hogy felfogja, hogy Barbival áll szemben.
- De rég láttalak, te szépség – mondta lány mosolyogva. – Mennyire irigy voltam Nórira, amiért ilyen jóképű és aranyszívű pasival jött össze. Én is pont ilyenre vágytam. Imádom tönkretenni a fajtátokat.
Béci hátrálni próbált, de valami láthatatlan erő megtartotta. Az úrnő kacsintott egyet nyájas mosollyal, majd az arca hirtelen eltorzult a dühtől és egy hatalmas pofont lekevert a srácnak.
- Most pedig megdöglesz - súgta Barbi iszonytató haraggal a hangjában, miközben leguggolt a földön elterült sógorához. - Na, de most már végleg. Mész vissza a túlvilágra. Túl sokat voltál itt.
Béci látta, amint Nóri nővérének keze sárga fénnyel megvillan, és egyre közelebb kerül az arcához.

*

Amikor Mihály a kocsiba hátsó ülésére tette Krisztiánt, gyorsan beült mellé és éppen szólni akart az elől ülő szőke srácnak, hogy indítson, amikor megszólalt a vészjelzés a fejében. Az ablak felé pillantott és meglátta a kéken fénylő szemű, fekete ballonkabátban álló Gabriellát, aki az öklével bezúzta az üveget. Mihály arcát elérte az ütés, amitől megszédült, kis híján az eszméletét is elveszítette. A volán mögött ülő harcos döbbenten fordult hátra, mire Gabriella egy lökéshullámot indított felé, amitől az lefejelve a kormányt dudált egyet, majd oldalra dőlve elájult.
A Fény harcosa megfordult és farkasszemet nézett a feléje szaladó több tucat fekete csuhással. Kék fényt lövellt feléjük, amitől azok közül négyen a levegőbe repülve egy fának csapódtak. A fenyőről lavinaszerű hó szakadt néhány harcosra, az erősödő szél pedig belekapva hózáport zúdított a többiekre.
Gabriella ki akarta szedni Krisztiánt a kocsiból, de valaki hátulról megragadta. Villámgyorsan kiszabadította magát a fogásból és a nagydarab, izmos támadóját a kettő felé szaladó csuhásnak hajította. Hárman támadtak három irányból, Gabriella erre átugratott felettük, utána még a levegőben hátba rúgta az egyiket. Azonban, amikor földet ért, látta megvillanni előtte Mihály alakját, aki egy jól irányzott ütéssel leterítette. A Fény harcosa ájultan terült el a hóban.

*

Béci minden erejével vissza akarta tartani Barbi kezét, aki halkan kuncogott, amiért a srác hasztalanul küzdött az életéért. Az úrnő tekintetében mintha a világon élt összes gonosz lelke gyűlt volna össze.
- Milyen kis kitartó vagy, te fiú - súgta. – Hagyom, hogy el hidd, meg tudsz állítani, de mindjárt újra belekóstolsz a halálba. Milyen érzés esélytelennek lenni? Milyen érzés volt a meglepetésem?
- Ilyen! – kiáltotta a Nóri az ajtóból, majd egy láthatatlan energiával a zuhanyzófülkének repítette a gonosz nővérét, aki az esésével darabokra törte azt, még a víz folyni kezdett a zuhanyrózsa helyéből.
Béci azonnal felpattant a földről és zihálva hátrált Nóri mellé, aki finoman maga mögé tolta szerelmét. Barbi vihogva fordult feléjük a citromsárga szemeivel. Különösen a húgát vette szemügyre, aki a könnyeivel küszködve, csalódottan nézett vissza rá. Nóri látszólag igencsak közel volt az összeomláshoz, amiért egy másik rokona is Sötétség mellett kötött ki. Ráadásul pont a nővére, akivel együtt nőttek fel, aki nem csak pusztán a testvére, de a legjobb barátnője is volt egyben. Emlékek peregtek le előtte. A közös emlékek, köztük a legutóbbiak is, amikor Nóri Viktor második támadása után a mentőautóban fekszik és Barbi ott ül mellette, miközben a kezét fogja sírva.
- Hogy tehetted ezt? - kiáltotta Nóri.
Barbi egy pillanatig sem érzékenyült el, csak vigyorogva bámulta a húgát.
- Így – felelte. – Csatlakoztam a családhoz.
- Te mindenről tudtál, igaz? – szegezte neki a kérdést Nóri. - Mióta is?
- Tizennyolc éves voltam, a szalagavatón találkoztam Szilviával - felelte büszkén a nővére. - Emlékszel, hogy eltűntem egy kis időre a tánc után? Azt hittétek anyával, hogy az akkori pasimmal léptem le. De nem. A nagynénénk ott várt kint a kocsijában. Odahívott magához, bemutatkozott és majd egy órán keresztül csak mesélt és mesélt. Felfedte előttem a családunk titkát, miszerint mindnyájan egy felsőbb erő gyermekei vagyunk. Mi több, egy kiválasztott család. Mesélt apánkról, aztán Valentináról is. Akkor hihetetlen volt számomra az egész. Ám amikor megláttam, ahogyan a szeme felizzik előttem, hatalmas lehetőségeket láttam magam előtt. Azt mondta nem kell sokat várnom és egy világbirodalom nemes úrnője leszek.
- És rögtön igent mondtál neki.
- Én voltam a családunk fekete báránya. Nekem volt a legtöbb rovásom az iskolában. Anyáék is folyton azzal jöttek, hogy te majd többre viszed az életben, mint én. A tanáraim is ezt hajtogatták. Mégis, mit válaszolhatna erre egy magamfajta, örökké csak kiátkozott lélek? Szerinted? Persze, hogy igent mondtam. Onnantól rengeteg titkos küldetésben vehettem részt. Kaptam tőle egy új életet, amiben én vezető lehetek. Ezreket toboroztam neki. És nem habozott megdicsérni. Szilvia önbecsülést és hitet adott nekem. Nem éreztem magam többé egy ócska selejtnek!
- Senki sem mondta, hogy az vagy! Mindenki szeretett téged! Anyáék is! Büszkék voltak arra, hogy milyen erős lélek vagy! Hittek abban, hogy te is sokra fogod vinni, mert látták benned a…
- Nem láttak semmit - vágott közbe Barbi. - De sebaj. Anya és apa már tudja, mi lett belőlem. Érzik még most is. Látják a múltamat. Látják, mi voltam titokban, kijátszva ezzel apa képességeit. Látják, mivé is lettem. Egy vezetővé. Egy úrnővé. Aki majd egy szép napon, tartományi kormányzóként életnek és halálnak ura lesz. Mindenki, aki alábecsült, a rabszolgámként fog sínylődni.
- Neked már végérvényesen elmentek otthonról.
- Nem, húgocskám, nem. Te vagy az, aki tévedésben élsz. Csúnya tévedésben. És ami a legborzasztóbb az egészben, hogy elárultad a Sötétséget. Azt, ami kiválasztott téged. Beálltál a Fény szánalmas senkikből álló csapatába. Ezzel nem csak Sötét Univerzumot, de még magadat is elárultad.
- És ezért most vissza akarsz téríteni? Ezért jöttél ide, lemondva a csatádról? Hát persze, mi másért.
Barbi erre hátborzongatóan felnevetett. Nóri hátán futkosott a hideg. A nővére kacaja még Valentináét is túlszárnyalta.
- Nem – rázta meg a fejét az úrnő, miközben feltápászkodott a padlócsempéről. – És nem is a nyálas szerelmedért.
- Akkor? – rivallt rá a húga.
- Szilvia egy újabb foglyot akart és tőlem megkapja. Úgyhogy én szép lassan elmegyek innen. Krisztiánt pedig hiába fogod keresni. A kis patkányotok hamarosan a Sötétség ítélőszéke előtt fog felelni.
Nóri szemei kikerekedtek. A nővére iránt érzett szeretete egy szempillantás alatt elszállt a haragjától. Barbi érezve ezt, belenevetett a húga és Béci arcába, majd hirtelen eltűnt a szemük elől.

*

Ketteske felnyitotta a szemét. Ismét lepergett előtte az a szörnyű rémálom, melyben Barbi elrabolta Krisztiánt. Szép lassan rájött azonban, hogy ez nem álom volt, hanem a borzalmas valóság. A másik unokanővére valamiért visszafordult a készülő békéscsabai rajtaütésből és nyugatnak indult. Észak felé. Valentinának beugrott a település környéke is. Szombathelytől nem messze történt az eset.
Undorodva lelökte magáról az alvó Viktort, aki erre nagyot horkantva az ablak felé fordult. Ketteske kimászott az ágyból, magára kapta a köntösét és elindult a kicsiny nappali felé. Egy luxus faházban szálltak meg, melynek tulajdonosai látván őket közeledni, kocsiba pattantak és elhajtottak. A házikó a hófedte erdő kellős közepén állt, nem messze Veszprémtől.
Valentina megállt a nagy üvegajtó előtt és az éjszakai, holdfényes erdei tájat bámulta. Mínuszok lehetnek odakint, bent pedig finom meleg. Ez még boldoggá is tehetné, ha nem aggódna úgy a szerelméért. A srácért, akitől azt az édes csókot és azt a megnyugtató ölelést kapta.
Hirtelen bevillant neki egy kép, amint Barbi a hajánál fogva vágja a falhoz Krisztiánt. Valentina üvölteni akart a látványtól, de minden ereje elszállt. Ehelyett megremegtek az ajkai és könnycseppek futottak végig az arcán. A kegyetlen úrnő vihogása visszhangzott a fejében, amint a srácot egy nappali kanapéjára dobja, akár egy rongyot, aztán leül mellé, miközben rágyújt. Ketteske tudta, hogy ezt miatta csinálja. Barbi minden bizonnyal érzi, hogy ő figyeli az eseményeket. És nem csak ő. Van ott még más is, aki a távolból elégedetten kíséri figyelemmel az egészet. Hát persze, nyugtázta magában Ketteske. Szilvia. Valentina számára minden világossá vált.
- Édes lányom - súgta a fejében sajnálkozva Szilvia. – Tudom, hogy ez most fáj neked. Barbi már egy kicsit túlzásba is viszi a dolgokat, kezd visszaélni a hatalmával. Azonnal ráparancsolok, hogy fogja vissza magát.
- Ne játszd az ártatlant, anya – vágta rá Ketteske. – Átlátok rajtad.
- Hidd el, én ezt nem akartam.
- Dehogyisnem. Képes voltál lemondani Alexáról és a többiekről, csak azért, hogy engem sakkban tarthass Krisztiánnal.
- Okos lány vagy. Hisz belőlem vagy kincsem. Az én eszemet örökölted te is.
- Meg fogod ölni őt, ha nem állok én is melléd. Igaz?
- Ugyan, kicsikém. Szerinted én ilyen kegyetlen vagyok?
Valentina megsemmisülten huppant le egy székre.
- Barbi fogságában fogod tartani – vonta le a következtetést. – Egészen addig hagyod, hogy kínozza a lelkét, ameddig nem adom fel.
- Bingó - vágta Szilvia. - De mindezt azért teszem, mert szeretlek.
- Beteg vagy, anya.
- Én teljesen egészséges vagyok, édes lányom. Te vagy egy kicsikét téves úton. Én csak azt szeretném, hogy te is részese legyél egy új világnak. Ami ráadásul a tiéd is lesz. A boldogságodért, a józanságodért látod, bármire képes vagyok. Krisztián szenvedése pedig nem fog sokáig tartani. Mert tudom, mi rejlik benned. Ugyanaz, ami a Sötétség alapvető eszméjében. A tiszta és őszinte szeretet. Erről szól az egész. Te a Fény felé húzol, mert azt hiszed, az a helyes út. Ezzel téveszt meg téged. Ellent kell állnod a Fénynek, mert az nem szól másról, csak az öngyűlöletről. Most is haragszol magadra, amiért a szerelmed ilyen helyzetbe került. Legfőképpen nem is engem okolsz, nem is Barbit, hanem csakis kizárólag önmagadat. Ne tagadd, mert érzem. Ez a Fény bűne. Arra nevel, hogy magadat hibáztasd mindenért. Mert szerinte mindenről te tehetsz az életedben, minden rossz, ami veled történik, az miattad lehet csupán. Szerinte, ha megcsal a szerelmed, az is te hibád. Ha nem tudsz előre jutni az életben, az is a te hibád. Mintha minden emberi lény a környezetedben tökéletes volna, ellentétben veled, aki folyton hibázik.
Ketteske szája keserű mosolyra görbült.
- Ezt minden nap elmondod magadnak? – kérdezte gúnyosan. – Vagy felírtad magadnak valahova, ahonnan felolvasod a kis katonáidnak? Meg nekem is? Teljesen félreértelmezed a szeretet és önzetlenség fogalmát. Ennek persze alapvető oka van. Mert számítást és tervezést keresel bennük. Mert te így gondolkodsz. Így hát képtelen vagy értelmezni a Fény természetét. Másokat védelmezni, másokat szeretni, néha lemondással is jár. De ez mindig döntés kérdése. Nem kötelező, lehet állni a másik oldalon is, ahol most te. Persze én se ismerem a Fényt. De magamat igen. Én azért viselem a szívemen mások sorsát, mert képes vagyok a legmagasabb szinten átérezni a fájdalmaikat, a szenvedéseiket. Empátia, anya. Empátia kérdése az egész.
- Akkor élj ezzel a képességeddel - súgta Szilvia kellemes hangon. – A lemondással. Krisztiánért. Mentsd meg őt.
- Meg is fogom - bólintott Ketteske. - De nem úgy, ahogy azt te szeretnéd. Nem leszek a sötét terved része.

*

Nóri betakarta a kanapéra fektetett, reszkető Gabriellát. A lány a meleg takaró alatt kezdett szép lassan átmelegedni. Béci odahúzott egy olajradiátort is, melyet majdnem maximumra feltekert.
- Nóri – súgta Gabriella.
- Igen? – kérdezte az.
- Úgy néz ki, van egy szövetségesünk Szilvia oldalán.
- Kire gondolsz?
- Az a Mihály, akiről meséltél.
- Ő? Nem tudom, nem hiszem, szerintem…
- Nem ölt meg - vágott közbe a lány. - Megtehette volna. És a többinek sem engedte, hogy bántsanak.
Nóri visszaemlékezett az egykori szeretője arcára. Az a szelíd tekintet valóban elkülönült a többiekétől.
- Ha ez igaz, Gabi - kezdte. - Akkor most ő az egyetlen esélyünk.
- És Ketteske - tette hozzá Gabriella.
- Igen. Legalább is, nagyon remélem.

*

Krisztián a tágas hálószoba ágyán ült és figyelte, amint Melinda Barbi haját vágja divatosan rövidre. Amint a szelídnek tűnő démonlány végzett, az úrnő kinyitotta citromsárga szemeit. Elégedetten elmosolyodott. Most pont úgy néz ki, mint egy igazi diktátornő, gondolta magában és elismerően kacsintott a tükrön át Melindának, aki ettől egy kicsit megkönnyebbült.
- Tetszik, úrnőm? – kérdezte félelemmel a hangjában.
- Igen - felelte az. - Kár, hogy nem hozzád jártam régen, fodrászok királynője. Tökéletes lett.
- Ezt örömmel hallom.
Barbi Krisztiánhoz fordította a fejét. A srác próbált nem nézni azokba a vérfagyasztó szemekbe.
- Neked is tetszik? – kérdezte az úrnő.
- Igen - vágta rá az. – Szerintem is remek lett.
- A te hajadat is le kéne vágni. Nem tetszik. Jól állna neked a rövid, katonás frizura. Jól menne a szép szemeidhez.
- Ahogy akarod.
Barbi kivillantotta a tökéletes fogsorát.
- Így van - súgta. – Ahogyan akarom és úgy is lesz. Látom, végre megértetted, kivel állsz szemben.
Az úrnő önelégülten nézett vissza a tükrön át Melindára. A szolgája mosolyt erőltetett az arcára, miközben egész testében reszketett a félelemtől. Amikor kinyílt a hálószoba ajtaja, kis híján el is ájult, annyira megijedt. Mihály lépett be rajta, és abban pillanatban Barbi arcáról lefagyott a mosoly.
- Maradj itt, Melinda, kérlek - mondta az úrnő halkan. – Még van egy feladatod, azután pihenhetsz.
- Igenis, úrnőm - bólintott az és utat engedett a feléjük tartó Mihálynak.
Barbi felállt a székből és szigorú szemeit az értetlen srácra meresztette, majd Krisztián felé pillantott.
- Most jól figyelj, öcskös - súgta, azután Mihály szemeibe nézett. – Volt egy egyezségünk. Emlékszel?
Mihály nagyott nyelt.
- Tessék, úrnőm? – kérdezett vissza remegő hangon.
- Ne játszd ezt, Mihályka. Jól emlékszel, hogy legutóbb miben egyeztünk meg. Nincs könyörület. Pláne, ha parancsot adok rá. Erre te mit tettél? Életben hagytad a Fény harcosát. Ráadásul megtiltottad a többieknek, hogy végezzenek vele. Azok után, amit tett. Ezzel elárultad a bajtársaidat és megtagadva a parancsomat, engem is elárultál. Egyszer ezt elnéztem.
Mihály erőt vett magán. Próbált minél dacosabb lenni, reménykedve abban, hogy Szilvia megmenti.
- Nem az a lány a legnagyobb ellenségünk – mondta. – És én inkább Nóri esetleges ellentámadására gondoltam, hátha…
Barbi egy iszonyatos pofont lekevert neki, amitől Mihály elterült a padlón. Krisztián fel akart pattanni, hogy megvédje, de Melinda feléje nyújtva a karját, finoman, óvó tekintettel megállította.
- Hazudsz - súgta fagyosan Barbi. – És hiába reménykedsz a nagynénémben. Engedélyt kaptam tőle.
Mihály hitetlenkedve, a könnyeivel küszködve nézett fel az úrnőre. Minden reménye elszállt. Amint ez tudatosodott benne, már össze is szedte magát. A félelme egy pillanat alatt elszállt, megbékélt a helyzettel.
- Azt tettem, amit jónak láttam - mondta. - És jobb, ha tudod, a többiek is ezt fogják. Ítéletet hirdetnek majd feletted. És Szilvia felett is. El fog jönni valaki, aki majd legyőz titeket. Akivel szemben esélytelenek lesztek. Maga mellé állítja az összes harcost, aki félrevezettetek.
- Álmodozz csak - mosolyodott el Barbi, aztán durván a srác csuhájába markolva talpra állította és falhoz szorította. - Szilvia felszabadított minket. Téged is. Erre te elárultad őt. Senki sem volnál nélküle, mégis megtetted. Te vagy a gonosz, nem pedig ő és nem pedig én. Persze, ezt úgysem fogod fel.
- Ha életet menteni gonoszság, akkor az vagyok.
Barbi undorodva nézett rá.
- Nem, te gonosz se vagy - vetette oda a srácnak. - Csak egy senki.
Ekkor szinte követhetetlen gyorsasággal megmarkolta két kezével Mihály arcát, mire azt betelítette a sárga fény. Pár másodpercig szorongatta a srácot, majd elengedte. Szilvia legkedvesebb szeretője holtan rogyott össze. Barbi elégedett mosollyal nyugtázta a tettét, utána Melindához fordult.
- Vidd ki innen a hulla fiút - adta ki neki a parancsot.
Melinda, legyűrve a könnyeit szaladt oda teljesíteni a parancsot. Eközben Barbi a ragadozó mosolyával lépdelt oda a rémült Krisztiánhoz. Az úrnő látszólag élvezte, hogy félelmet okozhat. Lehuppant mellé az ágyra és finoman átkarolta őt a jobb karjával, mire az összerezzent.
- Nem szabad félned ennyire - súgta az úrnő, miközben a távolba merengett elgondolkozva. – Persze, amit most láttál, gondolom ijesztő volt a számodra. De meg kellett tennem. Ez a hatalom velejárója. Néha megköveteli a legnehezebb döntéseket, melyeket fájó szívvel hozunk meg.
- Nem úgy tűntél, mint akinek bármi is fájna – jegyezte meg Krisztián.
Barbi vigyorogva fordult felé.
- Mert bevallom, nem is fájt - súgta. – Szóval, remélem figyeltél mindent. Ha így bánok el azzal, aki a bajtársam, képzeld el, mi vár arra, aki az ellenségem. Mint például te, édesem.
- Nem vagyok az ellenséged – csóválta a fejét a srác. – Nem vagyok én már senki.
- Miért? Valaha voltál valaki?
- Nem. Sosem voltam senki. Csak egy kiátkozott lélek. Akire a szülei sem büszkék. Pláne most. Ki tudja.
- Meg tudom érteni őket. Olyan félős vagy, hogy az már nekem is kínos. Sebaj, ez bármikor változhat.
Barbi felállt és az ajtó felé indult.
- Legyél erősebb - mondta vissza sem fordulva. - Erőltess magadra egy kis férfi jellemvonást. Akkor talán megkedvellek.
- De nem akarom, hogy megkedvelj – vetette oda Krisztián.
Barbi megállt az ajtóban és megvető tekintettel fordult lassan a srác felé, aki egy kicsit megbánta, amiért beszólt neki. Az úrnő az ajtófélfának dőlt karba tett kézzel és egyenesen a veséjéig hatolva nézett Krisztián szemeibe.
- Nekem úgy is jó lesz – kezdte Barbi. – Amúgy is az ellenségünk vagy. Bánhatok veled ellenségként is. A te döntésed. Azonban, ha van egy csepp eszed, édes babám, akkor behódolsz. Hidd el, nem éri meg hősködni, pláne velem szemben. Nem úszod meg olyan könnyen, mint szegény Mihályka. Szerintem van annyi fantáziád, hogy elképzeld, mi várhat rád.
- Értem – bólintott Krisztián.
- Nem, édesem, még semmit sem értesz. De ettől a pillanattól fogva egy olyan sötét korszak köszönt be az életedbe, amilyen még egyetlen embernek sem volt ezen a bolygón. Soha. Viszont utolsó lehetőség gyanánt, megkapod tőlem a döntés jogát. Velem, vagy ellenem. Ha behódolsz, a szenvedés számodra véget ér. Egy új élet köszönt rád. Benned is ott a bosszúvágy az elnyomott múltadért. Talán jó katona is lehetnél – undorodva megrázta a fejét. - Bár inkább amolyan alsószintű. Ám boldog. Gondolkozz ezen el. Előtted az éjszaka. De talán jobb, ha megölöd magad, mert az is egy választás.
Azzal a vérfagyasztóan hideg tekintetével, Barbi kilépett a szobából és amint becsukta maga mögött az ajtót, kialudtak a fények és Krisztiánra mély sötétség zuhant. Csak ült ott, összeomolva, sípoló füllel.

2020.december 11-23.
Budapest

10.rész
A felmentő sereg

Krisztián úgy merült álomba, mint aki lázas beteg. Egy darabig rázta is a hideg, remegett, majd végül a teste felfogta, hogy meleg van a szobában, utána behunyta a szemét és magával ragadta fáradtság. Testileg, lelkileg lemerült már, de feladni képtelen volt. Valentina arca ott fénylett előtte. Hitt benne, hogy az élet valami egészen gyönyörűt tartogat a számukra és minden jóra fog fordulni.
Amint elmúlt hajnali három óra, egy finom érintésre ébredt fel. Pár másodpercig csak bámult a sötétbe, majd megrezzent az arcához érő kéztől. Rémülten nézett fel a tulajdonosára, aztán elakadt a szava. Havaska ott ült az ágy szélén a kéken fénylő szemeivel és a mutatóujját a szájához emelte.
- Eljöttünk érted - súgta a lány. - Nemsokára biztonságban leszel.
Krisztián még nem örült így senkinek. Legszívesebben azonnal magához ölelte volna a Fény harcosát, ám inkább nyugton maradt. Jobb azt tennie, amit az tanácsol neki, szépen csendben maradni.

*

Két csuhás haladt el a ház félhomályos felső szintjének folyosóján, miközben valamit sutyorogtak egymással. Amint biztonságos távolságba értek és végül beléptek halkan egy szobába, Alexa előlépett a lépcső sötétjéből. A szemei felizzottak, ahogy kereste Barbi jeleit az ajtókat tanulmányozva. Tőle balra indult, a fejében üzenve Havaskának, remélhetőleg biztonságosan leárnyékolva a párbeszédet.
- Az ablakon kell mennetek - közölte a nyomozónő. - Kinga nemsokára ideér.
- Biztosan nem tudunk teleportálni visszafelé? – kérdezte Havaska.
- Nem, túl energiát visz most el a rejtőzés Szilvia szemei elől.
- Akkor remélem, valami fénysebességgel haladó kocsival jön értünk.
- Kingát ismerve, nem lepődnék meg.
- Én sem. Akkor kiviszem Krisztiánt gyorsan.
- Siessetek! Én addig feltartom Barbit.
Alexa ezután csendben lépkedett tovább a folyosón. Megpróbált minél csendesebben haladni, felkészülve arra, hogy bármikor bármelyik szobából, akár tőle balról, vagy jobbról kiléphet valaki, aki nem fog habozni a támadással. Úgy érezte, mindenki alszik már. Az egyik szobából egy Melinda nevű lányt érzett, akit szörnyű lelki fájdalom gyötör még álmában is. Nyilván Barbi nemcsak rettegésben tartja őket, de időről időre ki is végez valakit közülük. Igazi zsarnok.
És akkor megtalálta a megfelelő ajtót a folyosó végén. Érezte bent Barbi jelenlétét. A Sötétség úrnője bent szunyókál, Alexa szinte látta maga előtt. Nagyobb energia áradt onnan, mint a korábbi találkozásukkor. Minden bizonnyal Szilvia vértezte fel nagyobb képességekkel, hogy hatékonyabb harcosa legyen. Egy vérengző fenevad volt ott a hálóban, aki Valentinánál is veszélyesebb.
Alexa kinyújtotta a kezét a kilincs felé és az erejét használva lenyomta a kilincset. Az szinte hangtalanul nyomódott lejjebb. Most már csak finoman be kell tolnia az ajtót, lehetőleg a leghalkabb nyikorgás nélkül. Szerencsére hangtalanul indult meg, ám egy halvány fény szűrődött ki a szobából. A nyomozónő teljesen ledöbbent. A leleplezett vadász pánikjával berúgta az ajtót.
Az éjjeli lámpa égett odabent, azonban Barbi nem feküdt az ágyban. A takaró is gondosan be volt vetve, érintetlenül. Alexa gyorsan körbenézett, de a kis helyiségben nem látott senkit. Az energia pedig, amit olyan pontosan érzékelt, egy csapásra eltűnt. Csapda. Ez nem lehet más.
Ahogy ezt kigondolta, az a folyosó fénye felkapcsolódott mögötte, és amikor megfordult Barbival találta magát szemben. Az úrnő vérfagyasztó tekintete egy pillanatra megbénította Alexát, így a felé suhanó, sárga fényű kezeket ki sem tudta védeni. Azok megmarkolták az arcát és kezdte érezni, amint a végzet lassan áthatol a testén.
- Engem kerestél, te nyomozók gyöngye? – kérdezte gúnyosan Barbi. - Meg akartál lepni? Nem sikerült. Most pedig szépen lassan megdöglesz. Abban a tudatban halsz meg, hogy a barátnőddel is végezni fogok. Ami meg Krisztiánt illeti, gondolom sejted mi vár rá. Miattad, drágám.
Alexa ereje vészesen fogytán volt, de utolsó tartalékait felhasználva hátralépett és a jobb karjával leütötte magáról Barbi kezeit. Az úrnő erre fülsüketítően hangosan felnevetett, Alexa pedig igyekezett minél gyorsabban visszanyerni az erejét. Amikor látta, hogy Barbi izmos lába felé kaszál, még időben elhajolt a rúgás elől. Gyorsan kell cselekednie, mert ez a szörnyeteg nyilván riasztotta a többieket is. Hátra szaltózott a levegőben, páros lábbal állon rúgva ezzel a Sötétség úrnőjét. Az egyensúlyát vesztve Barbi a falnak csapódott, a mellette függő festmény is leesett a helyéről.
Alexa látta, amint Barbi szinte követhetetlen gyorsasággal neki iramodik. Az úrnő villámgyorsan sorozta felé ütéseit, amit ő egyre nehezebben tudott kivédeni, egy ártatlan másodpercnyi hiba és olyat kap, ami kirepíti az ablakon. Barbi megperdült és a levegőben emelkedve megeresztett pörgő rúgást, ami elől Alexa elhajolt, és amikor az úrnő lábai a padlóhoz értek, kihasználva ezt a röpke pillanatot, leguggolt és kirúgta azokat. Az úrnő elterült a földön.
A nyomozónő rá akarta vetni magát, de az a talpával beletaposott az arcába. Alexa hanyatt vágódott az ágyra.
- Nem vagy elég ügyes - jegyezte meg kárörvendően Barbi, miközben felpattant a padlóról. – Cselesnek cseles vagy, de úgy küzdesz, mint egy amatőr. Nem lesz nagy dicsőség elintézni.
- Mekkora arcod van - vigyorgott rá Alexa. – Csak magadat erősíted folyton az egoizmusoddal. És közben folyamatosan rettegsz. Érzem. Mert csak hitelbe kaptad a képességeket.
- Nem, babám - rázta meg a fejét az úrnő mosolyogva. – A Sötétség teremtett engem is, akár a családom többi tagját.
- Átlagosnak számító képességekkel, amiket Szilvia feljavított. Bár még azokat sem tudod használni az önteltséged miatt.
Barbi arca erre eltorzult a haragtól. Rá akarta vetni magát Alexára, ám az hirtelen eltűnt az ágyról. Az úrnő megfordult és már csak egy öklöt látott az arcába ütközni. Az ágy feletti festménynek repült tőle, még falon is megjelent a repedés a csapódástól. Az ajtóban ekkor két csuhás jelent meg.
Alexa feléjük indított egy láthatatlan löketet, belökve azzal őket ajtóstul a szemközti szobába.
- Menjetek vissza aludni - vetette oda.
Az ágyon fekvő, szédelgő úrnőhöz lépett. Megragadta a csuhája gallérjánál és az arcuk szinte összeért.
- Megölhetnélek - súgta megvetően Alexa. - De azzal csak olyanná válnék, mint te.
- Rosszul teszed, ha életben hagysz - vigyorgott Barbi kómásan.
- Ha most meghalsz, akkor nem fogsz tanulni a hibáidból. Nem fogod látni a vesztedet, amit magadnak készítettél elő.
Erre Barbi ijesztő hirtelenséggel szedte össze minden erejét. Alexa érezte Szilvia kezét a dologban. Az úrnő megmarkolta őt a gallérjánál fogva és kétszer is lefejelte. A nyomozónővel forgott a világ, teljesen elvesztette az egyensúlyát. Barbi az erejével a plafonnak repítette, majd mikor a szerencsétlen Alexa kezdett visszazuhanni, átrúgta a feje felett.
A nyomozónő minden használható erejével azon volt, hogy ne veszítse el az eszméletét. Annak rá nézve végzetes következménye volna. Úgy tűnik, Szilvia a távolból kétszer akkora erővel vértezte fel Nóri nővérét, mint bármelyik harcosát. Most talán éppolyan kiváló harcos, mint Valentina. A hátára fordult és egyre homályosabb látással figyelte, amint Barbi megvető vigyorral lépked felé.
- Pedig már azt hitted, legyőztél - súgta az úrnő. - Mennyire elkeserítő, amikor megfordul a helyzet, igaz?
- Milyen érdekes - zihálta Alexa. - Mindjárt valami hasonlót fogok kérdezni tőled.
- Na, miért?
- Ezért!
Alexa kék fényt lövellt a kezéből Barbi felé, aki a lökéstől hátra vetődött és a falat átütve kizuhant a házból. A résen át látni lehetett, amint odakint már hóvihar tombolt. A nyomozónő kutatott az érzéseivel Havaska után. Már kijutottak a házból és a közeli erdő felé szaladnak. Neki is azonnal le kell lépnie innen. Barbi még nem tért magához, de mindez idő kérdése.
- Milyen érzés? - vetette oda a falon ütött lyuk felé.

*

Kinga padlógázzal hajtott az autópályán a cél felé. Ajka város külső régiójában mérték be Barbi helyzetét, legalábbis Havaska erre a helyre esküdött meg, így most ő a műszerfalra helyezett mobiltelefon térképét követve haladt a megbeszélt cím felé. Remélte, hogy Alexa és a lány életben vannak még.
A hó egyre hevesebben kezdett felé szállingózni. Ezek szerint valóban vihar lesz, ahogyan azt a mobilja előre jelezte. Az autópálya sötétjében a lámpája megvilágított egy felborult autóroncsot, amit még az utolsó pillanatban sikerült kikerülnie. Sóhajtott egy nagyot, igencsak közel volt. Csökkentenie kéne a sebességet, ám erre képtelen volt. A bajtársiassága éppen olyan lángon égett a szívében, mint annak idején kommandósként. Senkit sem hagyhat cserben.
Még húsz kilométerre van a céltól. Túl messze. Kár, hogy ő nem tud teleportálni, mint a társai, de bevágta a sebességváltót hatodikba és úgy odalépett a sportkocsi gázpedáljának, hogy a kilométeróra felkúszott kétszázig.
- Sietek csajok - súgta.

*

Havaska már látta az eldugott utat, mely egyenest az autópálya felé vezet. A hóvihar egyre erősebben tombolt, pelyhek szálltak a szemeikbe, ő pedig húzta a ziháló Krisztiánt maga után, eközben Alexát figyelte az érzéseivel. A nyomozónő nagy veszélyben van, vissza kell fordulnia. Az hiába eskette meg, hogy kizárólag a srác biztonságával kell törődnie, ő akkor is a segítségére akart sietni.
Amikor kiértek az útra, megpillantott egy fedett buszmegállót, mely elhagyatottan, üresen állt tőlük alig pár lépésnyire.
- Menj be oda! - mutatta Krisztiánnak a bódét. – Várj ott, kérlek, vissza kell mennem! Ha bármi történik, és nem jön vissza egyikünk sem, akkor is maradj ott! Kinga már úton van, és bármelyik pillanatban ideérhet!
- Ne menjek én is? – kérdezte a srác.
- Nem! Jobb, ha nem!
- De…
- Nincs de! Várj ott és tarts ki!
Azzal a lány visszaszaladt a fák közé.

*

Alexa magához kapott egy piszkavasat a nappaliban, majd lesújtott vele az egyik felé szaladó csuhásra. A mögé lépőt éppen csak az utolsó pillanatban tudta jó alaposan fejbe verni, mielőtt az sárgán fénylő kezeivel megölte volna. A kijárat felé iramodott, de nem messze tőle a konyha irányából hárman megjelentek, szélsebesen felé szaladva. Alexa feléjük hajította a piszkavasat, ám az elől haladó férfi játékos mozdulattal ellökte magától, mielőtt az eltalálta volna.
A nyomozónő az erejével próbálta őket egy lökettel visszarepíteni, de mivel teljesen kifáradt, képtelen volt rá. Elhárított egy pörgő rúgást, melyet az elől haladó harcos mért rá és előrelendítve karját a könyökével arcon ütötte őt. A másik kettő egyikétől bekapott egy irdatlan nagy pofont, amitől megperdült és a földön találta magát. Gyorsan kellett cselekednie, nem szabad, hogy elkapják őt, mert akkor Szilvia elé viszik, aki könnyűszerrel kiszedi belőle a Fény harcosainak minden egyes búvóhelyét, valamint a terveiket is megismeri. Így hát páros lábbal beletaposott az egyik támadójának térdeibe, ezzel megállítva őt. Talpra pattant és egy kaszáló rúgással az egyiket a kanapénak repítette, majd a másikat orrba vágta. A harmadik férfi ütött, de Alexa elhajolt az ökle elől és a mellkason rúgta, mire az téglamintás boltívnek csapódott.
Alexa gyorsan a bejárati ajtóhoz sietett, közben érezte, hogy Havaska visszafelé rohan hóviharban. Megmondta neki, hogy ne törődjön vele, de az a lány hajthatatlan. Krisztián most a legfontosabb, nem ők. Amikor kilépett az ajtón, érezte, hogy valaki oldalról állon rúgja. Kiterült a hóval fedett tornácon.
Barbi megvetően magaslott felé. Rövidre vágott szőke hajába hópelyhek szálltak, szemei pedig citromsárgán felizzottak.
- Nocsak, nyomozók gyöngye - vetette oda. – Azt hitted, hogy csak úgy leléphetsz innen?
- Igen – vágta rá Alexa. – Úgyhogy légy oly szíves ne hátráltass! Menj be szépen pihenni, biztosan nagyot estél az emeletről!
- A humorérzéked még meg van. De hol a kis varázserőd, vörös szépségem? Alighanem ez a végzeted kezdete! A kis barátnőd se tud megmenteni, túl messze van. Egyedül maradtál!
- Nincs egyedül – vágott közbe egy ismerős női hang.
Barbi a hang irányába fordult maga mögé és elkerekedtek a szemei. Valentina ott állt a fekete ballonkabátjában és éppen olyan kék fénnyel izzott a szeme, mintha a Fény harcosai közé tartozna.
- Drága másik unokanővérkém - súgta Ketteske sejtelmesen. – Hát nem éppen így akartam veled találkozni először.
- Te most a másik kis betolakodó vagy az unokahúgom fejében, igaz? - üvöltött rá Barbi. - Befurakodtál a családunkba!
Ketteske megcsóválta fejét, miközben lenézően rámosolygott az idősebbik unokanővérére.
- Ami közénk furakodott, az a Sötétség - mondta és követhetetlen gyorsassággal megragadta Barbit a gallérjánál a ház falának szorította.
Az úrnő próbált védekezni, de a karjait nem tudta felemelni, annyira megbénította őt a Valentinából áradó energiahullám. Ketteske érezte, hogy nem sok ideje maradt Szilvia beavatkozásáig, ezért kétségbeesetten fordította tekintetét a földön fekvő, őket tátott szájjal bámuló Alexa felé.
- Gyorsan! - kiáltotta a nyomozónőnek. - Szaladj, ahogy csak bírsz!
Alexa felpattant, de földbe gyökerezett a lába a látványuktól. Ketteske egy könnycseppet hullajtva bámult rá.
- Mond meg Krisztiánnak, hogy ne adja fel! - mondta Valentina. – Várok rá!
- Gyere velünk! – kérlelte Alexa.
- Nem lehet! Anya mindjárt vissza teleportál engem Viktorhoz. Az is csoda, hogy el tudtam szökni!
- Segítünk!
- Siess már, Alexa! Siess! Futás!
A nyomozónő szeméből is egy könnycsepp buggyant ki, ahogy látta Valentinában az önzetlen szeretet lángját. Fájó szívvel hagyta ott őt és a gyűlölettől szikrázó szemű Barbit, majd a fák közé iramodott.
Valentina visszafordult a vérfagyasztó unokanővéréhez. Nem gyűlölte ezt a szörnyeteget, hanem sajnálta. Szerette volna szorosan megölelni, de tudta jól, hogy naiv és felesleges volna.
- Tudod, mit szeretnék, Barbi? - tette fel szelíden a költői kérdést Ketteske. – Hogy te is ott legyél azon napsütötte tengerparton. Ott velem. Velünk. Én, Nóri és te. Egy családként. És hiába nézel így rám. Én mindent meg fogok tenni a jó lelkedért. Ez nem te vagy. Mert te mindig is egy önfeláldozó, nemes lelkű ember voltál.
- Annak vége - vigyorodott el Barbi, miközben hasztalan próbálta karjait felemelni. – Az már a múlté.
Valentina erre csak közelhajolt hozzá és fülébe súgta: - Ott leszünk, Barbi. Mindnyájan ott leszünk azon a parton. És tiszta szívemből vágyok arra, hogy anya is ott legyen velünk. Mindent helyre lehet hozni. Mindenkinek jár a megváltás. Még neked is, még anyának is.
- Ócska próbálkozás a részedről – súgta vissza az unokanővére. - És reménytelen. Én nem Anna vagyok. Engem nem fogsz kizökkenteni.
- Megteszed azt majd magadtól.
- Te számomra csak az unokahúgomon élősködő senki vagy.
- Én vagyok az unokahúgod. Mindhárman azok vagyunk. És mindhárman szeretünk. Különösen én.
Ketteske ekkor elengedte Barbit és a szelíd tekintetét le sem véve róla hátrált két lépést, majd hirtelen eltűnt. Szilvia visszaküldte őt abba a faházba, ahol Viktorral húztak meg magukat.
Az unokanővére egy ideig csak bámulta a hűlt a helyét, aztán érezve, hogy Alexa és Havaska már túl messze van, valamint felesleges volna ismét megütköznie velük, elindult vissza a házba.
Odabent a nappali padlóján többek között Melinda hevert a földön nyöszörögve. A lány bocsánatkérően nézett fel az úrnőjére, mire az lebecsmérlően ellépdelt mellette a társai mellett.
- Ennyi szánalmas majmot - vetette oda nekik. - Ketten is elintéztek titeket. Szerencsétlenek. Miután sikerült felállnotok a földről, hozzátok helyre a hálószobámat, addig a tiédben alszom, Melinda.
- Igenis, úrnőm - nyögte az.
- Szedjétek össze magatokat!
Amikor Barbi fent belépett a szobába, azonnal becsapta maga mögött az ajtót. Hallotta a fejében Nóri hangját.
- Egy család vagyunk, nővérkém – súgta az.
- Addig nem, amíg nem állsz mellénk – vágta rá Barbi.
- Te is tudod, hogy ez nem így megy. Mi még most is egyek vagyunk.
- Nem. Amióta áruló vagy, ez szünetel. Az ellenségem vagy.
- Te sem gondolod ezt komolyan.
- Tűnj a fejemből! – kiáltotta a gonosz nővér.
- Rendben. De majd ha találkozunk, addig nem nyugszom, amíg vissza nem kapom az én drága nővéremet, aki egyben a legjobb barátnőm is volt.
- Volt.

*

Szilvia citromsárga szemei haraggal izzottak fel, még a gyertya is kialudt a kis asztalkán és a szobára teljes sötétség vetült. Zavaros érzelmek kúsztak végig az elméjén. Szerette a lányát, ám haragudott is rá, amiért Ketteske ilyen hosszú időre átvette felette a hatalmat. Mindezek mellett egy kicsit meg is hatotta a gondolat, miszerint Valentina szelíd énje nem adta fel a fényes jövőjébe vetett reményét. És hogy őt, az anyját is odaképzeli, egy pillanatra teljesen kizökkentette őt.
Amikor egy résnyire kinyílt mögötte az ajtó, az ott álló Kamilla mögötti halvány fény betört a szoba sötétjébe.
- Úrnőm - szólította a démonlány.
Szilvia sejtelmes vigyorral fordult felé.
- Mond, kedveském - súgta valami egészen hátborzongatóan.
- Már tudjuk, hol vannak - közölte Kamilla. - A nyomozóhadnagy, Rácz Anikón keresztül bemértük őket.
- Nagyszerű.
Szilvia felállt és a földgömbhöz lépett, ami ott állt a fal mellett egy fiókos asztalon. Csettintéssel fényt gyújtott a szobában, utána a hosszú fekete körmeit végighúzta a gömbön, miközben egyre eszelősebbé vált a tekintete.
- Ne kegyelmezzetek - adta ki a parancsot.
- Küldjem rájuk Barbit? – kérdezte Kamilla.
- Igen, de várjanak egy-két napot.
- Miért, úrnőm?
Szilvia lassan a démonlány felé fordította az izzó szemű tekintetét.
- Akarok egy kicsit szórakozni - súgta. - Meg akarom gyötörni a lelküket.
- Ketteske miatt? – kérdezte Kamilla.
- Úgy bizony. Máshogy egy Fényhez közeli lelket nem lehet magunk mellé állítani. A lélektani erőszak hatalmas fegyver ellenük. Nincs védőburok a lelki világuk körül. Könnyen meg lehet őket törni. A kislányom kénytelen lesz mellénk állni. Persze, nem elég zsarolni őt. El is kell érni, hogy tiszta szívéből elfogadja, hova is tartozik.
Odasétált a büszkén mosolygó Kamillához és finoman magához ölelte.
- Szép korszak jön, édesem - súgta Szilvia a fülébe. – Hamarosan az én édes lányom elfoglalja a trónját.

*

Kinga, miután felvette Alexát, Havaskát és Krisztiánt, elégedetten gyújtott rá a volán mögött. Már nem kell annyira a hajtania az autópályán, az üzemanyag is éppen elegendő volt. Mellette a nyomozónő is elégedetten gyújtott rá egy cigire és sóhajtva fújta ki a füstöt, aztán lövellt egy mosolyt az egykori kommandós felé.
- Mindig is tudtam, hogy egy csapatban vagyunk – mondta Alexa.
- Pedig mennyire utáltalak - mosolygott Kinga szemtelenül. – De azért mindig örültem, ha együtt kellett dolgoznunk.
- Mert mindketten profik vagyunk.
- Abból is a legjobbak.
Hátul Havaska elszunyókált Krisztián vállára dőlve. A srác eközben az ablakon kinézve az éjszakába, Valentináról álmodozott. Kár, hogy nem láthatta most Ketteskét, de az üzenetet megkapta. Az idejét sem tudta, mikor volt utoljára ilyen széles mosoly az arcán, mint most. Talán sosem.

*

Ott az erdőben, abban a helyes kis házikóban pedig Ketteske hajtotta a fejét álomra, széles mosollyal az arcán. Krisztián biztosan megkapta az üzenetet, gondolta, és biztosan olyan boldog most, mint ő. Ott lesz vele azon a tengerparton, ahol majd egymás kezét fogva sétálnak a napsütésben. És igen, ott lesz Szilvia, az anyja is, aki a parton napozva pillantgat néha feléjük örömkönnyeket hullajtva, amiért boldognak látja a lányát. El kell jönnie ennek a szép korszaknak.
És el is fog jönni. Addig nem nyugszik. .

2020. december 28. – 2021. január 3.
Budapest

11.rész
Menedékek

Amikor Viktor kinyitotta a szemét, egyből Egyeske eszelős vigyorába ütközött. Az iszonyat lánya ott ült mellette az ágyon, a citromsárgán izzó szemeivel, kivillantva a tökéletes fehér fogait. Fekete pizsama volt rajta, a haja kócos volt, és bár nem volt kisminkelve sem, mégis hibátlanul gyönyörű volt.
- Jó reggelt, szerelmetes hulla fiú - súgta sejtelmesen. - Már vagy tíz perce figyellek, olyan cuki voltál, legszívesebben hagytalak volna még aludni. Persze lassan kilenc óra és hát ideje megreggelizni, megkávézni, meg ilyenek.
Viktor elmosolyodott, majd a mutatóujjával megcirógatta a lány arcát. Mennyire finom bőre van, gondolta magában. Ez volt az egyik, amit a legjobban imádott Valentinában, valamint a szép arcvonásait. Olyan, mint egy északi hercegnő, egy középkorban játszódó filmben simán megállhatná a helyét. Azonban volt még valami. Az érzelmek, melyeket ez iránt a démoni csaj iránt érzett. Próbálta megfogalmazni magában. Érzett hasonlót Anna iránt is, de nem annyira tisztán. Az otthon érzése, igen, bólintott rá magában az első gondolatra. Valakiben, valakivel otthon van, egy közös világban, ami szent és sérthetetlen. A félelmei elszálltak, eltűntek, elporladtak, ha mellette volt. Valentina volt a létének igazolása, az ok, amiért nem bánja, hogy még él. Az egyetlen menedéke.
- Hallom a gondolataid - súgta Egyeske. – De kis romantikus vagy. Kezd felfordulni a gyomrom.
- Jaj, te – vigyorodott el Viktor és felülve puszit dobott a lány szájára.
Valentina viszonzásul elővette a legfagyosabb tekintetét, hasonlót, mint amilyen az első rabosító fotóján volt. Ennek láttán a srác arcáról lefagyott a vigyor, próbált persze azért egy kicsit férfias maradni.
- Mi a baj? – kérdezte Viktor egy kicsit erőteljesebb hangon.
Egyeske, miközben le sem vette róla a szemét oldalra a döntötte a fejét, látszólag szkeptikusan olvasva a srác érzelmeiben.
- Te kis szívtipró - mosolyodott el hirtelen a lány, miközben gyilkos fény csillogott a szemében. - Te fiú. Te bolond fiú. Neked kell támaszt nyújtani nekem és nem fordítva. A te életed is egy pokol volt, bár ez egy cseppet sem érdekel. Attól még az enyém nem lett könnyebb. Nem te álmodsz azzal az átkozott villamossal minden éjjel, ami sikítva száguld feléd a Fővám téren.
- Simogattalak az éjjel - mentegetőzött Viktor.
- Nem éreztem. Csak láttam a villamos ütközőjét, ami egy sziszegő kígyóként nyúlt felém. Te pedig sehol sem voltál. Nem fogtad a kezem. Nincs már a démonom sem. A Dunában van mindig. Anyám se volt ott. Anna sem. Nóri meg pláne. Egyedül vagyok mostanában. Azt hiszed, hogy engem elég csak megsimogatni és láss csodát, vége van mindennek? Hol élsz te, ember?
- Drágám, én…
- Ne szólíts így! – üvöltötte Valentina a gyűlölettől eltorzult tekintetével. - Elveszett lélek vagyok és vigyázni kell rám!
- Nem vagy te elveszett - mosolyodott el Viktor szemtelenül, feszegetve ezzel a határokat. – Egy pusztító démon vagy.
Valentina erre hálásan, mintha a srác az életét mentette volna meg, elmosolyodott és amilyen gyengéden csak tudta, megcsókolta őt. A szerelmét, aki most olyat mondott neki, amivel máris biztonságot adott lelkének. Utána egymás szemébe nézve mondták ki a megfogalmazhatatlant.
- Az vagyok - súgta végül Egyeske. - Egy pusztító démon.
- És a leggyönyörűbb csaj a világon – tette hozzá Viktor kacsintva.
- Úgy bizony.
Valentina hirtelen váltással tőle balra a hálószoba könyvespolca felé fordította a fejét.
- Áttanulmányoztam a könyveket - mondta derűsen. - Találtam egy József Attila összes versét összefoglaló kötetet. Már jól indult a reggel, tudod, mennyire imádom a verseit. És Juhász Gyulát is találtam, őt is nagyon szeretem. Radnótitól sajnos csak válogatott verseket találtam, de mindegy is, biztos benne vannak a kedvenceim tőle. Egy kicsit olvasok ma. Imádom a költészetet.
- Rendben, kicsikém - bólintott Viktor.
- Aztán ebédet is főzök. Valami finomat. A fagyasztó tele van, a hűtő is. Még semmi sem járt le.
- Ez egy romantikus nap lesz.
- Ja, valami olyasmi, ígérem – vigyorgott Egyeske.

*

A huszonhárom éves Albert megsemmisülten ült a Budakeszin álló villa nappalijában. Középhosszú barna hajának egy tincse belelógott a szemébe, gyorsan kisöpörte onnan és a kezével megigazította a frizuráját. Legalább csinos halott legyen belőle mindjárt. Felnézett a bárpulthoz sétáló Villőre, aki töltött magának egy pohárka bort. A lány kérdően emelte meg az üveget felé, de ő megrázta a fejét. Bár ez az utolsó alkalma a kivégzése előtt, hogy igyon egy pohárkával, mégsem vitte rá a lélek.
Tőle jobbra a téglamintás boltívű, nagy konyhából egy hosszú fekete hajú lányt kísért ki az egyik csuhás srác. Albert felismerte Bachmann Viktor nővérét, Henit. A tekintetük találkozott. Volt valami ebben a lányban, azon kívül, hogy gyönyörű, gondolta magában Albert. Megnyugtató volt a tekintete. Szinte erőt sugárzó. Az öccsével ellentétben, ebből a lányból szeretet áradt. Ritkán látott ilyet. Persze a Sötétség harcosai között ez egy ritka pillanat.
A képbe Kamilla lépett be, aki gyilkos fénnyel meresztette rá az egyik oldalt fekete és a másikon zöld szemeit. A démonlány lövellt egy hasonló pillantást Villő felé is, aki egy újabb pohárkával töltött magának, majd visszafordult és megállt Albert felé magasodva. Szilvia jobb keze megvetően bámult le rá.
- Az úrnő már vár - vetette oda.
Albert szíve a fejébe liftezett fel és ott lüktetett egyre hevesebben. Próbálta összeszedni magát, de esélytelen volt. Sokkos tekintettel állt fel és követte az előtte haladó Kamillát. Tőlük jobbra megpillantotta Jankát is, aki szemtelen mosollyal tűrte, hogy az őt kísérő két férfi tolja maga előtt.
Amikor Szilvia meditációs szobájához értek, a srác úgy meredt az ajtóra, mint aki biztosan tudja, hogy az mögött a végzete vár rá. Kamilla kopogott egyet, majd kinyitotta előtte ajtót. A sötét szobában három gyertya égett, Szilvia pedig nekik háttal állva a résnyire nyitott redőnyű ablakon bámult ki karba tett kézzel. A démonlány intett Albertnek, hogy lépjen be a szobába. A srác nagyott nyelt és engedelmeskedett, az ajtó pedig nyikorogva bezárult előtte. Pár másodpercig gyönyörködött a fekete pizsamában álló nőben, de annak hibátlan, szép alakja sem nyugtatta meg.
- Jó reggelt, úrnőm – biccentett Albert.
Szilvia egy szót se szólt, még csak meg sem moccant. Albert szerette volna megmenteni magát pár szóval, még talán könyörgött is volna, de ahhoz, hogy egy hang is elhagyja a száját, képtelen volt, annyira rettegett. Gyors halálban reménykedett, szenvedés nélkül.
- Jó reggelt, Albert - köszönt egy kicsit elgondolkozva Szilvia.
- Úrnőm, nincs mentségem...- kezdte a srác.
- Ne is folytasd - vágott közbe az. - Végre biztosan megvolt a Fény erőinek egyik búvóhelye. Ahol az összes ádáz ellenségem gyűlt össze, köztük is Alexával, aki kimondottan bosszant. Nem beszélve Krisztiánról, aki egy értékes fogoly lehetett volna. Még Anikó jelét is elvesztetted, hisz ő volt a kapcsolatunk.
- Nagyon sajnálom.
- Tudom, hogy sajnálod.
Szilvia a természetes kék szemével, a smink nélkül is gyönyörű arcával fordult felé. A tekintetén a haragnak még a nyoma sem látszott, inkább derűs volt, kiegyensúlyozott, mint aki egy jót aludt végre. Albertet ez teljesen zavarba hozta, a félelem pedig egyre jobban kezdte megbénítani.
- Jól vagy? – kérdezte Szilvia, mintha nem tudná, mi a baja.
- Nem egészen – felelte a srác.
- Feleslegesen aggódsz. Nem foglak megbüntetni.
Albert alig fogta fel, amit hallott. Értetlenül figyelte, ahogyan az úrnő leül a kis asztalához.
- Büntetést érdemlek, úrnőm – mondta a srác zavartan.
Szilvia kedvesen elmosolyodott.
- Azért, mert hibáztál? – tette a fel a kérdést. – Albert drágám, nem foglak megbüntetni, ne félj. Mindannyian követünk el hibákat. Ha akarjuk, ha nem. Én is szoktam hibázni.
- Akkor most… - kezdte Albert.
- Drágám - vágott közbe a kellemes hangjával Szilvia. - Menj, és szépen igyál egy kis bort. Aztán egyél valamit és lazíts. Gondold át, hol hibáztál és a legjobb tudásod szerint dolgozz ki egy stratégiát. Abban te nagyon jó vagy. Tudom, most félsz, nem akarsz megint hibázni, de ezt a felesleges aggodalmaskodást gyűrd le.
- Hát…nem tudom, mit mondjak.
Szilvia szélesen elmosolyodott.
- Ezt annyira szeretem benned - kezdte az úrnő. – Egy tetőtől talpig becsületes srác vagy. Ide is jöttél, pedig nem hívtalak, nem akartalak leszidni sem. Egyenes és nagyon okos harcos vagy. Hiszek benned, Albert. Ha pedig segítséget kérnél tőlem, nyugodtan jelezz. Ne legyél szégyellős.
Albert kis híján elsírta magát a megkönnyebbüléstől. A halálbüntetés helyett még meg is lett dicsérve. Biztató szavakat kapott, amitől egykettőre megnőtt az önbizalma, a tettvágya pedig erősebb lett, mint valaha.
- Menj, drágám – súgta kedvesen Szilvia. - Pihenj egy kicsit.
- Köszönöm, úrnőm - biccentett Albert. – Összeszedem magam és nem fogsz csalódni bennem.
- Tudom.
Szilvia figyelte, amint a srác, aki nem kicsit tetszik is neki, kilép az ajtón, ott pedig Mihaéla áll, mögötte Kamillával. Az úrnő megvárta, míg Albert jobbra fordul a folyosó felé, aztán intett a démonlánynak.
- Hozd be szépen a mi kis Fény harcosunkat - kérte.
Amikor beléptek, Kamilla durván a székre ültette a lányt, aki meggyötörten, ám még mindig kéken izzó szemekkel meredt Szilviára. Az úrnő kedves mosolya egy szempillantás lefagyott és az arcáról és a helyébe mélységes megvetés és gyűlölet lépett. Lassan felállt és kimért, magabiztos léptekkel indult meg a legértékesebb foglya mögé, aki eközben rémülten figyelt.
- Mihaéla, kedves - súgta Szilvia nem túl barátságosan. - Tudod, azért élsz még, mert rengeteg mindenre tudlak használni. Hiába minden ellenállásod, erőd, kitartásod, tetszelgésed önmagadnak, én jól tudom, hogy egy tökéletes senki vagy, ráadásul egyik harcostársad sem törekszik arra, hogy idejöjjön megmenteni téged. Valahol kicsit sajnállak is, mert jobb sorsot érdemelnél. Te vagy az a Lodz Mihaéla, a Lodz család legfiatalabb gyermeke. Tizennyolc évesen szinte vezető tag vagy egy olyan indokolatlan létű társaságban, mint a Somogy Megyei Fény Harcosai.
Szilvia megállt mögötte és két kezével odacsattantva, durván megfogta a lány fejét.
- Most ellenállsz – súgta sejtelmesen Szilvia. – Minden egyes erőddel küzdesz a félelem ellen. Rettegsz tőlem. Jól is teszed. Van okod rá bőven. Olyan dolgokat művelhetek, olyan borzalmakat élhetsz át, amilyet még senki ezen a bolygón. A felfoghatatlan iszonyat egy laza mozdulatomba sem kerül. Ám én egy kegyelmes úrnő vagyok. Hiszek abban, hogy mindenkinek célja van az életben. És tudom is, hogy neked mi a célod. Az, amit most kijelöltem neked. Tudod, a drága lányomról van szó, Valentináról. Pontosabban az egyik személyiségéről. Igen, jól gondolod, Ketteskére gondolok. Most éppen figyel minket. Mindent lát. Mindent hall.
Ekkor Mihaéla egész testén borzalmas fájdalom terjedt szét. Próbált büszke lenni, próbált erősnek mutatkozni, de végül torkaszakadtából üvölteni kezdett, eközben pedig Szilvia elégedett mosollyal nézett le rá.
- Inkább lennél hálás! – üvöltötte túl a lány sikolyát Szilvia. – Legalább használható vagy egy nemes célra!

*

Ketteske a belső világban, az örök sötétségbe borult Fővám tér környékén állva könnyezett. Érezte Mihaéla fájdalmát. Belekapaszkodott a rakparton húzódó korlátba, próbált önuralmat erőltetni magára, de képtelen volt. Kitört belőle a sírás és összerogyott a hideg aszfalton.
Fel kell adnia, nem győzhet ez ellen az erő ellen. De akkor mi lesz? Szilvia nem fogja megkímélni Mihaéla életét. Végezni fog vele, az egyszer biztos. A szegény lány semelyik esetben sem fogja megúszni ezt az egészet. Ekkor a Fény harcosának sikolya hirtelen megszűnt.
- Hallom a gondolataid, édes lányom - törte meg Szilvia hangja a Fővám teret. – Téveszmék sanyargatják az elméd.
- Hagyd őt békén, anya – súgta Ketteske, nagy nehezen abbahagyva a sírást. – Hagyd őt elmenni. Élve.
- Ez te rajtad múlik. Nem kell mást tenned, mint mellém állni. Hinni abban, amiben én. Az egyetlen igazságban.
- Bízhatok benne, hogy akkor életben hagyod?
- Természetesen.
- Hazudsz. Érzem. Én is látom a gondolataid.
- Csak azt látod, amit hinni akarsz. Mást nem. Az én gondolataimat nem tudod fürkészni.
- De igen. Nem kell hozzá varázserő. Meg fogod ölni őt. És idővel Annát és a többieket is. Mert kereszteznék az utadat.
- Az én utamat ugyan nem. A tiédet meg végképp nem. Megígértem nektek, mind a három lányomnak, hogy nem fogom őket bántani. És én állom a szavam mindig. Ketten közületek már velem vannak. Rajtad a sor. Adok neked egy kis időt. Persze nem sokat, mert türelmetlen vagyok.
Itt tartott egy kis szünetet a hatás kedvéért.
- Addig pedig bizonyságokat teszek - kezdte az úrnő kedves anyuka hangján – Megmutatom, mire vagyok képes érted. Mihaéla fájdalma csak a kezdet volt. Egy bemelegítés. Mindezt érted teszem. Mert szeretlek. Édes kicsi lányom.

*

Villő éppen Szilvia szobája előtt haladt el, amikor annak ajtaja kinyílt és Kamilla, akár egy rongyot a karjaiba lökte a reszkető Mihaélát. A démonlány ellentmondást nem tűrően nézett Villőre a fekete és zöld szemeivel.
- Vidd a szobádba – adta ki a parancsot. – Vagy akárhova és hozd helyre. Életben kell maradnia.
Aztán becsukta az ajtót. Villő gyorsan felkapta a karjaiba a remegő és izzadó lányt. Haldoklik, állapította meg. Majdnem halálos dózist kapott az úrnőtől, akinek ezek szerint teljesen elmentek otthonról. Mihaéla természetes fekete szemei könyörögve meredtek rá, beszélni képtelen volt.
A Sötétség harcosa felszaladt vele az emeletre, kikerült néhány csuhás harcos társát, akik kérdőn pillantottak utána. Az egyik szobánál ketten őrködtek, Villő biccentett nekik, hogy nyissák ki az ajtót, mire azok engedelmeskedtek a feljebbvalójuknak. A szobában Janka éppen az ágyon ülve cigarettázott és azonnal kikerekedtek a szemei, amikor ő belépett hozzájuk a haldokló Mihaélával.
- Mi történt? – kérdezte Janka és azonnal felpattant.
- Gyorsan meg kell mentenünk életét – vágta rá Villő és letette az ágyra.
- Szilvia tette?
- Igen.
A fürdőszobából belépett hozzájuk Heni, aki rögtön lesápadt a szenvedő Mihaéla láttán. A bejárati ajtóban, mint aki mindent megérzett, megjelent Anna is, aki utat törve magának beszaladt közéjük. Az őrök ekkor rájuk csukták az ajtót. A doktornő leült az ágyra a karjával finoman megemelte Mihaéla fejét és a szemeit tanulmányozta. Heni gyorsan egy párnát tett alá, Anna pedig leengedte a fejét rá.
- Vannak itt gyógyszerek? - kérdezte Anna Villőtől.
- Van egy - felelte az. - Fogd meg a kezét, kérlek. – Henihez fordult. – Te is, fogd meg a másik kezét.
Heni gyorsan megkerülte az ágyat és Mihaéla mellé huppanva finoman megfogta a kezét.
- Janka – fordult a lány felé Villő. - Te a lábait.
- Jó, de mit csinálsz vele? – kérdezte aggódva Janka megfogta a lábait.
Villő ledobta a csuháját, ami alatt a fekete pizsamája volt. Felhúzta a felsője ujjait és kinyújtotta a kezét, ami lassan kezdett megtelni sárga fénnyel. Anna ijedten meredt azokra a kezekre, de nem szólt egy szót sem. Villő ekkor a kezeiből sárga fényt lövellt a lányra, aki ettől rázkódni kezdett.
- Mindjárt jobb lesz, Mihaéla! - kiáltotta. - Tarts ki!
A Fény harcosa egész testében remegett, a szemébe azonban kezdett visszatérni az élet. Villő kezéből ekkor hirtelen megszűnt a sárga fény és zihálva figyelte, amint Mihaéla reszketése alábbhagy, a sápadt arca pedig megtelik erővel. A lányok ekkor elengedték őt és döbbenten meredtek rá, majd Villőre.
- Most már rendben van – mondta Sötét harcos. – Rendbe fog jönni, csak pihennie kell. Nekem meg inni egy felest. Vagy kettőt.
- Köszönöm - súgta Mihaéla, majd felé pillantott a fekete szemeivel.
- Ne köszönd, drága. Én köszönöm, hogy élsz.
Aztán Annára nézett.
- Vigyázzatok rá - súgta. - Adjatok neki egy kis menedéket. Egy óra múlva benézek hozzátok.
*

Alexa remegő kézzel töltött magának egy feles pálinkát, amikor Ádám odalépett hozzá a konyhába. A nyomozónő rá se nézve kinézett az erdőre néző ablakon. Megnyugtatta a magánnyomozó társának jelenléte, ám képtelen volt a szemébe nézni. Ez volt a leggyengébb pillanatainak egyike. Túlságosan felzaklatta Valentina szelíd énjének, Ketteskének és Mihaélának szenvedései.
Ádám hátulról átkarolta őt, mintegy erőt adva neki.
- Minden rendben, kolléga? - kérdezte.
- Mihaéla megmenekült – felelte remegő hangon Alexa.
- Akkor minden jóra fordult.
- Dehogyis. Még ott van. Szilvia pedig bármire képes, hogy elérje a céljait.
- Majd csak kitalálunk valamit.
- Az a gond, hogy kevesen vagyunk. Az Iszonyat Katonái többen vannak. Szilvia képességei pedig bőven magasabb szintűek, mint bármelyikünké. Kijelenthetjük, hogy a világ leghatalmasabb boszorkánya.
- Megtaláljuk a módját és akkor megállítjuk őt.
- Egyre esélytelenebbek vagyunk. Ők eközben egyre csak erősödnek.
- Azt mondtad, vannak a Sötétség oldalán is jó emberek.
- Kevesen. De ott van az a Villő. Hatalmas kockázatot vállalt. Persze nincs veszélyben, mint Mihály volt. Valamiért Szilvia ragaszkodik hozzá. Gyanítom, hogy valamire használni akarja őt is.
- Hátha mellénk áll.
- Nem tudom.
- Bízzunk benne, Alexa. Mindig hinni kell valami kedvező fordulatban.
- Egyre kevésbe hiszek benne.
- Nem ismerek rád. Te mindig olyan pozitív voltál.
Alexa felsóhajtott. Ádám felé fordult és belenézett annak kék szemeibe. Ez a férfi volt az, aki mindig megmentette őt. Egy kincs volt az életében, olyan felbecsülhetetlen értékű kincs, amilyet ritkán kap az ember az életében. Engedte, hogy Ádám magához ölelje őt, Alexa pedig úgy kapaszkodott belé, mintha a végzet, vagy akár Szilvia akarná magával ragadni. Menekült. Menekült a férfi szívverésébe, menekült a sóhajába, menekült minden egyes simogatásába. Menedék volt, amire minden ember vágyik egy nehéz korszakban, amikor elsötétült körülötte a világ.

*

- Kicsim – súgta az ismerős férfihang.
Amikor Ketteske kinyitotta a szemét, Krisztián aggódó tekintetét pillantotta meg. Nem képzelgés volt, a srác valóban belépett az ő belső világába. El kellett telnie néhány másodpercnek, mire Valentina felfogta, hogy tényleg ott van vele. Ott guggol vele szemben élete szerelme.
- El tudtál jönni hozzám? – kérdezte elcsukló hangon.
- Igen – felelte a srác. – Alexa segített. Persze körülbelül öt percem van.
Valentina úgy ölelte gyorsan magához a srácot, mintha alatta megnyílt volna a pokol kapuja. Krisztián szorosan visszaölelte, miközben a lány hajába túrva annak fejét cirógatta. Egy finom puszit is dobot rá.
Ketteske a fellegekben érezte magát ismét, mint akkor ott azon rozsdás telephelyen néhány hete, amikor először bújtak így össze. Felfoghatatlan érzés volt számára, hogy ölelhet valakit, de lassan kezdett gyógyulni a lelke. A biztonságot adó érzés végighatolt az egész lényén, meg sem tudta fogalmazni, mit is érez. Élvezte a néma, meghitt pillanatot. A menedéket.
Belenézett Krisztián barna szemeibe. Olyan szeretet áradt belőle, mint amilyen az övéből is. Gyengéden megcsókolták egymást. Kapaszkodtak minden egyes másodpercbe, ami kizárólag az övék volt. Egymás menedékei voltak, egy fehér folt a sötétségben, ami körülvette őket.

2021.január 3-10.
Budapest

12.rész
Milán

Valamikor délután egy óra tájban botlottunk egymásba. Az erdőt jártam, próbáltam valahogy biztonságban átjutni a következő településig, hátha ott nagyobb szerencsével járok. Már második napja, hogy nem ettem egy falatot sem, éheztem, nem aludtam egy szemhunyásnyit sem, a mínuszoktól pedig reszkettem. A tudat, hogy szinte biztosan még egy éjszakát ki kell bírnom élelem és alvás nélkül, teljesen felborzolta az idegeim. Huszonkét éves vagyok, egykoron gazdag srác, kitűnő átlagú egyetemista, aki most a lelkét is eladná egy morzsáért és egy kényelmes ágyért.
Éppen mindent feladtam, amikor egy fa mögül kilépve oldalra pillantottam és majdnem elájultam a félelemtől. Tudtam, hogy ki ő. Még szédelegve is felismertem. Mindenkinek bevésődött a memóriájába az a különleges, gyönyörű arc, azok a szép kék szemek, melyek most citromsárga fénnyel izzottak felém. A szép, dús, hullámos szőke haja szinte a derekáig ért. Egy cigaretta égett a kezében, közben úgy meredt rám a ragadozó mosolyával, mint aki mindjárt előkapja a fegyverét és elintéz. A földbe gyökerezett a lábam, annyira megijedtem Valentinától.
- Nocsak, hulla fiú - kezdte bájosan. – Te meg honnan jöttél?
- Messziről – feleltem erőtlenül.
- Ajka felől?
- Ott is voltam.
- Alig állsz a lábadon. Mindjárt összeesel. Szegény kis hulla fiú. Szerinted meddig jutsz el?
- Nem tudom - feleltem és a sűrű fák felé néztem.
Nem lenne erőm szaladni. Na meg ez a csaj tuti utánam lőne. Hallottam mennyire pontosan céloz, szinte minden fegyvert úgy használ, mintha ő tervezte volna. Nem beszélve a harctudásáról, amivel még talán egy hadsereget legyűrne. Persze ez mind betudható a természetfeletti képességeinek, melyekkel az édesanyja ruházta fel. Ennek ellenére minden félelmem elszállt. Nem azért, mert bátor lettem, hanem mert már arra sem volt egy leheletnyi energiám sem, hogy sokkot kapjak tőle.
- Tudod, ki vagyok? – kérdezte.
- Igen - feleltem. - Valentina a neved.
- Ügyes. Na, és téged hogy hívnak?
- Milán.
- Milán. Szép a neved. Akárcsak te. Szeretem a szőkésbarna hajú fiúkat. Pláne, ha kék a szemük. Mondjuk sovány vagy.
- Igen. Nem fenyeget az a veszély, hogy kiadósan ehessek.
Erre széles vigyor jelent meg az arcán. Bár ne láttam volna ezt. A félelmeim visszatértek a testembe. Hamar lefagyott az arcáról a derű, szinte követhetetlen gyorsasággal. Szépen lassan felém lépdelt, miközben hanyag mozdulattal elpöckölte a cigarettát a hóba. Levette a kezéről a fekete bőrkesztyűit és megérintette az arcom. Nem tiltakoztam, alig álltam a lábamon. Nagyon finom volt az érintése, még sosem érintett meg egyetlen csaj sem ilyen gyengéden. Valentina, akár egy orvos, a szemeimet tanulmányozta, mintha azokon keresztül mérné fel az állapotomat.
- Nagyon rossz állapotban vagy - súgta. - Második napja nem ettél. Legutóbb is csak egy csokit, amit egy kiürült boltban találtál a földön. Nem aludtál egy ideje rendesen. A szüleid, meg a nővéred pedig kétszáz kilométerre vannak innen. Keleti irányban. Ők tudnának segíteni, de nem mersz arra menni.
- Igen – feleltem, miközben egyre közelebb kerültem az ájuláshoz.
Valentina elengedte az arcomat, majd visszavette a kesztyűit. Valamit nagyon forgatott fejében.
- Itt vagyunk nem messze Viktorral - jelentette ki. - Ő a szerelmem. Róla is hallottál, igaz?
- Igaz – bólintottam és próbáltam legyőzni az egyre csak erősödő félelmeimet.
- A ház remekül van fűtve. Csináltam ebédet is. Ínycsiklandó babgulyást. Tele hússal. Sütöttem hozzá kenyeret is. Úgyhogy két választásod van, hulla fiú. Az egyik, hogy mész tovább és valahol összeesel. A másik pedig, hogy velem jössz, eszel pár falatot, lefürdesz szépen és elfoglalod a kicsiny vendégszobát. Mi nemsokára elindulunk tovább. Szóval a ház szinte már tiéd. Kajád is lesz bőven.
Nem hittem a fülemnek. A leggonoszabb emberi lény a világon éppen most hív meg ebédre. Az, akinek az anyja és annak hadserege miatt az egész kontinensen dúl a káosz, menedéket akar nyújtani nekem. Rendkívül zavarba ejtő, mi több, teljesen szürreális helyzet állt elő.
- Hát, ha nem zavarlak titeket… - kezdtem reszkető hangon.
- Dehogy! - vágott közbe ünnepélyesen. – Engem meg főleg nem! Most már két gyönyörű férfi fog körbevenni engem!
Tetszem neki. Biztosan hazudik. Egy pszichopata. Meg akar vezetni a hízelgésével. Mondta már sok lány, hogy helyes vagyok, voltak is szép barátnőim, akik miatt irigykedtek rám, de azok is szerintem a szüleim pénze miatt voltak velem. Nem vagyok senki és semmi, egy ideje meg pláne nem.

*

A kicsinyke kis ház belül igen tágasnak bizonyult. Legalább is, az előtérből nézve jóval nagyobbnak, mint azt bárki gondolná. Beláttam a nappaliba, ami egybe volt a konyhával. Egy szép szürke kanapéval szemben egy nagy és széles tévé foglalt helyet. Finom illatokat éreztem. Ennivaló.
Kellemes meleg járta át testemet, ahogy levettem a kabátomat, majd amikor a bakancsomat is leküzdöttem magamról, a padlóhoz érő lábfejembe is visszatért az élet. Eszméletlen jó volt.
Ekkor Viktor lépett be az előtérbe és úgy meredt rám, mint aki mindjárt nekem szalad. Neki is citromsárga szemei voltak. Valentina odalépett hozzá, aztán gyengéd puszit dobott az arcára.
- Megsajnáltam szegényt – mondta a srácnak. – Legyél vele kedves. Az én kicsi kedvemért. Jó?
Viktor nem felelt. Engem bámult ugrásra készen. Nekem eközben erőm sem volt keménykedni, nem mintha használt volna normális esetben. Sokkal izmosabb, mint én valaha is voltam. Könnyű falat vagyok neki.
- Jó – felelte végül Viktor.
- Helyes – bólintott Valentina. – Mutatkozzatok be egymásnak.
A tömeggyilkos, akit eddig csak a tévében láttam, hirtelen kedvességet erőltetett magára, nem túl hitelesen persze és a kezét nyújtotta felém. Egy kicsit remegve, de én is így tettem. Kezet ráztunk.
- Viktor - mutatkozott be.
- Milán – mondtam én.
Valentina ekkor valami fülsüketítően hangosan felnevetett. Még sosem ijedtem meg ennyire. Ő pedig csak élvezve a helyzetet, hol Viktorra, hol rám mosolygott, utána odalépett hozzám.
- Amíg lezuhanyozol, addig tálalok neked - mondta. - Készítek egy gyömbéres, gyógynövényes teát is, oké?
- Rendben – biccentettem. – Nagyon köszönöm neked. Nektek. Igazán hálás vagyok.
Viktor karba tett kézzel nekidőlt a falnak.
- Van miért – mondta.
Valentina odafordította a fejét a sráchoz, egy pillanatig azt hittem, oda is csap neki egyet.
- Viktor, drágám - kezdte. – Viselkedjél tisztelettudóan a vendégünkkel. Messziről jött, éhes, fáradt és megviselt.
- Szegénykém - gúnyolódott a srác.
Valentina bocsánatkérően fordult felém.
- A nevében is elnézést kérek – mondta, aztán egy másodperc töredéke alatt visszafordult Viktorhoz és egy irgalmatlan nagyot csattanó pofont kevert le neki, amitől az bevetődött a nappaliba.
Az iszonyat lánya odalépett a földön heverő szerelméhez.
- Kértelek szépen, nem? - üvöltötte. - Miért nem hallgatsz rám?
- Azt ígérted, hogy ma is egy romantikus napunk lesz - vetette a szemére Viktor. - Mint a tegnap.
- Hát az, nem?
- Nem tűnik annak.
- Igen, mert te tönkreteszed folyton, és amikor főztem, akkor is csak…
Közbeszóltam: - Bocsi, gyorsan lefürdök.
Valentina felém fordult a hirtelen kedves mosolyával.
- Menj csak, édesem – mondta, majd amikor visszafordult a szerelméhez, folytatta: - Olyan érzéketlen tudsz lenni!

*

Még életemben nem esett ennyire jól egy zuhany. Egy hete nem fürödtem. Kellemes, forró víz. Hihetetlen mekkora értéke lett egy ilyen teljesen általános, hétköznapi dolognak. Nevetés jött rám. Talán megőrültem, nem is tudom. Méltatlannak éreztem magam erre. Aztán eszembe jutott az életem, aminek egy ideje vége lett. A lakásom, a pénz, amit otthonról küldtek havonta, az egyetem, a barátaim. A barátaim. Akikről semmit sem tudok. Szétváltunk a káoszban, fejvesztve menekülne a csuhások elől. Lehet már nem is élnek. Lehet a szüleim sem.
Nem! Nem szabad a legrosszabbra gondolnom. Pozitív gondolkodás, Milán. Pozitív gondolkodás. Életben vannak a szüleim, a nővérem, és a barátaim is mind jól vannak. Csak messze tőlem, ennyi. Találkozni fogok velük. Mindenkivel. Véget fog érni ez a borzalom. Ahogy ezt kimondtam, hirtelen kezdtem felfogni, hogy ennek a káosznak a két kulcsfigurájával vagyok éppen egy fedél alatt. Nem semmi. Gondoltam volna ezt két, vagy három hete, hogy majd találkozni fogok Valentinával és Viktorral? Gondoltam volna? Nem. A legmerészebb rémálmomban sem. Pláne azt, hogy a háromfelé hasadt tudatú iszonyat lánya olyan kedvesen bánik velem.
Amikor kijöttem a zuhany alól, tiszta ruha várt egy széken. Köztük egy méregdrága, márkás, szürke farmer és egy fekete pulóver, amit szintén az elit engedhet meg magának. Ilyeneket még én is csak kirakatban láttam. Miután megtörülköztem, felkaptam magamra mindent. Elnéztem magam a tükörben. Mintha azok a borzalmas hetek, amik mögöttem vannak, meg sem történtek volna. Csak egy álom volt. Ám amikor kiléptem a fürdőszoba ajtaján az előtérbe, megláttam Valentinát, ahogyan éppen levest mer nekem a konyhaasztalnál. Ez a valóság. Itt van ő is benne. Viktor a szemével gyilkolva néz rám a kanapén ülve. Mit is várhatnék tőle?
Ahogy az asztal felé lépdeltem, észrevettem egy furcsaságot Valentina tekintetében. A szeme kéken fénylett és szelídség áradt belőle. Ez nyilvánvalóan az a személyisége, amelyik barátságos.
- Szia - köszönt nekem kellemes hangon. - Jólesett pancsolni?
- Igen – feleltem zavartan. – Te most az a…
- A másik igen. Sokan Ketteskének szólítanak. Ne félj, Viktor nem fog bántani. Tudja jól, hogy aztán végképp nem leszek vele olyan elnéző, mint az előbb Egyeske. Hármaska sem bántani, mert jól tudja ugyanezt.
- Ó, hát sajnálom, hogy ennyit kell harcolnod.
Olyan kedvességgel nézett fel rám, amilyet ritkán látni ezen a bolygón. Így még az arca is szebb volt. Alapból egy gyönyörű csaj Valentina, de így, hogy szinte sugárzik belőle jóság és az emberség, olyan volt, akár egy angyal. Nem is, inkább a béke istennője, akiben a valaha élt összes jó ember lelke bújt meg. És most itt tálal nekem, utána szélesen mosolyogva leül az asztal túloldalára egy gőzölgő teához.
- Ülj csak le - mutatott a székre.
Vetettem egy pillantást Viktor felé, aki hátrafordulva bámult engem a ragadozó tekintetével. Megpróbáltam nem figyelni rá. Persze, nem volt könnyű. Valentina, azaz Ketteske is felé pillantott.
- Viktor – szólt oda neki. – Nézzél előre szépen. Úgy. Ügyes.
Próbáltam visszafogni a röhögést. Nem túl sok sikerrel. Viszont, mivel majd éhen vesztem, elkezdtem enni. Nagyon nehéz volt lassan és óvatosan kanalazni a levest, mert legszívesebben a tányérból öntöttem volna a számba. Nem csak azért, mert éhes voltam, hanem mert tényleg isteni finom volt.
- Nagy konyhatündér Egyeske – jegyezte meg Valentina.
- Köszönöm neked – hálálkodtam teli szájjal.
- Neki köszönd.
- Neki is.
Erre elmosolyodott.
- A neved már tudom - mondta. - Milán. Hogy szép lassan tudjál enni, felteszek néhány kérdést. Oké?
- Oké – feleltem zavartan mosolyogva. – Csak nyugodtan.
- Egyetemista vagy, ugye?
- Igen. Honnan tudod?
- Egyeske belenézett a fejedbe. Onnan szedtem morzsákat. Milyen szakon tanulsz?
- Hát, filmművészeti.
Felcsillantak a kéken izzó szemei. Miért izzanak kéken? Ez az énje lepaktált a jó oldallal?
- Filmesnek tanulsz? – kérdezte. – Ez komoly?
- Igen - bólintottam. - Mindig is erre vágytam. Pont a vizsgafilmemen dolgoztam, amikor elkezdődött ez az egész. Így hát nem tudtam befejezni.
Szégyen jelent meg az arcán. Szomorúság. Te jó ég, gondoltam. Nem akartam megbántani semmivel.
- Ne haragudj – súgtam.
- Te ne haragudj – vágta rá a könnyeivel küszködve. – Az én anyám tehet az egészről. Ezért magamat is felelősnek érzem.
- Nem te tehetsz róla.
- Igaz, nem én voltam, aki elindította a káoszt. De nem tettem ellene semmit. Pedig talán tehettem volna. Az egész olyan…
Ekkor megváltozott a tekintete. Hirtelen nagyon fiússá vált. Kicsit még ijesztőbb is lett, mint Egyeske. Akár egy szörnyeteg, aki most kinézett magának. A szemei is citromsárgára váltottak.
A szájához emelte poharat, miközben le sem vette rólam a szemét és belekortyolt a gőzölgő teába. Utána hátradőlt a székben. Hiába voltam éhes, nem mertem enni. Komolyan elkezdtem félni. Még Viktor is hátrafordult és szerelmes mosolyt lövellt felé, amit Valentina, aki most, ha jól sejtem, Hármaska, viszonzott is. Lepergett előttem az életem, felkészültem a legrosszabbra.
- Egyél csak nyugodtan, haver - mondta, miközben felém fordult. - Te kis filmes. Na, nyugodtan.
Folytattam az evést szép lassan. Meg sem mertem szólalni, annyira féltem. Gondoltam, felpattanok, elszaladok az ajtóig, felkapom a kabátomat és teljesen mindegy, milyen irányba, de futok, ahogy csak bírok. Persze, biztosan utolérnének. Esélyem se volna elmenekülni.
- Nyugodtan szaladj, ha szeretnél – jegyezte meg némi gúnnyal a hangjában. – Nem fogunk utánad szaladni. Sőt, végre újra kettesben lehetünk. Elvégre betolakodó vagy. Egy hívatlan vendég.
- Te hívtál meg - vágtam vissza.
- Nem. Én nem. De nem foglak bántani. Nem könnyű megállni, elismerem.
- Sajnálom, hogy elrontottam a napotokat.
- Ebben most éreztem némi gúnyt.
Letette a poharat az asztalra. A farmerja zsebébe nyúlt, majd egy hangtompítós pisztolyt maga mellé az asztalra. Utána egyenesen a szemembe nézet. Annyira zavarba ejtő volt az a nézés. Alapvető hibáim közé tartozik, hogy nem mindig tudom felvenni a szemkontaktust az emberekkel, ha pedig végre felveszem, nem tudok sokáig a szemükbe nézni. Most azonban úgy néztem Hármaska szemeibe, hogy egy pillanatra sem mertem oldalra pillantani.
- Bocsáss meg – mondtam végül alázatosan.
- Úgy nézek én ki, mint aki megbocsát? – kérdezte, miközben gúnyos mosoly jelent meg az arcán.
Hallottam, amint Viktor megáll mögöttem. Az erős kezei a vállamba markoltak. Nem kellett hozzá pszichológusnak lennem, sőt, varázserőre sem volt szükségem, hogy érezzem, miszerint alig várja a parancsot Valentinától.
- Nagyon sajnálom – súgtam a lánynak. - Nem akartalak megbántani semmivel.
- Könnyen beijedsz – mondta Hármaska. - És látok mindent. A gondolataid. Rettegsz tőlem. Ezt jónéven veszem.
- Értem.
A szerelme felé pillantott, aztán vissza rám.
- Viktor - szólította, miközben engem figyelt. - Kezdjél el szépen csomagolni. Vidd ki bőröndöket a kocsiba.
- Rendben – felelte az.
Ekkor Hármaska közel hajolt hozzám.
- Egyél szépen - súgta. – Normális esetben már hulla fiú lennél. Köszönd Ketteskének. Bár nem is neki. Tudom, hogy gyáva lenne Viktort bántani. Tehát, az én ritka kegyelmemnek köszönheted az életedet.
- Köszönöm – feleltem.
Ekkor egy szempillantás alatt már a hangtompítós pisztollyal néztem farkasszemet. A szemem sarkából láttam, amint Valentina elmosolyodik. Akkor hát, mégis vége az életemnek. Nem baj, gondoltam, legalább nem kell tovább szenvednem a hidegtől és az Iszonyat Katonáitól. Eltűnt belőlem minden félelem, nem érdekelt, mi lesz. Hátradőltem a székben, aztán megvontam a vállamat.
- Lőj csak le - súgtam.
- Nocsak, elkezdtél férfiként viselkedni? - vetette oda nekem.
- Nem. Csak úgyis meg fogod tenni. Minek féljek? Hogy attól neked jobb legyen? Nem, drágám. Megaláztál. De ha most azt várod, hogy könyörögjek is az életemért, akkor várhatsz, ameddig van türelmed. Mert ezt az örömet nem kapod meg tőlem. Akármit is teszel. Te iszonyat lánya.
Egy darabig meglepetten bámult rám, majd eszeveszett nevetésben tört ki. A pisztolyt, akár egy vadnyugati harcos megpörgette a kezében és zsebre vágta. Talán ezt most megúsztam.
- Milán - csóválta a fejét. – Lehet, veled kéne tovább mennem. Viktort elintézem, te pedig az új szerelmem leszel. De ő jobban tetszik. És hát szeretem őt. Ugyanakkor nem foglak elfelejteni.
- Az mit jelent nálad? – tettem fel a kérdést egy kicsit visszazökkenve a félelembe.
- Azt, hogy egy nap megkereslek. Ha pedig ugyanilyen keménységet látok a szemedben, a pasim leszel. Hidd el, jól járnál velem. Meglennénk együtt. Van mit csiszolni a lelkeden, de ott van benned a gonosz.
- A gonosz?
- Igen. Jól hallottad. Ott van benned. Nem tudsz róla, de egy kemény srác vagy. Hozd ki magadból mindig.

*

Egy darabig Hármaska állt háttal nekem az ajtóban, míg odakint Viktor járatta a kocsi motorját. De végül Ketteske szelíd arca fordult vissza felém. Hálás voltam a sorsnak, amiért visszatért. Bocsánatkérően nézett a szemembe, majd szép lassan odalépett hozzám és szorosan átölelt.
- Sok sikert neked, Milán - súgta a fülembe.
A hátát átkarolva visszaöleltem őt. Még mindig hihetetlen volt a számomra, hogy a világ egyik legveszélyesebb emberével ölelkezek. De itt volt. A karjaimban. Kellemes érzés járt át tőle.
- Neked is sok sikert, Valentina – súgta vissza.
- Remélem, megbocsátasz nekem.
- Nem haragszom rád.
A kéken fénylő szemeibe néztem.
- Te vagy a világ reménysége - mondtam neki.
Erre teljesen meghatódott. Végigsimította a kezét az arcomon.
- Mind azok vagyunk – mondta. – Mind azok, akik a békét hordozzák a szívükben. Te is. Én is. És sokan mások.
- Így van – feleltem és elővettem a legsármosabb mosolyomat.
- Fogunk még találkozni. Van egy tengerpart, amit eddig csak az álmaimban láttam. Ott leszel majd te is. És nem leszel egyedül. Ott lesz veled a szerelmed, akit még nem ismersz. De én igen. Jól ismerem egy ideje. Egy szép, vörös hajú lány. Nagyon fog szeretni téged.
- Remélem így lesz.
Mielőtt elindul volna, olyan mosolyt lövellt felém, amit emberi nyelven még csak körülírni sem tudok. Gyönyörű volt. Benne volt minden. Minden, ami a Fényhez, a szeretethez kapcsolható.
Figyeltem, ahogy elindulnak. Sokáig álltam ott a hidegben. Megérintett, amiket mondott. Visszatért belém a remény. Ezért kellett találkoznom vele. Ezért hozott vele össze a sors. Visszakaptam tőle mindent, amit elveszettnek hittem. Végül is, mindhárom énjétől kaptam valamit. Egyeskétől szállást, élelmet. Hármaskától egy kis önbizalmat. És hát a lényeget hagytam a végére. Ketteske visszaadta nekem a hitet arra, hogy az életemben egyszer minden újra a helyére kerül, az álmok folytatódnak. Egy nap újra együtt leszek a szeretteimmel. Valamint egy titokzatos, vörös hajú lánnyal.

*

Este hét óra körül egy kattanásra ébredtem. Azonnal felültem az ágyban és füleltem. Próbáltam beazonosítani a hangot, valamint, hogy merről is jöhetett. Egy ajtó becsukódása lehetett. Kipattantam az ágyból és az ablakhoz siettem. A hátsó üvegajtó előtt a hó érintetlen. Sehol egy lábnyom.
Újabb kattanás. A bejárat felől jött. Valaki bejött az ajtón. Ők jöttek vissza? Hármaska, vagy Viktor bosszúszomjasan? Elvarratlan szál vagyok és most szépen pontot tesznek a dolgok végére? Most mit csináljak? Csoszogásokat is hallottam. Ezek szerint tuti itt van valaki. Lehet a tulajok merészkedtek vissza.
Nem akartam elmenekülni. Inkább a halál, minthogy most megint kimenjek a mínuszokba és barangoljak tovább az éjszakában. Körbenéztem a szobában, valami fegyvernek használható valamit keresve. Semmit se találtam. Könyveket tudnék csak felé dobálni, vagy a tévé távirányítóját. Így hát szépen lassan kiléptem a szobából és lábujjhegyen megindultam a bejárat felé. Ahogy közeledett az előtér sarka, egyre tisztábban hallottam, hogy van ott valaki. És egyedül van.
Nagy levegőt vettem, majd utána befordultam a sarkon. Először ledermedtem. Az idegen ott állt előttem zsebre tett kézzel az ajtónak dőlve. Ugyanolyan fekete csuha volt rajta, mint a Sötétség harcosain, a csuklyája pedig a fejére volt húzva. Nem láttam az arcát, elnyelte a sötétség, azonban a szemei kék fénnyel izzottak. A Fényhez tartozhat, mégis rettegtem tőle, felkészülve a legrosszabbra.
- Ne félj tőlem – mondta fiatal női hangon.
- Könnyű azt mondani - vágtam rá.
- Nem azért jöttem, hogy bántsalak. Csupán menedékre van szükségem holnap reggelig.
- Hát, nem az enyém a ház.
- Tudom. Merre van a fürdőszoba?
- Tőled jobbra.
Amikor megindult felém, tettem hátra két lépést. De megnyugodtam. Valóban nem akarhat bántani, mert rögtön jobbra fordult a fürdőszobába. Hallottam, amint puffan valami a földön. Bátorságot erőltettem magamra és ellépdeltem az ajtóig. A csuhája a földön hevert, ő pedig megnyitotta a csapot. Meleg vizet engedett, amivel az arcát kezdte dörzsölni. Szemügyre vettem a dús, hosszú fekete haját. A pulóvere is fekete volt, a bőrnadrágja úgy szintén. Nagyon szép az alakja, nyugtáztam.
Amikor felnézett a tükörbe, egyenesen rám, már nem izzott a szeme. Feketék voltak. Megdöbbentett mennyire gyönyörű az arca. Az ajka olyan vörös volt, mint ki lett volna rúzsozva. Nem tudtam egyetlen színésznőhöz se hasonlítani, még modellhez sem, de ha a kettő közül bármelyik lett volna, meg sem lepődtem volna.
- Itt volt Valentina és Viktor, igaz? – kérdezte.
- Igen - feleltem. - De nyugi, én nem velük vagyok!
- Azt tudom. Nem kell tőlem félned. Ha velük volnál, akkor sem akarnék neked rosszat.
- Értem.
- Ételt érzek. Valentina főzte.
- Igen. Hagytak nekem. Bőven jut belőle neked is.
- A fagyasztóban van valami?
- Tele van.
- Remek. Eszem valamit, aztán lezuhanyozok. Nyugodtan pihenj, nem akarlak zavarni.
- Nem zavarsz.
Ismét dörzsölni kezdte az arcát a langyos vízzel.
- Mi a neved? – kérdezte közben.
- Milán – feleltem. – És a tiéd?
- Holnap reggelig vigyázok rád, Milán. Az Iszonyat Katonái a környéken vannak. Valamikor éjfél körül fognak innen elindulni. Ha pedig erre vetődnek, velem gyűlik meg a bajuk. Biztonságban leszel. Jobb is, hogy találkoztunk.
- Értem. Köszönöm. Merre mész?
- Budakeszire.
- Mehetek veled egy darabig?
- Egy darabig igen, de utána a saját érdekedben le kell válnod.
- Rendben. Mire készülsz?
Nem felelt. Végül is, semmi közöm hozzá. A neve azonban nagyon is érdekelt. Kicsit ismerős is volt valahonnan az arca.
- Mi a neved? – kérdeztem ismét.
Elzárta a csapot. Kiegyenesedett. Aztán lassan felém fordult. Egyenesen a szemembe nézett. Zavarba jöttem tőle nagyon, szégyelltem is magam érte. Egy darabig fürkészően bámult rám, mintha olvasna az agyamban.
- A nevem Adél - felelte végül. - Lodz Adél. A húgomat fogságban tartják. Ki fogom hozni őt onnan. Közben pedig Szilvia és az összes sötét csuhás embere örökre elátkozza azt percet, amikor ujjat húztak a családommal.

 

2021.január 12-16.
Budapest

13.rész
Adél útja

Dél körül járt az idő, amikor a vastag hóval borított autópályára lépett a fekete bakancsával. Adél a csuklyája alól nézett szét az autóroncsok között, kereste a jelet, amit nem is olyan régen érzett ebben a körzetben. A Sötétség harcosai nincsenek olyan messze, nemrég szinte súrolták egymást az út menti erdőben. Nem vették észre. Annyira leárnyékolta magát, hogy még Szilvia sem tud a közeledtéről.
Behunyta a szemét, így sokkal tisztábban látta őket. Látta Barbit egy kocsiban ülve, amint az egyik harcosát szidja le. Egy Melinda nevű lányt. Nem elég gyors a kocsi, amit szereztek az egyik közeli ház garázsából. Őt nem vették észre, pedig igen közel volt hozzájuk. Egyre messzebb vannak. A sofőr odalépett a gázra. Nem az autópályán haladnak, hanem egy kisebb úton, amelyről valakik frissen eltakarították a havat. Keleti irányba haladnak. Szerencsére nem pontosan arra, amerre Milán, akivel egy órája váltak szét. A srác is kocsival megy, de biztonságos útvonalon.
Adél kinyitotta a szemét. A hideg szél belekapott a csuklyájába, de neki az arca sem rezzent. Valahol Székesfehérvár közelében van, Budakeszitől azért még elég messze. A városba érve neki is járművet kell szereznie. Arrafelé nem érzett egyetlen sötét harcost sem. Nem mintha menekülnie kéne előlük, bármelyiket gond nélkül legyőzné. Viszont nem szabad Szilvia látóterébe kerülnie. Milánt is teljesen levédte egy árnyékolással, nehogy Valentina rá gondolva, meglássa őt.
Elindult gyalog az úton, a széllel szemben. Egyre csak a húga járt a fejében. Látta Mihaéla szenvedéseit, a fájdalmait, amivel Valentina anyja Ketteskét próbálja zsarolni. Akárhányszor látta a húgát szenvedni, Adél mindig átérezte azokat. Próbálta valahogyan átvenni a fájdalmait, de képtelen volt rá. Azt az empatikus képességet még nem tudta elsajátítani. Viszont figyelte őt, látta, amint egy újabb lelki pusztítás után valaki a gondját viseli. Anna. Adél nem akarta elhinni, amit lát. A Szent Mihály Elmegyógyintézet egykori orvosa, majd betege ott van Mihaélával. A doktornő, aki ő vele is foglalkozott gyakran. És most aggódó tekintettel próbálja ápolni a lányt.

*

Mihaéla könnyes szemekkel nézett a plafonra, miközben Anna ott ült mellette az ágyon. A doktornő végigsimította a lány arcát az ujjaival, majd gyengéden megfogta a kezét. Bánta, amiért neki nincs olyan képessége, mint a Fény harcosának. Nem tudott neki erőt adni, pedig nagyon szeretett volna.
- Anna – súgta a lány.
- Igen, édesem? – hajolt közelebb Anna.
- Te ismerted a nővéremet, ugye?
- Igen.
- Te is kezelted?
- A vizit során gyakran találkoztam vele. Ő volt a legcsendesebb beteg az egész Szent Mihályban. Valamint a legbékésebb. Egy nap Valentina megtámadta őt az udvaron, de Adél még csak nem is védekezett. Nekem kellett leszednem róla Valentinát. Nem volt könnyű. Adél pedig csak nézett rám. Üres volt a tekintete.
- Mert tudta.
- Mit tudott?
- Akkor már Szilvia behálózta. Már egy ideje a Sötétséghez tartozott. Amikor megszökött, Kamilla már várta őt. Én is úton voltam érte egy kisebb csapattal. De elkéstünk. Elkéstünk.
- Sajnálom.
- Ami a legrosszabb, hogy nem tudok róla semmit. Lehet, már nem is él.
- Ne gondolj ilyenekre. Szerintem hamarosan találkozol vele.
Mihaéla Anna felé fordította a fejét. Gyenge volt és látszólag világfájdalom sanyargatta a lelkét.
- Látok még valamit - súgta erőtlenül. – Jóban voltál Adéllal.
Anna elmosolyodott.
- Egyszer egy nagyobb vizitet tartottam - kezdte a doktornő. – Amikor Adél cellájába mentem be két őr társaságában, ő rögtön elsírta magát. Ledöbbentem. Aztán láttam, hogy örömében sír, amiért bejöttem hozzá. Örült nekem. De nem mert odajönni hozzám. Félt az őröktől. Ezért én mentem oda hozzá. Finoman átöleltem őt, erre úgy belém kapaszkodott, mintha sosem akarna elengedni. Egy kicsit meg is könnyeztem. Az állapota is javulni kezdett ezután.
- Nagy szeretet van benned, Anna – súgta Mihaéla, miközben egy könnycsepp végigfutott az arcán.
- Talán ez inkább anyai ösztön. Tudod, nekem nem lehet gyerekem. Egy sérülés miatt, amit egy edzésen szereztem. Mindig is vágytam arra, hogy anya legyek. Most már késő is lenne. Öregszem.
- Sajnálom.
- Ilyen a sors. Megérdemeltem. Azt hiszem, ez egyfajta büntetés. Egy szörnyeteg voltam.
- De már nem vagy az. Az már elmúlt.
- Tudom. De biztosan vár még rám büntetés.
Mihaéla elmosolyodott. Anna le nem tudta írni ezt a szép mosolyt, szinte nem is evilági kedvesség áradt belőle.
- A Fény nem ítél - mondta a lány. - A Fény nem büntet. Csak ad egy másik esélyt. Ami minden embernek jár. Neked is jár Anna. Minden emberben ott van a szeretet, ám azt valaminek, valakinek gyakran elő kell mozdítania. Veled is hasonló történt. Ketteske gyógyította meg a lelked.
- Igen – bólintott Anna a könnyeivel küszködve.
- Előhozta belőled. Azt az embert, aki mindig is voltál, de nem tudtál róla. Azelőtt egy kis időre Virág is előhozta belőled.
- És Adél is.
- Látod. Így működik a gyógyítás. És néha szavak nélkül is megy.
Anna elnézte egy darabig a bájos Mihaélát, aztán fölé hajolt és finom puszit adott annak homlokára.

*

Adél egy székesfehérvári kávézó gépét próbálta helyrehozni. Miután bíbelődött a vezetékekkel, visszacsukta a fedelét és bekapcsolta. Tökéletesen működött. Alá tett egy nagyobb bögrét, aztán készített egy hosszú kávét. Amikor kész lett, öntött bele egy tejet abból a dobozból, ami még nem járt le. A gőzölgő italt átnyújtotta a mellette álló idős bácsinak, aki remegő kézzel, hálásan vette át tőle. A szakállas férfin vastag, ám szakadt kabát volt, a kesztyűje is vékony volt.
- Köszönöm, hölgyem – hálálkodott a bácsi dideregve.
- Nincs mit - biccentett Adél mosolyogva. - Sajnos, nem vagyok igazi vendéglátós és cukrot sem találtam, de talán így is finom.
- Biztosan.
Adél ezután magának is készített egyet, de tej nélkül. Egy kicsit a régi világban érezte magát, amikor a kezébe vette bögrét. Amikor belekortyolt a kávéba, nem is hiányolta az édesítőt. Egy kicsit újra embernek érezte magát. Kinézett a kávézó üvegén át a városra, ahol egy lélek sem járt az utcán. A hó vastagon betakarta a járdákat, egy holló röppent át a hólepte villanypóznák felett. Egy róka szaladt át egy lakótelep játszóterén, a szürke égbolton madárraj jelent meg.
- Sokan elmenekültek innen – mondta a bácsi.
- Igen - bólintott Adél. - Látom magam előtt. Nyugat felé. De hát ott sem jobb a helyzet.
- Én nem megyek el innen. Itt éltem mindig is.
Adél szomorúan fordította a fejét férfi felé.
- A boltjában lakik? – kérdezte tőle.
- Igen – felelte az meglepetten. – Honnan tudja, kisasszony?
- Tudom.
- Ott lakom. Meleg van. Persze nem mindig van mit enni.
- Hozok magának valami ennivalót. Amennyit csak tudok. De utána mennem kell.
- Harcolni fog ezek ellen?
Adél ismét kinézett az ablakon. Először nem is tudta, mit feleljen.
- Csak a húgomért megyek - mondta végül.
- Fogságban tartják, ugye? – kérdezte az idős bácsi.
- Igen. Nagyon szenved.
- Imádkozni fogok önért. És a kedves húgáért.
- Köszönöm.

*

Mihaéla már majdnem elaludt, amikor Szilvia és Kamilla belépett a szobába. Az úrnő szigorú, gyilkos tekintettel mérte végig az ágyon ülő Annát, aki rémülten fordult felé. A doktornő felpattant.
- Szilvia - könyörgött. - Hagyd őt békén, kérlek! Engem vigyél magaddal!
Az úrnő kárörvendő mosollyal a fejét csóválta, majd a mellette álló Kamillára pillantott.
- Hát nem aranyos a doktornő? – tette fel a költői kérdést, aztán visszafordult Annához. – Az anyai ösztöneid, igaz? Véded azt a kis majmot ott, aki megérintette a szívecskédet, ugye?
- Könyörgöm – esedezett Anna. – Nagyon rossz állapotban van!
- Az jó hír. Ketteske talán hamarabb mond igent, mint számítok rá.
Egy láthatatlan lökettel a falnak repítette a doktornőt, aki a nagy csattanástól elvesztette az eszméletét. Mihaéla aggódva ült fel és nézett az ájultan fekvő Annára, utána a felé közeledő Szilvia felé fordult. Az úrnő durván megragadta őt és leborította az ágyról. Kamilla halkan kuncogott a jelenettől. A Fény harcosában alig volt élet, megszólalni is alig bírt, ám valahonnan, még ő sem tudta honnan és kitől, de kapott egy kis erőt. Furcsa volt neki, mert Szilvia sem vette észre ezt. Adél dacolva nézett a fel a hozzá leguggoló nőre, aki rámeresztette a most természetes kék szemeit.
- Javíthatnál a helyzeteden, csajszi – súgta gyilkos dühvel a hangjában az úrnő. – Mondjuk, könyöröghetnél is lányomnak. Hátha hamarabb végezhetnénk. Neked is jobb lenne, mert akkor gyors halálod lesz.
Mihaéla nem felelt. Tudta jól, hogy ezzel dühíti fel igazán az úrnőt. Ennyivel tartozott neki. Behunyta a szemét és a kapott energiáit átküldte Annának, hogy az hamarabb és fájdalmak nélkül magához térjen. Szilvia ebből se vett észre semmit. Különös. Valami nagyobb erő lehet háttérben.
De kitől származhat?

*

Adél a kávéház ajtaját kiütve lépett ki a vastag hóval fedett járdára. Zihált, émelygett, átérezte húgának a fájdalmait, amit Szilvia okozott neki a Sötétség pusztító energiáival. Látta, amint Mihaéla sikong, miközben az úrnő jóízű nevetésben tör ki. Bevillant neki Valentina, mint Ketteske, amint a távolból, egy sötét belső világban könyörög az anyjának, hogy hagyja abba.
Adél egyre jobban érezte húgának szenvedéseit, az útra lépet, ahol azonnal arccal a hóba zuhant. Nagy nehezen sikerült feltornászni magát, ám ismét elcsúszott és az oldalára esett. Zokogásban tört ki, rángatózni kezdett, mint akit a hideg is ráz. Az ereje egyre jobban csökkent, a fény is kialudt a szeméből. Át akarta teleportálni magát Budakeszire, most rögtön ki akarta szabadítani Mihaélát. A józanesze azonban ráparancsolt. Nagy hiba lenne, mert jelenleg nemhogy nem tudna szembeszállni Szilviával, de még a húgát se tudná magával vinni. Össze kell szednie minden erejét, fel kell teljesen töltődnie, hogy a többi foglyot is magával tudja vinni. Lehetetlen, gondolta. Csak egyet tud. A többieket ott kell hagynia. Hacsak nem kap onnan a segítséget Budakesziről, az ellenség soraiból, akkor Anna és a másik két lány ott marad.
Remegve ült fel a hóban. Érezte, amint Szilvia abbahagyja a rituálét. Adél arca megrándult, majd egy hatalmas sikolyt eresztett meg hosszan, amitől a villanypóznák üvegei mellett az autók és néhány lakótelepi ház ablakai is kitörtek. Amikor abbahagyta, egy rövid ideig még gondolkodni sem volt képes. Csak ült ott és bámult körbe az üres utcán. Megint látott egy rókát, aki rámeredt a túloldalt, majd megrettenve valami zajtól elszaladt. Adél felnézett tőle jobbra a hang irányába. Néhány huszonéves, szakadt kabátú fiatal lány és fiú nézett le rá sajnálkozva.
- A húgom - súgta nekik. – A húgom bajban van.
- Tudunk segíteni? – kérdezte az egyik srác, akinek be volt gipszelve a karja.
- Nem. Sajnos nem. Csak én tudok neki segíteni.
Egy szőke hajú lány, aki egy kicsit hasonlított Valentinára, leguggolt hozzá és finoman megfogta a kezét.
- Kelj fel - kérte a lány. – Fel fogsz így fázni. Elviszünk magunkhoz. Nem messze áll itt a ház, ahol megszálltunk. Meleg van. Van még kaja is bőven.
- Kedvesek vagytok. Köszönöm nektek.
Adél hagyta, hogy a lány és az egyik fiú felsegítse. Végignézett rajtuk. Sok borzalmat megélt, lelkileg legyengült fiatalok. Érezte a szenvedésüket. Ám volt ott még valami bennük, ami belé is erőt sugárzott. Nem adták fel. Igen. Ezek átélték a poklot, de nem adták fel. Neki sem szabad. Soha. Semmit.
Az egyik fekete hajú lány, aki egy kicsit Mihaélára hasonlított, szelíden, de azért igencsak kíváncsian lépett oda hozzá.
- Miért van rajtad a Sötétség egyenruhája, miközben kéken fénylik a szemed? – kérdezte. – Csak a jóknak fénylik így.
Adél felsóhajtott. Keserű mosoly jelent meg az arcán. Többen is kíváncsian gyűltek köré. Mind megszenvedték a Sötétség harcosainak pusztítását. Látta a fájdalmukat, az összetört álmaikat. Legszívesebben egyszerre ölelte volna magához mindegyiket, hogy átadjon nekik némi erőt. De benne is kevés volt. Fel kell teljesen töltődnie, ismételte magában. Máskülönben meghiúsul a küldetése.
- Elmesélem útközben – felelte.

*

Szilvia a villája egyik legnagyobb termébe vonszolta magával Mihaélát. A Fény harcosa bár egy kicsit homályosan látott, a szemei is fájtak, de körbenézett a nagy helyiségben. Festmények sorakoztak a falon, de nem tudta kivenni, mit is ábrázolnak. Egy kandalló állt középen, de nem ropogott ott tűz. Amikor hirtelen megfordult vele a világ, még látott egy díszes csillárt a falon, majd egy kanapéra huppant. Az úrnő kárörvendően vigyorogva hajolt felé.
- Most egy kicsit pihenhetsz - közölte vele az úrnő játékosan. - De egyedül. Senki nem jön ide pátyolgatni. Annát, ha meglátom itt, azonnal végzek vele. Nem érdekel semmi ígéret. Villő sem jön ide, hiába esett meg rajtad a szíve. Jut eszembe, vele is el kell most már beszélgetnem.
Mihaélában alig volt erő, de azért elmosolyodott.
- Nem félek a magánytól - súgta. – Nem félek a fájdalomtól.
- Dehogyisnem – vágta rá Szilvia. – Rettegsz tőle. Ahogy tőlem is. Érezlek. Csak harcolsz ellenem. Küzdesz. Tetszelegsz önmagadnak, amiért ilyen kitartó vagy. Ám nemsokára végleg megtörsz.
Az úrnő leguggolt mellé és durván megragadva a lány állát, utána maga felé fordította a fejét.
- Nemsokára az összes barátodat is levadásszák az embereim - folytatta Szilvia. – Még talán megéred a vesztüket. Így tűntök el örökre és maradtok egy rossz emlék, amivel riogatjuk a világbirodalom polgárait.
Mihaéla továbbra is mosolygott.
- Érzem benned a kettőséget - súgta. - Az örökös ellentmondásokat. Néha szégyelled, de sok benned a szeretet. Nem sokat kaptál életed során. Ez sokszor még most is fáj neked. Főleg éjszaka, amikor álomra hajtod a fejed.
- Ne hergelj - vigyorgott rá kiszámíthatatlanul Szilvia. – Nem akarod te, hogy dühös legyek rád.
- Szeretsz szeretni. Szeretsz kegyelmes lenni. Jó érzés neked. Szereted felkarolni azokat, akik magadra emlékeztetnek. Már tudom, hogy miért. Mert az akarsz lenni mindig, aki érted sosem jött el.
Szilvia arcáról lefagyott a vigyor. Pár másodpercig mintha el is érzékenyült volna. Ám végül elmosolyodott.
- Most azt hiszed, igazad van – vágott vissza a lánynak.
- Tudom, hogy igazam van – súgta Mihaéla. – Ott van benned ez a jó oldal. Visszaélhetnél a hatalmaddal, minden sötét lélek ezt tenné. De te nem. Családtagként bánsz mindenkivel, aki melletted áll. Szereted őket. Tiszta szívedből. Viszont az ellenségeiddel kegyetlen vagy.
- Ez így van. Ilyen egy tökéletes vezető.
- Ezt hiszed magadról.
- Ki akarsz oktatni, csillagom?
- Nem.
- Akkor csak megpróbálsz megtörni. Nem fog sikerülni.
- Én csak elmondtam, mit látok benned. Kettősséget. Lakozik benned egy kivételesen jó ember és egy abszolút gonosz. Ez a kettő vív ádáz harcot az elmédben. Időnként felváltva egymást.
- Na, és szerinted mit kéne jobban csinálnom, te bölcsek gyöngye?
- A megváltás neked is jár. És hajlamosnak érezlek rá. Jár neked is egy második esély. Csak élned kell vele.
Szilvia úgy csóválta a fejét, mint egy tanárnő az elégtelen dolgozatot író diáknak.
- Menthetetlenül naiv vagy - súgta. - Nagyon álomvilágban élsz. Fogalmad sincs a dolgokról és a miértekről. Annyi mindent kellene még tanulnod. Ám sajnos nemsokára befejeződik a földi küldetésed.

*

Adél finoman érintette két kéken fénylő kezével a Viktória nevű lány arcát, aki szinte megszólalásig Valentinára hasonlított. A többiek tátott szájjal figyelték őket a nappali kanapéján ülve. A Fény harcosa, akár egy szemész orvos, úgy nézett a kis asztalkánál vele szemben ülő, vele egykorú lány szemébe. Majd végül, kialudtak a fények a kezén és lassan elengedte őt.
Viktória hálásan elmosolyodott.
- Már nem is fáj – súgta.
- Teljesen felépítettem a fogat – mondta Adél, miközben, akár egy kedves doktornő elmosolyodott. - Gyökérkezelésre sem lesz szükség, a gyulladás lement hosszú időre. A te dolgod annyi, hogy mostantól minden nap rendesen megmosod a fogad. Főleg a sok kóla után.
- Rendben.
A Fény harcosa felállt az asztaltól és végignézett a kanapén ülő fiatal arcokon. Többük egészségügyi problémáját megoldotta, mintegy hálából is a finom ebédért, amit tőlük kapott. Bár mindenképp segíteni akart. Legszívesebben velük maradt volna, hogy vigyázzon rájuk, de nem tehette.
- Mennem kell – mondta nekik, aztán a nappali szőnyegére lépett.
- Biztos? – kérdezte az egyik vörös hajú fiú.
- A húgom nagy bajban van, és már érzem magamban az erőt, hogy oda teleportáljam magam hozzá.
Egy fekete hajú lány, aki Mihaélára emlékeztette felpattant a kanapéról.
- És velünk mi lesz? – kérdezte a könnyeivel küszködve.
Adél igyekezett erőt meríteni belé a tekintetével. Próbálta a többieket is megnyugtatni, de csak a reményüket vesztett, elkeseredett fiatalokat látta, akiknek az élete teljesen felborult az utóbbi hetekben.
- Küldök nektek segítséget - mondta. - Nem felejtelek el titeket.
- Vége lesz ennek a rémálomnak? – kérdezte mögüle Viktória. – Lesz újra életünk?
Adél feléje fordult.
- Igen – mondta határozottan. – Nemsokára minden helyre jön – a többiek felé pillantott. – Minden folytatódik tovább. Láttam a jövőtöket. Hosszú és szép életetek lesz. Az álmaitok pedig megvalósulnak.
Ekkor Adélt lassan egy kék fény kezdte betelíteni. Még utoljára végignézett a fiatalokon. Erőt sugárzó, szelíd tekintetével, szavak nélkül megerősítve mindazt, amit ígért nekik.

*

Kamilla elégedett, halvány mosollyal lépett be a szobájába. Miután becsukta maga mögött az ajtót, a fekete csuháját az ágyára dobta. A kis otthona akkora volt, akár egy lakás, két külön szoba is nyílott a hálóból. Az egyik egy jól felszerelt konyha, a másik egy nagy fürdőszoba, ahol egy nagy kád foglalt helyet. Be is lépett a fürdőszobába, hogy igazítson egy kicsit a sminkjén. Eközben hallotta magában Szilvia hangját, aki hívatta őt a földszinti terembe Mihaélához.
- Vedd át az őrzését - kérte Szilvia.
- Azonnal megyek, úrnőm.
Visszatette a sminkkészletét a tükör melletti kis szekrénybe, majd amikor megfordult kikerekedtek a szemei meglepetéstől. Adél bosszús, elszánt tekintettel állt tőle egy lépésnyire, kéken izzó szemekkel. Kamilla már két hónapja nem látta egykori barátnőjét, szinte már halottnak is hitte.
- Te itt? – kérdezte tátott szájjal a démonlány.
- Igen - bólintott Adél.
Kamilla éppen támadni készült, amikor a Fény harcosa megelőzte őt egy hatalmas pofonnal. Adél még a levegőben elkapta az ájult lányt, hogy az ne essen nagyot. Óvatosan felkapta és a hálóba lépve nagy ágyra fektette.
- Azért még szeretlek, te kis drága - súgta neki.

*

Szilvia egy karosszékben ülve figyelte az alvó Mihaélát gonosz mosollyal az arcán. Alig öt perce zuhant mély álomba a lány, ennyi elég is volt neki, gondolta az úrnő. Szépen lassan felállt a székből és akár a leggonoszabb lélek az egész univerzumban megindult felé, hogy felébressze.
- Hagy őt békén! – hallotta az ismerős női hangot.
Amikor annak irányába fordult, teljesen ledöbbent. Adél látványa teljesen zavarba hozta őt, néhány másodpercig el sem akarta hinni, hogy valóban őt látja az ajtóban állva fekete csuhában, kéken izzó szemekkel.
- Nocsak – kezdte Szilvia és egy szempillantás alatt visszanyerte a felsőbbrendű tekintetét. - A híres Lodz Adél. Most aztán nagyon megleptél, drága csillagocskám. És ahogy látom, áruló is lettél.
Adél lassú léptekkel megindult az úrnő felé, majd pár lépésnyire megállt előtte.
- Te beszélsz árulásról? – vetette oda a Fény harcosa. – Hagytad, hogy Barbi sorra végezzen velünk. Mindenkivel, akiben a gyengeség legapróbb jelét látta. Vagy azt akarta látni, mert nem tetszett neki a képünk. Nem kaptunk esélyt. Nem kaptunk figyelmeztetéseket. Hátba támadott minket. Mindenkit, akit eltakarított az útjából. Te pedig oda se néztél. Nem állítottad meg. Még akkor sem, amikor engem arra a hegyre hívott. Megérintett a gyilkos fénnyel, amikor gyanútlanul álltam neki háttal. Utána a szakadékba lökött. Tudod, ahogy ott feküdtem lent a hóban, sok minden járt a fejemben. Például, hogy miért nem haltam meg? De ami az óta nem hagy nyugodni, az a sajnálatos és szégyenteli tény, hogy én hajdanán melléd álltam. Hogy hittem benned.
- Milyen szomorú kis történet – mosolyodott el Szilvia. – Egészen meghatódtam tőle.
- Másra nem is számítottam tőled. Végül is, egy szörnyeteg vagy. Ráadásul vezetőnek is csapnivaló.
Szilvia arcáról lefagyott a mosoly, a citromsárga szemei pedig mélységes gyűlölettel izzottak fel.
- Vigyázz a szádra, csillagocskám – súgta.
- Nem félek tőled – vágta rá dacosan Adél.
- Szegény kis húgocskád. A szeme láttára végzi be a nővére.
- Nem olyan biztos az.
Adél ekkor egy hirtelen mozdulattal Szilvia felé nyújtotta a jobb karját és egy láthatatlan löket felkapta az úrnőt és a nagy terem túlsó oldalába repítette. A meglepett Szilvia a falnak csapódott.
Mihaéla felnyitotta a szemét és látta, amint az úrnő gyilkos tekintettel feltápászkodik a földről. Utána megpillantotta a mellette elhaladó Adélt, aki lövellt felé egy megnyugtató pillantást.
Szilvia leporolta a csuháját és elismerően kacsintott Adélnak.
- Ügyes lány vagy – mondta, majd az ajtón belépő három alak felé fordult. - Várjatok odakint!
A három harcos gyorsan kilépett a teremből. Szilvia visszafordította a veszélyes tekintetét Adélra.
- Nagyszerű napom lesz – súgta sejtelmesen az úrnő.
Adél alig tudta követni Szilvia gyorsaságát. Szemből támadt felé és kaszáló rúgások sorozatát mérte rá. A Fény harcosa vagy tíz rúgás elől könnyedén elhajolt, és egy röpke pillanatot kihasználva bemosott egyet Szilviának, aki ettől elvesztve egyensúlyát hátratántorodott. Adél egy kék fénycsóvával ismét a falnak repítette őt, az úrnő pedig egy drága festményt tört ripityára maga mögött.
Szilvia már nem rejtette el valódi énjét, a gyűlölettől eltorzulva vetette magát Adél felé, majd mögé teleportálva hátba rúgta őt. Adél csillagokat látott a fájdalomtól. Hogy kivédjen egy szörnyű támadást az úrnő felé perdült, de csak annak lábát látta megvillanni felé, a rúgás pedig kegyetlenül betalált neki.
Mihaéla próbált felállni, de mozdulni is alig bírt. Könnyes szemekkel figyelte, amint Szilvia a hajánál fogva felemeli Adélt földről, majd a falnak vágja. A nővérének esélye volt lezuhanni a falról, mert a Sötétség úrnője máris ott termett, elkapta a levegőben és padlóra dobta őt.
- Ez most nagyon fájt, igaz? - vihogott Szilvia. – Ide jöttél a házamba és megpróbáltál végezni velem.
Adél magabiztosan, ám egy kicsit szédülve rámosolygott a földön fekve.
- Nem akarlak megölni – súgta. – Hisz úgy se tudnálak. És meg fogsz lepődni, te hatalmas úrnő, de sem tudsz megölni engem. Valamint ha tetszik, ha nem, a húgomat ki fogom szabadítani.
- Nahát – csóválta a fejét Szilvia. - Milyen kis eltökélt vagy, édesem.
Adél ekkor hirtelen kék fénycsóvát lövellt Szilvia felé, aki egy szempillantás egy sárga fénnyel igyekezett azt elhárítani. Ám kénytelen volt egyet hátrébb lépni, miközben a Fény harcosa felkelt a földről.
- Ha tudnád, mennyire hittem benned! – kiáltotta Adél. - Te adtál nekem hitet és reményt! És te cserbenhagytál!
Szilvia erre fülsüketítően hangosan felnevetett.
- Ó, te szegény! – vihogta az úrnő. – Ez a baj veletek, ti Fény ügyetlen harcosai! Folyton sajnáltatjátok magatokat!
Adél ezen feldühödve próbálta még erősebben lövellni a kék fénycsóvát, de Szilvia sárga fénye egyre erősebben tolta őt hátra. A két kiválasztott dacosan nézett egymás szemébe. Az úrnő is kezdett rájönni, hogy egy hozzá hasonló erejű harcossal van dolga, ám kevésbé olyan képzett, mint ő, vagy Valentina.
Adél érezte, amint mögötte egy fal állítja meg. Sarokba szorult és ekkor az ereje is alábbhagyott. Már nem volna képes, csak a húgát elvinni innen. De lassan már őt sem. A kék fénycsóva gyengülni kezdett, majd hirtelen megszűnt. Szilvia ekkor a követhetetlen gyorsaságával megragadta őt a gallérjánál és magához húzta. Az arcuk szinte összeért, Adél pedig érezte a végzetét.
- Most pedig meghalsz, édes csillagocskám – súgta kárörvendően Szilvia. - Azt hiszed, halhatatlan vagy, de sajnos ki kell, hogy ábrándítsalak. Nagyobb az erőm, mint az te gondolod.
- Nem érdekel – vágott vissza mosolyogva Adél.
- Ó, dehogyisnem. Szegény húgod nem ússza majd meg ennyivel.
Mihaéla összeszedve minden erejét, felült a kanapéról.
- Menekülj, Adél! – üvöltötte. – Menekülj!
Szilvia hallva ezt felkacagott.
- Mennyire dicsőséges nap ez! – kiáltotta örömében. – Mind a kettőtöket elintézem. Két nagy gonddal kevesebb lesz!
Az úrnő keze sárga fénnyel felizzott és lassan, egyre közelebb került Adél arcához. A Fény harcosa megfogta az úrnő csuklóját, de nem volt már benne annyi erő, hogy meg tudja állítani a kezét. Szilvia valami hátborzongatóan félelmetes nevetésben tört ki, miközben már szinte elérte Adél arcát.

2021.január 16-23.
Budapest

14.rész
Nincs más út

Adél minden erejével küzdött az életéért. Az életért, melyet régen a Sötétségnek ajándékozott. Egyre csak a húga járt a fejében, akire most rá se tudott nézni, Szilvia eltakarta előle a gyilkos tekintetével. A sárgán fénylő kéz már szinte az arcához ért, és tudta jól, hogy az úrnő már rég megérinthette volna a végzetes erővel, de ki akarja élvezni a pusztító hatalmát felette. Adél előtt lepergett az élete, melyben alig volt nyoma a világosságnak. Mindig is egy kegyetlen őrült volt, aki semmiben sem különbözött egyik gonosz Iszonyat Katonájától sem, még Valentinánál is gonoszabb volt talán. Látta azt a szörnyeteget, akit nem hatott meg a könyörgés, aki képtelen volt együtt érezni bárkivel is, aki szórakozásból, élvezetből szolgálta a Sötétség erőit.
Mihaéla próbálta összeszedni magát, a nővére iránti szeretetből erőt merítve nagy levegőt vett és bár sajgott a feje és a végtagjai, lassan felült a kanapén. Jobb kezével belekapaszkodott a támlába, a bal kezét pedig Szilvia felé irányította. Úgy erőlködött, hogy majdnem elájult, szédülés jött rá, amitől kis híján visszazuhant. Adél nem csak a nővére, aki eljött érte, nem csak egy ember, akit szeret, hanem egy jó útra tért harcos is, aki megtagadta a Sötétséget és az igazságtalanságot. Meg kell mentenie. Gyorsan. Minden apró kis erejét összegyúrta egy egésszé és kék fény lövellt ki a kezéből.
Amikor Szilviát elérte a fénysugár, az felsikított és elengedte Adélt, aki a földre zuhant. A Fény harcosa látta a húgát, ahogy kezd kifogyni az erőből, valamint mögötte egyik pillanatról a másikra Villő és Kamilla vezetésével egy tucatnyi harcos rontott be az ajtón. Adél nem habozhatott egy másodpercet sem, felpattant és megkerülte a sikoltozó Szilviát, majd egyenesen Mihaéla felé szaladt, akinek a kezéből egyre csak akadozni kezdett a fény, aztán végül ki is aludt. A Sötétség harcosai feléje rohantak. Adél egy szempillantás alatt a kanapéhoz teleportálta magát, felemelte onnan Mihaélát. Kamilla és Villő éppen sárga fényt akart feléje lövellni, amikor ő megelőzte őket egy láthatatlan lökettel. A két csuhás lány hátravetődött, felborítva a mögöttük haladókat is.
Szilvia elterült a földön. Forgott vele a világ, miközben tébolyult harag gyúlt a szívében. Egy másodperc töredéke alatt talpra pattant és a két testvérre meresztette citromsárgán izzó szemeit. Adél eközben tudta, hogy gyorsan teleportálnia kell, mert az úrnő most még nagyobb veszélyt jelent rájuk nézve, mint pár perccel előbb. Magához ölelte a húgát, utána Szilviára pillantott.
- Ne legyél dühös – mosolyodott el. – Még lesz esélyed bosszút állni.
Aztán már csak hűlt helyük maradt a kanapé mellett. Villő nagyot nyögött, amikor felült.
- Jól vagy, úrnőm? – kérdezte.
Szilvia nem válaszolt. A padlót bámulta, ahol még Adél és Mihaéla állt még az előbb. Egy megalázott uralkodó volt, akit most a féktelen dühe mellett a szégyenérzete is marcangolta.

*

Egyeske szeme szikrákat szórt a dühtől. Azonnal az anyja mellé akarta teleportálni magát, ám az arcvonásai megváltoztak és Hármaska fiús tekintete lépett a helyébe. Valentina kárörvendő mosollyal kortyolt bele a kávéjába a benzinkúton állva. Nekidőlt a kocsinak és figyelte, amint Viktor teletölti a tankot.
- Te vagy a legjobb pasi a világon, édesem, tudod? – dobta oda neki a bókot örömében.
- Igen – felelte az, miközben a számlálót figyelte.
- Ezért szeretett Anna, mert gyönyörű vagy.
- Te nem érzel veszélyt?
- De igen. Anya most nincs a legjobb kedvében. De hát, magának kereste a bajt. Nem olyan, mint mi ketten. Mi mindig tervezünk. Bár szerintem, csak én tervezek, mert te inkább csak követsz.
Viktor egy szemtelen mosolyt villantott Valentina felé.
- Minek tervezni? – tette fel a kérdést a srác.
- Mondjuk, mert az a legnagyobb fegyverünk az ellenséggel szemben.
- Mi vagyunk a legnagyobb fegyver az ellenségeink ellen.
Valentina játékos mosollyal nézett végig Viktoron, aki visszatette a töltőpisztolyt és megindult az üzlettér felé.
- Fizetni akarsz? – kérdezte Hármaska. – Nincs ott senki.
- Hozok magamnak is egy kávét.
Az iszonyat lánya elnézte egy darabig élete szerelmét, aztán az anyja felé kémlelve a lelki szemeivel, elengedett egy kacajt.

*

Milán éppen Miskolc felé haladt egy sűrű erdő menti úton. Már csak pár kilométer és otthon van. Már látta maga előtt, amint szorosan átöleli a szüleit és a nővérét. Remélte, hogy minden rendben van velük. Talán ott nem történt semmi baj. Ekkor meghallotta az ismerős hangot a hátsó ülésről.
- Szia, Milán - köszönt neki a valaki.
Amikor a visszapillantó tükörbe nézett, azonnal rálépett a fékre. Meglepetten fordult hátra Adélhoz, aki mellett szerinte a húga ülhetett, aki látszólag nagyon kimerült és megviselt volt.
- Sziasztok - köszönt vissza nekik.
- Szia – üdvözölte erőtlenül Mihaéla.
- Hát ti?
Adél előre hajolt hozzá.
- Hajts tovább Miskolc felé – mondta. - Ne aggódj a szeretteidért és az álmaidért sem. Vigyáznak rájuk, ott vannak a barátaim. Egy ideje várnak minket, nemsokára megismerheted őket.
- Kiket? – kérdezte Milán meglepetten.
- Valentina unokanővérét, Nórit és a többieket.

*

Szilvia a redőnyön nézett ki a behavazódott tágas kertre a szobájából. A szemei ismét a természetes kék színűek voltak, az örökké fiatal arca azonban egy kicsit gyűrött lett a kudarc érzésétől. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy meglepik, ahhoz pedig végképp nem, hogy túljárnak az eszén.
Két koppanást hallott az ajtó felől.
- Gyere be - mondta.
Villő félve nyitotta ki az ajtót, nem számított semmi jóra, érezte az úrnő ellene irányuló haragját. Amikor becsukta maga mögött az ajtót, egy darabig még fogta a kilincset, hátha menekülnie kell, de aztán elengedte. Úgy sem volna esélye elszaladni. Itt a végzetének pillanata.
Szilvia mélységes gyűlölettel az arcán fordult felé.
- Jöjj ide hozzám – súgta az üvöltés előtti tettetett nyugalommal.
Villő nagyot nyelt és megindult a látszólag támadásra kész nőhöz, akinek megremegtek az ajkai a haragtól. Körülbelül egy-két lépésnyire volt tőle, amikor elfogyott a bátorsága és megállt. Szilvia ekkor megragadta a csuhájánál és durván olyan közel húzta őt magához, hogy az arcuk szinte összeért.
- Áruló – súgta az úrnő. - Szánalmas áruló. Az vagy Villő.
- Nem vagyok az – vágta rá az esélytelenek nyugalmával a lány.
- Legalább most, az utolsó perceidben ne hazudnál, te kétszínű senki.
- Nem árultalak el.
- De igen. Pátyolgattad a Mihaélát. Láttam. Az érzéseidet is. Megesett a szíved azon, aki a legnagyobb ellenségünk.
Villő ismét nagyott nyelt. Nem halhat meg gyáva emberként. Ki kell mondania azt, ami szívében van.
- Ha hiszed, ha nem – kezdte a lány. – Én akkor is szeretlek téged, úrnőm. Szilvi. Emlékszel, amikor még csak Szilvinek hívtalak? Biztosan. Akkor, amikor megmentettél. Azután az első pár hónapban. Szerettelek akkor is, most is. Megszabadítottál a félelmeimtől, az önbizalomhiányomtól, hitet és erőt adtál nekem. Melletted kezdődött el az életem. De néha akkor sem értek veled egyet. Azzal a szerencsétlen lánnyal túl kegyetlen voltál. Tudom, ez a kötelességed, de én ezt nem bírtam elviselni. Büntess csak meg. Pusztíts el. Nem érdekel. Azonban jobb, ha tudod, hogy én sosem árulnálak el. Soha, senkiért. És büszke vagyok, amiért melletted szolgálhattam.
Szilvia szája megremegett, a szemeiből könnyek buggyantak ki. Lassan, gyengéden magához ölelte a lányt.
- Villő, drága - sóhajtotta elcsukló hangon. - Köszönöm, hogy őszinte voltál velem. Szeretlek én is, nem tudtalak volna bántani, te is jól tudod. Csak tudnom kellett, velem vagy-e még.
- Én is szeretlek – súgta a fülébe a lány. – Szilvi.
- Szólíts mindig így. Szólíts meg barátként. Szükségem van erre.
- Tudom, kincsem, tudom. Itt vagyok.

*

Viktor berúgta a kis bolt ajtaját. A kinti szürke fény megvilágította a készletet, a srác pedig udvariasan előreengedte Hármaskát, aki zsebre tett kézzel, egy emelkedett hercegnő tekintetével lépett be a helyiségbe. Amikor tőle jobbra pillantott, meglátott két negyvenes éveinek vége felé járó férfit, akik rémülten emelték fel a kezüket. Valentina ettől elmosolyodott.
- Kedves uraim - kezdte. - Maguk meg mit keresnek itt?
- Semmit – vágta rá az egyik, amelyik vastag, szakadt kabátban volt. – Csak idetévedtünk.
- Gondosan bezárva maguk mögött az ajtót?
- Igen. Félünk.
- Van is okuk rá.
Hármaska előkapta a fegyverét és mindkettőt fejbe lőtte. A két férfi holtan vágódott hanyatt. Az iszonyat lánya megpörgette a kezében a pisztolyt, aztán zsebre vágta. Viktor egykedvűen, a kifejezéstelen tekintetével belépett az üzletbe, rögtön az üdítőkkel teli hűtőhöz igyekezve. Kivett onnan egy cukormentes kólát, majd macsós mosollyal nyújtotta át szerelmének.
- Hogy te milyen cukorfalat vagy – gügyögte neki Valentina és elvette az üveget. – Pakolj össze némi rágcsálnivalót. Egy kincsesbányára leltünk. Ha van étcsoki, akkor mindet kérem. Na meg medvecukor is jólesne.
Abban a pillanatban Ketteske vette át a hatalmat felette és a kegyetlen szociopata helyett a szelíd tekintetű lány fordult a két az áldozat felé. Behunyta a szemét és próbálta legyűrni a könnyeit.
- Bocsássatok meg – súgta. – Nem tudtam időben jönni.
Viktor csalódottan fordult felé a pénztár mellől, ahol egy kosárba dobálta a csokikat.
- Sosem jössz időben – jegyezte meg gúnyosan.
- Ne szólj hozzám! – üvöltött rá Valentina. - Inkább szolgáld a ki két szörnyeteget a fejemben!
- Őket szívesen.
Ketteske is tisztán látta nemrég, hogy Mihaéla kiszabadult. Látta Adélt is. Azonban csak egy kicsit könnyebbült meg a tudattól. Tudta jól, hogy az anyja Annával, vagy Jankával és Henivel fogja tovább zsarolni. Érezte, amint Szilvia szívében a harag keveredik a szégyennel. Hiába érzékenyül el Villővel szemben, most még veszélyesebb lett, mint valaha volt. A helyzet most fog csak igazán bonyolódni.
Itt az idő, hogy megadja magát. Be kell hódolnia az anyjának. Másképpen nem tudja megmenteni a foglyait. A gondolat, hogy Annának bármi baja esik, a szívét szorongatta. Fel kell adnia. Nincs más út.
- Bizony, nincs más út, drágám – hallotta Barbi hangját maga mögül.
Amikor Ketteske megfordult, látta, amint az úrnő ott áll az ajtóban egy magas fekete hajú, csuhás harcos társaságában. Az idősebbik unokanővére magabiztosan mosolygott rá, a természetes kék szemeiben pedig gyilkos fény csillogott. Úgy néz ki, mint Nóri, gondolta Valentina, csak rövid hajjal. Viktor döbbenten fordult feléjük, amit Barbi látszólag különösen élvezett.
- Szia, Viktor - vigyorgott oda nyájasan Barbi, majd a mellette álló sráchoz fordult. – Sanyikám, menjetek ki Viktorral egy kicsit. Beszélgessetek valami férfias dolgokról, mert beszédem van az én édes unokahúgommal.
Ketteske támadásra készen figyelte, amint Sanyi elhalad mellette. A húszas éveinek közepén járható harcos durva, ellenséges tekintettel indult meg Viktor felé. A hideg is kirázta ettől a jóképű, ám de látszólag igencsak veszélyes ember láttán. Barbi büszke mosollyal figyelte, amint az embere megáll Viktor előtt.
- Gyere - mondta Sanyi gépiesen. – Hagyjuk őket magukra.
Viktor sértődötten, de elindult a sráccal kifelé. Mikor biztos távolságba kerültek odakint, Barbi egészen közel lépett Valentinához és a citromsárga fénnyel felizzó szemeivel egy darabig csak elnézte az unokahúgát. Félelmetes volt, Ketteske látta benne a határtalan gonoszságot.
- Mit akarsz? – kérdezte Valentina.
- Látni akartalak – felelte Barbi, miközben tett még egy lépést felé. - A múltkor nem sok időm volt rá. Kár, hogy most is az a tündérke vagy. A többi éneddel szívesebben társalognék.
- Lehet, mindjárt fogsz.
- De végül is te érted jöttem.
- És azt hiszed, veled megyek.
Barbi megindult lassan tőle jobbra, egészen Ketteske mögé lépkedve derűs tekintettel, lassú léptekkel.
- Nem is tudom – kezdte az úrnő. – Most mondjam azt, hogy ez a kötelességed? Mert az. Ha hiszed, ha nem. Kezded te is belátni. Mindössze egy lépésre vagy a harmonikus, meghitt világtól, amit olyan sokszor elképzeltél már. A tengerpart, tudod, amiről meséltél. Megvalósíthatod. A te kezedben van a kulcs, drágám.
Barbi ekkor Valentina mögé ért és finom átkarolta őt, amitől a szelíd személyiség megborzongott.
- Te vagy, aki egy döntéssel véget vethet ennek a káosznak – súgta a fülébe az unokanővére. - Az élére állsz annak a több millió embernek, aki csak te rád vár. Más ember bármit megtenne ezért az ajándékért. Mint például én is, de beérem Nóri helyével a hadsereg élén.
- A helyével? Megölnéd őt?
- Ő a húgom, ne viccelj. Sosem bántanám.
- Nem ezt érzem benned.
Barbi a kint álló harcosára pillantott, aki éppen egy cigarettával kínálta Viktort, aki látszólag nagyon ideges volt.
- Hogy tetszik ez a fiú? – kérdezte Barbi.
- Ki ő? – kérdezte Valentina.
- Ő Adél szerelme. Vagyis, volt szerelme. Mert egy ideje az enyém.
- Miatta támadtad hátba Adélt, igaz?
- Pontosan. És tudod, még miért? Mert megtehetem.
- Nem jártál sikerrel. Adél visszatért.
- Az nem számít. Én megengedhetem magamnak a hibákat.
Ketteske kiszabadította magát Barbi öleléséből és megvető tekintettel fordult felé.
- Azt hittem, én vagyok a család szégyene - súgta Valentina. - Ám elnézve téged, már biztos vagyok benne, hogy te vagy az, Barbi. Láttam a történeted, az emlékeid. Egy önértékelési problémákkal küzdő lány voltál, aki rögtön igent mondott Szilviának. Nem gondolkoztál.
Barbi mosolya megingathatatlan volt, leperegtek róla a szavak.
- Te kis naiv - csóválta a fejét az úrnő. - Én is látlak téged. Gyenge vagy, de erősnek mutatkozol. Hazudsz mindenkinek. Még magadnak is. Én segíthetek, megszabadíthatlak ettől a tehertől.
Ketteske erre megragadta Barbit a gallérjánál fogva és kihajította a nyitott ajtón hóba. A meglepett úrnő elterült a lakótelepi játszótéren nem messze egy hintától. Sanyi a segítségére sietett, ám amikor leguggolt hozzá, a lány behúzott neki egy hatalmasat. Barbi megszégyenítve érezte magát, tébolyult dühvel az arcán pattant fel és rámeresztette gyilkos szemeit a felé induló Valentinára.
- Ezt nem csinálhatod velem - súgta hirtelen nyugalommal.
- Dehogynem – vágta rá Ketteske. - Megengedhetem magamnak. Megtehetem. Téged idézlek, drága unokanővérem.
Barbi a követhetetlen gyorsaságával szaladt neki az unokahúgának. Az iszonyat lánya azonban egy ütéssel ismét a földre küldte őt. Viktor büszke mosollyal kacsintott Ketteskének, aki leguggolt a pszichopata úrnőhöz.
- Ha nem az unokahúgom lennél… - kezdte Barbi.
- Ugyan már - vágott közbe Valentina. – Nincs benned szeretet. Nórit sem szereted. Pedig ő a húgod. Elpusztítanád őt is, hogy a neki szánt pozíciót átvegyed. Beteges hatalomvágy él benned, még anyát sem tiszteled.
- De. Őt igen.
- Nem. Én is látok mindent, nemcsak te. Ha lenne időgépem, akkor jobban meg tudnám mutatni neked a régi önmagad.
- Nem akarom látni.
- Az sem akarna látni téged. Az előbb kicsit nyersen fogalmaztam róla. Ezt remélem, megbocsátja nekem, ha még létezik benned egy kis darabka belőle. Egy önzetlen, bátor lélek voltál. Nóriért bármit megtettél volna. Védted őt, szeretted. Az iskolában szerettek az osztálytársaid, mert kiálltál értük mindig. A tanárok azt jósolták, hogy szebbé fogod tenni a világot. Nem voltál a legjobb tanuló, de ha családról, barátságról és szerelemről volt szó, akkor a régi Barbi készen állt bármire, hogy megvédje ezeket a szent dolgokat. Ez voltál te és lettél ez az őrült diktátor.
- Büszke vagyok rá.
Ketteske finoman megfogta Barbi kezét és óvatosan felsegítette őt. Az unokanővére meglepetten, mintegy teljesen összezavarodva engedte ezt és alig hitt a szemének, amikor Valentina leseperte róla a havat.
- Hagyj engem megmaradni valódi önmagamnak – mondta halkan az iszonyat lánya.
- Velem kéne jönnöd – próbált erősködni Barbi, de még zavarban volt.
- Nem. Neked kell majd velem jönnöd.
Az úrnő arca eltorzul a dühtől.
- Nem mondok le a felszabadulásról – vetette oda emelkedett hangon Barbi.
Valentina Viktorra pillantott.
- Gyere – szólt neki. – Mennünk kell.
A srác egy győzelemittas, szemtelen mosolyt lövellt Sanyi felé, majd megindult a szerelmének szelíd énje felé. Barbi szemei szikrákat szórtak a haragtól, de nem lendült támadásba.
- Nem fogod megúszni – súgta az úrnő.
- Lehet – vonta meg a vállát Ketteske.
Nóri nővére ökölbeszorított kézzel figyelte, amint az unokahúga és Viktor a kocsihoz lépked.

*

Milán és Adél óvatosan az ágyra fektették a reszkető Mihaélát. A srác, mint egy gondoskodó apa, úgy takarta be hálás tekintetű lányt. Pont olyan leírhatatlan kedvesség áradt a Fény harcosából, amilyen Valentina szelíd énjéből. Nem bírta megállni, hogy ne adjon gyengéd puszit a lány homlokára.
- Pihenj szépen – súgta.
Adél egy kicsit meghatódott ettől a jelenettől. Ő is megpuszilta a húgát, aki egy kicsit elkacagta magát.
- Ennyi szeretetet rég kaptam – mondta.
- Be fogjuk pótolni, édesem, ami kimaradt – súgta Adél. – Most aludj.
- Rendben.
Milán kinézett az ablakon a szülői házára. Pont ezzel a rögtönzött főhadiszállással szemben laktak a szülei és a nővére. Alig akarták őt ide átengedni, félve, hogy ismét elveszítik őt.
Amikor kiléptek a szobából, Adél egy pillanatra megállította.
- Biztosan velünk akarsz tartani? – kérdezte.
- Igen – vágta rá Milán. – Segíteni szeretnék.
Ekkor a lépcső felől lépteket hallottak. Milán odafordult és megpillantotta Nórit, amint az valakivel együtt felfelé lépkedett. Még most sem fogta fel, hogy azzal a Palkovics Nórával is találkozhatott, akivel tele volt a tévé híradója, valamint az összes az újság.
- A legjobb lenne pedig, ha nem keverednél bele – jelentette ki Nóri aggódva.
- Nem félek – hazudta a srác hiteltelenül.
A lány odalépett hozzá és a kéken fénylő szemeivel a gondolatait fürkészte. Nóri hirtelen kedvesen elmosolyodott. A mögötte álló Havaskára pillantott, aki le sem bírta venni a szemét Milánról.
- Pedig félsz – fordult vissza hozzá Nóri. - De van küldetésed. Nem véletlenül találkoztál az unokahúgommal. És Adéllal sem. Szánt neked egy feladatot az Univerzum. Meg mást is.
Milán Havaskára pillantott. Egy kicsit zavarba is jött a lány tekintetétől. Milyen gyönyörű, gondolta magában. És vörös a haja. Igen, ahogyan Valentina jósolta neki. Talán ő az, aki a nagy szerelme lesz. Azok a természetes zöld szemek úgy meredtek rá, olyan melegség járta át a lelkét tőlük, mint amilyenre mindig is vágyott. Sosem érzett ehhez hasonlót.
Nórira nézett.
- Készen állok – biccentett.
Valentina unokanővére elmosolyodott.
- Most már érzem – súgta a lány.

*

Ketteske rágyújtott egy cigire, miközben az autópályán tartott Székesfehérvár felé. A mellette ülő Viktor büszke mosollyal pillantgatott felé, amitől kezdett egy kicsit dühössé válni.
- Tudod – kezdte a srác. – Egyre szimpatikusabb vagy te is. Lassan téged is megszeretlek.
- Nem én vagyok az utad – sóhajtotta Valentina. – Hiába akarod azt hinni.
- Nem is te, hanem…
- Ők sem – vágott közbe a lány. – Se Egyeske, se Hármaska. Egyik sem a te utad.
- Akkor mégis ki az én utam, te bölcs?
- Anna. Ő a jövőd.
Viktor mosolya lefagyott.
- Miből gondolod? – kérdezte.
- Ez az igazság – felelte a lány. - Őt szereted még mindig. Még mindig érzed az első csókját, amit húszévesen kaptál tőle. Évek teltek el, de te még mindig érzed azt az érzést, amikor simogatta az arcod. Azt kaptad tőle, amire mindig is vágytál. Gondoskodást és szeretetet. Ez volt minden vágyad.
- Ez nem igaz – erősködött Viktor.
- De. A lelked is eladtad volna mindig azért, hogy szeressenek. Anna pedig még most is szeret téged. Melletted ő is viszonzásra talált. Amikor rájöttek sírással járó rohamok, te támaszt nyújtottál neki. Azt adtad neki, amit te kaptál tőle. Te lehettél az, aki érted korábban sosem jött.
Viktor kinézett az ablakon. Máshogy nem akarta elismerni, mennyire igaza van a lánynak.
- Ezt már lezártam – hazudta.
- Nem – mondta Valentina. – Nem zártad le. Soha nem is fogod. Mellette nem tudtál szörnyeteg lenni. Kettőség uralkodik benned. Akárcsak az anyámban. Egyszerre vagy jó és rossz. Az utóbbit ne fogadd el, és hátha egy nap meggyógyulsz.
- Nincs velem semmi baj.
Valentina felsóhajtott.
- Én is ezt hiszem magamról – mondta végül. – De van. Valóban gyenge vagyok. Azonban pontosan ettől tudom azt, amit tudnom kell. Ismerem az utamat. Én jelöltem ki magamnak.
- Mi lenne az? – fordult felé Viktor.
Valentina beleszívott a cigibe és kifújta a füstöt. Elgondolkozva, ám dacosan nézett a végtelen hosszúnak tűnő autópályára.
- Az én utam megmenteni a lelkeket – súgta mintegy önmagának is. – Megmentettem Annát is. És most a szeretteim jönnek. Megmentem Barbit. Aztán, ha törik, ha szakad, anyámat is megmentem a Sötétségtől.

2021. január 23-30.
Budapest

15.rész
Menteni életeket és álmokat

Valentina, mint Egyeske a székesfehérvári vasútállomáson állt meg a kocsival. Citromsárga szemeivel végigpásztázta a terepet egy érzés után, melyet nem tudott megfogalmazni. Csendben volt, alig hallotta az őt szólítgató Viktort, aki egy puszit is dobott az arcára. Nem érdekelte a srác, erősen koncentrált az érzésre, mely kezdett kitisztulni az agyában. Látott egy körülbelül húsz éves lányt, akit Viktóriának hívnak. Szőke, egy kicsit a vonásai hasonlóak is az övéhez. A lány közeli múltja azonnal feltárult előtte. Ott volt benne Adél. Igen, jól látta.
Sebességbe tette a kocsit és kikanyarodott az állomásról, egyenesen egy lakótelep felé. Csillapította a haragját, ami egyre erősebben lüktetett benne kitörésre készen. Nem veszítheti el a fejét.
- Hova megyünk? – kérdezte Viktor értetlenül.
Valentina a válasz helyet a gázra taposva hajtott egy egyenes úton. Alaposan végignézte az utcát, közben lelassított. Látott egy rókát elszaladni egy közeli játszótér felé, az égen szálló madárraj is valamire emlékeztette. Igen, Adél is látott ilyeneket nemrég. Feltört benne egy újabb érzés és lefékezett. Tőle jobbra egy kávéház állt. Itt még Nóri is járt tavaly, ezen a helyen találkozott Ádámmal. Látta is, amint az unokanővéréhez odalép a magánnyomozó és közli vele, hogy felismerte, valamint jól tudja, miben sántikál. Tavaly decemberben történt. Viszont nem ez a kép állította meg. Nem. Adél is itt járt. Valentina látott egy több helyen kiszakadt kabátú bácsit, akinek a Fény harcosa kávét főzött. Mindezek mai emlékek.
Kipattant a kocsiból és a kávéház bejáratához sétált. Lepergett előtte, amint Adél kirohan onnan szenvedő arccal. Biztosan érezte Mihaéla szenvedéseit, ez elvette az erejének nagy részét. Egyeske visszafordult az útra. Bevillant neki a kép, amikor az a Viktória néhány barátjával együtt segítséget nyújtanak a Fény harcosának. Jobbra fordította a fejét az utat figyelve. A ház pontos címe olyan gyorsan villant be neki, hogy eszelős kacajban tört ki, annyira büszke volt az erejére.
- Készüljetek - súgta. - Adél se ment meg titeket.

*

Viktória nagyon hálás volt, amiért Adél meggyógyította a fogát. A fájdalom, ami annyira kínozta, hogy majd beleőrült, elmúlt. Normálisan ehet végre, még talán meg is erősödik egy kicsit. Éppen egy nagy adag rántottát készített a nappaliban lustálkodó öt lakótársának. Egy cseppet sem zavarta, hogy ő lett a konyhatündér, mindig is szeretett konyhában ügyeskedni. Egyszer talán feleség lesz, anyuka, gondolta magában. Persze egy menő ügyvéd is, ha sikerül befejeznie az egyetemet. Ez a két cél volt, amivel sikerült megőriznie az ép elméjét. Család és karrier. Elmerengett ezen a képen. A jövőbeli énjén, egy szebb világban.
- Ne is álmodj erről, hulla lány – súgta mögüle valaki.
Rémülten perdült a hang irányába és azt hitte, ott menten elájul a hívatlan vendégtől. Valentina állt ott vele szemben a gyilkos tekintetével, a citromsárgán izzó szemeivel. Viktória annyira megijedt tőle, hogy még sikoltani sem mert. Aztán, amikor akart volna, valamiért nem jött ki hang a torkán. Úgy érezte, beszélni is képtelen volna, nemhogy a barátait figyelmeztesse.
- Szeretnél üvölteni, igaz? – kérdezte Valentina tettetett együttérzéssel. - De sajnos nem megy. Milyen kár, pedig a kis barátaid még időben megtudnák, hogy Viktor lassan már ott van bent velük. Szegénykék.
Viktória a fejét rázta, mintegy könyörögve Egyeskének, hogy őket hagyja ki ebből, ám az kivillantva gyönyörű fogsorát fenyegetően közel lépett hozzá. Azok a démoni szemek, mintha az agyában kotorásztak volna. Ettől félt az utóbbi hetekben, hogy találkozni fog Király Valentinával, akitől az egész kontinens retteg már. Ez lehet talán a leggonoszabb személyisége, gondolta magában.
- Sejted, miért vagyok itt, igaz? – tette fel a költői kérdést az iszonyat lánya. – Nem, még csak nem is kapizsgálod. Nemrég itt járt egy lány. Adélnak hívják. Nos, gondolom, nem lep meg, hogy ő nem éppen a legjobb barátnőm. Pláne azok után, hogy az anyámra támadt. Egy áruló, akinek ti nyújtottatok menedéket.
Viktória próbált mentséget felhozni, érvelni, mintha ő a lenne önmaga ügyvédje, de még mindig képtelen volt beszélni. Egyeske ekkor lassan felemelte a hangtompítós pisztolyát, majd egyenesen rászegezte. Ő behunyta a szemét, közben pedig reménykedett valami kedvező fordulatban. Nem lehet így vége. Még csak húsz éves, szinte még nem is élt semmit. Valaki biztos meg fogja menteni mindjárt.
- Nem fog megmenteni senki - súgta Valentina. - Kegyelmet pedig nem érdemelsz. Ég veled, hulla lány.
Azzal meghúzta ravaszt. Viktória hallotta a halk puffanást, azonban a golyó valahol a feje mellett süvített el és falba csapódott. Amikor félve kinyitotta a szemét, az iszonyat lánya éppen eltette a pisztolyát a ballonkabátja zsebébe. A citromsárga fény eltűnt a szeméből, helyette azok pont olyan kéken izzottak, akárcsak Adélnak. Ez lehet az a Ketteske, gondolta magában. Szelíd volt a tekintete. Sajnálkozva, mélységes bűntudattal nézett rá, úgy tűnt meg sem tud szólalni. Viktória azonban újra érezte, hogy ő tud beszélni, azonban már nem akart segítségért kiáltozni.
- Te az a másik vagy? – kérdezte tőle.
- Igen – felelte Valentina. – Kérlek, bocsáss meg.
- Még időben jöttél.
- Nagyon küzdöttem.
Viktória most látta igazán, mennyire gyönyörű Valentina. A vonásaik szinte ugyanazok, mintha testvérek volnának. Ezt mintha az iszonyat lánya is észrevette volna, mert látszólag tanulmányozta őt.
- Kicsit olyan vagy, mint Nóri - súgta Ketteske. - Pár napja nem láttam őt sem. Sem a doki nénit. Hiányoznak.
- Értem – bólintott Viktória, aztán érezte az égett szagot maga mögött.
Ketteske finoman magához ölelte őt, közben lekapcsolta a főzőlapot.
- Hányan vagytok? – súgta a lány fülébe a kérdést.
- Hatan – felelte az. – Velem együtt.
- Maradj itt, Viki. Bemegyek hozzájuk, mielőtt Viktor belépne a házba. Nem esik bajotok.
- Biztos? Bízhatok benned? Vagy megint jön valamelyik gyilkos személyiséged?
Valentina belenézett a lány szemeibe.
- Ne félj – súgta. - Ígérem, amint érzem őket, gyorsan eltűnök innen.

*

A hátsó kertre nyíló ajtó kilincse halkan lenyomódott és Viktor belépett a rövid kis folyosóra, mely a nappali felé vezetett. Halvány mosoly jelent meg az arcán, amiért ismét a régi önmaga lehetett. A havas, sáros bakancsával rálépett a tiszta szőnyegre, miközben a Szilviától kapott képességeinek köszönhetően érzékelte a ház lakóinak érzéseit. A felső szinten voltak.
Egy puffanást hallott. Szélesen elmosolyodott, mert jól ismerte a hangtompítós pisztoly hangját. Valentina már elkaphatta az egyiket. Nagyszerű, gondolta magában. A nappali felé vette az irányt. Amikor beért oda, végignézett a kanapén. Régi újságok, néhány könyv hevert ott. A dohányzóasztalon tele volt a hamutartó, mellette pedig két üresnek látszó borosüveg foglalt helyet.
Hirtelen felnézett a plafonra. Pontosan felette van fürdőszoba. Egy lány áll ott a tükör előtt. Valamiért sír. Viktor tisztán látta az arcát. Nagyon hasonlít Mihaélára. Ő vele kezdi, határozta el magát.

*

Veronika megtörölte a törülközővel a könnyes szemeit. Szokásos délutáni roham, gondolta magában. Mindig sötétedés előtt jön rá, fogalma sincs, miért. Már jobban volt, ám még benne lüktetett egy érzés. Voltak álmai, melyeket lehet, már nem tud megvalósítani. Műfordító és nyelvész akart lenni. Amikor eljött a Végítélet, melyet az Iszonyat Katonái hoztak el, mindez véget ért. Az egyetem a szeme láttára égett le. Sokáig állt ott, figyelve, amint a lángok martalékává válik az a hely, ahonnan diplomásként akart távozni. Ahol később tanárként is munkát vállalt volna.
Napokig bujkált, fagyoskodott, meghúzta magát buszpályaudvarokon, mígnem találkozott Viktóriával és Helgával itt Székesfehérváron. Együtt foglalták el ezt a házat, mely egy ideje elhagyatottan állt. Befogadtak még három srácot, akik a környéken lézengtek éhezve. Ottó, Tibi és Laci szintén egyetemisták voltak, akik kommunikáció szakra jártak. Az ő álmuk is szertefoszlott.
Nyikorgást hallott. Amikor odapillantott megpillantotta Viktor fejét az ajtó mögül megjelenni. Azonnal felismerte a tévében annyit látott szörnyeteget. Felsikoltott és a keze ügyébe kerülő szappant nekivágta. Viktor vigyorogva húzta el a fejét az elől, utána magabiztosan belépett a fürdőszobába.
- Nem talált, drága – súgta.
Mögötte a folyosón megjelent a vörös hajú Ottó, aki először teljesen lemerevedett. Viktor odapillantott a reszkető srácra, majd egy jól irányzott ütéssel a padlóra küldte őt. Ottó ájultan terült el a földön.
- Hibáztam - súgta Viktor, miközben visszafordult a rémülten hátráló Veronikához. - Kijöttem a gyakorlatból. Azt akartam, hogy a többiek ne figyeljenek fel. Már nem vagyok a régi rejtőzködő árny.
Veronika tudta, hogy esélytelen, de akkor sem adta fel. Felkapta a csap mellett álló partvist és azzal suhintott egyet a srác felé. Viktor annyira el volt telve magától, hogy erre nem készült fel. A partvis úgy eltalálta, hogy elvesztette az egyensúlyát és elterült a padlón. A lány üvöltve nekiiramodott, ám Viktor szinte követhetetlen gyorsasággal felpattant és kiütötte a kezéből a partvist.
Ekkor a hosszú fekete hajú Tibi és a katonásra nyírt szőke hajú Laci berontott a fürdőszobába. Viktor feléjük fordult és egy láthatatlan lökettel visszarepítette őket a folyósóra az ájult társuk mellé. Aztán a dühtől eltorzult arccal fordult vissza a lányhoz, akinek ettől minden bátorsága elillant.
- Bizony vége az álmaidnak – kezdte a srác. - Mindennek vége. És most az életednek is. Mindent szép sorjában.
- Hagyj békén! – üvöltötte Veronika.
- Hagyj békén – utánozta gúnyosan Viktor.
- Mit ártottam én neked?
- Ó, semmit.
- Akkor hagyj élni tovább!
- Sajnálom, drága.
Ekkor látta, hogy Veronika mögé pillant. Amikor Viktor megfordult, látta egy pillanatra Valentina arcát, majd minden elsötétült előtte. Ketteske a pisztolyával ütötte le a gonosz énjeinek szerelmét, megmentve ezzel a lányt. Valamint annak álmait, melyet ő is látott a lelki szemeivel.
A barna hajú Helga kilépett Valentina mögül és odaszaladt Veronikához. Szorosan átölelték egymást. Zokogásban törtek ki, amitől Ketteske elszégyellte magát. Ő tehet mindenről. Hiába mentette meg őket.

*

Viktória karba tett kézzel figyelte az eszméletlenül fekvő Viktort a hosszú kanapén, melynek a szélén a három srác harcra készen ült. Helga és Veronika fotelekben ültek mozdulatlanul, próbálták megemészteni a történteket.
- Ne féljetek – nyugtatta őket Ketteske, amikor belépett hozzájuk a konyha felől. – Nem fog felébredni egy darabig.
- Együtt vagytok? – kérdezte Viktória.
- Részben. Én nem vagyok oda érte. Milyen finoman fejeztem ki magam. Viszont Egyeske és Hármaska szereti. Nemrég Viktornak volt esélye jobb emberré válni. Találkozott újra Annával, a régi szerelmével. De anyám mindent elrontott. Még veszélyesebbé tette, mint amilyen valaha volt.
Viktória hallotta, amint Valentina megáll mögötte pár lépésnyire, de nem látta, hogy annak teste megremeg. A többiek rémült arca azonban árulkodó volt. Amikor megfordult, ismét a pisztollyal nézett farkasszemet. Ám az iszonyat lánya ezúttal nem eszelősen vigyorgott, hanem fiús tekintettel meredt rá.
- Sose bízz Ketteskében – mondta Hármaska. – Tudod, ő hiába ígéri meg, hogy küzdeni fog ellenünk, sosem sikerül neki. Lefogadom, mind azt hittétek, hogy megmenekültetek.
Viktória nem ijedt meg tőle. Dacosan tett egy igencsak bátor lépést Valentina szociopata énje felé.
- Engem ölj meg – mondta és széttárta a karjait.
Hármaska nem kicsit meglepődött.
- Tessék? – kérdezte az iszonyat lánya.
- Hagyd békén a többieket – mondta szinte parancsolva Viktória.
- Fel akarod magad áldozni?
- Igen.
- Miért? Kinek tetszelegsz?
- Senkinek.
- Akkor miért értelme ennek az értelmetlen önzőségnek?
Viktória egy lenéző mosolyt lövellt Valentina felé, majd hirtelen lefagyasztotta azt az arcáról.
- A válasz egyszerű – kezdte. – Őket szeretem, magamat meg kevésbe. Tehát, ők fontosabbak.
- De sajnos ez nem kívánságműsor – csóválta a fejét Hármaska.
- Akkor könyörgök. Így jobban tetszik?
Valentina elismerően elmosolyodott.
- Te nem csak külsőleg hasonlítasz rám – kezdte. - Te pont olyan bátor és kemény vagy, mint én. Mintha a testvérem lennél. Nem lehet, hogy rokonok vagyunk? Nóri és Barbi után én már nem lepődnék meg semmin.
- Nem hiszem – rázta meg a fejét Viktória.
- Látom az érzéseidet. Te tényleg nem félsz tőlem. Te komolyan feláldoznád magad értük.
- Így van.
Hármaska szép lassan leengedte a fegyvert, utána megindult a lány felé. Egyenesen a szemébe nézett, miközben megpörgette a pisztolyt a kezében és a zsebébe vágta. Amikor odaért hozzá, finoman megérintette két kézzel Viktória az arcát. A szemei citromsárgán felizzottak.
- Különös, hogy Adél ezt nem érezte – súgta Valentina.
- Mit? – kérdezte a lány értetlenül.
- Én látom. És ez már biztos.
- Micsodát?
- A Sötétséghez tartozol. Te is, akárcsak én. Ott van benned.
Viktóriának elkerekedtek a szemei.
- Ez nem igaz! – kiáltotta.
- Most már te is érzed – súgta Hármaska. – De ne aggódj, nem fogom belőled előhozni. Megteszi majd más. Engem így is lenyűgöztél. Igazi harcos vagy, aki már most nem fél senkitől.
- Én nem tartozom közétek! – üvöltötte a lány és le akart keverni egyet Valentinának, de az elkapta a kezét.
- Még nem is tartozol közénk – súgta az iszonyat lánya.
- Hazudsz! Ezt most kitalálod!
- Nem. Talán Adél azért nem mondta el neked, mert irigy volt rád. Tudta, hogy jobb vagy nála.
- Ez nem igaz!
- Fogadd el. Élj együtt vele, ahogyan én is. Egy nap talán a legjobb katonám leszel. És van még valami. Ez védettséget jelent az Iszonyat Katonáival szemben. Nem fognak titeket bántani. Még Barbi sem, mert akkor velem gyűlik meg a baja. Te édesem, a puszta léteddel védted a többieket idáig. És ezután is.
Hármaska kivillantotta a fogsorát és ragadozó vigyorával a rémült Helga felé fordult. A fejét oldalra döntötte, ezzel zavarba is hozva a lányt, aki hirtelen nem tudta, merre meneküljön az elméjét fürkésző tekintet elől.
- Viszont ő ellenség – jelentette ki Valentina Viktóriának, miközben lefagyasztva vigyorát, végig Helgát bámulta. – A Fény gyermeke. Csak ő sem tud róla. Parancsold meg neki, Viki, hogy jöjjön ide hozzám.
Viktória egész testében megremegett, amikor az iszonyat lánya követhetetlen gyorsassággal a barátnőjére fogta a fegyvert. Hármaska citromsárga szemében mélységes gyűlölet csillogott.
- Gyenge vagy – súgta Viktóriának, majd az arcon ütötte a fegyverrel.
Ekkor Viktor szemei felnyíltak és látta, amint a lány elterül mellette a szőnyegen, a szerelme pedig mutatóujjával int a fotelben ülő Helgának, hogy jöjjön oda hozzá. Azonban Valentina arca megremegett ismét.
Ketteske leengedte a fegyvert.
- Bocsássatok meg - súgta, aztán a földön fekvő Viktória felé pillantott.
Gyorsan felsegítette a lányt a földről, aki látszólag már teljesen össze volt zavarodva. A szelíd személyiség hosszan nézett az ijedt hasonmásának szemébe és valóban látta, érezte benne a Sötétséget. Utána Helga felé fordította a fejét. Vajon Adél miért nem szólt nekik? Hamar jött a válasz. Teljesen felborította volna a lelküket, elterelve őket a valódi, általuk választott céljaiktól.
- Adél kímélni akart titeket – mondta Ketteske. – Azért nem mondta meg.
- A Sötétséghez tartozok? – kérdezte Viktória könnyes szemekkel.
Ketteske finoman magához ölelte a lányt, aki zokogásban tört ki.
- Miután elmegyünk innen, segítséget kaptok – súgta a fülébe Valentina. – Az unokanővérem, Nóri, el fog jönni értetek hamarosan. Még a mai napon. Biztonságban lesztek. Nekem viszont sürgősen el kell innen mennem. Veszélyt jelentek rátok. Erre magatoktól is rájöttetek.
- Nóri tud segíteni? – kérdezte Helga.
- Igen.
Viktóriára pillantott.
- A Fény oldalán leszel – súgta Ketteske.
- Ez biztos? – kérdezte az.
- Biztos. Ha valaki, hát Nóri jól tudja, mit érzel most.
Valentina arca megremegett.
- Nem fogsz megmenekülni, hulla lány! – kiáltotta Egyeske, ám Ketteske ismét átvette a hatalmat felette. – De igen, édesem. Még ma.
Viktor felállt és a többiekre sem nézve megindult a főbejárat felé.
- Ez tudom, mit jelent – sóhajtotta. – A kocsiban várlak.
Valentina próbált erőt sugározva végignézni mindenkin a nappaliban. Szeretett volna maradni velük, szerette volna megvárni Nórit, hogy láthassa, megölelhesse őt újra. Aggódott ezekért a fiatalokért, ám érezte, hogy Egyeske egyre jobban erősödik a belső világában. Nemsokára tartósan átveszi a teste felett a hatalmat.
- Tartsatok ki – súgta nekik, majd miközben egy könnycsepp kicsordult a szeméből, gyorsan sarkon fordult és Viktor után szaladt.
A fiatalok sokkos állapotban néztek utána. Viktória látta az ablakon át, hogy a kocsiból Hármaska gyűlölettel teli tekintete néz vissza rá. Sajnálta Ketteskét, amiért két szörnyeteg között kell élnie egyetlen testben. Ám büszke is volt rá. Megtanított neki valamit, ami egyszersmind reménykedéssel töltötte el. Ez a szelíd személyiség mindent megtett azért, hogy megmentse őket. Az álmaikat. A jövőjüket. Az önzetlensége volt a fegyvere benne lakozó gonosz ellen. Ez az erény az, amivel ő is megvédheti majd a barátait, valamint saját magát is. Valamint az álmukat.
Mielőtt elindult volna a kocsi, Viktória még láthatta Ketteske szelíd mosolyát. Gyönyörű volt, leírhatatlan volt az a kedvesség. Egy önfeláldozó lélek ajándéka, akinek mindig egy másik ember lesz az első.

*

Szilvia megvető tekintettel lépett Anna szobájába. A doktornő az ágyon ült, már várt erre a pillanatra. Az úrnő lassan lépkedett felé, mintegy uralva a pillanatot, melyben igyekezett felszínre hozni a nő minden félelmét. Mögötte megjelent Kamilla és a kicsit sajnálkozó tekintetű Villő is.
Szilvia megragadta Annát a gallérjánál és levegőbe emelve a falhoz szorította. A pszichiáternő a karjába kapaszkodott és amilyen dacosan csak tudott, ellenállt az úrnő erejének.
- Most én jövök, igaz? – kérdezte.
- Bizony, te - válaszolta Szilvia. – Amúgy is gyűlöllek.
- Azt tudom. Meg van az okod rá.
- Nocsak. Kezded beismerni a hibáidat?
- Ha hiba az, hogy én voltam a lányod pótanyja, akkor szinte minden nap nagy hibát követtem el. Nem te voltál az, aki etette őt, amikor mély depresszióba zuhant. Nem te mentél be hozzá éjjel a cellájába, megszegve még a szigorú biztonsági előírásokat is, hogy magadhoz öleld, mert megint sír. Nem te voltál az, akinek könyörgött az üvegen keresztül, hogy jöjj be hozzá. Hanem én. Én voltam ott mellette. Míg Petra csak felszínesen kezelte, én a valódi orvosaként vigyáztam rá.
Szilvia arca megremegett a dühtől, úgy tűnt, hogy hamarosan kitör belőle a harag és mindenkit elpusztít a közelében.
- Ezért gyűlölsz - folytatta Anna szinte köpve a szavakat. – Mert én voltam az, akinek neked kellett volna lenni. Én voltam az anyja. Helyetted! Míg te szervezted a szektádat, szeretőket tartottál, ő tizenegy éven át élt magányosan a Szent Mihály Elmegyógyintézet jéghideg falai között.
A doktornő közelebb hajolt és szinte összeért az arca Szilviáéval.
- Szégyelld magad! – üvöltötte Anna félelmet nem ismerve. – Megérdemled, hogy életed hátralevő részében csak átkozd és szégyelld magad azért, mert cserbenhagytad a lányodat, aki csak most lett hirtelen olyan fontos neked! Tudod, mi vagy te? Egy bukott anya! A szülők szégyene!
Szilvia arca eltorzult a dühtől. Látszólag üvölteni akart, pusztítani. Ám Anna állta a tekintetét. Az úrnő hirtelen elengedte, mire ő a földre zuhant. A tekintetük találkozott. A doktornő látta, amint Valentina anyja nem talál szavakat, képtelen megszólalni, mintegy elismerve mindent, amit ő az előbb a fejéhez vágott.
Szilvia ekkor hirtelen kiviharzott a szobából, útközben fellökve még Kamillát is. Anna nem sajnálta, megvetően bámult utána. Villő felsegítette a meglepett Kamillát, majd elindult az úrnő után.

*

Amikor leszállt az éj, Barbi kikelt a franciaágyból és felkapva köntösét, vissza se nézve hagyta magára Sanyit. A srác az ágyban feküdt az ablak felé fordulva. Rálátott a Holdra. Amikor érezte, hogy az úrnője a fürdőszobába ért, azonnal úgy leárnyékolta magát, ahogyan az csak erejéből futotta.
Felült az ágyban, a citromsárga szemeivel az ágy melletti székre pillantott, ahova a fekete csuhája volt dobva. Van egy kis ideje, amíg az a diktátornő lefürdik. Gyorsan benyúlt a zsebébe és elővette a fényképet. Úgy tartotta a kezében, mint az egyetlen kincset, ami megmaradt neki.
Egy tavalyi kép volt Adélról és róla, amit még Kamilla készített róluk. Ez az egyetlen nyomtatott példány, amit sikerült megmenteni Barbi pusztítása elől. Egy ház előtt állnak rajta Adéllal, szorosan átölelve egymást. Mindketten mosolyognak. Boldogok voltak. A közös jövőjüket tervezték.
Egy könnycsepp csordult ki Sanyi szemeiből. Az ujjaival végigsimította szerelmét a képen, miközben minden erejével azon volt, hogy ne sírja el magát. Nem szabad. Azt Barbi meg fogja érezni.
- Hiányzol - súgta a sötétben. - Hiányzol, kicsim. Bár hallanád. Bár tudnád, mennyire sokat jelentesz még mindig. Felkaroltál életem legnehezebb korszakában. Neked köszönhetem, hogy végre férfi lehettem. Ám most nem vagyok senki. Te voltál a jövőm. Az álom, mely valóra vált. Talán még emlékszel.
Pár percig még elnézte a képet, majd visszatette a csuhája zsebébe. Letörölte a könnyeit a szeméről és visszafeküdt az ágyba. Magára erőltette az érzéketlen harcos tekintetét, amikor pedig Barbi visszatért hozzá, úgy tett, mintha mi sem történt volna. Eközben várta a holnap éjszakát, amikor majd újra megnézheti a fényképet titokban. Ez volt az egyetlen öröme a szörnyeteg úrnő mellett.

*

Adél a miskolci házzal párhuzamos utcát járta éjjel. Egyik cigarettáról a másikra gyújtott rá. Az utca végében megállt és a könnyes szemeivel felnézett a Holdra. Nagyot sóhajtott.
- Emlékszem - súgta vissza Sanyinak.

*

Nóri finoman betakarta Viktóriát, aki nagyon kimerült ettől a naptól. Valentina unokanővére szelíden mosolygott a hálás lánynak, akinek kéken izzottak szemei. Felszabadította a Sötétség alól.
Béci az ajtóban karba tett kézzel, meghatottan figyelte szerelmét, amint az játékosan a mutatóujjával Viktória orrára bökött finoman. Büszke volt a szerelmére, amiért azonnal, habozás nélkül eleget tett Ketteske kérésének, miszerint ide kell jönniük, megvédeni hat ártatlan lelket.
Nóri felegyenesedett.
- Próbálj meg aludni, Viki - súgta a lány. - Őrködünk ma éjjel, holnap pedig biztonságos helyre viszünk titeket.
- Köszönöm – súgta Viktória. – És Ketteskének is.
- Átadom majd neki.
- Találkozni fogtok?
- Nemsokára igen.
- Megmented őt is?
- Igen.
- De csak őt?
- Nem. Mindhármukat. Megmentem az életüket. És az álmaikat.

2021.január 31. – február 6.
Budapest

16.rész
Szilvia haragja

Az éjjel kellős közepén Szilvia megállt a nagy tükre előtt. A félhomályban az árnyak félig meddig betelítették az arcát, a szemeit elfedő sötétségben felizzottak citromsárga szemei. Anna szavai visszhangzottak a fejében. Megbukott anyaként. Egyre többször és többször ismétlődött a fejében, mígnem a haragja elérte a tetőfokát. Legszívesebben bezúzta volna a drága tükröt, ám azzal, mintha magának üzent volna hadat. Ehelyett a kezeit ökölbe szorította és így védekezett a szörnyű igazsággal szemben. A doktornőnek igaza van. Mindent meg kellett volna tennie Valentináért.
De hát a Végítéletet készítette elő, védte meg magát. Mindennek készen kellett állnia. Azonban a kegyetlen válasz hamar megérkezett. Elég lett volna egy teleportálás és ki tudta volna szabadítani a lányát. Bármikor. Mihály és Villő is többször felajánlotta, hogy kihozza Valentinát a Szent Mihály Elmegyógyintézetből. A legjobban Barbi kardoskodott a kiszabadításért, valamint azért, hogy Nórit mihamarabb bevonják a harcba. Ám Szilvia mégis várt. Pont ő, aki az édesanyja.
Dühös lett magára. Engedte, hogy a bűntudata valami egészen sötét útra terelje. A haragja mindig kreatívvá tette. Valahogyan ki kell tombolnia magát, különben teljesen beleőrül a fájdalomba. A síró lányát látta a cellában összekuporodva az ágyon. Nem volt vele. Akkor sem, amikor az a Halasi Lilla üldözte. Akkor sem, amikor az a nyomozócsoport volt a sarkában.
Ekkor eszébe jutott valami. Hirtelen széles mosoly jelent meg az arcán. Az ágyához lépett, ahová a fekete ballonkabátját dobta még reggel. Most felkapta magára és az ablakhoz sétálva kinézett az éjszakai havazásba. Mögötte belépett a szobába Kamilla, aki félénken megállt az ajtóban.
- Hívattál, úrnőm? – súgta.
- Igen, drágám – válaszolta Szilvia. - Először is bocsáss meg, amiért ma fellöktelek. Nagyon dühös lettem.
- Megértelek, úrnőm.
- Másodszor pedig van egy feladatom számodra.
Gonosz mosollyal az arcán fordult oda a démonlányhoz.
- Meg kell látogatnod valakit – közölte Szilvia. – Végezned kell vele. És közben én sem leszek tétlen. Nekem is el kell varrnom néhány szálat. Nagyszerű lesz, édesem. Az iszonyat jön el ma éjszaka.

*

Lilla a gondolataiba merülten állt a ház tornácán. Az erdőt figyelte a kis faluban, ahol Havaskával, Milánnal és Anikóval együtt szálltak meg. Ők hárman elmentek Miskolcra, hogy néhány családnak segítsenek a felbukkanó Iszonyat Katonáival szemben. Egy kicsit örült, amiért egyedül lehet, legalább belemerülhet a gondolataiba. Mindig is imádott éjjel elmélkedni, különösen az óta, amióta elkezdődött ez a Végítélet, vagy apokalipszis. A korszak neki is üzent valamit. A hatalma véget ért, a rengeteg bűn pedig, amit elkövetett maffiakirálynőként, egyre jobban nyomasztotta. Jobb emberré vált. Régen hiába hitte magát annak, sajnos nem volt az. Egyáltalán nem.
Elpöckölte a cigarettát a hóba és visszalépett a házba. Miközben felakasztotta a fogasra kabátját, a finom meleg egyből mosolyt csalt az arcára. Most olyan jó lenne Viktorral lenni, gondolta magában. Nagyon szerelmes lett a srácba. Talán akkor kezdődött el nála a megváltás. Az, amit Anna érezhetett, amikor Valentina másik, szelíd énjével, Ketteskével találkozott. Egy másik ember kiváló gyógyír a sötét szívnek. Úgy érezte, az övé már fénylett, akár Fény harcosainak szeme.
Amikor a nappaliba lépett, hirtelen egy hangot hallott visszhangozni a házban. Mintha hangfalakból szólt volna az egész házban. Eleinte értelmetlennek tűnő suttogások voltak, mintha sötét teremtmények csevegnének egymással valamiről teljesen idegen, nem emberi nyelven.
- Lilla – súgta egy ismerős hang több felől.
A maffiakirálynő megremegett a félelemtől. Ez Szilvia hangja. Azonnal előkapta a fegyverét és körbefordult vele a nappaliban. Tudta, hogy esélytelen a Sötétség Úrnőjével szemben, aki szinte egy félistennő képességeivel volt megáldva. Azonban pont ez az esélytelenség volt az, ami végül bátorságot adott neki. A félelem elszállt, a helyébe pedig erő lépett. Egy igazi harcos ereje.
- Bújj elő – súgta vissza Lilla.
- Én mindenütt ott vagyok – mondta derűsen Szilvia. – Mindenütt. A Sötét Univerzum kiválasztottjaként én bármikor, bárhol. Belelátok jövőbe és a múltba is. Látom a tiédet. Látom azt a kegyetlen királynőt, aki voltál. Az egész déli országrészt rettegésben tartottad az embereiddel.
- Micsoda idők voltak azok.
- De elmúltak, Lilla. Ahogyan mindjárt te is. Olyan lesz, mintha sosem léteztél volna.
- Nehogy azt hidd, te boszorkányok gyöngye. Hagytam én elég nyomot ezen a világon.
- Semmit sem. Látom a férfiakat, akiket kihasználtál.
Lilla nagyot nyelt. Szilvia tudta jól, hol kell a szívébe markolni. Az úrnő érezte ezt, mert felkacagott.
- Csak nem a bűntudat mardossa a kicsi lelked, Lilla? – kérdezte gúnyosan Szilvia.
- Képzeld, nekem van olyan – vágta rá a maffiakirálynő.
- Gyilkos vagy még mindig.
- És te?
- Én egy felszabadító angyal vagyok. Az igazságos világbirodalom leendő úrnőjének anyja.
- Aki a háttérből fog uralkodni.
- Valahogy úgy.
Valami hirtelen összetört. Lilla a konyha irányába fordult. Azonban érezte, hogy valaki megjelenik mögötte. Amikor visszaperdült egyből farkasszemet nézett Szilviával. Esélye sem volt az úrnővel szemben, mert az rögtön kiütötte a kezéből a fegyvert. Lilla érezte, amint valami láthatatlan löket a falnak repíti. Mindene sajgott, de igyekezett nem kimutatni. Nem akarta megadni ezt az örömet.
Szilvia egy tükörbe nézve igazított a kiengedett, dús, gyönyörű haján, majd kárörvendően mosolyogva lenézett a földön fekvő Lillára, aki próbált felállni, de sehogyan sem jött össze neki.
- Szegény Lilla – csóválta a fejét az úrnő. – Biztosan fájdalmaid vannak. Érzem, hogy félsz is. Elárulok neked valamit, amit jobb, ha tudsz, mielőtt elhagyod a földi világot. Régen sokat gondolkoztam azon, hogy beveszlek a vállalkozásomba. Láttam benned a lehetőséget. Egészen addig, amíg nem találkoztál a lányommal Baján. Szép dolog, hogy bújtattad, ám ki akartad használni. Aztán pedig vadásztál rá. Ezek után sajnos nem volt túl sok kedvem bevenni a nagyszerű csapatomba.
- Sajnálom, hogy kihagytam életem nagy lehetőségét - gúnyolódott Lilla. – De kár. Vihettem volna valamire.
- Még most is erőlködsz. Kemény csaj vagy. Ez tetszett benned mindig is. Régóta figyeltelek.
Lilla hirtelen mozdulni sem tudott. Mintha négy erős ember fogta volna le, de senkit sem látott. Csak Szilviát, aki szép lassan leguggolt hozzá, miközben rá meresztette a hátborzongató citromsárga szemeit.
- Eljött a végső pillanat, Lilla – súgta az úrnő.
A maffiakirálynő behunyta a szemét. Megadta magát. Nem érzett félelmet. Amikor Szilvia a sárgán fénylő kezeivel az arcához ért, Lilla előtt lepergett néhány fényesen csillogó emlékkép a múltból. Látta Annát, amint az átöleli őt szorosan a harmincadik születésnapján, aztán a volt szerelmét, egy mosolygós Gábor nevű srácot, akivel kézen fogva sétáltak a Balaton partján. Mennyire boldog ember volt néha. Ember. Jó ember. És most újra egy jólelkű emberként lassan, békésen, mosolyogva pillantotta meg a Fény Univerzumának napsütötte tengerpartját, ahol régi ismerősök várták örömtelien.

*

Alexa éppen Székesfehérvár felé tartott egyedül az autópályán. Megígérte Nórinak, hogy vigyázni fog egy darabig arra a Viktória nevű lányra és annak barátaira. Bár örült, hogy bővült a csapat két Fény harcosával, de féltette őket. Érezte, hogy Szilvia dühös. Félelem hatolt át a nyomozónőn. Nagyon vészjósló volt ez az éjszaka. Úgy érezte, most bármi megtörténhet és védtelen lesz vele szemben.
Az agya vészjeleket küldött. Amikor az anyósülés felé pillantott, meglátta ott az őt bámuló Kamillát. Egy villanypózna alatt elhaladva a fények megvilágították a démonlány egyik oldalt fekete, a másik oldalt zöld szemeit, valamint azt a vérfagyasztó, gyűlölettel teli tekintetét.
- Szia, Alexa – súgta Kamilla. – Jöttem érted.
A fekete kocsi kifarolt az úton, majd hármat borult és a feje tetejére állva csúszott egy darabig, amíg egy felborult kamion roncsa meg nem állította. Rövid ideig csend honolt az autópályán, csak a szél zúgott. Végül a kocsi anyósülés felőli ajtaja kirobbant a helyéről és a csalódott arcút Kamilla kúszott ki onnan.
Ahogy a démonlány kiegyenesedett, rögtön körbefordult rémült tekintetével pásztázva a környéket.
- Hol vagy, te gyáva? – üvöltötte az éjszakába. - Meg se tiszteled az ellenségedet?
- Nem érdemeltek ti semmit – felelte valahonnan Alexa.
- Úgy gondolod? Pedig miénk lesz a világ!
- A tiétek? Ugyan már. Hova gondolsz?
- Gyere elő! Előttem állva legyél ilyen kemény!
- Te is szinte hátba támadtál engem. Nem figyelmeztettél. Azt kapod, drága, amit megérdemelsz.
Kamilla belekacagott az éjszakába.
- Alig várom! – kiáltotta. – Az úrnőm büszke lesz rám!
Alexa hirtelen ott termett vele szemben. A démonlánynak csak meglepődni volt esélye, mert a nyomozónő a láthatatlan lökettel egy villanypóznának repítette őt. Kamilla kidöntötte azt, ám villámgyorsan talpra vágta magát és nekiszaladt Alexának. Az ütései olyan gyorsak voltak, hogy a Fény harcosa egyre nehezebben tudta őket kivédeni. Kamilla nagyon jól verekszik, gondolta magában, ám valamiért csak az erejét fitogtatja. Nem akarja őt eltalálni, szinte mintha néha előre figyelmeztetné Alexát, hogy honnan fog lesújtani rá. A haragos tekintete is egyre hiteltelenebb. Azonban a bizonyítási kényszere egyre erősebbé vált és ez legyűrte a visszafogottságát.
Alexa összeszedte az erejét és Kamilla mögé teleportálva, hátba rúgta őt. A Sötétség harcosa egyenesen a kamion roncsának repült, behorpasztva a karosszériát, ám a fájdalom ellenére ismét támadni akart.
- Szilvia elismerésére vársz, igaz? – tette fel a kérdést Alexa, miközben a nyöszörgő lány felé sétált. – Állandóan attól rettegsz, hogy egy nap félreállít téged. Hogy majd nem lesz szüksége rád.
Kamilla szemei citromsárga fénnyel felizzottak, ahogy felemelte a tekintetét a magabiztosan felé haladó Alexára.
- A féltékenység hangját hallom a szavaidból, nyomozónő – vetette oda Kamilla. – Hisz nektek még csak vezetőtök sincs. Egyedül vagytok. Vesztesen. És esélytelenül. Még csak el sem kezdődött a Végítélet, de már le voltatok győzve.
Alexa megragadta őt gallérjánál és a kéken fénylő szemeivel alaposan tanulmányozni kezdte a lány gondolatait.
- Tudod, már régóta el akarok mondani neked valamit – súgta a Fény harcosa. - Valamit, amit most is éreztem benned.
- Mi lenne az? – vigyorodott el Kamilla.
- Szilvia hazudott neked.
A démonlány szemei elkerekedtek.
- Miről beszélsz? – kérdezte.
- Te nem tartozol a Sötétséghez – felelte Alexa. – Te közénk tartozol. A Fényhez.
- Ez hazugság!
- Tudom, hogy nehéz. Ezért sem foglak már bántani. Hiába akarod.
- Hazudsz!
- Nem hazudok. Te is jól tudod. Mindig is érezted. Az egész életed arról szólt, hogy másoknak éltél. Egészen addig, amíg nem találkoztál Szilviával. Akkor minden megváltozott, ugye? Már nem féltél az empátiától, ami egykoron hatalmas volt benned.
Kamilla szeméből egy könnycsepp csordult ki.
- Nem teheted ezt velem – súgta könyörögve. – Nem akarok azzal a teherrel élni soha többé. Nem akarom érezni, hogy mások szenvednek. Annyira fájt mindig. Nem akarom sajnálni azokat, akik miatt nem volt életem soha.
Alexa finoman elengedte őt. Megsajnálta a lányt. A hátborzongató tekintetű démonlány most nem volt más, csak egy elveszett lélek, aki a már halványan fénylő citromsárga szemeivel kétségbeesetten nézett rá.
- Most élek igazán - súgta Kamilla elcsukló hangon. – Most vagyok ember. Amióta Szilvia felkarolt. Megmutatta az utat. Vele kezdődött el az életem. Ami sosem volt nekem. Mindenki körülöttem boldog ember volt. Mosolygott. Én sosem tudtam igazán. Sosem éreztem a miértjét.
Alexa gyengéden magához ölelte a lányt. Szürreális helyzet volt, amint a Sötétség harcosa a Fény harcosa vállán kezdi el kisírni magát. Kamilla úgy zokogott, mint aki talán sosem tudja majd abbahagyni.
- Ne vedd el az életem – mondta sírás közben. – Ne vedd el az életem, melyben az úrnőm jelent nekem mindent.
- Mellettünk lehetnél igazán otthon – súgta a fülébe Alexa. – Mellettünk, Kamilla.
- Nem akarom. Meg kell értened. Én választottam ezt az utat. Nekem így jó.
- Várlak, te drága. Várok rád. Tudd, hogy köztünk a helyed. A Sötétség nem neked való.
Alexa elengedte a lányt. Hátrált néhány lépést, miközben leárnyékolta a gondolatait és mielőtt Székesfehérvárra teleportálta volna magát, még lövellt egy kellemes, gyönyörű mosolyt Kamilla felé, aztán hirtelen eltűnt.
A démonlány hallotta a fejében Szilvia hangját.
- Ne engedj neki többet, édesem – mondta az úrnő. - Ő tett most gyengévé. Sosem szabad engedned.
- Nem haragszol rám, úrnőm? – kérdezte bűnbánóan Kamilla.
- Dehogyis. Most mondtad ki, hogy szeretsz. Én is szeretlek, csillagocskám.
- Legközelebb erősebb leszek, ígérem.
- Tudom, drágám, tudom. Menj szépen haza. Nemsokára én is megyek, de még előtte van néhány elintéznivalóm.

*

Gabriella éppen aludni készült a kisvárosi házikóban, ahol Kingával és Krisztiánnal együtt szálltak meg. A kommandós lány már nagyban aludt lent a nappaliban a kanapén a sráccal, mellette az elengedhetetlen fegyvere. Sokat beszélgettek, amióta szétvált a csapat Miskolcon, sikerült megismernie jobban az egykori rendőrnőt. Nagyon szimpatikus lett neki, akárcsak Ádám, aki holnap reggel csatlakozik hozzájuk. Kár, hogy a férfi Alexa férje lesz a látomás szerint, Gabriella maga mellett is el tudta volna képzelni humoros, nagyon jóképű magánnyomozót, aki szerinte egy zseni is.
Koppanást hallott maga mögül. A szekrényből jött. Nem érzett onnan semmit, ami árulkodó lett volna, azonban mégis megindult felé. Talán az ösztöne vezérelte, nem tudta, vagy csak a kíváncsiság.
Amikor kinyitotta, egy kis időre talán a szíve is megállt. Szilvia állt ott a citromsárga szemeivel. Gabriella azonnal támadni akart, ám az úrnő a láthatatlan erejével a falnak vágta és odaszorította.
Szilvia kilépett a szekrényből, akár egy gyönyörű női alakot öltött rémálom. Gonosz vigyorral az arcán lépkedett a kétségbeesetten kapálózó lány felé, aki nem tudott szabadulni az őt falhoz szorító energiáktól.
- Érzem, hogy a többiekért aggódsz – súgta az úrnő, amikor odaért hozzá. – Ne aggódj, Kingát nem fogom bántani. Őt Villő fogja majd elkapni, akinek elszámolnivalója van vele. Krisztiánért meg majd később jövök el. Most csak érted jöttem.
- Te szörnyeteg – vetette oda neki Gabriella.
- Ti vagytok a szörnyetegek. Persze fogyatkoztok. Lillát is elintéztem. Nézz csak utána a lelki szemeiddel.
Gabriella ledöbbent.
- Ő egy védtelen ember volt! – kiáltotta a lány. – Hogy tehetted? Hogy élhettél vissza a hatalmaddal egy halandóval szemben?
- Úgy – vonta meg a vállát Szilvia. - És még van egy nagyszerű tervem. Amikor elhagyod a földi létezést, meglátod.
- Valóban? Minden egyes terveddel saját magadnak állítasz csapdát. A saját embereid is bizonytalanok benned.
- Nem, drágám. A katonáim szeretnek. Kár próbálkoznod. A Sötétség egyik legnagyobb kiválasztottjával állsz szemben. A világbirodalom leendő úrnőjének szerető édesanyjával.
- Nem fog eljönni az a korszak. Az a sötét, kegyetlen korszak.
- Kegyetlen nem is lesz. Sötét viszont igen. Meg kell értenetek, ti képmutató senkik, hogy a Sötétség nem a gonoszságot jelenti. Hanem a feltétlen szeretetet, a boldogságot, a következetes igazságot, melyben benne foglaltatik az esélyek megadása a bizonyításra. Ti vagytok, akik ítélkeztek. Ti vagytok a bosszú, a hamis bölcsességek őrzői. Az útonállói a természetnek.
- Ebben rejlik a nagyságotok. Megtévesztő, hazug árnyak vagytok, akik az angyalok képében tetszelegnek, miközben a hatalomvágy irányít titeket. Hatalom a lelkek, a szívek felett.
Szilvia lenézően csóválta a fejét.
- Rosszul vagyok tőled – súgta az úrnő és sárgán fénylő kezeit a lány arcára tette. – Ég veled, te senki.
Gabriella a tengerparton találta magát, ahol már Lilla várta őt. A Fény harcosa meghatottan lépett elé. A mosolygó maffiakirálynő haja ismét fekete volt, a sebhely eltűnt az arcáról és kéken fénylett a szeme.

*

Heni egy rémálomból ébredve ült fel az ágyban. Gyorsan a mellette horkoló Jankára pillantott. Minden rendben. Hirtelen teljesen elfelejtette, miről is szólt az álom, egyedül csak a félelemre emlékezett. Az órára pillantott, hajnali négy óra volt. Egy cigarettára vágyott. Az éjjeliszekrényről elvette a dobozt, kivett belőle egy szálat és kikelt az ágyból. Ahogy az ablakhoz lépett, rágyújtott.
Odakint szüntelenül havazott. Hirtelen az ajtó nyikorgására lett figyelmes. Megfordult és meglátta Szilviát a sötétben. Az úrnő arcát a holdfény világította meg. Henit kirázta tőle a hideg.
- Bachmann Henriett – súgta Szilvia mintegy elismerő hangnemben. - A rettegett Bachmann Viktor nővére. Egy kedves, aranyos lány, aki meg akarja menteni a világot a gonoszságtól.
- Mit akarsz? – vetette oda a kérdést Heni.
- Csak bámullak. Csodállak.
- Mit csodálsz bennem?
Szilvia ekkor közvetlen a lány elé teleportálta magát. Egyenesen a lány barna szemeibe nézett. Heninek az a fél perc egy örökkévalóságnak tűnt. Nagyon elkezdett félni Valentina anyjától.
- Nem kell félned, csillagocskám - súgta Szilvia. - Nem foglak bántani. Nem azért jöttem.
- Akkor miért? – kérdezte Heni.
- Gyere velem a konyhába. Csinálok egy finom kávét kettőnknek. Beszélgetnünk kell, drágám.

*

Heni remegő kézzel gyújtott rá még egy cigarettára, miközben Szilvia anyukás mosollyal töltött ki neki kávét egy szép fehér bögrébe. Majd, amikor magának is töltött leült vele szemben az asztalhoz. A szemei ismét természetes kékek voltak és valami szürreális okból szelídség áradt belőlük.
- Csillagocskám, Heni – kezdte Szilvia kellemes hangon. - Pont olyan ember vagy, mint az alkalmazottaim voltak a cégnél, amit vezettem. Kevés önbizalom, nagy tudás. Sosem erősített meg téged senki. Tudod, sok ember inkább ítélkezni, kiközösíteni, bántani szeret, nem pedig segíteni a másik embert. Te önerőből próbáltál meg erős lenni. Becsülendő dolog. Ezt nagyon tisztelem benned.
- Mit akarsz tőlem? – kérdezte Heni és belekortyolt a kávéba.
- Ne szaladjunk előre. Még mindig félelmet érzek benned, pedig én most szeretettel viszonyulok hozzád. Megszerettem a lelked. Nem azért, mert Viktor a lányom szerelme. Egyébként is. Sokszor figyeltelek. Láttalak a kocsiból is, amikor megjelentél először Nóri háza előtt. A segítségedet ajánlottad neki. Az volt egyik legbátrabb döntés, amit valaha meghoztál.
- Most készülsz valamire.
- Igen. Eltaláltad. Finom a kávé?
- Igen.
- Az egyik legdrágább kávéfajta a világon. Csak a gazdag réteg engedhette meg magának. A nagy luxus. Amire te is vágytál mindig. Sokszor elképzelted magad a legelőkelőbb helyeken.
- Magad mellé akarsz állítani?
Szilvia belekortyolt a kávéjába.
- Igen, Heni – felelte. – Szinte kötelességemnek érzem.
- Értem – bólintott a lány. – Ha pedig ellenállok, akkor bajom lesz.
Szilvia közelhajolt Henihez. A lányt szinte megdöbbentette, hogy az úrnő mennyire az emberi arcát vette elő. Nem tudta hova tenni Valentina anyját. Ebben a pillanatban mintha nem is a gonosz boszorkány lett volna, hanem egy kedves nő, aki pusztán csak fel akarja őt karolni.
- Érzem a múltad sérelmeit, Heni – kezdte Szilvia. – Mindent. A szegénységet, ahonnan fel akartad küzdeni magad. Szerintem sikerült is neked. Most is hasonlót kell tenned. Átlépni hozzám, a Sötétségbe. Tudom, ez olyan rosszul hangzik. Hiszen mindenfélét mondtak már erről az oldalról. Az én oldalam maga a szeretet. Hisz láttad is, amióta itt vagy velünk. Nem viselkedek úgy, mint egy diktátornő. Az embereimet úgy kezelem, mintha családtagjaim volnának. Mert azok is.
Az úrnő felállt az asztaltól és őszinte kedvességgel az arcán lépkedett egészen Heni mögé. A kezeit finoman a lány vállára tette. Heni döbbenten figyelte, amint azok sárga fénnyel felizzanak.
- Neked akarok jót, csillagocskám – súgta a fülébe Szilvia. – Mindent megkapsz tőlem. Mindent. A szeretetemet, hatalmat és örök életet. A legfontosabb harcosok között leszel.
- Mit akarsz csinálni? – kérdezte a Heni remegő hangon.
- Bár nyoma nincs benned sem a Sötétség, sem a Fény ereje, de nekem nincs lehetetlen. Megkapod tőlem a legnagyobb ajándékot, amit ember ezen a bolygón kaphat. A világbirodalom egyik legfontosabb harcosa leszel.
Heni ellen akart állni, de Szilvia megragadta az arcát.
- Nem fáj, ugye? – kérdezte az úrnő. – Kellemes érzés jár át. Mint amikor egy fárasztó nap után lepihensz egy kanapéra. Mint egy meleg otthon a kinti hideg után, miután ellapátoltad a havat.
Amikor elengedte Heni arcát, a lány csukott szemmel ült egy darabig.
- Nyisd ki a szemed, Heni – súgta Szilvia. – Nyisd ki.
A lány úgy tett és a szemei citromsárgán felizzottak. Pont olyan volt, mint egy démonlány, szinte olyan, mint Kamilla.
- Hogy érzed magad? – kérdezte Szilvia.
- Remekül, úrnőm – súgta Heni és gonosz vigyor jelent meg az arcán.
- Nagyszerű. Tudod, mi vagy mostantól?
- Micsoda, úrnőm?
- Te vagy mostantól a szélvihar. Az én szófogadó szélviharom.
- Mi a parancsod?
- El kell hoznod nekem Nórit. Vissza kell őt térítenünk a helyes útra.
- Parancsod szerint lesz, úrnőm.

2021. február 10-14.
Budapest

 

17.rész
Ákos

Valentina, mint Egyeske kilépett a falusi bolt ajtaján egy gőzölgő kávéval a kezében. Nem jártak messze Székesfehérvártól, Viktorral az éjszakát egy elhagyatott házban töltötték az erdő közelében. Nagyon nehezen sikerült beüzemelniük a fűtést, utána pedig közösen elkészítettek egy finom vacsorát. Megbeszélték, hogy nem terveznek semmit, bolyongani fognak, ameddig csak kedvük tartja.
Az iszonyat lánya végignézett az utcán. Megakadt a szeme egy pékségen, amiben egykoron biztosan tömegek állhattak sorban. Egy kis kereszteződés után egy betört kirakatú fodrászat állt. Ő az idejét se tudta már, mikor volt utoljára normális fodrásznál. Nagyon rég volt.
Gyönyörű reggel, gondolta, aztán amikor belekortyolt a kávéjába, megpillantott egy alakot kilépni tőle jobbra a ház sarkából. Egy magas férfi lehetet hosszú fekete szövetkabátban, a fején kapucni volt. Nem nézett Valentina felé, hanem neki háttal elindult az utca túlsó végének irányába, ahonnan egy kis út vezetett fel a síri csendbe borult autópályához.
- Hulla bácsi! – kiáltott utána Egyeske.
Az alak megdermedt és azonnal megállt. Nem fordult meg, csak feszülten várta, mi fog következni.
- Fordulj csak felém! - kiáltott oda Valentina ismét, közben pedig előkapta a hangtompítós pisztolyát.
A férfi, mintha érezte volna, hogy egy fegyver szegeződik rá, mert szép lassan feltette a kezét, majd óvatosan, felkészülve a legrosszabbra, eleget tett a parancsnak. Valentina nem látta az arcát nagy kapucni alatt, csak halványan a vonásait. Nagyon szép a szája, gondolta magában.
- Mutasd a pofikádat! – adta ki az újabb parancsot a férfinak.
Az egy darabig nem mozdult. Viktor egy nagy teli zacskóval a kezében lépett szerelme mellé és harcra készen tanulmányozta az idegent, aki vetett pillantást felé, utána vissza Valentinára.
- Nem mondom többször, hulla bácsi – figyelmeztette halkan Egyeske. - Mutasd az arcod!
Amikor a férfi hátrahajtotta a kapucniját, Valentina ledöbbent. A csapzott fekete hajú, barna szemű valaki nem is volt idegen számára. Ám most az arca koszos volt, beesett, a szemei karikásak, a tekintete pedig rendkívül megviselt. Látszólag sok borzalmas dolgon ment keresztül ő is.
- Téged ismerlek – jelentette ki a lány döbbenten. – Ákoska.
A férfi halványan elmosolyodott.
- Szia, Valentina – köszönt halkan.

*

2013.
A harminchárom éves Nagy Ákos nyomozóhadnagy a Szent Mihály Elmegyógyintézet földszinti előcsarnokában ült két ételhordóval a kezében. A recepciónál ülő szúrós szemű férfiak néha rápillantottak, kíváncsian fürkészve a gondolatait, hogy kiknek is hozhatott valami ételt.
Egy elektromos ajtó zaja és egy nagy csattanás után Ákos meghallotta a női cipő kopogását. Megpróbálta elővenni a legcsábosabb mosolyát, bár jól tudta, hogy ha erőlteti, akkor végképp hiteltelenné válik a nő előtt, akiért titkon rajongott. Látta is közeledni a gyönyörű doktornőt, a harminckilenc éves Dr. Mayer Annát, aki tőle megszokottan, a csillogó fekete szemeivel és a kellemes mosolyával közeledett felé. Ákos felállt a székből és azon kapta magát, hogy fülig ér a szája.
- Jó napot, doktornő – biccentett felé.
- Üdvözlöm, nyomozó úr – köszöntötte nyájasan Anna. – Mivel Radics doktornő szabadságon van, ezért ismét velem kell beérnie. Egész november végéig én leszek kirendelve Valentina mellé.
- Tudom, éppen ezért hoztam önnek is valamit.
Azzal a felső ételhordót átnyújtotta a meglepetten mosolygó nőnek, aki hirtelen teljesen zavarba jött.
- Ó, hát szóhoz se jutok – örvendezett Anna és átvette a műanyag dobozt. – Nagyon szépen köszönöm! Sütemény van benne?
- Igen – bólintott elvörösödve Ákos. - Én sütöttem.
Anna nem bírta ki, hogy ne nézzen bele. Ákos közben alaposan szemügyre vette őt. Még mindig milyen szép arcvonásai vannak, gondolta, a sportos alakjáról nem is beszélve. Tudta jól, hogy pszichiáternő az ő egyik kollégájával, Vass Dávid nyomozóval van együtt egy ideje, de ez egy cseppet sem érdekelte. Ákos bár sokszor adta fel az udvarlást, ha esélytelennek érezte, azonban voltak kivételek, akikért bármit megtett volna, és pont ilyen volt ez a gyönyörű teremtés is.
- A másikat Valentinának hozta? – kérdezte Anna.
- Igen – felelte Ákos. – Ez a minimum azok után, hogy…
- Ugyanilyet hozott neki, ugye? – vágott közbe kedves hangon a nő.
- Természetesen.
- Nagyon boldog lesz. Ma nincs túl jól. Teljesen kimerült lelkileg a tárgyalás óta.
Ákos szomorúan biccentett.
- Elhiszem - sóhajtotta.
- Jöjjön – súgta Anna, majd kacsintott egyet. – Nem mondtam meg neki, hogy ki jött ma hozzá.
Tíz perc múlva Ákos már látogatásra fenntartott szobában ült egyedül. Egy kicsit szidta magát, amiért nem tett komolyabb lépést azért, hogy Annát meghódítsa. Más normális ember biztosan randira hívta volna, gondolta keseregve, ám azért biztosan lesz még esélye meghívni a doktornőt egy ártatlan kávézásra. Hisz mi gond van abban? Dávid se lesz féltékeny talán. Talán, tette hozzá még egyszer.
Ekkor az elektromos ajtó zaja kizökkentette a gondolataiból. Össze is rezzent tőle. Az egyik őr lépett be először, aki nyomban megállt az asztal mellett a társai felé visszafordulva. Aztán két őr kíséretében megjelent Valentina. Ákos, miközben felállt, a székre tette az ételhordót. A csodaszép, tizenkilenc éves, szőke hajú lány meglepetten és örömtelien mosolygott rá, mintha Ákos a legjobb barátja volna. Voltaképpen talán így is volt, gondolta magában a nyomozó, aki viszonozta a mosolyt.
- Szia, Valentina – köszönt neki.
- Szia, nyomozó bácsi – kacsintott az iszonyat lánya. – Erre nem számítottam. A doki néni nem mondta meg, ki vár rám.
Az őrök leültették a kéz-és lábbilincsben lévő lányt, a lábait pedig odarögzítették a székhez. A karjairól azonban levették a bilincset, amitől látszólag Valentina teljesen megdöbbent. Miután a nagydarab férfiak elhagyták a szobát, a lány kérdően nézett fel a jóképű nyomozóra.
- Mire készülsz, Ákoska? – kérdezte Valentina.
Erre Ákos, rejtélyes mosollyal felemelte a székről az ételhordót és miközben leült, ünnepélyes mosollyal tolta át a tátott szájjal bámuló lánynak. A mellettük lévő üveg túloldalán Anna figyelte őket könnyes szemekkel. Ákos, bár nem látta a doktornőt, csak magukat tükröződni, azért odapillantott, majd vissza Valentinára, aki egy szót se tudott szólni, annyira meg volt lepődve ettől az ajándéktól.
- Én sütöttem neked - mondta a nyomozó. – Bevallom, életemben először csináltam ilyet, ezért lehet nem a legjobb az íze.
Valentina kinyitotta dobozt.
- Te jó ég – súgta. – Áfonyás sajttorta. A kedvencem.
- Tettem bele egy műanyag villát is – súgta Ákos.
- Ez miért kapom, Ákoska?
- Azért, mert bevált a tipped az emberrablás ügyében. Ha te nem vagy, sosem kapjuk el a fickót. Három ember életét mentetted meg. Három korodbeli lány életét, akik neked köszönhetően már otthon vannak.
Valentina ügyet sem vetett ezekre a szavakra, mert máris bekapott egy szeletet a süteményből. Behunyta a szemeit és hátradőlt székben. Ákos eközben kíváncsian, feszülten figyelte a reakcióit.
- Hogy ízlik? – kérdezte.
- Fenséges – súgta teli szájjal a lány.
- Komolyan?
- Igen. Ez a legjobb, amilyet valaha ettem. Köszönöm, Ákoska.
- Ne viccelj, én köszönöm – nevetett egy kicsit meghatottan Ákos. – És megdolgoztál érte.
Valentina ezután előre dőlt és szép lassan, élvezettel falatozta a sajttortát.
- A doki néninek is adtál? - kérdezte hirtelen.
- Persze – vágta rá sejtelmesen Ákos. – Nem hagyhattam ki.
- Mert tetszik neked.
- Valóban egy kedves hölgy és…
- Tetszik neked – vágott közbe vigyorogva a lány. – Láttam ám, hogyan bámulsz rá. Annácska nagyon szép teremtés.
Ákos az üveg felé pillantott, majd vissza a csendben falatozó lányra. Most kell jeleznie Annának, most kell belevaló férfinak lennie. A doktornő mindent hall és lát jelenleg. Legalábbis Ákos remélte.
- Hogyne tetszene – felelte. – Ma meg akartam hívni egy kávéra, de nem mertem.
- Miért nem? – kérdezte Valentina teli szájjal. – Biztosan elmenne veled. Múltkor is úgy nézett utánad, amikor elmentél.
Anna az üveg túloldalán elkuncogta magát. Ákos beletúrt a dús fekete hajába, megvakargatta a fejét.
- Hát… - kezdte.
- Hallottál a tegnapról? – kérdezte hirtelen Valentina és felpillantott rá. - Nem sikerült a tárgyalás.
- Hallottam. Próbáltam beszélni az ügyész Rónaival, de az egy makacs ember. Említettem neki, hogy te másodszor is segítettél nekem. És magadtól felajánlottad a segítséged. De mintha a falnak beszéltem volna. Semmi reakció. Rónai szerintem nem is ember, hanem egy gép.
- Nem. Ő egy hulla bácsi. El fogom majd intézni, ne aggódj.
- Ugyan már, Valentina. Azért sokat javultál. Mondtam is neki, hogy te már megbántad, amit tettél.
Erre Valentina fülsüketítően hangosan felnevetett, aztán a gyilkos kék szemeit rámeresztette Ákosra, miközben hátborzongatóan vigyorgott. A nyomozó teljesen megrémült tőle, akárcsak az első találkozásukkor.
- Nem – súgta sejtelmesen iszonyat lánya. – Én nem bántam meg semmit. Én kitartok az igazam mellett.
Ákosban ismét felerősödött az érzés, ami gyakran elfogta őt, amikor találkozott Valentinával. Mintha a húga lenne. Érezte, hogy meg kell őt mentenie, különben hosszú ideig itt tartják még. Az előző mondatot elengedte a füle mögött és kedves mosollyal hajolt előre a falatozás közben felé pillantgató lányhoz.
- Én pedig melletted tartok ki – mondta neki Ákos lágyan. - Hiszek abban, hogy ott bujkál benned a jóság.
- Fogadj inkább el így, bátyám – súgta sejtelmesen Valentina. – És nem kell féltened. Sosem. Engem nem.
- Hiába mondasz nekem ilyeneket. Hiába akarod, hogy elfogadjam ezt. Nem fogom. Mindent megteszek érted.
- Nem fogsz. Hamarosan elfelejtesz.

2015.
Éjjel megszólalt a vészriasztó a Szent Mihály Elmegyógyintézetben. Ákos egy pisztollyal a kezében lépett be a vörösen villódzó szigorított körletbe. A körfolyosón a betegek a cellájuk ajtaját ütlegelve kiáltoztak, egy azonban nyitva volt és a nyomozó jól tudta, kinek a cellája az.
A folyosón megpillantotta az ájultan fekvő Annát. Gyorsan odasietett, amikor pedig leguggolt hozzá, a doktornő szemei rögtön kinyíltak. Kétségbeesetten nézett fel Ákosra és próbálta valahogyan túlüvölteni a riasztó zaját. Ám a nyomozó semmit nem értett belőle, mire hirtelen csend borult rájuk. Értetlenül néztek körbe, a vörös fények azonban továbbra villogtak.
- Jól vagy? – fordult vissza Ákos a nőhöz.
- Leütött valamivel – nyögte Anna. – Valahogyan kijutott a cellából és nekem szaladt.
- Mi ütött belé megint?
- Nem először fordul elő, hogy Valentina kiszökik a cellájából.
Ákos a folyosó végébe pillantott. Próbált rájönni, merre mehetett lány. A főbejáratot teljesen lezárták, a szellőzőket pedig figyelik. A monitorszobából pedig minden zugot szemmel tartanak.
Ekkor meghallotta Valentina hangját a hangszórókból.
- Ákoska! – szólította. – Nahát, mi szél hozott erre, hulla bácsi?
- Hallasz most engem? – kérdezte Ákos.
- Hallak, drágám.
- Maradj ott a monitorszobában! Érted megyek! Nem foglak bántani, ígérem!
- Pedig muszáj lesz védekezned, ha idejössz. Na és nem ijedek meg a pisztolyodtól. Nem félek a haláltól. Huszonegy éves vagyok és semmi életem nincs és nem is lesz, ha az Rónai bácsin múlik.
- Ha ilyeneket csinálsz, mint most, ne is lepődj meg!
Valentina fülsüketítően hangosan felnevetett. Ákos óvatosan felsegítette a doktornőt, majd átadta neki a pisztolyát. Meglátta a nőnél az altatólövedékes fegyvert. Éppen el akarta venni tőle, amikor az iszonyat lánya közbeszólt.
- Na, meg ne lássam azt a kezedben! – szólt derűsen. - Szépen megkeresel, miközben semmilyen segédeszközt nem veszel igénybe. Ákoska, drága. Keress meg és reménykedj abban, hogy túléled az éjszakát!
- Rendben van! – egyezett bele a nyomozó és Annához fordult. – Bízza rám. Menjen. Ne küldjön senkit utánam.
- Mit suttogsz a doki néninek? Nem hallom!
Anna bólintott és a kijárat felé sietett.
- Na! – üvöltött Valentina. – A doki néni beijedt?
- Nem – felelte Ákos és a legközelebbi kamerába nézett. – Ez most kettőnkről szól, Valentina!
- Úgy bizony! Gyere és találj meg!
Ákos sietős léptekkel indult meg egyenesen a körfolyosó utáni ajtó felé, ami mögött egy másik hosszú folyosó vezet a monitorszobába, ahol a lány tartózkodhat. Persze jól tudta, hogy ez az őrült nem fogja ott megvárni.
- Kapsz tőlem most egy kis meglepetést, Ákoska! – vihogott az iszonyat lánya a mikrofonba.
Ekkor Ákos mellett kinyílt egy ajtó, ami jól hátba is vágta. Arccal földre zuhant, és amikor gyorsan hátára fordult, meglátta, amint a huszonegy éves Bachmann Viktor kilép az ajtó mögül a ragadozó tekintetével. Ahogy ott megállt felette, pont olyan volt, akár egy farkas, aki kiszemelte a prédáját.
Ákos talpra pattant, felkészülve a támadásra. Viktor arca ekkor teljesen kifejezéstelenné vált. Olyan volt, mintha nem is ember, hanem egy érzelmek nélküli gép volna, ami most meghibásodott és lesújtani készül. Pont ekkor volt igazán veszélyes, gondolta magában a nyomozó. Viktor valami természetfeletti gyorsasággal ütötte őt arcon, amitől Ákos megperdült és a fal adta neki a másikat. A szörnyeteg ezután hátba rúgta. A nyomozó csillagokat látott a fájdalomtól, de nem adhatta meg magát. Valentina járt az eszében. Nem haragudott rá, meg akarta védeni a lányt az ide tartó rendőröktől. Mindent meg kell tennie érte, akármilyen is.
Megfordult és lekevert egyet Viktornak, aztán még egyet. A srác elvesztette az egyensúlyát és hanyatt vágódott a folyosó padlóján. Ákos nem várta meg, míg az felkel onnan, inkább gyorsan az ajtó felé szaladt.
- Viktor! – üvöltötte Valentina. – Hagyd őt futni, drágám! Hozzám szalad éppen! Gyerünk, Ákoska, szedd a lábad!
Röviddel ezután a nyomozóhadnagy belépett a nyitott ajtajú monitorszobába. A földön két őr nyöszörgött, látszólag próbálta felállni, de olyat kaphattak a lánytól, hogy jelenleg ez esélytelen volt számukra. Ákos gyorsan maga mögé pillantott, de csak a vörösen villogó fényeket látta az üres folyosón. Meg kell találnia a lányt, minél előbb, vagy a kommandósok akadnak rá.
Kilépett a folyosóra és lassan haladt előre, miközben alig tudott tájékozódni a vibráló fényektől. Sok akciót hajtott már végre, sokszor szembe kellett néznie kegyetlen bűnözőkkel, de egyik sem volt Valentinához fogható. Ráadásul megszerette a lányt, mintha valóban a húga lett volna. Lehet, ma éjjel ez lesz a veszte, ugyanis minden idők legkiszámíthatatlanabb őrültjével fog farkasszemet nézni.
Ekkor egy mellette lévő ajtó hirtelen kinyílt és a lány szinte követhetetlen gyorsasággal lépett elé. Ákosnak annyi ideje sem volt, hogy felfogja az egészet. Mindössze egy öklöt látott, utána elsötétült előtte minden és a padlóra zuhant. Nem vesztette el az eszméletét, ám iszonyatosan fájt az arca. Amikor felnézett, látta Valentina sziluettjét és hallotta, amint felé suttog.
- Mondtam, hogy el fogsz felejteni – súgta az iszonyat lánya. – Két évet vártam rád. Azt hiszed, nekem elég havonta egy telefon a bátyámtól? Tudtam, hogy a közelben leszel, amikor megkapod a riasztást. Tudtam, hogy a doki néni fel fog hívni téged. Ez itt most miattad történik.
- Miattam? – kérdezte Ákos.
- Jól hallottad. Te nem tudod, mi zajlik itt. Te nem tudod, mi jár a fejemben. Nem vagyok neked más, mint egy teher, akivel foglalkozni kell. Rosszabb vagy, mint a szüleim. Rosszabb vagy, mint anyám.
- Ez nem igaz!
- Dehogynem.
Valentina lassan leguggolt hozzá. Ákost a villódzó fények zavarásában is megrémítették azok a gyilkos kék szemek. Félelmetes volt. A lány pont olyan volt, akár egy sötét erő, ami most bármire képes.
- Cserbenhagytál – súgta sejtelmesen Valentina. - Ahogy mindenki. A doki néni se foglalkozik már velem.
- Mindent jóváteszek – könyörgött Ákos. – Csak kérlek, gyere velem.
- Adjak neked esélyt?
- Adj, kérlek.
- Egy utolsót?
- Igen.
- Nem élsz vissza vele? Gyakran eljössz?
- Igen. Amilyen gyakran csak tudok.
Valentina ekkor megragadta a férfi karját és felsegítette. Egy darabig csendben figyelte Ákost, mintha várna valamire. A nyomozónak leesett, mit is akar tőle. Szépen, finoman magához ölelte az iszonyat lányát, aki nyomban belekapaszkodott. Úgy tűnt, sosem engedné el.
- Nem akarom, hogy miattam ne legyen életed – súgta Valentina. – Nem akarom, hogy hetente gyere. Elég havonta, vagy kéthavonta. Csak legyél itt. Ölelj egy kicsit meg. Hisz bátyámnak fogadtalak.
- Bocsáss meg nekem – mondta lágyan Ákos.
- Megbocsátok. Talán te vagy az egyetlen ember a földön, akit szeretek. Azt hiszem, ez szeretet. Hogy megnyugszom már attól is, ha rád gondolok. Ahogy elképzelem, hogy hazamész és leülsz a kanapédra. Aztán kilépsz a teraszodra. Látod a belvárost. Látom én is. Gyönyörű. Én itt nem látok másra, csak egy udvarra. Évek óta csak az udvar. Mindig az udvar.
- De lesz. Ígérem neked. Lesz más.
- Tudom. Nemsokára lesz.

2017.
Ákosnak megengedték, hogy belépjen a huszonhárom éves Valentina cellájába, persze odakint hat őr állt altatólövedékes fegyverrel készenlétben. A lány az ágyán ülve az ablak felé nézett, a sötétszürke reggeli fénybe. Hideg december volt, odakint már egy vastagabb kabátban lehettek a betegek. Szörnyen nyomasztó idő volt, Ákos életkedvét is elvette, miközben az elmegyógyintézet felé hajtott a kocsijával.
Amikor leült mellé, Valentina lassan felé fordította a tekintetét. Ákos meglepődött a lány sejtelmes, titokzatos mosolyától. A gyilkos kék szemek csillogva meredtek rá, néha szinte átnézve rajta.
- Fogja a kezem – súgta Valentina.
- Kicsoda? – kérdezte Ákos.
- Az iszonyat hercege. Itt van velem.
- Ő kicsoda?
- A démonom. Ő adta nekem mindig az erőt. Ha nem fogja a kezem, akkor nem vagyok elég erős ahhoz, hogy elhozzam az iszonyatot. Benned is látom most. Félsz. Olyan gyönyörű, Ákoska bátyám.
Ákos hátán futkosott a hideg. Arra számított, hogy majd Valentinát átöleli, és a fülébe súgja majd, hogy minden rendben lesz. Rónai elkezdett hajlani arra, hogy a lányt egy sikeres pszichiátriai vizsgálat után azonnal szabadon engedjék. De látszólag ez teljességgel esélytelennek fog bizonyulni.
- Tudok Rónairól – közölte Valentina és azonnal lefagyott a mosoly az arcáról. – De nem érdekel.
- Nemsokára szabad lehetnél – próbálta győzködni a nyomozó.
- Én így is az leszek. A megfelelő pillanatra várok. Egy jelre. Az iszonyat hercege súgta nekem. Jön majd valaki, aki maga lesz a jel. Egy lány. Aki pont olyan, mint én. Kísértetiesen hasonlít rám. Őérte fogok megszökni. Három év múlva. Kivárom. Türelmes vagyok.
- Nem értelek.
- Az nem baj. Addig jó, míg nem értesz. Legalább is neked addig jó.
- Három év múlva már szabad lehetnél, Valentina. Vagy akár jövőre. Csak együtt kell működnöd Radics doktornővel.
- Én Annával akartam. De neki most Viktor a legfontosabb. Már be sem néz hozzám. Cserbenhagyott.
- Ezt magadnak köszönheted.
- Nem. Ő köszönheti magának. Már én se szeretem. Eddig azért élhetett, mert szerettem. Innentől ő is veszélyben van.
- Kérlek. Próbálj meg…
- Nem! – vágott közbe ingerülten Valentina. - Én látom a jövőt, Ákoska. Én látom. Nem félek. Valamiért mindent tudok most előre. Látom is a lányt. Két év múlva bukkan fel. Nem tudom, mi a neve. De látom őt. Ő lesz az én szabadságom jelképe, amit nélkületek kapok vissza. Ő lesz az. A névtelen lány. Az eddig számomra névtelen, iszonyat hercegnője. Ott bujkál benne is valami. Valami, ami pont olyan, mint én. Alig várom, hogy megtudjam a nevét. A nevét a lánynak.

2019.
Palkovics Nóra, ismételte magában Valentina. Nóra. Nóri. Anna mondta meg neki, hogy kit támadott meg Viktor és ki miatt fekszik a srác ezen a novemberi éjszakán a kórházban. A doktornő ott állt a cella nyitott ajtajánál, az iszonyat lánya lassan, titokzatos tekintettel fordult felé.
- Reggel hozol nekem egy képet róla, doki néni? – kérdezte Valentina szinte könyörögve.
Anna próbált hideg és kegyetlen lenni vele, de ismét kezdett kizökkenni. Legszívesebben itt aludt volna a lánnyal, hogy az ő vállán zokogja ki magát. Ehelyett inkább kihúzta magát és biccentett.
Reggel Valentinának a cellaajtón át betették a reggelijét. Tojásrántotta, két nagy szelet kenyér, felszeletelt paradicsom, narancslé. És egy fénykép valahonnan kivágva. Először azt hitte, magát látja a képen. De nem. Palkovics Nóra volt az, aki megsebesítette Viktort. Igen, ezt az arcot látta látomásaiban.
Leült az ágyra és hosszan nézte a fényképet. Ő az. Ekkor egy ismerős hangot hallott az ajtón túlról. Felnézett és Ákos állt ott az üvegen keresztül rá bámulva. Valentina lövellt felé egy sejtelmes vigyort.
- Ákoska – súgta.
- Szia – köszönt a nyomozó kedvesen mosolyogva. – Hogy vagy?
- Remekül, bátyám. Remekül.
Visszanézett a fotóra.
- Hallom az iszonyat hercegét, Ákoska – súgta. – Hallom. Ez az a lány. És jövőre találkozom vele.
- Kivel? – kérdezte a nyomozó.
- Nórival. Ki fogok jutni. Nóri pedig várni fog rám, igen, bizony. Elkezdődik a kettőnk története. Látom előre. Látom! Látom! Élni sem fogunk tudni egymás nélkül. Ez lesz a mi nagy történetünk. Az iszonyat lánya és az iszonyat hercegnője. A Nóri és Valentina történet elindul. Elindul!
Ekkor Valentina fülsüketítően hangosan felnevetett.
- Nóri! – kiáltotta. – Készülj, édesem! Egy éved van!

*

Valentina és Viktor Bicskére vitte Ákost, ahol az Iszonyat Katonáinak egyik villája állt. Az úton Viktor hátul ült és ökölbe szorított kézzel figyelte a szerelmét és az egykori nyomozót.
Ákos a szakadt pulóverében és nadrágjában állva figyelte, amint Valentina, mint Ketteske megengedi a vizet egy nagy kádba. A meleg, gőzölgő víz látványa majdnem könnyeket csalt a nyomozó szemébe, ám ami inkább különös volt a számára, az a lány szelíd tekintete. El sem tudta képzelni Valentináról, hogy ennyire jó is tud lenni. Tudta jól, hogy ő most Ketteske, a kedves, empatikus személyisége a gonosznak, de akkor is különös volt neki. Igaza volt, amikor érezte, hogy Valentinában mindig is bujkált valami jóság, ami felszínre akar törni.
Valentina odalépett hozzá kedves mosollyal az arcán, a szemei pedig kéken fénylettek, akár egy Fény harcosának.
- Te voltál a bátyám – súgta. – És most is az vagy.
- Te meg a húgom – felelte Ákos meghatottan. – Örülök, hogy láthatlak.
- Talán neked is köszönhetem, hogy elő tudtam jönni. Nemcsak Nórinak.
Valentina egy pillanatra sejtelmesen mosolyogva a távolba nézett, majd örömtelien vissza Ákosra.
- Hármaska üzent neked – súgta derűsen.
- Mit? – kérdezte Ákos.
- Azt, hogy szeret. Te vagy talán Viktor után az egyetlen, akinek ezt mondja.
Ketteske ezután nem bírta tovább. Szorosan magához ölelte a férfit. Ákosnak már nagyon hiányzott ez az érzés. Valentina ölelésétől mindig azt érezte, hogy nincs egyedül a világon. Annyira őszinte volt, nem volt benne semmi szépítés, semmi felszínesség. Szívből jött mindig is.
- Egy fény vagy mindhármunknak – súgta a fülébe Ketteske. – Mindig is az voltál. Megadtad azt nekünk, amit mások sosem. Menedéket, törődést. Ezek hatalmas kincsek az életben.
Ákos nagyon próbált férfinak mutatkozni, de nem tudta visszafogni a könnyeit. A lány fejét simogatta, miközben leperegtek előtte az emlékek. A mosoly, amit egy olyan embertől kapott, akitől mindenki rettegett, és az iszonyat lánya nem félt kimondani sosem, hogy szüksége van rá. Senki sem mondta neki ennyire őszintén. Soha senki. Számított valakinek. A kezdetektől fogva.
- Te voltál az egyetlen örömöm az életben – súgta elcsukló hangon Ákos.
- Te is nekem – súgta vissza Valentina. – Nekünk.

2021. február 15-21.
Budapest

18.rész
A Szélvihar Úrnő útja

- Erőt kell gyűjtenem – suttogta maga elé Heni. – Én vagyok a szélvihar és a félelem. Én vagyok a rémálom.
Az autópálya közepén haladt Bicske felé a délutáni hóviharban. Az Iszonyat Katonáinak fekete csuháját hordta, a szemei pedig citromsárgán izzottak. Halvány mosoly ült az arcán, miközben erősen koncentrált a korábbi énjének teljes elpusztításán. Emlékképek villantak be neki, amint először megjelenik Nóri háza előtt, a kávé, amivel megkínálja őt a lány. A közös nyomozás Viktor után, Janka bizalmatlansága. Mennyire hasztalan volt jónak lenni, gondolta. A saját öccse ellen hangolta akkor az úgynevezett jóság. A saját testvére ellen, ismételte magában.
Érezte, amint jármű közeledik mögüle az úton. Hallotta, amint két ember vitatkozik benne, egy férfi és egy nő. Lelassította lépteit, majd megállt. A sofőr észrevette őt és rátaposott a fékre. A terepjáró egy darabig csúszott előre, azután nagyon nehezen, de végül megállt.
Heni nem fordult még meg, de így is látta, hogy mind a ketten kipattantak a kocsiból. Aggódnak. Érezte őket. Régóta házasok, a fiúk valahol Dunaújvárosban rekedt, de ebben nem biztosak. Egy egyetemista srác arca jelent meg előtte, aki valóban abban a városban bujkál egy lakótelepen.
- Jól van? – kérdezte a férfi.
- Elvisszük! – kiáltotta a nő a viharban.
Heni csodálkozott, amiért nem tűnt fel nekik a ruhája. De nem fogja megvárni, míg ezek észbe kapnak. Szépen lassan feléjük fordult. A negyven év körüli férfi és nő azonnal meglátta az citromsárga szemeit. Elakadt a szavuk, a rémület ült ki az arcukra. Hátrálni kezdtek.
- Ne féljenek – kiáltotta az úrnő mosolyogva. – Nem fogom magukra pazarolni az erőmet!
A házaspár zavarba jött, egy pillanatra meg is álltak, ám utána tovább kezdtek hátrálni a kocsi felé. Heni ekkor szinte követhetetlen gyorsasággal előkapta a pisztolyát és mindkettőt fejbe lőtte.
Rájuk se nézve sétált a hóviharban a terepjáróhoz, majd beszállt. Amint becsukta az ajtót, kellemes meleg járta át. Hátrahajtotta a kapucnit és néhány percig némán meredt ki a kegyetlen havazásba. Szilvia jelenlétét érezte a fejében, az úrnő kellemes hangjára várt, ami végül el is jött.
- Szélvihar vagy - súgta Valentina anyja. – Büszke vagyok rád. Viszont továbbra is takarékoskodj az erőddel.
- Teszem, amit mondasz, úrnőm – súgta Heni.
- Már most a legjobb harcosom vagy. Nagy dolgok várnak rád. Amint teljesíted a küldetésed, kapsz tőlem egy szép nagy házat. Szolgáid lesznek, és olyan luxusban élsz majd, amiről eddig álmodni sem mertél.
- Hálás vagyok neked, úrnőm.
- Indíts, csillagocskám.
Heni a parancsot követve sebességbe tette a kocsit és felverve a havat a kerekekkel, elindult egyenesen a jelet követve. Nóri jelét, melyet egyre jobban érzett. Igen, gondolta, nincsen olyan messze tőle. Ahogyan Valentina sem. Az iszonyat lánya Bicskén van az ő öccsével. Szerette volna megmutatni magát nekik, de letett róla. A feladatára kell koncentrálnia.

*

Nóri egy veszprémi házban állt a hátsó kertre nyíló üvegajtónál. A hóvihart nézte, miközben rejtélyes félelem kezdte átjárni. Valami nagyon rosszat sejtett. Nem tudta behatárolni, értelmezni, mi is az, honnan is származik, egyszerűen csak nyomasztotta. Béci odalépett mögé és gyengéden átkarolta őt. Ez sem nyugtatta meg, hiába érezte újra élete szerelmének szívverését.
- Nyugtalan vagy, kicsim? – kérdezte a srác.
- Valami történt – súgta Nóri. – Valami nagy baj van. Érzem.
- Sajnálom Lillát és Gabriellát, bár nem ismertem őket.
Nóri nagyot sóhajtott a nevek hallatán. Hiába érezte, hogy a két nagy harcos boldog a Fény Univerzumában, mégis sajnálta őket. Bánta, hogy nem lehetett ott, hogy megvédje őket Szilviától.
- Pihenned kéne – súgta a fülébe Béci. – Itt van Alexa és Ádám is. Én is őrködök velük. Te meg szépen kialudnád magad végre. Azért a harcosoknak is fel kell töltődniük egy kicsit.
- Félek, Béci – mondta Nóri.
- Mitől?
- Nem tudom. Ez a legrosszabb.
A srác finoman maga felé fordította a lányt. Próbált a sármos mosolyával erőt adni neki, de hasztalan volt.
- Ne félj, drágám – mondta. – Bár nem vagyok egy harcos, de az a mestercukrász vagyok, aki nem hagyja cserben a barátnőjét. Szóval, nincs mitől félned. Most pedig egy mosolyt kérek.
Nóri nagy nehezen, de elmosolyodott. Béci tekintete egy kicsit is meg is nyugtatta. Lehet csak fáradt és ebből kifolyólag tört rá egy indokolatlan félelem. Talán egy pár óra alvás majd segít rajta.

*

A sárga fény szilánkosra törte az üvegajtót. Heni belépett a benzinkút üzletterébe. A bakancsa alatt a ropogtak szilánkok, miközben a kávéfőzőhöz lépkedett. Valaki hirtelen felemelkedett egy felborult láda mögül és a személyzeti szoba felé akart szaladni. Az úrnő ismét egy fényt lövellt ki az kezéből, ami telibe találva az idegent a falnak repítette iszonyatos nagy erővel.
Amint Heni odaért hozzá, látta, hogy egy fiatal férfi az. Nyöszörögve, védekezően emelte maga elé a kezeit.
- Kérem, ne bántson – könyörgött a húszas éveiben járó srác.
- Fejezd be - vetette oda hidegen Heni.
- Kérem, hölgyem! Én nem vagyok maguk ellen!
- Szerinted érdekel? Amúgy pedig ne aggódj, drágám, nem fogom rád pazarolni az erőmet.
Azzal előkapta a fegyverét és fejbe lőtte a srácot. Utána, teljesen fagyos tekintettel a kávéfőzőhöz lépett. Végighúzta rajta a kezét. Működik. Elvett egy poharat a pultról, aztán készített magának egy hosszú kávét. Nem tett bele se cukrot, se tejet. A vihart bámulva szürcsölgette a gőzölgő italát, miközben a mosolya egyre szélesebbé vált. Élvezte, hogy az Iszonyat Katonáihoz tartozik. Egy új élet, egy új korszak kezdődött meg az életében, mely gyógyír lesz minden keserűségre, melyet el kellett szenvednie. Alig várta, hogy Nórival újra egy csapat legyenek. Ezúttal a Sötétség oldalán, azon az úton, melyre mindketten születtek. A helyes úton, tette hozzá gondolatban.

*

Annát a délutáni alvásból egy nyikorgás ébresztette fel. Amint kinyitotta a szemeit, megpillantotta Szilviát, amint az ott állt az ajtóban és szigorúan meresztette rá a most természetes kék szemeit. A doktornő felült az ágyban, közben végig azon volt, hogy minél erősebbnek mutatkozzon.
- Mit akarsz? – vetette oda Szilviának.
- Csak nézlek – felelte az úrnő. – Közben gondolkodok.
- Tudsz olyat is?
- Szeretem, amikor erősködsz. Az esélytelenek nyugalma, igaz?
- Nem félek tőled, ha erre célzol.
- Dehogyisnem. Rettegsz. Minden egyes percben. Viszont most másért jöttem. Nem bántani akarlak. Van egy ajándékom a számodra. Persze, nem tudom, megérdemled-e. Azon gondolkoztam az előbb is.
- Miről beszélsz? Milyen ajándék?
Szilvia kinézett az ablakon a hóvihart tanulmányozva.
- Gyönyörű az idő – súgta. - Kellemes idebent hallgatni. Odakint pedig egyenesen költői. Végül is megérdemled, Annácska. Megérdemled az ajándékot. A nehéz időkben a lányommal voltál. Vigyáztál rá, mint a szemed fényére. Ezért is hagytalak életben. Meg persze, Valentina megkért rá.
- Mire készülsz?
Szilvia maga mögé pillantott. Anna előhajolt, hogy kilásson az ajtón. Kikerekedtek a szemei a meglepetéstől. Nem akarta elhinni, amit lát. Ákos lépett be hozzá a szobába, félénken mosolyogva rá.
- Ákos – súgta a doktornő. – Te élsz, drágám?
- Igen – felelte az. – Megmentettek.
Szilvia gyengéden megérintette a férfi vállát, utána Anna felé kacsintva magukra hagyta őket. A nyomozó hirtelen meg se tudott szólalni, még össze is rezzent, amikor becsukódott mögötte az ajtó. Anna egy darabig próbálta felfogni, hogy látszólag épen és egészségesen látja a jóképű férfit, akivel nem teljesedhetett be a szerelmük. Az ágyból szinte kiugorva szaladt oda hozzá. Szorosan átölelték egymást. Ártatlan emlékek peregtek le előttük, a doktornő vívódása közte és Viktor között, Ákosnak pedig a reménykedések sorozata, hátha egyszer boldog ember lehet a nő mellett.
Anna belenézett a nyomozó barna szemeibe. Talán őt jósolta meg neki Villő nem is olyan régen. Végigsimította a mutatóujjával Ákos arcát. Érezte, hogy atomjaira fog hullani, ha nem teszi meg. Olyan gyengéden csókolta meg a férfit, amennyire csak tudta. Úgy kapaszkodott belé, mintha el akarnák tőle venni. Egy olyan érzés támadt fel benne, amit talán sosem érzett igazán.

*

Amikor Heni kilépett a benzinkútról, egy darabig ismét gyönyörködött hóviharban. Olyan heves és vad, mint amilyen ő is. Öntelt mosollyal haladt a kocsija felé, közben végiggondolta, hogyan is fogja elkapni Nórit. Ekkor egy zajra lett figyelmes. Felnézett az égre és már látta is magas fák felett megjelenő katonai helikoptert. Érezte benne négy kommandós jelenlétét, na meg pilótáét, aki rögtön megerősítette a többieknek, hogy ellenség van a láthatáron.
Golyózápor süvített Heni felé, mely felverte a havat körülötte, ám ő csak megállt és lenéző mosollyal villantotta feléjük citromsárgán izzó szemeit. A lövedékek eltalálták őt is, azonban mind lepattant róla. Meg se érezte. Nagyon kezdett tetszeni neki ez a képesség, ez a hatalom, amivel Szilvia megajándékozta. Persze féltette a zsákmányolt terepjárót, nehogy azt is eltalálják. Szép lassan, szinte hanyagul felemelte a bal kezét a helikopter irányába. Hallotta a pilóta kétségbeesett üvöltését, amiért elvesztette az uralmát a gép felett. Próbált tüzelni, de a lövedékek beragadtak.
Az úrnő egy láthatatlan energiával reptette a gépet egy felüljáró felé. A katonák üvöltöztek, próbáltak kiugrani az ajtókon át, de azok nem nyíltak ki. Végül nekicsapódtak a felüljáró korlátjának és a nagy erejű robbanás után csak a vihar süvítését lehetett hallani. Heni ekkor fülsüketítően hangosan felnevetett. Utána, mint aki jól végezte dolgát, elégedett mosollyal pattant be a terepjárójába.
- Szép volt, drágám – hallotta Szilvia hangját a fejében. – Az ellenségnek nem jár kegyelem.
- Nem is leszek arról híres – vigyorgott Heni.
- Most már meg ne állj Veszprémig
- Körülbelül két óra alatt ott leszek, úrnőm. Már alig várom.
- Légy türelmes, higgadt és megfontolt. Csak így leszel képes sikert aratni.
- Úgy teszek, úrnőm.

*

Valentina, mint Ketteske felnyitotta a szemét. A bicskei ház kanapéján feküdt, mert nem volt hajlandó Viktorral lenni egy percet sem. Még önmaga, nyugtázta, Egyeske és Hármaska azonban folyamatosan a felszínre akar törni. Amikor felült, megpillantott egy fekete csuhás srácot, aki éppen egy pohár bort töltött magának. Észrevette, hogy ő bámulja, ezért levett még egy poharat.
- Te is kérsz, úrnőm, ugye? – kérdezte a huszonéves fiatal.
- Igen – bólintott Ketteske.
Miközben figyelte, hogy az Iszonyat Katonája tölt neki, azon kezdett tanakodni, vajon ébresztette fel. Valami rossz érzés. Kinézett a hátsó kertre nyíló üvegajtón. Vihar tombolt odakint. Talán ez lehetett az? Nem, ennél sokkal összetettebb. Mintha Henit látta volna az álmában és egy helikoptert. Próbált az érzéseivel kutakodni Budakeszi irányába. Nem talált semmit. Látta a lányt Janka mellett feküdni az ágyban. Alszik. Akkor talán csak álom volt. Kivéve, ha az anyja akarja elterelni a gyanúját. Nem, biztos nem Henit használná fel a terveire, hanem valamelyik harcosát.
- Parancsolj, úrnőm – nyújtotta át neki a srác bort.
- Köszönöm – sóhajtotta Valentina és átvette tőle.
Kérdezni akart valamit a Sötétség harcosától, de ekkor az anyjának hangját hallotta a fejében.
- Ákos már jó helyen van, kicsikém – súgta Szilvia.
- Hol? – kérdezte Valentina, engedve a paranoiájának.
- Most Annával van. Azt hiszem, nagyon jól meglesznek.
- És Heni?
Rövid csend.
- Mi van vele, drágám? – kérdezte az anyja ártatlanul.
- Ő hogy van? – próbált puhatolózni Ketteske.
- Nem tudom. El van azzal a Jankával. Szerintem nemsokára lejönnek berúgni, ahogyan azt szokták ilyenkor. Lassan elfogy az összes röviditalom, annyira jól érzik magukat mostanság.
- Biztos nem készülsz semmire?
- Mire gondolsz?
- Nórira.
- Nóri jönni fog magától, édesem.
- Látom, az önbizalmadból nem vesztettél.
- Én soha, kicsikém, én soha.
Ekkor Valentina hallotta Heni hangját. Szélvihar Úrnőnek nevezi magát és éppen az autópályán halad. Látta, amint szép lassan besötétedik, a lány mosolya pedig szélesebb lesz, a citromsárga szemei eközben izzanak valami gonosz vágytól vezérelve. Hallotta a Sötétség új harcosának gondolatait.
- Te jó ég, anya - súgta Ketteske remegő hangon a felismeréstől. – Te átállítottad magad mellé Henit.
- Nahát, elrontottad a meglepetést, édeském – kacagott Szilvia. – Pedig szép ajándékot hoz majd neked. Az unokanővéredet.
- Ne! – kiáltott a lány.
Ketteske azonnal felpattant és minden erejével Heni mellé akarta teleportálni magát, de képtelen volt rá. Hiába erőlködött. Próbálta valahogyan elérni Nórit, de az is esélytelenné vált. Érezte, hogy Szilvia jól tudja, merre van az unokanővére, azonban teljesen leárnyékolta előtte.
- Ezt nem teheted, anya! – kiáltotta.
- Ó, dehogyisnem! – súgta Szilvia.
Ekkor az úrnő hirtelen ott termett előtte a fekete csuhájában. Hátborzongató volt a mosoly az arcán, mivel semmilyen gonoszság nem áradt belőle annak ellenére, amit tervezett. Helyette inkább kedvesnek, jóindulatúnak tűnt, mint aki megpróbál valakit egy helyes útra terelni.
- Ideje, hogy a családunk végre együtt legyen – mondta lágyan, miközben a lánya felé közelített.
Valentina kétségbeesetten próbált erőre kapni és ellenállni az anyja erejének. Nóri járt a fejében, nem akarta, hogy a lány ismét a Sötétség oldalán kössön ki. Mert ha ez megtörténik, akkor mindennek vége lesz.
- Hallom a gondolataidat, kicsikém – csóválta a fejét Szilvia, majd egy láthatatlan lökettel a leültette a kanapéba a lányt. - Itt fogod szépen megvárni, amíg Heni elhozza nekünk őt. És bizony, jól sejted, mindennek vége lesz. A Fény összes harcosa fel fogja adni a küzdelmet.
Valentina próbált megmozdulni, de a láthatatlan energia nem engedte. Kiáltozott a fejében Nórinak, figyelmeztette a bajra, de csak a saját hangját hallotta visszhangzani. Teljesen letompult. Szilvia kedves, anyáskodó mosollyal ült mellé, szeretet áradt a természetes kék szemeiből.
- Így lesz jobb a világnak is, édesem - mondta kellemes hangon. - Ha pedig ez megnyugtat téged, semmit sem tehetsz ellene. Ennek így kell lennie. Egy igazságos világ épül majd fel. Mosolygó, boldog és kiegyensúlyozott emberek fogják a legnagyobb békében és gazdagságban leélni az életüket. És drágám, te leszel a legnagyobb úrnő, minden tőled fog majd függeni.
- Ez hazugság! – vetette oda neki Ketteske. – Te leszel az uralkodónő a háttérben!
- Egy darabig biztosan. Még nem vagy igazán érett. Viszont mindenki téged fog szeretni. Te lesz a világbirodalom leghatalmasabb úrnője. Senki ember nem jutott még ekkora hatalomhoz, mint te fogsz.
- Azt várhatod! Engem nem nyersz meg!
- Tévedsz. Nemsokára belátod, hogy nincs más választásod.
Valentina behunyta a szemét. Megpróbálta az összes Nórival kapcsolatos szép emlékét felidézni. Az első ölelés az autópályán, a meghitt beszélgetések, a szeretet, ami az unokanővérét arra is rávette, hogy bejöjjön a sötét és kegyetlen belső világába. Az összetartozás érzése, melyet a kis szobrocska ábrázolt. Igen, Nóri akkor is elfogadta a két lánytestvért ábrázoló szobrocskát, amikor hadban voltak egymással. Ahogyan eszébe jutott a kis tárgy, látta Nórit egy ágyban feküdni. Nem volt egyedül. Valaki ott ült mellette. Egyre jobban tisztult előtte a kép. Heni! Heni ül ott! Gonosz vigyor ül az arcán, miközben Nóri békésen alszik.
Ketteske kinyitotta a szemeit. Kezdte érezni az erejét újra visszatérni. Sőt, egyre erősebbé vált az unokanővére iránti szeretete miatt. Szilvia arcáról lefagyott az önelégült mosolyt és a helyébe döbbenet lépett.
- Hiába próbálkozol – súgta az úrnő.
- Nem, anya – csóválta a fejét Valentina. – Te buktál el ismét. Mi csak egy boldog családként egyesülhetünk újra. Ott leszel majd velem a tengerparton, amikor ennek az egésznek vége lesz.
Ekkor szelíd személyiség egy kék fénnyel köddé vált.

*

Nóri szeme lassan kinyílt. Az első, amit megpillantott a félhomályban, hogy odakint már besötétedett. Azonban a hóvihar nem hagyott alább, sőt, még sokkal hevesebb is lett. Utána érezte valaki jelenlétét. Amikor odapillantott, egy pillanatig azt hitte, el fog ájulni. Heni ült az ágy szélén citromsárga szemekkel és úgy áradt belőle a Sötétség ereje, akár a többi csuhásból.
- Szia, Nóri – súgta sejtelmesen Heni. – Hogy tetszem?
- Te jó ég – nyögte ki a lány nagy nehezen. – Mit tett veled?
- Felszabadított. Az úrnőmnek hála most végre a megfelelő helyemet foglaltam el a világban. Azt, ahová mindig is tartoztam. Ahová te is tartozol. Azért jöttem, hogy mi ismét új csapat lehessünk.
Heni még mondani akart valamit, de egy kék fénycsóva a falhoz repítette. Nóri a fény irányába nézett. Valentina ott állt a félhomályban és aggodalmas tekintettel hol rá, hol pedig a földön nyöszörgő Henire pillantott.
- Nincs más esélyed, drágám – vetette oda a Sötét harcosának Ketteske. – Meg kell majd találnod minket.
Nóri kipattant az ágyból, miközben a kezei kék fénnyel teltek meg. Amilyen gyorsan csak lehetett, vissza akarta állítani a jó oldalra Viktor nővérét, mielőtt az köddé válva visszatér Budakeszire. Ám Ketteske kettejük közé teleportálta magát, megállítva ezzel az unokanővérét.
- El kell tűnnünk innen, Nóri! – kiáltotta Valentina. – Gyorsan!
- De miért? – értetlenkedett a lány. – Segítenünk kell rajta!
- Nem tudunk! Nincs idő! Anya mindjárt itt lesz! El kell tűnnünk!
- De Béci itt van! Nem hagyhatom magára!
- Majd Alexával megy!
- Ne!
Heni eközben vicsorogva a dühtől állt fel, készen állt arra, hogy mindkettőjüket magával vigye Budakeszire. Valentina nem várt, gyorsan átkarolta Nórit, a Sötétség úrnője pedig feléjük ugrott.
Hiába. Nóri és Valentina eltűnt. A többiek. Béci itt van. Őt kell elfognia, gondolta Heni, ám nem érezte a jelenlétüket. A ház üres volt. Alexa nyilván magával vitte a srácot és Ádámot.

*

Nóri egy autóban tért magához. Érezte, hogy ez egy terepjáró, melyben nemrégiben még Heni ült. Az ablaktörlő folyamatosan küzdött a hóvihar ellen. A vezetőülésre pillantott, ahol Valentina ült még mindig Ketteskeként.
- Ne félj, Nóri – nyugtatta Valentina, miközben az utat figyelte. – Béci és többiek kijutottak. Nem tudom, hol vannak, de anya nem látja őket.
- Meg kell őket keresnünk – mondta Nóri aggodalmasan.
- Nem szabad. Most együtt kell maradnunk, ameddig csak lehet.
Ekkor az iszonyat lánya megrázkódott és Nóri látta, amint Egyeske a tőle megszokott eszelős vigyorával fordul felé.
- Nem kell félned, unokanővérkém – súgta Valentina sejtelmesen. – Nem adlak át anyának. Azonban ne számíts arra, hogy boldog kiruccanásban lesz részed. Ez lesz most az iszonyat útja, édesem!
Azzal fülsüketítően hangosan felnevetett.

2021.február 22-28.
Budapest

 

Nagyprónay János
VALENTINA-AZ ISZONYAT LÁNYA

A teljes 2.ÉVAD

1.rész
Az ébredés

Hajnalra az idő teljesen lenyugodott. Az elhagyatottnak tűnő telep a semmi közepén állt, magas kerítésekkel körbevéve. Rozsdás autóroncsok, hólepte markológépek, kisebb konténer épületek sorakoztak egy nagy raktárépület árnyékában. A főbejáratnál frissen el lett lapátolva a hó egészen a kerítés mentén húzódó kapuig. Három pickup és egy furgon állt a parkolóban letakarva, a rájuk tett ponyvát meg-meglengette egy-egy gyenge szél. Az ablakokból gyenge neonfény áradt.
Odabent huszonegy férfi ült a hangár szélén a rozsdás, koszos asztaloknál. Olajszag, dohányfüst és vastag por lepte az egész helyet. Cigarettáztak a pislákoló lámpák félhomályában, az egyik asztalnál pókerpartit játszottak és egy vágott arcú, ijesztő szürke szemű férfi éppen emelte a tétet, miközben magabiztosan mosolygott a cigit tartó szájával. Egy másik asztalnál egy idősebb, nagydarab szakállas ember éppen saját magával sakkozott és látszólag nagyon koncentrált, hogyan adjon magának mattot. Kettő igencsak sportos, agyontetovált karú fickó pedig éppen szkanderozott.
Az asztalokkal szembeni ajtón kilépett a telep legfiatalabb lakója, a huszonöt éves Krisztián. Álláig érő fekete haja és barna szeme volt, a tiszta, szinte gyerek arca és ártatlan tekintete miatt egyáltalán nem illett bele a telep rosszfiúnak kivarrt, kemény külsejéhez. Vékony volt, halk szavú és nem ült annyi ideig a sitten, mint a többiek. Mint most is, sóhajtott egy nagyot és elindult az ajtóval szembeni korlát mentén a többiekhez. Az egyik asztalnál ülő sárga, szuvas fogú, kigyúrt férfi rávicsorított.
- Krisz! – szólt oda neki vigyorogva. – Megint elsóztad a rántottát reggel, te gyökér!
- Gondoltam, hátha lemarja a fogadról a lepedéket – vetette oda srác.
- Nézzetek milyen szemtelen! – fordult nevetve a társaihoz. – Még a végén férfi lesz belőle!
A vele szemben ülő rácsapott a vállára: - Hagyd békén a fiút, Feri, inkább osszad már azt a tetves lapot!
Krisztián leült a magával sakkozó öreghez, fél szemmel tanulmányozta a játékot, majd biccentett.
- Nyerni fog, Geri bá’ – mondta.
- Dehogyis, fiam, dehogy is – ismételgette az megsemmisülten.
Ekkor hangos kattanással kinyílt az ajtó, ahonnan ő is jött. A telep vezetője, Péter nagydarab, izmos fickó volt, a katonai pulóverén is kidudorodtak hatalmas bicepszei és mellizmai. Rövid fekete haja és kék szeme volt, az arca oldalt borostás, elől körszakállat hordott. A negyvenes évei végén járt, ő volt mindenki közül legtapasztaltabb bűnöző, akinek minden szavát szentírásnak vették.
Megállt a korlátnál, végignézett a barátságtalan ábrázatú emberein, aztán a lapátkezeivel rácsapott a korlátra. A berezonáló cső hallatára mindenki egyszerre fordult felé tisztelettudóan.
- Na, emberek – kezdte. - Figyeljen ide mindenki, te is ott hátul Hajdú, vagy kirugdosom a maradék fogaidat is! Gondolom, mindnyájan tudjátok, hogy tegnap este egy fővel többen húztuk itt lóbőrt. A portyázás közben egy hóban fekvő csajra lettünk figyelmesek, akit még idejében, mielőtt feldobta volna a virgácsait, behoztunk ide. Krisztián végre foghatott a kezében egy nőt is, nem csak azokat a magazinokat, amiket este vesz elő magának.
Erre mindenki a fiatal srácra pillantott és nevetésben törtek ki. A fiú a középső ujját mutatta Feri felé.
- Szóval – folytatta Péter. – Amikor behoztuk ide, Tibi meg Krisz azon tanakodott, mikor és hogyan vigyük el a kórházba, lehetőleg úgy, hogy még véletlenül se köpjön be minket. Engem viszont nem hagyott nyugodni az a tény, hogy a lánynak fegyvere volt. Méghozzá egy spéci automata, hangtompítóval. Közelebbről szemügyre véve őt és itt most fogjátok vissza a fantáziátokat, megállapítottam egy másik vészjósló tényt, amivel a kirakós utolsó darabja is helyére került.
Itt hagyott egy kis szünetet, a többiek pedig egymásra sem mertek pillantani, nehogy ezzel is lemaradjanak a lényegről.
- Nos, nem akárkivel állunk szemben - kezdte a főnök. – Teljes bizonysággal kijelenthetem nektek, hogy ez a lány nem más, mint Király Valentina. A hónapok óta körözött tömeggyilkos, akit mindannyian láttunk már a tévében, vagy az újságok címlapján. Efelől semmi kétség, fiúk.
Erre egy mindenki elhűlten bámult a vezetőre, aztán pusmogni, mormogni kezdtek egymással. Egy hosszú szőke hajú, szakállas, vikingforma állt fel, aki melóskabát alatt a Nightwish együttest ábrázoló pulóvert hordott.
- És feldobjuk, főnök? – kérdezte.
- Úgy bizony – biccentett Péter. – Nemrégiben hallottam bizonyos körökben, hogy a déli országrész rosszarcainak vezetője, élükön azzal a fél oldalt égett képű nővel, Lillával, igencsak jelentős összeget tűztek ki rá vérdíjul.
- Mennyit? – kérdezte a viking, miközben visszaült a székére.
- Most kapaszkodjatok meg, fiúk. Kereken százmilliót ér mi kis zsákmányunk.
Mindenki ujjongani kezdett, Péter pedig ismét rácsapott a csőre. Erre elhallgattak.
- A tervem a következő – kezdte. – Még a mai napon felveszem a kapcsolatot azzal a maffiakirálynővel és jelentem, hogy megtaláltuk ezt a kis majmot és jöhet érte. Természetesen, ha átver, akkor nem egy darabban fogja megkapni. Utána, ha megkaptuk a lét, végre nagyobb vállalkozásba is belekezdhetünk. Na meg, mindenki kap egy szép kis összeget a honoráriumból. A legfontosabb addig, hogy mindenki a slicce mögött tartsa a gyíkot a csaj közelében és finom úriember módjára viselkedjen. Ez a dög veszélyes is, ezért megfelelően fogjuk őrizni őt Krisz szobájában.
- Miért nem az enyémben? – kérdezte valaki.
- Mert onnan még a patkányok is menekülnek, Bandi! – vetette oda Péter.
Krisztián bólintott Péter felé, eközben le sem tudta vakarni magáról a felé irányuló neheztelő tekinteteket.
- Arra kérek mindenkit – folytatta Péter. – hogy ne agyaljon, ne szóljon erről senkinek, ne tegye fel hírként semelyik oldalra se és a szelfizés is tilos a közelében. Értve vagyok, vagy értve vagyok?
Minden elmorogta az „igen” szót.
- Akkor neki is állhattok a melónak – adta ki a parancsot a főnök.

*

Krisztián egy gőzölgő tálcával lépett be a szobájába. Tágas helyiség volt, korábban öten lakták, a falak szinte teljesen sárgák voltak a dohányfüsttől, itt-ott repedések, falfirkák rondítottak rajta még egy nagyot. A szoba jobb végében egy hosszú asztal foglalt helyett, mellette egy koszos szekrény, amin dvd-k, könyvek sorakoztak. A padlócsempére levakarhatatlanul rászáradt a mocsok.
A tévével szembeni ágyon a szoba bal oldalán, egy rozsdás vaságyra húzott ágyneműn az alvó Valentina feküdt betakarva. Két keze az ágyhoz két oldalához volt bilincselve, a lábaira pedig csomót kötöttek. Krisztián félénken figyelte őt, akárcsak tegnap este, amikor a karjaiban cipelte. Látta, hogy a takaró fel-le mozog, tehát életben van. Halkan, szinte lábujjhegyen az ágy melletti asztalkához lépett és letette a tálcát, amin a friss rántotta gőzölgött, mellette két nagy szelet kenyér és egy pohár narancslé foglalt helyet. A kíváncsiságának nem tudott ellenállni, ezért a villával csippantott egyet a rántottából és megkóstolta.
- Nincs is elsózva – súgta. – Miről beszél az a majom?
A lányhoz fordult. Gyönyörű az arca, állapította meg ismét és még sokkal jobban is néz ki élőben. Voltak neki szép barátnői, de egyik sem volt Valentinához fogható. Ennek a lánynak angyalian szép vonásai vannak, a dús szőke haja pedig szinte könyörgött azért, hogy valaki gyengéden beletúrjon. Volt még benne valami, amit nem tudott megmagyarázni, valami egyszerre ijesztő és megnyugtató – teljesen zavarba is jött tőle. Mindegy is, vonta meg a vállát, ilyen bomba nőknek ő úgy sem kell. Bezzeg majd Péter, vagy valamelyik férfiállat biztos bejön majd neki.
A szoba jobb oldalába indult, észre sem véve, ahogy Valentina halkan felül az ágyban és fejét szép lassan felé fordítja. Krisztián a szekrényről levette az egyik könyvet, aminek másodjára nekifut még, amíg el nem kell kezdenie az ebéd főzését. Már mindent előkészített a babgulyáshoz.
- Hé, hulla fiú – szólt oda neki Valentina.
Krisztián azt hitte, ott hal meg helyben, annyira megijedt. A könyvet elejtve fordult az ágyban felült Valentinához. A lány úgy meredt rá, mint aki ölni próbál a szemeivel, totál lefagyott tőle.
- Kinyögnéd, hol vagyok? – kérdezte Egyeske.
- Hát…ööö… - próbált beszélni Krisztián. – Egy raktárépületben.
- Na és hogy kerültem ide?
- Tegnap este találtunk a hóban. Ott feküdtél és hát behoztunk ide. Nem voltál valami jó passzban, ha egy pár perccel később találunk rád, akkor nagy valószínűséggel már nem élnél.
- Vagy úgy. És miért nem hívtátok a mentőket? Vagy a rendőröket?
- Nem tudtuk. Nem akartuk, vagyis nem tudom.
- Kik vagytok ti?
- Munkások. Itt dolgozunk. Mindenfélét.
- És az is hozzátartozik a munkaköri leíráshoz, hogy nőket bilincseltek, illetve kötöztök egy ágyhoz?
Krisztián zavarba jött. A kezei egy kicsit remegni is kezdtek. Utána a lába is, attól félt, menten be fog pisilni ettől a vesébe látó tekintettől. Az a gyönyörű angyali arc a démoni szemekkel már inkább ijesztő volt.
- Sajnálom – esedezett. – Mi csak nem akartuk, hogy bajod essen.
- A pisztolyom hol van? – kérdezte Valentina. – A kezemben szorongattam mindvégig. Ne mond, hogy nem találtátok meg.
- A főnöknél van.
- Bűnözők vagytok, igaz? Csempészek, tuti.
- Valami olyasmi – sóhajtott a fiú. - Lopott autókkal, motorokkal, csempészárukkal foglalkozunk.
- És jól tudjátok, ki vagyok, és hogy mennyit érek, igaz?
- Igaz.
- Remek. Lilláék már tudnak rólam?
- Még nem.
Valentina a reggelire pillantott.
- Te csináltad? – kérdezte.
- Igen – felelte a fiú és örült, hogy ejtették az előző témát. - Én vagyok a szakács. Még a sitten tanultam meg főzni.
- Miért voltál te sitten? Elloptad egy gyerek babakocsiját?
Krisztián nevetve rázta meg a fejét.
- Nem – mondta. – Betöréses rablás. Meg akartam fújni egy motort. Sajnos a sarokig se jutottam vele, mert lekapcsoltak.
- Tehetséges vagy – gúnyolódott Valentina.
- Tudom – vonta meg a vállát Krisztián. – Az öledbe rakom a kaját. Enned kell.
Amikor megindult felé, az ajtóból Feri szólt oda neki: - Ne fáradj, töki. Majd én megetetem ezt a kis angyalkát.
- Péter azt mondta, nekem kell gondját viselnem – erősködött Krisztián. – Elég nyomatékosan meghagyta, nem?
- Nem érdekel – csóválta a fejét Feri, miközben Valentinát nézte a perverz mosolyával. – Ő most az enyém.
Valentina csábos mosollyal mérte végig az ajtóban álló, kigyúrt kopasz fickót. Krisztián azonban tovább erőlködött.
- Én vagyok megbízva ezzel – húzta ki magát.
Feri szájáról lefagyott a mosoly és fenyegetően lépdelt a srác felé. Felé magaslott és szemmel verve adta a fiatal szakács tudtára, hol is van az ő helye a táplálékláncban. Az megszeppent és beletörődve bólintott.
- Jól van – mondta. – A tiéd. Fél óra múlva vissza kell jönnöm.
- Helyes – bólintott a fickó és egy kis pofont odacsapott neki. - Na, kifelé innen, puhatökű.
Valentina vigyorogva nézte végig a jelenetet.
- Nahát – nyájaskodott Egyeske. – Íme, az alfahím, a természet csodája, aki tudtára adta az omegának, hogy övé a nőstény a párzási időszak idején. Erejét is fitogtatta a zsákmánya előtt. Vadító.
Krisztián egy megvető pillantást lövellt felé, majd Feri felé is.
- Megérdemlitek egymást - vetette oda nekik, aztán kilépett az ajtón, becsapva maga után.
Feri meglengette a bilincs kulcsát Valentina előtt.
- Gondolom, kényelmesebb lenne a reggeli, ha levenném a bilincseket – cukkolta Feri.
- Ami azt illeti, igen – kacsintott a lány. – Megtennéd, hogy leveszed?
- Igen, de előtte Feri bácsinak is van egy kívánsága. Kitalálod, mi az?
- Dolgozzak meg a reggeliért?
- Így van. Szeretném, ha jó kislány lennél.
Valentina csábosan megvillantotta tökéletes fogsorát.
- Én nem tudok jó kislány lenni – mondta kéjesen. – De hidd el, a rossz kislányokat te jobban szereted.
- Naná – villantotta ki sárga fogait Feri.

*

Pár perc múlva Krisztián Péterrel együtt igyekezett vissza a szobájába a pislákoló neonfényű folyosón.
- Először két olyat kap tőlem ez nagy melák – fortyogott Péter -, hogy a taknyán csúszik össze-vissza a szobában, aztán pedig akkorát belerúgok, hogy keresztülszeli a naprendszert.
Amikor benyitottak a szobába, azt hitték menten dobnak egy hátast. Valentina az ágy szélén ülve, kiszabadulva eszegette a rántottát, a földön pedig Feri hevert vérző fejjel, mozdulatlanul. A lány feléjük fordult és egy kicsit bocsánatkérő, huncut mosolyt lövellt feléjük.
- Sajnálom – csicseregte kislányosan. – Rám akart mászni, én pedig elküldtem őt a mennyei ítélőszékre.
Míg Péter tátott szájjal bámulta a jóízűen tovább reggeliző lányt, Krisztián odasietett Ferihez. Megnézte a pulzusát a nagydarab fickó nyakánál, aztán látta is a földön heverő gyilkos fegyvert, a kalapácsot. Nyilván Feri övéből kapta elő, ahol a többi szerszám is sorakozott.
- Ez meghalt, főnök – mondta döbbenten.
Péter értetlenül nézett az izomagyú óriásra, majd a békésen falatozó lányra.
- Megölted? – kérdezte a főnök.
Valentina büszkén mosolyogva bólogatott.
- Muszáj volt – mondta teli szájjal. – Már tolta volna a le a gatyáját. Utána már hulla bácsi lett.
Péter legszívesebben nekirontott volna, de visszafogta magát. Ez a lány alig kelt fel, de már megölt egy nála erősebb férfit. A százmillió járt a fejében, amiből egy hatalmas vállalkozásba kezdhet.
- Finomat sütöttél – fordult Krisztián felé Valentina. – Bár egy kicsit elsóztad, de nem annyira, hogy ne essen jól.
Krisztián elhűlve pillantott rá, aztán Péterre.
- Jól van- nyugtázta a főnök és elővette a rádióját. – Tibi!
- Igen – jött onnan a válasz.
- Gyere ide, hozd magaddal Karcsit. El kell takarítani Ferit.
- Mi történt?
- Eggyel kevesebb éhes szájat kell etetni. Na, gyere! Mozgás!
Péter fenyegetően lépett Valentinához, ám az, nemhogy nem ijedt meg, de egyenesen barátságos mosollyal nézett fel rá. Sosem tudna megütni egy nőt, gondolta a főnök, akármennyire is idegesítette odahaza a dögös asszonya is, sosem tudta megtenni. Most azonban felkészült védekezésre.
- Na, idefigyelj, te kergekóros – kezdte a lánynak szigorúan. – Még egy ilyet nem csinálsz, megértetted?
- Meg – bólogatott Valentina. – Csak ne tegyetek rám bilincset. Jó kislány leszek és betartom a szabályokat.
- Helyes. Tudod, sokan vagyunk itt. Páran alig várják, hogy rosszalkodhassanak veled. Ha jól viselkedsz, akkor távol tartom őket, mindaddig…
- Amíg el nem jönnek értem – fejezte be Egyeske. – Ráadásul azok jönnek, akik meg fognak majd ölni.
- Pontosan.
- Mekkora üzlet. Remek marketinges lennél egy tv-shopban, ahol nokedli szaggatókat árulnak.
A vágott arcú Tibi és a viking srác, Karcsi megjelentek az ajtóban és döbbenten meredtek a halott Ferire a földön. Valentina végigmérte őket, különösen a hosszú szőke hajú srácot.
- Én is szeretem a Nightwisht – mondta teli szájjal a vikingnek. – A „Nemo” című számuk a kedvencem. Egyszer elénekeltem énekórán szorgalmi feladatként és két ötöst kaptam Olga nénitől.
Karcsi mosolyt erőltetett az arcára, miközben a szemeiből a halálfélelem sugárzott.
- Az remek lehetett – mondta, aztán Péterhez fordult.
- Mire vártok? – kiáltott rájuk a főnök. – Vigyétek már ki innen, mielőtt bebüdösíti a szobát!
Azok gyorsan odaszaladtak és felkapták, eközben Valentina nagyot kortyolt a narancsléből és halkan kuncogva figyelte, ahogy kicipelik a hullát a szobából. Péter ereiben megfagyott a vér.
- Lehet, több pénzt fogok kérni érted – mondta.
- Én is többre taksálom magam – bólintott megjátszott egyetértéssel Valentina. - Szerintem is emeld a tétet, hulla bácsi.

*

Miután csak az egyik kezét visszabilincselték az ágyhoz, Krisztián legnagyobb döbbenetére Valentina egy remegés kíséretében Ketteskévé váltott át. A srác szeme láttára változott át a kegyetlen pszichopata tekintet egy szelíd, empatikus lélekké, aki mintha még félt is volna tőle. Csak ők ketten voltak a voltak szobában, Krisztián egy fotelban ült tőle biztos távolságra.
- Te jó ég – tátotta el a száját Krisztián. – Te most az a másik vagy?
- Igen – felelte Ketteske. – Azt hittem, erősebb lett, de erőt merítettem abból, amit…na mindegy.
- Hogy tudtok meglenni egymással?
- Sehogy.
Ketteske hátradőlt az ágyban és az elsárgult falú plafont bámulta. Alexa után kutatott a fejében, de nem lelte vele a kapcsolatot. Pedig mindent tudni akart Nóriról, remélte, hogy az nem sérült meg.
- Nemsokára értem jönnek, igaz? – kérdezte a sráctól.
- Nem tudom – felelte az és hátradőlt a fotelban. – Péter még nem ment sehova.
- Nem egy telefon az egész?
- Péternek nincsenek komoly kapcsolatai a déliekkel. Az északiaknak meg nem fog megemlíteni, mert tart attól, hogy azok eljönnek érted és minket eltakarítva, helyettünk aratják le a babérokat.
- Tiszta sor. Akkor lehet, itt leszek pár napot.
- Sanszos.
- Akit megölt Egyeske, az a barátod volt?
- Dehogy. Ráadásul egy visszaeső bűnöző volt. A negyven évéből szerintem húszat rács mögött töltött.
- Te mennyit ültél?
- Három évet kaptam egy korábbi ügyemmel együtt, de egy év múlva szabadultam jó magaviseletért.
- Hogy bírtad a börtönt?
- Nem akarok róla beszélni.
- Bántottak, ugye?
Krisztián felsóhajtott és előkotort egy cigit a zsebéből. Valentina feléje fordította a fejét.
- Adsz nekem is egyet? – kérdezte.
A srác meggyújtotta a cigit és átnyújtotta neki.
- Köszi – köszönte meg Valentina és nagyot szívott belőle. – Nem kell mesélned róla, ha nem akarsz.
- Nem is akarok. Egy nő előtt semmiképpen sem.
- Sejtem, mi történhetett.
- Legyen ennyi elég.
- Én is ültem. Tizenegy évet.
- Tudom. De a Szent Mihályban mindenkinek magánzárkája van és koedukált egy ideje.
- Hidd el, nem élveztem.
- Tudom – sóhajtotta a srác. – Mindketten megjártuk a poklot.
Ketteske lehamuzott a földre, majd visszafordult a plafon felé.
- Van most csajod, Krisztián? – kérdezte hirtelen.
- Nincs – válaszolt egy kicsit szégyenlősen a srác. – Miért?
- Csak kérdeztem. Hogy-hogy nincs? Szép pasi vagy.
Krisztián alig akart hinni a fülének. Mondták már, hogy helyes, de a „szép” jelzőt még senkitől se hallotta, az anyján kívül.
- De aranyos vagy – mosolygott Krisztián. - Majd becsajozok tavasszal. Amikor lehet mászkálni.
- A helyedbe nem várnék – mondta Ketteske. – Összeszednék valakit, aztán egy jó állás és itt hagynám ezt a koszfészket.
- Nem olyan egyszerű ez. Egy sittest nem vesznek fel akárhová.
- Jó, értem.
- Péter sokszor bunkó, de legalább megfizet.
- Neked vannak álmaid?
- Szerettem volna motorversenyző lenni.
- Még lehetsz.
- Nem hiszem. Meg nem is érdekel már, csak a mocik.
- Vagány lehetsz, amikor motorozol.
- Annyira, hogy el is kaptak vele. Na, mindegy. Neked mi volt az álmod?
Valentina felsóhajtott: - Még egészen kislányként orvos akartam lenni. Mennyire jól hangzott volna, Dr. Király Valentina – elmosolyodott. – Ez már nem fog megvalósulni. De maradt nekem más.
- Micsoda?
- Már ennek sincs értelme.
- Minek?
Valentina könnyes szemekkel fordult Krisztián felé. A srác azon kapta magát, hogy a szíve szakad meg érte.
- Néha látom magam egy tengerparton – kezdte a lány. - Ott ülök a férjemmel egy teraszon, miközben a gyerekeink viháncolnak. Olyanok, mint mi. A kincseink. Ott van nem messze tőlünk Nóri, az unokanővérem. És látom a parton napszemüvegben sétálni és felénk mosolyogni Annát, a doktornőmet, aki mintha az anyukám lenne. Nincsen más csak szeretet. Körülleng minket az a biztonságot adó érzés, hogy velünk már nem történhet semmi baj. Minden nap egy ajándék. Egy újabb és újabb. És ez sosem lesz az enyém. Sosem. A sötétségre kárhoztam.
Krisztián agyában egy pillanatig átfutott a lány megszöktetésének terve, aztán gyorsan letett róla. Veszélyes, na meg túl béna ő ehhez, nem beszélve arról, hogy ez bármikor visszaváltozhat tömeggyilkossá.
- Bár tudnék neked segíteni – mondta végül.
- Nem kell – súgta Ketteske beleszívva a cigibe, visszafordult a plafon felé.

*

A hókotrós kocsi megállt a Tatabánya felé vezető úton. Az idős sofőr, Nándor rémülten pattant ki a kocsiból és igyekezett az út túloldalára. Egy mentőautó fényei villogtak, ami orral az árokba dőlve állt, a hátsó ajtaja pedig tárva nyitva.
- Életben vannak még? – kiáltotta.
Meghűlt a vér az ereiben, amikor egy vérző fejű nő kapaszkodott ki onnan. A kétségbeesett mentős valamit motyogott felé. Nándor azonnal elkapta a kezét és minden erejét latba vetve kihúzta onnan az út szélére.
- Megszökött – nyögte a nő. – Megölt mindenkit, csak engem hagyott itt. Elvitte a ruháját. A kollegám ruháját.
- Kicsoda? – kérdezte a férfi.
- Az a vak lány. Megölte őket. Keressék meg.
- Előbb hívok segítséget.
- Azt mondta, ő is az iszonyat lánya. Ezt hajtogatta. Aztán megölte őket.
- Ne beszéljen, nyugodjon meg.
Nándor visszarohant a kocsihoz, eközben a nő megállás nélkül motyogott.
- Havaska a neve – suttogta az ég felé bámulva. - Havaska.

*

Miután Krisztián egy kicsit elbóbiskolt, biztos tudatában annak, hogy az ebédet ma Karcsi főzi helyette, sziszegésre emlékeztető, hátborzongató hangra ébredt fel. Először a plafont látta, majd amikor Valentina felé nézett, halálra rémült. Minél jobban igyekezett hátrébb süppedni a fotelban.
Valentina felülve az ágyon előre hátra billegett fennakadt szemekkel, felváltva mély hangon hörgött, majd sziszegett. Mintha valami rohama volna, vagy egy gonosz szellem szállta volna meg. Hirtelen megállt és morogni kezdett, utána az egész teste megremegett. Motyogni kezdett valamit, ami eleinte érthetetlen volt Krisztián számára, mintha Valentina visszafelé mondta volna a szavakat. Utána hirtelen tisztább lett, jól érthetőbb, viszont valami rémisztően sejtelmes suttogással beszélt.
- Havaska – suttogta. – Érezlek, kicsikém. Kövess engem. Látni fogsz. Látni. Várok rád, édesem. Hozd magaddal az iszonyatot. Hozd magaddal. Itt várok rád. Gyere, kicsi tanítványom.
Hirtelen Krisztián felé irányította a fejét.
- Oldozz el! – hörögte fennakadt szemekkel. – Oldozz el!
A srácnak majd kiugrott a szíve a helyéről. Valentina szemei a helyükre álltak, de szinte átnézett rajta. Szelíd, de határozott volt a tekintete. Ketteske volt, aki most talán a képzeletében harcol Egyeske ellen.
- Hagyd békén a fiút! – parancsolta hidegen. – Ne merészeld őt rémisztgetni! – utána az arca Egyeskére váltott – Majd te mondod meg, mi? Hulla lány! - ekkor Hármaska dühödt tekintette vette át a hatalmat. – Mit nézel így, te kis nyomorék? Gyáva kis féreg! Már érzed a pénz szagát, mi?
Egy remegés után ismét Ketteske került nyeregbe és aggódva nézett Krisztián szemébe.
- Ne hallgass rájuk – kérlelte szinte könyörögve. – Ne ijedj meg! Úgy érzem, mindjárt vége van. Csak én leszek itt egy darabig. Kérlek, hozz valami koffeindúsat. Energiaitalt, vagy nem tudom.
Krisztián bólintott, utána fejvesztve szaladt ki a szobából. Egyeske nézett utána megvetően.
- Nézd, hogy fut a kis gyáva! – jegyezte meg. - Hogy menekül! – aztán Ketteske visszatért. – Nem hagyom, hogy a nyakunkra hozd Havaskát! Hiába is próbálkozol! – ekkor Hármaska került elő – Nem kell ide az a kis bolond! Majd én használom a fejem helyettetek is! Nyomorultak!

*
Nóri a téli ködben állt egy tó partjánál. Hagyta az érzéseit háborúzni egymással, mintegy külső megfigyelőként engedte magát teljesen összeomlani és megsemmisülni. Nem tudta, mi lesz ennek a vége, de nem érzett magában semmilyen erőt megakadályozni még egy vihart. Annyit kóstolta meg a fájdalom és a félelem, annyiszor kellett sírnia, hogy elfogyott minden ereje. Csak nézte és nézte a befagyott tavat a ködben. Mintha a lelke lett volna a jég alatt. Varjak hangját hallotta fentről. Felnézett a rajukra, melyek szinte szabályos háromszögben haladtak útjukon.
Alexa mellé lépett. Egy darabig engedte Nórit magába meredni, mintha egy temetésen lennének. Aztán a nyomozónő gyengéden a vállára tette a kezét és próbált valahogyan erőt sugározni a tekintetével.
- Még mindig érzed őt? – kérdezte Nóri.
- Igen – felelte Alexa.
- Ez biztos?
- Teljesen. De Egyeske továbbra is leárnyékolja a jeleit. Erősebb lett ő is. A szent helyemet használja.
- Azt tartja őket életben?
- Csak Ketteskét.
- Bár ott lehetnék mellette.
- Valahogyan segítek neked átlépni oda.
Nóri felsóhajtott.
- Biztosan ott ragadnék – súgta.
- Azért leszek ott én is – nyugtatta Alexa. – Viszont hallottam egy monológot tőle egy órával ezelőtt, ami ismétlődik az agyamban.
- Mi volt az? – fordult felé a lány.
- Olyan volt, mintha nem is nekünk szólt volna, hanem az egész világnak. „Innen a sötét sarokból kiáltok felétek. Nem hátrálhatok meg, de az erőm percről-percre leporzik rólam. Itt vagyok és élni akarok két ördög között. A szent helybe kapaszkodva ígérem nektek, győzni fogok. Nem kellenek a könnyek, nem kellenek a segítő kezek. Kegyelmet kérek csupán”.
Nóri térdre rogyott a hóban és úgy érezte, sosem tudja abbahagyni a sírást. Alexa leguggolt mellé, szorosan magához ölelte. Ringatni kezdte, mint egy kisbabát, miközben ő is könnyeivel küszködött.
- Meg fogjuk találni, Nóri – súgta a lány fülébe. – De össze kell szedned magad. Máskülönben nem tudlak átkísérni hozzá. Kapaszkodj a szeretetbe. Hatalmas ereje van. Mindenek felett ereje van, Nóri. Mindenek felett. Ennek az ereje mozgatja és élteti a világot. Ebből lettünk mindannyian.
- Próbálok erős lenni – zokogta Nóri.
- Nehéz tudom. Felborult egy ideje az életed. Nem csoda, hogy összeomlasz. De gondolj az unokahúgodra, akinek te vagy az élete értelme. Érted jött vissza abból a sötétből. Miatta kell erősnek lenned.
- Annyira ölelni akarom, annyira ott akarok vele lenni.
- Ott leszel, csak rajtad áll. Szép új életet kezdetek majd. Én pedig minden nap küldöm majd nektek az erőt.

*

A terepjáró lefékezett az út mentén botorkáló mentős egyenruhát viselő vörös hajú lány mögött. A szőke, negyvenes éveiben járó nő kipattant a kocsiból és odasietett hozzá. A lány hátra se nézve hirtelen megállt.
- Mi történt? – kiáltotta a nő aggódva.
Amikor Havaska felé fordult gonosz mosollyal az arcán, a nő ereiben megfagyott a vér. Azok az élettelen, szinte fehér szemek úgy meredtek rá, mintha tisztán látnák őt. A lány élvezve belőle áradó sötétséget és a félelemkeltést, lassan emelte a nő feje felé a pisztolyt, miközben kivillantotta szép fehér fogait.
- Most pedig elviszel engem oda, ahová mondom - parancsolta.

2020. június 19-20.
Budapest

2.rész
Egy ölelésért…

Valentina, mint Ketteske pokolian küzdött, hogy önmaga maradjon. Érezte a másik két személyiségének egyre erősebb jelenlétét és hallotta, amint azok egymásnak esnek a felszínre törésért a sötét belső világában. Rettegett egy újabb rohamtól, ezért próbált valami pozitív dologra koncentrálni, ami persze igencsak nehezére esett, amiért még mindig az ágyhoz bilincselve feküdt, Krisztián pedig minden mozdulatát egyre nagyobb rémülettel figyelte a fotelban ülve.
A szent hely a ott fejében, amit Alexától kapott, már kezdett teljesen bemocskolódni Egyeske és Hármaska gyilkos lelkétől. Kezdik kisajátítani agyának halványan fénylő, békés szegletét, felzabálva minden jót előle. Nem volt itt Nóri, se Anna, se a nyomozónő, akik talán erőt sugároztak volna belé. Csak ez a raktárépület, a tucatnyi rosszfiú és ez a fiatal srác, aki bár jótét lélek, mégsem merne kockáztatni érte. Így a kinti és benti világára egyszerre kezdett rátelepülni a reménytelenség.
Kétségbeesetten fordította a fejét Krisztián felé, aki feszülten meredt rá azzal a szelíd barna szemeivel.
- Nem akarsz mellém feküdni egy kicsit? – kérdezte Valentina az esélytelenek nyugalmával.
- Még mit nem - vágta rá az. – Hogy engem is bezsákoljanak, mint Ferit?
- Nem fognak. Az Egyeske volt, nem én. Ha idebújsz mellém, attól erősebb leszek és én maradok a „volán mögött”. Nem leteperni akarlak, csak hozzád szeretnék bújni egy kicsit. Könyörgöm.
Krisztián igent akart mondani. Egy gyönyörű, szőke lány itt könyörög neki egy ártatlan összebújásért, aminek talán egyetlen férfi sem állna ellent. Tegnap ilyenkor még álmodni sem mert egy ilyen helyzetről, amikor azon az ágyon feküdt a magazinjait bámulva. Persze, ez a szerencsétlenség is rá vall, mert ez a csoda egy veszélyes pszichopata, akit hónapok óta köröznek, a maffia is százmilliós vérdíjat tűzött ki rá, a tudata is három részre hasadt, és ha most odafeküdne mellé, lehet, valamelyik gonosz vigyorogna rá hirtelen ölésre készen.
- Vigyázni fogok rád – súgta a lány erőtlenül. - A szavamat adom neked. Nem akarok visszamenni oda.
- Hova? – kérdezte Krisztián.
- A belső világba. Mindhármunk közös világába.
- Mi van ott?
- Szörnyen hideg. Minden másodperc maga a pokol. Démonok suttognak az erős szélben, a Hold pedig árasztja magából a rettegést. Látom Egyeske és Hármaska összes bűnét, ismétlődnek előttem a képek, az ártatlanok szenvedései, akiket nem tudtam megmenteni. Valós budapesti helyszíneken állok, az örök éjszakában. A trauma helyszínén, a Fővám téren. De ha nagyon erőlködök, akkor a Margit-hídon, ami Alexa szent helye a valóságban. Tőle kaptam hipnózissal, vagy mivel. Tudom, ez nagyon zavarosan és betegesen hangzik, nem is részletezem tovább. A lényeg, hogy nem akarok oda visszamenni. Rosszabb, mint az intézet, ahol raboskodtam.
Krisztián tátott szájjal nézett rá.
- Anyám – nyögte ki végül. - Ez tényleg mocskosul beteg világ.
- Akkor segítesz nekem? – kérdezte Ketteske reménykedve.
- Nem – rázta meg a fejét a srác, még meg is remegett. – Lehet, nem vagyok egy észlény, de bolond sem.
Valentina megsemmisülten fordította vissza a fejét a koszos plafon felé. Nem hibáztatta Krisztiánt, teljesen megértette őt. Ő sem merne odabújni egy tömeggyilkoshoz, aki alig ébredt fel, de már végzett is egyikükkel. Még ha nem is ő volt konkrétan, akkor sem tud igazi garanciát adni ennek a rendes fiúnak arra, hogy képes lesz visszatartani a fejében a két leggonoszabb lelket a világon.
- Megértelek – sóhajtotta. – Tudod, van valami, amiben még különbözök ettől a két szörnyetegtől.
- Micsoda? – hajolt közelebb a fiú.
- Ők már nem egy pasin túl vannak – súgta lemondóan. - Én pedig még egy ölelést se kaptam soha egyetlen férfitól sem. Soha. Semmit. Nem tudom, milyen érzés, amikor egy férfi átölel és érezhetem a lényét, hallhatom a szívverését. Egy erős kart, ami belém karol. Sokszor elképzeltem, milyen lehet. Az egyik legszebb pillanat lehet egy nő életében. Mindegy. Nem érzelgek itt neked.
Krisztián bár derekasan küzdött, mégis feladta. A legnagyobb marhának érezte magát a világon, de felállt ledobta a bilincs kulcsát az ablak melletti asztalra, aztán odatolta a fotelt az ágy mellé. Valentina reménykedve ült fel az ágyban, a szabad jobb kezével már nyúlt volna srác felé, amikor az kicsit ijedten hátrahőkölt.
- Mekkora bolond vagyok – nyugtázta Krisztián, amikor leült vele szemben.
- Nem vagy az – súgta Ketteske.
A fiú nagy levegőt vett, próbált uralkodni a félelmein és a vágyain is. Nem mehet tovább egy röpke ölelésen túl. Ám ahogy belenézett azokba az éppen szelíd kék szemekbe, nem tudta visszatartani a lány iránt érzett sajnálatát. Olyan elveszett, megtört tekintet meredt rá egy cseppnyi örömért könyörögve, hogy megfeledkezett a közvetlen életveszélyről. A kezével végigsimította az arcát, Valentina pedig a tenyérébe döntötte a fejét, hogy jobban érezze, felfogja, mi is történik vele. Azt hitte a szíve szó szerint kirobban a helyéről, de gyengéden csókot nyomott a lány homlokára, utána amilyen gyengéden csak tudta átölelte őt. A dús, aranyszőke hajba túrt és körmeivel gyengéden cirógatta a fejét. Kiadta mindazt a benne ragadt szeretetet, amit egy ideje senkinek sem tudott adni. Szinte érezte, amint átáramlik belőle az erő a lány testébe.
Valentina számára egyszerre volt furcsa és mennyei érzés a fiú ölelése. A homlokán kellemesen lüktetett a csók, a cirógatás pedig egyre inkább felszabadította benne a biztonság érzését. Minden kínzó pokol, minden iszonyat, amit éreznie és látnia kellett, annyira messze került tőle, mintha sosem léteztek volna. Ez a szép srác elkergette az ölelésével az összes démont a fejéből, még Egyeskét és Hármaskát is halványan érezte. Melegség hatolt rajta végig és Krisztián hátát kezdte simogatni annak lapockái között. Érezte, mennyire hevesen ver annak szíve. Odatette a kezét és felnézett rá. Így még jobban látta, mennyire gyönyörű szeme van a srácnak. Ketteske vágyakozva figyelte az ajkait, gyűjtötte magában az erőt a csókra, felpillantott ismét a barna szemekbe, engedélyt kérve az egyik legnagyobb vágyára. Nem talált bennük visszautasítást. Lassan közelített az ajkaival a fiúé felé, közben megérintette annak bal arcát.
- Na, ebből elég – szólt rájuk valaki.
Megszeppenve fordultak a hang irányába. Péter karba tette kézzel állt az ajtóban, mögötte pedig büszke mosollyal nézett rájuk a válla felől a viking srác, Karcsi, aki még a hüvelyujját is felmutatta nekik bátorítóan. A főnök szigorúan fordult felé, mire az gyorsan kihúzta magát és nevetségesen hiteltelen rosszallást erőltetett az arcára. Péter visszafordult feléjük szúrós szemekkel.
- Még egy ilyen és valami perverz állatra fogom bízni az őrzését - fenyegetőzött. - Megértetted?
- Igen – bólintott ijedten Krisztián. – Sajnálom, Péter.
- Gurulj hátrébb azzal a fotellal, aztán fogd vissza magad!
- Oké! – bólogatott hevesen a srác és teljesítette a parancsot.
- Karcsinak is helyetted kellett főznie, mert azt hittem te talán meg bírod állni, hogy ne molesztáld a mi kis aranytojásunkat. Ez az őrült pedig – mutatott maga mögé – tutira veszem, hogy a szakállával kavargatta a babgulyást.
Karcsi megvonta a vállát: - A tökömnek túl forró lett volna – jelentette ki bárgyú mosollyal.
- Pofa be – pillantott rá Péter, majd visszafordult magát szidva a fotelbe süppedő Krisztiánra. – Visszajövök, töki mindjárt és ajánlom, tisztes távolságba legyél a kiscsajtól. Értve vagyok?
- I-igen – dadogta Krisztián.
- Én tehetek róla – vállalta magára bűnbánóan Valentina.
- Naná – nyugtázta Péter megindult a folyosón.
Karcsi ismét a hüvelykujját mutatta feléjük.
- Csak így tovább! – súgta.
- Gyere már! – üvöltött rá a főnök.
- Megyek őfelsége!
Ketteske megsemmisülten dőlt vissza az ágyba. Krisztián próbálta összeszedni magát, legszívesebben odarohant volna befejezni azt, amit elkezdtek. Élete legszebb pillanata lett volna. A mozdulatlan lányra pillantott, erősítette magát. Végül győzött a bátortalansága és inkább felpattant megindulva az ajtó felé.
- Azt hiszem, megmosom a képem egy jó hideg vízzel - mondta és visszafordult az ajtóból Valentinára.
Annak az arca sem rezzent, csak a szeme mozdult jobbra, utána vissza a plafon felé. Az egyik legszebb lány a világon, gondolta Krisztián és nem meri megcsókolni. Kinézett a folyosóra, senki. Mindegy, vonta meg a vállát, nem szabad, és kész, ennyi. Úgyis el fogják vinni innen a vágóhídra. Ettől a gondolattól teljesen összeomolva elindult a vécé irányába, alaposan szidva magát.
Nem is sejtette, hogy Ketteske visszakerült a belső világába és Egyeske vette át ismét kormányt. A gonosz elmosolyodott, behunyta a szemét, érezte magában azt az erőt, ami nemrégiben szerzett. Erősen koncentrált Havaskára, szinte látta maga előtt a szökésben lévő kis tanítványát.
- Havaska – súgta sejtelmesen. – Édes szívem. Itt a te mesternőd beszél. Hallasz engem?

*

Havaska a nemrég túszul ejtett nő bézs színű ballonkabátjában és fekete farmerében járta Tatabánya utcáit. Még talán egy óra és megtalálják a nő holttestét, őt pedig simán megtalálják a városban. Az ismert helyein járkált, de a botja nélkül, ezért kicsit nehézkesebben. Nem lesz nehéz egy vak lányt kiszúrnia egy járőrnek, aki óvatosan, néha a karjait kinyújtva, a fal mellett botorkál a járdán.
Egy zajos épülethez ért. Nem gondolta volna, hogy ilyen gyorsan megtalálja. Ismerte ezt a kocsmát, a legtöbb helyi rosszfiú és rosszlány tanyája. Majdnem nekiment egy villanyoszlopnak, gyorsan megkapaszkodott benne. Váratlanul Valentina hangját hallotta a fejében. Pár órával korábban, mintha már hallotta volna, de csak motyogásokat. Most azonban tisztán hallotta a fejében, hogy őt szólítja. Nem tudta hova tenni a dolgot, sosem hitt az ilyesmiben.
- Tényleg te vagy? – súgta vissza.
- Én vagyok, szívem – mondta Egyeske. – Tudom, fura, de hinned kell benne. Kaptam valami képességet, ezért tudok hozzád beszélni. Most remélem nem ijedtél meg, mert akkor nagyon csalódott leszek.
- Nem, dehogy. Ez bámulatos. Kitől kaptad ezt a képességet?
- Azt hiszem attól a nyomozócsajtól. De most nem ez a fontos. Merre vagy?
- Megszöktem a mentőautóból.
- Azt tudom, éreztelek. De most hol vagy?
- Tatabányán. Egy kocsma előtt állok.
- Biztos ott vagy?
- Ne nézz le ennyire. Érzem a sör és az izzadt hónaljak szagát.
- Jól van, kisbaba. Most szépen menj be oda és szedjél fel valakit. Rendicsek?
- Nem lesz nehéz – mosolyodott el Havaska. – Az egyik kuncsaftom is idejár pasizni. Az összes helyi bűnöző itt lebzsel.
- Na, akkor tedd a dolgod. Vigyen el téged magához, az a lényeg. Jegyezd meg a pontos címet.
- Értem jössz?
- Naná, édesem. Na meg úgy néz ki, lesz egy túszunk. Egy helyes pasi. Majd osztozunk rajta.
- Jól hangzik.
- Mindent bele, édesem.
- Annyira várlak már.
- Na, ne nyalizzál. Dobd be azokat a jó formáidat, megdöglenek majd érted. Még jelentkezem. Pusszantalak!
Havaska éppen válaszolni akart, amikor egy ismerős hangot hallott. Ki kellett zökkennie az előbbi nem mindennapi beszélgetésből, hogy felfogja, kivel is áll szemben. Egy nő, az már biztos.
- Havaska! – szólította az ismét.
- Ki az? – kérdezte.
- Én vagyok az, Szandi.
Szandi az egyik kuncsaftja, egy harmincöt éves nő, akivel rendszerint lelkiznek, amikor átjön hozzá.
- Szia – köszönt vissza nyájasan. – De jó, hogy erre jársz, elhagytam a botomat.
- Ó – sajnálkozott az és megfogta a vállát. – Gyere át hozzám, nálam maradt múltkor az egyik, amikor a nővéreddel meglátogattál.
- Jaj, téged az Isten küldött hozzám. Nem zavarok?
- Nem, dehogy, egyedül vagyok, tudod.
- Nem jött össze a múltkori randi?
- Nem hát, totál unalmas volt az a pasi. Na, gyere.
Havaska Szandi kezét fogva botorkált mellette. Most kezdett aggódni a legjobban, hogy egy járőr éppen arra jár és meglátja őket. Mekkora bukás lenne, végre talált valakit, akinél meghúzhatja magát, erre meg lekapcsolnák.
- Mit keresel amúgy erre? – kérdezte a nő.
- Á, csak ki akartam mozdulni egy kicsit – felelte Havaska ártatlanul. – Meguntam az unalmas csendet.
- Hát, nem hallottad, hogy valami balhé volt Dorogon? Még lövöldözés is!
- Komolyan?
- Igen, állítólag az Király Valentina ott járt nemrég.
- Ez durva. Szerencse, hogy nem futottam össze vele. Mondtak még valamit a hírekben? Hol bujkált?
- Arról még nincs hír.
- Remélem, nem esett senkinek baja.

*

Karcsi éppen a leveseket merte, amikor Péter szitkozódva belépett hozzá a konyhába, mögötte a karbantartó Geri bácsival. Az öreg próbálta minél higgadtabban, szinte bocsánatkérően elmagyarázni a főnöknek, milyen helyzet lépett fel.
- Hidd el, nem én tehetek róla, Petikém – magyarázkodott. – A fűtés odafent már nagyon közel állt ahhoz, hogy beadja a kulcsot. Több órába is beletelhet, mire megjavítom, persze segítséggel.
- Minden balul üt ki ma! – fortyogott Péter. - El sem hiszem. Ki átkozott el így minket?
- Ez a hely egy roncshalmaz, várható volt. Estére már minden rendben lesz. Van olajradiátorunk, azt felvihetjük a csajhoz és akkor biztosan nem fog befagyni az a szép hátsója.
Karcsi a szokott szemtelen félmosollyal fordult Péterhez, miközben a leveseket merte a tányérokba.
- Ne aggódj, főnök – szólt oda a főnökének. – Annyi babot merek a kiscsajnak, hogy hamar felfűti majd a szobát.
Péter legyintett felé.

*

Havaska a kis lakótelepi lakásban ült a kanapén és hallgatta Szandi panaszáradatát a rosszul sikerült randiról. Míg sajnálkozva bólogatott, több ízben többször is elképzelte, miképpen végezzen a nővel.
- Sajnálom – súgta. – Egyszer biztosan megtalálod, akit keresel.
- Én? – mutatott magára Szandi, utána lehuppant mellé a kanapéra. - Sose, el vagyok átkozva szerintem.
A kuncsaftja jó nő volt, Havaska tudja jól. Sportos, jó alakja volt, akárcsak neki, ahogy pedig az arcát kitapogatta, érezte azokat a szép vonásokat is. Éppen ezért válogatott, kicsit néha túlzásba is véve.
- Lehet, nem a legtökéletesebbet kéne keresned, Szandi – tanácsolta Havaska. – Azok hamar lelépnek, nem?
- Nem tökéletest keresek – magyarázkodott a nő. - Azokról már lemondtam. Csak egy jóképű, talpig férfit. Az se baj, ha nincs haja, vagy ha nem keres sokat. Kocsim van, azt sem várom el tőle. Nem vagyok aranyásó sem. Szeretethiányom van. El nem tudom mondani mennyire. Nem számítok senkinek és ez borzasztó.
Havaska gyomra kezdett felfordulni tőle, fájni kezdett a feje az undortól, próbálta visszafogni az ásítást is.
- Mit szólnál, ha egy kicsit meggyurmáználak? – kedveskedett Szandinak. – Feküdj itt el és kapsz egy ingyenes, finom masszást. Egy kicsit megnyugszol, feltöltődsz energiával és máris szebbnek látod a világot.
Érezte, amint az elmosolyodik.
- Ez remek ötlet – mondta Szandi.
Míg elfeküdt az kanapén, Havaska elvette a nő lába alól a párnát.
- Ez most nagyon jól fog esni, köszönöm – hálálkodott előre a nő. – Te annyira aranyos vagy, komolyan mondom.
- Igen – helyeselt gonosz mosollyal Havaska, amikor ráült a derekára, kezében a párnával. – Tudod, mindig is annak hitt engem mindenki. A gyönyörű, kedves lánynak, aki mindenkit szeret. Nem ismerték a valódi arcomat – elővette a pisztolyt az övéből – Ez már a múlté. Felfedem a valódi énemet. Előtted is.
- Miről beszélsz? – értetlenkedett Szandi.
Havaska ekkor rászorította a nő fejére a párnát, hallotta a tompa sikolyt. Mennyei érzés volt neki hallani. Kivillantotta a szép fogait, vigyorgott a gyönyörtől. A nő kétségbeesetten próbálta magáról lelökni, de esélytelen volt. Végül a gonosz sóhajtott egy nagyot, aztán a párnára nyomta a pisztoly csövét és tüzelt. Szandi nem mozdult többet, ő pedig halkan kuncogott.
- Várlak, Valentina – súgta. - Meg van a cím is.

*

Nóri a tatabányai rendőrkapitányság egyik irodájában, a leeresztett rolók mögött bámulta a gyertyát és erősen koncentrált Alexa megnyugtató szavaira maga mögött. A nyomozónő hátulról belékarolt.
- Hunyd be a szemed, Nóri – súgta megnyugtató hangon. - Szép lassan, mintha otthon feküdnél az ágyon egy nehéz munkanap után. Hagyd, hogy vigyen magával a nyugalom. Engedd. Képzeld el Ketteskét. Mindent, amit érzel iránta. Engedd szabadjára az iránta érzett szereteted.
Nóri behunyta a szemét, erősen koncentrálva az unokahúgára. A közös álmaikra, a tengerpartra, ahol új életet kezdenek. Vágyakozó, ártatlan mosoly jelent az arcán és egy könnycsepp kicsordult a szeméből.
- Mindjárt ott vagy – súgta Alexa. – Adom az erőt. Kapcsold ki minden kételyedet ebben és úgy gyorsabb.
Nóri ekkor érezte, hogy megváltozott a lába alatt talaj. Keményebb volt, hidegebb. Érezte a pulóverén keresztül is. A szél belekapott a hajába. Amikor kinyitotta a szemét, már az örök éjszakába kárhoztatott belső világban volt. A süvítő szélben hallotta a démonok sutyorgását, valamint Egyeske, majd Hármaska kárörvendő kacaját. A Margit-híd pesti hídfőjénél állt. Önkéntelenül felnézett a csillagos égboltra, aztán a Hold felé kapta tekintetét. Jóval lejjebb volt, mint valaha a valóságban és iszonyatos félelem áradt belőle. Nóri nem tudta megfogalmazni, mit is érez, csak azt, hogy sikítva akar kirohanni a létezésből. Feltámadt benne az aggodalom Ketteske iránt.
- Istenem – súgta, miközben patakokban folytak a könnyei. – Hát itt élsz? Uramisten. Istenem, kicsikém.
Erőt vett magán és elindult a felfelé a hídra. A démoni sutyorgások között meghallotta Egyeskét.
- Takarodj innen! – kiáltotta a gonosz. – Takarodj a fejemből! Ki engedett be? Úgyis megdöglötök mind!
- Ne kapkodj! – hallotta Hármaskát suttogni valahonnan. – A végzetükbe sétálnak, hidd el!
Nóri nem törődött velük. Gyorsított a léptein, kereste a híd vonalán Ketteske alakját. Nem látta sehol. A szél egyre erősebb lett, a démonok hörögni, morogni kezdtek, Nórinak meg kellett kapaszkodnia az egyik villanypóznában, akkora volt a széllöket. Kétségbeesetten küzdött ezzel a természetfeletti erővel. Mintha még húzták is volna visszafelé, sziszegéseket hallott fentről, a Hold irányából. Ekkor Egyeske jelent meg előtte a villanypózna mögül kilépve. Vörösen izzottak a szemei, a mélységes gyűlölettől eltorzultak az arcvonásai. Nóri ellökte magától, mire az vihogva ért földet.
- Ide ő már nem jöhet be! – üvöltötte Valentina. – Sajnálom!
Nóriban összeállt a kép. A teljes szent helyet elfoglalta a két gonosz személyiség. Ketteske pedig valahol az itteni Fővám térnél lehet. Hol máshol? A gyerekkori trauma helyszínén.
Erősen koncentrált a helyre, próbálta felidézni maga előtt. Nem ment neki. Elengedte a villanypóznát, megfordult és szaladt, ahogyan csak bírt. Mikor leért a hídról, átvágott a Jászai Mari téren egyenesen a rakpartig, ahonnan déli irányba szaladt. A szél minduntalan le akarta őt lökni a Dunába, de annyira látni akarta az unokahúgát, hogy minden erejével küzdött ellene. Valahol a Parlamentnél egy nagyobb lökés a korlátnak a dobta, kis híján át is lendült rajta. Belekapaszkodva, mászott előre, mintha kötélen haladna felfelé. A hideg egyre jobban gyengítette.
Nagyon messze van még. A való életben már villamosra pattant volna, ám ez itt egy meghasadt elme pokla. A korlát kezdett elfogyni és teljesen kilátástalanná vált a küzdelme. Amint a végébe ér, az egyre erősebb démoni szél beleveti őt a Dunába. Nem adhatja fel. Belemarkolt a korlátba. Erőt kell meríteni valahonnan. A suttogásoktól kiverte a víz, a hideg futkosott a hátán, másodpercenként gyengébbnek érezte magát. Koncentrálnia kell. Felidézte, miért is van itt. Látni akarja őt, átölelni, átadni a szeretetet, amit iránta érez. A tengerpart képét látta maga előtt valahol messze minden rossztól, ott könyökölnek a ház teraszának korlátján. Mosolyognak egymásra, a felkelő napot figyelik, az újrakezdést, ahogy ahogyan lassan napfénnyé nyújtózik az új világ. A kis szobrocskára gondolt, amit Valentina vett neki, ami két lánytestvért ábrázol. Ez az övék. A jövőjük, amit senki és semmi nem vehet el tőlük, istenadta joguk boldognak lenni ennyi szenvedés után. A szél nagyot lökött rajta, a hideg egyre jobban belemart, de ő arra a meleg, napfényes partra gondolt, ahol majd vidáman sétálnak. Nem adhatja fel.
Egy hirtelen erő átlendítette a korláton. A kezei azonnal átfagytak és úgy érezte nem bírja tovább tartani magát, bele fog zuhanni a folyóba. Alig érezte a korlátba kapaszkodó jobb kezét, a bal kezét gyorsan felfelé lendítette, de nem érte el a korlátot. Lentről valami a lábába kapott. Amikor lenézett, meglátta a két vörös szempárt. Egy sziluettszerű alak volt az, alig látta az alakját a lámpák fényében. Ez az iszonyat hercege lehet, gondolta magában. Amikor az rántott egy újat rajta, Nóri kétségbeesetten újra felfelé lendítette a bal kezét és végre sikerült megmarkolni a már szinte átfagyott korlát csövét. Az iszonyat hercege ráncigálta lefelé. Nóri a jobb lábával felé taposott, érezte is, hogy sikerült telibe találni azt a rémséget. Egy nagy csobbanást hallott, ezek szerint elintézte egy időre. Visszalendült a süvöltő széllel szemben a rakpartra. Meg kell csinálnia. Gyerünk, parancsolta magának.
Összegyűjtötte minden erejét és felüvöltött. Elengedve a hideg vasat szaladt előre, ahogyan csak bírt. A szél egyre jobbra lökte, de ez őt nem érdekelte. Egyszer csak, mintha feladta volna a gonosz, hirtelen megszűnt a lökés és lágy szellő vette át a helyét. Így könnyebben haladt egészen a Fővám térig.
Mire odaért már látta az alagútból a Közvágóhíd irányába felszáguldó villamosokat. A rakpart korlátjára támaszkodva kivette Valentina alakját. Ott állt a fekete ballonkabátjában és a vörös farmerében, szomorúan a Dunát bámulva. Nóri úgy érezte, menten kiugrik a szíve a helyéről, annyira megörült neki.
- Valentina! – üvöltötte és szaladt tovább felé.
A lány felé pillantott. Látszólag nem hitt a szemének, mert megmerevedett. Végül ő is futni kezdett Nóri felé.
- Nóri! – kiáltotta.
Amint összetalálkoztak rögtön átölelték egymást. Kitört belőlük sírás. Nóri belenézett a lány szemébe, végigsimította annak arcát. Próbálta felfogni, elhinni, hogy ez a valóság. Itt van vele.
- Hát élsz? – kérdezte sírva az unokahúgától.
- Igen – felelte és szorosan magához ölelte az unokanővérét. – Tudtam, hogy eljössz. Olyan jó, hogy itt vagy.
- Úgy féltem, hogy meghaltál.
- Látod, nem mehetek el, amíg nem győzök.
- Nem is, nem engedlek sehova. Egyszer ez itt egy fényes, szép világ lesz, ígérem. Itt is, kint is.
- De jó lenne.
Nóri a lány fejét cirógatta. Dobott is egy puszit rá. Utána belenézett Ketteske ártatlan, könnyes szemeibe.
- Hol vagy most? – kérdezte.
Ekkor valaki mellettük termett. Hármaska volt az, aki megvetően csóválta fejét.
- Sajnos, ezt te már nem tudod meg – jelentette ki és egy erős lökéssel áttaszította a korláton Nórit.
- Ne! – üvöltötte Ketteske és egy hirtelen fehér villanással eltűnt.
Nóri el nem tudta képzelni, mi várhat rá a folyóban. Sikoltani sem mert a félelemtől. A szél belekapott a hajába, aztán egy nagy csobbanás után a jéghideg folyóban találta magát. A koromsötétben fuldokolt, kapálózott kétségbeesetten. Hiába próbált felúszni, valami húzta lefelé. Hosszú karmokat érzett, amik belékaroltak, ide-oda rángatták. Minden erejével azon volt, hogy leszedje magáról azokat, de teljesen hasztalannak bizonyult. Túl erősek. Egyre lejjebb és lejjebb kezdték húzni.
- Háromra felébredsz, Nóri! – hallotta Alexa hangját. – Egy…kettő…három!
Megszűnt a fuldoklás. Gyertyafény, melynek lángja meg se libbent. Alexa az ujjával felé fordította a fejét.
- Beszéltél vele? – kérdezte lágyan.
Nóri bólintott.
- Megtudtál valamit?
- Nem – rázta meg a fejét Nóri, aztán hátradőlt a székben, még mindig sokkos állapotban. – De él. Biztosan él.
- Mondj el mindent, amit láttál.
- Semmi értelme. Szörnyű, ahol él. Az a hideg…az a sötétség…és nem tudom kihozni onnan…
A kezébe temette az arcát. Engedte, hogy a sírás kitörjön belőle. Annyira reménytelennek érezte az egészet, el sem akarta hinni, hogy lehet ennyire tehetetlen. Valahogyan mégis meg kell majd tennie.
Alexa átkarolta őt.
- De, Nóri – súgta. – Ki fogod hozni.

2020. június 20-25.
Budapest

3.rész
Megtaposott lelkek

Alexa és Ádám a rendőrkapitányság folyosóján haladt végig az ebédről tanácskozva. Úgy haladtak el a körözési fotókat tanulmányozó, fekete kommandós egyenruhát és fekete sisakot viselő nő mellett, hogy fel sem tűnt nekik semmi apróság. Mikor az feléjük fordult, a feltolt üvegrostély mögül Kinga szúrós, kék szeme villant elő és figyelte őket, amint kiléptek a főbejáraton. Tiszta a levegő, nyugtázta magában.
Megindult a folyosón az irodák mentén, bepillantva ide-oda, teljesen rutinosan haladva a célja felé. Élvezte, hogy ismét felvehette az egyenruhát, nosztalgikus hangulat árasztotta el. Öltönyös nyomozók haladtak el mellette, rá se nézve, amikor pedig két kommandós férfi jött vele szembe, ő csak megkocogtatta a sisakját szalutálva nekik, azok erre ugyanígy tettek, jól meg is bámulták a hibátlan fenekét, összesugdolózva disznóságokat. Kingának ez jólesett, de továbbra is fapofával sétált határozottan előre. Az egyik irodából egy fekete blézert hordó, barna hajú lépett ki Nórival.
Kinga egy kicsit sem lassított, de alaposan szemügyre vette Valentina unokanővérét. A lány látszólag teljesen meg volt törve, a tekintete üres volt, mint akiből a lélek is kiszállt. A nyomozónő úgy támogatta őt, mint egy részeget. Nóri öklendezve a szájához kapott és a mosdók felé szaladt.
Ekkor egy másik irodából valakinek jó étvágyat kívánva lépett ki Rácz Anikó nyomozóhadnagy. A csinos, szőkésbarna hajú teremtés elindult a hátsó kijárat felé, gyanútlanul Kinga előtt haladva. Már vette elő a cigarettásdobozát és öngyújtóját, aztán szinte kocogásra váltva sietett ki a friss téli levegőre.
Nem sokkal ezután már nagyba pöfékelt odakint, amikor az ex-kommandós mellé lépett az egyenruhában.
- Adna tüzet, hadnagy? – kérdezte.
Anikó lopva pillantva felé, odanyújtotta neki az öngyújtóját. Ő elvette, meggyújtotta a cigijét, aztán odadobta a nyomozónőnek, aki épphogy elkapta. Le akarta szidni Kingát, ám amikor felismerte teljesen elképedt.
- Kinga – suttogta döbbenten.
- Úgy bizony – meresztette rá az ölni tudó szemeit a nő.
- Te teljesen megbuggyantál? Képes voltál bejönni ide? Ez nem vall egy egykori kommandós parancsnokra.
- Itt számítanak rám a legkevésbé.
- Könnyelmű lépés volt.
Kinga megvetően mérte végig őt, miközben kifújta a füstöt.
- Engem egy irodai kopó ne oktasson ki stratégiából – vetette oda. – Pláne nem egy spicli, aki Lilla tenyeréből zabál, amióta csak hordja a meg nem érdemelt jelvényét. Inkább meséld el nekem, te spicli, hogy van-e valami előrelépés az ügyben. Minden apróságot tudni akarok.
- Tudod, nem sok hiányzik, hogy itt is most beverjem a képed –sziszegte felé Anikó.
- Ne keménykedj, nem áll jól neked. Mondj el mindent, vagy szétlövöm az önelégült pofádat.
- Valentina eltűnt a hóviharban. Ennyit tudunk. Nem találtunk holttestet. Még most is kutatnak utána. Eközben az egyik gyanúsított, Erdei Havaska megszökött a mentőkocsiból, magára öltve az egyik mentős egyenruháját. Minden bizonnyal itt lehet Tatabányán. Dorog le van zárva, folyamatos az ellenőrzés, lassan már az összes házat átkutatja egy különleges egység.
- Remek. Nem csalódtam bennetek. Akkor se találnátok meg, ha itt árulná párizsis zsömlét a büfében.
- Mert te biztosan megtalálnád, igaz? – gúnyolódott Anikó. – Azért is jöttél ide, mert el akartad újságolni, hogy a csomagtartódban van.
- Fogadjunk, hogy még ma megtalálom.
- Meglepnél.
- Az se tűnt fel nektek, a mélyen tisztelt szupercsapatnak, hogy Anna itt van a városban.
Anikó szkeptikusan mosolyogva fürkészte Kinga kígyótekintetét.
- A „doki néni”? – kérdezte.
- Úgy bizony – vágta rá az ex-kommandós. – Meg a másik két csaj. Az a Janka és Viktor nővére, Henrietta.
- Honnan tudod?
- Szakmai titok. Tanuld meg magadtól rutinjainkat.
- Hol vannak?
- Egy külvárosi benzinkút melletti motelben voltak még egy órával ezelőtt. Lilla parancsa, hogy a hozzád hasonló itteni spicliknél jelentsd le őket, mert Annát mindenképpen élve akarja.
- Mitől vagy ilyen emelkedett? Te is egy áruló vagy.
Kinga elpöckölte a cigit, aztán tett egy fenyegető lépést Anikó felé, a gyilkos szemeit rámeresztve.
- Tudod, amíg az egyenruhát hordtam – kezdte halkan, mintegy vihar előtti csendként – én mindig az igazságot szolgáltam. Hittem benne és szerettem a munkámat. Az volt az életem. Aztán láttam szinte minden áldott nap, ahogy a hozzád hasonlók mindent megúsznak, engem pedig elővesznek már azért is, mert rosszul kötöm be a cipőfűzőmet. Olyan ember fokozott le hajdanán, akit lánykereskedők, drogos kartellfőnökök pénzelnek, néha egy-egy frissen behozott importcsajjal fizetve az árulásáért. Ha nem a kapitányságon lennénk, meg is kapnád tőlem a szemed közé azt, ami valóban jár neked.
Azzal faképnél hagyta nyomozónőt, aki erre önelégülten elmosolyodott.

*

- Nóri! – üvöltötte Ketteske, amikor felült az ágyban. - Ne!
Krisztián talán egy-két percre bóbiskolt el, a szíve pedig felliftezett az agyába az ijedtségtől. Ismét Valentina jobbik énjét látta, amint az kezébe temetve arcát, kétségbeesett zokogásban tör ki.
- Miért? – motyogott a lány a kezei között. – Miért? Miért veszítem mindig el azt, aki fontos nekem? Erre vagyok kárhoztatva? Ez a büntetésem, amiért nem állítottam meg a gonoszt?
- Mi történt? – kérdezte Krisztián.
Valentina patakokban folyó könnyekkel fordult felé. Tekintete pont olyan volt, mint aki már a sarokba szorult valami elképesztően kegyetlen erőtől kikapva, de onnan is ki akarja lökni valami hátulról. Halálba vágyó, teljesen összeomlott tekintet. Beszélni próbált, görcsösen mondani akart valamit, ám csak remegett az arca. Egy haldokló angyal volt a romok között, aki éppen most adja meg magát a sötétségnek. Méltóság nélkül, porig alázva, a két ördögnek, akik felé magaslanak.
- Nincsen rajta kívül senkim – súgta végül remegő ajkakkal. – Ha bajban vagyok, mindig ő jut eszembe. Vele nyugtatom magam. És nem lehetek mellette. Eljött hozzám és megtámadta az a szörnyeteg!
- Kiről beszélsz? - kérdezte a srác.
- Nóriról. Az unokanővéremről. Itt volt a fejemben.
- Ezt nem értem. Mármint vele álmodtál?
- Nem álom volt – nyögte a lány és ismét a kezeibe temette az arcát.
Krisztián dacolva azzal, hogy bárki beléphet a szobába a nyitott ajtón az ebéddel, felállt és a lányhoz lépett. Elnézte ezt a tiltott gyümölcsöt, aki talán sosem tudja majd abbahagyni a sírást. Rettentően sajnálta. Gyengéden Valentina vállára tette a kezét, próbálta valahogyan erősíteni annak lelkét.
A sírás hirtelen abbamaradt és Krisztián legnagyobb döbbenetére Egyeske nézett fel rá vigyorogva. Szürreális látvány volt a Ketteske könnyei alatt gonoszan vigyorgó, démoni tekintet. Azonnal elvette válláról a kezét és lüktető fejjel hátrál a fotelig, amire a félelemtől megbénulva huppant le.
- Hulla fiú – suttogva sejtelmesen Valentina, miközben a könnyeit törölgette le a takaróval. - A kis érzékeny lelked fog egyszer a sírba vinni. Pláne ezek között a férfiak között, akik csoda, hogy bevettek maguk közé.
- Ez borzasztó – szörnyülködött Krisztián.
- Az - kacagott a lány. - Régen egységes voltam, nem kellett osztoznom a testemen egy idióta személyiséggel sem. Erre tessék, már itt van bennem kettő potyautas. Nem baj, valamit majd úgyis kitalálok.
A falnak támasztotta a párnáját, nekidőlt az ágyban ülő pozíciót felvéve. Ördögi mosollyal, vérfagyasztóan csillogó szemekkel fordult Krisztián felé a félhomályban. Legalább egy percig ebben a pózban, teljesen megmeredve figyelte őt. A lelkét tanulmányozta a vesébe látó röntgen tekintetével.
- Mesélj valamit – súgta végül és hirtelen lefagyott a mosolya.
- Mit? – kérdezte a srác.
- Nem tudsz improvizálni. Még sosem láttam ilyen gyenge embert, mint te. Egyszerűen rettegsz a szemkontaktustól.
- A tiédtől nagyon is.
- Nem akarlak bántani a szememmel. Csak figyellek. Töprengek.
- Min?
- Látni akarom, kivel állok szemben. Ha már te nem mesélsz.
- Nem tudok, miről mesélni.
- Dehogyisnem. Ott az életed. Bármi, ami eszedbe jut, megoszthatod velem. Vagy félsz, mit mondok rá?
- Nem tudom.
- Szörnyen gyenge vagy. Az átlagnál gyengébb. Lemerem fogadni, hogy túl sok barátnőd sem volt. A nők egy másodperc alatt kiszagolják a gyávaságot, onnantól pedig annyi neked örökre. Az egyetlen mentséged és fegyvered a szép szemed, szép szád és hajad volt mindig. Igaz?
- Most terrorizálsz?
- Ha terrorizálnálak, már vinnyognál. Már régen levetted volna a bilincset. Nincs olyan ember, aki ellenállna a szavaimnak. Csak olyan, akinek engedem, mert látni akarom, amint magától undorodva teszi meg. Szóval mesélj csak a csajokról. Na, te finoman ölelő hulla fiú, mesélj nekem.
- Mit akarsz tudni?
- Mindent. Mikor voltál utoljára nővel?
- Nem olyan rég.
- Hazudsz. Balra pillantasz az agyad kreatív területében kutatva. Az arcod is megrezzent, igaz halványan. Szóval, mikor csináltad utoljára?
- Egy éve.
- Az hosszú idő. Ennyi idő alatt egy nyomorult is talál magának valakit.
- Dolgom volt.
- Mi dolgod? Itt főzögetni ezeknek a tirpákoknak?
- Igen…meg sok dolog.
- Ejnye, hulla fiú. Ne állj ellent. Jót tesz a lelkednek az őszinteség. Szóval lecsökkent az önbizalmad, annak ellenére, hogy nem vagy ronda. Lefogadom, nyomaszt az a jelenség, amikor látsz egy gyönyörű lányt és csúnya pasival, akit más lány bottal se piszkálna meg hányós zacskó nélkül.
- Megtennéd, hogy nem vájkálsz bennem? – förmedt rá Krisztián. - Ne elemezgess, te elmebeteg állat!
Valentina győzelemittasan elmosolyodott.
- Te szánalmas senki – csóválta a fejét a srácot méregetve. – Bizony az a típus vagy, aki meg sem érdemli, hogy létezzen. De ne szomorkodj. Sokan vagytok ilyenek ezen a bolygón.
- Én legalább nem ölök embereket – vetette oda Krisztián. - Nem vagyok egy szörnyeteg, mint te…
- És azt is megállapítottuk, hogy a nőkhöz sem értesz – vágott közbe Valentina hergelő mosollyal, amit szempillantás alatt le is fagyasztott. – Neked fogalmad sincs arról, hogy hogyan kell éreztetni egy nővel, hogy nő. Itt ülök melletted, kisapám, és lassan kinő tököm, annyira nem érezlek férfinak. Nem érzem a kémiát. Azt az érzést, ami esetleg vonzalmat is keltene bennem irántad. Nem is látok semmit, csak egy gyáva hulla fiút. A tökéletes lúzer, akinek semmilyen férfias vonása nincs.
Krisztián előre hajolt a székben. Fenyegetően próbált a lány szemébe nézni, de teljesen lefagyott. Valentina olyan erővel állta a tekintetét, amivel szemben ő esélytelen volt. A dühét visszafogva, szégyenteljes félmosollyal bólintott. Esélytelen egy tömeggyilkos pszichopatával szemben.
- Most hullasz atomjaidra – súgta Egyeske kárörvendően vigyorogva. – Pusztulsz. Ott belül. Sosem leszel kemény férfi. Sosem válsz azzá, mint mindenki más a te korodban. A nők pedig az erős férfiaké lesznek mindig. Még Ketteskének sem kellesz. Hiába ölelted meg olyan finoman. Ő is csak barátként tekint rád. És bizony a barátzónából nem szabadulnak ki soha a férfiak. Az olyan, mint egy ködös öböl, ami egyenesen egy sziklának visz. Szóval, maximum a külsőd miatt kihasználnak csajok, aztán viszlát. Persze, egy idő után öregedni és csúnyulni fogsz.
- Miért csinálod ezt velem? – csóválta a fejét Krisztián. – Meg akarsz törni? Ez valami taktika része?
- Csak jólesik rommá tiporni, ennyi. Nem akarlak megerősíteni. Van, ami még nekem is lehetetlen.
- Majd kapsz valaki mást helyettem az őrzésedre. Egy „férfit”.
- Nem kell. Nem hiszem, hogy jó lenne itt a felhozatal.
Krisztián kinézett az ablakon.
- Nem vagyok életrevaló, tudom – sóhajtotta.
- Jaj – kuncogott Valentina. – Ha tudnád, hány „életrevaló” vagány srácot tettem hűvösre. Azokra a tipikus nagyszájú, vagány pasikra gondolsz, akik lazák és mindenkinek beszólnak?
- Igen.
- Szánalmasan gyengék. Azért harsányak, mert magukat erősítik, de nem lesznek sosem erősek. Csak az esetleneket képesek bántani, azokból is erőt merítve. Az igazi férfi egy harcos, akinek nem szája jár, hanem a keze, ha kell. De hát a világ nem tenyésztett ki annyi alfahímet, amennyit kéne.
Krisztián megvetően fordult vissza a lány felé.
- Mitől vagy ilyen emelkedett? – vetette oda neki. – Mitől? Azért mert egy gyilkos vagy?
- Nem gyilkos vagyok, hanem takarító – vonta meg vállát Valentina.
- Nagyon sokra tartod magad.
Egyeske meglepő módon, szinte baráti mosollyal fordult felé.
- Én is csak egy porszem vagyok a gépezetben – kezdte. - Nem vagyok különleges. Nem vagyok egy vezéralak sem. Egy vagyok a sok közül egy olyan világban, ami egy hazugságokra és képmutatásra épülő rendszerre támaszkodik. A természettel teljesen ellentmondó uralkodási ösztön, álszent törvények, a gyengék töketlen zsarnokoskodása erős emberek mögé bújva, satöbbi. Ebben a világban én csak próbálok minél őszintébb lenni, minél jobban szolgálni a természetet. Kijelenthetem, hogy én csak a Föld bácsi cuki, szófogadó kislánya vagyok, aki eltakarítja a testét rágó élősködőket.
- Ártatlan embereket mészároltál le.
- Talán ismertél közülük egyet is? Leszámítva a Feri haverodat, egyet sem.
- Beteges egy világnézeted van.
- Én nem vagyok beteg. Egészséges vagyok. Kettőnk közül te vagy beteg, méghozzá gyógyíthatatlanul. Engem kezeltek tizenegy éven át, helyetted. Meg az összes többi talpalávaló senki helyett.
Krisztián magabiztosan elmosolyodott.
- És ebben a tévedésben fogsz élni örökké – mondta a lánynak lekezelően. – Ezzel a torz világképpel. Csak ebben a mocsokban érzed magad valakinek. Holott a természet tévedése vagy.
Valentina közelebb hajolt hozzá a félhomályból az ablakon át beszűrődő szürke fénybe. Krisztián egy pillanatig azt hitte, Ketteske visszatért belé, annyira aggódó, szinte anyai tekintettel nézett rá.
- Én csak segíteni akarok neked – súgta Egyeske. - Fel akarlak karolni, ki akarlak szabadítani ebből a számodra méltatlan életből. Jöjj velem, Krisztián. Vedd le rólam a bilincset, add ide a ruháimat, a fegyveremet és ígérem nem foglak bántani. Elmegyünk innen és szerető feleséged leszek. Hűséges és odaadó vagyok azzal, akit egyszer megszeretek. Senkitől sem kaptál még olyan őszinte szerelmet, mint amilyet tőlem fogsz kapni minden egyes nap.
- Eddig arról volt szó, hogy nem vagyok férfi.
- Jó, gonosz voltam. Ne haragudj. Muszáj volt egy kicsit szemtelenkednem. Tudod, ahhoz férfi legyél, ahhoz kell egy nő is. Én pedig az vagyok. Hidd el, jól meglennénk. Mi ketten.
- Amint elengedlek, megölsz engem is.
Valentina erre felé köpött.
- Szánalmas csíra – vetette oda mélységes megvetéssel.
Ekkor a tálcával a kezében belépett Karcsi. Egy kicsit zavarba jött, meg is torpant az ajtóban.
- Ugye nem zavartam meg semmit? – kérdezte, majd kacsintott egyet.
Valentina a szája sarkát érzékien megnyalva mérte végig tetőtől talpig a viking srácot. A szemeivel szinte felzabálta őt. Krisztián csalódottan nézte végig az egészet, aztán sóhajtva állt fel.
- Én akkor lemegyek az adagomért – mondta a lányra és a srácra pillantva. - Engem már a végtelenségig megalázott.
Karcsi lesújtva nézett a megsemmisülten kifelé sétáló Krisztiánra.
- Megetetsz, szépségem? – csiripelte Valentina. - Hm?
A viking srác óvatosan, felkészülve a legrosszabbra, akár egy halálos támadásra, tette Egyeske ölébe a tálcát. A gőzölgő babgulyás mellett két vastag kenyérszelet és egy jéghideg narancslé foglalt helyet.
- Itt maradsz velem? – kérdezte a lány, miközben kanalazta a szájába a levest.
Karcsi megvonta a vállát és leült a fotelba. Elnézte a kanálról szörcsögő tömeggyilkost, aki ma már végzett valakivel közülük. De nem ezért neheztelt rá, egészen más oka volt rá.
- Ez a srác pont hozzád való – jelentette ki.
- Ki? – kérdezte meglepettséggel és némi undorral a hangjában a lány.
- Krisztián.
- Ez egy senki.
- Dehogy. Nagyon rendes gyerek.
- Még ha érnék is valamit vele, akkor sincs semmi értelme. Lilla eljön értem, ti talán meg is kapjátok a pénzt, bár ezt kötve hiszem, utána pedig én egy zamatos kutyakaja leszek ott lent Baján.
- Nem olyan biztos az. Talán Krisz előbb segít megszökni neked.
- Kamus vagy. Össze akarsz hozni neki egy numerát, ennyi.
- Nem erről van szó.
- Százmilliót senki nem akar bukni. Ti sem. Nem jönne jól nektek.
- Nem minden a pénz. És én sem bízom abban a Lillában.
- Abban a majomban ne is bízzatok. Elhozza majd a táskát nektek tele a lóvéval, aztán miután megkapott engem, szépen becsukja előttetek és int az embereinek, akik szitává lőnek titeket.
Karcsinak a szeme se rezzent. Valentina csámcsogva fordult felé, szemeiben megcsillant a gyilkos fény.
- Hulla bácsik lesztek – jelentette ki örömteli hangon. – Lyukasfejű, földön heverő hulla bácsik. Ha pedig az idióta főnökötök felvette a kapcsolatot valamelyik déli rosszarcúval, akkor már csak idő kérdése és csúnya vérfürdő lesz itt. Itt fogok majd vihorászni a lövöldözés közben, mint valami megvadult csimpánz.
- Na, látod. Pont ezért kellene melléd egy kedves srác. Talán meggyógyítja a beteg lelked.
- Két profi pszichiáter, tizenegy évig tartó kezelés, valamint egy elszánt unokanővér sem ért nálam semmit. Miből gondolod, hogy egy nyápic, kis omegahímnek volna egy cseppnyi esélye ezek után?
- Csak sejtem.
.
*

Kinga a kijárat felé haladt a folyosón, amikor Nóri, keresztezve az útját a kávéautomatához lépett. Lelassított, amikor lány mellett lépdelt el, nem nézett rá, de mégis látta – tiszta Valentina, állapította meg. Olyan harag gyúlt benne iránta, hogy egy pillanatig komolyan fontolóra vette, hogy beleveri a lány fejét a gépbe. Piszkosul nagy erő kellett hozzá, de lefagyasztotta az indulatait.
- Elnézést, hölgyem – szólt utána Nóri.
Kinga megtorpant. Mit akarhat? Most mit csináljon? Ő biztosan nem ismeri fel, de bármikor visszajöhet Alexa és Ádám, ha az őrs melletti falatozóba mentek és elvitelre kérték a kaját.
- Bocsánat, kérem – szólította meg újra a lány.
Minden erejét összeszedve fordult oda Nórihoz.
- Igen?
- Fel tudna nekem váltani egy ötszázast? – kérlelte a lány alázatosan. – Egy hosszú kávét szeretnék csak venni.
Kinga benyúlt a zsebébe a tárcájáért, ahonnan elővett egy kétszázast és az automatához lépett.
- A vendégem vagy, kollegina – mondta színtelenül, majd bedobta a pénzt és rányomott a gombra.
- Ó, köszönöm – hálálkodott Nóri. – De kifizetem.
- A vendégem vagy – fordította felé a fagyos tekintetét az ex-kommandós.
- Még csak rendőr sem vagyok.
- Az nem baj.
- Igazán kedves tőled.
Amíg a gép töltötte a poharat, Kinga alaposan szemügyre vette a lányt. Teljesen meg volt törve, bár a szemeiben egy kicsit több élet volt, mint amikor tíz perccel ezelőtt látta, mégis olyannak tűnt, mint akiből bármikor előtörhet a sírás. Nóri kedvesen mosolyogva fordult felé, nem sejtett semmit, még csak nem is gyanakodott. Nem tud semmit, nyugtázta magában Kinga.
- Minden rendben? – kérdezte a lánytól.
- Nem igazán – felelte Nóri halkan. – De ami nem öl meg, az megerősít, ugye? A jó öreg Nietzsche is megmondta.
A kávé elkészült, Kinga pedig figyelte, ahogyan Nóri remegő kézzel nyúl be érte. Sok traumát átélt embert látott hajdanán az akciók után, nem egy túszt látott még órákkal a megmenekülésük után is sokkosan ledermedve, de ennyire összeomlott, kiégett embert még nem látott soha, mint ez a lány.
- Van, hogy nem erősít meg – súgta lágyan Nórinak. – Van, hogy még nyomorultabbá tesz.
- Igen – bólintott a lány. – Én vagyok a legjobb bizonyíték erre. Másfél éve még boldog ember voltam.
Kinga látta, amint Nóri elbizonytalanodik a mondatán.
- Vagyis hát… - nézett a távolba a lány. – Nem voltam az. Akkor sem.
- Te vagy Palkovics Nóra? – kérdezte Kinga tudatlant tettetve.
- Igen. Én. A veszedelmes Valentina rokona.
Egyszerre látta Nórin a szégyent és a büszkeséget, furcsa, bizarr párosítás volt neki. Ez a lány nagyon is ismeri az élet sötét oldalát. Talán még jobban is, mint ő. Valentina nevét olyan szeretettel ejtette ki, mintha ő nem is testvére, hanem az anyja volna. Ez nem kicsit zavarba hozta Kingát, egyre inkább kezdte érezni a sajnálatot az ellensége rokona iránt. Azt az arcot látta, ami hajdanán az övé is volt egy-egy sikertelen bevetés után. Pláne, amikor elvesztette egy emberét.
Gyengéden megérintette Nóri vállát.
- Sajnálom, Nóri – mondta. – Tarts ki.
- Igyekszem – súgta erőtlenül az, a síráshoz közel.
- Vigyázz magadra – biccentett Kinga és meglátva a közeledő Anikót, sarkon fordult és elindult a kijárat felé.

*

Krisztián a korlátnak dőlve ült, a térdeit felhúzva magához, kezében cigi füstölgött. Többször is lepergett benne, hogy le kéne vetnie magát a korláton keresztül a háromemeletnyi magasságból. De sosem volt bátorsága megölni magát, most sem. Ahhoz sincs ereje, nyugtázta magában. Ezekben a pillanatokban hősként tekintett azokra, akik az ismeretségi körében öngyilkosok lettek. Újra és újra ismételte magában: miért kapaszkodik még ennyire az életbe?
Egy órát ült ott a korlátnak dőlve, néha egy-két percre teljesen kikapcsolt az agya, csak figyelte az előtte nyíló folyosót, ami éppen olyan sötéten húzódott előtte, mint a jövője. Nagy rakás semmi, kosz és szenny. Sehová se tart az élete, soha nem is tartott. Csak menekült folyton, minden rossz elől, ahelyett, hogy szembe nézett volna vele. Az alkoholista apja hangját hallotta mindig a fejében, aki démonként élete minden egyes pillanatában jelen van. A földön fekve tűrte, hogy az apja az eszméletlenségig rugdossa. Az anyját kizárta a konyhába mindig, ha jött a „büntetés”. A büntetés, amit nem tudja, miért kapott. Ezek elkísérték az iskolába, majd a börtönbe is, ahol minden rab játékszere volt, mígnem felkarolta őt Karcsi, akinek a cellatársa lett.
Rágyújtott egy újabb cigire. Minden vágya egy olyan lány volt, aki majd gyógyír lesz a sebeire. Aki megállítja az agyalásban, a megfelelési kényszerben, aki egy nehéz nap után hozzá bújik és megkérdezi, mi a baj. Az érzés, hogy nem csak a szerelme valaki, de a legjobb barátja is. Sosem volt ilyen. Jól kellett kezelnie a fúrógépet, össze kellett raknia a szekrényt egyedül, meg kellett szerelnie a kocsit, ki kellett cserélnie az ablakot, át kellett festenie a szobát, ezekért cserébe behozták neki a sört és kapott egy kiadós numerát aznapra. Többnyire mindegyik lánnyal elbeszéltek egymás mellett egy idő után, vagy éppen tőmondatokban megtárgyalták egymással a napjukat. Sosem érezte magát teljes embernek egyik mellett sem. Csak elnézte néha a párokat az utcán, a buszon, irigykedve a boldogságukra, egyszersmind gyűlölve őket – oktalanul.
Egész élete arról szólt, hogy mindenkinek minden, neki semmi. Másoknak igen, neki nem. Miért? Mert neki nem jár valamiért, ő ezt az életet kapta, ami valami elképesztően csúnya befejezés felé száguld. El akarta fogadni, mert talán úgy könnyebb felkelni minden reggel, ám nem ment. Gyűlölte magát, még néha a lélegzetvételét is hallgatni. Legszívesebben puszta kézzel tépte volna szét magát. A lépteit is gyűlöli néha, amikor az a folyosón visszhangzik. Mert az övé és nem méltó létezni sem. Néha ez az öngyűlölet átment mások hibáztatásába, amelynek a vége mindig az a fekete leves volt, hogy voltaképpen mindenről ő tehet. Ezzel sem lett könnyebb neki. Sőt, egy újabb pofonként élte meg. Nem tudott fejlődni úgy, hogy mindenki csak a hibáit látta meg.
Ahogyan ez a tömeggyilkos Valentina is. Szépen megalázta. Mégsem tudott rá haragudni. Olyan jó érzés volt megölelni, amikor Ketteske volt. Az a finom illat, ami csak a nőknek van, az teljesen elringatta őt. Egy röpke percig Férfinak érezte magát, aki védelmezi a Nő testét és lelkét.
A gondolataiból a folyosó sötétjéből előlépő Karcsi zökkentette ki, aki aggódva lépett oda hozzá.
- Mi van, öcskös? – kérdezte lágyan.
- Semmi, lazulok – felelte Krisztián.
- Vissza kéne menned a csajhoz.
- Nem szeretnék.
Karcsi leguggolt hozzá és szelíd határozottsággal, erőt sugárzó tekintettel nézett a szemébe.
- Menj szépen vissza – parancsolta. – És szerintem, jól tudod, mit kell tenned.
- Nem – rázta meg a fejét a srác ingerülten. – Nem tudom, mit kell tennem.
- De tudod, öcsi. Jól tudod.
- Nem.
- Szedd már össze magad. Ez a csaj odáig van érted.
- Nekem nem úgy tűnt.
- Nekem igen. Akar téged. Csak nem jól udvarol. De az a másik, az a Ketteske vagy ki, szerintem beléd is van esve. Most ő vár téged. Látni akar. Ott nyavalygott nekem, hogy küldjelek vissza. Péter miatt pedig ne aggódj, majd fedezlek titeket, amíg elvagytok. Na, pattanj.
- Nem.
Karcsi megragadta a gallérjánál és felállította.
- Egész életedben bánni fogod, ha nem mész oda! - förmedt rá a viking srác. – Úgy akarsz meghalni, hogy egy töketlen idióta voltál? A válasz: nem! Ezért most szépen visszamész hozzá! Megértetted?
Krisztián ijedten bólogatott.
- Igen – felelte gyorsan. – Asszem igazad lehet.

*

Óráknak tűnő perc után lépett be Valentinához Krisztián. Az magába roskadva ült az ágyban. Amikor felnézett rá, látta, hogy Ketteske szomorú arca mered rá szinte könyörögve. Odalépett hozzá az ágyhoz, majd leült a szélére. Azok az ártatlan szemek úgy néztek rá, mint aki pokolból szökött fel érte.
- Tudom, bántott – súgta Ketteske. – De én sosem tudnálak.
Krisztián előtt tudatosodott, hogy ezt az arcot látta mindig az álmaiban. Ez az ember volt az, akiért életben kellett maradnia a sok szenvedés után. Hozzá vezetett, döcögve az út. az összes. Ezért kellett lennie mindennek. Ez a kisírt, elveszett tekintetű arc, ami várta őt idáig. Azokban a kék szemekben látta mindennek az értelmét. Igen, mindennek értelme volt, minden buktató azért volt, mert Valentinához vezetett.
Nem habozott tovább. Gyengéden végigsimította a lány arcát, aztán finoman megfogva cirógatva a tarkóját, közelhajolt és minden eddig benne ragadt, várakozó érzéssel megcsókolta Ketteskét. Alig akarta elhinni és alig tudta felfogni azt a pillanatot, amikor a lány átkarolta a nyakát és úgy csókolta vissza, hogy patakokban folytak a könnyei. Krisztián éreztetni akarta vele, hogy mostantól megvédi őt minden pokoltól, amiről mesélt neki. Óvni fogja mindentől és mindenkitől.
Ketteske mohón falta a pillanatot. Úgy érezte, a sötétség olyan messze van most tőle, mintha sosem létezett volna. Ezerszer elképzelte már milyen lehet a csók és édesen csalódott, mert sokkal finomabb volt, mint azt megálmodta. Már nem tévedésnek érezte magát, nem is egy két szörnyeteg közé szorult, elátkozott, megtaposott léleknek, hanem egy nőnek, aki számára eljött a világ kezdete.
Krisztián a szemébe nézett. Látta az őszinte érzelmeket bennük. Ketteske, mint az élet értelme nézett rá.
- Kiviszlek innen – súgta a lánynak. – Ígérem.

2020. június 29 - július 2.
Budapest

4.rész
Egy szerető anya

Miután elfoglalták a Tatabánya másik végében álló motel egyik tágas szobáját, Anna rögvest a zuhanyzóba sietett. Az előző helyen nem jutott erre ideje, mert Heni kiszúrta a környéken szaglászó álruhás rendőröket, akik nyilván Lilla emberei voltak. Vagy talán azok, akik tegnap Kingának segítettek.
Fél órán keresztül fürdött, még néha egy kicsit énekelgetett is. Elképzelte, amint Dávid ott van vele és megmossa a hátát. Gyorsan el is hessegette az álmodozást, mert érezte, ahogy a fájdalom kezdi teljesen megbénítani. Annyira szerette azt a jóképű, macsó nyomozót, és végig kellett néznie, amint Valentina hidegvérrel kivégzi. Elzárta a csapot, közben minden erejével azon volt, hogy ne sírja el magát. Aztán feltűnt neki a túl nagy csend. Máris szunyókálnának a csajok? Hisz alaposan kialudták magukat. Nem, gondolta, és bekapcsolt az ösztöne. Követték őket idáig.
Kijött a zuhany alól, magára csavarta a törülközőt és felkapta a pisztolyát a vécé fedeléről. Lábujjhegyen az ajtóhoz lépkedve fülelt. Tökéletes csend. Hallotta sípolni a fülét, egyre hevesebben dobbanni a szívét. Az ajtó szerencsére befelé nyílt, ezért óvatosan maga felé húzta, reménykedve, hogy a nappaliból senki sem látja.
Amikor az ajtó teljesen kinyílt egy fekete csuhás, amolyan szerzetesforma alakot látott, aki a fejére húzott csuklyával állt vele szemben. Anna tőle szokatlanul, pár másodpercre leblokkolt, az a valaki pedig ezt kihasználva, szinte természetfeletti gyorsasággal kikapta a kezéből a pisztolyt. Az ex-doktornő erre az emberre, erre a külsőre végképp nem számított, a reflexei is cserbenhagyták. Még arra sem maradt ideje, hogy a csúfos, méltatlan bukása miatt elszégyellje magát, mert a csuklyás figura megragadta és a nappali felé fordította, a fejéhez szorítva durván a fegyver csövét.
Anna látta a másik két ugyanolyan öltözetű alakot, akik a dermedt Janka és Heni fejéhez tartották a pisztolyt. Az ablaknál, neki háttal egy szintén csuklyás valaki állt, látszólag teljesen higgadtan bámulva ki az autópályára vezető útra, amire a téli szürke fény vetült. Kik lehetnek ezek? Anna nem tudta hova tenni az egész szituációt, a két lányra nézett bocsánatkérően, amiért nem tudta őket megvédeni. Kudarcot vallott, már ő sem a régi és most mindennek vége.
- Ne haragudj, Anna – szólalt meg női hangon az ablaknál álló árny. – A legkevésbé sem akarlak bántani.
Anna nem akart hinni a fülének. Erre aztán végképp nem gondolt, még a legmeredekebb képzelgéseiben, paranoiájában sem jutott volna ez az eszébe. Ismerte ezt a hangot, nagyon régről.
- Vagy szólítsalak inkább „doki néninek”? – tette fel a kérdést a nő. – Ahogy ő?
- Ez nem lehet igaz – hüledezett Anna.
- Sejtettem, hogy meg fogsz lepődni. Hisz annyira elhitettem veled, milyen gyenge és törékeny nő vagyok.
Az alak letolta a fejéről a csuklyát és kibomlott a dús, hosszú szőke haja. Szépen lassan, szinte élvezve a pillanatot fordult Anna felé. Heni és Janka eltátotta a száját, mert most látták először élőben.
A nőt, aki nemrégiben újra felvette a leánykori nevét. Palkovics Szilvia, Valentina édesanyja ott állt előttük gyilkos mosollyal. Annát többek között az is meglepte, hogy bár negyvennyolc éves, mégis inkább harmincnak nézett ki. Az arca, akár egy kamaszé, szép sima volt, az ajkai vérvörösek, mint a lányáé, valamint azok a gonosz kék szemek is teljesen ugyanolyanok voltak, mint Valentináé. Mintha csak a nővére volna, rengeteget fiatalodott az elmúlt években.
Szilvia karba tett kézzel, önelégült mosollyal az arcán nekidőlt a radiátornak. Gyönyörködött a rá irányuló reakciókban, főleg Annáéban. Látszólag régóta várt már erre a pillanatra.
- Nem foglak bántani titeket – kezdte. - Szinte a családomhoz tartoztok – Henire és Jankára pillantott. – Ti ott voltatok a kishúgom, Nóri mellett, védtétek mindig, megkapta tőletek a szeretetet. Hálás is vagyok nektek ezért – aztán Annára nézett. – Te pedig, doki néni, tudom, hogy bár sokszor volt konfliktusotok, mégis lányodként szeretted az én Valentinámat. Az én szemem fényét.
Janka a fejét csóválta.
- Te nem vagy különb a lányodnál, igaz? – vetette oda a kérdést.
Szilviát egyáltalán nem zavarta a lebecsmérlő hangnem. Szinte szelíden mosolygott le a lányra.
- Én tanítottam őt mindenre - kezdte büszkén. - Miközben az én édes kis bogárkám, semmit sem sejtett ebből. Megmutattam neki, hogyan kell küzdeni, hogyan kell hatékonyan gyilkolni. Minden tudását tőlem kapta. Vártam arra a pillanatra, amikor majd fellibbentem a fátylat és megmutatom neki, hogy mi ketten milyen képességnek is vagyunk a birtokában. Ez a varázslat, amivel születtem, öröklődött benne is. Míg aludt az én csemetém, én elvégeztem a rituálékat.
- A démon – súgta döbbenten Anna.
- Így van – bólintott Szilvia büszkén mosolyogva. – Akit ő a démonának, vagy az „iszonyat hercegének” gondolt, az végig én voltam. Amikor a kicsikém hat évesen elszökött tőlünk ott a rakparton, és lesétált a Fővám téri alagútba, én tudtam, hogy egyedül nem lenne képes elugrani a felé száguldó veszély elől. Koncentráltam és felvérteztem az erővel, hogy megmentse magát. Onnantól kezdtem mindig vele lenni.
- De őt valami erő csalogatta le oda.
- Azt csak a lázálmában gondolta utólag. Nem vonzotta őt oda semmi.
- Végig te fertőzted őt?
- Nem – rázta meg a fejét Valentina édesanyja és még mindig mosolyogva megindult a doktornő felé.
Egyformák, állapította meg Anna, ugyanaz a vérfagyasztó mosoly, az a kiszámíthatatlan téboly a szemeikben, az a sejtelmes beszéd, ami csak még jobban pumpálja és pumpálja az ember szívébe a rettegést. Szilvia megállt közvetlenül előtte, az arcuk pár centiméterre voltak egymástól.
- Ő a lányom – folytatta a nő. - A vérem. Tőlem örökölte az összes előnyös vonását és itt most nem csak arra gondolok, hogy mindketten gyönyörűek vagyunk. Hideg, kegyetlen és pusztító, akárcsak én.
- Már nem egészen – jelentette ki dacosan Anna. – Már nem teljesen önmaga.
- De hamarosan újra az lesz. Ahogy talán te is. Sosem felejtem el, amikor először találkoztam veled. Emlékszem, milyen ügyesen játszottad azt az anyáskodó, kedves kis hölgyet, akinek olyan nagy szíve van. De én tudtam, jól tudtam, hogy te is olyan vagy, mint ő. És én. Sokszor elgondolkoztam, bevegyelek-e közénk. Ám te akkor Viktorért voltál oda. Szeretted azt a fattyút – hirtelen lefagyott a mosolya és gyilkolásra készen meredt rá – Onnantól elárultad a kicsikémet és egy amatőr idiótára bíztad. Ki akartam taposni beled. El akartalak pusztítani, de én inkább vártam, hátha megjön az eszed. Megjött. Ezért élsz még. Persze, a baklövéseid miatt továbbra sem lennél méltó a seregemhez.
- Milyen seregedhez?
Szilvia elmosolyodott, megfordult és visszaindult az ablak felé.
- Időbe tellett kiépíteni a hadseregem – kezdte. – A bátyámat, Nóri apját is be akartam venni a hajdanán, amit persze visszautasított és megszakított velem minden kapcsolatot. Kitalált egy üzleti fedő sztorit, amivel mindenkit etetett. Mivel a mai napig retteg tőlem. És okkal. Okkal, mert mi vagyunk - Anna felé fordult. – az Iszonyat Katonái. Úgy bizony. Eddig a háttérben voltunk, mi követtük a rejtélyes rituális gyilkosságok zömét az országban. Készültünk, terjeszkedtünk. Most pedig eljött a mi időnk. A totális káosz, a rettegés korszakának kezdete.
Anna szája lenézően mosolyra görbült.
- Te még nála is idiótább vagy - jegyezte meg. – Ugyanazok a tünetek. A zavaros kényszerképzetek és az indokolatlan agresszió. Átlagos ámokfutó. Annyi ilyen szaladgál még szabadlábon.
Szilvia leült egy székre, karba tett kézzel, lábait csábosan keresztbe téve fürkészte az ex-doktornő tekintetét.
- Az orvos – vigyorodott el Valentina anyja. - A racionális ember. Ez veled az alapvető probléma.
- Veled meg az, hogy a vesztedbe sétálsz – vágta rá Anna. – Lilla ki fog nyírni téged.
Valentina anyja jóízűen felnevetett. Henit és Jankát kirázta a hideg ettől a tébolyult kacajtól.
- Ó, Anna – csóválta a fejét Szilvia. – Lilla nemsokára a lábujjaimat fogja csókolgatni, az életéért könyörögve. Mindent elterveztem. Talán még a helyét is átvenném, de én nem süllyedek le a gengszterek szintjére, akik valójában csak egymásra támaszkodó, gyenge és törékeny lelkek. Nagy kegyesen fogok végezni az összessel, aki az utamba áll, holott arra se méltóak, hogy az én talpam tapossa el őket.
- Megnézem én azt – köpte oda az ex-doktornő.
- Nem fogod. És most elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amiért valójában itt vagyok.
Hirtelen összecsapta a két kezét.
- Nos – kezdte. - Mivel a családommal jól bántatok, ezért megkímélem az életetek. Bántani sem foglak titeket és innentől úri kisasszonyként fogtok élni egy szép házban, a budai hegyekben, amíg be nem végzem a feladatomat. Szóval, amíg a kislányom pusztító útját megtisztítom a férgektől, addig egy tucat fegyveres, egykori kommandós fog vigyázni rátok. Felfoghatjátok ezt egyfajta wellnessnek is.
- Honnan tudod, hogy Valentina egyáltalán életben van? – kérdezte Heni.
Szilvia úgy fordult a lány felé, mint egy tanárnő a neveletlen diákjához, aki megzavarta a tanórát.
- Onnan, kedvesem, hogy minden percben vele vagyok – felelte hirtelen elvigyorodva, kivillantva a tökéletes fogsorát. – Azt is tudom, hol van. És azt is tudom, hogy valakit éppen most csavart ujjai köré. Egy helyes srácot. A vejemet. Azt hiszem, áldásomat is adom a frigyre.
Amikor felállt a vigyora egy szempillantás alatt lefagyott az arcáról. Az embereire nézett fagyosan.
- Adjátok be nekik az altatót – adta ki a parancsot. – Utána vigyétek őket támaszpontra.

*

- Leszedem rólad a bilincset – súgta Krisztián Valentina fülébe.
- Már nem kell – felelte a lány és felmutatta a szabad bal kezét.
Krisztián testét izgalom járta át, egy biztosnak ígérkező út nyílt meg előtte, ami őt egy tökéletes győztesként kiszabadítja ebből a rozsdás, koszos és elátkozott raktárépületből, ráadásul egy gyönyörű lány kezét fogja majd. Egy nappal korábban, amikor ezen az ágyon feküdve a plafont bámulta kiégve, halálba vágyva, még csak álmodni sem mert egy ilyen romantikus fordulatról.
- Karcsi vette le rólad? – kérdezte.
- Igen – bólintott Ketteske. – Azt mondta, kénytelen helyetted megtenni.
- Milyen jófej – ironizált Krisztián. - Lemegyek és felhozom a ruháidat.
- A fegyveremet is hozd.
Krisztián fejében kongott egy vészharang. Valentina látva ezt, gyengéden megcsókolta őt, beletúrva a hajába. Ilyen finom csókot nem még kapott egyetlen lánytól sem, Ketteske körmei körkörösen cirógatták a tarkóját. A vészjelzés egy csapásra alább hagyott, aztán a helyét átvette egy könnyelmű biztonságérzet.
- Elhozom – nézett a lány szemébe. – De ígérd meg, hogy nem ölsz meg senkit. Senkit, bármi is történjen.
- Megígérem - rázta meg a fejét Ketteske. - Amíg egy gyógyszert be nem szerzünk, addig belőled merítek erőt.
- Milyen gyógyszert?
- Ami segít önmagam lenni. Nemrég bevált, csak egy csaj kidobta, hogy Egyeske visszatérjen.
- Könnyű hozzájutni?
- Nem, de megoldjuk. Áldozat nélkül.
- Rendben. Mindjárt visszajövök.
Dobott még egy csókot Valentina szájára, aztán kiszaladt a folyosóra. Ketteske az ágy szélébe kapaszkodva zihált, annyira érezte a két gonosz erejét a fejében. Egyszerre támadtak neki valami pokolian nagy erővel. Hallotta a Fővám téri villamos hangját, ahogy az közelít felé.
- Nem - súgta. – Takarodjatok! Takarodjatok vissza! Ez az én testem! Az enyém! Nem adom! Nem adom!

*

Lilla a kanapén ülve a fejét az ölébe hajtó Viktor arcát simogatta. A pubja alatti bunkerben csend honolt, a kutyák is aludtak a ketrecben, a bárpultnál sem állt a legújabb olasz srác, akit nem kis összegért vásárolt napokban. Elnézte a bóbiskoló tömeggyilkost az ölében. Gyönyörű, állapította meg újra, teljesen hibátlan, fiatal arc, szép ajkak, szempillák, hosszú, vékony fekete szemöldök, dús fekete haj. Egyik dzsigolója sem érhet fel ehhez a csodához, most már értette, miért is volt annyira oda érte Anna. Egy kicsit féltékeny is lett, amiért először a barátnője kapta meg a srácot.
Kopogtak az vasajtón. Lilla dühösen nézett fel a gyilkos szürke szemeivel. Arcának égett jobb oldala a leomló festett fehér haja takarásába került. Direkt megmondta az embereinek, hogy az ebéd utáni kajakómában senki se merje őket zavarni. Nem akarta felébreszteni Viktort, ezért óvatosan felemelte annak a fejét, ügyesen kibújt alóla és egy párnát tett alá.
Amikor az ajtóhoz ért, lassan egy résnyire kinyitotta. Adrián, a magas, izomagyú gorilla volt az, aki bocsánatkérően nézett rá a tetovált arcával a vörös kontaktlencséjén keresztül.
- Mit akarsz? – vetette oda Lilla szigorúan.
- Telefonod van – nyújtott át egy mobilt Adrián remegő kézzel. – Szerintem nagyon fontos lehet.
A maffiakirálynő kilépett hozzá az előtérbe, majd kikapta a kezéből a készüléket.
- Igen? – szólt bele.
- Megvan Valentina – szólt bele az egyik tatabányai fejvadász férfi.
- Ez biztos?
- Most beszéltem egy fickóval, akinek van egy raktárépülete Dorog közelében. Állítólag tegnap este találták meg a hóban.
- Életben van?
- Naná! Állítólag már ki is nyírta az egyik emberét.
Lillának felcsillant a szeme. Ez Valentinára vall.
- Megadta a címet? – kérdezte a maffiakirálynő.
- Igen.
- Menjetek oda és nézzétek meg igazat mond-e. Ha kötekedik, és rögtön a pénzt kéri, nyugodtan mondjátok meg neki, hogy ti csak az árut ellenőrzitek.
- Azt mondta, küld róla a képet és utána már a pénzzel menjünk. Ha estig nem jelentkezünk, akkor a rendőröknek adja át, bár szerintem blöffölt, mert tutira akad a brigádjában körözött személy.
- Ebben az esetben mond meg neki, hogyha egy darabban akarja megérni az estét, akkor szépen beenged titeket.
- Rendben. Biztos ne vigyünk neki előleget? Tudod, a bizalom végett.
Lilla elgondolkodva nézett át a még mindig rettegő Adriánon.
- Nem - felelte. – Menjetek oda többen, alkossatok láthatatlan blokádot az épület körül. Győződjetek meg arról, hogy igazat mond-e az a gyökér, utána végezzetek mindenkivel. Valentinát azonban sértetlenül akarom.
- Rendben. Szóljunk Kingának?
- Nem, neki más dolga lesz.
- Oké. Akkor már most odaszólok a fickónak.
- Ne szúrjátok el. Minden fejleményről tudni akarok.
- Úgy lesz, ahogy kéred.

*

Krisztián kihasználva, hogy a melósok éppen az ebéd utáni sziesztát tartják a hangárban ücsörögve és kártyázva, vagy éppen telefonozva, belépett a fegyvereiket tároló titkos szobába. A kis helyiségben a falon fegyverek sorakoztak. Mielőtt a fémszekrények egyikébe lépett volna Valentina ruháiért, lekapott egy pisztolyt a falról, meg két doboz lőszert, amit a kabátja zsebébe dobott, egy teli tárat becsúsztatott a fegyverbe, aztán azt is zsebre vágta gyorsan.
Kinyitotta a fémszekrényt, ahol a fekete ballonkabát és a vörös farmert lógott egy vállfán, mellette egy kötött fekete pulóver és egy szintén fekete póló is. A felső polcon pedig ott pihent a hangtompítós pisztoly.
Krisztián pár másodpercig habozott, egyszerre érezte magát a világ legnagyobb idiótájának és a legszerencsésebb srácnak is, aki talán új életet kezdhet egy gyönyörű lánnyal valahol Mexikóban, vagy egy hasonló helyen. Vagy mégsem? Mi a garancia arra, hogy nem öli meg ez a tömeggyilkos, ha ismét az a másik eszelős veszi át a kormányt? Lehet, vissza kéne csinálnia az egészet gyorsan. Nem, vágta rá magában. Nincs visszaút. Sohasem bocsátaná meg magának, ha az a Ketteske Lilla markába kerülne. Nem, majd minden rendben lesz és kész, ki fog találni valamit útközben. Kivette a ruhákat, a pisztolyt a felső polcról a zsebébe vágta és kiosont a szobából.

*

Havaska törökülésben ült a kanapén, a kintről beszűrődő fény megvilágította a szürkésfehér szemeit. Várt. Érezte, hogy Valentina testét még Ketteske uralja, mégis kapcsolatban volt a többi kettő személyiséggel. Egyre erősebben hallotta a neki sejtelmesen suttogó Egyeske hangját.
- Változott a terv, kisbabám – közölte Egyeske a fejében. – El kell valahogyan jutnod Esztergomba. Itt nem tudlak biztonságban felszedni. Durva harcok lesznek. Elterelem a rendőröket, fedezni foglak. Meg tudod csinálni, kicsikém? Tudsz szerezni oda egy fuvart valahogyan?
- Igen – felelte Havaska határozottan. – Lemegyek abba a kocsmába. Ott sok rosszarcú van. Megoldom.
- Nem haragszol?
- Dehogy. Rád sosem, mesternőm.
- Vedd egy vizsgának tőlem. Holnap reggel Esztergomban újra egyesülünk. És akkor felégetjük a világot.
Havaska szája gonosz mosolyra görbült.
- Már alig várom – súgta.

*

Amikor Krisztián a szobába ért, Valentina az ablaknál állt fehérneműben, mereven, mozdulatlanul. Nem nézett ki az ablakon, a feje le volt hajtva, a lábai pedig meg-megremegtek, mintha fázna.
- Minden rendben? – kérdezte aggódva Krisztián.
- Hát persze – vágta rá a lány színtelenül.
A srácba belehasított a félelem. Ez nem Ketteske szelíd, angyali hangja volt, hanem egy kicsit fiús, amolyan alfanőstény hang. Nem az eszelős, teljesen idióta Egyeske, nem is a szerelme. Amikor Valentina felé fordult lassú, teátrális mozdulattal, egy sértődött, fürkésző tekintetű valaki meredt rá, aki ha ölni tudott volna a szemeivel, akkor Krisztián minden bizonnyal cafatokban feküdne a földön.
- Még ma ide adod a ruháimat? – kérdezte a lány.
- Ki vagy te? – tátotta el a száját a srác.
- Hármaska. Most velem kell beérned. Add ide a ruháimat, a fegyveremet és próbálj meg uralkodni a félelmeiden, ha velem akarsz jönni.
- Ezt nem hiszem el!
Krisztián alig látott valamit, csak egy villámlást és már a padlón feküdt sípoló füllel. A gonosz megállt felette. Hátborzongató látvány volt a koszos plafon alatt a félhomályban álló tömeggyilkos, aki ölésre éhes szemekkel nézett le rá. Ekkor tudatosodott a srácban, mennyire rossz döntés volt segíteni neki. Karcsi is mekkora bolond volt, amiért eloldozta őt. Ez az egész el lett rontva, de rendesen.
- Adok öt másodpercet, hogy eldöntsd, kinek az oldalán állsz, te kis féreg – köpte oda szavakat Hármaska.
Krisztián felemelte védekezően a kezét.
- A tiéden – vágta rá gyorsan.
Hármaska leguggolt hozzá, egy villámgyors mozdulattal megragadta a gallérjánál és közel húzta magához. Az arcuk szinte összeért, a gonosz pedig lefagyasztotta Krisztián minden erejét a szemeivel.
- Akkor mostantól azt teszed, amit mondok – közölte fagyosan ellentmondást nem tűrve. - Nincs több dobásod. Még egy engedetlenség és elintézlek. Megértetted, te nyomorult kis patkány?
- Meg – bólintott Krisztián.
- Akkor jól megleszünk.
Valentina felállt összeszedte a padlóra esett ruháit. Krisztián megsemmisülten nézte végig, amint az a bájos teremtés, akit nemrég még szenvedélyesen csókolt, most egy agresszív szörnyeteggé válva kapja magára a vörös farmert, jó alaposan felhúzva, hogy a tökéletes formáit kiemelje, utána a fekete pólót, rá a pulóvert. A fekete ballonkabátot egy darabig a karjaiban simogatta, mint egy kisbabát, aztán lassú, színpadias mozdulattal magára kapta. Éppen a nyúlt a fegyveréért, amikor a vágott Tibi jelent meg az ajtóban. A férfi teljesen elképedt a látványtól. A földön heverő Krisztiánra, majd az őt démoni tekintettel figyelő Valentinára pillantott és rémülten hátrálni kezdett.
Krisztián üvölteni akart neki, hogy meneküljön, de Valentina egy szempillantás rászegezte Tibire a fegyvert és a szeme közé lőtt. A rosszfiú holtan zuhant ki a folyosóra, nagyot csattanva fémpadlón.
Hármaska nem hagyott időt Krisztiánnak, hogy felfogja, mi is történt, talpra ráncigálta és kivette a zsebéből a fegyvert. Vetett rá egy röpke pillantást, utána becsúsztatta a kabátja zsebébe.
- Csak nálam lehet fegyver – jelentette ki a lány. – Értve vagyok?
- Igen – felelte a srác sokkosan bámulva a halott Tibit.
- Mutasd meg a hátsó kijáratot. Kellene egy gyors járgány is.
- Egy van, igen.
- Nézz rám.
Krisztián nehezen, de erőt véve magán a Valentina szemébe nézett. Az acélos szigor kicsit enyhült annak arcán és helyébe egy anyatigris lépett, aki mintha a gyámoltalan gyerekét az élet kihívásaira akarná nevelni.
- Minél kevesebb emberrel ütközünk, annál kevesebben halnak meg – vázolta fel Krisztiánnak valamivel engedékenyebb hangon. – Ha egyet is meglátok, végeznem kell vele. Nincs válogatás. Megértetted?
- Van egy biztos kijárat – kezdte a srác erőtlen hangon. – A raktárépület oldalába visz, ahol egy fekete kocsi áll.
- Szuper. A tankja?
- Tele van. Tegnap töltöttük tele.
- Akkor vezess oda.

*

Anikó egy eldugott külvárosi övezetben állt meg a kocsijával. Előkapta a telefonját és tárcsázta Lilla számát. Míg kicsengett, bejelzett az ösztöne, úgy érezte, valaki figyeli. Körbenézett az elhagyatottnak tűnő kis úton, ami az autópálya felé vezet. Nem messze egy motel állt, ahonnan egy nagy furgon hajtott ki.
- Igen? – szólt bele a telefonba Lilla.
- Én vagyok az, Anikó.
- Le tudtam olvasni a hívásról. Mi a helyzet?
- Annának és a többi csajnak nyoma veszett.
- Ez nem túl szerencsés. Lehet, már nem vagy a régi, kisanyám.
Anikó legszívesebben elküldte volna melegebb éghajlatra a maffiakirálynőt egy szívből jövő, igencsak kreatív káromkodással. Éppen válaszolni akart, amikor az anyósülés felöli ajtó hirtelen kinyílt és egy fekete bőrkabátot viselő szőke nő ült be mellé. A nyomozónő rögtön felismerte őt és tátva maradt a szája. Szilvia, Valentina anyja nézett rá vigyorogva, jobb kezével pedig egy hangtompítós fegyvert szegezett rá.
- Vele beszélsz? – kérdezte a nő.
- I-igen – rebegte Anikó.
- Oké – bólintott az és kétszer belelőtt a nyomozónő fejébe.
- Mi történt? – lehetett hallani Lilla hangját.
Szilvia kivette a halott nő kezéből a telefont és magabiztos mosollyal tette a füléhez.
- A nyomozónő hulla néni lett – szólt bele.
Hosszú csend, Lillának elakadt a szava, nyilván nem tudta hova tenni az egészet.
- Na, mi van, te maffiakirálynő? – szólt bele Szilvia. - Lefagyott az agyad?
- Ki vagy te? – förmedt bele a telefonba Lilla.
- Egy szerető anyuka, akinek a lányára fáj a fogad.
- Hogy merészelsz…
- Félbe kell, hogy szakítsalak, mert adok neked egy utolsó esélyt. Ha lekopsz Valentináról, akkor életben hagylak.
- Nem vagy abban a helyzetben, hogy fenyegess.
- Ó, dehogynem. Ezek szerint nem élsz a lehetőséggel. Nem is baj, mert nem szívesen hagytalak volna életben. Jobb, ha óvatosan jössz majd fel a pincédből, mert körül vagy véve. Egy tucatnyi emberem célkeresztjébe sétálsz bele azzal az ocsmány pofáddal. Számodra megkezdődött a végítélet.
- Majd ezt meglátjuk.
- Meg is fogod. Nemsokára könyörögni fogsz nekem. Azt is megbánod, hogy megszülettél. Pláne leginkább azt a pillanatot fogod átkozni a kínhalálodig, amikor ujjat húztál a családommal.
Azzal kinyomta a telefont. Tébolyult, gyilkos kék szemeivel nézett maga elé, elképzelve minden iszonytató borzalmat, amit el fog hozni mindenkire, aki a lánya útjába merészel állni.
- Ó, kicsi Valentinám – súgta sejtelmesen maga elé. – Nem kell már félned, mert anyuci itt van és majd vigyázz rád.

2020. július 5-9.
Budapest

5.rész
Az Iszonyat Katonái

Lillának megszakadt a kapcsolata az összes fejvadásszal. Egyik sem vette fel neki a telefont, mióta Valentina anyja végzett Anikóval. A kutyáit etette a ketrecben, miközben fortyogott a dühtől, még a szeretett háziállatai se nyugtatták meg a felborzolt idegrendszerét. Ennyire még senki sem adott neki sakkot. Megtámadták már, elcsúfították arcának jobb oldalát, de a hadszíntéren sosem vallott kudarcot. De hát számíthatott ilyen fordulatra? Erre a legkevésbé sem.
Viktor ekkor mögé lépett és gyengéden belé karolt. A tömeggyilkos vadjától egy kicsit lenyugodott, pláne, amikor kapott tőle egy finom csókot a tarkójára. Talán a srác volt az eddigi egyetlen győzelme a Valentinával folytatott harca során. Nyert egy őhozzá hasonló pusztítót, aki parancskövető szolgaként minden pillanatban vele van és megkap tőle mindent, amire csak éppen szüksége van.
- Ez háború, Viktor – mondta és egy csirkehús szeletet dobott oda Jázminnak. – Elárultak, hátba támadtak, megaláztak és megleptek. Valentina anyja talán el is intézte az embereimet.
- Ő egyedül? – kérdezte Viktor szkeptikusan.
- Nem. Elmondása szerint vannak ott emberei. Ki is nézem egy ilyen pszichopatából. Sokan lehetnek, ha elbántak a fejvadászokkal.
- De hát nem fogytál ki a harcosokból, nem igaz? És itt vagyok én is. Elmegyek oda, ha szeretnéd.
Lilla erre felé perdült. Még magán is meglepődött, amiért ennyire nem tudta uralni magát. A tekintete árulkodó Viktor előtt, az észre is vette, mi zajlott le a maffiakirálynőben az utolsó mondattól. Őszinte féltés áradt a nő gyilkos szemeiből, mint aki élete szerelmének elvesztésének bevillanó képeit látta volna egy pillanatra. Lilla gyorsan össze is szedte magát és fagyosan visszafordult a kutyáihoz.
- Nem mész sehova – jelentette ki. - Itt a helyed mellettem. Szépen kitalálom, kiket és mikor küldjek oda.
- Szerinted én nem tudnék rendet rakni ott? - kérdezte Viktor ingerülten és durván magához fordította a nőt. – Ennyire lenézel engem? Tán nem tudod, ki vagyok én? Azt hiszed, csak egy selyemfiú vagyok?
Lilla szürke szemei szikrákat szórtak a haragtól.
- Eressz el, vagy kitépem a beled - adta ki az ultimátumot hidegen. – Azonnal engedj el.
- Nem – csóválta meg a fejét Viktor.
- Nem viccelek, gyökér, kinyírlak egy szempillantás alatt.
Viktor szemében megjelent a híres gyilkos csillogás, ahogy közelhajolt a nő arcához, aki minden erejével azon volt, hogy állja azt. A srác tekintete olyan volt, akár egy veszett kutyái, aki mindjárt ízekre szedi.
- Rég volt, hogy gyenge voltam - kezdte Viktor. – Rég volt már, amikor hagytam, hogy mindenki megalázzon. Nem vagyok már az a jófiú, akit egy rakás bűnöző vert össze minden nap. Maga vagyok a pusztítás. Te pedig egy nyomorult kis áruként akarsz itt tartani, aki rabszolgaként lesi minden kívánságod?
A választól azonban ledöbbent. Lilla arcának égett jobb oldalán egy könnycsepp futott végig. A kegyetlen és gonosz maffiakirálynő tekintetén először látszott valami emberi. Egy törékeny, félelmekkel teli ember arca jelent meg Viktor előtt, aki elképedve, hitetlenkedve engedte el őt. A nő kicsit szégyenkezve ettől, lehajtotta a fejét, majd reszkető ajkakkal nézett fel rá.
- Tudod, te hány embert veszítettem már el, aki szerettem? - szegezte neki Lilla. - Kimondani sem merem. Féltem is attól, hogy valaha megint érezni fogok úgy... – nagyot sóhajtott. – Mint egy ember.
Szégyellve a könnyeit, elfordult a sráctól. Viktor ritkán érzett bűntudatot bármiért is, de most egy életre megbánta, amiért ráförmedt a nőre. Gyengéden magához fordította a látszólag teljesen összeomlott Lillát. Belenézett azokba a hirtelen szelíddé vált szemekbe, aztán amilyen gyengéden csak tudta, magához ölelte őt. A maffiakirálynőből kitört a sírás, ami talán évek óta várakozott benne. Ebben a pillanatban Lilla számára csak a srác karjai, szívverése jelentette a világot.

*

Mikor kiléptek a raktárépület hátsó kijáratán, Valentina egy remegés után ismét Egyeske lett. Kék szemeiben megcsillant a téboly és halkan kuncogva vonszolta maga mellett a rémült Krisztiánt.
- Lépkedj gyorsabban, vagy hulla fiú leszel – parancsolta derűsen a srácnak.
A fekete kocsi egy konténer épület mellett állt, a hó látszólag frissen el lett lapátolva körülötte, a kijárat felé vezető út irányában úgyszintén. Remek, nyugtázta magában a lány, mintha csak nekik készítették volna elő.
Krisztián próbált lépést tartani Valentinával, a lánnyal, akit még az élete értelmének hitt fél órával ezelőtt. Nem is haragudhatott rá, mert végül is nem ez a teljesen kattant tömeggyilkos személyiség volt az, akivel élete legszebb pillanatait töltötte el, hanem a csupaszív Ketteske, aki nyomtalanul eltűnt a gyilkos tekintet mögött. Mikor tér vissza? Percek, órák kérdése? Vajon létezik még?
A kocsihoz érve, Egyeske benézett a vezetőüléshez. Benne van a kulcs. Micsoda amatőr banda ez, gondolta. Belemarkolt Krisztián hajába, majd a járművet megkerülve cibálta az anyósülés felőli oldalhoz. Hallotta a fejében Ketteske üvöltését: „Azonnal engedd el, te nyomorult!” Ezt Hármaska megvető hangja szakította félbe: „Hagyd itt, ez még túsznak sem jó, hidd el!”
- Nyisd ki az ajtót, édesem - csiripelte a tömeggyilkos, figyelmen kívül hagyva a fejében hozzá beszélő hangokat.
Krisztián épphogy egy résnyire nyitotta ki, amikor a lány durván betuszkolta oda. Ha nem emeli be gyorsan a lábait, az simán rá is csapta volna az ajtót. Valentina, miközben a gyönyörködött a délutáni, havas tájban, a környező kopasz fákban, odariszálta magát a vezetőülés felőli oldalra. Amikor behuppant a volán mögé, eltette a pisztolyát, aztán a dermedt utasához fordította a veszélyes vigyorát.
- Ne félj már, szerelmem - nevetett és rácsapott a fiú lábára.
- Azért van valami terved? – kérdezte az.
- A tervezés a gyávák művészete. A bizonytalanoké. Ha tudod, mit akarsz, meg kell tenned.
- És mit akarsz?
Valentina a kérdéssel nem törődve, beindította a motort, sebességbe kapcsolt és rátaposott a gázra. A kanyarban farolva feldöntött két kukát, átszlalomozott két konténer épület között, aztán a kapu felé vette az irányt. Amit azonban ott látott, még őt is teljesen ledöbbentette.
Vagy egy tucatnyi fekete csuhát viselő, csuklyás alak állt sorfalat a már tárva nyitva álló kapu előtt. Egyeske lefékezett. A visszapillantó tükörben látta, amint a csempészek közül páran kilépnek a főbejáraton. Visszanézett a sötét alakokra, akik mozdulatlanul, szinte bábként sorakoztak egymás mellett. Krisztián rémülten figyelte, amint az egyik árny elővesz valamit a zsebéből. Egy mobiltelefon volt az, amit a füléhez emelt, aztán mintha bólogatott volna a csuklya takarásában.
- Kik ezek? – kérdezte és a lányhoz fordult tanácstalanul.
- Nem tudom – rázta meg a fejét az. – De mindjárt elsöpröm őket az útból.
Nem kellett. Az alakok szépen lassan elkezdtek szétszéledni, szabadon hagyva nekik a kijáratot. Valentina zavartan elmosolyodott, nem tudta hova tenni a jelenetet. Ezek biztosan nem Lilla emberei, se nem a csempészbanda tagjai. Akkor kik? Miért segítenek nekik? Valami helyi szekta lehet?
Lassan indult meg a kapu felé, közben lehúzta az ablakot és előkapta a pisztolyát. Amint a titokzatos segítői mellé ért, felkészült a védekezésre. De nem volt rá szükség. Azok lehajtott a fejjel, ezzel arcukat is takarva álltak félrehúzódva, mintegy tiszteletadásként. Egyeske teljesen zavarba jött. Meg akart állni, hogy kifaggassa valamelyiket, de jobbnak látta, ha továbbmegy.
- Ez nagyon fura – mondta és a visszapillantó tükörbe nézett.
Az alakok felé se nézve indultak a főbejáratnál gyülekező rosszfiúk felé. Mintha gépek volnának, hajszálpontosan egyszerre kapták elő a csuhájuk alól az automata gépfegyvereiket. Krisztián elhűlve nézte, amint tüzet nyitnak a társaira. Üvölteni sem tudott, annyira elfogta a rémület.
Valentina fülsüketítően hangosan felnevetett, aztán a gázra taposott.
- Én nem tudom, kik voltak ezek – kacarászta. - de már most imádom őket!
A srác megvetően fordult felé.
- Elárultam őket egy ilyen beteg állat miatt! – vetette oda.
- Azt ajánlom, fogd vissza magadat, hulla fiú - közölte Valentina fagyosan. - Ettől a perctől fogva te is a maffia célkeresztjébe kerültél. Nem is beszélve a rendőrségről, akik a múltad miatt nem fogják elhinni neked, hogy túsz vagy. Így hát mostantól, édes öcsém, csak mi hármunkra számíthatsz.

*

Kinga egyedül haladt furgonjával, egy fákkal körbeölelt úton. A kommandós egyenruhát lecserélte a fehér terepszínű öltözékére, mely alatt golyóálló mellényt hordott. Megszakadt minden kapcsolata a többi fejvadásszal, Lillát pedig egy ideje nem éri el. Annáéknak is nyomuk veszett. Beindult a paranoid ösztöne, mindenhol veszélyforrást keresett.
Megjelent mögötte egy száguldó fekete pickup. A visszapillantóba nézve, le tudta már olvasni a közeledő kocsi rendszámát is. Pár másodpercig nyugalom járta át, mert ez az egyik fejvadász duónak a járműve. Aztán, ahogy előzésbe kezdtek, már látta, hogy az anyósülésen egy csuklyás figura ül, a másiknak a hosszú vörös haja sem volt ismerős neki. Kinga a bal lábfejét a fék felett tartva várta, hogy azok mellé érjenek. Simán el fog bánni velük, látszólag teljesen amatőrök.
Ekkor azonban kedvezőtlen fordulat fagyasztotta le minden lelkesedését. A kocsi lemaradt egy kicsit mögötte, vissza is sorolt a sávjába és az anyósülésen ülő utas egy rakétavetőt dugott ki az ablakon a hátsó kerekekre célozva. Kinga balra akarta rántani a kormányt, de elkésett. Egy fülsüketítő durranást hallott, a furgon a szalagkorlát felé emelkedett, majd a mély árokba zuhanva az ex-kommandós nő előtt többször is megfordult a világ tengelye. Egy kiálló szikla állította meg a ronccsá zúzódott járművet. Fent az úton a pickup vezetője satuféket nyomott.
Kinga csak a bal szemével látott, a másikat nemhogy nem tudta kinyitni, de iszonytatóan fájt is neki. Azt hamar felfogta, hogy a furgon a feje tetejére állt, azt azonban nem, mibe szorult be a lába és egy pillanatig azt se tudta hirtelen, melyik lába is az, annyira letompult az agya. Belekapaszkodott a kitört üvegű ajtóba és minden erejével maga felé húzta, így kiszabadította a már biztosan a jobb lábfejét valahonnan. Szüksége volt az összes energiájára, amit még az ájulás előtt fel tud használni. Lassan kúszott előre, miközben hallotta becsapódni a fent az úton álló pickup ajtaját. Próbálta ezzel a hanggal motiválni magát a túlélés érdekében. A bal lábába istentelenül éles fájdalom hasított, ahogyan vonszolta magát előre. Meglesz ez, nem lesz semmi baj, nyugtatta magát, meg tudod csinálni, kislány. Voltál már ennél rosszabb helyzetben is, tette hozzá.
Hallotta a lefelé közeledő idegeneket. Biztosra vette, hogy lassan jönnek, nem akarnak elcsúszni a hóban, ezzel ő pedig időt fog nyerni. Már félig kint volt a vezetőfülkéből. Gyerünk, parancsolta magának. Rajta katona! Nagy nehezen kitornázta magát, eközben egyre közelebb hallotta a támadóit. A hangok egy irányból jöttek. Amatőrök, gondolta. Akárkik is ezek, biztosan nem hallottak még a bekerítésről. Szét kellett volna válniuk, hogy aztán két irányból csapdába ejtsék őt.
A két alak közül a másik is felvette csuklyát, mintha ez valami szigorú előírás lett volna. Mindketten automata gépfegyvert tartottak a kezükben szakértő módon fogva, mint akik már jó ideje a szakmában vannak. Amikor a felborult furgonhoz értek, megálltak, a nő leguggolt a vezetőfülkére pillantva. Senki, intett is a társának. Amikor azonban megkerülték az egyik oldalról a járművet, nem találtak senkit. Látták Kinga vérnyomait egy közeli fenyőfa felé húzódni.
Két tompa lövés süvített bele az erdei táj csendjébe és a két alak holtan rogyott össze. Kinga a fa mögött hátradőlt. Mosolyogni próbált a két szerencsétlenen, de annyira fájt az arca, hogy e helyett csak egy félelmetes grimasz sikeredett. Túl egyszerű volt, viszont helyre hozni magát már nem lesz ilyen könnyű. Ha egyáltalán kijut innen valahogyan. Mozdulni sem bírt, a csontig hatoló hideg pedig nem fogja kímélni. Valamit ki kell találnia gyorsan. Őrületes fájdalom kíséretében sikerült elővarázsolnia a telefonját. Vagyis csak az egyik darabját, az ugyanis kettétört. A másik a kocsiban van. Vissza kell erőlködnie magát, azon pedig el kell érnie a megboldogult bátyja valamelyik itteni emberét, ha már Lilla harcosai elvesztek. Nagy levegőt vett.

*

Karcsi a raktárépület folyosóit járó sötét alakok elől próbált elrejtőzni. A harmadik, legfelső szint folyosóján osont a vécé felé. Hallotta, amint azok csoportosan lépdelnek fel a fémlépcsőn. Határozott, biztos léptek. Vagy nagyon ostobák, vagy semmitől sem félnek, tanakodott, miközben benyitott a mosdóba. Orrfacsaró bűz csapta meg, amikor belépett. Próbált nem hányni. A működésképtelen kézszárító felett lekapcsolta a villanyt, pechjére meg is botlott valamiben és arccal padlónak zuhant.
- Karcsi, te idióta – szidta magát.
Az egyik alak berúgta az ajtót, ő pedig rögtön vert helyzetbe került. Hát ennyi volt, gondolta magában, itt kell meghalnia ebben a kibírhatatlan bűzben. Szép kis végzet, tette még hozzá.
Az árnyalak lassan emelte felé a pisztolyát, mintha élvezné a pillanatot. Mögötte megjelent egy másik, akin nem volt csuklya. Egy gyönyörű, hosszú fekete hajú lány, aki dermesztően fagyos, érzelemnélküli tekintettel nézett le rá a társának válla mögül. Karcsit kirázta a hideg ettől a szörnyetegtől. A lány megfogta az alak karját, az pedig feléje fordult értetlenül.
- Őt nem bántjuk – közölte a lány.
- De miért? – kérdezte az férfihangon.
- Mert ő szedte le róla a bilincset.
Az alak erre, mint aki valami retorziótól tartana gyorsan leeresztette a fegyvert tartó karját.
- Menj tovább – adta ki a parancsot a lány.
Az alak engedelmeskedve lépett vissza a folyosóra és elindult egyenesen előre. Karcsi és a lány farkasszemet néztek egymással.
- Honnan tudtad? – kérdezte Karcsi. – Honnan tudtad, hogy én vettem le a bilincset?
- Mindent tudunk – felelte az.
- Értem. Kik vagytok?
- Az én nevem Kamilla. Az Iszonyat Katonái vagyunk. Csatlakozol?
- Megölsz, ha nemet mondok?
- Nem.
- Akkor kihagynám.
Kamilla felkapcsolta a villanyt. Karcsi most vette észre, hogy a lánynak az egyik szeme fekete, a másik pedig élénkzöld. Olyan volt, mintha belelátna velük a fejébe, ettől pedig teljesen megbénította a félelem.
- Túl sokat aggódsz a főnöködért – jelentette ki Kamilla.
- Mert a barátom – felelte Karcsi.
- Sajnálom. Csak te voltál kivétel.
Azzal a lány elindult a folyosón a társa felé. Két alak utána az ajtóba lépett, rászegezve a fegyvereket.
- Nyugton maradsz – parancsolta az egyik férfihangon.
Karcsiban most tudatosult, mekkora bajba sodorta a társait, köztük a legjobb barátját, Krisztiánt. Ha tudta volna mindezt előre, biztosan nem veszi le a bilincset Valentináról. Az egyetlen dolog, amiben azért reménykedett, hogy talán a srác azzal a Ketteskével van és talán végre boldog lehet.

*

Valentina tövig nyomva a gázt száguldott az autópálya felé vezető kis úton. Egy lélek se járt arra, ezért néha kénye kedve szerint átsorolt a szembejövő sávba, miközben elengedett némi esztelen vihogást. Krisztián kapaszkodott, ahogy csak bírt és számtalanszor lejátszódott a lelki szemei előtt, amint frontálisan ütköznek egy másik kocsival, vagy éppen egy teherautóval.
Egyeske felé pillantott a sátáni szemeivel, majd visszafordult az útra. Élvezte a srác rettegését, teljesen extázisba esett tőle. Belemarkolt Krisztián lábába, aztán nagy kegyesen lelassított.
- Addig sosem leszel igazán férfi, amíg félsz a haláltól – bölcselkedett a ragadozó vigyorát megvillantva Valentina. – Tudod, a legtöbb ember azt hiszi, valaki attól alfahím, mert be mer szólni mindenkinek, vagy minden percben fűzni próbálja a csajokat. Vagy, mert úgy viselkedik, mint egy házőrző kutya. Ez nagy tévedés, öcsém. Akkor vagy férfi, ha dacolsz a halállal és nem könyörögsz neki. Egy ilyen pasira vágyom én is, egy fékezhetetlen fenevadra.
- Adj fel hirdetést – jegyezte meg Krisztián. - „Őrült csaj keresi még őrültebb szerelmét.”
Egyeske erre felkacagott.
- Ez egy piros pont neked – biccentett a fejével Valentina. – Be mersz szólni nekem, miközben tudod, hogy fegyver van nálam és pont annyira hiányoznál az életemből, mint egy műsoros zsebkendő.
- Te sem vagy már az álmaim hercegnője. Az a másik valaki, ott a beteg agyadban, mondhatom, jól átvert engem. Azt mondta, minden rendben lesz.
- Mert egy hazug szörnyeteg – vonta meg a vállát a lány. - Az úgynevezett „jó” emberek az egész életüket hazugságokra építik. Na meg a képmutatásra. Hazudnak mindenkinek, legfőképpen saját maguknak. Az őszinte embereket, akikben ott van a természet akarata és ereje, azokat bélyegzik „gonosznak”. A jó emberek irigyek rájuk, mert túl gyávák a szabadsághoz.
- Ehhez hasonlóról már papoltál nekem – legyintett a srác.
- Én optimista vagyok. Szerintem egyszer fel fogod fogni. És akkor talán jó párosítás leszünk.
- Az előbb még egy taknyos zsebkendőhöz hasonlítottál.
- Még az vagy. De majd holnap reggel egy fővel többen leszünk. Akkor megváltoznak a dolgok. Talán.
Krisztián döbbenten fordult felé.
- Mi? – kérdezte.
- Holnap Esztergomban találkozunk Havaskával. A kis tanítványommal. Hárman leszünk – a sráchoz fordult kacérkodóan. - Jó kis csaj, majd meglátod. Osztozunk majd rajtad testvériesen.
Ekkor érzett valamit magában. Valamit, amitől lefagyott a mosolya. Lefékezett és félreállt egy buszmegállóban. A fiú értetlenül fordult felé, miközben ő figyelt a belső világára. Egy újabb hang szólalt meg a fejében.
- Kislányom – súgta valaki ott. – Az én szemem fénye. Anyuci itt van és vigyázni fog rád. Nemsokára elmondom, hol találkozzunk.
- Anya? – kérdezte hangosan Valentina.
Krisztián összehúzta a szemöldökét.
- Anya? – kérdezte újra Egyeske.
- Igen. Én. A katonáimat láttad az imént. Ne aggódj, kicsikém, mindenre választ fogsz kapni. Csak légy erős.

*

Nóri a rendőrkapitányság parkolójában dohányozva szinte látta maga előtt Barbit, a nővérét. A harmincéves, aranyszőke, szoli barna, sportos dívát. Még csak két perce beszélnek telefonon, de neki máris fél órának tűnik, mert az csak mondja és mondja a szokásos, rikkancs stílusában.
- Figyelj már, kiscsaj! – harsogta Barbi. – Elmegyek érted, szépen hazahozlak és hozzábilincsellek valamihez, vagy nem is tudom, rongyosra rúgom a hátsódat, ha megpróbálsz elmenni bárhova az engedélyem nélkül!
- Barbi – próbált higgadtan beszélni Nóri. – Nem mehetek el. Felajánlottam a segítségemet rendőrségnek.
- Na, ne beszélj már! Te? Mi leszel? Tanácsadó? Engem nem versz át, kiscsaj! Nézd, elhiheted, hogy engem is felzaklatott, hogy az a nem normális Valentina a családunkhoz tartozik biológiailag. De nem kéne miatta kockára tenned az életed! Nem volt elég Viktor? Nem volt elég neked az utóbbi lassan másfél év borzalom? Nem ilyen csaj voltál te! Alig ismerek rád!
- Figyelj, Barbi, én…
- Nem! Te figyelj ide! Most akkora pofont kapnál, hogy a taknyodon csúsznál hazáig! Hol van az én kis diplomás húgom, akinek a helyén volt az esze? Aki mellett én a család fekete bárányának számítottam?
Nóri felsóhajtott, legszívesebben kinyomta volna a telefont. Szerencséjére Alexa mellette termett, megfogva a vállát.
- Fontos – suttogta.
Nóri erre gyorsan Barbi szavába vágott: - Most le kell tennem, itt van az egyik nyomozónő.
Kinyomta a telefont és aggodalmasan fordult Alexához.
- Mi történt?
- Van itt valaki – közölte mosolyogva a nyomozónő és tőle balra fordult.
Nóri a hátsó kijárat ajtaja felé nézett, ahol félénken várakozott valaki. Eltátotta a száját a bélelt bőrkabátot viselő nő láttán, akit eddig csak fényképeken látott. Szilvia, a nagynénje lassan lépdelt felé, bocsánatkérő, síráshoz közeli tekintettel. Nóri elejtette a cigit, annyira meglepődött.
- Szilvi - súgta.
A nő elé lépett, Alexa pedig diszkréten magukra hagyta őket. Pár hosszú másodpercig csak bámulták egymást.
- Nóri – szólalt meg végül Szilvia. - Nem is tudom, mit mondjak hirtelen.
- Én sem tudom - mondta a lány zavartan. – Egy ideje már többször elképzeltem ezt a pillanatot.
Szilvia végignézett rajta, büszkén, meghitt mosollyal.
- Olyan nagy lettél – kezdte. – Mintha csak tegnap lett volna, amikor a karjaimban tartottalak, te pedig édesen nevettél. Úgy csillogtak a szemeid. Akkor még minden szép volt és talán jobban is alakulhatott volna, ha nem szúrom el – sírásra görbült a szája – Az én hibám.
- Dehogy – súgta Nóri és gyengéden magához ölelte a nőt. – Nem a te hibád.
- De igen, Nóri. Kérlek, bocsáss meg nekem. Nem voltam jó anyja Valentinának, ezért lett ilyen.
Némán ölelték egymást percekig. Nóri még fel sem fogta az egészet. Nem is gondolta volna még két hónappal ezelőtt, hogy Valentináról kiderül, hogy az unokahúga, aztán még annak édesanyját is itt fogja ölelni. Jólesett neki. Valami megnyugtató erő járta át, egy erős valahova tartozás érzése. Egyre erősebb és erősebb lett benne, mintha Szilviből valami mágikus erő áradna.
- Olyan kis sovány vagy - aggódott a nő. – Ettél ma valamit?
- Nem – felelte a lány.
- Meghívlak egy kései ebédre. Közben beszélgetünk. Annyi mindent be kell pótolnunk.
- Igen.
- Minden erődre szükséged van.
- Nincs már nekem semmi erőm.
- De van. El sem hinnéd, mennyire.
Nóri nem látta, sőt senki sem, hogy Szilvia szája sátáni mosolyra görbült. Kutakodott a lány agyában, és persze igencsak hamar megtalálta azt, amit keresett. Ott volt Nóriban is a képesség, a sötétség magva. Ahogy ezt érezni kezdte, ahogy egyre mélyebben és mélyebben hatolt bele a kishúga agyába, Szilvia szemei citromsárga fényben izzottak fel. Az egyesülés közel.
- Hidd el, Nóri – súgta – nekünk egyesítenünk kell a családot. Többre vagyunk hivatottak annál, mint amit hisznek rólunk.

2020.július 12-17.
Budapest

6.rész
A Sötét Nóri

Szilvia egy olyan méregdrága étterembe vitte Nórit, hogy az azon se lepődött volna meg, ha belépődíjat is kellett volna fizetni. A bent ülő emberek mind a felső tízezer tagjait képviselték, egy elkülönített részlegben befektetési tanácsadók lakomáztak, ahogy pedig Nóri kivette, a mögöttük lévő asztalnál az egyik hazai rocksztár beszélt a menedzserével. Ez nosztalgikus volt a számára, egy kicsit boldog békeidőkre emlékeztette, amikor üzleti vacsorákon vett részt, a telefonja pedig néha csipogott, amikor megkapta a főnökétől a nettó egymilliós utalást. Ugyanakkor nyomasztotta is ez a téglamintás, minimalista, londoni hatású étterem légköre. Már nem tartozik ide. Ő csak egy megtört lélek, akinek teljesen szétesett az élete. Ez a világ száműzte őt.
Szilvia tekintete ennek ellenére teljesen megnyugtatta. Próbálta magában megfogalmazni, mit is érez, de csak körülírni tudta, felszínes jelzőkkel. Különös volt, erőt sugárzott, az otthon és a valakihez, családhoz tartozó érzés hatolt belé és futott végig az egész testén. A nő a vendégekkel ellentétben közvetlen és barátságos volt a hozzájuk siető pincérfiúval, aki végül szinte világítva az önbizalomtól vette fel a rendelést és a látszólag nehezen indult napját bearanyozta Szilvia kedves mosolya.
- Tudod, ez életem egyik legszebb napja – mondta meghatódva egy kicsit a nő. – Annyiszor elképzeltem már ezt a percet, amikor végre beszélhetünk. Próbáltam valahogy felvenni veled a kapcsolatot, de apád hallani sem akart róla. Többször is megfenyegetett, hogy tönkretesz, ha akár csak egy távcsővel is meg merlek kukkolni.
- De hát hogyan süllyedhetett idáig a kapcsolatotok? – kérdezte Nóri értetlenül. – Mi történt köztetek?
- Ez amolyan üzleti dolog volt. Tudod, én azt akartam, hogy mellém álljon. Közös vállalkozásba akartam kezdeni vele. Gyerekkorunk óta erről álmodtunk, mindig szövetkeztünk. Jó testvérek voltunk, akik mindenben egymás mellett álltak – elmosolyodott. – Amikor ő orvos akart lenni, én nővér. Amikor ügyvéd, akkor én az ő asszisztense. Amikor rendőröst játszottunk, akkor ő volt a nyomozó, én pedig a társa. Sosem veszekedtünk. Soha egyszer sem vesztünk össze. Tudom, hihetetlen, mert a testvérek kapcsolatában gyakran van konfliktus. De közöttünk sosem volt.
Itt tartott egy kis szünetet és küzdött a könnyek ellen. Nóri ekkor átnyúlt az asztal másik végébe és gyengéden megfogta a kezét, a nő pedig belekapaszkodott, mintegy erőt merítve.
- Egészen addig a napig – folytatta Szilvia. – Üvöltöztünk egymással. Az összes sérelem kijött belőlünk, ami talán nem távozott egészségesen annak idején, amikor kellett volna. Mindegy, majd elmesélem később részletesen.
Nórinak feltűnt, hogy a nagynénje rébuszokban beszél egy ideje. Valami mást sejtett a dolog mögött. Inkább nem akarta faggatni, mert látszólag nagyon nehéz volt beszélnie a testvéri törésvonalról.
- Tudod – folytatta Szilvia és keserű mosollyal nézett fel rá. – Egy nap, amikor Valentina már tizennyolc éves volt, elhatároztam, hogy elmondok neki mindent. Elmentem a Szent Mihályba váratlanul, minden előzetes bejelentkezés nélkül. Szerencsére Anna beengedett hozzá, kihasználva, hogy az a Radics doktornő szabadságon van. Beülhettem mellé a cellájába. Ám ő rá sem nézett, csak a csempézett falat bámulta. Beszéltem hozzá, de egy szót sem szólt. Tudtam, hogy hallja és érti, amit mondok, mégsem vett rólam tudomást. El akartam mondani, hogy van egy unokanővére. Adni akartam neki egy kapaszkodót, egy színes foltot, ami talán kivezeti őt a sötétségből. Esélytelen volt. Amikor kiléptem a cellából, még egyszer visszanéztem rá.
Nagyot sóhajtott.
- Rettenetes volt – folytatta. – Az a mélységes gyűlölet, ahogy rám nézett. Sosem láttam még ahhoz foghatót. „Ez már nem az én kislányom” gondoltam magam. Nem az a viháncoló kislány, akit az apja felemelt és végigvitte a napsütötte kertben, miközben azt mondogatta neki, hogy „száll a kis tündér, beragyogja a világot”. Nem az a csemete, akit akárhova vittem, mindig angyali mosollyal nézett fel rám, miközben magához ölelte a karomat.
- Szörnyű lehetett – mondta Nóri remegő hangon.
- Aznap elmentem a szalagavatódra. Persze nem mentem be. Csak a kocsiban ültem és figyeltelek. Olyan büszke voltam rád. Csillogtál, miközben annak a helyes srácnak a kezét fogva léptél ki az iskolából. Ott voltak a barátnőid, körülrajongtak titeket. Álmodoztam egy kicsit. Odaképzeltem Valentinát, ahogy melletted lépked szintén egy sráccal az oldalán. Bűntudatot éreztem.
- Nem a te hibád.
- De igen. Jobban kellett volna rá vigyáznom. Óvatosabbnak kellett volna lennem.
Nóri ezt az utolsó mondatot nem tudta hova tenni.
- Óvatosnak? – kérdezte.
- Mindegy is – mosolyodott el különös tekintettel Szilvia. - Együnk, aztán elviszlek egy barátnőmhöz, aki itt lakik a városban. Ott nyugodtabban tudunk beszélni. Nem lesz itt ennyi ember.

*

Nóriban félelmet keltett az amúgy szemet gyönyörködtető luxusház. Kétszintes, új építésű volt, egy nagy terasszal, mellette a tágas kertben egy szauna kabin, valamint jól látszott egy letakart nagy medence széle. Szilvia pedig mintha csak otthon lenne, egy távirányítóval kinyította a kocsibejáró kapuját, és beálltak a garázs elé, ahol már egy nagy fekete furgon parkolt.
Amikor kiszálltak a kocsiból egy fekete ballonkabátot viselő, fekete hajú lány lépett ki az ajtón fagyos tekintettel. Nóri az első, amit észrevett a még nála is fiatalabb lányon, hogy az egyik szeme fekete, a másik pedig élénk, szinte világító zöld. Olyan volt, mintha nem is ember lenne, hanem valami testet öltött démon, aki most parancsra várva megállt Szilvia előtt, egy kicsit lehajtva a fejét, kerülve szemkontaktust, mintha erre még nem lenne méltó. A nagynénje megsimogatta a fejét, mintha a gyereke volna.
Amikor Nóri megkerülve a kocsit, odalépett hozzájuk, egyből kirázta a hideg, amikor a lány felé fordította az üres tekintetét. Szilvia kedves mosollyal fordította felé a lányt, mintha az túl szégyenlős lenne.
- Ő itt Kamilla – mutatta be. – Egy kicsit csendes, de rendes lány.
Kamilla kezét nyújtotta Nóri felé.
- Megtiszteltetés, hogy végre találkozhatok veled – mondta színtelenül a démonlány.
- Nekem is – erőltette magára a mosolyt Nóri, miközben egyre furcsábbnak tűnt neki az egész szituáció.
Szilvia belekarolt Nóriba és úgy indultak meg befelé a házba. Bár a nagynénje kedvesen mosolygott, a karját már szinte úgy fogta, mintha ő már fogoly volna. Volt még valami, ami nem hagyta nyugodni Nórit. Kezdett ráeszmélni, miért is kezd egyre jobban rettegni ettől a háztól. Amikor beléptek az előtérbe és Kamilla készségesen lesegítette róla a kabátot, akkor jött rá, hogy ezzel a pokoli félelemmel már találkozott valahol. Nem is akárhol, mint a Valentina fejében létező belső világban, amikor ott arra a rettenetes Holdra nézett. Az iszonyat kezdte átjárni a testét, lelkét. Úgy nézett körbe az előtérben, a kabátokkal tele aggatott fogason, a gótikus keretű tükrön, hogy érezte, ahogyan árad felé valami hátborzongató ördögi erő.
Szilvia eközben le sem vette róla a szemét. Mintha várt volna valamire, izgatott mosoly jelent meg az arcán.
- Már érzed, igaz? – kérdezte a nő.
A lány erre az ajtóhoz lépett gyorsan, menekülni akart, amíg csak esélye van rá, de Kamilla hátulról lefogta. Hihetetlenül erősek voltak a látszólag törékeny csaj kezei. Ekkor a nagynénje az ajtóhoz riszálta magát és sátáni mosollyal pillantott felé, aztán elfordította a kulcsot.
Nórival megfordult a világ, amikor Szilvia feléje fordult és annak az addig kék szemei citromsárga fénnyel izzottak fel. Mintha maga az ördög jelent volna meg neki és most satuba szorítva őt, elveszi tőle a lelkét. Alexa képességei után nem kéne ilyesmin meglepődnie, mégis az ismeretlentől való félelem teljesen lebénította. Küzdeni sem maradt ereje. Amikor Szilvia odalépett hozzá a démoni szemeit rámeresztve, egy szó sem tudta elhagyni a száját. A kép azonban kezdett összeállni benne.
- Ne félj, kicsim – súgta Szilvia. – Most megkapod mindenre a valódi választ.
A kezeivel megérintette Nóri arcát. Hallotta a saját kétségbeesett sikolyát, amikor egy ezüstszürke villanás után rémisztő képsorok jelentek meg előtte. Látta a fiatal nagynénjét, amikor az még megszólalásig Valentinára hasonlított, éppen egy metróperonon állt és az előtte álló nőt belökte a közelgő szerelvény elé. A következő képen mosolyogva sétált az éjszakában egy séfkést lóbálva a kezében. Aztán a legnagyobb rejtélyre derült fény Nóri előtt. A harmincas éveiben járó Szilvia éppen az ő apját szorítja a falhoz, sejtelmesen suttogva neki. „Elüldözhetsz, megszakíthatsz velem minden kapcsolatot, de én itt leszek mindig a közeledben és csak idő kérdése, mikor fogom a lányodat magammal vinni”. A fiatal, jóképű apja reszketett a félelemtől, amikor a húga szemei citromsárga fénnyel felizzottak előtte. Utána az alvó kis Valentinát látta, aki mellé odaül Szilvia és fennakadt szemekkel valamit motyog.
Amikor Nóri kinyitotta a szemét, már egy kanapén feküdt és Kamilla szorosan lefogta a lábait, a nagynénje pedig továbbra is az arcát fogta két kézzel. A gonoszság helyett aggodalom volt jelen az arcán, mint aki éppen ki akarja őt gyógyítani valami súlyos betegségből. Meg akarta ütni Szilviát, ki akart szabadulni, de hirtelen valami különös nyugodtság kezdte átjárni. A lábait is elengedte a démonlány.
- Kicsim – súgta a nagynénje. – Édes Nórikám. Ne félj attól, ami most jön. Felszínre hozom valódi énedet, ami mindvégig ott várt benned. Soha többé nem fogsz félni, nem leszel bizonytalan semmiben és olyan képességnek leszel birtokában, amit nem mindenki tudhat magáénak ezen a bolygón. Ne ellenkezz, hagyd, hogy most felébredjen benned a sötétség. Erre születtél, akárcsak én, akárcsak Valentina és mindenki más a családunkban. Az apád megtagadta, te ennél legyél bölcsebb.
- Én ezt nem akarom – mondta erőtlenül Nóri. – Kérlek, ne tedd.
- Muszáj, édesem. Az életednek el kell kezdődnie – sátáni mosolyra görbült a szája. – El fogod hozni az iszonyatot, a rettegést az emberiségre. Le fogod rombolni a gyávák minden vívmányát, el fogod hozni a világra az újrakezdést. Egy birodalmat. Uralkodni fogunk a gyengéken, mert nekünk ez a dolgunk. Most ők irányítanak, de hamarosan mi leszünk azok, akik korbácsolni fogják az életre alkalmatlan, természet tévedéseit. Felkaroljuk a sebzett vadakat és kíméletlen katonáinkká tesszük őket.
- Ölj meg inkább, ölj meg kérlek.
- Soha. Téged soha. Hunyd be szemed és utána, amikor kinyitod már minden más lesz. Nem fogod bánni, hogy megtetted.
Nóriból kitört a sírás. A nyugalom elpárolgott.
- Nem! – üvöltötte. – Nem akarom! Ne!
- De akarod! – üvöltötte Szilvia és a sárga szemei akár vaku, olyat villant felé. – Meg kell tenned! Át kell lépned a küszöböt!
- Nem!
- Az elején én is féltem! Menni fog! Hunyd be a szemed!
Nóri zihált, lepergett előtte az élete. Úgy érezte olyan csapdába került, amiből sehogyan se tud kiszabadulni.
- Hunyd be a szemed! – üvöltötte a démoni nagynéni. – Csináld!
Nóri feladva mindent, behunyta a szemét. Ott állt egy sötét tengerparton, ahol villámok cikáztak a partnál. Látta a nagy, rémisztő Holdat a távoli horizonton, míg a démonok sutyorogtak neki a szélben. Ekkor meglátta a vörösen izzó szemű fekete árnyat, amit már látott Valentina fejében is. A démon megállt előtte és kinyújtotta felé a kezét. Már tisztán hallotta a sugdolózásokat: „Tedd meg! Tedd meg! Nincs más út! Ne félj! A jóság természetellenes!
Nóri megpróbált ellenállni, de hirtelen elveszett az összes ereje. Hallotta Béci hangját valahonnan mögüle: „Ne! Ne tedd! Legyél erős, mint mindig! Ne engedd! Itt várok rád a fényben! Nóri ne!”
Ám ő lassan megfogta a szörnyeteg kezét és abban a pillanatban minden elsötétült előtte.
Szilvia elégedett mosollyal nézte végig, amint a kishúga szép lassan felnyitja a szemhéjait. Nóri kék szeme immár citromsárga fénnyel izzott, a szája pedig szintén sátáni mosolyra görbült.
- Üdvözöllek, kicsim – mondta a nagynénje büszkén vigyorogva. - Látod, nem volt ez olyan nehéz. Hogy érzed magad?
- Csodálatosan – felelte a Sötét Nóri némi kéjjel a hangjában. – El sem tudom mondani mennyire boldog vagyok.
- Hát még én. Ettől a pillanattól fogva, az Iszonyat Úrnője vagy. Senki emberfia nem állhat az utadba.

*

Alexa elejtette a kávéját és összeesett a rendőrőrs folyosóján. Ádám azonnal ott termett, megpróbálta felállítani, de a lány ellenállt. Iszonyú fájdalmat érzett a lelkében. Nóri képe villant be előtte. Aztán hirtelen Ketteskét látta. Teljesen összezavarodott, valamilyen másik, sötétebb erő leárnyékolta a tájékozódását a spirituális világban. Nem tudta eldönteni, se pontosan érzékelni, melyikükkel is történt valami borzalmas dolog. Valami rettenetes dolog történt, gondolta magában, valamelyikük most elképesztő kínokat él át. Hiába guggolt mellé Ádám, hiába rázogatta, ő képtelen volt felfogni a külvilágot.
- Nagy baj van – mondta erőtlenül maga elé. – Nem tudom még mi történt. Valamelyikük most nagyon szenved.

*

Nóri felhúzta a fekete bőrnadrágot a nappali tükre előtt. Elégedetten nézegette magát a tükörben, még rá is csapott a saját fenekére. A nagynénje átadta neki a fekete ballonkabátot, pontosan olyat, mint amilyen Valentinának van. Színpadias, lassú mozdulattal kapta magára, miközben gyönyörködött magában. A szemeit, amikor csak akarta, sárga fényűre tudta váltani, emellett elkezdte érezni Kamilla gondolatait, aki irigykedve bámulta őt az ajtóban. Szilvia mögé lépett, büszkén nézve a tükörbe a kishúgára.
- Készen állsz, édesem? – kérdezte.
- Készen állok – felelte Nóri. – Mi a küldetésem?
- Most elmész Bajára, ahol már egy tucatnyi emberem vár rád. Elhozod nekünk Viktort Budakeszire. Ott van a főhadiszállásunk. Én is ott leszek már akkor, amikor megérkezel.
- Mi lesz a sorsa?
- Végzünk vele. Megbüntetjük mindazért, amit veled tett. Ez lesz életének legborzasztóbb napja. Ezerszer meg fogja bánni, hogy kezet emelt rád. És amiért elárulta a kislányomat.
- Nagyon jól hangzik. És mi legyen Lillával?
Szilvia hanyagul megvonta a vállát.
- Rád bízom – felelte. – Megölheted, ha akarod. A te döntésed, kicsim. De szerintem remek móka lenne életben hagyni. Sokkal nagyobb büntetés lenne neki egy háborúban elveszni. Amikor kudarcot vall. Általunk.
- Rendben. Két és fél óra az út. Lesz időm átgondolni mindent.
Szilvia gyengéden maga felé fordította őt. Gyönyörű, akárcsak a lánya. Szinte már túl tökéletes. A média által sztárolt pozitív hősnő, aki most már nem az a gyenge áldozat, akit mindenki sajnál. Hanem az Iszonyat Úrnője, akinek mostantól százak, majd tízezrek követik a parancsát.
- Veled megy Kamilla – mondta.
- Egyedül akarok menni – rázta meg a fejét Nóri. - Vedd ezt vizsgának.
- Még nem vagy elég erős, babám. Féltelek.
- Nem kell féltened. Sosem voltam még ennyire biztos magamban. Szükségem lesz a magányra az úton.
Szilvia magához ölelte őt. Hitt neki, meggyőzte egy szempillantás alatt. Ezzel pedig megtette az egyik legnagyobb lépést, mellyel már sosem lehet egy harmatcseppnyi kételye sem abban, hogy érteni fogja a dolgát.
- Ne feledd, Nórikám, a lényeget – kezdte. – Nem szabad kegyelmezned annak, aki az utadba áll. Legyen az bárki. Kíméletlennek kell lenned, pusztítónak. Te vagy a rémület elhozója.
- Úgy bizony – felelte a lány hátborzongató vigyorral. – Nem fogsz csalódni bennem, majd meglátod.

*

Alexa a falhoz támasztotta a lábát, és a bokáján lévő fekete tokba csúsztatta a pótfegyverét. Ádám értetlenül nézte végig, amint a lány rá se pillantva lép az iroda asztalán nyitva álló bőröndjéhez.
- Hova mész? – kérdezte a magánkopó. – Elmondanád, mi ez az egész?
- Te ezt nem értheted – felelte Alexa és elővett onnan egy altatólövedékes fegyvert és berakta a szövetkabátja belső zsebébe. - Már tisztán érzem, mi történt. Ahhoz, hogy visszafordítsam a dolgot, kevés a törvény.
- De legalább megosztanád velem?
- Nem.
- Veled megyek.
Alexa dühösen lecsapta a bőrönd fedelét és Ádámhoz fordult.
- Nem jössz! – kiáltotta. – Ez az én dolgom! Megértetted?
A magánkopó még sosem látta ilyennek a lányt, teljesen ledöbbent tőle. Az látva ezt gyorsan visszavett magából. A kezébe temette az arcát. Érezte, ahogy Nóri egyik fele egy sötét tengerparton rekedt, egy másik pedig teljesen elfoglalta a testét. A gyűlölet, az elfojtott agresszió most testet öltött abban a valaha nagyszerű lányban, aki az egész borzalomban talán az egyetlen pislákoló fény volt.
- Meg kell értened, Ádám – kezdte lágyan a nyomozónő. - Most egy olyan helyzet állt fel, amit csak én tudok visszafordítani. Tudod, hogy mi vagyok. Jól tudod. Te már láttad. Többet, mint bárki. Talán előbb is tudtad, mint én.
Ádám felsóhajtott. Ajtó felé nézett és megadóan bólintott. Amikor visszanézett a lányra, ismét látta azt, amitől annak idején a szőr felállt a hátán. Alexa szeme kéken izzott, a tekintete pedig könyörgő volt.
- Azért lettem teremtve, hogy életet mentsek – súgta lány. – Sokáig nem hittem benne. Nem akartam felfogni és elfogadni. Szerintem, azért kaptam egy nehéz életet, hogy átéljem a szenvedést. Hogy tudjam, mi ellen kell majd küzdenem. Meg kellett ismernem a sötétséget ahhoz, hogy tudjam kik azok, akik ellen egyszer fegyvert kell ragadnom. Most eljött az időm. És már tudom, ki az, akit meg kell mentenem, amíg nem késő.
- Nem akarom, hogy bajod essen.
Alexa keserűen elmosolyodott.
- Ha meg kell halnom, megfogok – mondta. - De Nóri nem fog. És Valentina sem. Most már tudom, hogy mindketten ártatlanok. Egy sokkal veszélyesebb gonosz áll a háttérben, akivel szembe fogok szállni.

*

Nóri padlógázzal kanyarodott fel az autópályára. Kék szemei visszatértek, rejtve hagyta az új önmagát. A céljára összpontosított, alaposan megtervezett minden lépést. Már alig várta, hogy ismét találkozzon Viktorral. Eljött az a pillanat, amikor az egykori üldözője üldözötté fog válni. Ezzel tesz méltó pontot köztük lévő több mint egy éve tartó macska-egér harc végére. Forrt a vére, érezte azt, amit Valentina érezhet mindig. A pusztítás utáni vágy egyre őrjítőbbé vált számára. Türelemre intette magát. Amint Bajára ér, kiélheti a bent ragadt bosszúvágyát.
Ekkor érzett még valamit, ami nyugtalanította. Hallotta Ketteske hangját a fejében, amint az tiltakozik.
- Nóri! – kiáltotta Valentina szelíd énje. – Térj magadhoz! Térj magadhoz!
- Magamhoz tértem, édesem – mondta Nóri ördögi félmosollyal. – Neked is ideje lenne egyesülnöd önmagaddal.
- Ez nem te vagy!
- De én vagyok. Mindig is én voltam. Itt lapult az agyam távoli sarkában a valódi énem. Ha korábban eszmélek rá, már biztosan együtt harcolnánk. Sebaj, az is eljön nemsokára.
- Ezt nem hiszem el! Ezt nem akarom elhinni! Te voltál az utolsó reményem! Érted jöttem vissza!
- Te csak egy tévedés vagy, akárcsak én voltam hajdanán!
Ketteske felsóhajtott.
- Térj magadhoz, kérlek! – könyörgött Valentina. – Kérlek! Tedd meg Béciért! Ha értem nem is, de az ő emlékéért! Nem állhatsz át ahhoz, aki megölte a szerelmedet. Nem árulhatod el őt!
Nóri erre felnevetett. Hátborzongató volt a kacaja, a szemei pedig felizzottak a citromsárga fénnyel. Mindössze egy röpke másodperc alatt teljesen fagyossá és érzéketlenné vált a tekintete.
- Jobb, ha befogod a szádat és eltakarodsz a fejemből – parancsolta. - És tedd meg azt a szívességet, hogy Valentina fejéből is kivakarod magad. A megsemmisülésbe, ahová való vagy, te patkány!
- Ezt nem fogom annyiba hagyni akkor sem – erősködött Ketteske. – Vissza foglak kapni!
- Takarodó, kis agymászó féreg!
Valentina hangja eltűnt. Nóri elégedetten elmosolyodott és szép csendben haladt az útján dél felé.

*

Ádám gyengéden megérintette a letakart Anikó testét. Nem akarta elhinni, hogy a kolleganőjét, aki az egyik legjobb barátja is volt, megölte valaki. És most végignézte, ahogyan beteszik a mentőautóba. Annyira összeomlott a látványtól, fel sem akarta fogni, hogy ez most valóban megtörtént.
Az egyik járőr odalépett hozzá és egy bezacskózott papírlapot adott neki.
- Ez volt a nyakába akasztva – mondta.
Ádám rápillantott a lapra, amin az állt: „Lilla embere”. Ez minden bizonnyal tévedés. Valami félrevezetés. Ha valakiről, hát a nyomozónőről nem tudta elképzelni, hogy a maffiának dolgozzon. Visszaadta a járőrnek, aki biccentett és megindult a kocsijához. Ádám felnézett az égre.
- Hiányozni fogsz, kollegina - súgta. - Megtalálom a gyilkosod, ígérem.

*

Délután öt óra körül Lilla a földalatti szobák egyikében feküdt Viktorral. Élvezte, ahogy a srác simogatja a fejét, ő pedig csak egyik pillanatból a másikba bújt a gondok elől. Fel kell töltődnie, hogy aztán kemény válaszcsapást mérjen az ellenfeleire. És a legjobb testi-lelki regenerálódásnak a meghitt téli összebújás bizonyult. Sajnálta, hogy nem az egyik házában került erre sor, ahol néha kileshetett volna a szállingózó hóra, vagy egy külvárosi idillre.
Ekkor hirtelen kiment a villany és teljes sötétség telepedett rájuk. Viktorban megszólalt a vészriadó, azonban Lilla csak nevetett rajta. A nő kinyújtózott és dobott egy csókot a srác homlokára.
- Megint kiment az áram – mondta derűsen. – A múlt hónapban többször is előfordult. Egy kicsit rendet rakok fiúk közt és visszajövök.
- Nem ártana óvatosnak lenni – közölte Viktor.
- Ne láss rémeket. Egy tucatnyi kommandós vigyáz ránk. A kutyusokat is mindjárt hozzák vissza.
Lilla felkapott egy köntöst, aztán a telefonjával világítva az ajtóhoz lépett. Amikor kinyította, még visszafordult Viktor felé, egy csókot dobva neki a készülék fényében. Ettől az már teljesen lenyugodott.
- Mindjárt jövök, kicsim – súgta a nő, aztán kilépett a folyosóra.
Viktor behunyta egy kicsit a szemét. Alig várta, hogy a nő visszajöjjön, mert már máris érezte a hiányát. A maffiakirálynő mellett megtapasztalta azt az érzést, amit eddig soha egyik nő mellett sem az élete során. A megnyugtató, érzelmi biztonságot, amitől kezdte magát teljes embernek érezni.
Lilla felsikoltott. Viktor erre összerezzent. A maffiakirálynő ezután kétségbeesett sikongásba kezdett, mint aki éppen elevenen akar felfalni valami megveszett vadállat. A srác azonnal kipattant az ágyból és kiszaladt a folyosóra. A sikoltozás abban a pillanatban megszűnt és síri csend borult a koromsötét, hosszú folyosóra. Viktor szeme még nem szokott hozzá a sötéthez, így semmilyen árulkodó árnyat nem vett észre. Mintha csak behunyta volna a szemét, semmit sem látott. Nem akart kiabálni, nehogy elárulja a támadónak, merre van. Érezte valaki jelenlétét, de nem tudta megmondani, merre van. De talán többen is lehetnek körülötte.
Ekkor egy ismerős, női suttogást hallott:
- Viktor!
Megperdült, mert mögüle jött a hang.
- Viiiktooooor – hallotta ismét, viszont most mellőle.
Nem akarta elhinni, hogy Nóri hangját hallja. Ráadásul pont olyan dermesztően sejtelmes volt, akárcsak Valentináé.
- Hát nem ismerős neked ez a szitu? – tette fel kérdést a lány. – Nem emlékszel? Még tavaly, ott a kórházban.
- Nóri – szólt vissza Viktor. – Ez te vagy?
- Nem is vagy olyan buta – megint mögüle jött. – Mit érzel most? Talán azt, amit én akkor? Deeee jóóóóó. Annyira tetszik. És a legjobb, hogy tisztán látom a szemedben a félelmet. A csapdába esett vad. Óóóhh, igeeen.
Nóri ördögi kacaja a most a folyosó végéről visszhangzott és egyenesen közelített a tömeggyilkos felé.
- A préda – folytatta a lány.
- Mit műveltél Lillával? – kiáltotta a srác.
- Ajjaj. Valaki szerelmes. Jut eszembe erről. Te még nem vesztettél el senkit, akit szeretsz. Ugye? Én igen. Tudom ám, hogy milyen. Nemsokára te is megtudod. Iiiigeeeen! Megismered a fájdalmat!
- Ha csak egy ujjal is hozzáérsz…
- Nem vagy abban a helyzetben, hogy fenyegess! – üvöltötte Nóri és fülsüketítően felnevetett.
A lámpák hirtelen felkapcsolódtak és Viktor előtt termett teljes valójában a Sötét Nóri, citromsárga fénnyel izzó szemekkel. A tömeggyilkos egy szempillantás alatt elvesztette minden erejét és reszketni kezdett a félelemtől. Erre a látványra nem számított. A legnagyobb ellensége, akár egy megtestesült pokolbéli lény, ott állt előtte és látszólag élvezte az ő teljes megbénulását.
- Na, mit szólsz? – kérdezte a lány vigyorogva. – Hogy tetszik?
- Te jó ég! – rebegte Viktor.
A Sötét Nóri erre megcsóválta a fejét.
- Milyen kis szánalmas – vetette oda és behúzott egy akkorát a srácnak, hogy az eszméletlenül terült a padlón.
Szinte a semmiből lépett ki mögüle egy árny, csuklyával a fején.
- Mi a parancsod, Úrnőm? – kérdezte a férfi alázatosan.
- Adjatok be neki egy jó nagy adag nyugtatót – kezdte Nóri. – Adjatok rá valami meleg ruhát és tegyétek a kocsimba az anyósülésre.
- Parancsod szerint lesz. És a nővel mi legyen?
Nóri mosolyogva töprengett egy kicsit, aztán végignézett az ájult Viktoron.
- Hozzátok ide – adta ki.
A mellettük lévő szobából két csuhás alak rángatta ki a rémült maffiakirálynőt, aki tátott szájjal nézett Nórira, majd a földön fekvő szerelme láttán sikoltozni kezdett és próbált valahogy kiszabadulni a fogásból.
- Viktor! – kiáltotta. – Viktor! Ne!
- Viktor! – utánozta Nóri gúnyosan. – Viktor! Ne! Brühühühühüü!
Lilla könyörögve nézett fel rá.
- Engem ölj meg! – kérlelte kibuggyanó könnyekkel. – Kérlek!
- Hogy ízlik az alárendeltség, Lilla? – kérdezte Nóri kárörvendően vigyorogva. – Milyen érzés?
Látta Lilla szemében, hogy az minden méltóságát elveszítette. Még talán a hatalmáról is lemondott volna, hogy ezzel megmentse a fiút. Nóri ekkor kizökkent a sötétségből. Bevillant neki a kép, amikor hangosan zokogva nézte végig, amint a halott szerelmét, Bécit letakarva teszik be a mentőautóba. A gonosz fény eltűnt a szeméből és visszatért az eredeti kék. Annyira átérezte a nő fájdalmát, hogy mielőtt ő is teljesen megbénulna, gyorsan hátat fordított neki.
- Vigyétek innen! – üvöltötte a katonáinak. – Most! Azonnal!
Lilla zokogva kiáltott a srác felé, miközben cipelték végig a folyosón: - Viktor! Kicsikém!

*

Alexa már Dunaföldváron járt és a lelki szemei előtt végigkövette a cselekményt. Nóri sötét énje kezdett kizökkenni, ám a nyomozónő jól tudta, hogy ez csak pár percig fog tartani nála. Minden erejével próbálta a távolból szuggerálni a lány felé az erőt, ami talán segíthet neki visszaváltozni.
- Nóri – súgta. - Nóri, küzdj ellene! Sokkal erősebb vagy te ennél! Küzdj ellene! Ne add fel egy pillanatra sem!

2020. július 18-20.
Budapest

7.rész
A pokol kapujából

Koromsötét.
Egy sercintés után apró kis fények szikráztak, aztán hirtelen eltűntek és a meggyújtott a gyufa lassan közelített a gyertyához. A kanóc átvette a láng egy részét, hegyesen felfelé nyújtózott, szinte vigyázba állva fegyelmezetten. Vérpiros, csábos ajkak finoman fújva ki a levegőt, elaltatták a gyufa lángját. Szilvia citromsárga fényű szemei felizzottak, az arcának körvonalai megjelentek a gyertya fényében. Hallotta Lilla sikolyát, érezte a nő félelmeinek minden rezgését, élvezte, szinte mint egy chill, vagy egy ambient zenét, úgy szívta magába, gyönyörködött és csak gyönyörködött. A kishúga remek munkát végzett, kereste is vele a fonalat, belehatolva a lány agyába.
- Nóri – súgta. – Hallasz, kicsikém?
- Igen – hallotta a lány derűs hangját a fejében.
- Hogy érzed magad?
- Remekül. Itt van velem Viktor. Már úton vagyunk.
- Szép munka, kishúgocskám. Ha gondolod, a megbeszéltnél több időt szánhatsz a büntetésére.
- Megengeded?
- Természetesen. Hisz okulnia kell a halála előtt. Egy összeroppant fattyúként száll majd a pokol tüzébe.
- Mennyire jól hangzik.
Szilvia büszkén elmosolyodott. A szemei, akár egy megveszett démonnak, úgy csillogtak a gyönyörtől, amint elképzelte annak a tömeggyilkosnak a végzetét, amit majd a lánnyal segítenek elő.
- Az lesz ám a dicstelen végzet – súgta sejtelmesen.
- Lillát életben hagytam - jelentette ki Nóri közömbösen.
- Jól tetted. Izgalmasabb lesz a játék.
- Az egyik embered mondta, hogy Szekszárd környékén van egy helyes, kis eldugott házikód.
- Így van. Használd egészséggel. Van ott két őrző, akik várni fognak. Odaszólok nekik, hogy szolgáljanak.
- Most végre kiélhetem magam – kuncogott Nóri ördögien. – Fél óra múlva ott vagyok.
- Innentől egy új világ nagyhatalmú úrnője vagy. Hamarosan milliók fognak a lábaid előtt heverni.
- Úgy érzem, mindig is erre vágytam.
Ekkor kopogtak az ajtón. Szilvia a démoni szemeit a hang irányába fordította. Átlátva az ajtón, a várakozó Kamillát pillantotta meg. Visszafordult a gyertyához rejtélyesen elvigyorodva.
- Most mennem kell, kicsikém – mondta. – Vendégeim jöttek. Az est folyamán még megkereslek.
Azzal elfújta a lángot. Felkapcsolta a villanyt a tágas nappaliban és kinyitotta az ajtót. A megszeppent lány egy főhajtással köszöntötte, azután félve egy esetleges retorziótól, amiért megzavarta őt, remegő hangon szólalt meg:
- Úrnőm. Itt van a lányod egy férfival.
Kamilla ezután lehajtott fejjel elállt az útból és Valentina, mint Egyeske lépett a helyére tátott szájjal bámulva anyjának sárgán fénylő szemébe. Szilvia büszkén nézett végig a rajta. A nagy gyermek, aki messzemenően túlszárnyalta őt az iszonyat és rettegés művészetében. Itt állt előtte fekete ballonkabátban, vörös farmerban, ami már védjegye lett, a szemeiben pedig ott csillogott a követhetetlen sodrású, mélységes gonoszság, amin ő annyit dolgozott régen.
- Kislányom – örvendezett és kilépve az ajtón szorosan megölelte a látszólag teljesen meglepett Valentinát.
- Anya – súgta az, majd belekapaszkodott a Szilviába.
- Tudom, sok kérdésed van. Mindenre választ kapsz, előttünk az éjszaka.
- Végig velem voltál? Tényleg?
Szilvia belenézett a szemébe, az övét közben visszaváltva annak természetes színére. Végigsimította Egyeske arcát, átadva őszinte szeretetét, végre újra szabadjára engedve az anyai ösztönét.
- Minden utadon melletted voltam – mondta a lányának. – Minden percben. A kincsem vagy, az életem értelme.
- Akkor miért hagytál a Szent Mihályban rohadni? - förmedt rá Valentina.
- Mert tudtam, hogy meg tudsz szökni. Tudtam, hogy képes vagy rá. Hisz a lányom vagy. A sötétség legkiválóbb harcosa.
A lány megbocsátóan rámosolygott az édesanyjára. Szilvia Kamilla felé fordult.
- Hol van Krisztián? – kérdezte a démonlánytól.
- A konyhában őrzik – felelte az a padlót bámulva alázatosan.
- Készítsetek neki valami rágcsálnivalót. Nekünk meg hozzatok be teát – a lányához fordult. – Egy finom gyömbéres, amit úgy imádtál kislánykorodban?
- Jöhet, anya – bólintott az. – És mesélj el mindent, amit tudnom kell.

*

Villódzó fények.
Viktor lassan nyitotta ki a szemét. Eleinte nem fogta fel, mit lát, csak hallgatta monoton géphangot és figyelte a cikázó neonfényeket az éjszakában. Lámpaoszlopok, jött rá hirtelen. Egy autóban ül az anyósülésen. Gyengének érzi magát, mintha minden ereje elszállt volna. Gondolkodni is nehezen ment neki.
A vezetőülés felé fordította a fejét és ott megpillantotta Nórit, akinek sárgán fénylett a szeme. Nem álom volt, nem is képzelgés, ami nem sokkal ezelőtt történt, nyugtázta magában. A lány, akire imádott vadászni, aki mindig a célkeresztjében állt, akit el akart pusztítani, most ott ül mellette és veszélyesebbnek tűnik, mint Valentina. Mi történhetett vele? Mi ez a szempár? Miről maradt le?
Nóri feléje pillantott, utána vissza az útra.
- Mi van Viktorkám? – vetette oda. - Felébredtél, hullajelölt barátom?
- Hova viszel? – kérdezte az erőtlenül.
- Semmi közöd hozzá. Meglátod, amikor meg kell látnod.
Viktor elnézte az egykori jó embert, aki valamitől egy veszett vaddá változott. Sosem hitte volna ezt pont róla. Látta már keménynek a lányt, harcolt már vele, tudta, hogy szívós teremtés, akivel szemben néha alul is maradt. Most pedig ő lett az üldözött, ő lett az alárendelt.
- Mi történik veled? – kérdezte.
Nóri nem felelt. Ez a kérdés valami kellemetlen pontot ért a lelkében. „Mi történik veled?” Ízlelgette a srác kíváncsiságát. Betegnek érezte magát néhány másodpercig, ám hamar legyűrte ezt az érzést. Nem az. Születésétől egészen ma délutánig volt sérült és gyenge. Ennek már vége.
- Inkább azon agyalj, veled mi fog történni – kerülte ki a választ Nóri. - Meg fogod bánni azt az éjszakát, amikor az életemre törtél. Amikor mindent felforgattál és tönkretettél. Azt kívánod, bár ne követtél volna az irodaházba azon a novemberi éjjelen. Úgy bizony. Megízleled a rettegést.
- Tudom, milyen – felelte Viktor erőtlenül. – Tudom jól.
- Ne gyere a nehéz gyerekkoroddal. Az egész egy kalap alá véve sem közelíti meg azt, amit nekem okoztál.
Nóri lehajtott a Szekszárd felé az autópályáról. Viktor a menekülési esélyeit latolgatta. Nem talált csak egyetlen megoldást, de az kész öngyilkosságnak bizonyult. Egy sötét útszakasz következett, amit egy pusztaság ölelt körbe. A Hold úgy ragyogott felettük, akár néma, sajnálkozó szellem, a csillagok pedig a rémületet villantották a srác egyre fáradtabb és fáradtabb szemei felé. Nyilván valami erős nyugtatót kapott, gondolta magában. Egy település fényeit látta közeledni, ahogy Nóri egy kicsit jobban rálépett a gázra egy sebességkorlátozó tábla után.
Egy külvárosi régióba értek, ahol Nóri egy kicsit nézelődni kezdett. Látszólag az emberekre pillant folyton, mintha kiszemelné őket, figyelte meg Viktor. Egyszintes házak, boltok, presszók mellett haladtak el. A srác bágyadtan, gyenge kezeivel a biztonsági övhöz nyúlt.
Pirosat kaptak. Nóri egy fiatal párocskát nézett végig gyűlölködő tekintettel, amint azok kézen fogva, néha egymásra mosolyogva haladtak át a zebrán. A féltékenység egyre jobban tüzelte őt ellenük. Eljátszadozott a gondolattal, hogy rátapos a gázra és keresztülhajt rajtuk. Elmosolyodott a bevillanó képektől. Eközben Viktornak sikerült kikapcsolnia a biztonsági övet, ami azonnal elkezdett visszahúzódni a helyére. Az erőtlen kezével igyekezett szépen lassan visszaengedni azt a helyére. Ha odakoppan, akkor nyomban lebukik, ez pedig ki tudja, mire képes.
Amikor zöldre váltott a lámpa, Nóri kerülve a feltűnést még a kihaltnak tűnő területen is, a megengedett sebességgel haladt tovább. Viktor megfogta a kilincset, látott egy templomot, ami ott állt a mellette lévő oldalon. Felkészült a legrosszabbra és kinyitotta az ajtót, a bal lábával elrugaszkodva.
- Mit csinálsz? – üvöltötte Nóri.
Viktor előtt többször megfordult a világ, amikor végül két kukának ütközve végre megállt. A lány lefékezett, ő pedig minden erejét összeszedve felállt és a templom nyitott kapuja felé igyekezett.
Nóri kiszállt a kocsiból és látta, amint az botladozva halad előre.
- Viktor! – nevetett felé. – Azt hiszed, majd oda nem megyek utánad? Milyen kis szánalmas!
- Mit üvöltözöl? – kérte valaki számon mellőle.
A lány a hang irányába fordult. Egy buszmegállóban ülő férfi volt, aki sörösüveget tartott a kezében. Amikor azonban meglátta felé irányuló sárgán fénylő szemeket, elejtve az üveget, szaladt, ahogy csak lába bírta át a túloldalra. Nóri előkapta a fegyverét és a templom felé fordult, ahol Viktor éppen bejutott a kapun át.
- Bújócskázni akarsz, édesem? – vigyorodott el. – Hát, legyen. Nekem ez csak jó. Bizony, felemelő érzés lesz.

*

A srác megbotlott a saját lábában, amikor megkerülte a tőle jobbra lévő padsor végét. A félhomályban alig tudott tájékozódni. Amikor belépett egy lelket sem látott idebent. Fájt a bal lába, ezért kúszott előre egy darabig az oltár irányába. Remélte, hogy Nóri valamiért majd elkerüli ezt a szent helyet.
Ekkor meghallotta a női bakancs koppanását a kapu felől. Lassan, de határozottan lépkedett, ahogy hajdanán ő, amikor élvezte, amint teljesen bekerítette az áldozatait. Próbált minél halkabban előre kúszni, viszont egyre jobban szédült, a tájékozódási képessége mellett az érzékelése is letompult, ezért nem tudta, ő mekkora hangot ad ki. Azonban Nóri lépteit egyre hangosabbnak hallotta.
- Viktooooor – súgta játékosan a lány. – Ezzel csak rontasz a helyzeteden. Ha most előjössz, talán megkegyelmezek neked és gyors halálod lesz, amint megérkeztünk a vesztőhelyedre. Kínozni sem foglak. Legyél jókisfiú. Gyere elő! Megtalállaaaaaak, kis bolond. Meeegleszeeeel, úgy ám.
A fiú a padsorok végéhez ért, befordult balra és az oltár felé nézett. Valahogyan fel kell jutnia oda, mert a legközelebbi ajtó ott van, ami talán a sekrestye felé vezet. Valakinek itt kéne lennie.
- Érzem, hogy félsz! – üvöltötte Nóri és a hangja visszahangzott a templomban. – Ez az! Félj csak!
- Ki maga? – kérdezte valaki mögüle.
Nóri felé fordult és meglátta az idős papot ott állni előtte a reverendában. A férfi eltátotta tőle a száját, pláne amikor a lány felé emelte a pisztolyt. Védekezően feltette a kezeit és hátrálni kezdett.
- Arccal a földre – parancsolta Nóri hidegen. – Gyerünk!
Az lassan, megkapaszkodva egy padban, de lehasalt a földre.
- Helyes – bólintott a lány. – Ha megmukkansz, véged.
Visszafordult az oltár felé. Fülelt. A képességét felhasználva kirajzolódott előtte, merre is bújt előle a srác.

*

Alexa belépett a Lilla földalatti előszobájába, melyet csak a folyosóról beszűrődő halvány fény világított be. A pisztolyát maga előtt tartva, halkan lépdelt az üres ketrec felé. Nem hallott, nem látott senkit, de érezte valaki jelenlétét. Benézett bárpult mögé, ahol üvegszilánkok hevertek a földön.
A kanapé felé vette az irányt, amikor hirtelen elaludt a folyosó fénye. Megdermedt. Valami koppant az előszobából nyíló folyosón. Aztán újra. Egy bakancstól származó léptek. Sziszegő, lihegő hangokat hallott. Nekiment valaminek, amitől majdnem felsikoltott. Egy fotel lehetett. Gyorsan megkerülte és bebújt mögé. A koppanások egyre közelebb voltak. Ez a valaki biztosan tudja, hogy ő itt van. A sziszegő hangok, mintha egy démontól származtak volna.
A folyosón, mely felfelé vezetett pubba, újra megjelent egy kis fény. Ekkor látta meg Alexa a fekete csuhás alakot, aki csuklyával a fején, lassan, de határozottan közelített a fény irányába. Megállt. A bárpult irányába fordította a fejét, aztán megindult arra. Benézett alaposan mögé.
- Tudom, hogy itt vagy – suttogta a férfi. – Gyere elő szépen. Előlem nem menekülsz meg. Nem bizony.
Alexa nyomban libabőrös lett, amikor látta a megforduló alak sárgán világító szemét. Ennek is hatalma van, nyilván Szilvia bizalmasa. Idő kérdése és megtalálja. Ezért felemelkedett a fotel mögül és becélozta őt.
- Maradj ott, ahol vagy! – parancsolt az alakra.
Ebben a pillanatban kiment a fény a folyosón és a sárga szemek is eltűntek. Alexa nem habozott, hármat az alak felé lőtt, utána visszabújt a fotel mögé, bár nem hitte egy percig sem, hogy az fedezékként szolgálhat neki egy ilyen lénnyel szemben. Zihált és várt. Nem hallotta összeesni a sötét árnyat. Bánta, hogy olyannyira sietett le ide, hogy még a zseblámpáját is a kocsiban hagyta.
Kaparást hallott a fotel támlája felől, amikor pedig felnézett, meglátta rá meredő sárga szempárt.
- Megvagy – súgta az árny.
Alexa felsikoltott, eközben a szemei kéken felizzottak. Ettől az a valaki egy kicsit oldalra döntötte fejét. A nyomozónő ezt kihasználva kettőt belelőtt annak fejébe, mire az hátravetődött és összezúzta maga alatt dohányzóasztalt. Ekkor meghallotta Lilla sikolyát valahol a beljebb vezető folyosó irányából.
Felpattant és keresni kezdte a kapcsolót. Amikor megtalálta, megnyomta, de hasztalan. Semmi. Talált mellette egy másikat, ami feloltotta a bárpult fényeit. Mellette Lilla állt remegve a folyosó ajtajánál. A mindig kegyetlen maffiakirálynő sokkos állapotban meredt maga elé egy fehér köntösben. Amikor Alexa odalépett hozzá, az nem akarta felfogni, hogy őt látja.
- Lilla – súgta a nyomozónő. – Lilla. Jól vagy?
- Elvitték – súgta a felfelé vezető folyosó felé bámulva. – Nóri eljött érte. És azok.
- Az árnyak?
- Igen.
- Nem mondta Nóri, hová viszi? Nem szólta el magát valaki?
A maffiakirálynő felé fordult.
- Az embereim…- mondta a rémülettől kikerekedett szemekkel. – Az embereim megnyomták a vészjelzőt. Egy tucat harcosom jött ide. Ezek megölték őket. Mindet. Nem hagytak senkit sem életben.
- Beviszlek a kórházba – jelentette ki Alexa.
- Ne! – üvöltött a nő. – Csak azt ne! Vigyél el egy barátomhoz. Nem lakik innen messze. Tudom, hogy rendőr vagy, Alexa. Tudom, mit kéne tenned. De most hagyj futni. Ha segítesz, ígérem, én is segítek majd neked. Kérlek!
- Rendben. Elviszlek. De siessünk.
Karon fogta a nőt és felfelé szaladt vele a lépcsőn az elsötétült pub irányába. Egyre több aggasztó jelet érzékelt az agya, amikor felértek az üres, felborított asztalokkal és székekkel teli helyiségbe. Körbe pillantott, ám senkit sem látott. Amikor azonban kiléptek a főbejáraton egy tucatnyi árnyalakkal találták magukat szembe, akik mereven álltak előttük, teljesen bekerítve őket.

*

Viktor felfelé kúszott az oltár felé, szorosan fal mellett, amelynek mentén a sekrestye felé vezető ajtó is állt. Kezdett hinni abban, hogy esetleg megúszhatja. Valahogyan talpra áll majd abban a kis szobában és hátul meglép a lány elől. Valakinél meghúzza magát, vagy nem is tudja.
A legnagyobb rémületére Nóri előlépett az oltár mögül a fénylő szemeivel. Viktor meglátta annak hátborzongató vigyorát a félhomályban. A rettegés átjárta tőle minden egyes porcikáját.
- Meglett a kis rosszcsont – súgta sejtelmesen Nóri, akárcsak Valentina. – Azt hitted megmenekülhetsz előlem?
- Hagyj itt – nyögte Viktor.
- Milyen aranyos vagy. A végén még könyörögni is fogsz. Akárcsak én, amikor azzal a szekercével ütötted az ajtót, ami mögé bújtam akkor. Könyörögtem az életemért. Hallgattál rám? Megkönyörültél? Nem.
Belemarkolt a srác karjába és lehúzva a lépcsőn a kijárat felé tartott maga után vonszolva. Viktornak esélye sem volt, tehetetlenül tűrte, hogy a lány megalázza. A pap felpillantott a lányra, aki megállt mellette.
- Egy egész hadsereget küldhetek rád, öreg – mondta nyomatékosan. – Észre sem veszed és egy éjjel, amikor itt imádkozgatsz, ők szépen rád gyújtják a templomot. Szeretnéd ezt?
- Nem – felelte az gyorsan.
- Akkor nem láttál semmit. Senkit. Megértetted?
- Igen, megértettem!
- Jó válasz, kis patkány.

*

Alexa szeme kéken felizzott az alakok felé. Lilla elképedve bámult rá, azután azokra. A nyomozónő próbálta összeszedni magát, mert jól tudta, ezeknek a legnagyobb fegyverük a félelemkeltés.
- Ki akarja az első golyót? – vetette oda nekik.
Az utca feltűnően üres volt, pedig erre mindig nagy a forgalom, pláne ebben az időben. A villanypóznák égői is elsötétülve sorakoztak. Ez az akció nagyobb szabású, mint ahogy azt Alexa gondolni merte. Amikor leparkolt a közelben, még minden működött, bár egy kocsi se járt erre. Várták őt. Ez egy jól megtervezett csapda volt, amit talán az a Szilvia állított neki.
- Takarodjatok! – üvöltötte Alexa.
Azok erre egyszerre tettek feléjük egy lépést. Hallotta a sziszegésüket, a gondolataikat. Parancsra vártak.
- Nóri! - szólította a lányt és behunyta a szemét. – Parancsold meg nekik, hogy tűnjenek el innen!
A legnagyobb döbbenetére hallotta a fejében a lány kacaját.
- És mit kapok cserébe? – kérdezte Nóri valahonnan távolból az ő fejébe furakodva. – Tán egérutat? Azt hiába kérném, hisz lehagytalak.
- Nem keresztezem az utad, ígérem - hazudta Alexa.
- Ezt te se gondolod komolyan.
- Akkor csak azért segíts, mert én is segítettem rajtad. Mert melletted álltam.
- Ezek szerint már nem állsz mellettem? Nocsak.
- Most is érted jöttem. Szembeszállva mindenkivel.
- Hát jóóó. Megkapod ezt utolsó lehetőség gyanánt. De máskor nem leszek ilyen kegyelmes.
- Lekötelezel, Nóri – vetette oda gúnyosan.
Az árnyak erre hátrálni kezdtek. Lilla alig hitt a szemének. Alexa eközben egy cseppet sem lett nyugodtabb. Egyedül érezte magát a már előre is vert helyzetben. Nagyobb erővel találta magát szemben, mint amire számított. Siralmasan esélytelen volt. Nem akarta elfogadni, talán nem is fogja. Egyedül volt a pokol kapuján át megszökött emberi démonokkal szemben.
Finoman beültette Lillát az anyósülésre, majd megkerülve a kocsiját, lopva a távolodó alakokra pillantva, beszállt a vezetőülés felőli oldalon. A megszeppent maffiakirálynő reszketve figyelte azokat kint.
- Ezek démonok? – kérdezte.
- Nem – felelte Alexa. – De a sötétség erejét használják. Valentina anyja vezeti őket. Bekebelezte Nórit is – a nő felé fordult. – Jobb, ha nem viselsz ellenük háborút. Hidd el, ellenük neked sincs esélyed.
- Eszemben sincs harcolni velük. Neked van terved?
- Még nincs. Minden gondolatom érzékelik. Hiába vagyok elvileg a Fény harcosa. Ezek már most legyőztek engem.
Beindította a kocsit.
- Elviszlek a barátodhoz – mondta. – Utána kitalálok valamit. Nóriért. Ketteskéért. Muszáj megtennem.

*

A pinceajtó nyikorogva nyílt ki és nekicsattant a pókhálós téglafalnak. Két fekete csuhás alak jelent meg, akik Viktort cipelve indultak le a lépcsőn, miközben odafönt Nóri elégedett mosollyal nyugtázta ezt a költői pillanatot. A legádázabb ősellensége most erőtlenül tűrte, amint a két őrző pince koszos padlójára hajította, akár egy szemeteszsákot. A lány és srác tekintete találkozott.
- Egy darabig most itt leszel a sötétben, drágám – kezdte Nóri. - Néha majd meglátogatlak azért. Szeretném, ha éreznéd a törődést. Persze minden egyes alkalommal örökre megbánod, hogy találkoztunk. Sőt, a születésed napját is örökre elátkozod. Megkapod azt, amit másoknak okoztál.
- Ölj meg – nyögte Viktor. - Kérlek.
- Jó volna, mi? Meg fogsz halni. De az még soká lesz.
Intett a két őrzőnek, akik elindultak felfelé hozzá. Nóri megvárta, míg elhaladnak mellette, aztán széles, gonosz vigyorral becsukta a pince ajtaját, bezárva a tömeggyilkost a koromsötétbe.

*

Ketteske a rakparton ült a belső világban. Elvesztette Nórit, elvesztette a reményét is arra, hogy egyszer majd boldog lehet. A szél bele-belekapott a hajába, átjárta a megsemmisülés előtti állapot. A vesztét érezte. Az anyja nekilátott egy rituálénak, ami talán őt és Hármaskát is elpusztítja.
Hallotta a hangjukat visszhangozni.
- Újra egységes leszel, kincsem – súgta Szilvia.
- Teljesen? – kérdezte Egyeske. – Mint régen?
- Pontosan úgy, mint régen.
Hármaska szinte sokkos állapotban ült le mellé. Együtt nézték a túloldalt, akár egy célt, amit sosem érhetnek el.
- Ezzel vége? – kérdezte Hármaska.
Ketteske tanácstalanul fordította felé a fejét.
- Szerintem igen – felelte.
- Így feladjuk? – förmedt rá Hármaska.
- Mit tehetnénk? Hisz mi „tévedések” vagyunk, tudod.
Csendben figyelték a távoli Buda fényeit. Valami megmagyarázhatatlan, kellemes erő pislákolt arra. Az ígéretek, a szerelmek birodalma. A lehetőségek egy újrakezdésre. Amit úgy néz ki, fel kell adniuk.
- Volt egy álmom - súgta Ketteske.

*

Alexa a kocsiban ülve egy elhagyatott puszta menti úton,behunyt szemmel koncentrált Ketteskére. Elképzelte, amint megérinti annak vállát. Igyekezte átadni neki a megfelelő erőt. Elviselhetetlen lelki fájdalmat érzett, ami Valentina szelíd lényéből áradt. Érezte, mennyire erős Szilvia hatalma személyiségek felett, de ő nem adta fel. Ellenállt.
- Ketteske – nyögte a nyomozónő. – Gondolj az álmodra! Gondolj arra, mert az erősebb mindennél! Kérlek, kapaszkodj bele! Nincs az a szellemi hatalom, ami az utadba állhat azért! Tedd meg! Koncentrálj. Gondolj a tengerpartra, Nórira!
- Hiába – súgta válaszul a lány a fejében. – Elvesztettem őt is.
- Nem vesztetted el! Még vissza lehet csinálni és én megteszem!
Hármaska erősebbnek bizonyult, felerősítette magát, ezért ő már biztosan megússza, állapította meg Alexa. Viszont ha szelíd én elpusztul, akkor marad két végtelenül gonosz abban a testben és valóban értelmetlenné válik minden harc. Akkor bizony az Iszonyat Katonái győztek.
Egyre halványabban érezte Ketteskét.
- Valentina! – kiáltott rá. – A neved Valentina! Te vagy az igazi személyiség! Nem te vagy a tévedés! Te vagy Király Valentina, aki egy rendes embernek született! Egy nemes célért születtél! Ne add fel, könyörgöm!
Koccanást hallott mellette az ablaküvegen. Kinyitotta a szemét, és amikor odafordult egy fiatal srác gyűlölettel teli tekintetébe ütközött. A szélvédőn kinézve látta, amint a csuhások az autó köré gyűlnek.
- Állítsd le magad – súgta a srác a szélvédőn keresztül. – Vagy folytasd és ízekre szedünk.
- Hányan vagytok még? – üvöltötte a nő.
- Pont elegen. Fejezd be. És akkor továbbmehetsz.
Tőle jobbra egy női hangot is hallott.
- Nyírjuk ki, szerintem – erősködött. – Ez a csaj az ellenségünk!
- Azt tesszük, amit az úrnőnk mond – nyugtatta le a srác, aztán sárgán villantotta a szemeit Alexa felé. – Most szépen elindulsz, amerre látsz. Minden lépésedről tudunk és csak egy hajszál választ el téged a haláltól.
Alexa beindította a kocsit. Az alakok elálltak az útjából. Akart egy nyomdafestéket nem tűrő megjegyzést hagyni nekik emésztgetésre, de jobbnak látta, ha egyszerűen odébb áll. Látta bennük a gyilkolási utáni kéjes vágyat. Igen, ezek tényleg mintha a pokol kapujából léptek volna ebbe a világba.

*

Valentina, mint Ketteske dacosan, erővel töltve nézett fel a csillagokra. Már egyedül ült a rakparton, Hármaska vihogva, győztesen hagyta magára. Ő sem adhatja fel. Hiába küzdenek éppen ellene.
Úgy egyenesedett fel, mint aki már most az összes gonosszal megküzdene Szilvia hadseregében. Felnézett az égre, ahol látta megjelenni az anyja dühös, csalódott arcát a gyertya fényénél.
Nem mondott semmit, nem haragudott Szilviára. Csak jelezte felé némán, hogy ő aztán sosem fogja feladni.

2020. július 22-25.
Budapest

8.rész
A Fény elveszett gyermeke

Alexa padlógázzal hajtott vissza Tatabánya felé. Egész úton az érzéseivel kutakodva keresett valakit, aki segíthet neki. Amikor megkapta a választ, ki is az, akire igazán számíthat ebben a harcban, teljesen ledöbbent. Erre az emberre aztán végképp nem gondolt, ráadásul ott volt a közelében és nem is érezte. Talán nem figyelt akkor eléggé, végtére is teljesen más kötötte le akkor elméjét. Igen, így fordulhatott elő, ez a helyes magyarázat. Elég kockázatos lesz az illető tudtára adni a dolgot.
A csillagos égre pillantott, aztán vissza az útra. Érezte Nórit is. Fájdalom hasított a szívébe, amiért az a lány, akit eddig olyan nagyra becsült, már a sötétség harcosaként élvezi ki a gonoszság beteges „gyönyörét”. Meg kell mentenie, fel kell szabadítania, még akkor is, ha ezer ilyen csuhás szörnyeteggel kell szembenéznie érte. Meg fogja tenni és akkor már hárman lesznek. Felszabadítják Valentina elméjét és ezzel a világot is megmentik egy borzalmas korszaktól.
- Ki az a valaki? – kérdezte a fejében Nóri. – Elmondod?
- Tán nem láttad az arcát? – kérdezett vissza Alexa. - Ez nekem jó jel.
- Mond el. Mond el, vagy megdöglesz.
- Élek a titoktartás jogával, te betolakodó Nóri lelkében.
- Még mindig nehéz felfognod, hogy megtaláltam önmagam? Milyen szánalmas vagy. Viszont elárulhatnád, ki az, aki még rajtad kívül ahhoz a képmutató, hazug Fényhez tartozik. Ki vele!
Alexa minden erejét összeszedve megszakította a kapcsolatot a lánnyal. Még érezte, amint az szitkozódik emiatt.
- Kis kíváncsi - mosolyodott el gúnyosan a nyomozónő.

*

Szilvia végigsimította Valentina arcát, majd hátradőlt a félhomályba. A lány csukott szemmel várt anyja parancsára, közben pedig erőteljesen koncentrált a belső világára. A kezei remegtek, aztán hirtelen ökölbe szorultak. A gyertyák lángjai mozdulatlanok voltak, mintha vigyázban állnának.
- Nyisd ki a szemed, kislányom – súgta Szilvia.
Egyeske kinyitotta a szemét, ami már citromsárga fényben izzott. Ezt az édesanyja elégedett mosollyal nyugtázta és megkönnyebbülten felsóhajtott. Ha nem is tudta elintézni a másik két személyiséget, legalább felszabadította az eredendő erőt a lányában. Valentina a közeli tükör felé fordulva tanulmányozta magát döbbenten, ott ahol Nóri nem is olyan régen szembesült az új énjével.
- Ha ezt előbb tudtam volna, anya – mondta tátott szájjal.
- Várni kellett, kicsim - mondta Szilvia és felállt, majd leült a lánya mellé a kanapéra. - Nem sok ember állt még mellettem. Az volt a tervem, hogy ha nem szabadulsz ki egyedül, akkor a seregemmel együtt szabadítunk ki. Akkor pedig elmondtam volna mindent. Nemsokára minden apró részletet át fogsz látni, kicsim. Most az a legfontosabb, hogy felerősödj.
Valentina neheztelve fordult anyja felé. A sárga szemeiben megjelent a gyilkos csillogás, mellyel bizonyítani akarta eltökéltségét a céljait illetően. A tekintete így már sokkal hátborzongatóbb volt, mint bármikor régen.
- Én erős vagyok – jelentette ki határozottan.
- Még nem kicsim – csóválta a fejét az anyja, miközben kedvesen mosolygott rá. - Arra, amire hivatott vagy, amiért születtél, még nem vagy elég erős. De meg kell hagyni, azért jó úton haladtál idáig.
- Mire vagyok hivatott?
- Megmutatom neked. Hunyd be a szemed.
Miután a lány behunyta szemét, Szilvia gyengéden magához ölelte őt, mintha a szívéből sugározná felé a látomást. Valentina látta magát, amint árnyékba húzódva ül egy sötét trónon, melynek tágas tere alatt egy hatalmas csarnok terül el, ahol több ezer csuklyás harcos skandálja a nevét.
- Ez itt a biztos jövőd – súgta az anyja.
Látta, amint az úrnői büszkeségtől gonosz mosolyra görbül a szája. A kintről beszűrődő holdfény pedig hirtelen megvilágítja a fekete koronáját, amin több fekete szarv nyújtózik felfelé.
- Te leszel egy új és igazságos világ leghatalmasabb úrnője – folytatta az anyja. – Elhozod a világra a végső békét, a sötét nyugalmat. A gyenge lelkek, akik most képmutatóan uralják az emberiséget, mind elvesznek általad. Akik pedig most rabszolgák, akik elnyomottak, azok mind lesni fogják a parancsaidat. Minden szavad törvény lesz, emberek milliárdjai fognak imádni, amiért visszarántottad őket a szakadék széléről. Te leszel az, aki beteljesíti az univerzum akaratát.
Valentina látta, amint Nóri a tömeg elé lép. Fekete bőrruha van rajta, melyre köpeny van húzva. Egy ezüst szürkén csillogó kardot emel az magasba, amin megcsillan a holdfény, eközben velük együtt skandálja az Úrnő nevét.
- Ott lesz veled az unokanővéred – mesélt tovább Szilvia. – Ő lesz a tábornokod, aki a véred és hű szolgád is lesz egyben. Ez az ő sorsa, erre született. Ahogy te is, ő is a sötétség gyermeke. Fent fogja tartani neked a birodalmat, mindent megtesz azért, hogy zavartalanul építhesd az álmaid szerint a világot.
A jövőkép következő fejezetében egy felhőkarcolókkal teli várost látott az éjszakában. Nem tudta melyik ország városa ez, de lenyűgözte. Minden ember feketébe öltözve, elégedett arccal jött és ment, tette a dolgát, egy nagy téren pedig az ő sötétszürke szobra állt, melyet reflektorok világítottak meg. A kőből vésett úrnői másán a szarvas koronáját viselte és egy kardot szegezett előre.
- Egy várost látok – súgta Valentina.
- A fővárosod – magyarázta Szilvia. – A te nevedet fogja viselni. Gyönyörű, igaz? Pláne a szobrod.
- Igen. És ez a város... Mikor valósul ez meg?
- Néhány év múlva ez lesz a valóság. De pár nap múlva már kezdetét veszi az építkezés.
- És te hol leszel?
- Melletted. Büszke anyaként ellátva tanácsokkal.
Valentina visszatért a jelenbe és az anyja szemeibe nézett. Akárhogyan is olvasott annak lelkéből, mindig ugyanarra jutott: igazat beszél. Övé lesz a világ. Teljes egészében. Az ő világbirodalma.

*

A fiatal, hosszú hajú fekete hajú srác arccal a padlóra zuhant. Havaska megállt felette a baseballütővel és sajnálta, amiért nem láthatja az ájult áldozatát, mielőtt végez vele. Diadalittas vigyor jelent meg az arcán a félhomályban, amint ledobta az ütőt az ágyra és elővette a fegyverét.
Mekkora mázlija volt, amiért ebbe a városba tartó drogdílert fogott ki magának abban a bárban. Ez is azt mutatja, hogy a célja felé vezető út előre ki van neki kövezve. Itt, ennek a már lassan halott embernek az esztergomi lakásán fogja megvárni a mesternőjét, Valentinát, hogy az elvigye őt közös útjukra.
- Havaska – súgta valaki mögüle.
Ijedten a hang irányába perdült. Hideget érzett onnan. Az ablak felől jött, valaki kinyitotta és valahogy bemászott ide. Ismerős volt neki ez a női hang valahonnan, próbálta beazonosítani.
- Ez a hang nagyon ismerős – suttogta. - Ki vagy te?
- Alexa – felelte az.
- Micsoda? A nyomozónő? Eljöttél, hogy elkapj? – felnevetett. – Ez nem fog menni. Dobd el szépen a fegyvered!
- Nincs a kezemben.
Havaska nem hallotta, hogy a nő elővett volna bármit is a zsebéből. Határozottan állt vele szemben. Biztosan rászegezi éppen a pisztolyát, ezért ő is felemelte a hangja irányába, közben azért tett hátra egy lépést.
- Nem fogsz bevinni! – rázta meg a fejét magabiztosan.
- Nem is akarlak – felelte az szelíden. – Egészen más miatt jöttem.
- Miért?
- A segítségedre van szükségem.
Havaska ezt nem tudta hova tenni. Segítségre? Tőle? Éppen vissza akart kérdezni, amikor Alexa valami természetfeletti gyorsasággal kiütötte a kezéből a fegyvert és a falhoz szorította. Ő próbálta elrúgni magától, de a nyomozónőnek hihetetlen nagy ereje volt, szinte leblokkolta az érzékeit. Képtelen volt védekezni, a beletörődés nyugalma kezdett végighatolni rajta, nem értette, miért.
- Havaska – kezdte lágyan Alexa. – Van, hogy úgy születünk meg, hogy tisztában vagyunk önmagunkkal és ismerjük a képességeinket. De van, hogy későn tudjuk meg, kik is vagyunk valójában és melyik oldalon állunk. Egészen addig rejtve marad a célunk, a küldetésünk, amíg véletlenül egy nap valaki, vagy valami rá nem ébreszt minket arra, mi végre kellett megszületnünk.
- Nem értelek – értetlenkedett a lány.
- Az Univerzumnak két oldala van. A Fény és a Sötétség. Elcsépelt téma, tudom. De ez létezik. Mindkét oldalnak vannak gyermekei ezen a bolygón. Én sokáig nem tudtam, hova tartozom, de egy ideje egyértelművé vált a számomra, hogy a Fény egyik harcosa vagyok. Ahogyan te is, Havaska.
- Ez nevetséges – sziszegte a lány gyűlölettel teli hangon. – Én az iszonyat lánya vagyok!
- Ez nem igaz. Mindvégig a Fény gyermeke voltál. Az ő egyik elveszett gyermeke, aki nem tudta magáról, ki is valójában.
- Hazudsz! Össze akarsz zavarni!
- Nem hazudok. Ez az igazság. És most bebizonyítom neked. Felszabadítom a valódi éned, ami mindvégig ott rejtőzött benned.
- Meg ne próbáld! Meg ne próbáld!
Havaska érezte, amint Alexa gyengéden megérinti két kezével az arcát. Ellen akart állni a nyomozónőnek, de valamiért képtelen volt rá. Kellemes, megnyugtató érzés kerítette hatalmába, egész teste megremegett tőle. Mintha masszírozták volna a lelkét, kezdett felszabadulni egy hatalmas görcs.
Ekkor olyan dolog történt vele, amiről álmodni sem mert. Meglátta Alexa szeretetteli arcát, amint az éppen őt nézi. Sokkot kapott a színektől. A nyomozónő természetes vörös haja, gyönyörű kék szemei, a szeplők az arcán, a szoba fényei, a kinti éjszaka képe, ahol meglátta az égbolton a Holdat. Alexára nézett, mondani akart valamit, még ő sem tudta, mit, de nem jött ki hang a torkán.
A nyomozónő elengedte őt, ő pedig rögtön a fürdőszobába sietett. Amikor belépett azonnal meglátta magát a tükörben. A festett vörös haját, a kéken izzó szemeit. Ahogy lépdelt közelebb és közelebb a tükörhöz úgy pillantotta meg a saját arcát. Mennyire gyönyörű ő is, gondolta magában. Végighúzta az ujját a száján. Látott egy könnycseppet lecsordulni az arcán. Az ő arcán. Ez itt ő. Erdei Havaska, az egykori vak lány. Végignézett a bézs színű ballonkabátján. A szemei megakadtak a kezén. Milyen szépek. Ismét az arcát tanulmányozta. Felszabadult a lelkében egy ismeretlen érzés: a valódi boldogság. A szája megremegett, úgy látszott, mindjárt kitör belőle a sírás, ám végül elmosolyodott az örömkönnyekben fürösztve arcát.
Alexa megjelent mögötte kéken izzó szemekkel. Gyengéden megfogta Havaska vállait.
- Ez itt a valódi arcod – mondta. – Eddig a sötétségben éltél. De ez már a múlté. Érzed, drágám?
Havaskának ennyi kellett, a kezeibe temetve arcát sírni kezdett.
- Igen - mondta remegő hangon. – Igen. Érzem. Köszönöm. Köszönöm neked!
- Nem kell – súgta Alexa és hátulról átkarolta a zokogó lányt. - Most új fejezet kezdődik az életedben.
- De hát öltem. Borzalmas dolgokat tettem!
- Az nem te voltál. Hanem a céltalan, tudatlan gyermek, akit megfertőzött a gonoszság. Ennek vége.
Havaska felnézett a tükörbe ismét. Érezte, amint szétárad a szívében a szeretet, a békesség és valami elképesztő nyugalom. Elmosolyodott, majd Alexához fordult. Egy darabig csak bámulta az előtte álló felszabadítóját, aztán szorosan magához ölelte őt. Nem voltak szavak, a tetteivel árulta el, hogy innentől fogva vele tart az úton.

*

A sötét pincében Viktornak emlékképek ugrottak be egymás után. Nem tudta, mi hozta elő őket, talán a sötét magány, vagy éppen az a szívébe markoló félelem, amilyet ő okozott hajdanán minden áldozatának.
Látta maga előtt a bíróságon Annát, aki őszinte féltéssel a tekintetében, próbált erőt sugározni felé, miközben őt az ügyész Rónai végtelenségig alázta a padsorok között ülő Nóri előtt. Elég volt csak odapillantania a nőre, máris megnyugodott tőle. Az egyetlen emberi lény volt, aki szerette őt. Amikor megszökött és két hétig Anna szentendrei házában élt, minden nap arra ébredt, ahogy a pszichiáternő simogatja az arcát. Érezte most is. És olyan jó volt átölelni, aztán gyengéden beletúrni abba a gyönyörű fekete hajba, megcsókolni azokat a finom ajkakat. Egymás védelmezői, menedékei voltak, a kiátkozott szörnyetegek, akiket többször is szétválasztott ez a még náluk is betegebb világ.
Eldobta őt. Kiért is? Valentináért. A szőke szörnyetegért, aki sosem szerette őt. Egyik személyisége sem. A lány igénybe vette, használta, és ha éppen olyanja volt, porig alázta őt, belegázolva az emberi mivoltába is. Miért hagyta? Eleinte azért, mert félt tőle. Utána, mint egy naiv kisfiú, elhitte annak a manipulatív, nárcisztikus pszichopatának, hogy szereti őt. Mennyire ügyesen tudta játszani Valentina a szerelmes lányt. A szemfényvesztés nagymestere, ő pedig belesétált a csapdájába.
Lilla eleinte pont olyan vele, mint Valentina. Aztán egy rövid idő után megkapta tőle azt, amit Annától is: a szeretetet. Ismét kapott egy otthont egy nő karjaiban. Kezdte érezni az érzelmi biztonságot, éppen olyat, amilyet a doktornővel élt meg. Mindig is erre vágyott, az érintésekre, az ölelésre, az őszinte szemekre, amikor nemcsak ő csókol, hanem vissza is csókolják. És most ennek is vége. Kezdett beletörődni a közelgő végzetbe, melyet pont az fog rá mérni, akinek ő is tönkretette az életét.
- Milyen aranyos gondolatok – súgta Nóri hirtelen, valahol a sötétből. - Kezdesz csalódást okozni nekem. Tán mégsem vagy akkora szörnyeteg, mint amilyennek az egész ország hisz? Egy ilyen nyálas kis féregtől kellett idáig félnem? Egy ilyen kis szeretetéhes fiúcska elől menekültem ott az irodaház folyosóján?
Viktor nem felelt. Próbált úrra lenni a félelmein, ám a lányból olyanfajta kegyetlenség áradt, amilyet még Valentina közelében sem érzett. Nem tudta belőni, melyik irányból is jöhetett a hangja.
- Gyenge lélek – súgta a lány mellőle. - Kis érzelgős – halotta vele szemben. – Óh, szegényke.
- Meddig akarod ezt csinálni velem? – kérdezte Viktor erőtlenül.
- Ameddig akarom – felelte Nóri valahonnan mögüle. - Amikor majd könyörgsz a halálért, akkor esetleg meg is öllek. Bár az lenne a legédesebb, ha látnám előbb a lelked pusztulását. Amikor már meg se szólalsz, annyira kiégett az agyad a rettegéstől. De széééép leeesz.
- Nem tettem olyan rosszat veled.
- Juj, de gyűlölöm ezt mérlegelést. Olyat és akkorát kapsz tőlem, amilyet és amekkorát adni akarok! Iiiiiggeeeeen. Előbb a lelked ölöm meg, aztán a tested is. Mindkettő hosszú móka lesz. És te drága Annád ezt végig fogja nézni. Úgy bizony. De nem ám úgy, ahogy azt te gondolod. Mivel ő már egy ideje totál kiábrándult belőled és a sötétségből egyaránt, ezért szerintem még vihogni is fog közben. Vagy legalábbis elégedetten nézi végig, ahogy megdöglesz. Utána vele is végzek.
- Dögölj meg.
- Csak utánad, édesem. Ja, és van itt még valami. Arra gondoltam, mi lenne, ha Lilla halálát még végignézhetnéd. Amolyan búcsúajándékként. Nem, nem. Miattad nem rontok el egy jó mókát. Ó, igen. Meséltem már a halálod utáni terveimről? Arról, miképpen fogjuk kinyírni a te kis Lilládat?
Viktor felpattant és a hang irányába ütött, de nem talált el senkit. Még egyet suhintott arra, ekkor le is vert valamit, ami összetört a kőpadlón. Nóri felnevetett, ő pedig hol mögüle, hol mellőle, hol vele szemből hallotta őt. Esélytelen ebben a koromsötétben. Ettől még dühösebb lett.
- Hagyjátok Lillát! – kiáltotta. - Meg ne próbáljátok őt bántani, vagy esküszöm…
- Mi lesz, Viktor? – vágott közbe gúnyosan Nóri. - Tehetetlen vagy. Le vagy győzve, öregem.
- Ebben ne legyél olyan biztos!
A fény hirtelen felkapcsolódott, Nóri pedig ott állt előtte citromsárgán fénylő szemekkel. Valami iszonytatóan kiszámíthatatlan, végtelen gonoszság áradt belőle, ami megbénította Viktort, ám ennek ellenére a lány felé suhintott az öklével, mire az hirtelen eltűnt a szeme elől.
- De biztos vagyok – súgta Nóri mögüle.
A srác felé perdült és legnagyobb szerencsétlenségére egy hatalmas pofonba is. Hanyatt vágódott az ütéstől. A lány lenéző mosollyal állt meg felette, közben a fejét csóválta tettetett sajnálkozással.
- Óóó, szegééééény – súgta sejtelmesen. – Az egykori rettegett ragadozó, aki most hirtelen áldozati szerepbe süllyedt. Mekkora szégyen lehet ez most neked. Pláne, hogy tőlem kapod az ívet.
Ekkor bevillant neki egy távoli kép. Látta, amint Havaska szemei kéken izzanak egy tükör előtt, majd szép lassan természetes zöld színűvé változnak át. Ez nem lehet, gondolta magában. Pont ő lenne az? Az a kis pszichopata gyilkos? A kis iszonyat lánya, aki Valentina tanítványa akart lenni? Ledöbbent. Havaskából szelídség áradt, szeretetet és békesség. Valamint valami elképesztően fájdalmas bűntudat a rémtettei miatt, amiért még elszántabbá fog válni.
Tehát van egy újabb ellensége a Fény oldalán. Pont az, aki még gyilkosként is az ellensége volt. Nagyszerű, vigyorodott el a gondolattól, hogy most így, a Sötétség oldalán is van oka végezni vele.
Lenézett Viktorra.
- Deeee éééddeeeees – nyújtotta el a szavakat, majd szinte énekelgetve folytatta. – Itt az időőőő, hogy aludjon egy kicsit ez a kisbabaaaaaaa. Óh, biztosan nagyon zaklatott. Felzaklatott a kisbabaaaa a Viktooorkaaa!
Lehajolt, belemarkolt Viktor kabátjának gallérjába és könnyedén felemelve őt a falhoz szorította majdnem plafonig emelve. A tömeggyilkos rémült szemekkel nézett le az őt tartó démoni teremtésre. Nóri arca félhomályba került, a vonásain alig néhány apró kis fény gyűlt össze, az izzó szemei azonban belehasítottak a fiú szívébe.
- Jóccakáááát – köszönt el a lány dallamosan csicseregve. – Készülj a reggelre, mert elkezdődik életed legszörnyűbb napja.
Azzal hirtelen köddé vált, Viktor pedig a földre esett. A hátára fordulva zihált, a felette billegő égőt figyelte, amiben hirtelen kialudt a fény.

*

- Kettőt sikerült elintézned? – kérdezett vissza Lilla a telefonban.
Kinga a kádban feküdt már két órája a gyertyafényben. A jobb szeme be volt dagadva, de már látott vele. A gyógyfürdőtől kezdett helyre jönni, viszont teljesen lemerült fizikailag. Ha most valaki rátörne, röhögve adná meg magát. Persze egy cseppet sem izgult emiatt, inkább a főnöke hangja lepte meg. Már vagy negyedórája beszélnek, eközben a maffiakirálynő egyszer sem volt erélyes, vagy határozott. Úgy tűnik alaposan ráijesztettek, még sosem hallotta ilyennek őt.
Felsóhajtott.
- Azt hittem, igen – felelte az exkommandós.
- Azt hitted? – kérdezte rémülten Lilla.
- Mielőtt értem jöttek volna a barátaim, ezek úgy keltek fel a hóból, mintha csak megcsúsztak volna. Pedig tisztán emlékszem, hogy az egyiket a fején találtam el. Még most is látom magam előtt. Azonban amikor odajöttek hozzám, egy karcolást se láttam annak a csajnak fején. Úgy bámultak le rám, mintha parancsra várnának. Végül, mint akik megkapták azt, szótlanul odébbálltak.
- Ez egy rémálom.
- Az – sóhajtott Kinga, miközben a hangja egy kicsit megremegett. - Én nem láttam világítani a szemüket. De még soha életemben nem féltem ennyire. Most öten őrzik ezt a házat. Remélem, ma estére békén hagynak ezek az izék.
- Ha gondolod, reggel eljöhetsz ide hozzám Bajára. Holnap elkezdem gyűjteni az embereket.
Kinga az ajtó felé nézett, melyre árnyakat vetett a gyertyák fénye.
- Nem hiszem, hogy bármi esélyünk lenne velük szemben – mondta. – Viszont itt maradnék.
- Biztos? – kérdezte Lilla aggódva.
- Ne félts. Utána akarok járni pár dolognak. Biztosan van valami ésszerű magyarázat erre az egészre.
- Ezek biztosan nem emberek. Valaha azok lehettek, de már nem azok. Ahogy Nóri sem.
- Akkor is kell lennie valami megoldásnak.

*

Havaska a korábbi szürkésfehér helyett már a természetes zöld szemével nézte az előttük álló utat. Alexa vezetett az autópályán dél irányba, közben néha azért elgondolkozott a helyzet furcsaságán. Itt van vele egy korábbi gonosz, akinek valódi énje felszabadításával egy csapásra eltűnt minden negatív jellemvonása. Persze most már Nóri is tud erről, mivel a lány nem árnyékolta le a jeleit.
- Szerinted hol lehet? – kérdezte Havaska.
- Valahol délen éreztem őt, amikor legutóbb beszéltünk – felelte Alexa.
- Vissza tudjuk változtatni őt? Hogy a régi Nóri legyen?
- Igen, de nem lesz egyszerű. Na meg sosem csináltam ilyet.
- Engem meg tudtál menteni. Akkor őt is könnyedén megtudod. Majd közben lefogom.
- Nagyon erős. Éreztem. Lehet, ketten is kevesek leszünk ellene a közelharcban.
Havaska felsóhajtott. Minden látvány egy újabb izgalom volt a számára. Sosem látta még a csillagokat, ám mégsem tudott örülni ezeknek. Mélységes bűntudatot érzett a szülei, nagymamája és a többi áldozata miatt. Úgy érezte nem érdemli meg ezt a helyzetet, sem semmilyen kegyelmet.
- Ne gondolj ezekre - súgta lágyan Alexa. – Nem a te bűneid. És megkapod a kegyelmet.
- Miért? - kérdezte a lány a fejét csóválva.
- Most mondtam. Nem vagy bűnös. El kell hinned.
- Nem fog menni.
- Dehogyisnem. Most koncentrálj inkább a feladatunkra. Meg kell mentenünk Nórit, aztán Valentinát is.
Ebben a pillanatban Havaska előtt képek villantak be. Alexa ezt megérezte, ezért felé pillantott.
- Mit látsz? – kérdezte.
- Viktor egy pincében van – kezdte Havaska. - Összekuporodva a sötétben.
- Látod a gondolatait?
- Lillára gondol. Meg arra, hogy Nóri alaposan helybenhagyta az előbb. Félelmet érzek.
- Megérdemli. Látod Nórit?
- Egy konyhában ül. Éppen kiszolgálják. Egyre többen vannak a házban. Őrt állnak ketten egy kerítésnél. Hárman a hátsó kertben állnak. Mintha nem is emberek volnának. Ezek halhatatlanok, úgy érzem.
- Figyeld a gondolataikat, de óvatosan.
- Parancsokat várnak. Nóritól. Teszik a dolgukat, őrzik a házat. Minden apró rezdülésre figyelnek.
- Egy város külvárosi övezete? Vagy egy kis község?
Havaska behunyta a szemét. Erősen koncentrált.
- Egy város – állapította meg, aztán kinyitotta a szemét. – Szekszárd külvárosi régiója. Látom az utcát és a házszámot is.
- Rendben – bólintott Alexa. – Most gyorsan árnyékold le magad. Koncentrálj a jelenre, nehogy észrevegyenek.
- Igyekszem.
Alexa a műszerfalra rögzített telefonjára pillantott.
- Mond a címet, amint megvagy – mondta. – Még ma éjjel elintézzük a dolgot. Ha minden jól megy, reggelre már hárman leszünk.

2020.július 27. - augusztus 2.
Budapest

9.rész
Szilvia hatalma

- Mit búslakodsz már itt, te kis puding? - vetette oda Valentina Krisztiánnak. – Anya, én esküszöm, lelövöm!
A srác a konyhában ült mozdulatlanul, teljesen sokkos állapotban. Amióta látta a lány sárgán fénylő szemeit, valamint a többi sötét alakét, nem volt képes megszólalni és megmozdulni sem a félelemtől. Átkozta magát, amiért hitt Valentinának, vagyis igazából annak a szelíd Ketteskének, hogy semmi baj sem lesz. A barátait mind megölhették ennek a szektának a tagjai, ez pedig mind az ő hibája.
- Szólalj már meg! – üvöltött rá a lány mögüle, majd aki nem tud és nem is akar várni, előkapta a fegyverét és Krisztián fejéhez szegezte. – Mit is érek veled, hulla fiú? Semmit! Egy nyálgép vagy, semmi több!
Ekkor azonban belépett Szilvia anyáskodó mosollyal az arcán. Végigmérte alaposan az asztalnál ülő srácot, aki egy ideje már a neki elkészített lazacos szendvicset bámulta szinte katatón állapotba merülve.
- Hagyd őt, kicsikém – fordult a lánya felé. - Majd én szóra bírom a kis vejemet. Menj, addig pihengess nappaliban.
Egyeske felnézett az anyjára, eközben a mutatóujját a ravaszra tette. Gyilkos vigyor jelent meg az arcán, aztán fülsüketítő hangon felnevetett. Krisztián ennek hallatára sem tért magához.
- Ó, anya! – kiáltott fel a lány, miközben a citromsárga szemei még jobban felizzottak a tébolytól. - Miből gondolod, hogy ő közénk való lehet? Mi? Ugyan már! Ez a kis majom csak egy hátráltató tényező!
- Nem az – felelte higgadtan és derűsen az anyja. – Ő a te férjed lesz. Láttam előre. Ott ül majd melletted a trónon. Persze nem lesz se törvénykezési, se vétójoga, azonban remekül fog mutatni melletted.
- Én akkor is lelövöm! – vihogott Egyeske.
Szilvia mosolyogva kinyújtotta a jobb karját és Valentina azon kapta magát, hogy pisztolya kiemelkedik a kezéből, aztán a levegőben lassan az anyja kezébe száll bele. Tátott szájjal nézte végig ezt a mutatványt.
- Ilyet én is tudok? – kérdezte a lány.
- Idővel képes leszel rá – bólintott Szilvia. - Most menj és pihenj le. Holnap nagy napod lesz.
Valentina azért egy nagyot csattanó nyakast odavert a srácnak búcsúzásképpen, utána eszelősen kacarászva kiriszálta magát a konyhából.
Szilvia kihúzott egy széket és leült a konyhaasztal végében ülő Krisztián mellé, félretolta a szendvicset és alaposan szemügyre vette őt. Gyönyörű a fiú, gondolta, hibátlan arc, dús, középhosszú fekete haj. Maga felé fordította a fejét, remélve, hogy az felébred vége a sokkból.
Nem, csak bámult rá, mint aki még mindig nem fogja fel, mi is zajlik körülötte. Szilvia finoman a srác arcára tette a jobb kezét, közben előrehajolt a megnyugtató mosolyával, jelezve, hogy türelmes lesz.
- Nem kell félned – súgta lágyan Krisztiánnak. - Most csak megvizsgállak. Megnézem, milyen az egészségügyi állapotod. Én egy aggódó anyós vagyok. És a legcukibb fajtából, ne aggódj.
Gyengéden végighúzta az ujját a fiú bal szeme alatti karikán, utána lassan a jobb oldalin is.
- A vesék rendben vannak – állapította meg kellemes hangon. – A gyomrod azonban nincs legjobb formájában. Gondolom sokat szokott fájni, gyakran puffadást is érzel. Néha oldalra kell fordulnod, amikor lefekszel, mert akkor szép lassan elmúlik a fájdalom. Nem eszel rendesen.
Végighúzta óvatosan a mutatóujja körmét a srác jobb szemöldökén.
- A bal felső hatos fogad csúnyán be van gyulladva – mondta. – Emiatt egy ideje elkezdett hullani a szemöldököd egy vonalon. Sokat rágsz azzal a foggal, mert a bal oldali felső és alsó hatosból is letörött egy jókora darab.
Magához fordította székestül Krisztiánt, aki szinte csodálkozó és egyszerre mélységesen döbbent arccal figyelte, amint a sárgán fénylő szemű nő felemeli az ő bal lábát és kinyújtva az ölébe rakja. Egy gyors mozdulattal Szilvia lekapta róla a bakancsot, aztán gyengéd, hozzáértő kezekkel kezdte masszírozni a talpát.
- Ez most jólesik, tudom – súgta a nő. – Nagyon sokat szenvedtél. Ezért van ennyi bajod. A tüdőd is beteg a sok cigitől. Egy ponton megint érzem a gyomrod. Ki kell majd azt is kezelnem. A fogaidat is meggyógyítom. Lássuk csak, van itt egy másik súlyos probléma is. Ez azonban lelki eredetű. Onnan indul ki minden. Az teszi tönkre a testet. Érzem, hogy súlyos önértékelési zavarod van. Ez kihat rád minden percben. Azonban, ha valaki kedvesen közelít hozzád, nyit feléd, azt te nem tudod hová tenni. Teljesen zavarba jössz tőle. Túl kevés szeretetet kaptál életed során, megszoktad a támadásokat. Olyannyira a részeddé vált, hogy már önmagad is gyűlölöd. Ezért aztán, nem hiszel egyetlen kedves szónak sem. Néha még azokat is sértőnek érzed. Mégis a lelked is eladnád egy őszinte ölelésért. Egy finom női ölelésért. Nem szerettek a barátnőid sem. Pedig volt választásod. De sosem a mellett döntöttél, akiről tudtad, hogy törődne veled. Féltél akkor és most is félsz a boldogságtól. Mert az számodra ismeretlen terep.
Szilvia visszatette Krisztián lábára a bakancsot, aztán szépen lassan leengedte a földre. Utána az ölébe vette a fiú jobb lábát, arról is levette a bakancsot és finoman masszírozni kezdte a talpát.
- Most kezd enyhülni a gyulladás a jobb oldali hatos fogadban – súgta. - Már múlik is. A szemöldöködnél érzed, ahogy szépen lassan egyfajta simogató érzés jelenik meg. Hagyd, hogy múljon. Gyógyulsz. Én segítek neked.
- Miért? – kérdezte végül a srác, kizökkenve a sokkból.
- Azért, mert szeretlek – felelte Szilvia meg sem lepődve annak visszatérésétől. – A vejem vagy. A családom részeként tekintek rád. Régóta vártam arra a fiúra, aki méltó lesz az én kislányomhoz.
- De én nem akarok tőle semmit.
- Persze, megértelek. Az előbb is goromba volt veled. Gyakran ilyen volt régen is. Meg hát ijesztően is viselkedik. De ő is csak egy elveszett kislány, aki titkon arra vágyik, hogy valaki szeresse őt és vigyázzon rá. És nem fog megölni téged soha. Nagyon vonzódik hozzád – a srác felé vetett egy pillantást. – Éreztem egy hitetlenkedést benned. Nem hiszed el, hogy egy ilyen gyönyörű lány, mint ő, vonzalmat érezhet irántad. Sőt, más lányoknál sem hitted el. Itt van minden problémád gyökere. Ez meg fog változni. Nem megy olyan gyorsan, de hidd el, nemsokára szeretni fogod magad.
Krisztián teljesen zavarba jött. Próbált valamit mondani, de képtelen volt szavakká formálni. Szilvia lövellt felé egy kedves mosolyt, aztán a körmeit végighúzta a talpán cirógatva a zónákat.
- Értékes ember vagy, Krisztián - mondta lágyan. - Azért, mert…
- Egy boszorkány vagy, igaz? – vágott közbe a fiú.
Szilvia felpillantott rá a sárga szemeivel. Egy büszke kacsintás lövellt felé, aztán folytatta a masszást.
- Valami olyasmi - felelte. - Tudod, sok ember akkor fordul az okkult tudományokhoz, amikor úgy érzi, zátonyra futott az élete és már csak a csoda segíthet rajta. Nem törődve azzal, hogy ezután megvetik majd őket a racionális emberek. Azok pont, akik az egyszerűség elvét vallva, kizárólag pusztán véletlenekben hisznek, mert úgy gondolják, azok a bástyák a mindennapokban. Pedig pont ettől védtelenek. Akik pedig nyitnak a varázslat felé, azok az Univerzum részeivé válnak. A teremtést hozó energia gyermekei lesznek és minden megkapnak attól, amit csak akarnak. Itt van ez lány, akit már láttál. Kamilla. Az élettársa ütötte-verte. Képtelen volt tőle szabadulni. Addig sebezte a lelkét, míg végül ő is természetfeletti tanokba menekült. Reménykedett, hátha egy nap történik egy csoda és valami erő, vagy egy bölcs ember felkarolja őt. Így jöttem én a képbe. Segítettem neki megszabadulni attól a gyenge elnyomótól. Az a „férfi” azt is megbánta, hogy megszületett, ha érted, mire gondolok. Kamilla végül az egyik legjobb harcosom lett. Mindenki, aki úgy ismeri a fájdalmat és a szenvedést, akárcsak én, mellém áll. Nálam mindig van, mindig lesz szabad hely.
- Te is zátonyra futottál? – kérdezte a srác lágyan.
- Nem. Engem az Univerzum teremtett ebbe a testbe. Az egyik oldal, a Sötétség gyermeke vagyok.
- Valentina is, gondolom én.
- Úgy van. De most térjünk vissza rád. A gyógyításodon van a hangsúly. Beteg a tested és a lelked. Szeretnék rajtad segíteni. Neked annyi dolgod van csupán, hogy engedd ezt nekem.
- Megszoktam már a bajaimat. Furcsa lenne nélkülük.
- Félsz a boldogságtól és az egészségtől. Nem szabad, szívem. A foggyulladásaidat már el is tüntettem. Ha most a nyelvedet végighúzod a fogaidon, meglepő dolgot fogsz tapasztalni.
Krisztián a nyelvével kitapogatta pár fogát, ami szuvas, vagy sérült volt. Felépültek, állapította meg. Nem akarta elhinni. Ettől még jobban elkezdett félni a nőtől, mert aki így tud adni, az épp ilyen könnyedén tud elvenni is.
- Nem veszek el tőled semmit – felelte nő. - Hallom ám a gondolataidat. Én adok neked. Mindent, amire szükséged van. Most éppen a gyomorproblémáidat kezelem ki. Szépen gyógyul.
- Mi a célod ezzel? – kérdezte Krisztián.
- Szerinted? Meg akarlak erősíteni. Ott kell majd lenned Valentina mellett a világbirodalom trónján.
- Törvénykezés és vétójog nélkül, igaz? Hallottam mindent.
Szilvia szelíd mosollyal ismét felpillantott rá. Visszarakta a bakancsot a fiú lábára, óvatosan leengedte a földre, utána felállt és lassan mögé lépett. Az erős kezeivel Krisztián vállát kezdte masszírozni.
- Nem fogsz uralkodni, valóban - kezdte. - Azonban a legszebb feladatot fogod kapni. Az én kicsikémre kell majd vigyáznod. A szíveddel, a lelkeddel. A szeretetet lesz a feladatod, amivel őt erősíted. Szóval, ha úgy vesszük, mégis csak lesz hatalmad. Te leszel az, aki erős férfiként óvod az ő lelkét, testőrként, szerető férjként. És megvalósíthatod önmagad is. Látom magam előtt, ahogy jobbnál jobb motorokat, autókat tervezel, gyárakba látogatsz el, ahol mindenki issza majd a szavaidat. Minden kreatív álmodat kiélheted, szabadon alkothatsz. Jó apa is leszel. Sok szép gyermeket látok. A kis unokáimat, akiket közösen neveltek, és mindketten egyformán kiveszitek a részeteket. Egy boldog, meghitt, szeretettel teli család lesz a tiétek. Mindig is családra vágytál, nem igaz?
- Igen – felelte az. – De nem egy őrült családhoz akartam tartozni.
- Nem vagyunk őrültek. Rá fogsz jönni nemsokára, hogy te vagy egy súlyos tévedés áldozata.
Szilvia hallotta, amint valaki megáll az ajtóban.
- Engedd el őt! – parancsolta az ismerős hang, csak éppenséggel másmilyen hanglejtésben.
A sötét úrnő felé fordította a fejét, miközben az arca eltorzult a gyűlölettől. Valentina, mint Ketteske állt ott, a természetes kék szemeivel meredt az anyjára. Mögötte megjelent Kamilla, készen állva, hogy közbelépjen. Szilvia megindult a lányának szelíd személyisége felé.
- Ezt meg hogyan csináltad? – kiáltotta a lánynak.
- Ahogy mindig is – felelte higgadtan Ketteske. – Kirágtam magam. Most pedig engedd el Krisztiánt. Hadd menjen. Nem kell mindenkit behálóznod az eleve kudarcra ítélt terveidbe.
- Mit képzelsz, te kis szánalmas patkány? - sziszegte izzó szemekkel Szilvia. - Majd pont te fogod megmondani, mit tegyek? Te, aki egy hibás melléktermék vagy azzal a selejt Hármaskával együtt?
Ketteske megvonta a vállát.
- Pontosan – felelte és a kaszált egyet lábával a fenyegetően közeledő anyja felé.
Szilvia szinte követhetetlen gyorsasággal elhajolt a támadás elől és megragadva Ketteskét gallérjánál a falhoz szorította. A lány érezte, amint minden ereje odaveszik, a védekezésre pedig teljesen képtelenné válik. Hatalmas erő áradt az anyjából, amellyel szemben ő esélytelennek bizonyult.
Krisztián látva, hogy a lányon kétségbeesett félelem lesz úrrá, felpattant a székből és sötét úrnő felé szaladt. Szilvia oda se nézve, hanyagul a srác irányába bökött jobb keze mutatóujjával, mire az, mintha egy láthatatlan falnak ütközött volna, fél úton megállt és képtelen volt továbbmenni.
- Nem tudom, hogyan tudtál előjönni – kezdte a nő Ketteskének, valamivel visszafogottabban, a vonásai pedig kisimultak közben - De nem is érdekel. Nem tudod feladni, ezt becsülöm benned. Viszont itt az ideje, kicsikém, hogy végre elfogadd a kialakult helyzetet.
- Sosem fogom – nyögte Ketteske. – Soha! Tudom, ki vagyok! Király Valentina vagyok.
- Nem, drágám – vigyorodott el Szilvia. - Nem. Valóban te voltál a kezdet. Pont olyan voltál, mint Nóri. Egy kezdetleges, üres és szánalmasan átlagos szakasz. Aztán, amikor felébresztettem benned a valódi éned, te megszűntél létezni. Most sem szabadna itt lenned, mert hisz a lányom, az igazi Valentina már teljesen önmaga.
- Hazudsz. Ez nem igaz. Ő csak az általad kreált szörnyeteg. Semmi több. Én vagyok a valódi lányod.
Szilvia felnevetett.
- Te kis butus - csóválta a fejét. - Mivel túl sok a dolgom és nem akarok vesződni veled, ezért hajlandó vagyok tárgyalni. Van számodra egy visszautasíthatatlan ajánlatom. Meghallgatod?
- Nem érdekel – vetette oda Ketteske.
- Ó, dehogynem. Nos, az ajánlat a következő. Tudom, hogy szereted Annát. Ki ne szeretné azt a bájos kis szépséget? Azt az anyáskodó, kedves, csinos hölgyet. Ő volt a pótanyukád, te pedig az ő megmentője. Megmentetted a lelkét, amiért hálás neked. A hangja is mindig megnyugtat, jól tudom. Szóval, nem is olyan messze innen a drága doktornő a főhadiszállásomon raboskodik azzal a Jankával és Henivel együtt. Egy szavamba kerül és Nóri, amint megérkezik, azonnal végez velük. Akár lassan, hogy te is láthasd még. Akarod te ezt?
Ketteske előtt bevillant Anna képe. A gyönyörű, megnyugtató hangú pszichiáternő, aki olyan finoman ölelte, hogy attól ő minden gondját egy csapásra elfelejtette. Amikor ott ült mellette a kocsiban és faggatta a megtört arcú nőt a múltjáról, a Virág nevű betegéről, akit gyászolt, már érezte, hogy a sorsuk kezd összekovácsolódni. Az akkor még gyilkos doktornőben meglátta a bujkáló jóságot, amit igyekezett felszínre hozni benne. Sikerült is neki.
- Szereted őt nagyon, érzem – mondta Szilvia. – Hallom a gondolataidat. Az egyik legfontosabb ember az életedben Nóri után. Az unokanővéredet már örökre elveszítetted. Szeretnéd elveszíteni Annát is? Akkor már végképp nem marad senkid. Az lesz ám a legszörnyűbb magány.
- Nem ölheted meg Annát – mondta elcsukló hangon, síráshoz közel Ketteske. – Nem teheted ezt.
- Dehogynem. Nem szívesen tenném, mert én is szeretem őt. Viszont, ha meg kell tennem, akkor meg fogom tenni.
Ketteske nagyot nyelt. Behunyta a szemét, próbált erőt meríteni valahonnan, de csak a sötétséget látta ott a Fővám térnél. Nincs menedék. Krisztián majd megőrült a fájdalomtól, hogy így látja azt a lányt, akit mindennél jobban szeretett. Feltámadt benne az érzés iránta, kiáltani akart, könyörögni, ám valami rejtélyes erő, nyilván az úrnőé, hirtelen összeszorította a száját.
- Mi kell tennem cserébe? – kérdezte a lány és kinyitotta a szemét.
Szilvia győzelemittasan elmosolyodott: - Menj szépen vissza oda abba sötét világba Hármaska mellé. Maradj ott és várd ki türelmesen a biztos végzeted. Hamarosan teljesen meg fogsz semmisülni te is. Fogadd el és akkor megmented Annát és a többi két lányt is. Hősként fogsz távozni a semmibe. Hidd el, nincs értelme küzdened többé, mert nem jön el az a világ, amiben reménykedtél. Nem lesz napfényes part, ahol Nórival és Annával éled az életed. Nem lesz családod sem, nem lesz soha senkid. A célod az volt, hogy Nórit magadhoz édesgesd, így nekem könnyebb dolgom volt. A másik küldetésed, ami egyben az utolsó is, három ember életének a megmentése. Letettél valamit az asztalra. Mindennek vége, édesem. Nem számít már, mire vágytál. Vége van.
- Rendben – felelte Ketteske egy szempillantás alatt teljesen összeomolva. – Amúgy sem bírtam volna tovább.
- Na, látod – súgta szinte együtt érző hangon a nő. - Nem kell most szomorúnak lenned. Ennek így kellett történnie. Nem fog fájni a halálod. Nem fogsz semmit sem érezni. Olyan lesz, mintha békésen elaludnál. Ki kell várnod csupán. Ígérem, minél hamarabb elhozom a végzeted, nem fogsz addig se szenvedni. Minél jobban beletörődsz, annál jobb lesz neked.
- Remélem, állod a szavad.
- Én mindig állom. Életben hagyom őket. Anna hosszú életű lesz. Látom előre. Lesz egy szerető férje, akit én választok neki. Azt az Ádámot. Hozzá való. Látod, minden olyan szép lesz majd nélküled.
- Egy utolsó kívánságom lehet?
Szilvia kivillantotta tökéletes fogsorát. A gonosz vigyortól Ketteske ereiben megfagyott a vér.
- Felejtsd el a pasit – mondta. - Ő már nem a tiéd.
- Tudom – súgta a lány. – Akkor legalább Annát. Hadd lássam őt utoljára.
- Rendben. Hunyd be szemed.

*

A Budakeszin álló hatalmas, kastélyszerű házat magas kerítés vette körül. A kivilágított szökőkút mellett, valamint a kerítés közelében csuklyás harcosok álltak mereven, akár a gépek, folyamatosan harcra készen.
Az épület második emeletén, a drága festményekkel díszített folyosó vége felé három fekete csuhás alak haladt célirányosan. A környezetétől teljesen elütő, vastag fekete ajtó előtt két csuklyás őr állt. Félre álltak három társuk előtt, mire a középen álló beírta a nyitás kódját az ajtófélfán álló gombokkal. A zár kattant egyet, majd levették csuklyájukat. Két fekete hajú nő és egy szőke férfi középen.
Anna odabent az ablaknál állt háttal nekik, a kifelé bámulva az éjszakába. Az ablak golyóálló volt, ráadásul túl vastag ahhoz, hogy átüsse bármivel is. A szobában egy nagy franciaágy, egy ízléses házimozi rendszer volt, valamint egy kis fürdőszobára nyílott. A két fagyos arcú nő megállt az ajtóban, a húszas éveiben járó szőke hajú, barna szemű srác pedig megindult a doktornő felé.
- Anna – dörmögte korához képest túl mély és férfias hangon.
- Mit akarsz, te boszorkányok gyöngye? – vetette oda a doktornő, oda se fordulva.
- Valaki beszélni akar veled.
Anna megfordult, fekete szemei csodálkozva meredtek a felé közeledő srácra.
- Kicsoda? – kérdezte.
- Mindjárt meglátod.
A „doki néni” védekezni sem tudott, a srác mindkét kezét az arcára tette, előtte ekkor elsötétült minden.

*

Jéghideg padló. Anna majd megfagyott tőle. Ismerős volt neki a fehér padlócsempe. Amikor felnézett, meglátta a hosszú folyosót, aminek minden foltját, repedését jól ismerte. Az egykori munkahelyén, a Szent Mihály Elmegyógyintézetben volt. De sehol senki. A szigorított körlet bejáratánál nem ült egyetlen őr sem. Kintről napfény szűrődött be, belenézett, amikor felállt.
Aztán végignézett saját magán is. Az orvosi köpenye van rajta, a fényképes igazolványa mellére tűzve. Dr. Mayer Anna áll rajta. Nosztalgikus érzés, boldogság járta át. Mennyire szeretett itt dolgozni, mennyire élvezte minden pillanatát. Mindenhonnan csak elismerő tekintetek meredtek rá, no meg minden férfinak ő kellett, mert ő volt a legszebb, legcsinosabb doktornő.
Összeszorult a szíve. Érezte Valentinát. Azonnal a szigorított körlet felé szaladt, az ajtó pedig a legnagyobb döbbenetére kinyílt előtte. A körfolyosós részlegben az összes cellaajtó tárva nyitva állt. A látványtól azt hitte, menten elájul. Ha ez nem valami álom volna, akkor igencsak nagy bajban lenne, gondolta. Ahogy elhaladt a cellák mellett, látta, hogy mindegyik üres.
Megállt „Király Valentina” névvel fémjelzett ajtónál. Érezte a lányt, de nem látta a cellában.
- Valentina - szólította.
Az érzéseit követve leguggolt és benézett az ágy alá. Ott volt. A huszonhat éves Valentina remegve, összekuporodva feküdt és rémülten nézett távolba. Anna próbált úrrá lenni a könnyein. Ketteske az, állapította meg. Finoman benyúlt érte és még maga is meglepődött, hogy olyan könnyen húzta ki onnan látszólag rettegő lányt, mintha egy üres cipősdoboz lenne.
Amikor Valentina egészen kinn volt, Anna az ölébe fektette annak fejét. Simogatta az arcát, mintha a kislánya volna. Boldog volt, amiért ismét láthatta a kis megmentőjét. Beindult az anyai ösztöne, az eddig visszatartott szeretetét, végre újra ki tudta adni ennek sérült, meggyötört személyiségnek.
- Kicsikém – szólítgatta. – Kisbabám. Nézz rám.
Ketteske kék szemei felé fordultak.
- Anna – súgta a síráshoz közel. - Doki néni.
- Én vagyok az - mosolyodott el a doktornő. – Úgy örülök, hogy látlak, édesem.
- Én is neked.
Ketteske a remegő kezét Anna arcára tette, a hüvelykujjával simogatta a szeme alatt egykori orvosát.
- Azt sem tudom, honnan kezdjem - súgta felé Valentina. – Nem tudom kifejezni, mit is érzek. Annyira szépen összeállt a fejemben, de mégsem tudom elmondani. Boldog vagyok, amiért megismerhettelek. Emlékszem, a karjaidban mindig elfogott az a megmagyarázhatatlan, biztonságot adó érzés. Sosem féltem, ha te ott voltál velem, elég volt a szemedbe…abba a szép szemedbe belenézni és onnantól mindennek értelme lett. Minden kínom, minden szenvedésem abban a percben véget ért. Magammal viszem oda…az ismeretlenbe…remélem, ott leszek azon a tengerparton veled és Nórival.
- Miért beszélsz így, kincsem? – kérdezte Anna ijedten.
- Mert ez most a búcsú pillanata. Fáj ezt kimondani. Nagyon fáj.
- Megzsarolt téged az anyád, igaz?
- Megmentettelek. Üzletet kötöttem érted.
Anna látta maga előtt Virágot, ahogyan az évekkel ezelőtt itt az intézet folyosóján fejbe lövi magát.
- Én még egyszer nem engedek el senkit – rázta meg a fejét könnyes szemekkel. – Én ezt többet nem…
- Másokra kell vigyáznod – vágott közbe Valentina szelíden. – Ott van Nóri, Janka és Heni. Meg kell őket védened. Főleg az unokanővérkémet. Ő most nagyon nagy bajban van. Ígérd meg, hogy vigyázol rá.
- Nem foglak elengedni, édesem – erősködött Anna és minden erejével azon volt, hogy ne sírja el magát, mert biztos volt benne, hogy bele fog halni. – Nem. Nem érdekel, mi történik velem, te élni fogsz és kész.
- Nekem már késő, Anna. Rövid életem eddig tartott. És tudd, bár végigjártam a poklok poklát, mégsem bántam meg, hogy létezhettem egy kicsit. Miattad. Nóri miatt. Felbecsülhetetlen, amit kaptam tőletek. Kaptam egy anyát és kaptam egy unokatestvért. Egy családot.
- Én ezt nem…nem hagyhatom…
Valentina felült és szorosan magához ölelte a doktornőt. Anna úgy kapaszkodott lányba, akit gyermekeként szeretett, mint aki nem tudja, és nem is akarja elfogadni a búcsút. El akart szaladni vele, magával akarta vinni a valóságba, valahogy ki akarta szabadítani ebből a kis álomvilágból. Nem engedheti el, nem hagyhatja elmenni. Pont őt, aki megmentve az ő életét a helyes útra terelte.
- Szeretlek Anna – súgta a lány. – Mindig is szeretni foglak. Akárhol is leszek. Belőled merítek majd erőt.
- Nem! – kiáltott fel a nő és a szemébe nézett. – Elmegyek érted. Kiszabadítalak! Nem foglak csak úgy elengedni téged is! Ott leszünk azon a tengerparton. Mi hárman. Megígérem neked.
- Nem lehet – csóválta a fejét Ketteske. - Pár nap és én már nem fogok létezni. Se Hármaska. Egyeske visszafoglalja a testét teljes egészében.
- Nem!
Szilvia távoli hangja közbeszólt: - De igen. A látogatási időnek pedig ezennel vége.
Anna mélységes gyűlölettel nézett fel a plafonra.
- Neked lesz véged nemsokára! – kiáltotta. – Neked! Készülj!
Az úrnő felkacagott: - Milyen aranyos vagy! A harcias „doki néni”!
Anna, amikor visszanézett Ketteskére, látta, amint az lassan kezd eltűnni. A szelíd kék szemeket, a könnyes arcot, a szeretettel teli tekintetet egyre halványabban látta, aztán teljesen eltűntek.
- Ne! – kiáltotta, mint akkor Virágnak. – Ne! Nem mehetsz el!
- Még nem ment el – jegyezte meg Szilvia. – Egy darabig még rondítja a levegőt a kislányom agyában, ám hamarosan köddé válik. Úgy bizony. Utoljára láttad őt, te pszichiáterek gyöngye.
- Ezért meg foglak ölni – súgta Anna és fekete szemeiben megjelent az a régi gyilkos csillogás, amitől hajdanán egy ország rettegett. - Hallod? Meg fogsz dögleni az összes szánalmas férgeddel együtt!

*

Valentina szemei ismét citromsárgán izzottak fel. Egyeske visszatért a testébe. Szilvia erre elmosolyodott, aztán finoman megpuszilta a lánya homlokát, közben gyengéden elengedte a gallérját is.
- Az én kislányom visszajött – súgta.
- Ne haragudj, anya – kért bocsánatot Egyeske. – Nem tudtam visszagyűrni azt a kis majmot.
- Semmi baj, most már nem kell miatta aggódni. Viszont van valaki, aki nem értett a szép szóból.
Szilvia démoni tekintettel Krisztián felé fordult. A levegőbe bökve megszűntette a köztük lévő láthatatlan falat, valamint a szájzárat. A srác ezután lihegve, rémülten figyelte, amint a nő lassan, fenyegetően lépked elé. Mikor odaért, lekevert egy hatalmas pofont a vejének, aki ettől elterült földön.
- Ne szórakozz vele, anya! – hergelte Valentina. – Végezz vele! Én ezt vele nem csinálom végig! Nem méltó hozzánk!
- Azt hiszem, igazad lehet – bólintott Szilvia és leguggolt a sráchoz.
Krisztiánba olyan félelem hasított bele, ami teljesen megbénította a testét. Csak úgy áradt az úrnőből felé az iszonyat. Egy kiszámíthatatlan, megmagyarázhatatlanul sötét és ijesztő erő.
- Érzed ezt? – kérdezte tőle Szilvia. – A Sötét Univerzum gyilkos ereje, ami akár az örökkévalóságig kínozhat téged. Az idők végezetéig megállás nélkül zabálhatja a lelked. Ha akarom, most azonnal egy sötét világba száműzhetlek, ahol megállás nélkül érezni fogod ezt az iszonyatot, miközben évmilliók telnek el.
Belemarkolt a srác gallérjába és közelebb húzta magához. Az arcuk kis híján összeért. Krisztián ezernyi borzalmat látott megjelenni a sárgán izzó szemekben. Egy olyan hatalommal nézett szembe, ami ellen semmit sem tehet.
- Ha akarom, fizikai fájdalmat is érzel közben – folytatta Szilvia. – Olyat, amilyet senki emberfia nem élt még át ezen a földön. Könyörögni fogsz, hogy végezzek veled. De engem nem fog érdekelni.
- Ne habozz, anya! – vihogott Valentina. – Látni akarom!
- Vagy kapsz egy utolsó esélyt – tette hozzá Szilvia, nem törődve a magából teljesen kivetkőző lányával. - Szeretni fogod a lányomat. Teljes szívedből. Vállalva mindent, amit kell érte.
- Ahogy parancsolod – vágta rá Krisztián.
- Helyes - bólintott az úrnő. - Több hibát nem nézek el neked. Innentől elég egy aprócska botlás és véged. Hiába könyörögsz majd, hiába borulsz térdre. A számodra teljesen elképzelhetetlen iszonyatot hozom rád. Megértetted?
- Igen – felelte az halálra rémülve.
- Akkor most szépen bemész Valentinával a hálóba és teljesíted férfiúi kötelességed. Ha lányom reggel nyűgös lesz, akkor azt hibának veszem. Mindemellett minden gondolatodat figyelem. Mindet. Innentől már más ember vagy. Ami voltál eddig, annak vége van. Végleg. A dolgod mostantól a lányom gondjának viselése. Minden egyes percben, teljes elmédből, szívedből, lelkedből minden mozdulatoddal őt szolgálod ki.
Oldalra döntötte a fejét, olvasva Krisztián gondolataiban.
- Világos? – kérdezte fagyosan.
- Világos – sóhajtott az megsemmisülten.
- Akkor innentől remekül megleszünk.

2020. augusztus 3-9.
Budapest

10.rész
A legyőzhetetlenek

Havaska a Holdat bámulta a koromsötét erdőben állva. Rossz előérzete támadt a küldetéssel kapcsolatban, kezdett úrrá lenni rajta a félelem. Próbálta valahogyan ezt az egyetlen fénysugarat az égen segítségül hívni, valami számára is érthetetlen okból, ám az csak úgy lesett le rá, mint egy bölcs vadállat a vadonban, aki előtt ő hamarosan egy ragadozó prédájaként fogja végezni.
Amikor Alexa gyengéden megfogta karját, kis híján elsikoltotta magát. Nem szabadna gyávának lennie, hisz még oda sem értek a célhoz. A nyomozó bekapcsolta a telefonján a zseblámpáját, a fény pedig megvilágította az erőt adó tekintetét. Havaskát megdöbbentette a lány higgadtsága.
- Ne félj - súgta Alexa. - Nem szabad félelmet érezned.
- Könnyű azt mondani - suttogta vissza Havaska remegő hangon. - Nóri még a „józan” állapotában sem bírta a képem. Belegondolni sem merek, most hogyan fog fogadni, amikor egy sötét erő szállta meg, ráadásul még egy hadsereg is lesi a parancsait. Nem hinném, hogy mosolyogva fog ajtót nyitni nekünk.
- Meglepjük őket. Nem tudják, hogy jövünk. Teljesen leárnyékoltuk magunkat. Még Szilvia sem lát minket.
- Biztos vagy ebben?
Alexa megeresztett felé egy magabiztos mosolyt: - Hé, én sose tévedek. Ne félj, amíg engem látsz.
- Megpróbálok – sóhajtott Havaska. - De hogyan nyomod el Nóriban a sötétséget?
- A helyébe a Fény erejét ültetjük. Olyan képességei lesznek, mint nekünk.
- Ez működhet? A másik oldal gyermeke lesz?
- Bizony. Ha elkaptuk, onnantól már simán fog menni. Nem először történik meg ilyen.
- Remélem, sikerül.
- Így lesz és kész. Na, induljunk.

*

Nóri a ház teraszán állt a csillagokat bámulva. A csontig hatoló hideg ellen magára kapott egy fekete csuhát, a csuklyát pedig a fejére húzta, ami alól csak a citromsárga szempárja, valamint az arcának körvonalai látszottak csupán. Az egykori karakán, megvesztegethetetlenül jó emberből semmi sem maradt az elméjében. Odaveszett abban a belső világban.
Sötét meditációba ejtette a gondolatait, figyelt a belső hangokra, melyek szüntelenül erősítették a másik oldalra átbillent lelkét. Ami a legjobban esett neki, az a félelem tökéletes hiánya, mely a céljaiból táplálkozott. Ha lennének is ilyen gyenge érzelmei, nem tudna kellőképpen foglalkozni velük, annyira lekötik most a tervek, álomképek egy világbirodalomról, ahol ő egy magas pozíciót fog betölteni. Milliók felett lesz hatalma. Mindig is erre vágyott, hatalomra.
Amikor menő üzletasszonyként dolgozott a multiknál, gyakran eljátszadozott a gondolattal, hogyan is vezetné ő a céget. Persze jobban, mint azok a senkik, gondolta. Mennyire szánalmasnak találta az összes kollegáját, felettesét, miközben próbálta folyton elnyomni ezt az egocentrikus oldalát. Miért is nyomta el? Mert jó ember akart maradni. Pont ezért nem jutott előre sose, háborgott magában. Saját magát csapta arcul egy gyenge eszme miatt, miszerint meg kell becsülnie mindenkit maga körül. A szeretet. Igen, gondolta, ez már semmit se jelent neki.
Béci jutott eszébe. A magas, jóképű, vörös hajú hercege. Ezen a ponton ismét gyengének érezte magát. Próbált ellenállni a bevillanó emlékeknek, de azok jöttek és csak jöttek sorra. A séta a Margitszigeten, a baráti társaságban a hajnalig tartó beszélgetések. A mestercukrász szerelme mennyire vicces tudott lenni, mennyire át tudott vedleni egy nagydumás ifjú lovaggá. Nem! Nem! El kell ezt most felejtenie. Nóri minden erejével azon volt, hogy elnyomja ezt a számára súlyos támadásként ható emléksorozatokat. Nem szabad visszaesnie.
Ekkor kilépett az egyik csuklyás szolgája a teraszra. Tudta, melyik. Az a jóképű srác, akit Mihálynak hívnak. Pont jókor érkezett, mert talán segíthet neki kizökkenni ebből a kellemetlen helyzetből.
- Úrnőm - szólította meg tisztelettudóan a szolga.
- Mit akarsz, édesem? – kérdezte Nóri kéjesen.
- A fürdődet előkészítettük.
- Nagyszerű.
Csábosan a félénk Mihály felé fordult, majd tudatosan lefagyasztotta a mosolyát.
- Hadd lássam az arcod – parancsolt rá végül hidegen.
A fiatalember hátrahajtotta a csuklyát. Rövid fekete haja volt, a szemei halványan, de sárgán izzottak. Jóvágású, sármos srác volt, még így a Hold és a csillagok fényében is lenyűgözte Nórit annak minden arcvonása.
- Velem jössz pancsolni, megértetted? – adta ki valamivel kedvesen az utasítást.
- Ahogy parancsolod, úrnőm - biccentett Mihály.
Nóri megindult vele a teraszajtó felé. Ám megtorpant. Veszélyt jeleztek a meditációtól teljesen kiélesedett érzékei. A sűrű erdő felé fordult, ahol néma csend honolt. Fülelt, minden apró neszre odafigyelve, ami bármilyen közeledő ellenség közeledtére figyelmeztetheti.
- Néhány emberünket hallhatod csupán - nyugtatta meg Mihály, aztán a retorziótól tartva, gyorsan hozzátette: - Úrnőm.
- Az erdőbe mentek? – kérdezte Nóri.
- Igen. A legjobb őrzőket küldtem. Mindent és mindenkit észrevesznek.
- Ajánlom is – ismét csábító mosollyal fordult a tiszteletteljesen lehajtott fejű szolgájához. – Nem akarom, hogy zavarjanak minket.

*

Egy vastagtörzsű fenyő mögül léptek ki, amikor Havaska egy aggasztó jel hatására gyorsan a hóba lökte Alexát egy bokor takarásába és azonnal mellé vetette magát. A nyomozónő bízva a lány érzékeiben, csendben maradt. Hallotta is a hó ropogását, valamint egy-egy gally összeroppanását. A zsebébe dugta a telefont, közben, ahogyan a társa is és a Fény erejét használta a leárnyékolásra.
Látta a bokron keresztül a záró alakzatban közelítő, sárgán izzó szemű sötét alakokat, akik lassan közelítettek feléjük. Határozottan, célirányosan. Lebuktak. Halkan benyúlt a zsebébe a pisztolyáért, bár tudta, szinte esélytelen ennyi harcossal megküzdeniük. Harmincan lehettek, nem is szóródtak szét. Egyenesen feléjük közeledtek, miközben halkan lihegtek, sziszegtek.
Érezte, amint Havaska az ő karja felé emelve szegezi az iszonyat katonáira a fegyverét. Alexa próbálta telepatikusan jelezni a lánynak, hogy ne döntsön elhamarkodottan, ám az retteget, ezért a mutatóujja megfeszült a ravaszon. Kezdő még Havaska, gondolta magában, ettől azonban még igaza lehet.
Az alakok közben megtorpantak. Mozdulatlanul álltak tőlük mindössze pár méternyire és éppen feléjük néztek. Hirtelen elnémultak. Hosszú, idegőrlő másodpercek következtek, melynek ideje alatt Havaska erősítette magát arra, hogy ne habozzon tüzelni, Alexa pedig hiába nyugtatta őt a belőle áradó erővel. Végül aztán az őrzők egyszerre fordították a fejüket tőlük jobbra és egyszerre, akár a gépek, meg is indultak arrafelé. Az egyik közülük megállt egy pillanatra és feléjük fordult, majd végül követte társait. Havaska követte az alakot a pisztolya csövével.
Amikor azok eltűntek a sötétben, ők egy darabig még csendben feküdtek a hóban, dacolva a hideggel.
- Ez most izgi volt – súgta végül Havaska.
- Az – bólintott Alexa. – Várjunk egy percet, aztán menjünk tovább.

*

Júlia, az egyik szolga, kinyitotta a pince ajtaját. Bár a koromsötétben tisztán látott a szemeivel, mégis felkapcsolta a villanyt. Két társa figyelte őt, amint lassan lefelé lépdelt a lépcsőn, kezében egy másfél literes palack vízzel. A műanyag üveg annyira párás volt, mintha a fagyasztóból vette volna elő.
Viktor hason feküdt a poros kőpadlón, a fekete haja tiszta kosz volt, akárcsak az arca. Amikor kinyitotta a szemét, meglátta a fekete hajú lányt, akinek baloldalt fel volt nyírva a haja. Júlia kedves mosollyal guggolt le hozzá, a szemei eközben visszaváltottak a természetes barna színükre.
- Hoztam neked jó hideg ásványvizet - mondta kellemes hangon, mintha barátnője lenne. - Mindet megihatod, de óvatosan az első kortyokkal.
Viktor csodálkozva ült fel, miközben gyanakvóan le sem vette a szemét a gyönyörű lányról, aki lecsavarta neki a kupakot. Júlia óvatosan nyújtotta felé az üveget, ügyelve, arra nehogy kicsússzon a kezéből. A srác elvette tőle. Először kicsiket, azután nagyokat kortyolt a vízből, a lány pedig elégedetten figyelte.
- Hoztam volna ételt is – mondta hangosan, hogy a társai is hallják. - De az úrnőm megtiltotta nekem.
Viktor megtörölte a száját, majd hálásan biccentett felé. Nem tudott megszólalni, annyira gyenge volt, de legalább a kínzó szomjúságát le tudta csillapítani. Elmerült egy kicsit a lány tekintetében, aki kedvesnek bizonyult. Meglepődött ezen és egy kicsit engedte a paranoiáját előtörni.
- Miért nézel így? – kérdezte.
Júlia zavarba jött, a fentről őket bámuló társaira pillantott, majd visszanézett egy kicsit leleplezett, szégyellős tekintettel.
- Az úrnő parancsolta, hogy legyek kedves veled – válaszolta hiteltelenül.
Óvatosan, hogy azok fent ne lássák, elővett a csuhája zsebéből egy alufóliába csomagolt szendvicset és Viktor kezébe nyomta. Kacsintott egyet a srác felé, aztán lassan felállt.
- Próbálj meg pihenni – tanácsolta Júlia. - Spórolj a vízzel.
Viktor miután elrakta a kabátja zsebébe a szendvicset, olyan tekintet jelent meg az arcán, ami talán egy évtizede egyszer sem. Az őszinte hála mellett, komolyan meghatódott ettől a kis kedvességtől.
- Köszönöm - súgta halkan a lánynak.
Júlia biccentett, utána megindult felfelé. A srác megvárta, amíg az felért, utána amint ismét sötét lett kicsomagolta a fóliából a szendvicset. Óvatosan beleharapott és behunyta a szemét gyönyörtől. Marhahúsos, omlós. Egy szempillantás alatt befalta az egészet, aztán leöblítette egy nagy adag vízzel.

*

Havaska leereszkedett a kerítésen, utána rögtön a bokor mögé rejtőzött, ahol Alexa már a nagy házat figyelte. Az alsó szinten az összes ablakból fény áradt kifelé, egy-egy alak keresztülsétált előttük odabent. A felső szinten csak a terasz felől lehetett látni egy aprócska félhomályt.
Két alak lépett ki a házból. A bokor felé pillantottak, ahonnan Havaska már becélozta őket. Ám azok tovább haladtak a hátsó kert felé, közben egy szót sem szóltak egymáshoz. Alexa Havaskához fordult.
- Együtt kell maradnunk - súgta. – Nem a legjobb stratégia, tudom, de közös erőre lesz szükség.
- Van valami konkrét terved? – kérdezte halkan Havaska.
- Hátsó bejárat ugrott. Ezek is odamentek. A főbejáratnál négyen állnak az ajtónál. Látott az ereszt?
Havaska a hosszú fehér cső felé nézett, ami felfelé futva igencsak közel volt a teraszhoz.
- Fentről akarsz támadni? – kérdezte hitetlenkedve.
- Pontosan – vágta rá magabiztosan Alexa. – Onnan aztán nem számítanak támadásra. Érzem őket. Azt a területet egyáltalán nem védik. Leginkább a földszinti bejáratok és a pince felé figyelnek.
- Viktor.
- Igen, a díszcsomaguk.
- Az ablakból nem is fognak látni minket. Kivéve majd a teraszon.
- Igen. De szerintem induljunk, mert túl sokat agyalunk. Mintha egy idióta kezdő csapat lennénk.
Alexa felállt és kilépett a bokor mögül. Havaska egy kicsit sértődött arcot vágva egyenesedett fel.
- Én kezdő is vagyok - jegyezte meg, majd követte a nyomozónőt az eresz felé.

*

A konyhában Nóri a csuhája gallérjánál emelte fel a magasba Júliát. A lány kétségbeesetten kapaszkodott az úrnője alkarjába, miközben őszintén bánva bűneit nézett annak citromsárgán izzó szemeibe.
- Ne haragudj, úrnőm! - esedezett Júlia.
- Mégis mit képzeltél? - vonta kérdőre Nóri. - Mi volt a parancsom?
- Az, hogy csak vizet vihetek Viktornak.
- És te mit tettél?
- Vittem neki mást is.
- Szendvicset csináltál neki. Miközben szerelmes mosoly ült az arcodon. Mindent láttam, te szánalmas, szolgák szégyene.
- Azt akartam, hogy erőre kapjon, és jobban érezze a szenvedést, amikor…
- Ne hazudj - vágott közbe Nóri hidegen. – Tudod, mit követtél el ezzel?
- Igen, tudom, úrnőm, és nagyon sajnálom.
- Ellenszegültél nekem. Akár egy ellenség. Sőt, a lehető legalattomosabban. Jó, hogy csókot még nem adtál neki. Tetszik neked a srác, mi? Vonz téged a belőle áradó kétszínűség és gonoszság, ugye? Olyannyira elvette az alacsony intelligenciával rendelkező eszedet, hogy megtagadtad a világos és érthető parancsomat. Megtagadtad azt, amire felesküdtél egy nemes cél érdekében.
- Ígérem, jóváteszem.
Nóri a három szolgája felé fordult, akik az ajtóban némán figyelték a jelenetet a csuklyájuk alól.
- Milyen aranyos, nem? – vetette oda a költői kérdést gonoszan mosolyogva. – Azt hiszi, jóváteheti - visszafordult a rettegő lányhoz. - Egy főbenjáró bűnt nem bocsáthatok meg. Mi lesz úgy a tekintélyemmel? Mivel mutatok példát? Kegyelemmel? Azok után, hogy elárultál engem? Az úrnődet.
Azzal a konyhaasztalra hajította Júliát, aki alatt az össze is tört. Nóri megvetően, undorodva nézett le a fájdalmában felnyögő lányra. Az úrnő hirtelen tébolyult vigyorra váltott.
- Végezzetek vele – parancsolta a többieknek. – Hallani akarom a sikolyát, amikor pancsikázok Mihálykámmal!
Júlia könyörgő tekintettel nézett fel rá. Nórinak ekkor bevillant Béci, amint a padlón feküdve várja a biztos halált, ami Valentina pisztolyának csövéből fog érkezni. A vigyora nyomban lefagyott ettől képtől. Próbálta visszaerőszakolni magára a sötétséget, de az megint elhagyta őt. A három szolga némán megindult a rémült Júlia felé, ő pedig nagyokat sóhajtva próbálta legyőzni a szánakozást, amit a lány iránt érzett. Egy újabb bevillanó képen látta magát, amint átverekszik a helyszínelők között és megpillantja a halott szerelmét azon a padlón.
- Ne! – kiáltott rá az embereire.
Azok egyszerre megálltak. Nóri nagyot nyelt. Bár visszatért belé a sötétség és ismét magabiztos volt, mégis megesett a szíve ezen a lányon. Nem szabadna ilyennek lennie, mégsem látott más utat.
- Megbocsátok – súgta lány felé elcsukló hangon, utána szolgák felé fordult. – Vigyétek a szobájába.
Míg felsegítették Júliát, Nóri egy pillanatra Béci arcát látta a lányé helyett. Szégyen futott végig a lelkén. A sötét energia némiképp ellensúlyozni kezdte ezt. Egy olyan világot hagyott ott, aminek már nem volt értelme, nyugtatta magát. Egy másik, biztosabb, boldogabb útra kellett térnie.
- Köszönöm - szólt oda neki hálálkodva Júlia, miközben a szolgák kifelé kísérték.
Nóri nem nézett oda, nem is hallotta, annyira befelé figyelt. Hosszú percekig állt ott, harcot vívva odabent a lelkében a sötét énjének teljes visszaszerzéséért. A régi énje nem volt életképes, mondogatta magában. Nem csak azért, mert jó volt, ha nem mert esetlen, szerencsétlen is volt, egy tökéletes szerencsétlenség. Az elméje sarkából tagadó válaszok jöttek erre a gondolatmenetre. Nem volt ő egyik sem. Egy harcos volt, ráadásul a legbátrabbik fajtából, aki szembe ment bárkivel, minden ütés után felállt és ismét szembeszállt az őt támadóval, egészen addig, amíg nem győzött.
Behunyta a szemét, majd ebben pillanatban vészjelzést küldött az ösztöne. A felső szintre vezető lépcsők felé fordította a fejét. Ekkor egy csapásra teljes lett benne sötétség energiája.

*

Alexa belépett a felső szinti szobába, mely egy folyosóra nyílott, ahol égett a villany. Hallotta maga mögött Havaska ijedt lihegését, gyengéden hátranyúlt megérintve annak karját, hogy egy kis erőt adjon neki. Esélytelen volt, mivel az annyira ledermedt, hogy kis híján fel is sikoltott. Hirtelen lekapcsolódott a fény a folyosón. Koromsötét vetült rájuk, az orrukig se láttak el.
Havaska be akarta kapcsolni a telefonjának lámpáját, de Alexa megfogta a kezét. Gondolatátvitellel jelezte neki, hogy ez most a lehető legrosszabb ötlet volna. Viszont ő is előkapta fegyverét. A kintről beszűrődő holdfénytől csak a bútorok körvonalait látta csupán, de a szemei lassacskán kezdtek hozzászokni a sötéthez. A széles ágy mellett a falnál egy bárpult állt, ahol egy sötét csuhás alakot vélt felfedezni. Aztán hamar rájött, hogy az nem egy ember, hanem egy köntös, ami a pult szélében volt felrakva egy fogasra. Ez után az adrenalin után szeretett volna belekortyolni valamelyik italba ott, de inkább elindult az ajtó felé. Látta, hogy Havaska már ott áll, a bézs színű ballonkabátját megvilágította a Hold fénye. Szegényke remegett a félelemtől. Az a lány, aki nemrég még egy veszélyes pszichopata volt, most a Fény egyik kezdő és egyenlőre önbizalomhiányos harcosa lett.
Amikor megindult a reszkető lány felé, hirtelen felgyúltak a fények a folyosón és ott állt Nóri démoni tekintettel. A sötétség úrnője oldalra döntve a fejét, meglepetten tanulmányozta a teljesen lefagyott Havaskát, aki hirtelen még lőni sem mert a látványától. Alexa most látta először élőben a Sötét Nórit, aki miközben lassan feléje fordult, a bal kezével kikapta Havaska kezéből a fegyvert. Az egykori megtörhetetlenül jó lélek szemei citromsárgán felizzottak, aztán visszafordult a vele szemben álló lány felé. Megvető mosoly jelent meg az arcán.
- Szóval te - súgta sejtelmesen. - És már látsz is engem. Megleptél. Kár, hogy nem élvezheted sokáig az erődet.
Nóri egy egyenes ütéssel úgy arcon vágta a lányt, hogy az szélsebesen hátrarepült, keresztültörve maga mögött a terasz ajtót, aztán végül nekivágódott a korlátnak és elvesztette az eszméletét.
Alexa eltette a fegyverét, eközben Nóri lassan feléje fordult már büszke mosollyal az arcán.
- Gondoltad volna ezt rólam? – tette fel a kérdést. - Te nyomozók gyöngye. Hát nem érezted, mi van bennem?
- Nem. De tudom, hogy mi lesz.
- Ó, talán vissza akarsz változtatni? Ez nem fog menni. A Fény oldalára se tudsz átvinni. Nem, kisanyám. Eljött a végzeted napja. Azonban, ha akarod, lehetek kegyelmes is. Alkut ajánlok.
- Nem érdekel.
- Azért elmondom, hátha visszatér a józan eszed. Szóval, ha most szépen elmész innen a kis barátnőddel egyetemben és utána eltakarodsz az életemből, akkor nem foglak üldözni. Sőt, védeni is foglak a többiektől.
- Nem szorulok védelemre.
Nóri elvigyorodott, kivillantva tökéletes fogsorát, majd bólintott.
- Reméltem is, hogy nem adod fel – mondta. – Legalább okkal nyírlak ki titeket.
Hirtelen felkapcsolódott a villany a szobában, ezt a meglepetést kihasználva Nóri behúzott egyet Alexának, aki nyomban viszonozni akarta az ütést, de az úrnő valamilyen természetfeletti mutatvánnyal mögötte termett.
Alexa érezte, amint az kegyetlenül belemarkol a hajába, utána már csak vészjósló közelségbe került a fallal. Nóri gonosz kacaját hallotta, miközben az háromszor beleverte a fejét a falba. Gyorsan hátrarúgott, el is találta Nóri térdét, eközben az elengedte a haját, így ő egy száznyolcvan fokos fordulattal felé perdült és könyökkel orrba vágta a sötét úrnőt. Nóri elterült az ágyon.
A nyomozónő nem habozott, rögtön rávetette magát, két kezét annak arcára tette. Elkezdte átadni a Fény erejét, de ekkor Nóri felsikoltott és oldalba rúgta őt. Majdnem leesett az ágyról, sajogtak a bordái a térdestől, az úrnő ekkor felé kerekedve torkon ragadta őt és fojtogatni kezdte.
- Szép lassan ér utol a végzett - vigyorgott felette Nóri. - Jaj, de kár. Milyen dicstelen halál ez egy sötét harcosnak.
Alexa próbált kiszabadulni a fogásból, de esélytelen volt. Az egyetlen lehetősége az lett volna, ha előkapja a pisztolyát és rálő Nórira, de nem akarta megtenni. Nem teheti, inkább meghal, de nem fog egy valójában ártatlan lelket elpusztítani. Füstgránát. Itt van a zsebében. Kibiztosítja és az ágyra dobja, így talán sikerülhet. Ám akkor nem tud szembeszállni a többiekkel. Döntenie kell gyorsan.
Havaska kinyitotta a szemét. Eleinte homályosan látott, a homlokánál és az orránál iszonyatos fájdalom hasított belé. Ahogy kezdett kitisztulni a látása, meglátta, amint Nóri Alexa torkát szorítva motyog valamit. Azonnal felpattant, beszaladt a nappaliba és felugorva a levegőbe rávetette magát a sötét úrnőre. Alexa felköhögött, az oldalára dőlt, eközben Havaska és Nóri leesett az ágyról.
Havaska éppen egy jól irányzott ütéssel akarta egy kicsit elaltatni Nórit, amikor az hirtelen eltűnt a földről és mögötte termett. Rá akart taposni a lányra, de Alexa előrébb csusszant az ágyon és a lábával az úrnő felé kasszálva orrba találta őt. Nóri kizuhant a folyosóra.
Hallani lehetett, amint a csuhások felfelé szaladnak a lépcsőn. Teljesen vert helyzet, gondolta Alexa. Amikor csuklyások megjelentek az ajtóban, a nyomozó elővette a zsebéből a füstgránátot, kihúzta a biztosító szeget és feléjük dobta. Az egy hangosat durrant és fehér füst lepte el a folyosót.
Tartva attól, hogy Nóri velük együtt nekik támad, Alexa gyorsan talpra állította Havaskát és a kezét fogva szaladt ki vele a teraszra. A füstből mögöttük előlépett a Sötét Nóri sátánian rájuk sikítva.
- Gyávák! – kiáltotta. - Innen nincs menekvés! Kapjátok el őket!
Két csuhás utánuk szaladt. Havaska eközben már ereszkedett le az eresz csövén. Alexa két lövéssel a földre terítette a harcosokat. Nem maradt más választása. A korlát felé nézett. Nem ismeri a képességeit annyira, hogy biztonsággal megpróbálhassa. Amikor visszafordult, látta Nórit megindulni felé. Visszanézett a korlátra. Gyerünk, parancsolta magának. Ugrott. Mielőtt földet ért a hóba, le tudta lassítani az esését. Úgy ért földet, mintha csak egy lépcsőfokról lépett volna le. Bámulatos, gondolta, ezek szerint ez megy neki. A leereszkedő Havaska is tátott szájjal bámulta a mutatványt.
Alexa odaszaladt a lányhoz, megfogta a kezét és a kerítés felé szaladt vele. A ház bejárata felől legalább tíz csuhás harcos szaladt feléjük. Havaska átkarolta a nyomozónő derekát és gondolatátvitellel a tudtára adta, hogy érzi, hogy ő is képes rá. Mind a ketten a levegőbe emelkedve ugrattak át a magas kerítésen.
Nóri a gyűlölettől eltorzult arccal lépett ki a teraszra. El kell engednie őket. Nem érhet így véget a móka. Akár egy királynő a trónjáról, úgy intett az embereinek, hogy álljanak meg. Azok odalent egyszerre meg is álltak. Mihály a füsttől köhögve lépdel az úrnője felé, majd megállt mellette.
- Miért nem mehetünk utána, úrnőm? - kérdezte.
Nóri arcán ördögi mosoly jelent meg.
- Mert azt akarom, hogy féljenek még egy kicsit - mondta. - Rettegjenek az iszonyattól, ami hamarosan beköszönt rájuk is. Jobb is, ha a világbirodalom első áldozatai lesznek.
A srác felé fordult csábosan.
- Amint kiköhögted magad, Mihálykám, gyere utánam a fürdőbe - mondta. - Kipihenjük ezt a kellemetlen meglepetést.

*

Valentina az ablaknál állva bámult ki a hólepte kertre, utána, mintha hallott volna valamit, felnézett a csillagokra. Érezte Nóri erejét, a gonoszságot. Mennyire büszke volt rá, már alig várta, hogy újra találkozzanak. Kegyetlen, tébolyult szemeivel és a kiszámíthatatlan mosolyával a békésen alvó Krisztián felé fordult. Meggyötört lélek, gondolta magában. Mit érhet egy ilyennel?
Megalázni Ketteskét, jött a válasz. Az övé lett a srác, már a másik, szelíd énje birtokolja. Már ezért megéri beérnie egy ilyen senkivel. Aztán eszébe jutott Viktor. Talán inkább őt kéne magának választania. Bár talán az a tömeggyilkos ellenállna neki és az egész trónt követelné.
Befeküdt a srác mellé, betakarózott és figyelte őt a citromsárgán izzó szemeivel. Az álmait fürkészte. Ketteske volt benne, amint az könyörög neki, hogy engedje el végleg. Persze Krisztián szerelmet vall neki.
Nem lett dühös, nem érzett féltékenységet sem.
- Ásod a sírodat, hercegem - súgta halkan. - Csúnya hulla fiú leszel.
Halkan kuncogott egyet, aztán behunyta a szemeit. Hallotta a belső világban Ketteskét, amint teljesen összeomolva motyog valamit, miközben Hármaska dühöng és bosszút esküszik. Milyen szánalmasok, gondolta. Nemsokára úgy is megszabadul tőlük és minden olyan lesz, mint régen. Mint régen? Sokkal jobb lesz. Övé lesz a világ és kénye kedve szerint formázza majd.

*

Szilvia a konyhában virrasztott a mosogatónak dőlve, amikor megállt az ajtóban Kamilla. Az úrnő felé fordította a fejét. A megszeppent lány fekete pizsamában volt, álmos szemekkel és végtelen elkeseredés áradt belőle.
- Mi a baj, kedvesem? – kérdezte anyásan Szilvia.
- Úrnőm, bocsáss meg, amiért zavarlak – esedezett az tisztelettudóan. – Kételyek gyötörnek.
- Miben kételkedsz?
A lány nagyot nyelt.
- Ha eljön a mi időnk – kezdte. – akkor is szükséged lesz rám?
Szilvia kedvesen elmosolyodott és odalépett a megremegő Kamillához. Egy darabig annak fekete és zöld szemébe nézett. Olvasott a lelkéből. Végül gyengéden magához ölelte a kis harcosát.
- Jaj, te - súgta kellemesen annak fülébe. – Tudod, mi beszél most belőled? Az egykoron elnyomott lélek, akit minden egyes nap megtiportak. Annak már vége. Mert mellettem állsz és remek harcossá váltál – belenézett Kamilla szemébe. – És szükségem van rád. Te leszel Nóri jobb keze.
- Biztosan méltónak tartasz erre? – kérdezte a lány.
- Naná, édes szívecském. Te vagy az én legkedvesebb kincsem.
Megpuszilta Kamilla homlokát, utána átölelve őt ringatta jobb-balra.
- Legyőzhetetlenek vagyunk – mondta az úrnő. – Nincs semmi és senki, aki megállíthatna bennünket.

*

Alexa és Havaska Dunaföldvár felé haladtak az autópályán. Mindketten kimerültek és csalódottak voltak. Egy ideje egyikük se szólalt meg, csak emésztették a kudarcukat. Végül a nyomozónő a lány felé pillantott.
- Köszönöm, hogy megmentettél – mondta lágyan.
- Ez a minimum - nézett felé Havaska. - Te is megmentettél engem. Azért lehetek itt.
Alexa felsóhajtott és az utat nézte merengve. Próbált valami bölcset mondani, de képtelen volt rá.
- Ránk fér a pihenés – mondta végül.
- Alig várom a reggelt – mosolyodott el Havaska.
- Miért?
- Mert láthatom végre a napot.
Alexa meghatódva ezen, biccentett.
- Igen - súgta. - Most én is látni akarom.

2020. augusztus 10-16.
Budapest

11.rész
„Közös a célunk”

Reggel hét órakor Szilvia a konyhában pepecselt a fehér köntösében, miközben Mory Kanté „Yeke Yeke” című száma szólt nagy hangerővel. Önfeledten riszálta a tökéletes, formás fenekét, teljesen átadva magát a zenének, főleg a refrénnek, amit néha fakanalat mikrofonnak használva énekelt.
Valentina és Krisztián ekkor belépett hozzá a köntösükben, táskás, kialvatlan szemekkel. A srác tátott szájjal bámulta az anyósa hátsóját, nagyott is nyelt a látványtól. A lány pimasz vigyorral karba tette a kezét.
- Te jó ég, anya! - vihogott Egyeske. – Mi ez a kőkori zene?
Szilvia lejjebb vette a hangot a laptopon, majd feléjük fordult csajos mosollyal az arcán.
- Jó reggelt, kiscsibéim – köszönt. - Ez volt a kedvenc számom. Mennyit nyomtam rá a diszkóban, el se hinnétek.
- Ja, látom magam előtt – csóválta a fejét a lánya. – Erre nyomtátok a doki nénivel, ünnepelve, hogy feltalálták a vonatot.
Az úrnő kicsit megsértve, de azért értve a poént Krisztián felé fordult.
- Látod, milyen kis szemtelen? – kérdezte a fiútól. – Mindig is ilyen csipkelődő volt. Pláne kislánykorában.
Valentina erre, mint egy rossz gyerek elkezdett összevissza hadonászó karokkal táncolni a zenére, miközben idióta grimaszokat vágott. Krisztián arcára rá volt írva a „hova kerültem” kérdés, persze igyekezett ezt elrejteni valahogyan őt bámuló anyósa elől. Sikertelenül. De Szilvia megbocsátónak tűnt, visszafordult a tűzhelyhez és nekiállt kiszedni a tányérokra az ételt.
- Csináltam nektek reggelit – mondta. – Finom, laktató csemege. Persze egészségtelen, de gondolom este alaposan kifárasztottátok egymást, kell a kalória bevitel. A tea pedig finom gyömbéres fekete.
A lányára nézett, aki még a karjaival hadonászott, csapkodott, ugrált a zenére.
- Kicsikém! - szólt rá nevetve. - Ne gúnyolódj már! Különben is, erre apáddal táncoltam a diszkóban.
Valentina erre, mint egy szófogadó kislány abbahagyta az ökörködést és leült az asztalhoz. Felnézett Krisztiánra, aki próbált jó képet vágni az egész jelenethez. Belemarkolt a srác köntösébe és leültette maga mellé. Szilvia eléjük rakta a jól megrakott tányérokat. Egyeske eltátotta a száját. Két tükörtojás, ropogós baconok, két nagy szelet kenyér és paradicsom, valamint camembert sajt felszeletelve.
- Ezt csináltad minden reggel, anya! - örvendezett a lány. - Ez volt a kedvencem!
- Tényleg, jól néz ki – ismerte el Krisztián.
Szilvia letette az asztal közepére a kancsót, utána két poharat, közben anyáskodó mosollyal pillantgatott rájuk. Lekapcsolta a laptopon a zenét, aztán még két jól megrakott tányért tett az asztalra.
- Kamilla! – szólt ki a folyosó felé. - Édesem, gyere reggelizni!
- Őt miért hívod, anya? – kérdezte teli szájjal Valentina. – Ijesztő az a csaj.
- Mert ő rendes lány és megérdemli, hogy szeressük. Úgyhogy, kérlek, viselkedj, vagy elverem a popsidat.
Krisztián halkan kuncogott ezen. A lány úgy fordult felé, mint aki mindjárt lever neki egyet.
- Ne nevess ki! - szólt rá és a villájával lopott tőle egy szelet sajtot - Nem vicces, hogy anya még csecsemőként kezel.
- Nem az, tudom – mondta Szilvia - De néha pont olyan vagy, mint amikor gyerek voltál - a srác felé fordult. – Látnod kellett volna régen, amikor nem akart asztalhoz ülni és úgy kellett ötvenszer szólni. Aztán amikor a kis hercegnő végre méltóztatott odaülni hozzánk, folyamatosan minket utánzott és gúnyolódott.
Valentina fülsüketítően felnevetett.
- Mert olyan viccesek voltatok! - mondta. – Apa ott feszített az egyenruhában, játszotta a nagymenőt. Te pedig folyton veszekedtél vele.
- Igen, mert akárhányszor ő vitt téged iskolába, a drága matektanárnőd mindig kisietett elétek és ott kellette magát apádnak. Mondjuk, miután kinyírtam azt az ócska nőszemélyt, már nem kellett miatta aggódnom.
- Te ölted meg Joli nénit?
- Végül is, nem én voltam, hanem a kocsim.
Krisztián töltött magának egy teát, miközben minden erejével azon volt, hogy még csak véletlenül se tükröződjön az arcán rémület. Valentina fürkészően nézett az anyjára, aki büszke mosollyal pillantott ki az ablakon a napsütésbe.
- Akkor gondolom a gondnok Vili bácsi sem egy véletlen baleset áldozata lett - állapította meg a lány.
- Nem hát – kacsintott felé Szilvia. - Bár ittas volt, amikor leesett arról a tetőről. Többet nem is húzta meg a hajad.
- Apa tudott ezekről?
Szilvia arcán szomorú mosoly jelent meg.
- Mindenről tudott – felelte. – De mivel úgy fél tőlem, mint a tűztől, ezért sosem akadályozott meg semmiben. Az én kis rettegő bűntársam volt mindig is.
- Ő hol van most? – kérdezte Krisztián.
Az anyós pont tőle várta már egy ideje a kérdést, ezért egy cseppet sem lepődött meg rajta.
- Még tavaly decemberben leköltözött Balatonfüredre a nyaralónkba – felelte Szilvia. - Elbarikádozta magát, akár egy partizán kommandós és attól fél, hogy egy nap meglátogatom és végzek vele. Persze nem akarom bántani. Megmondtam neki, hogy amíg nem köp bele a levesembe, addig hagyom, hadd élje a szánalmas életét.
Valentina szomorúan nézett fel rá.
- Pedig olyan jó lenne, ha itt lenne - mondta.
- Nem – rázta meg a fejét az anyja. – Csak mindent elrontana. Vagy legalább is megpróbálná. Persze ő már egyáltalán nem számít nagy embernek. Ezredes volt, de lefokozták századossá, miután nekiment a felettesének. A rosszul sikerült missziót is hagyta a nyakába varrni. A tervező, szervező képességei pedig már végleg cserbenhagyták. Ő ma már egy senki és így is fog meghalni.
- Azért meglátogatjuk?
- Szó sem lehet róla, amíg nem vagy a világ úrnője.
- Mi veszélyt jelenthet rám?
- Semmilyet. De hátráltató tényező.
Ekkor megjelent az ajtóban Kamilla lehajtott fejjel, alázatosan. Szilvia egy kedves mosolyt lövellt felé.
- Gyere, édesem, nyugodtan – szólt oda neki, mintha a másik lánya lenne.
Krisztián Valentina felé fordult és meglepődött. Most először látott ezen a pszichopata szörnyetegen valami emberit. A lány szinte a síráshoz közel eszegetett, látszólag nagyon megviselte, amit hallott az apjáról. A srác gyengéden a lábára tette a kezét, amitől az egy kicsit megremegett. Egyeske szintén gyengéden megfogta az ő kezét, mintegy erőt merítve belőle. Végül egy remegés hatolt át a lány testén, a finom kéz pedig dühödten odébb lökte az övét. Felnézett Valentinára és megdöbbent a látványtól. Fiús, acélos tekintet, ez itt most Hármaska.
Szilvia eközben leült az asztal végébe, Kamilla pedig pont Valentinával szemben. A démonlány még mindig szégyellős és alázatos volt, azonban amikor felnézett a vele szemben ülő lányra, nyomban kikerekedtek szemei. Hármaska pimasz mosollyal könyökölve nézte a látszólag mit sem sejtő anyját.
A sötét úrnő bekapott egy falat sajtot és a lányára sem nézve vetette oda: - Előbújtál, szívecském?
- Lebuktam – nyugtázta Hármaska. – Micsoda nagy varázsló vagy, anya. Egy született médium, vagy mi.
- Nem vagy a lányom.
- Dehogynem. Én is az vagyok, kár tagadnod. Bár egy másik karakter vagyok, de a lányod.
Szilvia lenéző mosollyal fordult felé.
- Pofikám – kezdte. – Te csak egy véletlen melléktermék vagy.
- Bosszantani próbálsz, anya? Apát is mindig evés közben bántottad. Én pedig nem bírtam elviselni és elmenekültem előletek a rakparton. Le a Fővám térre, ahol kis híján meg is haltam.
- A lányom emlékei beszélnek belőled.
Hármaska kuncogott egyet, majd Krisztián felé pillantott mélységes megvetéssel, utána vissza az anyjára.
- És ezt szánod nekem? – mutatott hanyagul a srácra. - Mihez kezdjek vele? Tartsam a nózija elé a zsebkendőt, mielőtt tüsszent? Simogassam a pociját, ha majd fáj neki? Meséljek neki esténként? Miért nem egy férfit akarsz mellém? Mondjuk Viktort.
- Viktor nem férfi, hanem bolond gyerek, aki késekkel játszik. Krisztián pedig megjárta a poklot és életben maradt.
- Ez? Szerinted én nem jártam meg? Szerinted én nem tudom, milyen bezárva lenni két idióta közé, akik közül az egyik a „valódi” lányod?
Szilvia töltött magának teát. Teljesen félvállról vette a dolgot.
- Egyem a szíved – vetette oda Hármaskának. - Te makacsabb vagy, mint Ketteske. Az legalább méltósággal viseli a sorsát.
- Engem nem tudsz elpusztítani – hajolt közel hozzá Hármaska.
- Már el vagy pusztítva, csak lassan ér utol végzet.
- Valóban? Tényleg? Kár, hogy semmit sem érzek belőle. Azt viszont érzem, hogy féltesz apától. Mindig is féltettél. Apa mindhármunkat elfogadna, és ez kiverné nálad a biztosítékot.
- Te butus – kuncogott Szilvia.
- Érzelmileg befolyásolná Egyeskét. Apai szeretetet kapna tőle. Ez pedig keresztülhúzná a számításaid.
- Esélytelen volna.
Hármaska szemei úgy izzottak fel citromsárga színnel, akár Egyeskének. Az anyja ezen nem kicsit meglepődött.
- Két „gonosz” él ebben a testben – kezdte Hármaska. – Azt hitted, csak a „lányod” kapta meg a képességeket? Megkaptam én is.
- Nyilván nem voltam a toppon, amikor csináltam a rituálét – vonta meg a vállát Szilvia és bekapott egy baconfalatot. – Ez van. Attól még egy senki vagy és lassan köddé válsz.
- Hát – kezdte Hármaska és közben töltött magának egy pohár teát. – Addig is boldogítani foglak. Nehogy már olyan egyszerű dolgod legyen, anyuci. Velem számolnod kell.
- Ebben hasonlítasz Ketteskére – kacsintott felé az úrnő. – Nagy az önbizalmad. De semmi értelme.
Szilvia megmarkolta Valentina csuklóját.
- És most, ha megbocsátasz - mondta. – A lányomnak kihűl a reggelije.

*

Alexa felnyitotta a szemét. Egy motelszobában feküdt Dunaföldváron. Nem álom volt, valóban Nóri fojtogatta őt tegnap éjjel és tényleg meghiúsult a felszabadítása. Ahogy felült az ágyban, hirtelen hiányérzete támadt. Havaska. Nem volt ott mellette, pedig többször felébredt az éjjel arra, milyen hangosan horkol.
Az ablakhoz lépett és felhúzta a redőnyt. A napfény megcsapta az arcát, aztán szépen lassan kirajzolódott előtte a motel előtti gyepen álló Havaska alakja. Ott állt neki háttal kabátban és a napsütést bámulta. Alexa meghatottan mosolyodott el a látványtól. A nemrég még vak lány most látja életében először a napot. Ki akart menni hozzá, de letett róla. Nem akarta megzavarni ezt a csodás pillanatot.
Ekkor jelzést érzett a fejében. Ketteske hangját hallotta, amint őt szólítja. Nyomban leült az ágyra és koncentrált. Behunyta a szemét, majd amikor kinyitotta már egy sötétségbe borult tengerparton találta magát, ahol pusztán csak a csillagok és a Hold szolgáltatott némi fényt.
Ketteske tőle lépésnyire állt a parton, kék szemei megcsillantak a halvány fényben, szőke hajába bele-belekapott a szél. Mélységes világfájdalom volt az arcán, de nem könnyezett, mintha kezdené elfogadni a sorsát. Alexa odalépett mellé. Egy darabig egy szót sem szóltak, csak a távolba néztek. A tenger felől iszonytató félelem sugárzott feléjük, a Sötét Univerzum kiszámíthatatlanul gonosz természete, ami átjárja Egyeskét, Szilviát és jelenleg Nórit is. Nem is beszélve a ki tudja mekkora nagyságú hadseregről, amivel ez a három szörnyeteg világuralomra akar törni.
- Tudja, hogy itt vagy – súgta Valentina.
- Szilvia? – kérdezte Alexa.
- Igen. Mindenről tud. Minden lépésemről. Persze, kaptam tőled valamit. A leárnyékolás képességét. Valahogyan, nem tudom, hogyan, de a gondolataimat el tudom rejteni előle.
- Ezt a párbeszédet is?
- Igen. Viszont lát minket.
- Mire gondolsz?
- Tudod, mi a legnagyobb hibám? Hogy nem tudom feladni. Képtelen vagyok lenyelni azt, hogy vesztettem. Pláne most, ebben a helyzetben, nem is szabad megtennem. Túl nagy luxus volna.
Alexa gyengéden maga felé fordította a lányt. A fájdalom részben eltűnt annak arcáról, ez volt az első árulkodó jel. Mivel a sötét úrnő mindent lát, el akarja hitetni vele, hogy búcsúzkodik.
Valentina a tenger felé bökött a fejével.
- Látod azt? – kérdezte. – A vesztőhelyem. Ám én nem fogok odamenni. Van egy tervem és a segítségedre lenne szükségem.
- Mond – vágta rá Alexa.
- Annáékat Budakeszin, a főhadiszálláson tartják fogva. Oda tart Nóri is. Valahogyan próbáld meg őket kihozni.
Alexa nem merte megígérni. Tegnap éjjel még egy kisebb osztagot sem volt képes legyőzni Havaskával, egy főhadiszállás megtámadásához pedig minimum Nóri is kéne melléjük. Ám még úgy is kétes kimenetelű volna.
- Ha nem teszed meg, megölik őket – folytatta Ketteske. - Azok után, amit tenni fogok, nem fognak sokat habozni. Kérlek, meg kell tenned. Van egy olyan érzésem, hogy a világvége van készülőben és ez a harc már egy cseppet sem rólam szól. Viszont nem akarom, hogy Annáéknak baja essen.
- Mi a terved?
- Van, valaki, aki segíthet nekem győzni. Aki mindent helyrehozhat.
Alexa tudta ki az. Egyetértően bólintott. Bár nem valószínű így sem a siker, a Sötétség túlságosan erős. Néhány percig együtt bámulták még a nyomasztó tengert és a Holdnak fényét.
- Te egy kemény csaj vagy – nyugtázta a nyomozónő.
Ketteske magabiztos mosollyal pillantott felé. Alexa még nem látta őt ilyennek, büszkeség is töltötte el a lány iránt.
Nem messze tőlük egy fénycsóva jelent meg a parton. Amikor odafordultak, már a feléjük közeledő Hármaskát látták. Rajta is a fekete ballonkabát, vörös farmer kombináció volt, akárcsak Ketteskén. Kimérten, lenéző mosollyal közelített feléjük, kék szemeiben neki is magabiztosság csillogott.
- Nocsak - mondta a fejét csóválva, amikor odaért hozzájuk. - A két zseni. Mit keresel itt Alexa?
- Kaptam meghívót – vágta rá a nyomozónő.
Hármaska megállt előtte fenyegetően. Lebecsmérlően, akár egy koszos rongyot mérte végig Alexát.
- Te vagy mindennek az oka - kezdte. - Minek ütötted bele az orrodat a dolgunkba? Miattad csak tovább bonyolódott a helyzet.
Ketteske finoman eltolta a nyomozónőt Hármaska elől és dacolva a veszéllyel nézett farkasszemet a paranoid szociopata ikertestvérével. Alexa bár sok mindent látott az elmúlt időben, mégis furcsa volt így látni a két személyiséget. Teljesen egyformák voltak, az egyetlen különbség közöttük a tekintetük volt. Ketteskéből szelídség áradt, Hármaskából pedig a színtiszta gyűlölet és valami beteges üldözési mánia, amitől percről percre veszélyesebbé vált.
- Takarodj innen – sziszegte Ketteske.
- Én itthon vagyok – vigyorodott el Hármaska.
- Elég nagy ez a hely! Kotródj odébb, vagy úgy pofán verlek, hogy átkacsázol a túlpartra!
- Nézzenek oda! Kinyílt a csipája a kiscsibének! Nem akarsz inkább pityogni, ahogy szoktad mindig?
Ketteske feléje ütött, de ő még a levegőben elkapta a kezét.
- Nana – csóválta a fejét a gonosz személyiség. – Most az egyszer mindhármunknak egy a célja. El akarunk jutni apához. Épp úgy akarom, mint te. És Egyeske is ezt akarja. Nem kell mást tenni, mint valamelyikünk ráveszi őt a szökésre. Anya biztosan nagyon „megértő” lesz.
- Én leszek az.
- Te? Te túl gyerek vagy te ehhez. Hagyd, hogy a felnőttek intézzék ezt a nehéz feladatot.
- Téged csak az érdekek vezérelnek. Nem szereted apát. Nem szeretsz te senkit sem.
- De, Viktort szeretem. És érte bármire képes vagyok.
Ketteske kihúzta a karját Hármaska szorításából. A gonosz én győzelemittasan kacsintott egyet.
- Meglátjuk, ki lesz a nyerő – súgta sejtelmesen, aztán lövellt egy fenyegető pillantást Alexa felé, majd elindult a parton. – Megyek, megnézem van-e itt egy koktélbár. Rám férne egy kiadós piálás.

*

Egyetlen gyertyaláng világította meg a sötét szobát. Nóri behunyt szemmel, törökülésben ült, kizárva a napfényt, erőteljesen befelé figyelve. Sátáni mosoly ült az arcán, miközben irtotta és csak irtotta magában a korábbi személyiségét. Harangok kongását hallotta, melyek visszhangzottak a fejében. A végső mise, melyben leperegtek a fény utolsó képei, melyekkel még azonosulni tudott.
Látta magát a Margitszigeten állni még tavaly januárban. A napfény felé bámult akkor, hálát adva a sorsnak, hogy túlélte Viktor első támadását. Mégsem tudta élvezni az életet, mivel hónapokig sokkos állapotban volt. Gyenge lét, kuncogott magában. El kellett volna taposnia Viktort, nem pedig menekülni előle. De hát megpróbálta. Alulmaradt a macska-egér harcban többször is. Ott a kórházban megölhette volna, igen. Persze a rendőrök megakadályozták. Vége lett volna mindennek? Nem, mert Valentina már a szökését tervezte akkortájt. Jött volna ő és felnyitotta volna a szemét.
Most ő lett az iszonyat. A sötét úrnő, aki nem fél semmitől. Ő gerjeszti most a borzongást. Az egykori áldozat Nóri elpusztult és most átvette a helyét az Iszonyat Lánya. Ő az. Ismételgette magában ezeket újra és újra, ám még mindig maradt valami aprócska fénycsík a lelkében.
Kinyitotta citromsárgán fénylő szemeit. Nem baj, nyugtázta magában. Egyre kevesebb a visszatartó erő.
- Nóri – súgta a fejében az ismerős hang.
- Béci - súgta vissza Nóri.
- Ez nem te vagy, drágám.
Nóri ökölbe szorította a kezeit.
- Tűnj el! – kiáltotta. – Tűnj el a fejemből!
- A barátaid fogságban vannak - folytatta a srác. - Az unokahúgod pedig végveszélyben. Megmentheted őket.
- Ők már semmit sem jelentenek nekem. Ahogy te sem. Takarodj el, te szánalmas patkány!
Hallotta Béci sóhaját.
- Akkor az a lány, akit szerettem, meghalt. Csak éppenséggel nincs mellettem.

*

Amikor Valentina, mint Egyeske a szobába lépett és becsukta maga mögött az ajtót, azonnal a saját hangját hallotta meg. A ruhásszekrény tükre felől jött, ahol meglátta Ketteskét. Ugyanazt a köntöst viselte, mint ő, ám a tekintete az övétől eltérő volt. Valamifajta eltökéltség, elszántság is párosult azzal a szelídséggel, ami egy kicsit félelmet keltett Egyeskében.
- Közös a célunk – kezdte a tükörből a másik én. – Mindhárman találkozni akarunk újra az apánkkal.
- Te nem fogsz – csóválta a fejét vigyorogva Egyeske. – Szép lassan elporladsz az agyamba és szépen távozol rajtam keresztül a vécén.
- Nincs választásod.
- Neked nincsen már semmid. És semmi közöd a családomhoz.
- Ő az én apám is.
- Az enyém és majd találkozom vele, ha királynő leszek!
Ketteske oldalra döntötte a fejét mosolyogva.
- Mondtam, nincs választásod – súgta.

*

Krisztián Szilviával szemben állt a konyhában. Kettesben voltak, és a srác rémülten figyelte, amint az anyósa vérfagyasztó hidegséggel próbál olvasni a fejében. Olyan bénító félelem áradt belőle, amilyet még soha életében nem érzett. A végtelen és emberi ésszel fel nem fogható rettenet.
- Bizonytalan vagy önmagadban? – kérdezte meglepő módon gyengéden Szilvia.
- Nem – vágta rá Krisztián.
- Pedig az vagy. Érzem. Egy férfinak mindig magabiztosnak kell lennie. Ha itt lenne az ostoba férjem, akkor ezt ő is megerősítené.
- Akkor minek kérdezted, ha tudod?
- Tőled akartam hallani. Nekem felesleges hazudnod.
- Rendben. Egy kicsit szokatlan ez a…
- Tudom – vágott közbe az úrnő és csábos mosolyra váltott. – Ez egy fura helyzet. És egész életedben elnyomott voltál. Az a típusú férfi vagy, aki megjárta már mélypontokat és jól szét is cincálta a fájdalom. Nehéz talpra állni. Jól tudom. Ennek ellenére nem szabad hagynod, hogy egy nő, különösen egy Hármaska ok nélkül megalázzon. Sosem hagyhatod, hogy bármelyik nő, akár a lányom, ezt tegye veled. Nyugodtan támadj vissza. Persze nem fizikailag, mert akkor csúnyán elintézlek. De ne hagyd magad. Sértődj be, ha kell. Érvelj vissza. Legyen tököd. Rendben?
Krisztián végleg megsemmisült már. A reggeli rémálom egy kioktatással folytatódik. Remek egy nap ez is, gondolta magában. Szilvia pedig, mint aki érzi ezt gyengéden átölelte őt. A srác érezte, amint a körmök végigsimítják a hátát a gerince mentén haladva lefelé, a nő finom illata pedig kezdte elringatni.
- Te egy nagyon szép pasi vagy - súgta a fülébe az úrnő. - Hibátlan. Legyen tartásod. Az illik hozzád.
- Hát, kösz – mondta hanyagul Krisztián.
- Most menj. A kislányom már vár téged. Bánj vele királynőként, ha azt akarod, hogy ő királyként tekintsen rád.

*

Amikor belépett a szobába, Krisztián azt hitte menten elájul. Valentina már ott ült az ágyon fekete ballonkabátban és a vörös farmerban. A tekintete azonban merőben elütött a többitől.
A felismerés után halkan becsukta maga mögött az ajtót. A lány eközben bocsánatkérően nézve rá, felállt és látszólag csak még jobban zavarba jött az ő szintén zavart tekintetétől. Röhejesek mind a ketten, gondolta magában Krisztián. Talán pont ezért is illenek össze.
Nem érdekelte semmilyen büszkeség, semmilyen tartás, semmilyen félelem egy brutális büntetéstől, Ketteskéhez sietett szorosan magához ölelte. Ismét érezte azt a megmagyarázhatatlan, szavakba nem önthető érzést, ami tegnap is egy rózsaszín ködbe borította. Az otthont valakiben. Valakiben, akinek most újra érzi az illatát, valakiben, akinek most beletúrhat a hajába és az összetartozás mosolyával közelíthet az ajkához. Akit most újra megcsókolhat.
- Hiányoztál, kicsim – mondta a lány.
- Azt hittem sosem láthatlak többet – sóhajtotta Krisztián a könnyeivel küszködve és végigsimította Ketteske arcát.
- Nem szabadulsz meg olyan könnyen - viccelődött az. – Bolond és ragaszkodó vagyok.
- Akárcsak én. De most mi legyen?
- Elmegyünk, édesem. Bemutatlak az apámnak.

2020. augusztus 17-23.
Budapest

12.rész
Közel a Végítélet

Márton az elhagyatottnak tűnő úton haladt Tatabánya felé a családjával, amikor egy éles kanyar után egy nem mindennapi akadályt pillantott meg az úton. Azonnal rátaposott a fékpedálra és kerék csikorgatva megállt. Fekete csuhás alakok álltak ott előttük pár méternyire sorfalat alkotva előttük.
- Kik ezek? – kérdezte rémülten mellette ülő felesége, Olga, aki éppen sminkjének igazítását hagyta félbe.
- Nem tudom – felelte Márton. – De nagyon nem tetszik ez nekem.
A hátul ülő két fekete hajú, húszas éveik felé járó lány, Dalma és Ágota kikapcsolták az övüket és a két első ülés között bámultak kifelé. Éppen elkapták azt a hátborzongató pillanatot, amikor az alakok szemei a sötét csuklya alól citromsárga fénnyel felizzottak. Tátva maradt szájuk, sikítani sem tudtak, annyira ledöbbentek tőlük.
Olga hátrafordult hozzájuk.
- Azonnal kapcsoljátok vissza az övet! – kiáltotta, utána a férje felé fordult. – Fordulj már meg és húzzunk el innen!
A ledermedt Márton rögvest hátramenetbe kapcsolt, és éppen farolt volna hátra, amikor a mellette lévő üveget valaki bezúzta. Olga és a lányok felsikoltottak, a családfőt pedig bivalyerős kezek ragadták meg. Az élőláncot álló alakok eközben egyszerre indultak meg a kocsi felé. Biztosak voltak a dolgukban, látszólag semmi sem riasztotta volna el őket. A bal oldalt ülő Ágota mellett kinyílt az ajtó, mire ő próbált a nővére mellé hátrálni a vörös hajú, fekete csuhás nő elől, akinek az izzó szemei rámeredtek.
- Ne féljetek - csitítgatta higgadtan a nő. – Nem foglak bántani titeket. Új otthonotok lesz.
Olga hátranyúlt, hogy a karjával óvja a gyerekeit, de mögötte is kinyílt az ajtó, két kéz pedig az arcára tapadt. A vörös hajú nő, aki korábban Kingára is rátámadt egy akció során, megnyugtató mosollyal nyújtotta a kezét a lányok felé.
- Nektek nem kell félni – mondta szinte énekelve, játékosan. - Közénk tartoztok. Néhány perc és vége. Elkezdődik az életetek.
Ám azok sikítva nézték végig, ahogyan a szüleiket kiszedik a kocsiból.
- Nem esik bajuk - nyugtatta őket a nő. - Ha azt teszitek, amit mondunk, akkor a hajuk szála sem görbül.
- Kik vagytok? – kiáltotta Ágota.
- Én Villő vagyok, és mi vagyunk az Iszonyat Katonái.

*

- Ne aggódj, Nóri – súgta a koromsötét szobában Szilvia. - Hallak, kicsim és veled vagyok. Engedd be a Sötétséget a szívedbe. Ne erőltesd, csak engedd. Minél jobban ellazulsz, annál jobban vonzod magadba.
- Annyira akarom - jött a lány válasza fejébe. – Annyira bizonyítani akarok neked.
- Azt már megtetted, szívem. Dicső harcos vált belőled, még jobb is, mint amire számítottam.
- Komolyan mondod?
- Egyre jobban hasonlítasz rám. Most még olyan vagy, mint én az elején, de látom előre, amint túlszárnyalsz engem. Fontos szereped lesz a jövőben, Valentina mellett. Emberek milliói fognak rettegni tőled.
- Már most élvezem - közölte derűsen Nóri.
Szilvia citromsárga szemei felizzottak.
- Ez az - helyeselt halkan. - Hangolódj szépen az előtted álló útra és már azon is fogsz járni. Észre sem veszed és nem gyengítenek meg holmi emlékek abból a múltból, ami nem vezetett volna sehová, ha én nem jelenek meg az életedben. Annak a régi kornak vége van és végre elkezdődött az életed.
- Hálás vagyok neked - hálálkodott Nóri.
- Nem, kicsim. Én vagyok hálás neked, amiért már te is mellettem vagy. Nemsokára kapsz tőlem egy új feladatot.
- Készen állok. Legyen az bármi.

*

Ketteske résnyire nyitotta ki az ajtót és kilesett a folyosóra. Senki. Egy lelket sem látott. Mintha mindenki csendes pihenőt tartana a reggeli után. Fülelt. Nem hallotta léptek hangját, még a környező szobákból sem. Tiszta a terep, nyugtázta, bár sejtette, hogy ettől még nem lesz sima ügy lelépni innen. Az árnyékolás lehet nem hat az anyjával szemben, hasított belé a gondolat.
Szépen óvatosan kijjebb tárta az ajtót, miközben a bal kezével Krisztián kezét fogta. Egyre több pozitív energiát tudott magában felszabadítani a srác iránt érzett szeretetéből, ezért vakmerően tőle jobbra a folyosó másik végébe lesett. Ott sincs senki. A felső szintről sem lépdeltek le az árnyak. Furcsának is találta ezt a passzivitást. A ház reggel még egy kész erődítmény volt, a harcosok valamilyen koreográfiát követve járkáltak itt fel-alá, odakint is meg volt erősítve minden kijárat.
Kiléptek a szobából és megindultak a garázsba vezető ajtó felé. Krisztián a pisztollyal kezében hallgatózott és próbálta minél jobban elnyomni a félelmét. Nem akart ujjat húzni Szilviával a tegnap este után, mégis megtette. Egy cseppet sem bánta, igaz, elég volt csak rápillantani Valentinára és máris megnyugodott. Nem érdekelte a kilátásba helyezett szörnyű büntetés sem.
Félúton észrevették, hogy az egyik szoba befelé nyíló ajtaja nyitva van és hirtelen Kamilla lépett eléjük leleplező tekintettel. Krisztián annyira megijedt, hogy tüzelni sem mert, Ketteske azonban rögvest kihúzta magát. A démonlány a srác kezében lévő fegyverre pillantott, majd egyenesen az úrnő felé szegezte fekete és zöld szemeit. Az alázatos szolga most olyan volt, akár egy gyilkolásra kész vadállat.
- Nocsak – mondta halkan. - Szökni próbálunk?
- Jobb lesz, ha félreállsz - tanácsolta Valentina ugrásra készen.
Kamilla szája félmosolyra görbült.
- Különben? – kérdezte kihívóan.
A mögöttük lévő szobákból két csuhás árnyalak lépett elő. Az egyik nyomban kikapta Krisztián kezéből a pisztolyt, a másik ezalatt beállt Valentina mögé fenyegetően. Lebuktak. Mindennek vége, gondolta magában Ketteske, miközben farkasszemet nézett a már büszkén vigyorgó Kamillával.
- Sajnálom - csóválta a fejét a démonlány. - De előbb tudtuk, mire készülsz, mint te magad. Innen nincs menekvés.
- Állj el az útból - figyelmeztette Valentina.
- Hogy volt merszed megint előjönni, te szánalmas senki?
- Ez az én testem.
- Kis naiv. Hát nem tanulsz semmiből? Képtelen vagy felfogni, hogy nincsenek esélyeid? Sosem győztél és ezután is csak a vereség fog jutni neked. Nem szállhatsz szembe a Sötét Univerzum akaratával.
- Pedig megtettem.
- És amint látod, hiába.
- Dögölj meg.
- Majd máskor – vonta meg a vállát és elkiáltotta magát - Úrnőm! A segítségedre volna szükségünk!
Ketteske ökölbe szorította a kezét. Nem, nem fogja feladni. Ez az egyetlen lehetősége a szökésre és nem fog meghátrálni néhány harcos miatt. Felébresztette magában az összes dühöt, amit érzett, a húsz éven át tartó elnyomottságot és a megannyi borzalmat látó tehetetlenségét. Ezt látva Kamilla arcáról azonnal lefagyott az önelégült vigyor, felkészült a védekezésre, ám már késő volt.
Valentina egy egyenes ütéssel a folyosó másik végébe reptette, ahol a démonlány nekicsattant a falnak. Ketteskét a mögötte lévő egy körülölelő fogással akarta lefogni, de ő lehajolt és lábával hátrarúgott annak fejébe. Krisztián is rögtön kapcsolt és megperdülve lekevert egyet a mögötte álló harcosnak.
Nem vártak, egymás kezét fogva szaladtak a folyosón a garázsba vezető ajtó felé. Hallották mögöttük dobogni a csuhásokat, Kamilla eközben összeszedve magát felpattant és egyenesen szembe szaladt velük. Valentina a szerelme kezét elengedve szaladt neki a vicsorgó lánynak, majd a földtől elrugaszkodva az öklével feléje csapott. Telibe találta és Kamilla végigcsusszant a folyosón a szőnyeget felgyűrve maga alatt. Krisztián berúgta az ajtót, amint odaért, Ketteske pedig előkapta a nagy hangtompítós pisztolyát és a két csuhás alakra szegezte. Azok ijedten megálltak, kisvártatva egymásra néztek, majd visszafelé szedték a lábukat.
- Ezt megbeszéltük – szúrta oda nekik a lány.
- Gyere már! – kiáltotta neki Krisztián. – Siess!

*

Szilvia karba tett kézzel figyelte a konyha ablakából, amint Krisztián a mellette ülő lányával kifarol a terepjáróval az elektromos kapun és padlógázzal süvít el a ház elől. Elmosolyodott a látványtól, utána lassú, kimért léptekkel kilépett a folyosóra. Még mindig a köntöst viselte, össze is kötötte az övét, amikor befordult abba a szárnyba, ahol Kamilla földön nyöszörgött.
Megállt a harcosa felett szigorúan, aki könyörögve nézett fel rá a fekete és zöld szemeivel.
- Bocsáss meg, úrnőm - esedezett a lány.
Szilvia a kezét nyújtotta neki, ám az először még nem merte megfogni, viszont látva a haragot az úrnője szemében, inkább engedelmeskedett. Amikor talpra állt, az a legnagyobb meglepetésére az kedvesen elmosolyodott.
- Ne félj – kezdte Szilvia és végigsimította a lány arcát a jobb keze mutatóujjával. – Nem haragszom rád. Ennek így kellett lennie. Minden pontosan úgy alakul, ahogyan elterveztem.
- Nem értelek – értetlenkedett Kamilla.
- Ez volt a célom. A kis selejt most a lányom bőrébe bújva elmegy az apjához, így mostantól törvényszerű, hogy el kell varrnom egy idegesítő, csúnya szálat. A férjemet. Bizony, itt az idő elválnom tőle.
- A legnagyobb tisztelettel kérdem, de miért nem szóltál nekem erről?
- Bocsáss meg nekem, édesem. Sajnos, nem tehettem mást. Gyanút fogtak volna. Így most magukat nagy hősnek érezve valósítják meg szóról szóra az én zseniális forgatókönyvemet.
- Értem, úrnőm. Így már világos.
- Szólj a balatonfüredi harcosoknak, hogy amint leszáll az éj, vonják láthatatlan lánc alá a nyaralót.
- Igenis, úrnőm – biccentett Kamilla.
- Utána gyere a szobámba, ellátom a sebeidet. Kárpótollak, édes szívem.

*

A huszonegy éves Gyurinak kezdett elszakadni az utolsó cérna is fejében. Már vagy tíz perce hallgatta Zita magánéletének minden jelenetét, beleértve azokat is, amik inkább a négy fal közé valóak. A kisboltban, ami egy külvárosi út mentén állt, gyakran megfordultak szebbnél szebb nők, akikkel a kasszában álló Gyuri mindig próbált flörtölni, ám hiába volt jóképű, valamit nagyon rosszul csinálhatott, mert egy kedves mosoly után, mindegyik szótlanul lelépett. A fiatal lányok pedig éppen olyan barátzónás hozzáállással viszonyultak hozzá, akárcsak Zita, aki inkább azzal a megbízhatatlan, drogos sráccal járt, mintsem hogy vele. És most megint hallgathatja ennek a csodaszép barna hajú lánynak rizsáját. A lányét, aki nemet mondott neki nemrég.
Ekkor váratlanul belépett a kis boltocskába egy vörös hajú, kék szemű nő, aki a harmincas évei közepén járhatott. Gyurit meglepte annak öltözéke, mert ilyesmit hordanak a szerzetesek is, azonban ez fekete színű. Ki lehet ez? Gyönyörű arca van, állapította meg, és olyan csábos ajkai, amik szinte vonzzák a csókokat. És rámosolyog. Egyenes őrá. A pult felé tart, miközben a szemei csillognak.
Villő odaállt a pulthoz Zita mellé és jól megnézte magának a srácot. Pont az esete, szép fekete haj, barna szemek, vonzó vonások, azonban a tekintetében bizonytalanság és bátortalanság uralkodik.
- Mennyire szomorú - vágott közbe Villő Zita mondókájába. – Itt van egy helyes srác magányosan és hallgatja ennek az érzéketlen, energiavámpír pszichopatának a nyöszörgéseit. Hát nincs bennetek, férfiakban tartás? El kellett volna hajtanod már akkor, amikor nemet mondott neked.
Zita elvörösödött a dühtől.
- Te mit képzelsz magadról? – vonta kérdőre az őt minősítő Villőt.
A boszorkány felé fordította a gyilkos tekintetét. Egészen addig verte a szemével, amíg Zitát el nem fogta a félelem. Látta Villőben a gonoszt, aki akár puszta kézzel is elintézné. Gyuri nem tudta hova tenni az egészet, s mivel egy cseppet sem bírja a konfliktusokat, még akkor sem, ha mindez nem vele történik, ezért közbe akart szólni. Ám hirtelen azon kapta magát, hogy nem nyílik ki a szája. Mintha összeragasztották volna. Zita aggódva pillantott felé.
- Jól vagy, Gyuri? – kérdezte.
- Neked ahhoz semmi közöd - jelentette ki neki hidegen Villő.
- Ki vagy te? – fordult vissza hozzá a lány.
- Egyike azoknak a harcosoknak, akik a magafajták lába alól nőtt ki – engedte sárgán felizzani a szemeit az ettől halálra rémülő Zitának. - Gyuri pedig születésétől fogva a sötétség gyermeke, ezért mellettünk a helye. Érte jöttem az úrnőm parancsára, aki nemsokára elpusztítja az elnyomó fajtádat.
Villő ezután Gyuri felé fordult, mire az rémülten hátrahőkölt a falnak és próbálta valahogyan kinyitni a száját.
- Most jól figyelj, édesem – mondta neki és elmosolyodott. - Amit most látsz, biztosan tetszeni fog neked.
Azzal a boszorkánynő megragadta Zitát a kabátjánál fogva és akár egy könnyebb zsákot, az ablak felé hajította. A sikoltozó lány áttörte az ablakot, majd eszméletét vesztve zuhant rá a kocsija motorháztetőjére.
Villő már fagyos tekintettel fordult vissza sráchoz.
- Jöhet a rituálé - közölte halkan. - Ha nem állsz ellen, hamar túl leszel rajta.
Gyuri az ájulás szélén járva figyelte, amint több fekete árnyalak lép be az ajtón egyenesen felé tart.

*

Havaska elgondolkozva könyökölt az étterem bokszában a kávéját kavargatva. Azon tűnődött, hogyan jussanak be a Budakeszin álló támaszpontra. Alexával még egy kevésbé védett helyhez is túl gyengék voltak, szinte be sem törtek, máris menekülniük kellett. Furcsa volt neki így látni Nórit is, aki nemrég még az ország egyik legnagyobb hősnője volt. Most pedig pont az ellenkezője.
Alexa kijött az étterem mosdójából, gyanakodva végignézett a pultnál ülő kamionos férfiakon. A kezükön lévő tetoválásokat is figyelte. Tartott attól, hogy Szilvia emberei követik őket. Bár amilyen képességeik vannak, lehet, követniük sem kell őket, hamar rájönnek, merre tartanak. Amikor leült Havaskával szemben, belekortyolt a kihűlt kávéjába. Tanácstalan volt. Minden szervező képessége cserbenhagyta.
- Adjuk fel? – kérdezte Havaska.
- Dehogy - vágta rá Alexa. – Túl nagy luxus lenne.
- Nemrég bevillant pár dolog.
- A begyűjtés, ugye?
Havaska felsóhajtott.
- Láttam, amint több embert visznek magukkal - kezdte. - Lassan ki tudja, hányan lesznek. Totális túlérőben vannak.
Egy helyes pincér srác lépett oda hozzájuk. Alexát egy pillanatra lenyugtatta a fülbeválós, tetovált karú vagány srác mosolya.
- Megmelegítsem a kávét? – kérdezte.
- Inkább egy újat kérnék - erőltetett magára egy mosolyt a nyomozónő és átadta neki a csészét.
Havaska is egy kicsit derűsebb lett a sráctól, azonban hamar visszatért arcára a világfájdalom.
- Nekünk is toboroznunk kéne – jelentette ki halkan.
- Igen – bólintott Alexa. – Bár ez nem olyan egyszerű. Mire mi összeszedünk pár embert, addigra ők már egy országot is kitesznek. Közben pedig akkor ölnek meg minket, amikor akarnak.
- Már nem vagy elég pozitív.
- Elértem a határt. Van az optimistáknak is gyenge pillanatuk.
- Akkor mégis adjuk fel?
- Nem tehetjük. Ez egy csúnya patthelyzet. Fel nem adhatjuk, de túl kevesen vagyunk ahhoz, hogy komolyabb veszélyt jelentsünk Szilviára és bandájára.
- És Lilla?
Alexának bevillant a rémült maffiakirálynő arca.
- Nem tudom - sóhajtotta. - Egy kicsit maradjunk passzívak és figyeljünk. Nem tehetünk mást egyelőre.
Havaska megsemmisülten nézett vissza a kihűlő kávéjára, majd kavargatta a tovább. Alexa kinézett a hófelhők takarásában beszürkült fényű külvilágba. Ez a világ lassan elpusztul azért, hogy felépülhessen egy új, nyugtázta magában. Nem tehetnek semmit. Itt már csak egy csoda segíthet.

*

A sűrű erdőben Csilla úgy szaladt, ahogy csak a lába bírta. A teste már teljesen kimerült és mivel a kabátját otthon hagyta, kezdett teljesen átfagyni. A kép, amint a házából kicipelik a nagy fiát azok a fekete ruhás alakok, folyamatosan bevillant neki és az anyai ösztöne szinte természetfeletti erővel ruházta fel. Az idegeneket egy darabig még látta maga előtt haladni, azonban mostanra eltűntek a fák takarásában. Ekkor a hó alatt valaminek nekiütközött a lába és arccal előrezuhant. Kétségbeesetten próbált felkelni, de érezte, amint egy lábfej visszanyomja őt.
Amikor felnézett, egy vörös hajú nő lépett ki az egyik fa mögül gonosz mosollyal az arcán, izzó szemekkel. Villő intett a Csillára taposó férfi harcostársának, hogy fordítsa azt a hátára.
- A fiamat akarom – nyögte Csilla, miközben a csuhás a lábával a hátára lökte. – Hozzák vissza! Nekem már nincs senkim rajta kívül! Fizetek is! Kérem, adják vissza a gyerekemet!
Villő leguggolt hozzá és vigyorogva kivillantotta a fogsorát.
- Sajnálom, asszonyom – mondta. – A fia közénk tartozik.
- Kik közé? – üvöltötte Csilla és meg akarta ragadni őt, de Villő elkapta a kezét. – Ő az én gyerekem!
- Mától ő senkinek sem a gyermeke. Ő a miénk. Maga pedig jobban teszi, ha beletörődik.
- Adják vissza!
Villő elnevetette magát, a szemeiben gyilkos téboly jelent meg és felnézett gúnyos vigyorral a társára.
- Menthetetlen a drága – nyugtázta és felegyenesedett.
- Mi legyen vele? – kérdezte harcos a csuklya alól.
- Végezz vele gyorsan és csendben.
Azzal a boszorkánynő elégedett mosollyal a többiek után indult, akik a távolban előléptek a fák mögül.

*

Krisztián, amint úgy érezte, kellő távolságban van már a borzalmaktól, elérkezettnek látta az időt arra, amire már egy órája sóvárog. A mellette ülő Valentinára pillantott, majd a fákkal körülölelt útra. Megpillantott egy buszmegállót és rögtön egy sármos mosoly jelent meg az arcán.
Lelassított, utána pedig félreállt az üres megállóba. Ketteske értetlenül fordította felé a tekintetét.
- Valami baj van? – kérdezte azzal az angyali hangjával.
- Semmi – felelte Krisztián és felé fordult. - Csak már nem bírom tovább.
Alig kapott levegőt, a szíve eközben pedig annyira szaporán vert, hogy azt hitte mindjárt kiröppen a helyéről. Belenézett ennek a gyönyörű lánynak a szeretettel teli szemeibe. Ismét elfogta az az érzés, ami korábban is, ám most nem vetült semmilyen sötétség, nem kellett bujkálniuk egy szobában, ahol bárki rájuk nyithat. A szemeivel mesélte el Valentinának, mit is érez, mert kimondani, szavakba foglalni képtelen lett volna. Nem bírta tovább. Gyengéden megcsókolta a lányt, átadva ismét mindenét, a szívet, a lelkét. A bal kezével megérintette közben Ketteske arcát, aki úgy csókolt vissza, mint ő. Mindketten érezték a biztonságot adó érzést, hogy otthon vannak egymás rózsaszín világában. Minden szenvedésnek, fájdalomnak, és borzalomnak talán ez volt egyetlen nagy küldetése a sanyarú sorsú életükben: egymáshoz terelte őket.
Krisztián belenézett Valentina kék szemeibe. Élete értelme. Ajándékba kapta őt. Finoman magához ölelte a lányt és hosszú percekig hallgatta, amint az szuszog a fülébe. Hallgatta és gyönyörködött ebben a csodában. A szerelmében, aki most egy csapásra begyógyította minden sebét.

*

Nóri felvette hosszú fekete ballonkabátját a hálószobájába állított nagy, egészalakos tükör előtt. Ismét rabul ejtette a saját új énjének gyönyörűsége. Ennél szabadabbnak nem is érezhette magát, mert megtehetett bármit, amit azelőtt soha. Legyőzhetetlen és megállíthatatlan gonosz lett.
A hangtompítós fegyverét a jobb zsebébe rakta, két tárat pedig a balba. Leült az ágyra és egy kisebb pisztolyt a lábára csatolt tokba helyezett. Egy hosszú pengéjű kést szépen becsúsztatott a bakancsába varrt tokba. Amikor felállt, visszanézett az ágyban betakarózva békésen alvó Mihályra. Milyen szép srác, gondolta, minél előbb vissza kell érnie a küldetéséből, hogy ismét vele lehessen.
Kilépett a folyosóra, ahol Júlia és két férfi várta már lehajtott fejjel, az ő parancsára várva.
- Vigyétek Viktort Budakeszire – adta ki nekik Nóri. - És nem bántok vele úgy, mintha ő is ember volna.
A remegő Júliához lépett, aki fel sem mert nézni rá, annyira eluralkodott rajta a bűntudat a tegnapiért, amikor Viktornak ételt vitt. Emellett annyira rettegett az úrnőjétől, hogy már alig kapott levegőt. Nóri élvezve ezt a pillanatot, a lány álla alá nyúlt és felemelte magához, hogy szemtől szembe nézhessenek.
- Világos, Júlia? – súgta neki.
- Igen, úrnőm – felelte az gyorsan. – Úgy lesz, ahogy parancsolod.
- Ajánlom is. Dobjátok majd be Annához. Hadd legyen még utoljára együtt a két ősellenségünk.
- Igenis, úrnőm.
- Most elmegyek elintézni valakit. Értetek teszem. Ti is cselekedjetek értem. Ez a mi szövetségünk lényege. Mindent egymásért és legfőképpen az én drága unokahúgomért, Valentináért, akinek uralkodása hamarosan megkezdődik. Talán közületek kiemelek egy-egy tisztet is, bizalmast magamnak. Dolgozzatok meg érte.
- Igenis, úrnőm – mondták egyszerre.
- Helyes - bólintott Nóri.

*

Dél elmúlt már, amikor megérkeztek Balatonfüredre. Egy ideje Valentina vette át a kormányt, eközben Krisztián a telefonján böngészte a netet a leendő apósáról gyűjtve információkat. Rengeteg képtalálat volt Király Róbert századosról. Az első gondolata az volt, hogy a férfi kiköpött Dolph Lundgren. Pláne fiatalon szinte megszólalásig a színészre hasonlított.
Kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát a túl sok információtól. Róbertnek annyi plecsnije volt, hogy talán külön szobában tartja őket. Krisztián a köztársasági elnökök mellett három olyan képet is talált, ahol Valentina apja az aktuális miniszterelnökökkel pózol egy képen. Ám nem is ez volt az, ami a legjobban nyomasztotta, hanem egy másik kép, amin huszonöt éves Róbert egy nagy gépfegyverrel a kezében pózol egy esőerdőben, a fején mindenféle kütyükkel ellátott ballisztikus sisak, a bicepszétől az egyenruha is feszül. Annyi idős volt, mint most ő és jóval túlszárnyalta minden téren. Egy erős férfit látott, aki minden bizonnyal nem fogja őt tárt karokkal várni. A gondolat, hogy ott kell lennie a házában egy ilyen akcióhős veteránnak, pont neki, hát kirázta a hideg.
- Ugye nem félsz tőle? – kérdezte Valentina.
- Á, dehogy – vágta rá hiteltelenül Krisztián. - Végtére is egy szuperhőssel fogok találkozni, aki talán elrugdoss engem hazáig.
- Nem fog, hidd el - nyugtatta a lány. - Biztosan szeretni fog.
- Tuti nem.
- Miért vagy most ilyen? Azért, mert ő egy katona, nem jelenti azt, hogy le fog lőni rögtön.
- Talán nem. Meddig maradjunk nála? Pár percet csak, ugye? Benézünk, „szia fater”, aztán tűnés, ugye?
Ketteske rosszallóan pillantott felé.
- Addig maradunk nála, amíg ki nem találunk valamit – szögezte le.
- Rendben – bólintott Krisztián és megeresztett egy kétségbeesett sóhajtást.

*

Nóri felhajtott az autópályára. Hatodik sebességbe kapcsolta a kocsit és rálépett a gázra. Még sosem volt ennyire izgatott. Nemsokára beteljesítheti első nagy küldetését, amivel örökre elnyeri Szilvia bizalmát. Ő kapta azt a megtisztelő feladatot, hogy végezzen Valentina apjával.
Gonosz mosolyra görbült a szája. Közel a Végítélet és eljön az a korszak, amikor ő egy magas rangú harcosként fogja fenntartani a rendet egy hatalmas világbirodalomban. Nem kell már sokat várnia.

*

A nyaralót magas fekete kerítés vette körül. A kétszintes ház, ami majd egy kilométernyire állt a legközelebbitől, szép emlékeket idézett fel Valentinában. Ahogy kiszállt a kocsiból, látta magát kislányként, amint a rózsákat szagolgatja mosolyogva. Látta magát tizenegy évesen fejest ugrani a medencébe, ahol aztán viháncolva labdázik a szomszéd gyerekekkel. Most megállt a kerítés előtt és próbálta visszatartani a könnyeit. A szép nagy fehér ház, a felső szinten egy nagy terasszal, amit most a hó lepett be. Mintha csak tegnap lett volna, amikor ott olvasta József Attila verseit.
Amikor Krisztián gyengéden átkarolta hátulról, Valentina összeszedte magát és megnyomta csengőt. Majdnem kiugrott a szíve, amikor hallotta az ismerős recsegő zajt, ami a kapu nyitását jelezte. Nagyot nyelt. Még talán jobban félt Krisztiánnál is. Nagyon régen látta már az apját.
Amikor beléptek a tágas, hólepte kertbe, Krisztián erősítette magát. Nem szabad félnie. Ez az ember mégsem Szilvia, aki egy nagyhatalmú boszorkány és bármilyen szörnyűségre képes.
Fellépdeltek a tornácra. Ketteske megállt az ajtó előtt. Éppen kopogni akart, amikor hallotta kattanni a zárat. Aztán egy másikat. Egy harmadikat. Kis szünet után egy negyedik zár is kattant.
Az ajtó szép lassan befelé nyílt és megjelent ott Róbert. Még mindig nagy és erős ember volt, izmai kiduzzadtak a pulóverén át is, az arca azonban megviselt volt, mint aki hónapok óta csak a könnyeit hullajtja. Az arca ráncos volt, a szemei karikásak voltak a kialvatlanságtól. Hitetlenkedve nézett a lányára, mint aki képtelen felfogni, hogy ez most megtörténik vele.
Valentina szeméből könnyek buggyantak ki, mire Róbert mintha ebben a pillanatban ráeszmélt volna, hogy ez a valóság. Krisztiánra pillantott, majd vissza a lányára. Elengedte a kilincset, amibe addig a jobb kezével kapaszkodott. Ketteske tett felé félve egy aprócska lépést.
- Apa - súgta.
Róbert szája megremegett.
- Kis tündérem - mondta halkan és lassú mozdulatokkal, mint aki sokkban van, magához ölelte a lányát.
Ketteskéből kitört a sírás, minden fájdalma rászabadult a lelkére és menekülni próbált az apja megnyugtató ölelésébe. Róbert szeméből egy könnycsepp gördült le. Úgy csitítgatta Valentinát, mintha az még mindig az a kislány volna, aki nem tett semmi rosszat.

2020.augusztus 24-31.
Budapest

13.rész
Egy szerető apa

Krisztián egyre feszélyezettebben érezte magát. A nappali olyan tiszta volt, mintha minden órában takarítaná valaki, a sötétszürke kanapé, ahová leültek, illatozott az új illattól, a falon ízléses minimalista festmények, méregdrága tévé velük szemben, a konyha közvetlenül mellettük foglalt helyet, amit téglamintás boltív választott el a nappalitól. Egy dúsgazdag katonatiszt búvóhelye.
Valentinával egymás mellett ültek, Krisztián próbálta gyengéden fogni a lány kezét és nem megszorítani a frusztrációjából fakadóan. Róbert egy csésze teát rakott a dohányzóasztalra, utána visszasietett a konyhába. Piszkosul ki van pattintva a fickó, gondolta magában a srác, ő sosem lesz ilyen izmos. Még mindig sajgott a jobb keze a kézfogástól, annyira megszorította az apósa. Most pedig jön visszafelé két doboz felbontott sörrel a kezében, miközben úgy néz rá, mintha az alatta lévő honvéd lenne, aki jutalmul megérdemel egy kis férfias frissítőt. Kellemetlen szemkontaktus.
- Köszönöm - mondta Krisztián, majd felállt átvette a dobozt a századostól.
- Egészségedre, öcskös - biccentett Róbert, utána leült a fotelba nekik oldalt és alaposan szemügyre vette őket.
Ketteske finoman elengedte Krisztián kezét és előre hajolt a teáért. Az apja ekkor elmosolyodott.
- Gyömbéres - mondta. – Ahogyan szereted.
- Köszönöm, apa – mosolyodott el a lány.
Róbert egy darabig Valentinát figyelte, majd a srácra pillantott. Ismét kellemetlen, zavarba ejtő szemkontaktus volt közöttük. Egy ötvenes éveiben járó katona fürkésző tekintete kutakodott egy huszonöt éves kisstílű bűnöző szemeiben. Krisztián éppen azon volt, hogy kiszalad a házból, amikor Róbert felsóhajtott, körülnézett a szobában és nagyot kortyolt a söréből.
- Szóval anyád elkezdte hadműveleteit - mondta végül Valentinának. - Azt hittem, még várni fog.
- Tudtál róla végig? – kérdezte Ketteske, bár jól tudta a választ.
- Igen. De nem tehettem semmit. Persze eleinte még nem hagytam annyiban a dolgot. Igyekeztem megakadályozni.
- Hogyan?
Róbert ismét nagyot kortyolt a sörből, aztán csak nézett maga elé egy darabig. Látszott rajta, hogy fél és ezért nagyon szégyelli magát.
- Emlékszem egy borzalmas estére - kezdte. – Feltűnt nekem, hogy nyitva hagyta az ajtót és a kaput is. Ennyi elég is volt nekem. Azonnal tudtam, miben sántikál. Kocsiba vágtam magam és meg nem álltam Laciékig.
- A nagybácsim? – kérdezte Valentina.
- Igen. Nóri apja. Amikor megálltam a házuk előtt, már hallottam anyádat, amint üvöltözik. Benyitottam az előtérbe és akkor szörnyű látvány fogadott. Laci eszméletlenül feküdt a földön, nem messze tőle pedig Szilvia Erikát, Nóri anyját ütlegelte. A szerencsétlen nő is földre került, ő erre rávetette magát és fojtogatni kezdte, miközben teljesen kifordulva magából üvöltözött. Elhordta mindennek, hozzátéve folyamatosan, hogy „elvetted tőlem a bátyámat” és „akkor is közénk tartoznak a gyerekeid”. Megpróbáltam leszedni Erikáról, de akkor az erejét használva a falhoz vágott. Esélytelen voltam vele szemben, de legalább elengedte Nóri anyját.
Róbert megint kortyolt egyet a söréből, aztán nagyott sóhajtott.
- Akkor láttam először megváltozni a szemeit – folytatta, de már csak a lányára nézett közben. - Sárgán izzott felém. Pokolian megijedtem. Tudatosodott bennem, mekkora veszélyben vagyok mellette. És nem csak én, az egész világ. Telepatikusan, de megmutatta nekem azt a birodalmat, amire készül. Amit neked szánt. Akkor már egyhónapos terhes volt veled. Tudatta velem, hogy ennek fényében, voltaképpen nincs is rám szüksége. Ott és abban pillanatban, végignézett rajtunk és láttam, amint eldönti a sorsunkat. Mindhármunkat meg akart ölni. Ott feküdtünk a földön, esélytelenül. Elmosolyodott. Az a beteges, tébolyult, gonosz mosolya teljesen megbénított. Ám végül megakadályozta valami. Vagyis, valakik. A kis csecsemő Nóri felsírt, a nővére Barbi szintén sírni kezdett. Szilvia mindössze egy másodperc törtrésze alatt kijózanodott a gyilkos mámorából bement hozzájuk, minket pedig kizárt az előtérbe. Hallottam, ahogy csitítja őket, mintha az ő gyerekei lennének. Ezt kihasználva odakúsztam Erikához, megnézni él-e még. Eszméletlen volt. Nagyon csúnya verést kapott, ezért be akartam vinni a kórházba, de anyád kiüvöltött nekem, hogy meg ne próbáljam. Laci állítólag reggelig nem tért magához.
Krisztiánba belehasított a félelem. Ujjat húzott magával a gonosszal, aki őt is kegyetlenül meg fogja büntetni. Amikor azonban a történetet elhűlve hallgató Valentinára pillantott, nyomban elszálltak a kételyei. Őérte tette, amit tett, ezért a kincsért, az élete értelméért. Visszafordult az apósa felé, aki félmosollyal az arcán figyelte őt, mintha minden gondolatát hallotta volna. Végül Róbert visszafordult a lányához és megeresztett egy újabb sóhajt.
- Később Szilvia elkezdte toborozni az embereit – kezdte a százados. – Néhány nap alatt már több száz embert megszerzett. Nem volt nehéz dolga, rendszeresen bejárt hozzám a laktanyába. A fiaimat mind elvette tőlem. Az összes megbízható, profi emberemet. Eközben minden éjjel, amikor te aludtál, az ágyadhoz ült és mindenféle rituálékba kezdett. Akkor kezdtél el változni.
- Ez a Fővám tér után volt? – kérdezte Ketteske.
- Igen. Azt se fogom soha elfelejteni. Életemben először mertem vele veszekedni, szembeszállni a terveivel. Rá akartam venni, hogy kössön békét Laciékkal és hagyja békén őket örökre. Ekkor szaladtál el előlünk és mentél le oda – felsóhajtott. – Azt hittem elveszítelek.
- Szinte el is vesztettél – mondta szomorúan a lány.
- Nem, mert sokszor éreztem utána, hogy önmagad vagy és nem az a másik lány, akit…
Krisztián ekkor vihogást hallott maga mellől és a szíve a fejében kezdett lüktetni. Egyeske átvette a hatalmat. Félve nézett oda. Igen. A tébolyult gonosz nézett az apjára szkeptikus mosollyal.
- Folytasd csak apa – súgta sejtelmesen Valentina. – Ne gyere zavarba. Mindenre kíváncsi vagyok.
Krisztián legnagyobb meglepetésére Róbert a körülményekhez képest nyugodt maradt. Alig pislákolt benne egy kis félelem.
- Én ezt az énedet is szerettem – folytatta a katona. – A lányom vagy, az egyetlen örömöm az életben.
- És akkor miért csak anya állt mellém eddig? – kérdezte Egyeske vigyorogva. – Miért nem voltál te is a nyomomban? Miért kellett „nekem” idejönnöm, hogy segítséget kérjek? Hol voltál, amikor szükségem lett volna rád?
Krisztián jobbnak látta, ha ebből kimarad.
- Azt hiszem, én addig elszívok egy cigit odakint – mondta. – Van mit megbeszélnetek.
Valentina arcáról lefagyott a vigyor és hátborzongató, gyilkos tekintettel fordult a srác felé.
- Nem mész sehova – parancsolta hidegen. - Szépen itt maradsz mellettem. Megpróbálhatnál végre úgy viselkedni, mintha valóban a pasim lennél, nem pedig csak egy idetévedt érzelmi éhenkórász.
- Ez családi dolog – érvelt a srác. – Nekem ehhez semmi közöm.
- De van hozzá közöd. Emellett próbálj meg nem rettegni az apámtól. Lehet, ő többre vitte az életben, mint te, és semmilyen formában nem tudod túlszárnyalni még akkor sem, ha végre egyszer megembereled magad. De legalább mutasd meg, hogy itt most te az ügyvédem is vagy.
Krisztián tanácstalanul fordult az őt sajnálkozva néző Róberthez.
- Lehet ennél még jobban megalázni? – tette fel a költői kérdést az apósának.
Valentina az apjára szegezte gyilkos kék szemeit.
- Hallgatlak, apa – adta át a szót.
Róbert körbenézett a nappaliban, látszólag minden erejével azon volt, hogy ne sírja el magát. A férfi büszkeség kezdett vereséget szenvedni a lelkében. Letette a sörét a dohányzó asztalra és kezeivel megdörzsölte az arcát.
- Azt hiszed, én nem tettem meg mindent? – kezdte. – Azt hiszed, én nem szenvedtem annyit? Minden pillanatban csak rád gondoltam és arra, hogyan szálljak szembe anyáddal, meg az embereivel. El akartalak rabolni. A világ végére akartam menekülni veled. Volt egy reggel, amikor iskolába vittelek és te neked fogalmad sem volt arról, hogy a csomagtartóban két bőrönd hevert, melybe összepakoltam a cuccainkat. Repülőjegyem is volt Mexikóba. De anyád…
- Akkor jött utánunk – vágott közbe Egyeske szomorúan, majd az emlékektől terhelve dőlt hátra kanapén.
- És te nem láttad, de az emberei is ott voltak. Nem tehettem semmit. Ennek ellenére még többször megpróbáltalak megszöktetni. Nem érdekelt, mit kapok tőle ezért. A Szent Mihályból is ki akartalak hozni egy éjjel. Mindent elterveztem. Végül anyád egyik harcosa leszorított az útról akkor éjjel. Nem akartam feladni. Te vagy a mindenem. Az egyetlen fény az életemben.
Egyeske szemeiből könnyek szöktek elő, majd hirtelen felpattant és karba tett kézzel a hátsó kertbe vezető üvegajtóhoz lépett. Talán szégyelli a könnyeit, gondolta Krisztián, utána az apósára pillantott, aki a lányát figyelte. Végtelen hosszúnak tűnő percek következtek, mely alatt csak a falióra kattogását lehetett hallani. A srác éppen azon tanakodott, mitévő legyen. Odamenjen ezekben a kínos pillanatokban a lányhoz, vagy sem? Végül döntött. Letette a sört az asztalra, felállt és megindult Valentina felé.
- Ülj vissza – parancsolt az rá hidegen, fiús hangon.
Ez Hármaska, gondolta magában Krisztián. Rémülten fordult az apósához, aki látszólag mintha csak erre várt volna.
- Nem akartad eléggé, apa – kezdte Hármaska. - Egy jó katona mindig eléri a céljait, nem igaz?
Róbert nem tudott erre mit felelni, csak lehajtotta a fejét.
- Szóval egyetértesz – nyugtázta Valentina. – Miattad alakult ki ez a helyzet. Mindenről kizárólag te tehetsz. Nem kezelted a problémát, gyáván megfutamodtál és most siránkozol. Pontosan olyan életképtelen vagy, mint ez a majom itt mögöttem. Ezért pedig büntetést érdemelsz.
Azzal megfordult és rászegezte a hangtompítós pisztolyt az apjára. Róbert kinyújtotta felé kezét.
- Nem kell megtenned, kis tündérem – nyugtatta. – Beismerem, hogy igazad van.
Hármaska arcán tébolyult mosoly jelent meg.
- Nem fogod ebből kivágni magad, te apák szégyene! – vetette oda.

*

Az erdőben egy kopasz fa mögül Nóri lépett elő. Lenézett a domb alján fekvő házra, ahol Róbert húzta meg magát. Citromsárgán fénylő szemei még jobban felizzottak a felismerőstől, miszerint Valentina és Krisztián jelenlétét is érezte. Látta a nyaraló előtt parkoló terepjárót is.
A mögötte sorakozó fák mögül több csuhás alak lépett elő. Az úrnő feléjük fordult és intett az egyiknek, hogy jöjjön oda hozzá. A csuklyáját hátrahajtva lépett ki a többiek közül egy fekete hajú lány, aztán követve a parancsot, elindult. Nóri visszanézett a házra, a harcosa pedig megállt mellette szintén a célpontot figyelve.
- Mi a parancsod, úrnőm? – kérdezte.
- Este támadunk - felelte Nóri. - Megostromoljuk a házat. Valentina és Krisztián élve és sértetlenül kell.
- Ez természetes, úrnőm.
Nóri gonosz mosollyal az arcán karba tette a kezét.
- A katona az én gondom - folytatta. - Ma éjjel leszámolás lesz. Nektek az a feladatotok, hogy az unokahúgom és a pasija ne tudjon kereket oldani – a lány felé fordult. – Ez a te felelősséged, Melinda.
- A legjobb tudásom szerint járok el, úrnőm - mondta az és biccentett.
- Ajánlom is.

*

Róbert felállt, készen állva a lövésre, mely hamarosan végez vele. Hármaska látszólag élvezte a pillanatot.
- Milyen érzés, apa? – kérdezte izgatottan mosolyogva. – Nemsokára jön a bumm és mész a túloldalra.
Krisztián elérkezettnek látta a pillanatot, hogy közbeavatkozzon. Nem érdekelte ennek a paranoid szociopatának a szeszélye. Beállt Róbert elé, kétlépésnyire Valentinától. Amikor rászegeződött a fegyver, nyugodt maradt. A lány nem kicsit meglepődött ezen, halványan némi elismerést is le lehetett olvasni az arcáról.
- Ez aztán a meglepetés - ismerte el Hármaska. - Kezdesz férfiként viselkedni.
- Ketteske – súgta a srác. - Gyere elő.
- Ez mondjuk már a meggondolatlanság.
- A szerelmemet akarom. Vagy ölj meg.
Hármaska felnevetett.
- Golyót kapsz helyette - súgta a fiúnak.
Krisztián maga sem fogta fel, mit csinál. Tett egy lépést a lány felé, miközben mélyen nézett a szemébe.
- Gyere, kicsim – súgta a lánynak. – Gyere vissza.
Hármaska ujja megfeszült a ravaszon. Ám a szemeiből eltűnt a gonoszság, helyébe pedig ismét a szelídség lépett. Ketteske ott állt Krisztián előtt és szépen lassan leengedte a fegyvert.
- Ne haragudjatok – esedezett.
Krisztián odalépett hozzá és szorosan átölelte őt. Ketteske a zsebébe csúsztatta a pisztolyt, utána belekapaszkodott a fiúba. Róbert meghatottan figyelte a jelenetet. A veje most bizonyított neki egy hatalmasat.
- Szeretlek, kicsim – súgta Valentina Krisztián fülébe.
- Én is szeretlek – mondta az. – Maradj most már mellettem. Nélküled ez nem menne nekem. Sem ez a harc, sem pedig az élet.

*

Nóri töltött magának egy gőzölgő teát a konyhában. A mellette álló Melindára pillantott, aztán mivel meg volt elégedve annak alázatos tekintetével, kivett egy poharat a szekrényből is neki is töltött.
- Tudod, Melinda, ha ma sikert aratunk, beveszlek a legjobb embereim közé – mondta. – Néhányan már bekerültek a körömbe.
- A legnagyobb megtiszteltetés volna, ami valaha történt velem – felelte a lány és elvette a felé nyújtott bögrét.
Nóri biccentett, utána a bögrével a kezében belépett a tágas nappaliba, ahol egy idős házaspár leragasztott szájjal ült a kanapén, kezük és lábuk össze volt kötözve. Halálra voltak rémülve a fotelba ülő úrnőtől, aki egy darabig kárörvendő mosollyal figyelte őket, majd beleszürcsölt a teájába.
- Biztosan nagyon nehéz most ez önöknek – mondta Nóri. - Sajnos, odakint hideg van, be kellett költöznünk a házukba. De gondoljanak bele, hogy ennél rosszabb is történhetett volna. Ha mondjuk, nem az én Mihálykám nagyszülei lennének. Akkor sajnos végeznünk kellett volna magukkal.
Letette a csészét a dohányzóasztalra. A házaspár le sem vette róla szemét, a tapasz alatt eközben könyörögtek neki.
- Estig bírják ki - nyugtatta őket Nóri és lövellt feléjük egy kedves, álszent mosolyt. – Aztán folytathatják azt a szánalmas életüket, amit félbeszakítottunk. Minden a legnagyobb rendben lesz.
Az idős férfi egyre hangosabban nyögött, szitkozódva a ragtapasz alól. Nóri arcáról eltűnt a kedvesség.
- Ha nem marad nyugton, csúnya dolgokat fogok művelni – figyelmeztette a harcias bácsit. – Nagyon szeretnék kedves lány maradni, de egyre nehezebb, amiért maga képtelen megbarátkozni a helyzettel.
A férfi erre lenyugodott.
- Helyes – bólintott elégedetten Nóri és hátradőlt a fotelban. – Tudom, milyen elveszíteni valakit, akit szeretünk. Én is vesztettem el. Kegyetlen érzés volt, de mára már egy cseppet sem érdekel. Komoly terveim van az unokájukkal. Hozzámegyek feleségül, szép gyermekeink lesznek.
Elgondolkozva, mintegy vívódva feléjük fordult.
- Vagy nyírjam ki? – tette fel a költői kérdést. – Nem is tudom. Egy kicsit néha meggyengít, talán veszélyt is jelent ezáltal a küldetésemre nézve. Persze, meg van bennem minden vonás és képesség ahhoz, hogy alázatos rabszolgát neveljek belőle. A lelkét még jobban besötétíthetem. Mit szólnak hozzá?
Nem feleltek, csak rémülten figyelték őt.
- Persze most csendben vannak - vonta meg a vállát Nóri. – Mondjuk, mit is várok maguktól? Már megbocsássanak, de maguknak semmilyen stílusuk nincsen, se életcél, se akarat. A házuk maga az ízléses gyönyör, ám maguk semmit sem adnak hozzá. Ez arra enged következtetni, hogy voltaképpen teljesen indokolatlan a létezésük. Ám nem akarom elszomorítani az én kis Mihálykámat, mert nincsen visszataszítóbb látvány egy síró férfinál. Hányingert kapnék tőle, mint ahogy most maguktól is.
A gonosz úrnő egy darabig elgondolkodva nézett szét az erdei tájakat ábrázoló festményeken. A kezébe vette a bögrét, szemügyre vette az antik tárgyakat, a könyveket a polcon.
- Mondjuk balesetnek is beállíthatnám - töprengett. - Bár, rájönne hamar az én kicsikém.
Az idős férfi valamit mondott a tapasz alatt, mire Nóri felnevetett, majd utánozni kezdte őt gúnyosan.
- Ne aggódjanak – mondta végül. – Nem fogom magukat bántani. Majd az új világ ítélőszéke fog dönteni. Bizony, milyen szép lesz. A hátborzongató sötét gyönyör jön el. Az egyetemes igazság kora. A tudat, hogy minden nap hozzáteszek ennek a kornak a kezdetéhez, boldogsággal tölt el.
Beleszürcsölt a teába.
- Isteni teát tudok csinálni – dicsekedett. – A konyhában mindig feltalálom magam. Pontosan ilyen jó katonai vezető leszek. Fantasztikus leszek. Szerintem, mindig is erre készültem.
Ismét beleszürcsölt a teába.
- Tudják, eddig az volt a gond velem, hogy nem tudtam igazán kemény és határozott lenni – folytatta. – Nem ismertem a megfélemlítés metodikáját. Vezető pozícióban dolgoztam egy multinál sokáig. Még sosem rúgtam ki senkit, mindig megbocsátó voltam. Persze, leszidtam néhány beosztottamat, de utána még én éreztem magam gonosznak. Fura. Egész végig ott volt egy hatalom a kezemben, mégsem tettem semmit. Mekkora pocsékolás volt. Szerintem egy vezetőnek minimum kegyetlennek kell lennie. A megfélemlítés szerintem nagyon hasznos és szép dolog. Tudom, most azt gondolják, nincs ki a négy kerekem, de szerintem a szívük mélyén igazat adnak nekem. A félelem inspirálja az alattvalókat arra, hogy kihozzák magukból a maximumot. Felfedezik magukban, hogy sokkal többre képesek, mint amit mernének gondolni magukról. Ezáltal, ha úgy vesszük, a megfélemlítés voltaképpen egy határozott biztatás arra, hogy „tegyél magadért valamit, mert te ennél többre vagy képes”. Szóval, megállapíthatjuk, hogy amikor valakit egy cél érdekében rettegésben tartunk és folyamatosan fenyegetünk, akkor valójában a legmélyebb szeretetünket fejezzük ki iránta. Látják, nem vagyok én gonosz.
Kiitta a bögre tartalmát.
- A világon sajnos mindenki másképp gondolkozik - folytatta Nóri töprengve. – Szolgálnak egy „igazságot”, ami egy képmutató hazugság – mélységes gyűlölettel fordult az idős házaspár felé – Én nem fogom se szánni, se megvédeni a maguk fajta senkiket. Én nem. És a többiek sem.
A falhoz vágta a bögrét, ami szilánkosra tört az egyik festményen. A szemei felizzottak, aztán fülsüketítően felnevetett.

*

Krisztián tátott szájjal nézett végig a pincében sorakozó fegyvereken. Gondosan berendezett kis raktár volt, egy nagyobb osztagnak elegendő készlettel. Róbert apás mosollyal fordult felé.
- Most biztosan azt gondolod, megőrültem – mondta.
- Ugyan, dehogy – rázta meg a fejét Krisztián. – Mindenkinek kéne ilyen otthonra.
A százados levett egy automata gépfegyvert a polcról és átnyújtotta neki. Krisztián átvette tőle és majdnem elejtette.
- Van súlya – nyögte.
- Egy idő után pehelysúlyú lesz - legyintett Róbert. - Amikor először fogtam ilyet a kezemben, azt hittem pályát tévesztettem. De hamar hozzáedződtem. Kénytelen voltam a missziók során.
- Sok misszióban voltál?
- Többe, mint szerettem volna. Sokszor néha a sajátjaimtól tartanom kellett. A fegyvertől sokan úgy érzik, istenekké válnak. Gyakran előfordult, hogy ártatlan civilek ellen fordították.
Krisztián elnézte a kezében a töltetlen fegyvert.
- Én csak egy béna majomnak érzem magam – felelte.
- Ugyan – mosolyodott el Róbert. – Nagyon jól áll neked.
- Komolyan?
- Mintha neked tervezték volna. Megtanítom, hogyan használd.
- Megpróbálhatom megtanulni.
Róbert odalépett hozzá az erőt sugárzó tekintetével. Tényleg tiszta Dolph Lundgren, gondolta Krisztián.
- Egy dolgot meg kell tanulnod, öcskös – kezdte a katona. – Az önbizalom hiánya nem túl vonzó egy nő számára. Higgy magadban még akkor is, ha nagyon nehéz. Tudom, kihívás szeretni magunkat, ha nem kaptunk túl sok megerősítést, de hidd el, megéri eljutni ebbe az állapotba.
- Tudom – sóhajtott Krisztián.
- Te egy nagyon kemény gyerek vagy, öcskös – folytatta Róbert. – Nagyot bizonyítottál nekem. És látom, hogy szereted a lányom. A legnagyobb biztonságban érzem őt melletted.
Krisztián alig akart hinni fülének. Férfitól még ilyen elismerést sosem kapott. Soha életében. Nem tudta, mit feleljen erre, teljesen zavarba jött. Nem szokott hozzá a pozitív kritikákhoz.
- Na – legyintett Róbert. – Megmutatom neked, hogyan használd. Aztán te meg főzni tanítasz meg.
- Rendben – bólintott a srác és elmosolyodott. – Abban nagy vagyok.

*

Miközben Valentina zuhanyozott, elképzelte ismét azt a tengerpartot. Ott áll Nórival egy szép ház teraszán köntösben, figyelik, amint kel fel a nap. Engedte most a legmerészebb gondolatait elszabadulni. Érezte, amint ott belékarol Krisztián, megpuszilja nyakát. Nóri sincs egyedül, mert amikor odapillant, látja a szerelmes Ádámot kilépni hozzá. Utána ott négyen együtt figyelik a gyönyörű partot, ahol megjelenik a másik szerelmes pár. Anna és Viktor kedves mosollyal integet majd feléjük, ők pedig visszaintegetnek nekik. A boldogság járja át őket. A biztonság egy szörnyű sötétség után.
Amikor kilépett a köntösében fürdőszobából naiv mosollyal az arcán, a konyha felé vette az irányt. Kellemes meglepetés érte, amint belépett a nappaliba. Látta, amint a konyhában Krisztián és az apja éppen húst és zöldségeket szeletel. Róbert valamin nagyon nevetett. Valentina az oszlopnak dőlve figyelte őket. A lehető legjobban alakultak a dolgok a párja és az apja között.
- Megpróbálom nem beleszeletelni az ujjam – mondta az apja.
- Legyen önbizalma, százados úr – szólt rá viccesen a srác.
- Igenis, séfmester! – tisztelgett az.
- Ez most ízletes hadművelet lesz.
Valentina igyekezett minél halkabban kacagni rajtuk.
- Tudod – kezdte Róbert. – Szilvia mentségei közé tartozott az is, hogy nagyon jól főzött. Emlékszem, amikor megismertem abban a diszkóban, voltam körülbelül annyi, mint most te. Vagy még fiatalabb. Miután végigtáncoltuk az éjszakát, én pedig alaposan kidőltem, ő vitt haza. Amikor felébredtem nála, nem emlékeztem rá, csak arra, hogy elkezdtünk inni a fiúkkal.
- Ismerős érzés – nevetett Krisztián.
- Igen, szóval érted. Viszont, amikor ágyba hozta nekem a reggelit egy bomba szőke csajszi, az már tetszett. Persze, ő volt az, ne gondolj másra. Na, mindegy. Olyan finom gyógyító húslevest kaptam tőle, hogy el sem akartam hinni – felsóhajtott. – Á, nem szabadott volna őt felhoznom.
- Kérdezhetek valamit?
- Igen, még szeretem, ha ezt akarod tudni. Bármit is tett, bármekkora fájdalmat is okozott néha, nekem még mindig az a humoros szöszi, aki indiánlánynak öltözve jött be diszkóba a barátnőivel.
- Jól állhatott neki.
- Igen. Hiszem, hogy van benne valami jóság valahol.
- Mindenkiben van jó és rossz.
- Tudod, nem bánom, hogy elvettem. Valentina miatt leginkább.
- És ezért én is hálás vagyok.
Ketteske szeméből erre kibuggyant egy örömkönny cseppje.

*

Odakint szépen lassan besötétedett. A nagy családi házból Nóri citromsárgán izzó szemekkel előlépett és mosolyogva vette tudomásul, hogy elérkezett az ideje. Hallotta a fejében Szilvia biztató szavait.
- Tedd a dolgod, kincsem – mondta a nagynénje. – Engedd szabadjára önmagad. Engedd, és csak engedd.
- Úgy lesz – felelte az.

*

Valentina, Krisztián és Róbert éppen a nappaliban teázgattak. A gulyásleves annyira jól sikerült, hogy a nagy fazékban alig maradt valami. A százados éppen vicces katonás sztorikat mesélt a kiképzéséről, amikor megszólalt a vészcsengő. A mosoly azonnal lefagyott az arcukról.
Róbert azonnal az ablakhoz sietett. Azt hitte menten elájul, amikor meglátta odakint a sárgán fénylő szemű csuklyásokat, amint a ház felé tartanak. Krisztián és Valentina is az ablakhoz lépett.
- Azonnal menjetek a garázsba - parancsolta nekik a katona. – Ott van a kocsim, belepakoltam mindent, amire szükségetek lesz.
- Nem hagyunk itt, apa! – kiáltotta Valentina.
Róbert feléjük fordult.
- Mennetek kell! – förmedt rájuk. – Én feltartom őket. Siessetek! – Krisztiánra nézett. – Vidd el a lányomat innen. Vigyázz rá, kérlek.
Krisztián nem akart ebbe belemenni, nem akarta itt hagyni ezt az embert, akit nagyon megkedvelt, viszont kénytelen volt azt tenni, amit mond. Belátta, hogy sajnos ez az egyetlen esélyük.
Ketteske azonban hajthatatlan volt.
- Nem hagylak itt, apa! – üvöltötte, miközben Krisztián finoman megfogta a kezét és húzta maga után. – Nem! Eressz el!
Róbert mélységes fájdalommal a szemében nézte, amint a lánya egyre jobban távolodik tőle. A srác biccentett felé, jelezve, hogy vigyázni fog Valentinára. Ketteske üvöltött, nem akarta elfogadni a helyzetet.
- Ne! Apa! Apa!
- Szeretlek, kis tündérem – sóhajtotta Róbert. – Vigyázzatok egymásra.

*

Melinda látta, amint a célpont kinyitja az ablakot, előkap egy fegyvert és tüzet nyit rájuk. Minden golyót pontosan betalált, ám ez egy cseppet sem hatott rájuk. Továbbra is célirányosan haladtak a ház felé, ám egy ponton megtorpantak. Nóri telepatikusan kiadta nekik a parancsot. Egyszerre fordították a fejüket a garázs felé. Elektromos nagykapu is elkezdett kinyílni, nyilván a célpont hozta működésbe.
- Ne engedjük, hogy elszökjenek - adta ki a parancsot a lány.

*

Róbert feladta a lövöldözést, hisz bebizonyosodott előtte, hogy ezek elérték a legmagasabb fokozatot, amiről korábban Szilvia is beszélt. Halhatatlanok. Akkor is fel kell tartóztatnia őket. Kétségbeesetten szaladt a pince felé a nehéztüzérségért, megbánva azt, hogy nem készült fel eléggé egy ilyen hirtelen rajtaütésre. Eljárt felette az idő, gondolta magában, amint a folyosóra lépett.
A folyosó és konyha fényei ekkor hirtelen kialudtak, ő pedig egy erős ütést érzett az arcán és hanyatt vágódott. A pisztolya valahová a dohányzóasztal felé csúszott. Ahogy kúszott afelé, hallotta, amint magabiztos léptek követik őt.
- Kár próbálkoznod – súgta az ismerős női hang. - Nincs menekvés.
Éppen elérte a fegyvert, amikor egy női bakancs taposott a kezére. Felnézett és akkor meglátta őt. Nem gondolta volna, hogy pont ez lány fog egyszer így állni felette. Nóri. Hihetetlen.
- Meglepődtél? – vigyorgott az.
- Már mesélte Valentina, hogy nem vagy önmagad – felelte a százados.
Nóri arca eltorzult a gyűlölettől.
- Mit mondtál? - szűrte ki a fogai közül.
Róbert kihasználva ezt a pillanatot, kihúzta a lány lába alól a fegyverét és bár tudta, hogy semmit sem ér el ezzel, de Nóri felé lőtt hármat. A golyók azonban kikerülték célpontot és visszacsapódtak belé. Érezte, amint halálos sebet ütnek rajta. Összerándult a fájdalomtól, még üvölteni sem tudott.
Alig kapott levegőt, minden homályosulni kezdett előtte. Azon kapta magát, hogy megemelkedik a talajtól és hirtelen a szoba másik végébe csapódik. Iszonyatos fájdalmat érzett. De ki kell tartania. Magára kell vonni a figyelmét.
- Félsz, öregfiú? – kérdezte Nóri a szoba sötét sarkából. - Ó, hát persze. Földre kerültél megszégyenülve és a halálfélelem kezdi felemészteni az erőd utolsó morzsáit is. A borzalom pedig még csak most kezdődik el.
A lány kilépett félhomályba citromsárgán izzó szemekkel, sátáni, teljesen megtébolyodott mosollyal az arcán. A földön fekvő Róbert próbálta összeszedni a maradék önbecsülését. Valentina járt a fejében, fel kell tartóztatnia ezt a szörnyeteget, menekülést biztosítva ezzel egy szem lányának és a vejének.
Nóri leguggolt hozzá, kárörvendően végignézve leendő áldozatának sebein.
- Hűha - csóválta a fejét tettetett aggodalommal. - Neked aztán nincs sok hátra. Egy roncs vagy, öregem. Csalódott vagyok. Talán a kisujjamat se kell mozdítanom, hogy végre kileheld a lelked.
- Egyszer talán magadhoz térsz te is - nyöszörögte Róbert. - Akárcsak Valentina.
Nóri arcáról lefagyott a mosoly és a helyébe mélységes gyűlölet lépett. Úgy bámulta a vert helyzetbe került századost, mint egy ragadozó a prédáját, amikor elődugja a fejét a takarásból.
- A Végítélet, az Úrnőm korszaka közel van már - sziszegte eltorzult, hátborzongató mély hangon. – Minden, ami a szánalmas fajtád keze munkájaként az elnyomást szolgálta, el fog tűnni.
- Nem olyan biztos az – hergelte a férfi. – Láttam én már megfutamodni egy egész hadsereget.
- A miénket nem fogod. Az Iszonyat Katonáit semmi sem állítja meg. A természet akaratának szent szolgái vagyunk. Titeket halálra ítélt a Föld. Eredendően esélytelenek vagytok velünk szemben. Bár miről is beszélek, hisz te még az ellenségünk, a Fény tagja sem vagy.
- Teljesen mindegy, mi vagyok. Nem fogok meghunyászkodni. Úgyhogy tedd a dolgod és ne a szád járjon.
Nórinak erre olyan mélységes gonoszsággal görbült mosolyra a szája, hogy Róbert hátán végig futkosott hideg. Ez a lány maga lett a rémület királynője. Mintha a világ összes szörnyetegének lelke bújt volna a testébe. Menthetetlen. Ez a lány már sosem lesz az a megvesztegethetetlen jóság, ami korábban volt. Az egykori hősnő most előkapta hangtompítós fegyverét és élvezte, ahogy uralja a pillanatot.
- Hogy is mondja Valentina? – tette fel a költői kérdést Nóri. – Ó, igen, tudod, mit fogok mondani. „Hulla bácsi”.
Azzal fejbe lőtte a férfit. Egy darabig elnézte a mozdulatlan, halott Róbertet. Hallotta a fejében Szilvia gratulációját és ujjongását. Teljesítette a küldetését. Csattanást hallott odakintről és kerékcsikorgást. Megszöktek. Sebaj. Látta a távolodó kocsit az ablakból, érezte, hogy Valentina már tudja mi történt.
- Drága unokahúgom – súgta feléjük nézve. – Te megölted a szerelmem, én pedig megöltem az apádat. Kvittek vagyunk.

2020.szeptember 1-7.
Budapest

 

14.rész
Egyeske haragja

Nóri olyan tekintettél bámulta a halott Róbertet, mint aki képtelen felfogni, mit is tett. Parancsot teljesített, amit megfűszerezett egy személyes bosszú is. De miért is? Újra és újra feltette magának a kérdést. Azt a gyilkosságot bosszulta meg, amiért a régi énje omlott össze teljesen.
Emlékképek villantak át előtte. Amikor Valentina kényszeríteni akarta arra, hogy végezzen azzal a Karina nevű fogorvossal. Ő ellenállt. Felvette a kesztyűt és harcolt egy ártatlan életért, amit sikerült is megmentenie. Látta magát tavaly abban a győri plázában is, azon a folyosón. Akkor még nem tudta az igazságot róla és Valentináról. Már ott volt, fegyvert szegezett a gonoszra, mire az túszul ejtett egy családot. Ő pedig legyűrve minden haragját, beletörődve a vereségbe, letette a fegyvert. Felkészült a végzetre, de Ketteske akkor átvéve a hatalmat a gonosz teste felett, megmentette őt és azokat is. Az igazság pillanata másnap következett be, fény derült a titokra, miszerint rokonok. Megkönnyebbültséget és halvány szeretet érzett onnantól az ellensége iránt.
Nem! Nem szabad erre gondolni, bíztatta magát. Annak az életnek vége. Nem volt célja, nem volt benne semmi élvezet, semmi harmónia. De volt, cáfolta meg az agya. A bulik, a borozás péntek este a pubokban, a Deák téri lézengések egyik romkocsmából a másikba, a barátok, akikkel mindent megbeszélhetett. Minden rendben volt. Viktorig. Az életének szörnyű töréséig.
- Úrnőm - szólította Melinda félénken.
Nóri lassan felé fordult, miközben próbált visszatérni a valóságba, kilépve a gondolatok soraiból.
- Mond – nyögte ki a harcosának.
- Bocsáss meg – esedezett az lehajtott fejjel, szörnyű büntetésre számítva.
- Nem baj - felelte Nóri és visszafordult Róberthez. - A lényeg megtörtént. Parancs teljesítve.
- Bánt téged a dolog?
Nóri behunyta a szemét.
- Miből gondolod? – kérdezte elcsukló hangon.
- Csak érzem – felelte az.
Nóri dühödten felé fordult.
- Nem érzel te semmit! – üvöltötte izzó szemekkel. - Ne mond nekem, hogy érzel bármit is!
- Bocsáss meg! – emelte fel védekezően a kezeit Melinda. – Én nem akartalak megbántani, úrnőm!
Nóri a lány homlokához szorította pisztolyt. Kezdett visszatérni belé a Szilviától kapott sötétség ereje. Már nem érzett vívódást magában, minden szép gyorsan visszaállt az új rendbe.
- Szedd össze az embereket – súgta kitörésre készen Nóri. - Meghúzzuk magunkat a következő állomáson. Közben pedig gondolkozz el magadon. Legyél hálás, amiért a kudarcodért büntetésül csak ezt kapod.
Levert egyet a lánynak a pisztollyal. Melinda hanyatt vágódott a nappaliban. A sötét úrnő megállt felette vigyorogva. A harcost megdöbbentette a parancsolójának döbbenetes hangulatváltozása. Pláne, amikor az leguggolt hozzá és a derűs, kárörvendő torz vigyor egy szempillantás alatt eltűnt onnan.
- Több hiba nincsen - súgta Nóri fagyosan. - A legapróbb hiba után is végzek veled. Ám előtte megtudod, mi az a szenvedés. Nem, nem tudod, milyen az, hiába gondolod most azt. Nálam jobban senki sem tudja.
- Megértettem, úrnőm - bólintott Melinda rémülten.
- Helyes. Takarodj innen.

*

Anna éppen az ágyon ült az éjjeliszekrény lámpájának fényében, amikor kinyílt a szoba ajtaja. Három árnyalakot pillantott meg a sötét folyosón, aztán azok valakit a szoba padlójára hajítottak.
- Nóra úrnőnk küldi – mondta az egyik férfi, utána becsukták az ajtót és hangos kattanás jelezte az elektromos zárat.
Anna felpattant az ágyról és a földön fekvő valakihez sietett. Belehasított a szívébe a fájdalom, amikor meglátta, hogy Viktor az. Azonnal felkapcsolta nagy lámpát és leült hozzá a földre. A térdére fektette a srác fejét, akinek az arca tele volt zúzódásokkal, látszólag nem is volt teljesen magánál. Csúnya verést kapott. A szája is ki volt száradva, nyílván nem kapott semmilyen folyadékot. Összeszedve minden erejét, a doktornő felemelte egykori betegét és szerelmét, utána az ágyra fektette. Az éjjeliszekrény melletti kis hűtőből kivett egy jéghideg ásványvizet.
Viktorral úgy forgott a világ, mintha részeg volna. Homályosan látta Anna arcát. Érezte, amint vízzel keni be a száját, majd felülteti és súg neki valamit. Nagyon lassan kezdte felfogni.
- Igyál, kicsim - súgta a nő és egy szívószálat dugott a szájába. – Óvatosan. Szép nyugodtan.
Miközben ivott, Viktor fejébe iszonyatos fájdalom hasított, a szemei is majd ki akartak ugorni a helyéről. Utána érezte azt a gyengéd simogatást a tarkóján, amit már nagyon régen kapott. Kezdett tisztulni előtte Anna arcának képe. Rövidebb lett a haja, az álláig ér. Szeretettel néz rá.
- Anna? – kérdezte, hogy biztosra menjen.
- Igen, én vagyok, édesem - felelte az elcsukló hangon. - Ezek nagyon bántottak téged.
- Nóri – nyögte. – Közéjük tartozik…a szeme…neki is olyan, mint nekik…
A doktornő alig akarta elhinni ezt, de inkább most a srácra koncentrált. Szörnyű fájdalmai lehetnek.
- Igyál még egy kicsit, aztán megfürdetlek – súgta megnyugtató hangon Viktornak. – Utána ellátom a sebeidet.
Viktornak nagyon fájt felfelé nézni, de látni akarta a nő fekete szemeit. Azokat a szemeket, amik hajdanán megnyugtatták. Azt a gyönyörű arcot, ami a világot jelentette neki nem is olyan régen.
- Hát nem mondtál le rólam? – kérdezte a nőtől. – Nem gyűlölsz?
Anna szemeiből könnyek buggyantak ki. Finoman csókot dobott a srác homlokára.
- Rólad sose mondanék le, édesem - súgta. - Szeretlek. Tudod jól. Bármi is történt, szeretlek.

*

Krisztián déli irányba száguldott az autópályán. Közben néha Valentina felé pillantgatott. A lány egész úton egy szót se szólt, nem is sírt, csak nézett maga elé sokkos állapotban. Mindketten hallottak eldördülni egy lövést, amit síri csend követett, az árnyak is lemerevedtek attól odakint.
- Megölte - súgta hirtelen Ketteske. – Megölte az apámat. Pont Nóri tette. Pont ő.
- Ez nem olyan biztos – nyugtatta lágy hangon Krisztián.
- De igen. Láttam Nóri szemével. Éreztem apám szenvedéseit.
Krisztián nem akarta elhinni, hogy annak a csupaszív embernek vége. Elfogadta őt, erőt merített belé és a legvégén az életét áldozta értük. A lányáért és őérte. Az a pár óra, amit mellette tölthetett el, megváltoztatta a világszemléletét. Mindig is erre vágyott, egy nála erősebb és idősebb férfi biztatására, barátságára. És ennek vége. Elvesztett egy apóst, aki vejeként tekintett rá.
- Őszintén sajnálom - mondta a lánynak.
- Olyan érzés van bennem, ami veszélyt jelent a jelenemre - nyögte erőtlenül Valentina. - Iszonyú harag próbál feltörni belőlem. És egyre kevésbe akarok ellenállni neki. Tudom, hogy ez hova vezet…
- Ne - vágott közbe a srác. - Nem szabad, hogy bármelyik visszatérjen.
Ketteske érezte Alexa közelségét, no meg még valakiét. Havaska. Alig akarta elhinni, hogy az a lány a nyomozónővel van. Igyekezett minél jobban rájuk kapcsolódni, mert érezte, amint Egyeske kezd előtörni belőle.
- Mérjetek be Alexa - súgta maga elé. - Siessetek.
- Tessék? – pillantott felé Krisztián.
- Nem bírom tovább visszatartani őt. Segítsetek. Védjétek meg a szerelmem.
A srác lehajtott egy kisebb sötét útra. Rossz érzése támadt. Egy meredek halálkanyart vett be, amikor egy fémes tárgyat érzett a halántékánál. Amikor kiegyenesedett és rátért az elhagyatottnak tűnő útra, az anyósülés felé pillantott jól tudva, mi is történt meg végül. Egyeske sárgán izzó szemekkel meredt rá.
- Most szépen félreállsz, hulla fiú - adta ki a parancsot a lány.
- Azt már nem - vágta rá Krisztián.
- Nem mondom többször.
- Én sem.
- Hát jó. Te akartad.
Egyeske belelőtt a srác combjába, mire az felüvöltött és elvesztette az irányítást a jármű felett. Az autó szélsebesen nekiütközött egy buszmegálló padkájának, majd először az oldalára, aztán tetejére állva csusszant végig a jeges úton, mire nagy erővel egy fának csapódott.

*

Szilvia kinyitotta a szemét meditálásból kizökkenve. Érezte a lányát, amint átvette a hatalmat újra a teste felett. Bevillant neki a baleset azon a sötét úton. Látta, amint Valentina sértetlenül kimászik a kocsiból, viszont Krisztián olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy ha nem kap sürgősen ellátást, bele is halhat. Szerencsére egyre közelebb érezte két Fény harcos közeledtét déli irányból. Az egyik az a nyomozónő, Alexa, a másik a jó útra tért Havaska. Végre valamire használhatja is őket, gondolta magában. Azonban a jelenlegi helyzet egy kicsit aggasztotta.
- Valentina - súgta Szilvia. - Kislányom. Mit forgatsz a fejedben?
- Eltakarítok valakit, akit már régen el kellett volna - szűrte ki a fogai közül démoni haraggal a lány.
- Nem teheted. Nóri a parancsomat követte.
- Tessék? Megöletted vele apát?
- Úgy bizony. Hátráltató tényező volt.
- Szerinted! – kiáltotta Egyeske.
- Nekem is fájt egy kicsit, hisz valaha szerettem őt.
- Rád nem haragszom, anya, pedig megérdemelnéd. Vedd válasznak a részemről, hogy Nórit végleg elintézem.
- Nem szabad, kicsim – nyugtatta kellemes hangon az anyja. - Nektek nem ez a sorsotok.
- Azt majd meglátjuk!
Megszűnt a kapocs közöttük. Szilvia erre magabiztos mosollyal gyújtott fényt a tatabányai ház szobájában. Felállt a kanapéról és az ajtóban álló, aggódó tekintetű Kamilla felé fordult.
- Mit szomorkodsz, drágám? - kérdezte a démonlánytól.
- Ebből nem lesz baj? – kérdezett vissza az. - Ha egymásra támadnak? Nem keresztezi a terveinket? A birodalom hajnalát?
- Ugyan dehogy - legyintett Szilvia. – Mindketten egyforma hatalommal és képességekkel rendelkeznek. Semmit sem tudnak ártani egymásnak. A hajuk szála sem fog meggörbülni.
Izzó szemei csillogtak a derűtől, ahogy a lány felé lépkedett. Hátborzongató látvány volt még az őt tisztelő Kamillának is, akit teljesen levert a víz az úrnőjétől. Meg is remegett, amikor az magához ölelte.
- Meg fog remegni tőlük a föld – súgta Szilvia Kamilla fülébe. – Végigremeg a talaj az ellenségeink szívébe.
- Értelek, úrnőm - rebegte az.
- Látom már mindennek a kezdetét. Valentina és Nóri végül megbékél. Legyőzik a haragot, ami megmérgezi az egymás iránt érzett szeretetüket. Tiszta szeretet van a szívükben. A fájdalom újra és most már végleg összehozza őket. Egy békés új világot fognak teremteni. A birodalmat.
- Bárcsak ott tartanánk már, úrnőm.
- Eljön. Itt van már előttünk. Minden készen áll.

*

A húszas éveiben járó Gabó és Zsoca az autópálya felé haladtak a fekete sport verdával, amit közösen csinosítottak és tunningoltak agyon. Fél éves fáradhatatlan munkába tellett, mire az autó igencsak egy futurisztikus szélvésszé vált. Ez volt az első éjszakai tesztvezetés napja, amire már nagyon készültek.
- Amint kiérünk az autópályára, öregem - kezdte a volán mögött ülő divatos szakállat viselő Gabó - benyomok valami kegyetlen technot és padlóig nyomom a gázt, aztán bevágom végre a hatodikba!
- Kettőhatvanig meg sem állunk – ujjongott Zsoca. – Aztán valahol hajtsunk fel pár csajt. Ezzel a verdával nem lesz nehéz a legjobb prédákat is felszedni. Ma este királyok leszünk!
- Úgy van!
Ekkor megpillantottak egy ballonkabátos női alakot az út szélén ácsorogni. Ahogy közeledtek a villanypózna felé, aminek dőlve máris feléjük fordult az a gyönyörű csoda, egymásra néztek.
- Szerintem vegyük fel – ajánlotta Zsoca.
- Naná, haver! – bólogatott hevesen Gabó.
Amikor megálltak mellette, Zsoca laza mosollyal eresztette le az ablakot.
- Kire vársz, drága? – kérdezte a lánytól.
Valentina elővette a ragadozó vigyorát, ahogy a kocsihoz lépett. Behajolt az ablakon csábosan végigmérve őket.
- Merre utaztok, srácok? – kérdezte.
- Az autópályára – felelte Gabó. - Kísérletezünk egy kicsit. Velünk jössz? Nem bánod meg, szépség.
- Sajna nincs kedvem veletek menni – vonta meg a vállát Valentina. – De a kocsitok kell. Pont ilyenre van szükségem.
Zsoca értetlenül fordult Gabóhoz.
- Ez beivott, vagy mi van? – kérdezte, ám látva a társa döbbent tekintetét, visszafordult a lányhoz.
Valentina szemei citromsárgán izzottak és egy hangtompítós pisztolyt szegezett rájuk. Zsocának megfagyott a vér az ereiben. A lányból valami idegborzoló érzés sugárzott feléjük, az iszonyat ereje.
- Ne akarjátok, hogy hulla fiúknak szólítsalak titeket – folytatta Egyeske rémesen komolyan. – Kifelé.

*

Krisztián az utolsó megmaradt kis erejét felhasználva kúszott ki a kocsiból az anyósülés felőli oldalon. Alig érezte a jéghideg havat, a látása is homályos volt, ha épp egy pillanatra tisztán látott, akkor le és felugrált előtte a világ. Fájdalom hasított a combjába, ahol a lövés érte, majd a fejét hasogatta egy villámlásszerű kín. Egyre nehezebben kapott levegőt, úgy érezte, mintha valami folyamatosan szorítaná a mellkasát. Érezte a vég közeledtét. Félt tőle, mert élni akart.
Nem tudta, miért, de emlékfoszlányok kezdtek leperegni előtte. Egy általános iskolai kiránduláson látta magát a vonaton ülni, miközben képregényt olvas, utána a gimnáziumban, amint kosarazik a barátaival a pályán. Egy kerékcsikorgás zökkentette ki az egyre csak felgyorsuló emlékképekből.
Elfogyott minden ereje, levegőt szinte már nem is kapott. Feladta. Sietős lépteket hallott, aztán gyengéd kezeket érzett a vállánál. Nem tudta hogyan, de már a csillagos eget nézte a hátán feküdve. Hirtelen két fiatal nő arcát látta felé magaslani. Tanakodtak. Alig tudta értelmezni a szavaikat. A szemük egyszercsak kéken izzott fel. Pont olyanok, mint azok, gondolta magában, ám ezekből szelídség áradt.
Havaska Krisztián mellkasára tette a kezét.
- Összeesett a tüdeje - állapította meg.
- Minden erőnkre szükség lesz – bólintott Alexa. - Nincs idő kórházba vinni.
- Biztosan menni fog?
- Muszáj mennie.
Alexa gyengéden a srác homlokára a tette a kezét.
- Mindjárt elmúlik, Krisztián – súgta. – Minden rendben lesz.

*

Nóri tisztán érezte Egyeske haragját és látta a kocsit is, amit zsákmányolt magának. Amikor kilépett Róbert nyaralójából rögtön az egyik csuhás alakhoz fordult, aki máris vigyázba vágta magát előtte a rémülettől. Az úrnő amennyire közel csak lehetett, olyan közel lépett hozzá.
- A leggyorsabb autót kérem – súgta neki ellentmondást nem tűrve. – Ide tudod nekem hozni?
- Negyed óra és meglesz, úrnőm – felelte a férfi a csuklya alól.
- Öt percet kapsz.
- Igenis!

Azzal az alak sprintelt is búvóhelyük felé az erdőn át. Nóri hallgatta Valentina fenyegetőző hangját a fejében.

*

Egyeske padlógázzal haladt az autópályán a kétszáz kilométeróra felé gyorsítva. Az arca eltorzult a dühtől. Még sosem érzett ekkora haragot élete során. Szinte fájdalmat érzett a haragtól minden egyes porcikájában.
- Azt fogod kívánni, bár meg se születtél volna, unokanővérkém – mondta maga elé.
- Biztos vagy benne? – jött Nóri reakciója a fejében. – Örülnöd kéne. Ki lett egyenlítve a tartozásom.
- Meg fogod bánni. Nem leszel ilyen öntelt, amikor találkozunk. Könyörögni fogsz. Térden állva fogsz könyörögni az életedért.
- Már alig várom. Kis naiv. Mennyire meg fogsz majd lepődni. És persze rájössz, mennyire szükséged van rám. Nélkülem nem fog felépülni a birodalmad. Nem lesz megbízható sereged sem.
- Módosítok a forgatókönyvön. Ennyi.
Hallotta Nórit kacagni.
- Gyere csak, te esélytelen – vihogta az unokanővér.

*

Havaska az ölébe hajtotta Krisztián fejét a hátsó ülésen. A sérülések eltűntek annak a fejéről, a lőtt sebnek pedig már nyoma sem volt. A légzése is egyenletessé és kiegyensúlyozottá vált. Bár az eszméletét egy ideje elvesztette, mégis néha Valentinát szólította erőtlenül nyöszörögve.
- Szegény - aggódott Havaska. – De legalább helyrejött.
- Igen – felelte Alexa, miközben az autópálya felé hajtott. – Még időben találtunk rá. Valentina sem lehet messze.
- Szerintem meglépett egy másik kocsival.
- Én is hasonlót érzek, de nem látom tisztán. Biztosan a gyógyítás egy kicsit kimerített minket.
- Miért tehette ezt vele Egyeske?
- Szerintem az apjuk miatt. Bosszút akar állni Nórin.
- De nem fog neki sikerülni, igaz?
- Semmilyen kárt nem tudnak egymásban tenni. Szilvia pedig jót szórakozik rajtuk. Egyfajta terápiát intézett nekik.
- Mire gondolsz?
- A harag összehozza őket. Kiadják magukból a feszültségeket és utána már minden marad a régiben.
- Ennek semmi értelme.
- Dehogyisnem. Most tisztulnak meg a feleslegektől.
Alexa ekkor észrevett két pulóverben didergő fiatalt az úton. Bevillant neki egy kép, amint Valentina elveszi tőlük a kocsit. Lelassított mellettük és leengedte az ablakot, miközben visszaváltotta gyorsan a szemét a természetes színére.
- Pattanjatok be – szólt ki nekik.

*

A volán mögé beülő Nóri önelégült mosolyát Ketteske hangja fagyasztotta le a fejében. A szelíd hang teljesen megbénította az új személyiségét, amitől észveszejtő harag lett úrrá rajta, ám kiadni mégis képtelen volt.
- Nóri - szólította őt. – Nem haragszom rád. Tudom, hogy ez nem te vagy. Te sosem tennél ilyet.
- Takarodj a fejemből – sziszegte a lány.
- Nem fogok. Végig veled leszek. Tudnod kell, hogy várlak vissza. Nem mondok le rólad soha. Ott leszünk azon a tengerparton. A legnagyobb boldogságban. Minden borzalom és sötétség a múlté lesz.
- Ez nem fog megtörténni.
- De igen. Egyre biztosabb vagyok benne. Mond, megvan még, amit tőlem kaptál?
Nóri remegő kézzel vette elő a ballonkabátja belső zsebéből a két szőke lányt ábrázoló szobrocskát. A könnyeivel küszködve nézegette, miközben úgy érezte, mindjárt darabokra hullik.
- Igen - súgta a síráshoz közel. – Mindig itt van velem.
- Látod, van még remény. Engedd visszatérni magad. Ez nem te vagy.
- Miért akarsz tönkretenni?
- Épp az ellenkezőjét akarom.
- De tönkreteszel. Mindent. Meg akarsz ölni most is.
- Én? Soha! Szeretlek, Nóri.
Nóri visszatette a kabátja zsebébe a szobrocskát.
- Nem szabad beszélnem veled – mondta erőltetett határozottsággal. - Nem szabad, értsd meg. Kérlek.
- Észhez kell térned – vágta rá lágyan Valentina. – Muszáj, Nóri.
Nóri beindította a motort és sebességbe kapcsolt.
- Jobb, ha nem figyelsz minket – tanácsolta. – Engem és Egyeskét. Kegyetlen harc lesz. És ha most megbocsátasz, elindulok a nagy vadászatra.

2020. szeptember 8-15.
Budapest

15.rész
Apokalipszis

Éjfél felé járt az idő, amikor a havazás rákezdett és Nóri bekapcsolta az ablaktörlőt. Üres, kétsávos úton haladt előre, ahol egyetlen járművel sem találkozott, amióta csak lekanyarodott az autópályáról. Valamilyen megmagyarázhatatlan jelzést küldött az ösztöne és bekapcsolta a rádiót. Éppen híreket mondtak, a bemondónő pedig nem kis félelemmel a hangjában olvasta be azokat.
- …több százezren vannak. Az ismeretlen célú szekta ellepte Budapest utcáit, megbénítva ezzel a forgalmat. Ezen kívül az összes megyeszékhelyen is megjelentek a sötét öltözéket viselő, arcukat csuklya mögé rejtő személyek – itt szünetet tartott, majd a síráshoz közeli hangon folytatta. - Az ártatlan áldozatok száma egyre csak növekszik…a hatóságok egyelőre tehetetlennek bizonyulnak. Néhány budapesti szemtanú elmondása szerint az alakok természetfeletti képességek birtokában vannak, amit…
Nóri kikapcsolta a rádiót. Tehát minden Szilvia tervei szerint halad. A Végítélet. Mindez egy-két nap leforgása alatt kezdődött el, mivel már minden elő volt készítve, az úrnőnek pedig csak ki kellett engednie a farkasait az odúból. Milliók élnek a világon a Fény és Sötétség teremtményeiként, miközben fogalmuk sincs róla, mi is a valódi céljuk az életben. És most itt van Szilvia, aki megelőzve a Jókat, a Rosszak oldalát emeli az elpusztíthatatlan magasságba, mielőtt azok ellencsapást mérnének rájuk. Vége. Sakk-matt minden emberi jóságnak.
Sátáni mosoly jelent meg Nóri az arcán, ami hamar le is fagyott róla. Valahonnan a belső világból, onnan a sötét tengerparton, ahol a jó énje talán örökre elveszett, felé áramlott egy kis fénysugár. Ki is volt ő? Nemrégiben még egy megtört lélek, aki a meghasadt tudatú, tömeggyilkos unokahúgát akarta megmenteni. Egy kiégett, huszonkilenc éves lány, aki korábban egy sikeres üzletasszony volt. Sikeres, ismételte magában. Alig akarta elhinni. Sikeres volt. Valamint egy jó ember, aki dacára a hatóságoknak, a szerelme tragédiájának, mindennel és mindenkivel szembeszállva tette le a voksot a pszichopata Valentina mellett. Vagyis annak szelíd énje, Ketteske mellett. A legádázabb ellensége a legszeretettebb rokona lett, akiért feladta az életét is. Most pedig meg akar ütközni vele. Miért? Újra és újra megkérdezte magától. Miért? A válasz egyszerűbb volt, mint azt gondolta: Valentina hívta ki. Azonban ő örömmel fogadta a hadüzenetet.
Talán a nővérét, Barbit is megkaparintotta magának Szilvia. Hisz ő is a Sötétség gyermeke, akárcsak ő. Biztosan ellenállt, gondolta Nóri. A testvére mindig is egy forrófejű, nagyszájú lány volt, aki bárkivel szembeszállt, még ha többen is támadták. Nem érezte, de szinte biztos volt benne, hogy Barbi már közéjük tartozik. Elkerülhetetlen volt. Akárcsak ez a világbirodalom, ami elkezdett épülni. Pár órája kezdődött el, jött a válasz a fejében. Sokan még nem is fogták fel.
Egy körforgalomhoz ért, melynek első kijáratánál megakadt a szeme egy táblán. Egy órája rakták ki, súgta az ösztöne. Látott is egy képet bevillanni, amiben három rendőr a félelemtől remegve dolgozik rajta, az egyiknek pedig kéken izzik a szeme. Az régóta készült rá, saját kezűleg készítette el otthon. A vörös színnel keretezett, fehér alapszínű táblán vastag fekete betűkkel lett kiírva:

3.FOKOZATÚ VESZÉLYZÓNA
A BELÉPÉS ÉLETVESZÉLYES!

Nóri megállította a kocsit és mivel nem látott egy lelket sem közeledni, kiszállt a kocsiból, hogy jobban szemügyre vegye az üzenetet. A hidegtől egy kicsit megremegett és összehúzta a ballonkabátját. A hevesen hulló hótól hunyorgott, de elnézett a távolba, amerre az út vezetett. Látott egy messzi kis települést, ahol pislákoltak a fények. Szabad szemmel nem tűnt veszélyesnek, azonban ő érezte ott Szilvia embereit. A lakosságot már „megtisztították” a Fény gyermekeitől. Egy Villő nevű lány irányítja ezt a szektort Szilvia parancsát követve. Ez a lány még Egyeskénél is gonoszabb, állapította meg Nóri. A teljes sötétség uralkodik benne.
Visszaült a kocsiba. Nézte az előtte álló utat. Alig néhány villanypóznának égett még a fénye. Visszanézett a táblára. Vajon hány ilyet raktak még ki? Gyorsan feladták. Ennél gyorsabban nem is lehetett volna.
Elindult az úton. Nem érzett boldogságot, amiért elkezdett épülni Szilvia világa. Nem érzett haragot Valentina iránt sem. Fáradt volt, fel akarta adni az egész életét. Meg akart halni, szépen csendben.

*

Miután kirakták otthon a Gabót és Zsocát, Alexáék egy autópálya menti motel felé igyekeztek. Havaska az ölében Krisztián fejét simogatta, időnként felmérve annak állapotát. Minden rendben, nyugtázta.
Alexának kezdett nagyon furcsa lenni az autópálya forgalma. Egy idő után már csak ők hajtottak egyedül keleti irányba, az ellenkező sávban pedig egyre többen torlódtak fel, mintha menekülnének valami elől. Az utolsó két kocsi előttük lehajtott egy kivezető úton és teljesen kiürült előttük az útszakasz.
- Mi folyik itt? – tette fel a kérdést a nyomozónő.
- Elég furcsa – jegyezte meg Havaska. – Kapcsold be rádiót.
Alexa azonnal úgy tett, miközben borzasztó érzése támadt. A bemondó hangja igazolta is a félelmeit.
- Iszonyat Katonáinak hívják magukat – olvasta be remegő hangon. – A vezetőjük az a Palkovics Szilvia, aki a rémtetteiről elhíresült Király Valentina édesanyja. A feketébe öltözött tömeg egyre csak gyarapodni látszik, már több nagyobb települést is elfoglaltak, köztük Budapestet. A rádióállomás épületét, bennünket a biztonsági szolgálat mellett a hadsereg egy osztaga védi. Lehet, ez az utolsó beszédem és…
Megszűnt az adás. Sercegés. Alexa döbbenten vette le a lábát gázról. Óráknak tűnő percekig meg sem bírt szólalni.
- Vége, Havaska – súgta végül. – Ők nyertek.
- Nincs esélyünk? – kérdezte a döbbent lány.
- Ekkora erővel szemben…sajnos nincs.
- Közülünk senki sem szállt szembe velük?
- Felesleges. Már hiába tennék. Bekövetkezett, ami ellen mi születtünk. A Sötétség korszaka eljött. Így volt megírva. Látom is. Alig pár órája kezdődött. Észre sem vettük. Szilvia mindent alaposan megtervezett előre. Egy gombnyomásnyira volt csak a győzelemtől. Ezért volt olyan magabiztos. Ezért állította maga mellé Nórit is sietve. És lassan az egész országot beveszik, aztán talán a világot is.
- A világbirodalom?
- A Világbirodalom.
- Most tényleg minden remény elveszett?
Alexa felsóhajtott.
- Egyetlen feladatunk van csupán – kezdte. – Ezek után mást már nem is tehetünk. Menteni, ami menthető. Az ártatlan embereket és az álmaikat. Őrt állni, ahol megtehetjük. Feláldozni magunkat, ahol kell.

*

Nóri egyre csak merült és merült bele a halál utáni vágy szabadságot és boldogságot ígérő érzésébe. A sötétség ereje meggyengült benne, nem kapott segítséget Szilviától, aki nyilván mással van elfoglalva. Nem is kérte, nem is fogadta volna el. Engedte a múltjának emlékeit bevillanni a lelki szemei elé.
A fejében az egyik kedvenc száma után a másik szólalt meg. Látta magát, amikor még huszonegy éves volt és Barbival, valamint néhány közös barátnőjükkel Balatonra cuccoltak be két hétre. Forró augusztus volt, hét ágra sütött nap, nyakukba vették partot, napoztak, sikítozva léptek be a hideg vízbe. Éjjelente egyik szórakozóhely után a másikba mentek, áttomboltak minden éjszakát. Szerették egymást, elválaszthatatlan banda volt az övék. A hamis hangjukkal énekelgettek esténként, pláne egy szalonnasütéses éjszaka, amikor a rendőröket is kihívták rájuk, mert túl hangosak voltak. Barbi ki is kezdett az egyik egyenruhással.
A rá következő évben ismerte meg Nóri a Dani nevű srácot Horvátországban, aki a barátaival együtt szintén kocsival érkezett a gyönyörű tengerpartra. A fiúk pont annyian voltak, mint ők, ezért folyamatosan együtt lógtak. Nóri egy csodaszép szerelmet nyert aznap, Danival felhőtlen boldogságban jártak két évig. Aztán látta, amint az egyik hideg novemberi napon az szakít vele és elsétál a rakparton. Sokáig nézte sokkos állapotban a lehajtott fejjel a Fővám tér felé sétáló srácot.
Csak akkor létezett igazán, ha volt valakije. Akkor érezte magát teljes embernek. Sosem tudta másképp. Önmaga volt a barátai mellett is, ki tudott teljesedni és boldognak is érezte magát, ám amikor akár egy percre is egyedül maradt, érezte valaminek, valakinek a hiányát. Valakinek a vállára akarta a fejét, valakinek meg akarta fogni a kezét. Mégsem becsült meg igazán senkit.
A karrierje fontosabb volt bárkinél. Saját házat akart, amit ízlésesen berendez. A nettó egymilliós fizetésével ez is sikerült neki. A legdrágább éttermekbe akart járni, ezt is elérte. Olyan kocsit vett, amilyen a főnökeinek volt, ezzel is jelezve, hogy közéjük tartozik. A ruhatára egy kisebb vagyonba került. Menő üzletasszony lett, aki a multik fejeseivel is eljárt nyaralni. Edzeni járt a kolleganőivel, a főnökasszonyával pedig néha bulizni is a legelőkelőbb belvárosi szórakozóhelyekre, ahová a belépő is méregdrága volt. Eleinte ez a fényűző élet boldoggá és teljessé varázsolta az életét.
Egy idő után nem is állt szóba nála szegényebb férfiakkal. Minimum egy cégvezetőnek, vagy vállalkozónak, sztárnak kellett lennie ahhoz annak, akit közel engedett magához. A lelke kezdett teljesen elpusztulni, huszonhat évesen már teljesen kiégett és elvesztette régi önmagát is egy időre.
Amikor azonban Viktor megtámadta őt, minden megváltozott. A halál torkából menekült meg és átértékelődött előtte az élet. Onnantól minden pillanatot olyan csodaként élt meg, amire nem is érezte magát méltónak. Egy kis séta a Margitszigeten, a rakparton, néhány helyes fiú félénk mosolya, egy kedvenc film a tévében, valami finomság, amivel meglepte magát. Mindnek felbecsülhetetlen értéke lett számára. A régi barátai végre visszakapták őt, ám a Viktorral folytatott macska-egér harc ismét elsötétített mindent. A bosszúvágy nem engedte ismét emberré válni.
Akkor jött Béci. Ott a kórházban, ahová Viktor egyik támadása után került. Milyen félénken szólította meg, milyen humorosan. Már akkor érezte, hogy ezzel a vörös hajú, jóképű herceggel még találkoznia kell. A sors úgy is hozta számukra. Az alatt a több, mint félév alatt, amíg együtt voltak, megtanult újra emberi lényként élni. Nem tudta megfogalmazni most sem, mennyire boldog volt mellette. Minden pillanatnak értelme lett, számított valakinek, aki törődött vele. Élete szerelme lett és már nem kesergett a múlton, mert az talán azért volt olyan sötét, mert erre az útra terelte, ami elhozta számára a beteljesülést. Hozzá terelte minden szörnyűség. A karjaiba.
És most már ő sincsen neki.
Ami a legjobban fájt Nórinak, hogy nem tudta elmondani a srácnak, mennyire szereti. A legjobb pillanatra várt, ami végül nem jöhetett el. Valentina egy éjszaka megölte Bécit. Még dicsekedett is neki a telefonban, miközben a szerelme ott feküdt a padlón. Egy apokalipszis volt ez Nóri lelkének.
Vészjelzés.
Érezte Valentina jelenlétét. A távolból megjelent két fényszóró fénye. Ő az, gondolta. Felkészült a végzetre. Vágyott a túloldalra, ám jól tudta, hogy ennek a csatának nem lesz győztese.

*

Valentina citromsárgán fénylő szemei felizzottak, amint a lábával egyre jobban odalépett a gázpedálra. Egy végeláthatatlan, egyenes útszakaszon haladt előre a téli éjszakában, miközben a másik két személyisége időről időre megszólalt az agyának különböző sarkaiból.
- Megölte apánkat - szólította a szelídhangú Ketteske. - Igen, Nóri tette. Pont ő, akiről sosem gondoltad volna, hogy képes volna rá. Ám egy ideje nem önmaga, mert anyánk rabságban tartja a tudatát. Éppen ezért nem érdemel büntetést. Különben sem tudnád legyőzni őt, ezt te is jól tudod.
- Ugyan már, te káosz kiscsaj - hallatta szkeptikus hangját Hármaska. – Nincs szükséged se apára, se anyára. Pláne nem az unokanővéredre, akin feleslegesen akarsz bosszút állni. Egyik sem kell. Itt vagy te, a hatalom pedig már elő van készítve neked. Nem kell mást tenned, mint a sereget, ami készen áll minden parancsodra, a két megmaradt visszatartó tényező ellen fordítani.
- Nem bánthatod anyát! - üvöltötte Ketteske. - Nem! Olyan, amilyen, igaz. Gonoszabb még az ördögnél is, de talán még lehet belőle jó ember. Benned is ott motoszkál a Fény. Nem mered még magadnak sem bevallani, de így van. Emlékszel, amit tavaly mondtam neked a tükörből? Mindenkinek jár a megváltás. Még neked is. Mi ketten együtt képesek volnánk helyrehozni…
- Nana! – vágott közbe Hármaska. - Nem illik hazudni, Ketteske. Nem akarsz te se mást, mint uralni ezt a testet.
Menekült a hangok elől. Nem akarta őket hallani. Emlékek villantak be neki egymás után. A Szent Mihály Elmegyógyintézet cellája, ahol az ágyon összekuporodva próbálta elképzelni, milyen is lehet az élet odakint. A belső világának képei, ahol látja magát kislányként lesétálni a Fővám téri villamos alagútba. Hajszálon múlott az élete, de megmenekült…hála az anyjának és a varázslatnak.
Kis híján elbóbiskolt a volán mögött, ám egy vészjelzés felébresztette. Nóri már nagyon közel volt hozzá. A havazás rákezdett, ezért bekapcsolta az ablaktörlőt. Egy újabb hangot hallott a fejében. Anna volt az, a „doki néni”, aki mint mindig, megnyugtatóan, anyáskodóan szólt hozzá:
- Valentina. Édes kicsikém, fordulj vissza. Ne mérkőzz meg vele.
- Meg kell tennem - felelte Egyeske.
- Az én hibám is. Az orvosod voltam, de csak jobban tönkretettelek.
A lány fülsüketítően hangosan felnevetett.
- Ugyan már, doki néni – mondta vihogva. - A közelembe se értél. Soha! Irigy voltál rám az egész kezelés alatt!
- Nem tudtalak megmenteni - sóhajtott a pszichiáternő.
Valentina látta a távolban, amint egy felé haladó kocsi átsorol az ő sávjába. A két fényszóró egyre közelebb és közelebb volt. Ez Nóri. Látta maga előtt, amint az gonosz vigyorral odalép a gázra.
- Csak nyisd ki a szemed - súgta sejtelmesen az orvosának. - Nézd ezt végig. Ez lesz a mi kis háborúnk valódi kezdete.

*

Nóri szemei is felizzottak, a vívódások is eltűntek és mindez olyan gyorsan következett be, hogy Szilviát sejtette a dolog mögött. A szája sátáni vigyorra húzódott, majd tövig nyomta a gázt. Valentina kocsija már nagyon közel volt hozzá, megvilágították egymás arcát a fényszórókkal. Mindketten látták egymás arcán az elszántságot, a félelem teljes és tökéletes hiányát.
Szinte az utolsó pillanatban rántották el a kormányt. Valentina végfarolt a jeges úton, kis híján fel is borult, minden tudását bevetve egyenesítette ki járművét. Olyan mélyről szabadult fel benne a gyűlölet, olyannyira el akarta kapni az ellenfelét, hogy azt hitte darabokra töri már a kormányt és műszerfalat. Levette a lábát a fékről, sebességbe kapcsolt és a feltuningolt kocsi motorja felbőgött.
Nóri hamar visszaszerezte a hatalmát a jármű felett és padlógázzal haladt előre, várva, hogy Valentina a nyomába szegődjön. A visszapillantó tükörbe pillantva látta is, amint az szélsebesen száguld felé. A haragtól teljesen megtébolyodott unokahúga dudálni kezdett, ahogy egyre csak közeledett. A gyönyörű fekete kocsi éppen olyan volt Nóri mögött, mint valami lelketlen fémszörny, ami a sárga szemeivel hűségesen szolgálja a megvadult fenevadat, aki rabszolgájává tette.
Nóri balra rántotta a kormányt, erre Valentina hatodikba váltott és felzárkózott mellé. Egymásra néztek a volán mögül. Két izzó szemű démon voltak az apokalipszis első óráiban. Az unokahúg nem várt, gyűlölettől eltorzult arccal rántotta Nóri kocsijának a kormányt. A csattanástól Nóri pár pillanatra elvesztette az irányítást. Nagyon nehezen tudta egyenesben tartani a járművet, ám végül sikerült neki. Lövellt egy kihívó mosolyt Valentina felé és ő is nekirántotta kormányt.
- Vissza a feladónak, kiscsibém! – üvöltötte felé Nóri. – És most figyelj!
Levette a lábát a gázról, hirtelen meglepetéssel egy kicsit lemaradt Valentinától, mielőtt az kapcsolni tudott volna, majd nekicsapta a kocsi orrát a másik hátuljának. Valentina kocsija az ütközéstől kifarolt, éppen csak egy hajszálnyira kerülte el csattanást, ami oldalba találta volna. Kidöntött egy sebességkorlátozó táblát, eközben pedig, mint aki teljesen megbolondult már, felsüketítően felnevetett.
- Ez milyen szép volt, Nóri! – vihogta. – Tudsz te, ha akarsz, kisanyám!
Nóri látta a visszapillantóból, amint Valentina ismét belendül, és kerék csikorgatva kihajt az út menti hólepte pusztából. A félelem, mint mindig teljesen elkerülte a pszichopata tömeggyilkost és most még elszántabbnak tűnt, mint valaha. Remek, gondolta magában Nóri, legalább még nagyobbat bukik.
Egy nagyobb kanyar következett, Valentina hamar megjelent Nóri mögött. A visszapillantó tükörben tisztán lehetett látni a citromsárgán izzó szemeit. A tömeggyilkos hirtelen mozdulattal hatodikba kapcsolt, rátaposott a gázra és meglökte Nóri kocsiját. Próbált valami fogást találni, amivel a szembejövő sávba lökheti az unokanővérét. Amikor kiegyenesedett az út, a távolból egy kamiont látott közeledni onnan. Az út emelkedni kezdett és szalagkorlát jelent meg az oldalukon.
Valentina kocsija szikrákat szórt, amint nekiérve a korlátnak meglökte ellenfele kocsiját. Nóri kocsija szemközti sávba sodródott, a kamionnal szemben pedig életveszélyes közelségbe került. Valentina eközben vigyorogva zárkózott fel mellé. Nóri azonban magabiztosan kacsintott felé, az unokahúga arcáról lefagyott az önelégült, győzelemittas mosoly.
Nóri egy szempillantás alatt teleportált a kamionsofőr melletti anyósülésre. Látta, amint a kocsija vezető nélkül imbolyog, majd a nagydarab jármű a szalagkorlát felé repíti. A sofőr rémülten fordult Nóri felé.
- A kanyar után megállsz – mondta a lány a fiatal férfinak. – És jobb, ha menekülsz.
Valentina lefékezett. Kiszállt a kocsiból és elnézte, ahogyan a kamion eltűnik a kanyarban. Érezte, hogy Nóri még él, a haja szála sem görbült meg. Ám fogalma sem volt, mire készül.
Alig telt el egy perc, már hallotta, amint a kamion közeledik. Amint meglátta a nagy szörnyet felé kanyarodni, már rögtön tudta, Nóri ül a volán mögött. Gyorsan visszapattant a kocsiba.
- Ó, én annyira szeretem én kis unokanővéremet! – mondta vidáman. – Sosem adja fel! Ez annyira ő!
Nóri a kamiont vezetve látta, amint Valentina padlógázzal elindul. Egy kis porszemnek tűnt az úton, ám nem becsülte alá. Sejtette, hogy valamire készül, túl magabiztosnak tűnt.
Amikor imbolyogni látta jobbra-balra Valentina kocsiját, már tudta, mi az a nagy hadművelet. Az anyósülés felé fordult és meglátta ott Egyeskét vigyorogni. A következő pillanatban kapott is egyet az arcába. A kamion átsorolt a szemközti sávba, Nóri pedig a könyökével viszonozta az ütést.
Egyeske az ajtónak csattant. Nóri felhúzta a lábait, elengedve a gázt és páros lábbal belerúgott a lányba, aki ismét nekivágódott az ajtónak kinyitva azt. Valentina majdnem kilendült az útra, de megkapaszkodott ajtó keretében. Vihogni kezdett, mint aki egy jó mókának tartja az egészet.
Nóri ismét felé rúgott, de az megmarkolta a lábait és maga után húzva mindketten kizuhantak a járműből. Az egyforma ballonkabátjaikba belemarkolt az erős szél, ezért mindketten úgy néztek ki, mint a bukott angyalok, akiket éppen az égből vetnek ki. A havas pusztába estek.
Egy darabig feküdtek egymástól pár lépésnyire, majd elsőnek Valentina pattant fel és bele akart rúgni a földön fekvő Nóriba, de az talppal sípcsonton rúgta őt. Az unokanővér felpattant és egy szinte követhetetlen gyorsasággal Valentina arcába kaszált a lábával. Egyeske kifeküdt, ám még mindig vihorászott.
- Nocsak, de milyen kemény csajszi lettél! – vetette oda Nórinak.
- Hogy ízlik a fájdalom, unokahúgocskám? – kérdezte az. – Milyen érzés elveszíteni valakit, akit szeretsz?
- Ki mondta, hogy szerettem az apámat? Csak a büszkeségemnek vertél oda! Az a selejt megérdemelte, amit kapott tőled!
Nóri haragjában megragadta és talpra állította az esztelenül kacarászó Egyeskét. Ennek tényleg semmilyen mélyebb érzelme nincs, gondolta magában, ez nem is ember, hanem egy testet öltött démon. Sőt, még annál is rosszabb.
- Na, mi van, unokanővérkém? – hergelte Valentina. – Meglepődtél? Nekem nem tudsz fájdalmat okozni semmivel! A haragod, a gyűlöleted, a bosszúvágyad semmit sem ér velem szemben! Egyetlen embernek okoztál begyógyíthatatlan sebet. Ketteskének! Neki most is fáj, amit tettél! - fülsüketítően hangosan felnevetett. - Látod? Látod, kicsim? Esélytelen vagy! Mindig is az voltál! Most is az vagy!
Nóri be akart húzni neki, de Egyeske villámgyorsan kivédte az ütést, majd azzal a mozdulattal leguggolt és kirúgta a lábait. Győzelemittas, kárörvendő vigyorral lépett oda Nórihoz, aki lelkileg teljesen megsemmisülve feküdt a hóban. Az unokahúga szánakozva ült le mellé a hóba.
- De be kell, hogy valljam, van két ember, akit nagyon szeretek - súgta Valentina. – Az egyik az anyám, a másik pedig te vagy. Hiszed, vagy sem, ez így van. Meg akartalak ölni, de nemcsak fizikailag, de lelkileg is képtelen vagyok rá. Sosem gondoltam, hogy ilyesmi valaha megtörténhet velem.
- Pedig nem akarok élni – nyögte Nóri. – Nem akarom ezt tovább.
- Dehogyisnem – mondta lágyan Egyeske és talpra állította Nórit.
Nóri másodjára látott meg valami egészen emberit az unokahúgának gonosz énje tekintetében. Mintha nem is a rokona, de egyben a jóbarátja is lett volna. Egyeske olyan gyengéden ölelte magához őt, mintha attól tartana, hogy véletlenül összeroppantja. Szürreális volt ez váltás Nórinak, teljesen zavarba jött tőle, ám tisztán érezte, hogy a lány ez egyszer nem veri át.
- A régi éned tart vissza téged - súgta a fülébe Valentina. - Vissza akar térni és nem akarja, hogy tovább folytasd. Hidd el, számítasz nekem. Mennyit harcoltam azért, hogy magam mellé állítsalak. Tudod, miért? Mert melletted nem éreztem volna egyedül magam ebben a világban. Még anyám sem tudja egyedül pótolni az űrt, amitől szenvedek. Szeretnék egyszer az életben igazán boldog lenni – belenézett Nóri szemeibe. – És nélküled nem lehetek az. Mi egy család vagyunk. Egy család, Nóri.
Nóri szemeiből könnyek szöktek elő.
- Én nem tudom már, mit kell tennem – mondta remegő hangon. – Ez az egész már olyan idegen nekem.
- Nem lesz az – súgta az unokahúga és dobott egy puszit a homlokára.
- Nem tudok ezzel azonosulni.
- Mert nem vagy még teljes. Ám ez csak idő kérdése. Anya segíteni fog neked. Velünk otthon leszel.
Nóri érezte magában, amint újra végighatol rajta a Sötétség ereje. Szilvia segít neki a távolból. Behunyta a szemét, és azzal az összes vívódása ismét eltűnt, pár másodperc volt az egész. Amikor kinyitotta a szemét az úgy izzott citromsárga fénnyel, akárcsak Egyeskének. Már nem érzett semmi szánalmat. Ismét az új énje vette át a hatalmat és sátáni mosolyra görbült a szája.
- Szeretlek, kicsikém – mondta derűsen, teljesen átszellemülve Nóri.
Egyeske ekkor végigsimította az arcát.
- Én is szeretlek – mondta a lány szemébe. – Együtt építjük újra ezt a világot. A mi kezünkben lesz minden.
Nóri őszinte szeretettel ölelte magához Valentinát, az pedig könnyes szemmel ölelte vissza.

*

Szilvia diadalmas mosollyal nézte végig a lelki szemei előtt, amint a lánya és kishúga tiszta szívéből megbékél egymással. Kamillához fordult, aki ott ült mellette a kanapén őt figyelve.
- Most már minden rendben – mondta Szilvia a démonlánynak. – Kitombolták magukat.
- Ez remek hír – csillant fel Kamilla szeme.
- Bizony az. Épülhet tovább a birodalom. Hogy haladunk?
- Néhány órán belül az egész országot bevesszük, utána pár nap és Európa egésze a miénk lesz.
Szilvia elégedett mosollyal állt fel és sétált oda a szoba közepén lévő asztalhoz, ahol egy földgömb állt. Hosszú fekete körmeit végighúzta rajta, majd két kezével megérintette. A kezei citromsárga fényben felizzottak.
- Néhány hét és a világ is miénk lesz – súgta sejtelmesen. - Már fényesíthetjük Valentina koronáját.

2020. szeptember 14-20.
Budapest

16.rész
A Sötétség győzelmei

Éjjel egy óra után Szilvia és Kamilla elől haladtak az elfoglalt Szent Mihály Elmegyógyintézet folyosóján, mögöttük pedig a fekete csuhás díszkíséret próbált lépést tartani velük. Az irodai részleg folyosóján az orvosi személyzet mellett az őrök és a kommandósok is a fal felé térdelve tűrték a számukra teljesen megalázó helyzetet. Az úrnő és a démonlány győzelemittas félmosollyal, elégedetten pillantottak a rettegő dolgozókra.
Néhány perc múlva Dr. Radics Petra a látogatásra berendezett szoba asztalán landolt. Szilvia úgy lépett be a helyiségbe, mint egy ködből kilépő vérszomjas szörnyeteg. Kamilla az ajtóban maradt, a bent tartózkodó két csuhás pedig egy székbe ültette a doktornőt. Az úrnő felült az asztalra és kárörvendő mosollyal nézett Petra szemébe, aki próbált erősnek mutatkozni, ám kezdte lassan feladni.
Szilvia karba tette a kezét.
- Hallom minden gondolatod, doktornő – kezdte. – A fiad miatt aggódsz, aki egy ideje nem veszi fel a telefont. Felesleges. Nem esett baja. Öt emberem őrzi őt a házadban. Jól bánnak vele addig, ameddig akarom.
- Mit akarsz tőlem? – kérdezte Petra szinte felé köpve a szavakat.
- Látni akarom, hogy összeomlasz. Látni akarom, amint teljesen elpusztul minden hited, amit ebbe az álszent, képmutató és velejéig romlott világba vetettél. És bizony látni is fogom.
- Mire jó az neked? Mi a célod azzal, hogy megalázol?
- Gyönyörködni akarok benne. Szemtől szemben ennek a hamarosan teljesen elpusztuló régi világrendnek egyik fehér köpenyes fenevadjával. Egy csendes gyilkossal, aki emberek tucatjait gyógyszerezte le szófogadó zombikká. A hatalmadnak immáron pedig örökre vége.
- Én meg akartam menteni az embereket. A lelküket. Mindegyik betegemet egészségesnek akartam tudni, akárcsak a lányodat. Valentinával foglalkoztam a legtöbbet és kitartóan dolgoztam, hogy segítsek neki.
- Ezért vagy most életben. Valamint azért, mert a titkot a Nórival való rokonságáról megtartottad, amíg lehetett. A testedet ezért életben hagyom. Ám a lelkednek hamarosan vége, doktornő.
- Próbálkozhatsz.
- Magabiztos vagy. Mire föl?
- Nem fogok tőled megijedni. Akármilyen képességeid vannak, te akkor is csak egy tömeggyilkos vagy.
- Milyen orvos vagy te, hogy ilyeneket mondasz nekem? Hogyan engedheted a haragot kiáramlani magadból, te pszichiáterek gyöngye? Ez most minek a jele? Mire is lehet ebből következtetni?
- Arra, hogy…
- Ki engedte meg, hogy válaszolj? – vágott közbe Szilvia. – Teljesen egyértelmű, mi zajlik le benned. Most hullik atomjaira a cukormáz, ami mögül játszottad az empatikus lényt. Holott maga vagy az ördög.
- Ezt épp te mondod?
- Pontosan. Egy végrehajtó vagy. Az igazságtalanság injekciós katonája.
- Gondolj, amit akarsz a torz világképeddel.
Szilvia szemei felizzottak, a szája pedig sátáni vigyorra görbült, aztán hirtelen visszaváltott a fagyos tekintetre. A szemeivel, ha gyilkolni tudott volna, Petrából már semmi sem maradt volna.
- Veszettül igyekszel erősnek mutatkozni – folytatta Szilvia. - Érzem. Pedig félsz. Egyre jobban. Tudod jól, hogy végeláthatatlan, iszonytató fájdalmat tudok neked okozni bármelyik pillanatban. Éppen ezért nemsokára megmutatkozik a valódi arcod. Egy olyan személyiség, ami megszólalásig ugyanaz, mint azoké, akik ezt a világot működtették. Emberek millióinak vették el a szabadságát, mert azok önmagukat vállalva éltek. A Sötétség drága gyermekeit, akik nagy dolgokra születtek, börtönbe, elmegyógyintézetbe zártátok. Megfosztva ezzel őket az alapvető joguktól. A szabadságuktól. Amit az Univerzum az ő nagy bölcsességével ajándékozott nekik.
- A gyilkosok pártján állsz? – vetette oda kérdést a doktornő. – Az ártatlan emberek gyilkosain? Vagy a megnyomorítóin?
- Látod, ez az. Már nem is a betegeidnek hívod őket. Lehullott az angyalka az égből. Ezek pedig már őszinte szavaid.
- Nem, én…
- De – vágott közbe Szilvia. – Az úgynevezett „jóság” a képmutatáson alapul. Hazugságon. A „jó” emberek hazudnak maguknak. Folyamatosan. Tetszelegnek a tükör előtt, mekkora hősök, miközben ítélkeznek élő és halott felett. Mire föl? Nektek miért szabad? Nekünk miért nem? Miért nem?
- Pont olyan beteg a világnézeted, mint Valentinának.
- Mondod te. Aztán mire jutottál vele? A lányom tizenegy évig sínylődött itt. Kétségek között.
- Tizenhárom ember meggyilkolásáért került ide.
- Azt tette, amit tennie kellett. Mi közötök hozzá? Az ember harcosnak teremtetett. Ha áldozattá válik, az a saját hibája.
- Beteg vagy.
- Kezd eluralkodni rajtad a harag. Mint a válásod előtt. A férjed végig tudta, hogy megcsalod fűvel-fával? Hogy nincs férfi az itteni személyzetből, akivel ne léptél volna félre? Tudta? A fiad tudja, milyen nő vagy?
- Nem tudsz te rólam semmit.
- Nem? Mindent tudok rólad. A férjed egyáltalán nem szolgált rá, hogy így bánj vele. De megtetted. Aztán szépen megmagyaráztad magadnak, miért is. Mert fiatal vagy és jól nézel ki. Persze neked állt feljebb, amikor férjed szembesített az üzenetekkel a telefonodon. Megsebezted egy férfi lelkét. Az pedig éppolyan bűn, mint amikor egy férfi sebzi meg egy nőét.
Petra üvölteni akart, de végül lehajtotta a fejét, közben ökölbe szorította a kezeit a tehetetlen dühében.
- A fiad tudja, hogy te ez vagy? – tette fel a kérdést szigorú tekintettel Szilvia, mintha egy tanárnő lenne, aki felelteti a legrosszabb tanulót. – Titok maradt előtte, gondolom. Persze egy tizenkilenc éves fiú, vagyis már férfi, biztosan mögé lát a dolgoknak. Minden bizonnyal féltékeny típus a kapcsolatokban, hisz együtt él egy olyan nővel, akinek nincsen semmilyen önuralma.
- Te is félreléptél! – üvöltötte Petra.
- Sejtettem, hogy ezzel jössz. Támadsz. Igen, megcsaltam. Nyomós okom volt rá. Valamint csak így tudtam kiépíteni egy birodalom alapjait, amivel leváltjuk a fajtád által uralt világrendet.
A doktornő ismét lehajtotta a fejét. A szeméből könnyek buggyantak ki, látszólag azonban küzdött, hogy ne Szilvia előtt sírja el magát. Semmiképp sem akarta megadni neki ezt az örömet.
- Most bűntudatot érzel - kezdte Szilvia, miközben szép lassan elmosolyodott, mintegy gyönyörködve Petra fájdalmaiban. – Késő bánat. Bukott anya és alkalmatlan feleség hiábavaló könnyei.
- Jó anya vagyok – felelte a doktornő, mintegy magának bizonygatva. - Nem voltam jó feleség, de anyának mindig is igyekeztem jó lenni. Mindent megadtam a fiamnak. Minél több időt akarok vele tölteni, hogy…
- Ugye tudod, mi fog most történni? – vágott közbe az úrnő, majd Kamilla felé kacsintott.
Petrán iszonyú félelem hatolt végig. Amikor Szilvia visszafordult hozzá a citromsárgán izzó szemeivel, bénultságot érzett és valami megmagyarázhatatlan borzalmat, amitől azt hitte, meg fog őrülni. Most érezte igazán az úrnő hatalmát, ami majdnem szó szerint megölte.
Olyan hirtelen történt, hogy követni sem tudta. A földön feküdt egy erős ütés után és látta, amint Szilvia mélységes megvetéssel áll meg fölötte. Aztán ez a tekintet elégedett mosolyra váltott.
- Kegyelmet adok – mondta az úrnő halkan. – Azt, amire a te fajtád képtelen. Megengedem, hogy elhagyd az épületet, mielőtt kiengedjük a bezárt lelkeket. Hagyom, hogy élj az új világban, ahol Valentina fog uralkodni. Meg fogok tenni mindent, hogy ő is kegyes legyen hozzád. Most azon agyalsz, miért kapod ezt tőlem. A válasz egyszerű. Megmutatom neked, hogy ebben is különb vagyok nálad és az összes többi elnyomó patkánynál, akiknek meg vannak számlálva percei.
Szilvia egyetlen mozdulattal talpra állította Petrát. Az arcuk szinte összeért, úgy néztek egymás szemébe.
- Gondolkozz el minden nap magadon – súgta az úrnő, miközben szép lassan belemarkolt Petra köpenyének gallérjába. – Kelj úgy fel minden reggel, hogy megköszönöd, hogy élhetsz. Szabadon, háborítatlanul. Jusson eszedbe, hogy éppen azt kapod, amit neked kellett volna adnod. Tedd hozzá azt is, miszerint ez nem érdemled meg. Élj együtt a bűntudattal és azzal, mekkora egy szörnyeteg vagy. Aztán halj meg senkiként, mert az vagy. Egy utolsó senki.
Megérintette Petra arcát, amitől azon egy nagyobb dózisú félelem futkosott végig, egy istentelenül borzalmas lelki kínfájdalommal karöltve. A doktornő kétségbeesetten felsikoltott, Szilvia pedig a tökéletes fogsorát kivicsorítva vigyorgott ettől hangtól, ami látszólag kellemes muzsika volt füleinek.
- Hogy tetszik? - kiáltotta ünnepélyesen Szilvia. – Milyen érzés? Ugye, milyen rettenetes? Ez a Sötétség ereje! Az Univerzum sötét természete, amire egyetlen emberfia sem készült még fel, mégis ott lesz mindenki fejében. Mindenkiében, aki csak gondolatban ellenünk szegül! Ott lesz ez a borzalom!
Elengedte Petrát, aki a jéghideg padlócsempére zuhant reszketve.
- Akármit gondolsz, ez most jót tett neked – súgta az úrnő sejtelmesen. – Átírta a világnézeted.
A harcosok felé fordult, akik egyszerre siettek oda a földön fekvő doktornőhöz. Durván felkapták onnan és kicipelték a szobából. Kamilla büszke mosollyal lépett oda az úrnőjéhez.
- Ez dicső pillanat volt, úrnőm – mondta.
Szilvia kedves mosollyal fordult felé.
- És még sok ilyen vár ránk – jelentette ki. - A következő ilyen nyomorult a tiéd, édesem.
- Megtisztelsz, úrnőm – biccentett a démonlány.
- Nyolc testvérünk van itt. Végezd el rajtuk a rituálét. A többieket engedjétek el.
- Mi legyen a személyzettel?
- Öljétek meg őket. Mindet.

*

Valentina nagyot harapott a hamburgerébe. A közelben megszállt kis település külvárosi gyorséttermében ültek Nórival, egymással szemben az ablak mellett. Az asztaloknál néhány csuhás harcos ült teázgatva, a pultnál egy fiatal, húszas éveiben járó srác állt és próbált őszintén mosolyogni, miközben majd elájult már a félelemtől. A mellette álló Villő éppen forró csokit készített magának.
Egyeske kacsintott egyet a marhasültet eszegető Nóri felé, utána a megszeppent eladóra nézett.
- Első osztályú a hamburgeretek! - örvendezett teli szájjal. – Ilyen jót még én se tudnék csinálni!
A srác zavartan vigyorogva biccentett.
- Nagyon örülök, hogy ízlik – mondta a rettegéssel a hangjában.
Valentina bekapott egy hasábburgonyát.
- A krumplitok sem száraz – tette hozzá. – Olyan kiábrándító, amikor íztelen és száraz egy krumpli. De ez jó olajos és van is íze. A cukormentes kóla sem állt már a kora középkor óta hűtőben, érezni a frissességét. Na meg ez a kilátás a hóesésre és város panorámájára. Azt hiszem, itt mindenki jól érzi magát.
- Igen, a vendégekért élünk.
- Ígérem neked, haver, ha már a világbirodalom úrnője leszek, egy palotát fogsz tőlem kapni.
Nóri bólintott.
- A marhasültbe sem törik bele az ember foga - dicsérte ő is a srácot. – Biztos jobb vagy, mint a séf, akit ki kellett iktatni az élők sorából. A hús friss, omlós, ízletes, a fűszerezés pedig az egyik legdrágább rakparti étteremre emlékeztet.
Valentina huncut mosollyal hajolt közel Nórihoz.
- Szép pasi, nem? – kérdezte teli szájjal, halkan.
- De még mennyire – kuncogott Nóri, aztán kihúzva magát a srác felé fordult. – Megtartunk, kisbaba.
A srác továbbra is erőltetett mosollyal biccentett.
- Megtiszteltek – mondta, majd Villő felé pillantott, aki gyilkos szemekkel figyelte őt.
- Ne félj tőlünk – kacsintott oda neki Valentina. – Mi nagyon aranyos lányok vagyunk. Csak ránk kell nézni.
Ekkor Szilvia hangját hallották a fejükben.
- Jó érzés így együtt látni titeket, drágáim - súgta az úrnő. - Gyertek majd Budakeszire, ott várlak titeket.
- Megyünk, anya – felelte Valentina mosolyogva.
- Ott a helyünk – csatlakozott Nóri.
- Nagyon várlak titeket.

*

A fekete limuzin hátsó ülésén ülve Szilvia hátradőlt a székben és gonosz mosollyal várta az eseményt, amit már oly régóta többször is elképzelt már. Kihajtottak az autópályára, egyre csak távolodva a kivilágított Szent Mihály Elmegyógyintézettől. A sötét úton a konvojukon kívül egyetlen jármű sem volt, békés éji csend honolt. Tökéletes, gondolta magában az úrnő.
Amikor biztonságos távolságba értek, Szilvia elővett a zsebéből távirányítót. Kihúzta annak antennáját, majd az izgatott Kamilla felé fordult. Eljátszadozott egy kicsit a pillanattal, utána megnyomta a piros gombot.
A sűrű fák által takarásban lévő intézmény felől iszonyú nagy robbanás hallatszott és lángok csaptak bele az éjszakába. Az úrnő és démonlány hátra sem nézve, egyszerre kacagott fel a gyönyörtől.

*

- Úgy érzem, nem vagyok méltó a boldogságra – mondta Krisztián a sötétből. – Vannak ilyen emberek, nem? Egyszerűen nem egy szép életre lettek kitalálva, hanem az állandó szenvedésre.
Egy elhagyott motelszobában feküdt az ágyon, mellette az ablaknál Alexa ült kéken fénylő szemével és csendben hallgatta őt. Engedte, hogy a srác kiadja a fájdalmait, az összeset, ami éppen felszínre tör belőle. Előkotort egy cigit a zsebéből és meggyújtotta, egy pillanatra Krisztián látta megvillanni az öngyújtó fényében a nyomozónő meggyötört arcát. A meggyújtott cigit Alexa átnyújtotta neki. Nem tudta, mit mondjon a srácnak, nagyon sajnálta őt, amiért ismét pórul járt.
- Legjobb lenne meghalnom – súgta Krisztián, miközben kifújta a füstöt.
- Ne mondj ilyet – mondta lágyan Alexa.
- Az életem másról se szól, csak egy reménytelen küzdelemről. A beteljesületlen célokról, érzésekről. Mindig körülnéztem. Láttam más embereket, amint sikereket érnek el, boldog párkapcsolatban élnek. Elhalmozta őket az élet megannyi jóval. Míg én… Hiába kergettem a boldogságot. Sosem jutott ki nekem. Megkaptam a reménytelen szerelmeket, a rossz kapcsolatokat, a börtönt, a nyomort és a bűnöző életmódot, amiből sosem fogok kiszabadulni. És végre volt egy lány, aki gyógyír lett minden borzalomra, nélkülözésre, és már ő sem lehet az enyém, mert egy sötét erő nem engedi. Ezt az életet kaptam… és nem kérek belőle többé.
- Ketteske szeret téged. Te vagy számára az egyetlen fénylő pontocska a sötétségben. Ha feladod, neki már senkije sem lesz. El fog veszni, el fog tűnni örökre és akkor Szilvia győz.
- Már ő győzött, nem?
- Még nem.
- Az ország már az övé. Szép lassan az egész világ is. Pillanatok alatt véghezvitte a tervét. Ne mond, hogy van egy cseppnyi esélyünk is, mert akkor még nála is nagyobb őrült vagy.
- Nem törődhetek bele. Nem adhatom fel. Mert az luxus lenne. Most kell csak igazán működnöm.
- Csak ketten vagytok, milliók ellen.
- Az nem számít. A számunk gyarapodhat. Nem csak Sötétség van, Krisztián. A Fény is ott van mindenütt.
- Nem látom.
- Ugyanakkor van célod. Talán ez volt a küldetésed. Neked kell majd megmentened Valentina lelkét és felszabadítanod a világot.
- Vicces vagy.
- Én is megjártam a poklot. Jól ismerem, akárcsak te. Nekünk ezeken át kellett esnünk, hogy együtt érezzünk azokkal, akiket meg kell majd mentenünk. Igazságtalan az Univerzumtól, de máshogyan nem menne.
- Nem akarok élni tovább – súgta a srác a síráshoz közel. - Nem akarom folytatni. Nem kérek ebből többet. Belefáradtam a folyamatos küzdelembe és abba, hogy semmit sem érek el velük. Tudom, férfiatlan, mert persze férfiként kéne viselkednem, dacosnak és erősnek kéne lennem. De nem megy. Már nem. Szégyen, vagy sem, elértem arra a pontra, amikor már nincs út előrefele.
Alexa jobbnak látta, ha továbbra is engedi neki, hogy kiadja fájdalmait. Néhány percig néma csendben ültek a szobában. Végül Krisztián felkapcsolta az éjjeli lámpát és egy pohár vízbe ejtette a cigarettát. A nyomozónő ekkor felállt és mintha a gyereke lenne, betakarta a srácot.
- Most engedd el magad – súgta neki.
- Mire készülsz? – kérdezte Krisztián.
Alexa leült mellé az ágyra és gyengéden a meggyötört lelkű fiatalember homlokára tette a kezét. Krisztián úgy érezte, mintha az egész testét masszíroznánk, miközben kellemes melegség járta át minden porcikáját.
- Ez afféle léleknyugtató – mondta a nyomozónő. – A Fény erejéből fakad. Nem oldja meg a gondjaidat, nem söpör el semmit sem az utadból. Sőt, még az adót sem fizeti be helyetted. De megnyugtat, megszeretget, hogy utána sokkal erősebb legyél. Egy kicsit megtisztítja az elmédet is
- Nem érdemlem meg – nyögte Krisztián.
- De igen. Ez mindenkinek jár. Még neked is. Ne gondolj arra, hogy nem érdemled meg a boldogságot. Mert lehet, pont azért kerül el téged oly gyakran. Mert félsz tőle. Nem szabad.
- Könnyű azt mondani.
- Igen, tudom. Én is ilyen vagyok, mint te.
- Akkor megértesz.
- Most ne gondolj semmire. Csak engedd, hogy jólessen ez neked. Hagyd feltöltődni a tested és a lelked.
Krisztián átadva magát a kellemes érzésnek, behunyta a szemét. Sokszor bevillant neki Ketteske arca, a szép haja, a finom ölelése. A szerelem, ami talán sosem teljesül be, mert nem ezt szánta neki a sors.

*

Ketteske a belső világban hallotta Krisztián szavait. Ott állt a Fővám térnél a rakpartnál. Szinte esélytelennek érezte visszatérni a testébe, mert Szilvia ereje egyre erősebb blokádot emelt rá és Hármaskára. Végtelen kétségbeesés lett úrrá rajta, nem tudott még sírni sem, annyira értelmetlenné vált minden, ami a létezéshez köthető számára. A srác ölelésére, csókjára gondolt. Mintha meg sem történt volna. Talán csak egy álom volt az egész, vagy elméjének egy tréfája.
Szétnézett az örök éjszakába borult városon. Minden reménytelen. Meg kell tennie. Nincs más út. Nem akarta tovább érezni ezt a szenvedést. Elvesztette az édesapját, az unokanővérét és a szerelmét sem láthatja többet. Az édesanyja sem vallja magáénak, ami annak személyét tekintve, nem is olyan nagy tragédia.
- Nincs már senkim – súgta magának és átlépett a korláton.
Elnézte a sötét, örvénylő Dunát. Érezte, hogy ha akarja, a folyó megölheti. Megsemmisül. Elkárhozik. Mintha sosem létezett volna. Pislákolt benne egy kis remény, mint egy egyre csak halványodó erő. Semmi értelme. Kitárta karjait, engedte patakokban hullani a könnyeit.
Aztán előrelendült.
Erős kezek fogták meg hirtelen. Jól tudta, ki az, aki visszaemeli őt. Hármaska fiús hangját hallotta.
- Így feladod? – vetette oda a szociopata tömeggyilkos. - Nem fogod és kész. Szükségem van rád!
Ketteske, amint a lába talajt ért, a másikkal fejbe akarta rúgni Hármaskát, de az természetfeletti gyorsasággal elhajolt előle és megragadta őt a gallérjánál. A gyilkos kék szemek farkasszemet néztek az ő szelíd szempárjával. Látta a kegyetlenséget, az elszántságot a gonosz ikertestvérében.
- Gyűlöllek, tudod? – vetette oda Hármaska. – Semmit sem jelentesz számomra, akárcsak az a majom Egyeske. Vissza fogom kapni Viktort és ehhez kell a segítséged. Együtt kitörünk innen, megtaláljuk a módját, hogyan vágjunk vissza. A legjobb helyen vagyunk. Innen könnyű lesz.
- És majd elválnak az útjaink és mindenki jól jár? - gúnyolódott Ketteske keserű mosollyal. – Miért nem adod fel? Vége a játéknak, testvérkém. Megölték apát, Nóri gonoszabb még nálad is és anyánk lassan elfoglalja az egész világot. Na meg kizárólag Egyeske parancsait fogják követni.
- Látod, ezért vagy ennyit itt. Mert nincs benned kitartás.
- Minek legyen? Miattad?
Hármaska elengedte, mire ő elterült a földön. Amikor felnézett, ekkor látta Hármaska hideg és kegyetlen tekintete helyett a sírásra görbülő száját. Az Egyeskénél is veszélyesebb gyilkos összeomolva rogyott le és dőlt neki a korlátnak.
- Nem lehet ez a sorsunk – mondta remegő hangon.
- De ez az – felelte Ketteske. – Nincs kiút.
- Lennie kell valaminek. Nem lehetünk ennyire szerencsétlenek.
- Csináld azt, amit én.
- Mit?
Ketteske odakúszott mellé. Hármaskából kitört a sírás, amitől ő nem kicsit megsajnálta. Engedte szelíd lelkét megkönyörülni ezen a szörnyetegen. Finoman magához ölelte, az nem is tiltakozott ellene.
- Gondolj a múltra – felelte végül Ketteske. – Én is azt teszem, mielőtt minden elsötétül.

2020. szeptember 20-27.
Budapest

17.rész
A Somogy Megyei Fény Harcosai

Valentina és Nóri már egymás mellett ülve sörözgettek még mindig ugyanabban a gyorsétteremben. Egyeske kissé ittasan belekarolt az unokanővérébe és önfeledten vihorásztak. Villő eközben a pult mögül figyelte őket büszke mosollyal, hálát adva Szilviának, hogy találkozhatott a két legfontosabb emberrel, akik majd az épülő világbirodalmat fogják irányítani.
Váratlanul azonban egy férfi lépett be az üvegajtón, mire mindenki az étteremben, köztük a még mindig rettegő pultos egyszerre nézett felé. Magas, fekete hajú, kék szemű, sármos fiatalember volt, aki a harmincas éveinek elején járhatott. Fekete farmert és hosszú ujjú fekete inget viselt és egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki fázott volna odakint a mínuszokban, ebben a felszerelésben. Szemtelen, macsós mosollyal nézett végig a bent tartózkodó csuhásokon, majd végül Valentina és Nóri felé kacsintott magabiztosan, miközben azoknak tátva maradt szájuk.
A pulthoz lépett, lövellt egy csábító mosolyt Villő felé, aki elképedve bámult rá, amiért ilyen bátor.
- Bocsássatok meg – kezdte a férfi. – Tudom, hogy nem lehet csak úgy bejönni ide, mert éppen ünnepeltek. Mindössze egy kávéra volna szükségem, mert hosszú éjszakának nézek elébe. Fizetek és utána megígérem nektek, hogy rögvest visszatérek a munka világába. Remélem, megoldható.
Valentina végignézett a férfin és nagyot nyelt.
- Hadd legyen az enyém – súgta Nórinak.
- Na, jó – súgta vissza az. – De ha még egy ilyen bejön, az már az enyém lesz.
- Köszi.
A férfi a lány felé fordította a halványan borostás, szívmelengető arcát. Valentina felállt és csábos mosollyal felé riszálta magát. Közben odafordult a pultoshoz egy gyilkos pillantással.
- Hallottad? – vetette oda a megszeppent vendéglátósnak. – Kávét kért a szépfiú!
Az gyorsan a kávéfőzőhöz pattant és már készítette is.
- Köszönöm – biccentett a férfi Valentinának, majd a pultoshoz fordult. – Hosszú kávét kérnék, uram.
Egyeske megállt az idegentől pár centire és a pultra könyökölve nézett annak egyenesen a szemébe, szinte láthatatlanul cirógatva azt a tökéletes, modell arcot. Mintha egy parfüm reklámban már látta volna.
- Bátor fiú vagy te – jegyezte meg a lány.
- Nem, csak kávéfüggő – felelte bájosan a férfi. - Amúgy nevem Dániel. Te pedig Valentina vagy, igaz?
- Eltaláltad.
- Sokszor láttalak a tévében. Meg kell hagyni, élőben sokkal csinosabb vagy.
- Bizony az. Téged is valami csoda teremtett erre a bolygóra, szépségem.
- Hát, tudod, sokan mondták már. De hidd el, egyszerű vagyok. A feleségem is sokszor ezt mondja. Tudod, nálunk ő hordja a nadrágot és mindig pipa lesz, ha szoba állok lányokkal.
Egyeske szemében gyilkosan izzott fel a citromsárga fény, de a csábos mosolya egy hajszálnyit sem rezdült.
- Birtokol téged az a hulla néni - súgta sejtelmesen. - Legalábbis ez idáig. Dani baba.
- Már régóta szeretnék veled találkozni - közölte Dániel huncut mosollyal.
- Valóban? Akkor nem véletlenül jöttél be?
- De nem ám. Hihetetlenül érdekes embernek tartalak. És persze, ezt a szó nemes értelmében mondom. Nincs még egy ilyen összetett, egyedi jellemű harcos a világban, mint te.
- A hízelgéseddel hódítasz?
- Őszintén beszélek. Érdekelsz. Ám aki a legjobban érdekel, azt Ketteskének hívják. Tulajdonképpen érte jöttünk. És Nóriért.
Egyeske arcáról lefagyott a mosoly. Dániel azonban továbbra is derűs maradt, szinte ünnepélyesen beszélt.
- Ezt a két lelket akarjuk megmenteni – folytatta a férfi.
- Te miről beszélsz? – kérdezte Valentina gyanakvóan. – És miért beszélsz többes számban?
Egy női hang válaszolt az ajtó felől: - Mert nincs egyedül.
Mindenki a hosszú fekete hajú, kéken fénylő szemű nő felé fordult, aki hosszú fekete bőrkabátban állt ott harcra kész tekintettel. Dániel nyájasan kacsintott egyet Egyeske felé, akinek eltorzult arca a gyűlölettől.
- Ő a feleségem, Renáta – közölte a férfi. - És ahogy látom, elég dühös a drágám. Apropó, mi vagyunk a Somogy Megyei Fény Harcosai nevű szövetség két tagja. Messziről jöttünk. Értetek.
- Rajta, Dani! – kiáltotta Renáta.
Dániel szinte követhetetlen gyorsasággal nyújtotta jobb karját a tőle balra az asztaloknál ülő csuhások felé, akik egy láthatatlan lökéshullámtól egyszerre repültek ki az ablakon.
Valentina nekiszaladt az ajtóban álló lánynak, felé ütött, az pedig egy szempillantás alatt elhajolt előle, perdült egyet és könyökkel hátba verte őt. Nóri melléjük teleportált, a Fény harcosa azonban készült erre és a lábával kaszálva fejbe rúgta őt, majd ismét elhajolt egy ütéstől, amit Valentina akart rámérni. Hátraszaltózott és páros lábbal állon rúgta Egyeskét, utána Nóri felett átugratva még a levegőben elindított egy lökéshullámot a támadni készülő Villő felé, aki átszakítva pultot szintén kirepült az ablakon. Nóri sikongva a dühtől hátba rúgta Renátát, ám az át teleportált Valentina mögé.
Egyeske feléje perdült, kivédett egy ütést, aztán egy másikat. Dániel eközben rávette magát Nórira és egy asztalt darabokra törve értek földet. Renáta egyik ütése sem találta el Valentinát, mert az egyre jobban felerősítette magát, és már könnyedén állta az összes támadó mozdulatot. A gonosz tett egy száznyolcvan fokos fordulatot, rettenetesen nagy erővel állon vágta a Fény harcosát, aki elterült a földön.
Dániel minden erejével azon volt, hogy ne ártson Nórinak, próbálta valahogyan úgy lefogni, hogy a kezét annak arcára tehesse és elvégezhesse a rituálét, amivel nem csak visszahozhatja a jó oldalra, de egyszersmind a Fény gyermekévé téve maguk mellé állítsa. Ám az ellenállt.
- Nóri! – üvöltötte Dániel. – Ez nem te vagy! Te közénk tartozol, akárcsak Ketteske! Most megmentheted a világot egy borzalmas korszaktól! Mindent helyrehozhatsz! Engedd, hogy segítsek!
- Szállj le rólam! – kiáltotta sikongva Nóri.
Valentina megragadta gallérjánál Renátát. A kéken fénylő szemek farkasszemet néztek a citromsárgán fénylő szemekkel. A gonosz nagy erővel a falhoz vágta a Fény harcosát, az pedig áttörve a falat konyhában kötött ki. Egyeske hallotta kiabálni az unokanővérét és a hang irányába fordult.
Dániel érezte, amint a Sötétség gyermeke hátulról átkarolja a nyakát és jól megszorítja. Kétségbeesetten próbált kiszabadulni a fogásból, eközben Nóri felpattant és hasba rúgta őt. Valentina fülsüketítően hangosan felnevetett, élvezve a fölényét a Fény harcosa felett.
- És én még fel akartalak szedni, hulla fiú! – kiáltotta. – Miért van az, hogy folyton csalódnom kell?
Ekkor Renáta kivetődött a konyhából és villámgyorsan leszedte Valentinát a férjéről. A gonosz végigcsúszott a padlón. Nóri két kegyetlenül erős ütést mért kéken izzó szemű lány arcába. Az megperdült, kis híján a földre zuhant, ám összeszedve magát elhajolt újabb ütés elől és egy fél kört leírva Nóri mögé került és hátba rúgta. Az arccal előre zuhant, de fekvőtámasz pozícióban ért földet a kezeire és rögvest hátra rúgott Renáta arcába, aki éppen rá akarta vetni magát.
Amikor Dániel kiegyenesedett, Villővel találta magát szembe. A vörös hajú lánynak a citromsárga szemei felizzottak a gyűlölettől és minden összeszedett erejével behúzott egy hatalmasat a férfinak, aki eszméletét vesztve csattant neki a pultnak és elterült a padlócsempén.
Renáta magára maradt. Farkasszemet nézve állt egy kör közepén, melyet Valentina és Nóri alkotott és csatlakozott hozzájuk Villő is. Köröztek a Fény harcosa körül támadásra készen, ám az egy cseppet sem félt.
- Na, ki kéri az első pofont? – kérdezte.
- Túl nagy a szád, hulla lány – vetette oda neki hidegen Valentina. – Nemsokára véged, te is tudod.
- Hát, akkor miért nem sújtasz le rám? Talán túl sokat kaptál és most próbálsz kijózanodni az ütések sorozatából?
- Nem, csak kiélvezem az utolsó pillanataidat. Tudod jól, hogy én azt imádom. Vagy tán meséltek rólam eleget?
Renáta magabiztos arcán egy halvány szelídség jelent meg. Próbálta ezzel szuggerálni a lányt.
- Ketteske - mondta lágyan. - Gyere elő! Most mindent helyre hozhatsz! Ha most áttöröd a sötét vonalat, akkor ígérem, segítek, hogy újra önmagad légy. Mert te vagy az igazi személyiség. Te vagy Valentina!
Villő ekkor nekirohant a harcosnak, mire az hihetetlen gyorsasággal hídba állt átrúgta maga felett a lányt, aki áttörve a még ép ablakok egyikét a parkolóban landolt az egyik kocsi motorháztetőjén.
Renáta kiegyenesedett és ismét az őt fenyegetően bámuló Egyeske szemébe nézett a fénylő kék szemeivel.
- Térj észhez! – kérlelte annak szelíd személyiségét. – Gyere elő! Próbáld meg! Megmenthetjük Nórit és ez által véget vethetünk ennek az egész borzalomnak. Emberek milliárdjait mentheted meg!
- Feleslegesen erőlködsz, hulla lány – közölte kárörvendő mosollyal Egyeske. – Jöttetek volna többen. Talán akkor lett volna egy szemernyi esélyed arra, hogy győzz. De hát, elbuktatok. És ez vár rátok mindenütt.
- Ketteske! Gyere elő!
Egyszerre rontottak rá, mint a Sötétség megveszett fenevadjai. Renáta előrevetült és kézen állva mindkettőjüket elrúgta magától. Aztán talpra vágta magát és ráugrott Valentinára és a kezeit annak arcára tette.
- Elő kell jönnöd! – üvöltötte. – Ketteske! Te vagy minden reményünk! Most győzhetünk!
Nóri ekkor lerúgta őt az unokahúgáról.
- Sosem fogtok győzni! – kiáltotta. – Eltűntök végleg!
Éppen meg akarta ragadni a földön fekvő ellenfelét, amikor Nóri ismerős hangot hallott maga mögül.
- Hagyd. Őt bízd rám.
Megfordult és a haragos tekintetű Szilviát pillantotta meg, aki karba tett kézzel állt ott pult mellett.
- Jöttem, ahogy tudtam – mondta az úrnő, aztán lenézett Renátára. – Könnyelmű kis szerencsétlen.
- Elődugtad a képed, Szilvia? – vetette oda a Fény harcosa. – Meglep, hogy ide jöttél.
- Pont te nem értenéd meg, hogy számomra mennyire fontos a család?
A kéken fénylő szemű lány tekintetét rémület járta át, amint valami láthatatlan erőtől megemelkedett és falhoz csattant. Az úrnő ereje ott tartotta, ő pedig sehogyan sem tudott szabadulni fogásból.
Szilvia megvetően nézve a harcos minden próbálkozását megindult felé.
- Kezet emeltél a lányomra – kezdte. - Aztán kis húgocskámra is. Ezért most csúnyán meg fogsz lakolni, kisanyám. Hozd ide Nórikám ennek a szánalmas majomkenyérnek a férjét. Húzd ide földön.
Nóri megragadta az eszméletlen Dánielt és a karjánál fogva Szilvia lába elé vonszolta. Az úrnő le sem véve a szemét az egyre csak aggódó Renátáról leguggolt a földön fekvő férfihoz. A kezét annak homlokára tette, mire sárga fény telítette be a harcos egész fejét. Renáta felüvöltött.
- Ne! Hagyd őt békén!
- Sajnálom, kedves – mosolyodott el Szilvia.
Dániel teste kinyújtózott, majd elernyedt. Amikor az úrnő elvette a kezét a férfi homlokáról az már élettelen szemekkel nézett a plafon felé. Renáta kétségbeesetten üvöltött, közben próbált valahogyan kiszabadulni.
- Látod ezt? – hergelte Szilvia. – Éppolyan könnyű veletek végezni, mint egy egyszerű halandóval.
- Ezért megfizetsz! – kiáltotta Renáta. – Ezért még szenvedni fogsz!
- Én? Soha. Miket képzelsz te? Miféle mesevilágban élsz, Renikém? Régóta fened rám a fogad. Persze sosem jutottál semmire. Azt se tudtad, ki vagyok. Csak kergettél egy árnyat, aki minden egyes lépésével előrébb volt nálad. Esélytelen voltál, és most is az vagy. Gyenge, gyáva senki.
- Sokan vagyunk még!
- Valóban. Mégsem értek semmit. De nem baj, azért hagytalak titeket életben, hogy legyen némi móka is, miközben átvesszük a hatalmat. Ami minket illet. Ami nekünk lett előkészítve.
Szilvia kiegyenesedett és lassú léptekkel haladt a lány felé. Odapillantott Valentinára, akit Nóri éppen felsegített. Amikor odaért a Fény harcosához, egy picit megdöbbent tőle. Dacosabb volt, mint valaha. Büszkén fogadta el a sorsát, egy könnycseppet sem hullajtott. Nem adta meg ezt az örömet.
Az úrnő rátette a kezét annak homlokára, mire sárga fény telítette be annak arcát.
- Ég veled, Reni – mosolyodott el Szilvia. – Add át üdvözletem a többi nyomorultnak odaát.
Nóri kezdett kizökkeni a Sötétség szorongatásából. Lelki szemei előtt Bécit látta a földön feküdni Dániel helyett. A szája megremegett a kitörni készülő sírástól, újra átérezte szerelme elvesztését. A világot vesztette el és az élete megindult egy borzalmas lejtőn. És most itt van. A Sötétség oldalán.
Renáta látta ezt és minden megmaradt erejét felhasználva kinyújtotta a karját Nóri felé. A tekintetük találkozott, a Fény harcosának kezéből hirtelen kék fény lövellt ki a vívódó lány felé. Nóri érezte, amint átjárja valami kellemes, megnyugtató érzés, utána hátrazuhant és mire földet ért volna el is tűnt. Még hallotta Szilvia dühödt üvöltését és érezte, hogy Renátából kiszáll az élet. Látta maga előtt a csillagos eget, vakító fehér villanásokat, utána biztató sugdolózásokat hallott, melyek szinte cirógatták a lelkét.

*

Egy ház nappalijában találta magát. Ahogy oldalra fordította a fejét, egy kandallót pillantott meg. A falon a Napot, angyalokat ábrázoló festmények sorakoztak. Nóri megpróbált felülni, de túl erőtlennek érezte magát, a feje is megfájdult. Ám valamiért meghitt nyugodtság járta át.
Lépteket hallott maga mellett. Egy fiatal lány állt meg felette. Fekete haja a derekáig ért, a szeme kéken izzott. Hihetetlen nyugalom és kedvesség áradt belőle. Olyan tizennyolc év körüli lehetett, saccolta magában Nóri. Olyan szelíd mosollyal guggolt le hozzá, akárcsak Ketteske.
- Szia, Nóri - súgta. - Már nagyon vártunk téged.
- Hol vagyok? – kérdezte Nóri.
- Csurgón. Itt van a központunk. Ne félj, itt már biztonságban leszel tőlük.
- Kik vagytok? Ki vagy te?
- Az én nevem Mihaéla. A Fény gyermekei vagyunk.
Nóri erőt vett magán és megpróbált felülni. A lány finoman megérintve a hátát, segített neki.
- Ne érezz félelmet – mondta megnyugtató hangon. – Nagyon félsz. Nem szabad. Nem lesz semmi baj. Te egy ritka példánya vagy a jóságnak. Évek óta figyelünk téged és nagyon büszkék vagyunk rád.
Nóri értetlenül nézett a lány kéken fénylő szemébe. Nem tudott volna ártani neki, még így sem, hogy érezte magában a Sötétség erejét. Mihaéla szemében látta az ő citromsárga szemét világítani.
- Még nem vagy felszabadítva – folytatta a lány. – De közel jársz hozzá.
- Segítesz nekem? – kérdezte Nóri reménykedve.
- Csak ha szeretnéd. Kérned kell.
Nóri próbálta visszatartani a sírást, de félt, hogy sosem tudná abbahagyni. Bele fog halni a lelki fájdalomba.
- Nyugodtan sírj - súgta Mihaéla és széttárta a karjait.
Nóri engedte, hogy a lány átölelje őt. A sírás azonnal kirobbant belőle. Az összes fájdalmas kép megjelent előtte, amit az utóbbi másfél évben kínozta. A bűntudat is, Róbert meggyilkolásáért.
- Halált érdemlek – zokogta Nóri.
- Azt senki sem érdemli - mondta a lány.
- De hát megöltem. Megöltem az apját. Az unokahúgom apját. És embereket tartottam rettegésben.
- Az nem te voltál. Hanem akivé Szilvia tett. De most rajtad áll, hogyan szeretnéd folytatni az életed.
- Vissza akarom kapni önmagam. Segíts, kérlek! Segíts nekem! Nem bírom ezt tovább! Nem bírom…nem…nem…
Mihaéla elmosolyodott és simogatni kezdte Nóri fejét, miközben kellemes hangon csitítgatta.
- Visszakapod - súgta lágyan. – Kérted és most így is lesz. Csak engedd ki magadból az összes könnyet.

*

Szilvia szeme izzott a haragtól, ahogy a földön fekvő, halott Renátát nézte. Valentina kétségbeesetten lépett az anyjához, aki úgy tűnt, mindjárt felrobban, amiért keresztülhúzták a számításait.
- Anya – szólította Egyeske félelemmel a hangjában. – Hová tűnt Nóri?
- Nem tudom – felelte az úrnő egy kicsit higgadtabban. – De meg fogjuk találni.
Szilvia Alexáék után kutatott, de egy ideje nem érezte őket sem. Valami történt, amiért olyan tökéletesen le tudták magukat árnyékolni. Sebaj, gondolta magában, már senki sem állíthatja meg őket.
- Ne aggódj, kicsim - fordult a lánya felé. – Nemsokára beteljesítjük az akaratunkat és Nórit is visszaszerezzük.

*

Hajnali öt óra volt, amikor Alexa, Havaska és Krisztián megérkeztek Csurgóra. Egy üzenetet követtek a fejükben, miszerint néhányan a Fény gyermekei közül meghívást küldtek nekik egy házba.
És ott voltak. A kétszintes ház egy kis dombocskán állt és sűrű fák vették körül. Egy havas homokút mentén parkoltak le. Néhány percig néma csendben figyelték az eldugott kis építményt, majd Havaska a nyomozónő felé fordult.
- Érzed ezt? – kérdezte.
- Igen – bólintott meghatódva Alexa.
Krisztián előrehajolt a hátsó ülésről. Kicsit kómás volt még, pedig átaludta az utat idáig.
- Hol vagyunk?
- Itthon – felelte a nő.
Egy hosszú ujjú, piros kockás inget viselő férfi lépett ki a házból és szelíd mosollyal az arcán igyekezett a kapuhoz. Mindhárman kiszálltak a kocsiból a még sötét hajnali hidegbe. A szakállas, negyvenes éveiben járó férfi igencsak sportos volt, az izmai kidudorodtak az ingjén. Olyan volt, mint egy visszavonult kommandós veterán, ám a mosolyából fakadóan inkább tűnt egy szerető apának.
- Endre vagyok – biccentett. – Már vártunk titeket.
- Nagyon örülök - mondták egymás után.
- Van itt valaki, aki szintén tűkön ül már, annyira látni akar titeket.
Alexáék értetlenül néztek egymásra.

*

Amikor beléptek a házba, mindhármukat nyugalom járta át. Nyugalom és békesség honolt odabent, szinte átölelte őket minden tárgy, amire ránéztek. Egy téglamintás boltívű konyha felé vették az irányt.
Alexa emberek hangját hallotta onnan, vidámak voltak, valamin nagyon nevettek. Amikor beléptek, három nőt, négy férfit is láttak ott, akik eltakarták az asztalnál ülőket. Fiatalok voltak, Havaskával egykorúak lehetnek, gondolta a nyomozónő. Ekkor egyszerre fordultak feléjük a kávéscsészével a kezükben. Kedvesen mosolyogtak rájuk, ám nem szóltak semmit.
Ekkor ketten félreálltak és egy ismerős arc lépett ki közülük. Alexa és Havaska szája tátva maradt. Nóri kicsit szégyenlősen, bűnbánó arccal nézett vissza rájuk. A szemei már kéken izzottak és a Fény erejét sugározta feléjük teljes lényében. Könnyezett, amiért itt látja őket, valamint a bűntudat mardosta lelkét.
Alexa és Havaska megindult felé, ő pedig egyszerre ölelte magához őket. Nem voltak szavak. Az immár újra a világosság oldalán álló Nóri minden elmondott nekik az ölelésén át, a két harcostársa pedig újra elkezdett reménykedni egy szép befejezésben, melyben együtt karöltve mentik meg a világot…
…és Ketteskét.

2020. szeptember 28-30.
Budapest

18.rész
Szilvia fogságában

Nóri és Alexa a ház tornácán állt reggel. A nyomozónő csendben hallgatta a már józan, a Fény oldalára visszatért lányt, aki a közeli fák felé bámulva próbálta kibeszélni magából a borzalmakat.
- Nincsen mentségem – mondta Nóri elcsukló hangon. – Engedtem Szilviának, mert éreztem, hogy nincs más esélyem. Egy olyan útra tévedtem, ahol a lábaim maguktól jártak, én pedig vígan engedelmeskedtem nekik. Tudtam, hogy amit teszek, az rossz, de mintha az összes fájdalmamat, valamint kudarcomat az életben, a Viktor és köztem lévő macska-egér harcot megbosszulhattam volna minden egyes percben. Teljesen elvette az eszemet a Sötétség. És büszke voltam magamra, amiért én lehetek az üldöző, a veszélyes gonosz, aki már nem menekül, mert előle menekülnek. Egy idő után fájni kezdett. Egyre többet láttam Bécit.
- Végül helyesen döntöttél, látod - mondta lágyan Alexa. - Itt vagy újra és…
- Megöltem az apját – vágott közbe a lány és kibuggyant egy könnycsepp a szeméből. – Hidegvérrel. Valentina édesapját. És a megbánás helyett megnyugvást éreztem, amiért revansot vettem a szerelmemért. Gyilkos lettem. Ezt sosem fogom tudni helyrehozni. Semmivel se.
A nyomozónő finoman Nóri hátára tette a kezét.
- Az nem te voltál - nyugtatta őt. – Azok az érzések, amelyek akkor uraltak, egy Szilvia által kreált személyiség érzelmei voltak. Nem a valódi önmagad döntése volt. Magadénak érzed utólag, de hidd el, egy olyan erő hatása alatt voltál, amit nem te birtokoltál, hanem az téged.
- Nem úgy érzem - sóhajtott a lány.
- Pedig így van. És van itt még valami.
- Micsoda?
- Ki tudtál lépni belőle. Senki sem tud kilépni a Sötétségből egyedül. Képtelenek kizökkenni. Valami van benned. Olyan, ami sokunkban nincs. A valódi éned néha felül tudott kerekedni…
- De akkor miért nem, amikor ott álltam Róbert felett pisztollyal a kezemben?
- Mert Szilvia parancsát teljesítetted. Ő adta neked az erőt.
- Sosem fogok ezzel megbékélni. Örökre előttem lesz a kép.
Ekkor Havaska lépett oda Nóri mellé.
- Ezzel nem vagy egyedül – mondta halkan. – Tudod, ki voltam. Láttad is. Nekem se könnyebb, mint neked.
Nóri feléje fordult könnyes szemekkel. Még most is hihetetlen volt neki, hogy a nemrég még vak lány, aki egy kegyetlen sorozatgyilkos volt, aki egy pincében tartotta őt fogságban Egyeskével szövetkezve, most itt áll mellette és olyan szelídség árad belőle, akárcsak Ketteskéből. Büszke volt rá, kimondhatatlanul örült Havaskának, reménnyel töltötte el. A lány a változás egy jelképe lett számára.
- Nem tudjuk ezt helyrehozni soha – sóhajtott ismét Nóri, utána a távolba nézett. – De meg kell állítanunk Szilviát.

*

Amikor Anna felnyitotta a szemét, az első, amit megpillantott az Szilvia megvető tekintete volt. Ott az ült az ágy szélén, az ő oldalán és a gyilkos kék szemeivel szinte élve felaprította őt. A doktornő mondani akart egy nyomdafestéket nem tűrő szót, de az úrnő durván rácsapva befogta a száját.
- Meg se merj nyikkanni - súgta Szilvia és szemei sárgán felizzottak. - Ki kéne nyírnom téged. Ezernyi okom volna rá. De felébredne Viktor a sikolyaidra, te kis alattomos féreg.
Anna védekezni akart, azonban úgy érezte, valamiért képtelen megmozdulni. Mintha egy tucatnyi kéz szorítaná az ágyhoz. Ezen felül még valami megmagyarázhatatlan félelem is elkezdte uralni az elméjét, teljes egészében megbénítva őt. Féltette a mellette békésen szunyókáló srácot is, elképzelni sem merte, mit tudna vele művelni ez a vérszomjas szörnyeteg.
- Szerencsés vagy - folytatta az úrnő. - Ha a lányom nem könyörög nekem, hogy ne öljelek meg, most haldokolnál. Viszont éljen benned minden percben, hogy nem vagy méltó a létezésre.
Két csuhás férfi lépett be halkan szobába. Szilvia oda nézve feléjük adta ki a parancsot nekik:
- Vigyétek Viktort a nappaliba.
Anna üvöltött a keze alatt.
- Nyugodj le – súgta pusztítás előtti hidegséggel Szilvia és közelhajolt a doktornőhöz. – Innentől azt teszek vele, amit akarok. Ez lesz a büntetésed, amiért megfenyegettél. Engem. Te. Te szánalmas senki. Szenvedni fogsz hátralévő életedben. A lelked minden percben haldokolni fog. Meg akarsz majd halni. Könyörögni fogsz nekem, hogy öljelek meg. Hiába. Élni fogsz, drágám.
Viktor felébredt és azonnal próbált ellenállni az őt megragadó harcosoknak. Az egyik egy ütéssel visszaküldte őt az álomvilágba, aztán a földre rántva kihúzták őt a szobából. Anna próbált arra nézni, de az úrnő nem engedte.
- Ő most már az enyém - súgta Szilvia. - Nem tehetsz semmit ez ellen. Azt fogom tenni vele, amitől a legjobban félsz. Végig fogod nézni. Minden egyes percét. De most alszol tovább.
Amint ezt kimondta, Anna tekintete kisimult és mély álomba merült.

*

Henit és Jankát négy férfi kísérte a konyha felé, ahonnan finom illat terjengett. Mind a ketten egyszerre féltek és örültek is, amiért végre kijöhettek a szobából, ahol együtt raboskodtak az utóbbi napokban. Volt idejük kibeszélni a múltjukat, a sok szenvedést, amit az utóbbi időben átéltek.
Amikor beléptek a tágas amerikai konyhába, majdnem dobtak egy hátast. Valentina, mint Egyeske a tűzhelynél sütögetett rózsaszín pizsamában, a haját copfba fogva és valamit dúdolgatott. Megérezve két ellenségének a jelenlétét, kedves mosollyal, izzó szemekkel fordult feléjük.
- Nahát, a két legcukibb ellenségem - örvendezett. - Már annyira hiányoztatok nekem, hogy el sem tudom mondani mennyire!
- Milyen aranyos vagy - gúnyolódott Janka.
- Egy jó okot mondj, hogy ne verjük be a képed! – erősködött Heni.
Valentina elengedve ezeket a füle mögött, az asztalra tett egy teás kancsót, miközben bájosan mosolygott.
- Finom reggelit sütöttem nektek – csicseregte. - Olyat, amit én is szeretek. Tocsog az olajtól és annyi fehérje van benne, hogy az még egy testépítőnek is sok lenne. Egyeske módra, csak nektek.
Jankát és Henit durván leültették az asztal két oldalára egymással szemben.
- Hol van, Nóri? – kérdezte Janka hátrafordulva felé.
- Hamarosan ki fogom deríteni – válaszolt Valentina és letette elé a jól megpakolt tányért. – Inkább most egyél festőnőcském, szeltem camembert sajtot is hozzá, a sült kolbász is isteni, hidd el.
- Már nem áll mellettetek, igaz?
- Dehogyisnem - bólogatott Egyeske és Heni elé is tett egy ízlésesen megpakolt tányért. - Mindjárt adom a salátát is. Szerencse, hogy teleportálva jöttünk ide, mert különben nem lenne időm megetetni titeket.
Heni megvonta a vállát.
- Köszi, sógornőm - morogta az orra alatt.
- Nincs mit, édesem – kacsintott Valentina, miközben odatett nekik egy salátás kistányért, majd utána magának is pakolt mindenből.
Amikor leült az asztal végébe, végignézett a két lányon, akik kezdtek teljesen zavarba jönni a szürreális helyzettől.
- Na! - kacagott egyet Valentina. - Tudom, nem is olyan rég még majdnem kinyírtuk egymást, de annak már vége van. Nem haragszom rátok. A legnagyobb szeretettel csináltam nektek reggelit.
- Mi a célod ezzel? – kérdezte gyanakodva Janka.
- Ejnye, de paranoidnak tetszik lenni.
- Nem vagy igazán hiteles.
- Pedig őszinte vagyok. Én mindig is az voltam. Sosem kerteltem, te is tudod. Amikor annak idején összevertelek a lakásodban, akkor is mélyen őszinte voltam veled. Most pedig látod, kedvesebb vagyok, mint valaha bármikor is. Teszem azt azért, mert jólesik most ilyennek lenni. Persze dönthetsz úgy is, hogy nem eszel és továbbra is szemtelenkedsz. Sebaj. Nem fogom kirugdosni a fogaidat. Mondjuk, jó móka lenne. Ám nem fogok ilyet tenni, mert nem akarok.
- Most meg akarod szerettetni magadat? Azt hiszed, hogy van erre egy szemernyi esélyed is?
Valentina ekkor megremegett. A lelki szemei előtt látott egy fekete hajú lányt, kéken izzó szemekkel egy ház nappalijának szőnyegén ülve. Mihaéla. Így szólította őt valaki, akinek ismerős volt a hangja. Havaska hangja volt, jött rá. Érezte, amint Ketteske ereje hirtelen megnövekszik.
- Mi bajod van? – kérdezte Heni barátságtalanul.
A szemük láttára Valentina tekintete szelídre váltott. Már nem volt benne az erőltetett kedvesség.
- Most már semmi - felelte Ketteske mosolyogva. - Jó látni titeket.
Elképedtek. Még sosem látták a lány egyik személyiségét sem. A mostani látvány még szürreálisabb volt számukra, mint az előző. A kiszámíthatatlan, pszichopata gonosz, akinek ismerték, most éppen olyan volt, akárcsak ők. A szeme is citromsárga fény helyett kéken izzott.
- Ez durva - súgta Heni tátott szájjal.
- Tudom - bólintott Ketteske, majd az ajtóban állókra nézett. - Nem árulkodni! Anya meg úgyis tud erről, szerintem.
Azok meg se szólaltak, mire ő biztos tudatában annak, hogy hamarosan Szilvia közbe fog lépni, a lányokhoz fordult.
- Nagyon sajnálok mindent, amit ő tett veletek - mondta. - Nem tudok mindent helyrehozni, tudom. Remélem, lesz még módunk találkozni. Most magatokra kell hagynom titeket.
Azzal felállt és indult is volna, de Janka megfogta a karját.
- Hová mész? – kérdezte.
- Annához - felelte Ketteske. - Érzem, hogy baj van.

*

Szilvia, miközben egy pohárka vörösbort töltött magának, már látta is maga előtt a betolakodót. Pontosan kirajzolódott előtte Mihaéla arca, valamint a körülötte elhangzó szavak. Felismerte Nóri hangját közöttük. Ahogyan sejtette, a kishúga már Fény oldalán áll. Sebaj, gondolta magában, ez nem fog sokáig tartani, nemsokára ismét közöttük lesz, mivel ez a sorsa. Gondosan leárnyékolta előttük a jelenlétét és elkezdte bemérni a jelet. Ha más nem, van egy másik zseniális terve is.
Kamilla egy gőzölgő kávét tett a kómás tekintetű Viktor elé a dohányzóasztalra. Alaposan megnézte magának a jóképű tömeggyilkost, próbálta elkapni vele a szemkontaktust, ám az mintha teljesen magába zuhant volna. Így hát a démonlány megindult kifelé a nappaliból, ám Szilvia finoman megfogta a karját.
- Maradj, kérlek, Kamilla – mondta kedvesen. – Nemsokára vendégünk lesz és illően kell fogadnod.
A lány értetlenül nézett rá, majd engedelmeskedve leült az egyik fotelba. Szilvia belekortyolt a borba és Viktor felé riszálta magát. Az még akkor sem nézett fel rá, amikor leült mellé.
- Gyönyörű ragadozó vagy - súgta érzékien az úrnő Viktor fülébe. – Most, hogy élőben látlak, már értem miért bolondult annyira érted Anna. Nem beszélve a kislányomról. Tudod, Valentina.
Viktor ekkor felé fordult kifejezéstelen arccal. Nem beszélt csak figyelte a nőt, mint aki próbálja felfogni, mi is zajlik körülötte. Szilvia beküldte a maradék bort, utána a poharat az asztalra tette.
- Ha rád nézek, eszembe jut néhány dolog – folytatta az úrnő. - A kimaradozásaim, amikor a barátnőimmel bulizni jártunk és vadásztunk a jobbnál jobb pasikra. Imádtam a neonfényeket, főleg, ha azok egy külvárosi diszkóban kápráztattak. Mert amikor kimentem a pusztába a taxit várni még láttam magam előtt fények cikázását. Elképzeltem percről percre azt a világot, amit majd a családom fog megteremteni. A fények a harcok jelei. Amikor megküzdünk Fény gyermekeivel, aztán hirtelen sötét lesz, mert mi győztünk. Gyönyörködtem a képekben, melyek bevillantak nekem és egy jó pasival fűszereztem meg az éjszakát. Persze, amikor anya lettem, akkor már nem élhettem ezzel a luxussal. Ott volt a lányom, a kiválasztott gyermek.
- Te még nálam is betegebb vagy – jelentette ki Viktor.
Szilvia büszkén mosolyodott el ezen a szemtelenségen.
- Ez nem volt szép tőled - vigyorgott az úrnő. - Ha nem tetszenél ennyire, most lassan zúználak porrá. De veszettül odavagyok érted - végighúzta Viktor arcán az mutatóujját. - Csak egy bökkenő van. Érzem, hallom a gondolataid. Tetszek neked, azonban a szíved hol Annához, hol pedig Lillához húz. Mély érzelmeket tápláltál Valentina iránt is. Ez azért van, mert elveszett vagy. A határozott, kemény nőket szereted, akik egy kicsit anyáskodnak is feletted.
- Tán te is orvos vagy? – gúnyolódott Viktor.
- Na, és itt van ez a tényező. Most próbálsz erősnek mutatkozni, miközben rettegsz. Tudod, mire vagyok képes. Reménykedsz abban, hogy nem fog az megtörténni, amit halványan sejtesz. Pedig meg fog. Nem kell tőle félned. Nagyon boldog ember leszel. És hatalmas, erős. Beteljesítheted a vágyadat, a bosszúdat azokon, akik elnyomtak és bezártak egy jéghideg cellába.
- Mire készülsz?
Szilvia ekkor követhetetlen gyorsasággal Viktor arcára tette mindkét kezét, mire az egész testében remegni kezdett.
- Ne félj - súgta az úrnő mosolyogva. - Bár csak egy szánalmas halandó vagy, még a rabszolgám azért lehetsz. Azt fogod tenni, amit mondok. Úgy fogsz szeretni, hogy majd beleőrülsz. Lesed mostantól minden kívánságom. Én leszek a létezésed értelme a világon. Értem fogsz élni.
Amikor elengedte Viktor arcát, Szilvia elégedetten bólintott. A srác szemei citromsárgán izzottak fel, a szája sármos mosolyra húzódott, teljes lényében az úrnőre hangolódott.
- Ki vagy most, Viktor? – kérdezte Szilvia.
- A férjed - felelte az kellemesen férfias, szerelmes hangon.
- Én pedig a te szerető feleséged, édesem.
Azzal megcsókolta a srácot.

*

Ketteske néhány ütéssel leterítette az ajtóban álló csuhásokat, aztán belépett a szobába. Anna ott ült a földön az ágynak dőlve és megsemmisülve nézett maga elé, mint akiből teljesen kiveszett minden. Valentina a szájára tette a kezét, próbálta visszafogni a sírást, amiért így látja őt. Odasietett hozzá, gyorsan leguggolt vele szemben.
- Anna – szólítgatta. – Anna. Kérlek, nézz rám.
Finoman felemelte a doktornő fejét, belenézett annak gyönyörű fekete szemeibe, ám azok átnéztek rajta.
- Ne csináld ezt velem – kérlelte Ketteske és sírásra görbült a szája. – Az én doki nénim. Kérlek, nézz rám. Én vagyok az. Nézz rám, könyörgöm! Itt vagyok. Mi tedd veled anya?
Valentina Anna mellé kuporodott és gyengéden magához ölelte a teljesen megzuhant nőt. Finoman ringatta, mintha a gyermeke lenne a nála húsz évvel idősebb doktornő, aki hajdanán a pótanyja volt a Szent Mihályban.
- Szeretlek Anna - súgta. – És még nem tudom, hogyan, de kiszabadítalak innen. Nem fogom hagyni, hogy ez a szörnyeteg bántson.
- Miért? – nyögte kis kérdést az.
Ketteske belenézett Anna könnyes szemébe.
- Mit miért? – kérdezte.
- Miért akarsz védeni? - erőltette ki magából a doktornő. - Miért szeretsz engem?
- Mert az én doki nénim vagy. Bár el tudnám mondani, mit érzek. De nincs olyan szó a szótárban, amivel ki tudnám fejezni. A világom, a menedékem, az álmaim szerves része vagy. Ha nem lennél benne, semmit sem érne. Éppen olyan fontos vagy nekem, mint Nóri, Krisztián és a többiek. Azt akarom, hogy ott legyél velem azon a tengerparton. A napsütésben.
- Nem lehet.
- De igen, lehet. Így kell lennie. Mindnyájan ott leszünk. Végre élvezzük a jól megérdemelt boldogságot. Látom magam előtt, amint napozunk, koktélozunk, nevetgélünk. Nézzük, ahogy a parton Krisztián, Viktor és Ádám focizik.
Anna lehajtotta a fejét, majd engedte, hogy Ketteske ismét magához ölelje.
- Ne add fel - súgta Valentina. - Ezt tanítottad nekem. Most én kérem ezt tőled, doki néni. Ne add fel, mert biztosan eljön ez a korszak. Többé semmi rossz nem történik velünk és boldogok leszünk.

*

Kamilla kezdte magát egyre kellemetlenebbül érezni, amiért Szilvia és Viktor már egyre hevesebben csókolták egymást. Most merre nézzen? Próbált a bárpult felé, vagy ki a üvegajtón a hátsó kert behavazódott képére koncentrálni. Ekkor észrevette, hogy az úrnő hirtelen kinyújtja a karját a tágas nappali nagy szőnyege felé és ujjaiból citromsárga fénycsóva lövell ki.
A démonlány gyorsan magához húzta a lábait. Tudta, mi fog történni. A fényjelenség emberi alakot öltött és egy fehér pizsamás, fekete hajú lány huppant a szőnyegre. Nem lehetett több tizennyolcnál, fekete haja olyan hosszú volt, hogy szétterülve nagy szőnyegen majdnem elért annak a két széléig. A szemei kéken izzottak és feltűnően nyugodt volt, mint aki számított erre. Kamilla felpattant a fotelból, utána megállt felette. A lány szelíden mosolyogva nézett fel rá.
Szilvia finoman ellökte magától Viktort, és mint a leggonoszabb emberi lény a világegyetemben, sátáni mosollyal lépett oda a szőnyegen kiterült lányhoz. Győzelemittasan guggolt le, a felismeréstől még jobban felcsillantak a szemei. Kárörvendően nézett végig rajta, majd a körmével megpöckölte a lány arcát.
- Nocsak – kezdte az úrnő. - Kit látnak szemeim. Te pont az a Mihaéla vagy, akire nem is számítottam. Nem túl gyakori név, ezért meg sem kéne lepődnöm. A híres Lodz-család legkisebb tagja. Bűnözők, szélhámosok, gyilkosok gyermeke. Emlékszem a nővéredre, Adélra. A baltás gyilkos, aki rettegésben tartotta az embereket. Hányszor megverte őt Valentina a Szent Mihályban, el se hinnéd. Egyszer pont akkor mentem be, amikor a kislányom éppen őt rugdalta az udvaron. Amikor Adélka megszökött, egy magányos, kiégett srácnál bujkált, igaz? Akit meg is ölt, nem igaz? Vagy tán életben hagyta? Úgy rémlik, megölte azt a szerencsétlent, akinek éppen elég baja volt. Pont aznap volt egy sikertelen randevúja és éjjel a drága nővéred meg baltával támadt rá a lakásában. Már nem is emlékszem, annyira nem is érdekelt. Aztán ott van Gergely, a bátyád. Még kislányok voltatok, amikor szitává lőtték a rendőrök az előtt a bank előtt, ahol konkrétan mindenkit lemészárolt, nem hagyott senkit se életben.
- Hiába próbálkozol, Szilvia - vetette oda Mihaéla derűsen. – Mindenki a családommal jön, nem törődve azzal, ki vagyok én.
- Engem az nem érdekel. Pusztán csak egyetlen dolog, amit ki fogunk deríteni.
- Nórira gondolsz? Sok sikert hozzá. Már a gondolattól is irtózik, hogy valaha melletted állt.
Szilvia összemosolygott Kamillával, aki látszólag alig bírta fékezni magát, gyilkos fény csillogott a szemében.
- Kis naiv gyermek - súgta Szilvia, utána visszafordult Mihaélához. - A Sötétséget megtagadó Fény gyermeke. Aki mindent el fog nekünk mondani, amit csak kérdezünk tőle, mert nem lesz más választása.
- Semmivel sem tudsz sakkban tartani - közölte higgadtan a lány.
- Ó, dehogyisnem. Mondjuk, én túl aranyos vagyok egy vallatáshoz. Annak adlak, aki nem fog kesztyűs kézzel bánni veled – felnézett Kamillához. - Édesem, vidd ezt a nyomorultat abba a sötét vendégszobába – visszafordult Mihaélához. – Az én kis Valentinám majd kiszed belőled mindent.
Szilvia gúnyos mosollyal kiegyenesedett. Mihaéla még látta leguggolni hozzá Kamillát, aki egy ütéssel elsötétítette előtte a világot.
*

Ádám az egyik nyomozó kocsiját vitte el, mielőtt a csuhások felrobbantották a rendőrkapitányságot. Egy ideje a Tatabányát körülvevő utakat járta, többször is meg kellett fordulnia az úttorlaszok, valamint az úton lángoló autók miatt. Egy elhagyatott szakaszon járt, amikor végül úgy döntött, ismét lesz valamelyest idegrendszere a rendőrségi frekvenciát hallgatni. Bekapcsolta a rádiót. Most sem bizonyult valami tökéletesnek az adás, továbbra is akadozott, sercegett.
- Több kapitányságot támadás ért – közölte a női hang. – Budapestről semmi hír…megszakadt minden kapcsolat…jelezzen valaki…az állomány tisztjei közül is sokan voltak, akik ehhez a szektához tartoztak…táblákat…kövessétek a táblákat…a kéken világító szeműek…
Ádám egy kanyar után megpillantott valakit távolban. A hólepte erdei tájjal körbeölelt út mentén botorkált előtte. Fekete kommandós egyenruha volt rajta. Rövid vörös haja volt, a mozgásából ítélve a magánnyomozó arra saccolt, hogy egy nő lehet. Lassított, miközben az alak feléje fordult.
Kinga.
Lilla embere, aki egykoron rendőr volt, most pedig körözési listák élén szerepel. Vagyis, szerepelt, tette hozzá Ádám. A nő arca koszos volt, megviselt, látszólag szörnyű dolgokon mehetett keresztül.
Néhány perc múlva már ott ült mellette az anyósülésen, némán, teljesen magába zuhanva. Ádám feléje pillantgatott, nem tudta hirtelen, milyen bölcsességgel, vagy éppen megnyugtató szóval próbálja megvigasztalni az ex-kommandós nőt. Mindketten olyat tapasztaltak tegnap este, amire a legborzasztóbb rémálmaikban sem gondoltak volna. Egy apokalipszis kezdődött el.
- Próbálj meg aludni – tanácsolta végül Ádám. – Messze van még Baja.
- Miért oda megyünk? – kérdezte Kinga. – Lilla miatt?
- Igen. Beszéltem vele pár órája.
- Netán van valami terve?
- Nincs. De azt mondta, ott biztonságban leszek. Arra is megkért, hogy keresselek meg.
- Milyen kedves tőle.
- Még sosem hallottam ilyennek a hangját. Nem ijedtem meg tőle, mint régen. Aggódott értem. És érted is.
Kinga egy darabig csendben maradt, a fákat nézte az ablakon át elgondolkozva valamin.
- Sok borzalmat láttam régen - kezdte a nő. - Sok emberemet veszítettem el. Nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyesmi fog történni. Nem hittem benne, hogy megérek egy ilyen méretű pusztítást.
- Én sem - sóhajtott Ádám.
- Mi lehet Alexával? Vagy Nórival?
- Alexával egy órája beszéltem. Nem árulta el, hol vannak. Félt, hogy Szilvia megtudja. De vele van Nóri.
- Jól vannak?
- Igen.
- Rendben. Nem adják fel, gondolom.
- Nem. Hisz ismered Alexát.
Kinga halványan elmosolyodott.
- Igen - bólintott. - Ő sosem adta fel. Legfeljebb fedezékbe vonult.

*

Mihaéla jól tudta, hogy életében egyszer eljön az a pillanat, amikor szembe kell néznie a gonosszal. Ám most ebben a fotelban ülve, ahová valami láthatatlan erő szorítja le, rá kellett döbbennie, hogy az a megannyi spirituális kiképzés és meditáció egy fabatkát sem ért. Gyengének, kiszolgáltatottnak érezte magát a szoba félhomályában, azonban megpróbálta valahogyan összeszedni magát.
Valentina lassan leguggolt vele szemben a citromsárgán izzó szemeit rámeresztve, és Mihaéla megborzongott. Mintha a valaha élt összes, gyilkos szörnyeteg ennek a szép szőke lánynak testébe költözött volna és most bosszúra szomjasan vesznek revansot az egész világon.
- Hol van Nóri? - kérdezte halkan.
- Te most Egyeske vagy? – kérdezett vissza Mihaéla.
- Ne terelj.
- Igen, biztosan az vagy. A három személyiség közül az egyik.
Amint ezt kimondta, Valentina arca megremegett, majd teljesen kisimult és Ketteske szelíd tekintetére váltott.
- Ne mond el neki – kérlelte aggodalmasan, majd hirtelen Hármaska fiús hangja folytatta - Így jártál, kisanyám. Kellett neked a határokat feszegetni. Nem láttad, mi van odakint?
Ezután Egyeske belenevetett Mihaéla arcába és belemarkolva annak hajába maga felé húzta. Az arcuk szinte összeért, a Sötétség és a Fény gyermeke szemtől szemben próbálta egymást szavak nélkül megtörni.
- Hol van az unokanővérem? – kérdezte Valentina fagyosra váltva.
- Már mondtam – felelte a lány.
- Te szegény kis idealista. Napok múlva nem lesz élő ember a Földön, akiknek hősködhetnél. Senki sem fog szobrot emelni neked könnycseppeket hullajtva, miközben valami nyálas zene szól. El fogsz porladni, köddé válsz. Szóval, két lehetőséged van. Az egyikben most elmondod, hol van Nóri és gyorsan végzünk. A másikban pedig… - ördögi mosolyra görbült a szája. - Nos, el sem tudod képzelni, milyen csúnya dolgokat fogok veled művelni. Bár szerintem, sejted.
- Igen, bukásra ítéltettem. Elfogadtam. De azt is tudom, hogy hatalmad nem lesz örökérvényű. Megfeledkeztél valamiről. Valakikről. Ott van a fejedben két másik ember, akikkel számolnod kell. Közben pedig te is elkezdtél változni. Azért akarod visszakapni az unokanővéredet, mert szereted. Tudod már milyen érzés és veszettül félsz, amiért elveszítheted őt.
Valentina fülsüketítően hangosan felnevetett, utána ellökte magától Mihaélát. Lassú, kimért léptekkel megkerülte a fotelt és mögé lépett. Élvezve a pillanatot hajolt előre, miközben szemei felizzottak.
- Akkor most mutatok neked valamit - súgta a lány fülébe Egyeske. - Bepillantást nyersz egy olyan világba, amit ti csak Végítéletnek hívtok. És nem garantálom, hogy túl fogod élni azt a látványt.
Amikor Valentina a lány arcára tette a kezeit, annak egyszerre kikerekedtek a szemei. Egész testében remegni kezdett attól, amit Egyeske közvetített neki a jövőről, ami már nincs is olyan messze.
- Gyönyörű, igaz? – kérdezte Valentina.
Mihaéla erre felsikoltott, miközben a mögötte álló Egyeske szája sátáni mosolyra görbült. Itta és itta a Fény gyermekének félelmeiből fakadó energiákat. Élvezte, hogy teljesen megtiporhat valakit.
- Minden el fogsz mondani, kisanyám – súgta Valentina. – Mindent…

 

2020. október 1-7.
Budapest