Nagyprónay János
ANGÉLA ÉS AZ ELVESZETT SIKOLYOK
10.rész
A Nővéremért
A szívem szakad meg a gondolattól, hogy Niki már fogságba került. Bevillan előttem néhány emlékkép, amikor húsz évvel ezelőtt átölelt ott Váchartyánban. Akkor láttam először könnyezni és akkor bizonyította be, hogy valóban a húgának fogadott. Onnantól nem voltam egyedül a világban, mintha egy személyben kaptam volna vissza anyát és apát. Aztán látok egy képet később, amikor az érettségire készülök, ő pedig leül mellém az ágyra, becsukja a laptopomat, majd egy mozijegyet ad át. Az egyik kolóniában nézünk meg egy régi vígjátékot, miközben egyfolytában szakadunk a röhögéstől.
Ő az én mindenem. Szerintem anya és apa küldte őt nekem a túlvilágról. Védelmezőül abba a sötét, háborús világba. Most pedig itt állok, a dühöm pedig elakadt valahol. Haragudnom kéne Oxánára is, de nem megy. Furcsa. Az életének története visszhangzik a fejemben. Akárhogyan is nézem, egy könyörtelenül megsebzett lélek, akinek az enyémnél is rosszabb sorsa volt.
De megölte a szerelmemet is. Lacit. Azt a férfit, akivel a jövőmet terveztem. Aki mellett megismertem a szerelmet, azt az érzést, amire azt hittem képtelen vagyok. Aki mellett mindegy egyes napom egy újabb ajándék volt. Nem úgy ébredtem fel, mint korábban, hogy bár meghaltam volna álmomban, hanem mosollyal, mert mindig ott volt mellettem. Laci egy kincs volt. Egy kincs, aki elviselte a néha elviselhetetlen természetem és nevetett rajtam, amikor veszekedtem vele. Végül én is nevettem magamon, aztán a karjaiban teljesen lehiggadtam. Pont olyan volt, mint a regényeim férfi főszereplői. Az én Lacim, mintha a betűim közül sétált volna hozzám, akár egy tündérmesében.
Bele fogok halni ebbe. Bele fogok halni most ebbe az emlékáradatba. A düh helyett fájdalom járja át a lelkem.
A rókára nézek.
- Mit mond? – kérdi Judit lágyan.
- Retteg - súgom. - Nagyon retteg.
Végigsimítom a plüss pofiját, aztán visszarakom a zsebembe. Eleget méláztam, indulnom kell. Rányomok a lift hívógombjára, utána lövellek egy dacos pillantást a kamerába. Oxána nyilván lát engem. Üzenni próbálok neki szavak nélkül. Szerintem veszi az adást. Kihívom őt egy küzdelemre. Csak ő és én. Niki a tét. Ha győzök, Niki megmenekül. Ha veszítek, Niki akkor is meg fog menekülni. Nincs alku. A Nővéremnek semmilyen bántódása nem eshet.
Amint megérkezik a lift, Judittal az ajtóra célzunk. Az végül kitárul előttünk. Senki. Teljesen üres. Beszállunk, rányomok a földszint gombjára. Nem kell a kártya sem, működik rendesen.
- Velem jössz? – kérdi Judit.
- Elkísérlek – felelem. - Utána visszamegyek a negyedikre.
- Az átjáróhoz?
- Igen.
- Veled mehetek?
- Ez most az én utam. Lehet, nem élem túl.
Abban a nemrég még lenéző, felső tízezerbeli, fagyos kék szemeiben mélységes aggodalom jelenik meg. Ezen a napon kiderült egy empatikusnak látszó doktornőről, hogy maga a gonosz, de emellett egy nárcisztikus személyről is lehullott a sötét álarc és egy önfeláldozó angyal mutatkozott meg. Az emberek néha nem azok, akiknek mutatják magukat. Van, aki azért vesz fel álarcot, hogy elvegyülve a jók között zavart és félelmet keltsen, azonban vannak azok, akik azért akarnak rossznak tűnni, mert túl sokat sérültek és így próbálnak védekezni.
Amikor megérkezünk a földszintre, két őr szegezi ránk a fegyvert. Az előcsarnokban néhány orvos és ápoló mered ránk, miközben a félelem kiül az arcukra. Leteszem a fegyveremet a földre és feltartom a kezemet.
*
Nándi halála lesújtotta a társait, az egyikük velem is akart jönni, hogy bosszút álljon Oxánán, de nem engedtem. A fegyvereimet visszakaptam és megígérték, hogy vigyáznak Juditra. Ki fognak jutni nemsokára, van is egy tervük, mivel játsszák ki a biztonsági protokollt.
Visszaindulok a lift felé, amikor Judit utánam szalad. Felé fordulok. Könnyeket látok a szemében.
- Azért megígéred, hogy vigyázol magadra? – kérdi.
- Megpróbálok – felelem.
- Szeretnélek még látni.
Elmosolyodok. Ekkor Judit szorosan magához ölel.
- Egy angyal vagy, Angéla – súgja a fülembe. – Egy angyal.
- Te vagy az angyal, Judit - mondom lágyan. - Kezdetben ilyen eszembe sem jutott, de most már biztos vagyok benne.
Pár másodpercig erőt sugárzunk egymásnak a tekintetünkkel, aztán belépek liftbe. Judit könnyes arca eltűnik előlem a becsukódó ajtóktól. Tárat cserélek az egyik a pisztolyban, utána a tükörhöz fordulok. Látom magam előtt az egykori katona énemet. A rövid szőke hajú, acélos tekintetű lány, aki a rettegett fekete egyenruhát hordja. A harcos Angéla már régen győzött volna. Hátat fordítok neki. Nem, én már nem az vagyok, hanem egy ember, akinek védenie kell a szeretteit. Nem egy jéghideg, parancskövető egyenruhás, hanem az, aki most az életét is odaadná Nikiért.
Negyedik emelet.
A lift megáll.
Felemelem a pisztolyokat, akár egy klasszikus akcióhős és készen állok a harcra. Már nem félek senkitől.
*
Senki. És félhomály van. Kizárólag az ablakon át beszűrődő fények világítják meg a hosszú folyosót, mely jobbra kanyarodva az átjáróhoz fog vezetni. Bár két szinttel felettem vannak azok, akiket Judittal együtt faképnél hagytunk a monitorszobában, de a térkép szerint ezen a szinten is vannak cellák az átjáró előtti elágazástól balra. Ezek sem lehetnek valami jótét lelkek.
A kanyar előtt a falhoz állok háttal. Fülelek. Hallom az emberek hangját, de nagyon messze lehetnek. Sziszegnek, valaki fel is hördül. Nagy valószínűséggel a folyosó végében lehetnek. Gyerünk, Angéla. Ők is emberek, hiába vannak többen. Ismerik a félelmet, akárcsak te. Most légy a te a félelem. A félelmük. Nem gonoszságból, hanem azért, hogy megmentsd a Nővéredet, aki bármire képes volt érted.
Kilépek a folyosóra és magam elé tartva a pisztolyokat haladok előre a hosszú folyosón. A bakancsom hangosan kopog a padlócsempén. Meghallottak, mert egyre közelebbről jön a mormogásuk. Az ablakokhoz közelítek, mert ha valaki előtörne valamelyik ajtó mögül, így könnyebben leszedhetem.
Ekkor öten, vagy hatan megjelennek a távoli elágazásnál. Meglátnak, ahogy haladok feléjük. Valamit sutyorognak egymásnak, aztán hörögve szaladni kezdenek felém. Mögöttük vagy egy tucat lép elő balról és igen hamar egy népes tömeg kezd felém loholni. Én nem hátrálok, nem lassítok, nem adom meg magam. Fejszéket látok náluk, valakinél pedig egy pisztolyt.
Tüzet nyitok. Az egyiket a vállán találom el, a másikat a térdén. Nem adják fel, egyre közelebb vannak. De ez egy cseppet sem érdekel, mert én is szaladni kezdek feléjük. Erre megtorpannak. Látom rajtuk a félelmet. A pisztolyt a kezében tartó férfi is eldobja azt és rohanni kezd visszafelé. Végül mind megfordulnak és követik őt. A padlóra célzok és lőni kezdek. A visszahangzó durranásoktól pánikba esnek, üvölteni kezdenek, majd lefordulnak balra. Elhaladok a földön fekvő sérültek mellett, akik védekezően emelik maguk elé a kezeiket.
Amint az elágazáshoz érek, néhányat lövök a padlóba. Úgy menekülnek, mintha egy hadsereg üldözné őket. Tárat cserélek és folytatom tovább az utamat a félhomályban. Néhány lépés és az átjáróra lépek. Látom, amint a kinti a fények megvilágítják a második épület ajtaját. Ami nyitva van. Óvatosnak kell lennem. Csapdát sejtek. Az első épület átjárójánál már kis híján meghaltam.
Megállok balra a falnál és jobb felé nézek. A második épület ablakaiban nem látni senkit. Sötétség honol mindegyikben. Persze, ez még nem jelent semmit. Na, gyerünk, Angéla. Most, vagy soha. Egy. Kettő. Három. Nekilódulok és ekkor a harmadik épület felől lövések törik be az üveget.
Egy tigrisbukfenccel máris az ajtónál találom magam. Nem találtak el. Nem érzek semmit. Minden rendben van. Azért nem veszett ki belőlem teljesen a katona. Várd ki a végét, Angéla.
*
A második épületben vagyok. A sötétben lépdelek az ablakok mentén és ez a folyosó is mintha a végtelenségbe vezetne. Egyre szürreálisabbnak tűnik az egész intézet. Olyan, akár egy rémálom, pláne így a félhomályban. A csend pedig szinte őrjítő. Az ember azt kívánná, bár történne valami végre, legyen az bármi, csak ne ezt a baljós csendet kelljen hallgatnia. Ismét egy elágazás.
- Költői, nem? - hallatszik Oxána derűs hangja.
Megrezzenek.
- Hol van Niki? - szegezem neki.
- Nemsokára biztos helyen. Gyönyörű találkozás lesz. Drámai. Sokkal színpadiasabb, mint ahogy elmertem képzelni.
- Ha bármi baja esik, akkor én esküszöm…
- Hiába fenyegetsz - vág közbe. - Nem vagy abban a helyzetben, Angéla. Tudod, apám nagyszerű sakkozó is volt. Azt mondta, hogy a sakk megtanítja az elmédet küzdeni. Onnantól, hogy eljutsz egy bizonyos szintre, a gondolkodásod már átalakult és mindig több lépéssel az ellenfeleid előtt jársz.
- Hát, túl sok nem ragadt rád a játékból. Biztos mindig a királynőnek képzelted magad.
- Majd az leszek. Idővel.
Szinte látom magam előtt, ahogyan a sátáni mosolyával beszél bele a mikrofonba. És Nikit hamarosan elé viszik. Nem engedhetem. Gyorsítok a lépteimen. Sietnem kell. A folyosó végén lehetnek a liftek.
- Ez az! - örvendezik Oxána. – Siess csak a vesztedbe!
- Még sosem csalódtam ekkorát senkiben, mint benned! – kiáltom.
Kongást hallok az elágazás felől. Lassítok.
- Ennyire bejött a színjátékom? – kérdi a boszorkány.
- Kezdtelek megszeretni. Bármit megtettem volna érted. Olyan voltál itt nekem, akár egy menedék.
- Akárcsak te nekem egykoron. De elárultál. Kvittek vagyunk.
- Nem tudtam rólad! De jobb is így. Melletted váltam volna szörnyeteggé.
- Így se vagy egy angyal. Sőt. Egy forrófejű tömeggyilkos vagy. Én pedig ezt használom ki ellened. Akár a sakkban, úgy bizony. Elhitetem veled, hogy győzhetsz, és amikor már biztos vagy a dolgodban, akkor pusztítalak el. Most is közel vagy a végzethez. Azt hiszed, tudod, hogy honnan jön, de tévedsz. Vagy talán mégsem? Ez a csapdaállítás művészete.
Az ablakok mellett haladok az elágazás felé. Oxána próbál összezavarni. Egy kicsit sikerült is neki, mert most aztán végképp fogalmam sincs, honnan jöhet a támadás. Angéla, gondolkodj már, hiszen csak az elágazás felől számíthatsz meglepetésre. Nem. A folyosó végéből is. Nem látok el odáig. A sötétbe veszik a vége. A kongást azonban balról hallottam. Az ajtókat elhagytam és csak jóval odébb látom a következőt. Tizenegy évvel ezelőtt már tudtam volna, mit kell tennem.
- Kellemetlen dolog a bizonytalanság, ugye? – hergel a hangszórókon keresztül. - Mit mond a benned rejlő katona?
- Hogy meg fogsz dögleni – vágom rá.
- Valami frappánsabb választ vártam tőled, te írónő.
- Érd be most ezzel.
Oxána felkacag. Olyan, akár egy démon.
- Ó, te rókás lány - mondja sejtelmesen. – Sokkal okosabbnak hittelek.
Csak össze akar zavarni. Nyilván ide küldött néhány embert, akik lesből akarnak támadni. Teljesen egyértelmű. El akarnak fogni, hogy Niki a plafonon sorakozó kamerákon keresztül végignézze a kivégzésemet. Vagy valami más terve van? Mire készülhet? Egy biztos, a csend és a bizonytalanság kezd az idegeimre menni. Mintha ezernyi szempár figyelne és várná, mikor lépek a csapdába.
Az elágazáshoz érek. Nem látok ott semmit, csak rövidebb szakaszt, melynek egy párhuzamos folyosó ad némi halvány fényt. A mennyezeten csövek futnak. Szisszenést hallok balról és visszanézek a sötétbe futó folyosóra. Semmi. Egyre bizonytalanabbnak és tehetetlenebbnek érzem magam.
- Na, mi az angyalka? – kérdi Oxána derűsen. – Összezavartalak?
Belépek a rövid szakaszra.
- Angéla – szólít a boszorkány.
- Jobban teszed, ha imádkozol az isteneidhez - vetem oda neki.
- Te meg jobban teszed, ha magad elé nézel.
Megtorpanok. A padlóra pillantok, majd a mennyezeten futó csövekre. Semmi. Nem értem. Biztosan csak szórakozik. Ki kéne innen fordulnom és a bizonytalan, sötét utat kéne választanom. Egyértelműen az vezet a célomhoz. De valamiért mégis erre akarok menni. A szemközt lévő folyosón halványan, de működik a világítás. Egyértelmű. Ott a csapda. Vagy csak én őrültem már meg?
Észreveszek valamit. Két, vagy háromlépésnyire tőlem. Mintha valami zavar lenne a levegőben. Vagy csak a szemembe lógna valami. Nem. Valami a csövekre lett függesztve. Egy átlátszó valami. A veszélyérzet ellenére teszek egy lépést előre. Igen. Van ott valami. Kör alakú. Akár egy álomcsapda.
Ekkor sercegést hallok a csövek felől és egy szempillantás alatt egy lángoló pentagrama jelenik meg előttem. Hátrahőkölök. Erős fénnyel lángol a körrel körülvett boszorkány jelkép.
- Angéla – hallom Oxána suttogását, de nem hangszórókból.
Megfordulok és látom, amint egy pisztolyból felém repül az altatólövedék. A nyakamba fúródik, és azonnal szédülni kezdek. Elejtem a pisztolyaimat. Megfordul velem a világ. Oxána ott áll előttem a lángok fényében egy kis adóvevővel a kezében, amit ledob a földre. Aztán felnéz rám. Ismét fekete a haja, nyilván lemosta a festéket. Cukormáz Tündérke, aki most démoni vigyorral mered rám a fekete ruhájában, közelebb lép hozzám és egy gyors mozdulattal kiszedi a nyakamból a lövedéket. Ütni akarok, ellenállni, de alig tudok megállni a lábamon.
- Ne aggódj - súgja. – Az én speciális keverékem van a lövedékben. Nem fogsz elájulni, csak egy kicsit tompább leszel.
Tehetetlen dühvel hagyom, hogy finoman átkaroljon és távolabb vigyen a lángoktól. Egy könnyed mozdulattal szór valami port a pentagrama felé, mire a lángok kialszanak és félhomály köszönt ránk.
Érzem, hogy a halántékomhoz szorítja a fegyverét. Fémeset érzek. Ez már egy automata pisztoly. Oxána hátulról átkarol, én pedig nem tudok küzdeni. Nem tudom megmenteni Nikit.
- Úgy érzed, hogy mindennek vége, igaz? – súgja a fülembe. - Nos, a te küzdelmednek valóban.
- Ölj meg engem – mondom erőtlenül. – Nikit hagyd életben. Kérlek. Könyörgöm, Oxána. Cukormáz Tündérke.
- Micsoda?
- Cukormáz Tündérke. Így hívtalak magamban. Ez volt a beceneved. A legnagyobb szeretettel adtam neked.
- Milyen aranyos vagy – veti oda nekem gúnyosan.
- Te is milyen aranyos voltál. Megszerettelek. Ahogy mondtam is, kész voltam volna meghalni is érted. Legalább ezért kíméld meg Niki életét.
- Nem vagy valami jó üzletember. Bár, ha az volnál, akkor sem tudnál mit tenni. De talán nemsokára mégis lesz lehetőséged.
- Tessék?
- Türelem, angyalkám. Türelem.
Kilép velem a folyosóra. Balra fordul, majd jobbra. Elindulunk a távoli sötétségbe. Alig állok lábamon, bármelyik pillanatban összerogyhatok, ám Oxánában olyan erő lakozik, hogy fél kézzel meg tud tartani.
- Hová viszel? – kérdem.
- Nem is tudom – súgja. – Viszont remek fedezék vagy a sötétségben. Az angyalka, aki mögé az ördög bújik. Vagy fordítva?
- Nem értelek.
- Várd ki a végét.
- Mire készülsz?
- Azt te jól tudod.
Megállunk egy pillanatra.
- Meg ne merj moccanni – súgja a fülembe.
Elővesz valamit a zsebéből. Egy távirányítót talán. Nem látom rendesen. Lenyom pár gombot és a halványzöld vészvilágító lámpák felkapcsolódnak. Látni a távoli, trapéz alakú ajtót. Lassan odalépdelünk. Oxána túlságosan óvatos. Nem értem, miért. Bár egyre nehezebben tudok gondolkodni.
Az ajtó kinyílik előttünk. Megállunk. Újra előveszi a távirányítót. A halványzöld fények megvilágítanak egy hosszú folyosót, mely a liftek felé vezetnek, valamint elágazást, ami közvetlenül az ajtónál van és balra vezet.
- Nagyszerű lesz – súgja Oxána.
- Micsoda? – kérdem.
- Nyugi, drágám, nyugi. Nemsokára megdöglesz.
Ekkor egy ismerős hangot hallok a hangszórókból.
- Vagy te ott, abban a fekete pizsamában - harsogja Niki.
A gyengeségem ellenére elmosolyodok. A Nővérem. Niki. Hát mégsem kapták el? De, biztosan elkapták, ám ő kiszabadította magát. Mégiscsak a legjobb katona, akit valaha ismertem. Annyira jólesik hallani a hangját, hogy a könnyeim máris megindulnak. Itt van és most már minden rendben lesz.
- Abban ne legyél olyan biztos – vág vissza Oxána higgadtan. – Inkább gyere ide. Van miről beszélgetnünk.
- Ez valami kezelési módszer nálad, doktornő? – kérdi gúnyosan Niki. – Vagy csak fizetésemelést akarsz kierőszakolni?
Oxána démonian felnevet.
- Nem vagy ijedős, Nikoletta - mondja. – Pedig azt hittem gyáva vagy. Minden jel arra utalt a múltadat tekintve.
- Mire megy ki a játék?
- Az embereim nem mondták, igaz? Hát, persze. Megparancsoltam nekik.
- Az embereidnek esélyük se volt még megmukkanni sem.
- Ügyes.
- Engedd el a húgomat.
- Eljön annak is az ideje. Miután végeztem vele a szemed láttára.
- Olyan nem fog történni.
- Biztos vagy benne?
- Holtbiztos, kisanyám. Ám mielőtt kivégezlek, csicsereghetnél egy kicsit.
Elindulunk balra. A boszorkány továbbra is higgadt.
- Na, ki vele! - harsogja Niki.
Megállunk. Oxána az egyik hangszóró felé fordul.
- A Drachen Oxána név, ismerősen cseng neked? – teszi fel a kérdést Cukormáz Tündérke.
Megállunk. Hosszú csend telepszik ránk.
- Most lefagytál, őrmester? – veti oda Oxána. – Akkor nem voltál ilyen, amikor lelőtted az apámat. Emlékszel?
Hallom Nikit sóhajtani.
- Igen, emlékszem – mondja. – Szóval életben maradtál.
- Úgy bizony – vágja rá a boszorkány és érzem, hogy még jobban a halántékomhoz nyomja a pisztolyát. - Húsz éve várok erre a pillanatra. A többiekkel már végeztem. Mindegyikkel. Már csak te maradtál. Valamint a húgod. És nemsokára mind a ketten a pokolra juttok. Na, ehhez mit szólsz, te tömeggyilkos?
folyt.köv.
2022.február 5-11.
Budapest