Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

5.évad/3.rész

Zoé

            Miután a kezembe adja a bögrét, Zoé visszaül a monitorokhoz. Óvatosan belekortyolok a forró teába és azonnal nyugalom jár át. Nagyon finom. El is álmosodom tőle, de nem szabad elaludnom.

            - Nyugodtan pihenj utána – mondja a lány. – Én majd őrködöm.

            - Nem merek – sóhajtom. – Ébernek kell lennem.

            - Pedig a barátod biztosan nem jön ide.

            Behunyom a szemem. Inkább nem mondok erre semmit. Pláne arra sem, hogy Zsolt nem a barátom, hanem egy pszichopata tömeggyilkos, aki nem fog leállni. Inkább kortyolok még egyet a teából. A filter cetlijén is látom a szamurájt ábrázoló rajzot. Ha eljutok valahogyan a kolóniára, biztosan veszek egy dobozzal. Vagy kettővel. Elmosolyodok. Na, végre. Aztán az ágy felé pillantok. Az áruházból hozhatta ide, vagy a tulajé volt. Kényelmes lehet. Úgy aludnék egyet. A rókára pillantok. Nagyon fél.

            Visszafordulok Zoéhoz és a monitorok képeihez.

            - Látsz valami gyanúsat? – kérdem.

            - Nem – vágja rá egy kicsit barátságtalanul. - Sehol senki.

            - Azért legyél éber. Zsolt leárnyékolhatta magát.

            - Az egy dolog. A kamerákat nem játszhatja ki.

            - Jól van. Csak furdal a lelkiismeret, hogy belekevertelek ebbe.

            - Szerintem engedd el ezt a témát. Jó?

            - Jó. Bocsánat.

            Gépel valamit, aztán lassan felém fordul a székkel. Elnézem az arcát. Olyan, mint amilyen az enyém volt, amikor még bujkáltam. Azokkal a szép barna szemekkel pedig rengeteg borzalmat láthatott. Fürkészően figyel. Próbál szerintem a lelkembe látni. Vagy csak vár egy mondatra, vagy vallomásra, nem tudom.

            - Milyen ott a kolónián? – szegezi nekem a kérdést.

            - Nem jártam a kőszegi kolónián – felelem.

            - Úgy értem bármelyiken. Milyen ott élni?

            - Nos, eddig nem sok ilyen helyen voltam. De van egy a Balaton közelében, ami olyan, akár egy időgép. Van mozi, egy hosszú üzletsor, ami olyan, akár egy pláza. Éttermek, kávézók, boltok.

            Kétkedő mosoly jelenik meg az arcán.

            - Ne hazudj – súgja szigorúan és látom, hogy nem sokon múlik üvölteni kezdjen.

            - Én sem akartam elhinni – mondom lágyan. – Amikor bujkáltam a romok között és erdőkben, csak álmodoztam ilyesmiről. Aztán idén tavasszal a saját szememmel láttam. Hihetetlen volt. Van ott lány, akivel összebarátkoztunk. Ő szinte semmit sem látott a kinti világból.  

            - Milyen szép mese. Én teljesen mást hallottam.

            - Mit hallottál?

            - Hogy rettegésben tartják ott az embereket. Szinte lehetetlen szabályok között és állandó bizonytalanságban élnek.

            - Ez nem igaz.

            - Látom, mit művelnek a barátaid. Főleg ebben a zónában. Mindenkiben az ellenséget látják.

            - Vannak ilyenek, igen.

            - Mind ilyenek. Csak azért véded őket, mert közéjük álltál.

            Lehajtom a fejem. Ezt mindenkitől megkapom. Csak azt ne kérdezze meg, hogy mi lett a szüleimmel. Abba most belehalnék. A bűntudatba. Nem, Angéla, ne gondolj erre. Ha mégis megkérdezi, akkor hazudj. Ennyi.

            - Nem a katonáktól félnek ott – kezdem, hogy valahogyan tereljek. – A külső támadásoktól. Láttam egyetemistákat, akik a barátaikkal beültek a kávézóba. Láttam a mosolyukat. És éreztem azt, amit ilyenkor mindig.

            - Irigységet? – kérdi leleplezően.

            - Nem.

            - Akkor?

            Felsóhajtok és a fehér falat bámulom.

            - Meg akarom védeni őket - felelem és a szemébe nézek. – És boldog vagyok, amiért ez a kötelességem. Nem megtisztelőnek érzem, hanem örömnek. Mert tehetek azért, hogy biztonságban legyenek. És ez egy kicsit olyan, mintha a Nővéremet is megvédeném. Nem tudom ezt megfogalmazni.

            - A testvéred is katona? – kérdi.

            - Igen. De nem valódi testvérem. Csak úgy tekintünk egymásra. Ő egy őrmester.

            - Hogy hívják?

            - Niki.

            - Niki. Van igazi testvéred?

            Eszembe jut Vince. Behunyom a szemem, aztán kinyitom.

            - Nincs – felelem. – De nemrég elvesztettem a nagybátyámat.

            - Sajnálom – vágja rá érzelemmentesen, aztán vet egy pillantást a monitorokra, majd vissza rám.

            - Neked van testvéred?

            - Nincs. Csak a szüleim voltak.

            - Sajnálom.

            - Gondolom. És milyen filmeket játszanak a moziban?

            - Hát, főleg vígjátékokat. Klasszikusokat. Persze ügyelnek arra, hogy…

            - Említetted a boltokat.

            - Igen, vannak azok is. Van egy nagyon jó könyvesbolt.

            - Sok család él ott, ahol voltál?

            - Sokan. Vannak lakások.

            - Lakások?

            - Hát, a konténerházakban.

            - Amik nincsenek annyira védve, mint a katonai bázis, mely ott áll mellette.

            - De igen. Folyamatos a védelem. Főleg az őrangyal drónok…

            - Sokat kellett gyakorolnod ezt a sok hazugságot? Kapnál esetleg kitüntetést, ha elvinnél oda?

            Nem leszek dühös. Teljesen megértem. Én sem hittem volna el annak idején. Pláne, ha egy egyenruhás mondja.

            - A szüleid? – kérdi.

            Megrázom a fejem. Erre ő visszafordul a monitorokhoz. Én a teát nézem és minden erőmmel azon vagyok, hogy ne sírjam el magam. Félszemmel látom, amint újra felém fordul a székkel.

            - Ne haragudj – súgja már kedvesebben.

            - Mindegy – súgom.

            Felállok és a kis konyhába lépek. Működik a hűtő. Teásdobozok sorakoznak egy kis asztalon. Lerakom oda bögrét, aztán Zoéra sem nézve, letörölve egy kis könnycseppet leülök az ágyra. Leveszem a kabátomat, aztán a bakancsomat, a táskámat pedig a földre teszem. Odébb tolom a fegyveremet és elfekszem az ágyon.

            -Takarózz be nyugodtan – mondja szinte bocsánatkérően.

            - Koszos a ruhám – mondom.

            - Nem baj. Szereztem új ágyneműt.

            Bólintok. Leteszem a fegyvert a földre, majd bebújok az ágyba. Kényelmes. Már nem érzem az életveszélyt. Nem félek attól, hogy Zsolt hirtelen felbukkan. Jobb is lenne, ha meghalnék. Angéla, fejezd be. Niki összeomolna. És Zoéra is vigyáznod kell. Nem, nem kell. És Niki szerintem túltenné magát hamar. Dehogy, válaszol a hang fejemben. Dehogy. Nem adhatod fel.

            Az oldalamra dőlök és egy hosszú repedést bámulok a falon. Zoé ekkor odalép hozzám és terít rám még egy pokrócot. Utána leül mellém az ágyra. Szeretnék beszélni vele, de nincs erőm.

            - Te nem vagy olyan, mint a többi katona – mondja halkan.

            Nem mondok erre semmit. Csak a repedést bámulom. Zoé sóhajt egyet.

            - Nagyon féltem tőlük – folytatja. – De benned megbízom. Tudom, hogy nem úgy tűnik, de megbízom benned.

            - El akarok tűnni ebből a világból – súgom.

            A szemem sarkából látom, amint felém fordítja a fejét. Egy darabig figyel, aztán visszafordul a fal irányába.

            - Meg akarsz halni? – kérdi.

            - Igen – vágom rá.

            - Én is. Minden nap. Van, hogy minden egyes pillanatban. A szüleim meghaltak. A barátaim is. Láttam. Láttam mindent. És akikben reménykedtem, hogy még élnek, ők is mind meghaltak. Nem maradt már senkim. Csak ez a hely. Másfél éve nem beszéltem senkivel. És most itt vagy.

            Felé fordítom a fejem. A barna szemei szomorúak, de halvány mosoly ül az arcán. Egy összetört lélek mosolya.

            - Itt vagy - ismétli meg halkan. – És most rád kell vigyáznom.

            - Én is vigyázok rád – súgom felé.

            A monitorok felé pillant, aztán belenéz a szemeimbe. Egy kicsit olyan, mint Niki, amikor már gyógyulni kezdett a lelke. Meg akarom fogni a kezét, de akkor felegyenesedik és visszamegy a monitorokhoz.

            - Aludj – mondja. – Majd szólok, ha helyzet van.

            - Köszönöm – mondom erőtlenül.

            Nem mond semmit. Csak hallom, amint gépel, aztán kattintgat egyet-egyet. Behunyom a szemem. Jó meleg az ágy. Megnyugtató a csend. Elengedem a világot. Elengedek mindent. Hagyom, hogy Zoé őrködjön.

*

Hirtelen felnyitom a szemem, Zoé arcát látom magam felett. Talán aludtam egy kicsit. Alig fogom fel, hirtelen azt sem tudom, hogy hol vagyok.

            - Ébredj – súgja. – Itt van a barátod.

            Pár perc múlva a monitor előtt ülve figyeljük amint a koromsötét úton megjelenik a speciális jármű fényszórója. Zsolt lassan közelít az úton, nyilván félszemmel ő is a monitorokat figyeli. Tudtam, hogy meg fog találni. Zoé gépel valamit, mire egy másik kamera kép ugrik be. Valahonnan az épület felső szintjéről figyeljük, amint a jármű lassan kanyarodik be a bevásárlóközpont parkolójába. Egy pillanatra megáll a katonai terepjáró mellett, aminek a csomagtartójában az éjjellátót találtam.

Tovább hajt. Ráérősen leparkol az egyik bejárat előtt. Zoé kattint egyet az egérrel és a középső monitoron beugrik a fotocellás ajtó feletti kamera képe. Látjuk, amint Zsolt kilép a járműből a fekete sisakjában, egyik kezében a lángszóróval, a másikban egy gépfegyverrel. Megáll. Miközben bezárul mögötte az ajtó az ég felé néz. Aztán a földre. Mintha látna valami nyomot, követi a tekintetével. A kitört üvegű fotocellás ajtót figyeli. Mozdulatlanul. Mintha egy lemerült gép volna.

- Ez nem normális – veti oda halkan Zoé.

            - El tudunk innen menni? – kérdem.

            - Én nem megyek innen sehova. Ő fog elmenni.

            - Ő nem fog, Zoé. Szerintem tudja, hogy itt vagyunk.

            - Csak sejti. Nem láthat minket. Egyetlen ilyen tank sem látott eddig. Egyetlenegy sem.

            Legyen igaza. Kívánom. Próbálom magamban erősíteni a gondolatot. Nem látott meg minket. Nem tudja, hogy itt vagyunk.

            - Ez amúgy egy gép? – kérdi Zoé. – Valami android? Vagy robot?

            - Nem – rázom meg a fejem. – Ez egy őrült.

            Ekkor, mintha ez lett volna a vezényszó, Zsolt megindul a bejárat irányába. Néha földre pillant. Hagytam valamilyen nyomot?

            - Nem hagytál nyomot – nyugtat meg Zoé, mintha hallotta volna a gondolataimat. – Nincsen semmi baj. Nyugodj meg.

            - Érez – súgom.

            - Ez nem egy mesebeli lény, nyugi.

            Zsolt ekkor megáll a bejárat előtt. Lenéz a földre. Feszülten figyelem azt a nyugalmat, amivel szépen összerak egy képet. Nem tudom, hogyan, de sikerülhet neki. Rá fog jönni. Megint az a mozdulatlanság.

            - Ez tuti, hogy nem ember – csóválja a fejét Zoé.

            Ekkor Zsolt szépen lassan felemeli a fejét és meglátja a kamerát. Nem látom az arcát, de szerintem egyenesen a szemembe néz.

            - Tűnjünk el innen – súgom és figyelem a mozdulatlan a szörnyeteg elrejtett tekintetét.

folyt.köv.

2023.április 15-21.

Budapest