Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

5.évad/17.rész

Vészjelek

            Kyung-Mi békéjét nem akarjuk tovább megzavarni és a küldetésünk is egyre inkább sürgető. Folyton a fogságba került Nővérem arca villan be, akárhányszor behunyom a szemem. Megbetegít a gondolat, hogy fogalmunk sincs merre induljunk tovább a keresésére. Elképzelésünk sincs. De legalább akad egy kis előnyünk, mert Kyung-Mi a faluban elrejtett két speciális járművet és az egyiket nekünk adja. A járművek teljesen fel vannak szerelve tartós élelmiszerrel, energiával és mindennel, ami egy hosszú és bizonytalan útra kell. Nem győzünk hálálkodni, de ő csak legyint.

            A havas úton állva búcsúzkodunk. Kyung-Mi leguggol hozzám és átöleljük egymást. Egy kicsit ő is olyan, mint anya. Megnyugszom tőle. Feltámad bennem az illúzió, hogy talán nem is lesz olyan szörnyű az út. Minden rendben fog menni és a Nővéremet épségben hazavisszük. Ezt csupán néhány pillanatig érzem biztosnak.

            Kyung-Mi belenéz a szemembe.

            - Erős lány vagy - súgja. – És ezt most nem azért mondom, mert lelket akarok önteni beléd. Hanem mert így van. Bele kell nézni a szemedbe és bárki látja. A nemes lélek mellett ott van a harcos is. A bölcs harcos.

            - Ez nem igaz – súgom. – De köszönöm.

            - De igaz. Tudod te is, csak nem mered elbízni magad, nehogy ezért ne sikerüljön.

            - Remélem, megtaláljuk őt.

            - Meg fogod találni. Visszafelé pedig mindhárman ugorjatok be.

            Elmosolyodok. Annyira hisz bennünk, hogy egy pillanatra megint bizakodás lesz úrrá rajtam. Még egyszer utoljára átöleljük egymást és magamban megfogadom, hogy visszafelé meglátogatjuk őt. Ott lesz Niki is. Igen, ott lesz velünk.

            - Veletek lesz – súgja a fülembe Kyung-Mi, mintha hallaná a gondolataim. – Neki is főzök majd teát.

            - Velünk lesz – mondom a szavakba kapaszkodva.

            Sokáig figyel minket. Egészen a kanyarig látom őt. Furcsa, de sokkal erősebb lettem. Maja felé pillantok, aki talán ugyanezt érzi, mert bár az utat nézi, mégis látom rajta, hogy kiegyensúlyozottabb lett.

            Kyung-Mi erőt adott nekünk.

*

            Majával eljutunk egészen Sümegig, abban reménykedve, hogy egy őrjárattal találkozva segítséget, vagy akár új információkat szerzünk. De nem. Az egész út olyan, mintha kiürítették volna a környéket. Szerencsére a havazás már hajnalban elállt, az utat pedig nemrégiben megtisztíthatták. Mégis van élet erre.

            - Vajon minket is köröznek? – kérdem.

            - Nem – vágja rá Maja, mintha számított volna a kérdésre. – Legutóbb az állt a jelentésben, hogy az állomány két tagja „kötelezettségüknek megfelelve vette üldözőbe az árulókat”.

            - És Nikiről mit írnak?

            - „Fogságba esett tiszt.”

            - Értem.

            A rókára nézek. Veszélyt jelez. A kijelzőkre pillantok. Semmi. Nemsokára ki fog sütni a nap. Kellemes, itt-ott felhős téli időjárás várható. Dél van. Éhes vagyok, de nem érdekel. Az út mentén sorakozó fákat figyelem, aztán ismét a kijelzőt. Visszanézek a rókára. Én is érzem a veszélyt. Egy gonosz jár előttünk.

            Ahogy elhaladunk Sümeg táblája mellett, elfogynak az útmenti fák és jobbra pillantva észreveszem a hegycsúcson álló Sümegi várat. Innen nem tudom megállapítani, de nekem nagyon úgy tűnik, hogy sértetlen. Még sosem jártam ott. Ha ez egy kirándulás volna, mondanám, hogy nézzük meg.

            - Vajon őrzik? – teszem fel a kérdést.

            - Elvileg igen – feleli Maja. – De egyetlen katonát sem jelez a műszer. Még egy őrangyalt sem. Semmi.

            A főútvonalon haladunk, amikor jelezni kezdenek a műszerek. A belvárosban találtak valamit. Egy másik speciális jármű. Majára pillantok, aztán vissza monitorhoz. Rányomok a műholdas képre, de nem tudok rácsatlakozni. Átmenetileg nem lehet. Kinagyítom a térképet és megjelenik a város szívében villogó pont.

            - Egyhelyben áll – állapítom meg. – Ott várakozik egy bevásárlóközpont mellett.

            - Érdekes – töpreng Maja. – Az biztos, hogy nem hamburgerért ugrottak be.

            - Ellenállók lehetnek?

            - Hány embert észlel a műszer?

            - Egyet sem. De jár a jármű motorja.

            - Megnézzük.

            - Harmatka egyik embere lehet?

            - Ha igen, akkor alaposan kikérdezzük. A magunk módján. 

            A vörös fénnyel villogó pontot figyelem. Nagyon rosszat érzek.

*

            Amint közeledünk ahhoz a térhez, ahol a jármű áll, azonnal eltűnik jel. Maja lelassít. A kis utcák felé pillantok, hátha megfordulhatott és oldalról akar minket meglepni. De semmit nem látok, még roncsokat sem. Az egész város olyan, mintha csak egy kijárási tilalom volna érvényben.

            - Látod valahol? – kérdi Maja.

            - Nem – felelem, miközben a kijelzőket lesem. – Semmi. A város egyik részében sem.

            - Leárnyékolták magukat.

            - Menekülőre fogták.

            - Vagy csak vadásznak ránk.

            Ráközelítek a kamerákkal kétszintes épületre. Az ablakai be vannak törve, odabent káosz. Főhadiszállás nem lehet. Oké. Megnézem az előtte húzódó utat. Ott vannak a keréknyomok a hóban.

            - Szép nagy kerekek – közlöm halkan. – Speciális jármű volt tényleg. És tőlünk jobbra, déli irányban halad.

            - Igen, de egy idő után már le van takarítva az út. Furcsa, mintha félbehagyták volna.

            - Akkor bárhol lekanyarodhatott.

            Maja gázt ad és lekanyarodunk a körforgalomnál. Tőlünk jobbra egy autóbusz állomásnál észreveszek egy tankot, melynek a tornya éppen felénk néz. Ám szerencsére csak egy égett roncs. Akárcsak egy terepjáró nem messze tőle egy üzlet előtt. Felsóhajtok. Aztán az előttünk álló útra szegezem a tekintetem.

            Semmi. Lassítunk. Ellátunk egészen a fákkal tarkított, családi házakkal teli övezetig, de nem látunk egyetlen távolodó speciális járművet sem, pedig azokat elég könnyű észrevenni még szabad szemmel is.

            Továbbra is lassan haladunk.

            - Egy kicsit körülnézünk – súgja Maja.

            - Oké – bólintok, miközben nagyon figyelek.

            - Ülj be a székbe.

            - Egyetértek.

            Már akkor meg kellett volna tennem, amikor még be sem kanyarodtunk. Ha ez az épület mellettünk mégiscsak egy főhadiszállás – bár ahhoz elég előnytelen a jelenlegi állapotában -, akkor könnyedén megtámadhattak volna minket.

            Beülök a nehéztüzérségi székbe, lehúzom a monitort, bekapcsolom. A tisztuló eget is figyelem, hátha drónok jelennek meg arra. Nem jelez semmit a műszer, de ez persze nem jelent semmit.

            A rókára pillantok. Továbbra is veszélyt jelez.

            - Én is érzem – súgom neki. – Valami nem stimmel.

            Megfordulok a székkel. Balra családi házak sorakoznak és csak jobbra lehet lekanyarodni kis utcákba. Feszülten figyelek, de egyelőre úgy tűnik teljesen indokolatlanul. Nem Angéla, nem. Figyelj. Óvatosan. Bármikor érhet meglepetés. Most az a dolgod, hogy ezt megakadályozd.

            A házak felé fordulok, hátha onnan tör elő hirtelen egy miénkéhez hasonló jármű. Fel is tudna most borítani minket.

            - A házakat is figyeled? – kérdi Maja.

            - Igen – bólintok. – Épp most fordultam oda. Nem látok semmit a következő három utcáig.

            Visszafordulok a közeledő utcák irányába. Negyedórán keresztül haladunk így, míg végül el is hagyjuk a várost. A jármű minden bizonnyal elrejtőzött valahol a belvárosban. Amint kiérünk a déli irányba tartó útra észreveszünk valamit az árokban. Megállunk. Egy roncs lehet, szerintem.

            - Ez a célpont lesz – mondom előre.

            Ráközelítek az árokba borult járműre. Nem. Nem az. Katonai jármű, de nem az, amit keresünk.

            - Tévedtem – nyugtázom. – Ez egy hókotró.

            - Látom – erősíti meg Maja.

            - Horpadások. Frontálisan ütközött valamivel.

            - Nem olyan nagy erővel. Nagyon úgy tűnik, hogy valami eltolta egészen az árokig. Körülbelül négy órája történhetett a mesterséges intelligencia szerint.

            - A sofőr? Innen nem látom.

            - Mert nincs ott. A fák mögött van. Nincs életben. Menekülni próbált, de nem sikerült neki.

            - Lábnyomok?

            - Egyetlen lábnyomot látok az áldozatén kívül.

            - Akkor lehet, hogy csak egy emberrel van dolgunk.

            A rókára pillantok. Retteg. Egyre erősebben érzem egy gonosz jelenlétét.

            - Szóval, akkor eltolta idáig a hókotrót – kezdem. – A szegény bajtárs is hiába menekült. Utána pedig, mint aki jól végezte dolgát, kirándult egyet a városban és valamiért megállt a bevásárlóközpont előtt.

            - Valami lehetett ott – bólint Maja. – Lehet, hogy élelmet keresett. De a hókotró megzavarta.

            - És még lehet ott van a városban.

            - Minden bizonnyal. De nem törődünk vele. Elindulunk nyugati irányban, aztán letáborozunk valahol és kitaláljuk, hol rejtőzik Harmatka. Rendben?

            - Rendben.

            Vetek még egy pillantást az árokba borult hókotró járműre. Több horpadást is látok rajta. A sofőr nagyon küzdött. Mégis az a valaki győzött, méghozzá úgy, hogy nem adta fel egy pillanatra sem.

            Hátborzongató.

*

            Egy kis havas úton állunk meg az erdőben. Megvacsorázunk, aztán a monitorokhoz ülünk és próbálunk rájönni, hogyan tovább. Én Harmatka vadászgépének a jeleit próbálom kutatni, Maja pedig a zalai helyőrségek jelentéseiből próbál valamit kibogozni. Mondanom sem kell, mennyire reménytelen az egész.

            Már közeleg az éjfél, amikor az Őrangyalom megszólal.

            - Ideje aludni, Angéla – súgja.

            - Addig nem, amíg nincs meg a Nővérem – jelentem ki határozottan.

            - Ma már nem tehetünk semmit.

            - Déli irányban találtam egy halvány jelet.

            Maja felsóhajt.

            - Mintha a falnak beszélnék – mondja.

            Felé fordulok a székkel. Próbálom nem elsírni magam.

            - Igen, Maja – bólintok. – A falnak beszélsz. Én soha többé nem veszítek el senkit. Senkit! Se a Nővéremet, se téged, az Őrangyalomat.

            Visszafordulok a monitorokhoz.

            - Úgyhogy teszem a dolgomat – mondom.

            Erre Maja feláll, odajön hozzám és a vállamra teszi a kezét. Belátom, hogy sokkal többre leszek képes holnap, ha kipihent vagyok. Ha esetleg holnap rábukkanunk a rejtekhelyre, akkor szükségem lesz az erőmre és éberségemre.

            Abbahagyom a reménytelen kutatást. És bólintok. Éjfélkor bekapcsoljuk az őrszem üzemmódot. Megágyazunk a padlón. Betakarózom és hiába kavarognak a gondolataim, szinte azonnal elalszom.

            Álmomban látom a hókotró sofőrjét az úton. Ott áll az a férfi fekete egyenruhában, én pedig odasietek hozzá. Megtorpanok. Rémülten néz a szemeimbe. Nem mond semmit, mégis hallom a hangját. Figyelmeztet. Meneküljünk, amíg még nem késő. Aztán kikerekednek a szemei. Lát valakit mögöttem. Amikor megfordulok, csak egy sötét árnyat látok egy villanásra, aztán kinyitom a szemem.

            Felülök. Körbenézek a speciális járműben. A monitorok nem jeleznek veszélyt. Mégis érzem a gonoszt. Itt van a közelben. Felpattanok és a vezetőfülkéhez szaladok. Kinézek az éjszakába.

            Koromsötétség. Nem szabadna, de bekapcsolom a fényszórókat. Kikerekednek a szemeim. Egy alak áll a hóban és mozdulatlanul figyel engem. Fekete kommandós egyenruha van rajta. Rövid szőke haj. Kifejezéstelen tekintet. És azok az ismerős, gonosz szemek. Remegni kezdek.

            Zsolt.

            Visszatért.

            Hallom magam sikítani.

folyt.köv.

2023.július 29-augusztus 4.

Budapest