Nagyprónay János
BÍBORKA
A rémségek hűségesebbek, mint te azt a gondolnád, visszhangzott a fülében a saját hangja, amikor Bíborka egy hosszú, talán a végtelenbe vesző folyosón találta magát azzal az ismerős, de megmagyarázhatatlan érzéssel. Nem tudta, hogyan került ide, hiszen az előbb még az egyetemről sétált hazafelé és azon morfondírozott, igyon-e egy kávét a közeli plázában, hogy aztán a neonfényekben sétálva figyelje az arcokat, a kirakatokat, merengjen és elképzelje újra meg újra a jövőjét.
Most azonban itt van. A csendben. Egyedül azzal érzéssel, mint évekkel ezelőtt, amikor hadat üzent „azoknak”. A lényeknek. A szörnyeknek, melyek imádtak az ágya mellett állni a sötétben, vagy az ablakból vicsorítani felé. Rég volt már, de elméje mintha meghajlította volna az időt és mintha csak tegnap történt volna, amikor a visszaküldte azokat a pokolba. Nem is jöttek többet.
Akkor bátor volt.
Most pedig reszketve fordult körbe, de csak a végtelenségbe nyúló folyosó falait és távolban a neonfényben vészjóslóan megcsillanó kereszteződéseket látta. Iszonyatos. Túl nagy a csend. Mintha levegő sem mozogna, úgy érezte. De lélegzett. Hideg volt a levegő, akárcsak odakint. Odakint? Hol van ő most „bent”?
- Halló! – kiáltott az előtte álló út felé. – Esetleg hall engem valaki? Eltévedtem… Vagyis, hát… Nem tudom, hol vagyok. Segítene valaki?
A hangja még csak nem is visszhangzott. Úgy érezte, mintha valami érthetetlen nyelven kért volna segítséget, a hangját pedig lehet csak ő hallotta. Valahol ül valaki egy szobában és talán felpillantott a papírjaiból. De hát ajtók sincsenek. Csak azok a kereszteződések. Amik lehet pusztán fehér beugrók.
Benyúlt a zsebébe a telefonjáért, de nem talált ott semmit. Ekkor döbbent rá, hogy nem a fekete kabátja van rajta, hanem egy fehér ing meg egy fehér nadrág. A zsebei is üresek. Mi ez az egész? Az előbb még a téli hidegben sétált.
Behunyta a szemét. Jól van, nyugi, gondolta. Megoldja szépen. Ekkor a saját hangját valahonnan maga mögött:
- A rémségek hűségesebbek, mint te azt gondolnád!
Kinyitotta a szemét és azonnal megfordult. Egy sziluettszerű fekete lény állt ott és a hosszú karmai árnyékként haladt az oldalsó falakon. Bíborka ledermedt. A vörösen fénylő szemek. Sosem látta még ilyen tisztán. A régi bátorsága elinalt és nem ismert távolságban rekedt a múltban.
Sarkon fordult és szaladni kezdett a reménytelenségbe. A lény sikolyszerű, éles hangokat adott ki magából. Nagyon közel volt. El fogja kapni. Esélye nincsen. Látta a karmokat a falon. Követték. Légvonalban voltak vele. Bíborka gyorsított. Gyerünk! Gyorsabban! Az első kereszteződésben jobbra! Gyerünk! A sikoly visszhangzott, az ő zihálása azonban szinte hangtalan volt.
Egyre közelebb a beugró, azonban a lény már a fülébe sikoltott. Eszébe jutott, mennyire bátor volt régen, amikor ügyet sem vetett ezekre a szörnyekre és azok hamar fel is adták. Úgy tűnt örökre. Mekkorát tévedett.
Ne egy fal legyen, imádkozott magában. Ne! Ne az legyen! Hanem egy újabb folyosó! Lefordult a beugrónál és a nagy csattanás helyett egy újabb folyosón találta magát. A padló viszont nagyon csúszott. Látta is a takarításkor kihelyezett sárga, kinyitható táblát a padlóra helyezve. Ezen azonban nem a „csúszásveszély” felirat állt, hanem egészen más: NINCS KIÚT, VÖRÖSKE.
Bíborka elcsúszott és csúnyán beverte a térdét. Próbált feltápászkodni, de a karjai szétcsúsztak és arccal ismét a padlónak csapódott. Csípte a bőrét a tisztítószer. A lény pedig felette sikongott. Próbált előre kúszni, de csak egyhelyben kínlódott. Pánikba esve sikoltozott. Hirtelen megemelkedett a levegőbe, látta egy villanásig a vörösen izzó szemeket és a falnak csattant.
Szédülve terült el a földön. Hirtelen csend. Nagy nehezen kinyitotta a szemét. A lény sehol. Eltűnt. Tőle balra azonban mocorgást hallott. Egy hosszú üveget látott falon. Ablak? Egyensúlyozva, a karjaival a levegőben hadonászva egyenesedett fel. Ablak, de egy irodára néz, ahol egy fekete hajú nőt látott orvosi köpenyben, aki neki háttal gépelt egy laptop előtt. Nyugodtan dolgozott, nem zavartatta magát.
- Hölgyem! – kiáltotta Bíborka, miközben az üvegen dörömbölt. – Hölgyem, kérem! Segítsen!
- Hallgass, vöröske – legyintett a nő. – Mit akarsz? Kijutni innen? Mégis, mit képzeltél? Mégis, ki vagy te?
- Hol vagyok? Engedjen ki innen!
- Nem jutsz ki innen. Hallgattál volna a jó szóra. De te nem hallgattál.
- Miről beszél? Mi a…?
Ekkor a nő megfordult és Bíborka azt hitte menten elájul a rémülettől. A nőnek nem volt arca. Bőr. Csak bőr.
- Vöröske – suttogta hátborzongató hangon és szépen felállt a székből. – Innen te nem jutsz ki. Nem. Szembeszálltál velünk.
Ekkor áttörve az üveget belemarkolt Bíborka ingjébe.
- Szembeszálltál az Iszonyat Hercegével! – kiáltotta az arcnélküli nő. – És vele senki sem szállhat szembe!
Bíborka arca az üvegre tapadt. Látta félszemmel, amint a nő közelebb hajol.
- Innen már nincs menekvés! – kiáltotta az. – A falak mögül senki sem jutott még ki! Te sem fogsz!
Azzal valami láthatatlan erőt elrepítette Bíborkát és egy falat áttörve a sötétségbe zuhant. Puhára esett. Nem is puha, de puhább, mint a padló, gondolta. Egy narancssárga fény szelte keresztül a teret. Vizet hallott. Hullámok, amint a parthoz érnek. A tenyerével érezte a nedves homokot.
Az oldalára fordult. Egy tengerparton lehet az éjszakában, ahol a távolból a Hold narancssárga fénnyel izzott. Olyan félelem áradt belőle, ami Bíborkát teljesen megbénította. Mintha ezernyi sikoltás sugárzott volna felé. Reszketett a félelemtől. Üvöltött, de nem jött ki hang a torkán. Nem hallotta. Csak a tenger vizét, ami hullámokban tört felé és egyre hevesebb volt, akár valami sötét erő haragja.
Zihálva pattant fel és szaladni kezdett a part vonalán. Egyre gyengébbnek érezte magát. Most képtelen volna szembeszállni ezekkel.
- Iszonyat hercege – hallotta az arcnélküli nő suttogását valahonnan. - Iszonyat hercege!
Bíborka egyre tisztábban hallotta, miközben szaladt előre.
- Iszonyat hercege! – súgta már a fülébe a nő. – Iszonyat hercege! Nem menekülsz, vöröske! Hiába futsz! Innen nincs kiút! Soha! Soha!
Bíborka ekkor megbotlott és arccal a nedves homokba esett. A hullámok egyre hangosabbak voltak. És akkor hallotta azt a sikolyszerű hangot is. A sziluett közeledett felé. Az arcnélküli nő hangosan felnevetett.
- Nincs kiút, vöröske! – kiáltotta kárörvendően.
Bíborka összekuporodott, mint annak idején a takaró alatt, amikor még rettegett. Amikor még nem vált harcossá.
- Takarodj! – kiáltotta az arcnélküli nő. – Takarodj innen! Törődj a saját dolgoddal!
Hirtelen vakító fehér fény lepte el a tengerpartot, a sikoly eltűnt, a nő pedig kiáltozni kezdett.
*
Autók. Neonfények. Bámészkodó emberek bámultak le rá. Bíborka reszketve feküdt a zebránál. Ekkor egy hosszú fekete hajú, harmincas éveiben járó, aggódó nő arca került a képbe. Valamit mondott. De Bíborka csak lassan fogta fel.
- Most már minden rendben – súgta a nő. – Minden rendben.
- Mi történt? – kérdezte Bíborka erőtlenül.
- Már elmúlt.
- Elájultam?
A nő körbepillantott, aztán visszanézett rá.
- Valami olyasmi – bólintott. – De már elmentek. Nyugodj meg.
- Elmentek? – kérdezte Bíborka. – Kik? Ki maga?
- Ramóna. Liebenherz Ramóna nyomozóhadnagy. Még szerencse, hogy… erre jártam éppen.
Nem őszinte, gondolta Bíborka. Volt valami ebben a nőben. Valami titokzatosság. Jól tudta, hol volt ő az előbb. Ő mentette meg? Visszahozta? De hogyan? És akkor ez tényleg megtörtént az előbb?
- Akkor elmentek? – kérdezte végül Bíborka.
- Igen – bólintott a nő. – És nem hagyom, hogy visszajöjjenek.
Bíborka megfogta Ramóna hideg kezét. Nyugalom áradt belőle. Nyugodt energiák. Akárcsak a tekintetéből. Nem véletlenül járt itt, hanem őérte jött ide. Hogy megmentse. Hogy kimentse arról a helyről, ami talán maga a pokol.
- Köszönöm – súgta erőtlenül.
A nyomozónő elmosolyodott. Egy önfeláldozó angyal mosolya.
- Ugyan – mondta Ramóna lágyan. – Ez a dolgom, Bíborka.
2023.augusztus 27.
Budapest
