Nagyprónay János
A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

1.évad/5.rész

Az egyetlen kincs

A sebekkel teli arcú férfi sátáni vigyorral tesz egy lépést felénk. Oldalra billenti a fejét. Ekkor Niki leállítja a motort és bűvészi mozdulattal lenyom valami gombot a műszerfal elé rakott laptopon. Lecsatolja a fegyverekkel teli övét, majd a két ülés közé rakja. Kiszáll a kocsiból, felteszi a kezét és lassan körbefordul, hogy mindenki jól lássa, hogy nincsen nála fegyver.
A férfi megrázza a fejét.
- A lánynak is ki kell szállnia – mondja.
- De nem fog - vágja rá Niki és leengedi a kezeit.
- Ez nem a legjobb hozzáállás, őrmester.
Niki cinikus mosollyal körbenéz a zombikon. Túlságosan bátor, valamit nagyon forgathat a fejében, de szokás szerint engem kihagyott belőle. Persze én csak egy kadét vagyok, tudom.
- Mi történt az arcotokkal? – teszi fel a kérdést. – Elromlott otthon a légkondi és túl közel ültetek a ventillátorhoz?
A férfi visítva felnevet, az arcát a kezeibe temeti. A többiek azonban nem mulatnak ezen, sőt, a haragtól még jobban eltorzul az arcuk. A vezetőjük abbahagyja a nevetést, aztán elismerően bólint.
- Tudtam ám, hogy kemény vagy – mondja. – De hogy ennyire, arra végképp nem számítottam.
- Na, látod, ebben sem hasonlítunk – hűti le Niki. – Szóval, megkapjátok a viskó kódját, ahol bőven találtok élelmet, valamint fegyvereket. És tiszta vizet, szappant, fogkefét, egyszóval olyan kellékeket, melyeket ki tudja milyen régen láttatok utoljára. Ki is tudjátok rámolni az egészet. Cserébe szépen hagytok minket elmenni. Ennél jobb ajánlatot nem kaptok.
A vezér végignéz az arcokon, akik látszólag határozottságot követelnek tőle. Nem tűnik megszeppentnek. Éppen olyan magabiztos, akárcsak a Nővérem, aki hanyagul még egy kavicsot is odébb rúg.
- Na? – szúrja oda Niki.
A férfi közelebb lép hozzá, a mosolya pedig szépen lassan lehervad a félelmetes arcáról.
- Akkor most a lány kiszáll és újrakezdjük a tárgyalást – kezdi a kitörés előtti nyugalommal. – Bevallom, lenyűgöző a bátorságod. Biztosan sokat fizetnek majd érted, meg a kadétért.
- Te tényleg nem tudsz semmit a hadseregről – közli vele Niki. - Túszejtés esetén csak akkor fizetnek, ha az illető minimum hadnagyi rangban van és akkor is csak abban az esetben, ha rengeteg szigorúan bizalmas információ van a birtokában, és ez nagyon ritka manapság. A rangon aluliakat viszont kizárólag csak fogolycserével szabadítják ki. Egyszóval értünk nem fognak váltságdíjat fizetni. Akármit csináltok, a hadsereg nem fog engedni nektek. Úgyhogy az előbb említett ajánlatom marad az egyetlen lehetőségetek.
Az erdő réme széttárja karját.
- Akkor csalik lesztek – mondja. – Ahogy az előző foglyaink is.
Int az egyik vörös hajú nőnek, akinek mintha varratok lennének az arcán. Az bólint és egy szinte követhetetlenül gyors mozdulattal hátulról lefogja Nikit. A Nővérem azonban higgadt marad, de látva az arcát féloldalt, eléggé elfintorodik. Még köhint is egyet, mintha hányingere volna.
- Van egy szagod - mondja borzongva.
- Remélem, hogy én leszek az, aki kivégezhet téged – morogja a nő.
- Hát, a szagotok és a látványotok után, még a pokolban is jobb sorom lesz.
- Hadd öljem most meg!
A férfi nyugalomra inti. Közelebb lép Nikihez. Alaposan szemügyre veszi az arcát. Egy kicsit, mintha meglepődne, aztán olyan éles hangon vihog fel, hogy még én is befogom a fülem egy pillanatra.
- Tudom, hogy ki vagy! – örvendezik a férfi. – Te énekesnő voltál!
- Ne üvölts képembe – szúrja oda neki a Nővérem.
- Te voltál az a Szentesi Niki. Az énekesnő. Istenem, mennyit hallgattam a számaidat a kocsiban régen.
- Akkor kapsz tőlem egy dedikálást is. Bónusz ajándék az erdő rémének.
Erre a férfi még mindig vigyorogva lekever egyet Nikinek.
- A nevem Flórián – súgja, majd int két embernek, akik megindulnak felém.
Az alakok kinyitják az ajtót és kiráncigálnak engem. A sárba zuhanok, mire felrángatnak. Lidérces rémálomhoz hasonló arcokat látok egy villanásra, aztán hátrahúzva a karjaimat, Niki felé fordítanak.
- Hagyjátok őt békén - kezdi a Nővérem halkan, miközben gyilkos fény gyúl szemében. - Ha még most eleresztitek, akkor talán hagyni fogom, hogy visszaszaladjatok az erdőbe.
Flórián továbbra is magabiztosan vigyorog.
- Ó, nem – mondja, és lassan megindul felém. – Emlékszem az egyik dalodra, Niki. Azt énekelted benne, hogy „nem tudok innen elszaladni”. Nagy sláger volt, a diszkóban ujjongva táncoltunk rá. Ha akkor azt mondja nekem valaki, hogy majd találkozom veled és ez az aprócska részlet igaz is lesz rád, nem hittem volna el. De az élet tele van csodákkal, sosem tudhatjuk, milyen kedvező fordulat vár ránk.
- Utoljára figyelmeztetlek, zombi – veti oda neki a Nővérem.
Flórián ügyet sem vetve rá, megáll előttem és leguggol hozzám. Egyenesen a szemembe néz a sötétszürke fényben megcsillanó kék szemeivel. A sebeit és kiütéseit nézem, miközben kezdek rosszul lenni. Elfordítom a tekintetem és látom, amint az a két ember leengedi a rakétavetőt.
Visszafordulok Flóriánhoz, aki látszólag élvezi, hogy rettegek tőle. A zsebemből kinéző rókára pillant, aztán rám.
- Nem adtad fel – súgja. – Ugye, nem?
- Mit? – kérdem.
- A reményt. Még mindig bízol az énekesnőben. Vagy egy szerencsés fordulatban. Persze mindig megvan az esély rá. Mondjuk, most ilyen nem fog történni. Nemsokára megérted, hogy az eddig ajándékba kapott évek a végéhez értek. Az út lezárult. Innentől én döntöm el, hogy élhetsz-e. A sorsod az én kezemben van. Én rendelkezek vele. Ahogy a bajtársadéval is.
- És most mit vársz tőlem? Köszönjem meg?
Flórián halkan kuncogni kezd, a lehelete pedig olyan kellemetlen szagot áraszt, hogy még a szemem is csípni kezdi.
- Az esélytelenek nyugalma – súgja. – Rövidtávú bátorságot képez, ami azonnal köddé válik az első fájdalomérzet után.
Egy kés pengéje ugrik ki előttem. Megrémülök. Az erdő réme elégedetten tartja előttem a fegyverét.
- Már most látni, hogy eltűnt a fény belőled – súgja. – Ezek szerint még nem vagy elég erős.
Megpróbálom összeszedni magam. A kés pengéje helyett Flórián szemébe nézek. Előmozdítom magamból az összes haragot, amit elnyomtam az utóbbi időben. A fájdalmakat is, a gyászt, a szüleim elvesztését, amit nem tudtam megbosszulni. Minden negatív érzelmem előtt elhúzom a kaput.
- Te vagy a gyáva - mondom neki. – Ha nem lennének itt az embereid, te már halott lennél. Vagy könyörögnél az életedért. De hiába. Már pusztán kegyelemből végeznénk veled, amiért jól láthatóan elbánt veled az élet. Vagy talán maga az élet folytatása lenne ellened az igazi bosszú. Egy senki vagy, öregem.
Flórián nem kapja fel a vizet, büszkén néz rám.
- Te aztán alaposan ki lettél képezve az kadétiskolában – mondja.
- Nem - súgom. - Csak én a borzalmak dacára, megmaradtam emberi lénynek. Ellentétben veled.
Flórián mosolya egy szempillantás alatt eltűnik és az amúgy sérült arca még jobban eltorzul a haragtól.
- Hát jó – súgja. – Pedig nyitott voltam a kegyelemre. De ezt most eljátszottad, kadét. Most pedig végignézed Niki halálát.
Azonnal eltűnik minden bátorságom és iszonyatos bűntudat, pánik uralkodik el rajtam. Megrázom a fejemet.
- Ne! – kiáltom. – Ne! Kérlek, ne!
Flórián felpattan, megpörgeti a kést a kezében és megindul Niki felé. Az nem fél, csak mosolyog. Az erdő réme éppen felé bökne, amikor egy gép zajára lesz figyelmes. Megfordul, és ahogy hang egyre erősödik, a fák közül balra megjelenik egy kisebb, szürke drón. A szárnyaiból, valamint az orrából tüzet nyit felénk. A rakétavetőjüket felé emelőket azonnal leszedi. A Niki mögötti vörös nőt a vállán, majd a homlokán találják el a lövedékek. Niki kirúgja Flórián kezéből a kést.
A mögöttem lévőket is eltalálják a lövések. Visszazuhanok a sárba. Be akarok szállni a kocsiba, de nem merek kiegyenesedni. A drón megkerül egy fát. Sehova nem tudok fedezékbe vonulni. Bár tudom, hogy ez csak a katonai azonosítás nélküliekre tüzel, mégsem lehetek biztos a pontosságában.
A kocsi alá akarok mászni, de valaki felkap engem és egy bokor mögé vetődik velem. Amikor földet érünk, látom, hogy aggodalmas tekintetű Niki az. A bokor mögül látom, amint egy férfi bepattan a terepjáróba. A drón ismét megfordul és a túloldali fák közé lő, ahol fejvesztve szaladnak Flórián emberei.
A terepjáró motorja beindul. Niki azonnal felhúz engem földről és szaladni kezdünk. A drón szét fogja lőni a kocsit az emberrel együtt. Megbotlok egy kődarabban, a Nővérem gyorsan felhúz engem földről.
- Gyere! – kiáltja. – Gyorsan!
A drón tüzet nyit a terepjáróra. Egy nagy fa mögé bújunk el, mire a jármű a levegőbe repül. Niki magához ölel. A törmelékek nekicsapódnak a fának, néhány darab mellettünk süvít el.
Halljuk, amint a gép üldözőbe veszi az üvöltöző zombikat a másik oldalon. Mi is elkezdünk szaladni, ahogy csak bírunk. Most Niki is megbotlik, és én segítem fel. Egy tisztásra érünk, ahol nekiiramodunk a távoli erdős szakasznak. A sötétszürke égből eső szakad ránk.

*

Egy az autópályán álló katonai csapaszállító roncsában húzzuk meg magunkat. Az ajtaja ki van szakadva, a hideg szél süvít be. A vezetőfülkébe ülünk és a teljesen épen maradt szélvédőn keresztül figyeljük a szakadó esőt. Az ég dörren egyet, melyet ijesztő villámlás kísér.
Niki egy pillanatra magamra hagy, aztán végül egy takaróval jön vissza. Beül mellém, betakar vele.
- Egyet meg kell ígérned – mondja.
- Micsodát? – kérdem.
- Bizonyos dolgokat jobb, ha nem tanulsz el tőlem. Még nem.
- Mire gondolsz?
- Nem szabad hergelned az ellenfeledet. Még szerencse, hogy engem akart megölni, és nem téged.
- Dühös lettem. És esélytelennek láttam a helyzetet.
- Megértelek. De legközelebb maradj hideg. Hűvös. Ne mutasd, hogy félsz. A haragodat is rejtsd el. Hergelni legfeljebb akkor hergeld az ellenfelet, ha időt akarsz nyerni, ahogyan én is a drón miatt.
- Bocsánat.
Niki elmosolyodik.
- Ne kérj bocsánatot - súgja. - Nem leszidni akarlak, csak segíteni. És belehaltam volna, ha bajod esik.
- Én is, ha neked – súgom.
Ad egy puszit a homlokomra. Most fogom fel, hogy nem maradtam egyedül a világban.
- Keresünk egy jobb helyet, amint eláll az eső – mondja.
- Nem tudunk riasztani senkit? – kérdem.
- Nem. Nem jönnek ide. Reggel azt írták. A következő szektor lezárása meg lett hosszabbítva holnap reggelig.
- Akkor itt maradnunk?
- Nem. Elindulunk déli irányba.
- De ott se lesz jobb a helyzet. Tele van ellenállókkal, te is mondtad. És nincs fegyverünk.
Niki kacsint egyet és bakancsából előhúz egy pisztolyt.
- A paranoiát azért tanuld el tőlem – mondja. – Oké?
- Oké – súgom mosolyogva.
A zsebébe teszi a fegyvert. A vihart figyeljük.
- Mi történhetett ezekkel? – kérdem.
- Kikkel? – kérdez vissza.
- Flóriánnal és a többiekkel.
- Szörnyeteggé váltak. Ennyi.
- Sok ilyen ember lehet, igaz?
- Ne gondolj most erre.
- Hála neked, én nem lettem ilyen.
Felém fordul.
- Te nem az a típus vagy - mondja. - Te nem tudod feladni. Ahogy én sem. Ebben is hasonlítunk.
- Remélem, sosem kell feladnom – mondom.
Niki némán figyel. Nem tud erre mit mondani. Szerintem ugyanazt érzi, amit én is. A félelmet attól, hogy elveszítjük egymást. Ebben a pusztuló világban, a szeretet maradt az egyetlen kincsünk. Az egyetlen, gyenge és könnyen sebezhető kincsünk. Bármelyik pillanatban vége lehet mindennek. Iszonyú érzés ebbe belegondolni. Odakint erre hatalmasat villámlik.

*

Amikor eláll az eső az autópályán gyalogolunk. Magamra terítettem a takarót, így el tudom viselni az egyre hidegebb szelet. Niki nem fázik, pedig a kabátja nem túl vastag. Hihetetlen az ereje.
Egy csomóponthoz érünk, ahol a déli irányba vezető út feletti felüljáró részben leszakadt. Autóroncsok sorakoznak a törmelékeken, és a további szakaszon is legalább egy kilométeren keresztül.
A füves részen kerülünk és végül az úton haladunk előre. Niki elővesz egy kis műszert a zsebéből.
- Mindjárt lemerül – mondja.
- Jó irányba haladunk? – kérdem.
- Igen.
- Lesz errefelé viskó?
- Tizenhat kilométerre van a legközelebbi.
- Az jó messze van.
- Igen.
- Estére érünk oda?
- Bőven este lesz már, de mivel veszélyes a környék, lehet, máshol kell menedéket találnunk. Beállítom a keresőt a használható járművekre. Hamarosan egy olyan zónába lépünk, ahol harcok dúltak a múlt héten.
- Hátrahagyhattak néhány harckocsit?
- Minden bizonnyal. Még talán olyat is, amivel egy biztonságosabb zónába mehetünk, ahonnan aztán segítséget hívunk.
- Szuper. Egyre hidegebb van Niki.
- Tudom, hugicám, tudom. Ki kell tartanunk. Holnap ilyenkor már otthon leszünk.
- Remélem.

*

Egy kisvároshoz érünk. Nem tudom melyik település ez, mert a tábla eltűnt, a buszmegállóban pedig egy leégett tank áll. A távolban látni a házakat, valamint az üzleteket. Legalább is azt, ami maradt belőlük.
- Lehetnek itt még bujkáló emberek? – kérdem.
- A műszer nem jelez semmit – mondja Niki szomorúan. - És ez pontos. Persze tíz perc múlva lemerül.
- Nincsen itt használható jármű?
- Van egy a közelben, de nem jutunk vele messzire.
A romokat nézem. Aztán azt a helyet, ahol valaha egy benzinkút állt. Egy nagy csapatszállító repülő hever ott darabokban a törmelékeken. A jobb szárnya belóg az útra. Nagy nehezen kikerüljük.
- Kezdem elfelejteni, milyen volt az élet régen – mondom.
- Ezzel nem vagy egyedül – bólint Niki.
- Ha túlélem a háborút, utána lesz a legnehezebb.
- Miért?
- Nem tudom. Csak furcsa lesz hozzászokni a romok nélküli világhoz. Egyfolytában attól félnék, mikor rombol le ismét mindent egy újabb háború. Szinte biztos, hogy nem tanul ebből sem az emberiség.
- Ne gondolj most ilyenekre. Próbálj a jelenben maradni.
- Rendben.
Csipogást hallok. Niki előkapja a zsebéből a műszert. Kikerekednek a szemei. A rókára nézek. Retteg.
- Mi a baj, Niki? – kérdem.
- Szemből jönnek – feleli.
- Kik?
- Ellenállók. Egy egész csapat. Negyedóra múlva ideérnek.
- De hisz be sem értünk a zónájukba.
- Nem, itt valami más a helyzet. Felderítők lehetnek.
- Bemérték a műszert?
- Igen.
Niki eldobja azt balra, aztán megfogja a kezemet, és szaladni kezdünk a romok felé.

*

Egy gyógyszertárban rejtőzünk el. A távolban látni, amint a kis házak közül két fekete lánctalpas tank jelenik meg. Lassan haladnak, nem sietik el a dolgot. Lehet, azt hiszik, többen vagyunk.
- Húsz évvel ezelőtti gyártmányok – állapítja meg Niki a távcsövébe nézve. - Nem fognak minket megtalálni.
- Biztos vagy benne? – kérdem.
- Nem tudják, merre vagyunk, csak azt, hogy itt lehetünk valahol a városban. Nyilván egy másik hívóval szúrtak ki minket. Ha biztosak lennének a dolgukban, akkor célirányosan itt fordultak volna le.
Az elől haladó mögötti tank lekanyarodik balra. Egy pillanatra megáll, utána meglódul előre. Nem értem.
- Persze, azért ők is óvatosak - folytatja a gondolatmenetét Niki. – Taktikáznak.
- Meg fognak találni minket – súgom.
- Amelyik lekanyarodott, párhuzamosan a halad a másikkal.
- Bekerítenek?
- Nem tudom. Ahhoz nagyobbat kell kerülnie. Nem tudhatják, milyen fegyver van nálunk.
Látom, amint tank lassítani kezd, majd végül megáll egy kereszteződésnél. Egy fekete terepjáró jelenik meg, ami bekanyarodik és lassan halad előre az úton. Nikire pillantok, aki aggódni kezd.
- Ezt viszont a mi hadseregünktől szerezték – felém fordul. – Készülj. Bújócskázni fogunk.

folyt.köv.

2022.március 29. – április 2.
Budapest