Nagyprónay János
A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

2.évad/2.rész

A lelkem mélyében

Hidegre és mocorgásra ébredek. Ahogy szépen lassan kinyitom a szemem, egy halvány, kék neonfényű szobát látok, melynek a távoli sarkában egy árny mozgolódik. Néhány súlyos lépés tesz, aztán síri csend köszönt ránk. Valaki fekszik még nem messze tőlem, nem tudom, él-e még, mert nem mozdul.
A falnak dőlve fekszem az oldalamra fordulva, mintha egyszerűen idehajítottak volna, mint egy szennyes ruhát. Nem érzek fájdalmat, csak erőtlen vagyok. Mintha nem aludtam volna eleget és hirtelen fel kellett volna ébrednem. Nagyon hideg a padló, de nem merek felülni, mert az a sötét árny a távolban biztosan engem figyel. Tuti Zádor az. Hisz ő volt az, aki elragadott a lépcsőházból.
Ekkor megállíthatatlan erővel közelíteni kezd. Azonnal lehunyom a szemem. Remélem, nem fog eltaposni, mert nagyon nekilendült. Úgy csattannak a léptei, hogy csoda, hogy nem szakad be alatta a padló. Hirtelen megáll. A mozdulatait halk géphangok jelzik. Mintha előre hajolt volna. Figyel. Próbálom hitelesen alakítani az eszméletlenül fekvő Angéla szerepét, de a szívem egyre hevesebben ver. A légzésemnek kiegyensúlyozottnak kéne lennie, ám arra is képtelen vagyok. Egy gép pedig, aki mellesleg egy mesterséges intelligencia, nem pedig egy mikrohullámú sütő, simán kiszúrja, hogy ha megpróbálom átverni. Nyugalom, Angéla, nyugalom. Tudod, most is, mint mindig, esélytelen vagy. És ezúttal lehet nem fog csoda történni. Lehet, Niki és András nem találnak meg.
Olyasmi hangot hallok, mint amikor targonca villája leereszkedik. Zádor minden bizonnyal leguggol hozzám. Remek. Kísérletet teszek arra, hogy teljesen ellazítsam az arcizmaimat. Nem sikerül. Csak ki ne nyissam a szemem. Szerintem akkor belehalok az ijedtségbe.
- Angéla – szólít meg Niki hangja.
Felnyitom a szemem, de két sárga fénnyel izzó szembe nézek bele. Egy ajkak nélküli, fekete fémarc és olyan, mintha egy bukósisak volna. Felsikoltani se tudok, annyira megrémülök tőle. Látom a vastag, szerintem acélból készült karjait, melyeken mintha kisebb rakétavetők volnának.
- Angéla – ismétli Niki hangján Zádor.
Nem tudok mit mondani. Tökéletesen adja elő, semmi gépies nincs benne. Még annál is hitelesebb, mintha lejátszaná. Behunyt szemmel azt hinném, hogy a Nővérem van itt velem szemben.
- Niki, kérlek – utánozza most én hangomat. – Szerintem tudja, hogy itt vagyunk. És most csapdát állít.
Ezután megragad a pulóveremnél fogva és a vállára vesz. A szoba sötét sarkába cipel. Látom a földön fekvő alakot. Ottó az. Eszméletlen, de látszik, hogy lélegzik. Életben van. Megfordul velem a világ, aztán egy székben találom magam. A félhomályban csak Zádor sárgán fénylő szemeit, valamint a sziluettjét látni. Engem figyel mozdulatlanul. Most látom, hogy legalább két méter magas lehet. Mellette egy asztal áll rajta egy monitor felém fordítva. A képernyő ekkor remegni kezd és megjelenik rajta egy arc. Teljesen ledöbbenek. Az enyém az. De mégsem én vagyok. Egy kifejezéstelen tekintetű Angéla néz vissza rám, mögötte sötét háttér.
- Niki, kérlek – mondja a hasonmásom hidegen, érzés nélkül. – Szerintem tudja, hogy itt vagyunk. És most csapdát állít.
Ekkor gonosz mosolyra görbül az arca. Nagyon megijedek tőle. Szóval így nézne a ki a sötét oldalam.
- Jók a megérzéseid – mondja az ikertestvérem továbbra is sátáni mosollyal. – De hiába. Milyen kár a barátaidért.
A mozdulatlanul álló Zádorra nézek.
- Engem ölj meg – súgom. – Kérlek. Őket ne.
- Mit játszod magad, kadét? – kérdi a tükörképem lenézően. – Hisz te is csak egy gyilkos vagy. És a stratégiátok elbukott.
- Ne bántsd a Nővérem! – kiáltom.
- Csak az ő életét félted? Andrásét már nem? Miért?
Lehajtom a fejem. Szét akarok robbanni a fájdalomtól a lelkemben.
- Ejnye, na – súgja a hasonmásom. – Milyen katona vagy te? Újszigeti Angéla, kadét. Milyen ember vagy te?
Felnézek Zádorra. Némán figyel a sötétségből.
- Csak egy ember – súgom és érzem a könnycseppjeimet végigfolyni az arcomon. – Ne bántsd őket.
- Nem is a nővéred – veti oda nekem a gonosz Angéla.
- De – vágom rá. – A Nővérem lett. Ő volt az, aki megmentette az életem. Nélküle én már halott volnék!
Ekkor Niki arca jelenik meg a kijelzőn, hasonlóan gonosz mosollyal.
- Gyilkos vagyok, hugicám – súgja félelmetesen. – Akárcsak te. Azok vagyunk.
- Fejezd ezt be! – kiáltom.
Ezután anya könnyes arcát látom. Szóhoz se jutok. Ez anya. De hát Zádor honnan tud róla? Honnan tudja, hogy hogyan nézett ki? Anya itt sír előttem, én pedig mindjárt belehalok a fájdalomba.
- Angéla, drágám – szólít anya zokogva. – Miért tetted ezt? Miért álltál be azok közé, akik megöltek minket? Hogy tehetted ezt?
- Anya – súgom, miközben patakokban folynak a könnyeim.
Ez nem ő. Ez nem anya. Össze kell szednem magam. Zádor csak szórakozik velem. Egy gonosz gépezet. Iszonyú harag lesz úrra rajtam, mire felpattanok és asztalhoz lépve a földre lököm a monitort. A padlóra érve nagyot csattan, de nem törik el, viszont megszűnik a kép és sötétebb lesz itt a sarokban.
Szörnyű lelkiállapotban vagyok. Nem tudom eldönteni, hogy a halálra, vagy a megmenekülésre vágyom-e jobban. Lassan felnézek az engem figyelő, továbbra is mozdulatlan Zádorra.
- Miért nem ölsz meg? – kérdem.
Nem válaszol. Csak figyel, mintha várna valamire. Talán arra, hogy még ennél is jobban összeomoljak. Végül megindul felém a súlyos lépteivel. Ösztönösen hátrálni kezdek, miközben ájulás szélén állok a félelemtől. A szoba sarkába ütközök, ő pedig felém magaslik az izzó szemeivel.
- Szórakozol velem? – szegezem neki. – Lassan három éve rettegésben élek. Két évig a katonák elől bujkáltam. Most pedig hónapok óta nem hagy nyugodni a gondolat, hogy a Nővéremet bármikor elveszíthetem. Az ő szeretetén kívül semmim sincs már. Ha őt megölöd, engem is megölsz.
- Építs kertet a félelmeidre – mondja az én hangomon.
Megdöbbenek.
- Te belelátsz a gondolataimba? – kérdem.
- A rókát nem is kerested – mondja Niki hangján.
Azonnal leesik, hogy nincs nálam a táskám, benne a rókával. Ne! Őt nem veszíthetem el! Hol van? Próbálok a szoba fényesebb sarkába nézni, de nem látom sehol. Reszketve nézek fel Zádorra, aki egyenesen a szemembe néz.
- Hol van? – kérdem.
- Látlak – feleli az én hangomon. – Látom a lelked.
- És mit látsz?
- Nem keresed a rókát.
Ekkor valami Zádor hátának csattan és darabokra törik. A gép még csak meg sem dől ettől és szép lassan megfordul. Ottó áll ott kezében egy szék támlájával. A kezében maradt darabra néz.
- Ez nem jött be – súgja magának, aztán Zádor felé fordul. – Hagyd békén a lányt, de azonnal!
Erre a gép megmarkolja Ottót az ingje gallérjánál és a szoba másik végébe hajítja. A várostervező nekicsattan a falnak, majd ájultan terül el a padlón. Oda akarok szaladni hozzá, de egy lépést sem tudok megtenni, mert Zádor fenyegetően fordul vissza felém. Megint fürkészi a tekintetem.
- Te aggódsz érte? – kérdi megint a hangomat utánozva.
- Számít az neked? – vetem oda neki.
- Te aggódsz érte.
- Vizsgálod a lelkemet?
Nem válaszol, csak továbbra is figyel. Végül egy szempillantás alatt a vállára vesz és széttaposva lába alatt heverő monitort a sötétben egy ajtóhoz cipel. A hirtelen fénytől hunyorogni kezdek. Egy vakítóan fehér szobába lépünk, ami első látásra egy orvosi részlegnek tűnik. Középen egy ágy áll, ami mellett egy asztal foglal helyet, rajta három monitor. Hangosan bezárul mögöttünk az ajtó. Látom a falnál álló gyógyszeres szekrényeket. Az ágy hirtelen székké alakul át, és már benne is találom magam. A kezeimet egy előugró szíj rögzíti a karfákhoz.
Reszketve figyelem, amint Zádor odalép a szekrényhez. Kinyitja az ajtaját és kivesz onnan valamit.
- Mire készülsz? – kérdem remegő hangon.
- Csak a lelkednek fog fájni – feleli a hangomat utánozva.
Megfordul és megpillantom a kezében lévő fekete, sisakszerű tárgyat. Mi az? Mire jó? Istenem, mit akar ez?
- Mit akarsz azzal? – kérdem.
- Maradj csendben – feleli a hangommal.
Azzal megindul felém azzal a padlót remegtető lépteivel és le sem veszi rólam a sárgán izzó szemeit. Mögém kerül, aztán érzem, amint a sisakot a fejemre helyezi. Egy szíjjal a támlához rögzíti. Felsikoltok.
- Maradj csendben – szól rám anya kellemes hangjával. – Anyu most mesélni fog neked. Hunyd be a szemed.
- Ne utánozd a hangját! – kérlelem elcsukló hangon. – Csak az övét ne!
Az én hangomon szólít meg ismét: - Nem esik jól hallani?
- De igen – vágom rá. – Csak nagyon fáj.
- Miért?
- Mert nagyon hiányzik. Ezzel csak fájdalmat okozol.
Ekkor gyorsan megkerüli a széket és egyenesen a szemembe néz. Mintha nem hinné el, hogy én válaszoltam. Egy kicsit mintha meg lenne lepődve, vagy nem is tudom. Leül az asztalhoz a monitorok elé. Olyan gyorsan gépel, hogy azt senki sem tudná utánozni. Egy kellemes női géphang szólal meg valahonnan:
- Nem találtam rendellenességet.
Zádor felém fordul.
- Melyik hónapban születtél? – kérdi egy számomra ismeretlen férfihangon.
- Novemberben – vágom rá. – Harmadikán.
- Kétezerhuszonötödik évben, igaz?
- Igen.
- Dunakeszin laktál.
- Igen.
Visszafordul a monitorhoz.
- Mióta vagy a hadsereg tagja? – kérdi.
- Tavaly december óta – felelem.
Nem tudom, mire megy ki a játék. Az adataimat veszi fel? Nem gépel. Lehet, ez valami hazugságvizsgáló.
- A róka mit jelent számodra? – kérdi.
- Hol van most? – kérdezek vissza.
- A róka mit jelent számodra?
- Ő jelzi a veszélyt. Legalább is azt képzelem.
- Mindig igaza van?
- Igen. Mindig. Néha pedig olyan, mintha mosolyogna.
- Olyankor mit érzel?
- Mit akarsz ezzel?
- Olyankor mit érzel?
- Nyugalmat. Biztonságot.
- Feltétlen a bizalmad felé, igaz?
- Igen.
- Pedig csak egy plüssállat.
- Akkor is. Ő jelképezi a magányom végét. Egy hónappal utána találkoztam Nikivel.
- Szentesi Nikoletta őrmesterrel.
- Igen.
- Ő lett a fogadott nővéred.
- Igen.
A monitor felé pillant.
- Magas empátia – állapítja meg a monitorról. – Nagyon erős beleérző képesség. Túlzottan is. Önfeláldozó vagy. Te tényleg meghalnál, hogy a nővéred életben maradjon. Bármikor feláldoznád magad érte.
- Igen – felelem és próbálom visszafogni a sírást.
- Amikor azt mondtam, hogy magas empátiád, hitetlenséget észleltem. Miért?
- Nem tudom.
- Nem szereted magad?
- Nem tudom.
- Nem helyezed magad előtérbe. Másodlagosnak érzed a személyed. Így van?
- Igen. Szerintem, így helyes.
Felém fordítja a fejét.
- Azért lettél kadét, hogy a nővéreddel maradhass, igaz? – kérdi.
- Igen – vágom rá. – Nem akartam elveszíteni.
- Mit jelent az, hogy „építs kertet a félelmeidre”?
Felsóhajtok.
- Ezt mondtam valakinek – súgom.
- Számodra mit jelent? – kérdi.
Nem tudom, hogyan fogalmazzam meg.
- Mit jelent ez számodra? – ismétli meg a kérdést.
- Én nem hiszek benne – felelem.
- Miért?
- Mármint, én képtelen vagyok rá. De ha másnak mondom, hiszek benne. Nem tudom megfogalmazni.
- A félelem legyőzéséhez az alkotómunkát, a békét kell felhasználni. Igaz?
- Igen. Ezt jelenti.
- Neked miért nem megy?
Patakokban folynak a könnyeim. A világból akarok kimenekülni. Érzem, hogy Zádor nagyon mélyen belelát a lelkembe.
- Neked ez miért nem megy? – szegezi nekem hangosabban.
- Szerintem túl gyenge vagyok – felelem és kitör belőlem a sírás.
- Kapaszkodsz a jelenbe. És egy jövőképbe. Írónő szeretnél lenni. Méghozzá sikeres. Látok egy házat. Sokszor megjelenik a gondolataidban. Ez a ház egy tópart mellett áll, az erdő közepén.
Megnyugszom a gondolatától is. Egy vágy, egy remény, hogy egyszer békében élhetek. Elképzelhetetlen, de nem reménytelen.
- Egy visszatérő jelenetet is látok – folytatja Zádor. – Borult idő. Esik az eső a tóparton. Ott állsz egy esőkabátban. Egy fekete esőkabátban. Csak a környezetedre próbálsz figyelni. Hallgatod az esőt. Nyugalom jár át. Nem éppen a legszebb idő, de mégis otthon érzed magad. Órákig tudnál ott állni.
- Szeretem az esőt – mondom. – Megnyugtat. Segít továbblépni.
Zádor visszafordul a monitorhoz, aztán ismét hozzám. Egy darabig figyel, aztán hirtelen felpattan és nyíló ajtón keresztül elhagyja a szobát. Nem értem. De percről percre kiszámíthatatlanabbnak tűnik ez az egész.

*

Már legalább fél órája nem tér vissza. Amennyire csak bírok a sisakra helyezett szíjtól, körbe nézek. Látok szellőzőjáratokat. Egy van jobbra. Elég nagy, viszont magasan van. Ám ha oda tudom tolni az asztalt, akkor simán elérem. Onnantól már csak ki kell csavaroznom, aztán meg is pattanhatok innen. A többi túl kicsi, nem férnék be rajtuk. Az a tőlem jobbra lévő az egyetlen esélyem.
Érzem mindkét a bakancsomba rejtett kést. Zádor csak a lőfegyveremet vette el. Ha észlelte is a késeket, akkor is veszélytelennek tartotta rá nézve. Na, gyerünk Angéla. Ügyes leszel. Emeld fel szépen lábad.
Nagy nehezen előrébb tolom a kezeimet és megemelem a bal lábamat. Már látom is bakancsomat megjelenni. Remegni kezdek az erőlködéstől. Egy kicsit kellemetlen, de egyre közelebb tudom tolni a jobb kezemet, azonban lábfejem kezd nagyon begörcsölni. Gyerünk, Angéla! Meg tudod csinálni!
Erre mocorgást hallok az ajtó mögött. Visszaengedem a lábamat. Hagyom, hogy pihenjen, eközben fülelek. Most nem hallok semmit. Csend van a vasajtó mögött. Na, újabb próbálkozás!
Ismét felemelem a bal lábamat. A kezemet előretolom. Nagyon remeg a lábam. A mutatóujjammal belekapaszkodok a bakancsom szárába. Érzem a kés nyelét. A középső ujjam is megérinti. Gyerünk! Amennyire csak bírom, közelebb húzom és ki is kapom a nyelet. Ügyes vagyok.
Finoman becsúsztatom a kezem mellett a szíj alá. Sikerül. Egy gombnyomással kiugrasztom a pengét. Elkezdem vágni a szíjat, mire az igen hamar megadja magát. A jobb kezem kiszabadul. A bal kezemet is gyorsan kiszabadítom, aztán pedig a fejemet is, majd a sisakot halkan az asztalra teszem.
Először az ajtóhoz lépek. Már indulnék is meg a szellőző felé, amikor eszembe jut Ottó. Nem hagyhatom itt. De mi van, ha Zádor abban a szobában van? Egyenesen egy csapdába rohannék bele. Megjegyeztem ezt a helyet. Ha találkozom Nikivel és Andrással, akkor ő biztosan meg tudja majd mondani, hol van.
Az asztalhoz rohanok. Akárhogy próbálom, túl gyenge vagyok odébb tolni. Épphogy egy kicsit sikerül csak. Jól van, semmi vész, akkor majd a forgószéket viszem. Gyorsan odatolom a rács alá, lefékezem, aztán állnék is rá, amikor eszembe jut, hogy nincs nálam zseblámpa. Semmit sem fogok látni a járatokban. A gyógyszeres szekrényben hiába is keresnék ilyet. Pedig kell lennie itt egy orvosi lámpának. Egy olyannak, amivel a fogdokik dolgoznak. Meg amivel a szemekbe világítanak.
Kinyitom az egyik rácsos szekrényt. Orvosi köpenyek. Az ajtó melletti sarokban áll egy pult, csap is van ott, valamint ki vannak pakolva injekciós tűk. Odaszaladok, kihúzom a fiókokat, de nem találok semmi használhatót. Ekkor mocorgást és különös hangokat hallok az ajtón túlról. Pánikba esek. Azonnal a köpenyekkel teli szekrényhez szaladok és gyorsan elrejtőzök benne.
Hallom, amint az elektromos ajtó kinyílik. Viszont a súlyos léptek elmaradnak. Halk koppanások.
- Angéla – hallom Niki hangját.
Szerintem csak Zádor szórakozik. Jobb, ha óvatos vagyok. Nem szabad hagynom, hogy átverjen. A rácsokon keresztül figyelek. Halk koppanás. Tuti, hogy ezek emberi léptek. Ekkor meglátom Nikit egy nagydarab gépfegyverrel a kezében.
- Niki! – súgom felé.
- Hol vagy? – fordul a szekrény felé.
- Itt.
Kinyitom lassan a szekrény ajtaját. Legszívesebben kirúgtam volna, de nem akarok zajt csapni. A Nővérem leengedi a fegyverét és magához ölel. El sem hiszem, hogy újra itt van velem. Alig akarom elengedni, viszont sietnünk kell, mert nagyon rosszat érzek. A szemébe nézek.
- Hol van András? – kérdem.
- Nem tudom – feleli Niki. – Tűzharcba keveredtünk Zádorral és eltűnt.
- Menjünk innen gyorsan.
- Nem bántott?
- Nem, de fog minket, ha nem sietünk.
A másik szobában talpra állítjuk Ottót, aki egy kicsit szédeleg.
- Kapaszkodjon a vállamba – súgja neki Niki.
- Rendben – súgja egy kicsit erőtlenül a várostervező. – De lehet, jobb lenne, ha itt hagynának.
- Lehet, de nem fogjuk.
Kilépünk az ajtón a folyosó félhomályába. Jó hosszú út vezet a legelső elágazásig. Én a másik oldalról próbálom tartani Ottót, aki látszólag még nagyon szédül. De legalább életben van. Niki nagyon koncentrál. Ahogy ki tudom venni, nagyon rosszat érez ő is. Felfelé pillantok, ahol egy nagy szellőző nyitva van.
Ekkor csattanást hallunk és elsötétül a folyosó.

folyt.köv.

2022.május 9-13.
Budapest