Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

4.évad/8.rész

A két cselszövő

            A speciális jármű gyilkos tornyával nézünk farkasszemet. Két fekete forgótárcsa ugrik elő belőle és szélsebesen forogni kezdenek. Niki talpra állít és szaladni kezdünk a bokrokat és fákat megkerülve. Olyan reménytelennek tűnik az egész, hiszen esélyünk sincsen egy hőkamerával ellátott rendszer ellen, amit ráadásul Olivér szépen kényelmesen vezérel egy búvóhelyről.

            A golyózápor zúdul ránk. Niki a földre lök és mellém vetődik. A lövedékek darabokra szaggatják az előttünk álló fákat és bokrokat. Iszonyú erővel sújt le a környezetünkre. A Nővérem átkarol, próbál védeni. Felé fordítom a fejem. Látom, hogy ő is pánikba esett. Tank eközben kitartóan tüzel.

            Hallunk egy rakétát süvíteni. Megszorítjuk egymást kezét. Itt a végzet. Reszketek a félelemtől és lepereg előttem néhány gyönyörű pillanat a közelmúltból. Amikor magamhoz ölelem a könnyező Nikit, miután megmentett Majától. Az első közös karácsonyunk, amikor finom diós, mákos bejglit eszünk a helyőrségben és nevetgélünk. A szülinapom nemrég, amikor elfújom a gyertyákat és úgy érzem, ismét van családom. Mert van. Most érzem igazán. Most hiszem el, hogy újra szeretetben élek. Már mosolygok az engem óvni próbáló Nikire. Megbékéltem a sorsommal.

            A rakéta elsüvít felettünk és még mielőtt belecsapódna az egyik közeli fába, emelkedni kezd. A levegőben semmisül meg. Egymásra nézünk a Nővéremmel. Mozdulni nem merünk, mert a golyózápor továbbra sem marad abba. Fák és bokrok hullanak darabjaikra. Niki a vállamra teszi a kezét.

            - Tarts ki! – kiáltja.

            Feltűnik valami. A lövések kezdenek tőlem balra távolodni. Ezek szerint a speciális jármű mozgásban van. Amint ezt kigondolom, balra egy rakéta csapódik egy kősziklának. Niki átvetődik felettem és mellettem földet érve védelmez. A fák és a bokrok lángra kapnak. A Nővérem talpra állít és utána egymás kezét fogva szaladunk előre. A lövések bár egyre csak távolodnak, mégsem vagyunk biztonságban.

            Az út lejteni kezd, de nem olyan meredeken. Mégis megbotlunk, majd legurulunk egy homokútra. Egy árokba kúszunk, ahol Niki magához ölel. Fülelünk. Mintha egy drón közeledtét hallanánk.

            A távolban a fák felett megjelenik a fekete, vöröslő szempárral felénk forduló drón. Úgy néz ki ott a sötétszürke égbolton, akár egy démon. Elkezd ereszkedni lefelé és növeli a sebességét.

            - Bújj mögém! – kiáltja Niki.

            Amint felül, mögé rejtőzöm. A drón szélsebesen halad felénk, a hangja pedig olyan, akár egy mesebeli szörnyeteg süvöltése. A Nővérem becélozza és tüzelni kezd. A drón kikerüli a lövéseket. Pörög egyet és kilenc óránál ereszkedni kezd. Már szinte biztos, hogy célkeresztbe kerültünk.

            A Nővérem ismét tüzel, mire a drón jobb szárnya lerepül és elvesztve az irányítást, oldalazva a fák közé zuhan. Robbanás rázza meg az erdőt. Ezután Niki a tank felé pillant, melynek távolodó hangját még mindig hallani. Azonban már nem tüzel. Csak halad előre. Egymásra nézünk Nikivel.

            - Le fog kanyarodni? – kérdem.

            - Nem – feleli. – Legfeljebb a fákon keresztül.

            - Akkor merre mehet?

            - Olivér csak szórakozik velünk.

            - Lehet, hogy megfordul a tankkal.

            - Abban biztos vagyok. És várni fogjuk.

            Kikerekednek a szemeim.

            - Micsoda? – csattanok fel.

            - Nyugodj meg, hugicám – mosolyodik el a Nővérem. – Tudom, hogy mit csinálok.

            - Te most komolyan meg akarod lepni? Szinte lehetetlen.

            - Nekünk nincs lehetetlen. Ezt Olivér még nem tudja. De nemsokára kénytelen lesz elismerni, hogy jó nagyot tévedett, amikor alábecsült minket. Nem fog vigyorogni ott a kényelmes búvóhelyén. Teszünk róla.

*

            A speciális jármű tényleg megfordul. A homokúton halad, miközben a tornya lassú fordulatokat tesz. Keres minket. De nem talál. Pedig látnia kéne, hiszem hőkamerája és különféle radarjai vannak. Valamivel odébb egy útmenti dombról figyeljük egy kőszikla takarásában.

            - Hogy-hogy nem lát minket? – kérdem halkan.

            - Tönkrement a hőkamerája – feleli Niki, miközben távcsővel figyeli. – Rakétával támadhattak rá egykoron. Amikor megfordult, láttam a baloldalán a sérüléseket. A radarja sem működik. A távvezérlés és néhány kamera viszont igen. De éppen annyira lát minket, ahogyan mi őt. Ez a nagy szerencsénk.

            - Hát, szerencse.

            - Azért nem becsüljük alá.

            - Eszemben sincs.

            Niki elrakja a távcsövet és felém fordítja a fejét. A speciális jármű már nagyon közel van.

            - Ne aggódj értem – súgja.

            - Mire készülsz? – kérdem döbbenten.

            - Csak fedezz. Ennyi a dolgod.

            Kipillant a szikla mögül, utána pedig villámgyorsan átvetődik rajta. Fel akarok üvölteni, de annyira le vagyok döbbenve, hogy csak óvatosan kinézek utána. Látom, amint Niki a tank tetején, a torony mögött landol.

            - Ez megőrült – súgom remegő hangon.

            Niki odakúszik a toronyhoz, ahol a forgótárcsák készen állnak tüzelni bármire. Levegőt venni is alig merek. A Nővérem próbál kapaszkodni valahogy, hogy ne csússzon le a tetőről. Nyilván a torony kamerái közül nem működnek azok, melyekkel észrevehetné Nikit. De mi van, ha a fákon van? A tank hamarosan ismét a fák mentén fog haladni a tisztás után. A fegyverem távcsövébe nézek és végig nézem a távoli utat.

            Nem látok semmit. Túl sűrűn vannak a fák. Visszafordulok Nikihez. Éppen a kis laptopot rögzíti a speciális jármű tetejére szigetelőszalaggal. Utána az út mentén húzódó árok felé néz.

            - Ügyes legyél – súgom.

            A Nővérem vár egy kicsit, felméri a terepet, aztán az árokba vetődik. Látom, hogy megnyom egy gombot egy kis fekete műszeren. A speciális jármű a fák közelébe ér. Villan egyet a laptop, bekapcsol az önmegsemmisítője, majd egy hatalmas robbanás kíséretében a torony lerepül a helyéről. A lángoló tetejű jármű üresben gurul tovább, miközben egyre csak lassulni kezd. Végül balra sorolva az árokban köt ki.

            - Ez nem semmi – súgom magam elé döbbenten.

            Nikire nézek, aki felém fordul és elmosolyodik. Ilyen jó katona se leszek soha, mint ő. A Nővérem egy zseni.

*

            A jármű tetején elaludt a tűz és az oldalsó ajtaja egy résnyire megnyílt a robbanástól. Az elektromosságnak vége. Nagy nehezen eltoljuk az ajtót és Niki bemászik. Én addig őrködöm. Figyelem az utat, valamint az eget is, hátha felbukkan onnan egy drón. Őrködöm, ahogyan kell. Hihetetlenül büszke vagyok a Nővéremre.

            Niki végül kilép a járműből, kezében egy laptoppal, melynek csukott tetején két tár hever. Az egyiket átnyújtja nekem. Rakétákhoz való. Megtöltjük a fegyvereinket, majd leülünk egy kiálló kősziklára és a Nővérem felnyitja a laptopot. Néhány gombot lenyom és megjelenik a környék térképe. Ledöbbenünk mind a ketten. Rengeteg veszélyt jelző vörös pont van elszórva a környéken, valamint látunk egy ellenséges drónt is tőlünk nyugatra. Szerencsére jó messze van és nyugati irányba tart. Sejtem, merre.

            - Megy vissza a búvóhely irányába – súgom.

            - Igen – bólint Niki. – És amint látod, ezen a térképen minden látszik. Olivér rendszerére van kötve. És a mi drága barátunk azt már nem tudja leárnyékolni. Mert akkor bizony öngólt rúg.

            - Így van. És ezzel a térképpel megtalálhatjuk őt.

            Niki gépelni kezd. A kép ráközelít a Bükki Nemzeti Park délnyugati vidékére. Egy terület villogni kezd.

            - Ahogy sejtettem - mondja a Nővérem. – Egy viskóban bujkál. Ráadásul egy nagyobban, amit pár éve a helyi, magasabb rangú tiszteknek építettek. A jelentések szerint ez tavaly megsemmisült.

            - De a térkép szerint nem – folytatom a gondolatmenetet.

            - Az erdő arra biztonságos. A viskó környékén már egyetlen akna sincsen.

            - Mivel fejlett védelmi rendszere van.

            - Pontosan.

            - Melyik irányból támadjuk meg?

            - Szemből nem számít ránk. Arra gondol, hogy a viskó mögül fogunk támadni.

            - Szemből nagyon kockázatos.

            - Igen, és ezt ő is tudja.

            Niki a kis kommunikációs eszközével csinál egy képet a kijelzőről, aztán visszahajítja a laptopot a járműbe. Nagyot csattan odabent.

            - Miért dobtad el? – kérdem.

            - Mert be tud vele mérni minket – feleli, miközben a hüvelykujjával gépel a műszer kijelzőjén. – Így is tudja már, hogy lebukott.

            - El fog onnan menni, igaz?

            - Nem tudom. De az első utunk odavezet.

            - Idehívhattuk volna a járművünket a laptoppal.

            - Az hiba lett volna. Olivér rendszerével használtuk volna a távvezérlést. Ő pedig eltérítette volna.

            - Igazad van. Bocsánat.

            Lövell felém egy mosolyt.

            - Ne kérj ezért bocsánatot – súgja. – Mindig jelezd, ha van ötleted. Még ha nem is vagy benne biztos, hogy jó ötlet. Oké?

            - Oké – bólintok.

            - És gyakran jók az elképzeléseid.

            - Csak azt akarod, hogy legyen önbizalmam.

            - És önbizalom sem ártana neked.

            Elmosolyodok. Ekkor Olivér hangját halljuk a rádióból.

            - A két remek katona! – örvendezik a srác. – Büszke vagyok rátok!

            - Félsz, ugye? – kérdi tőle Niki a félelmetes mosolyával.

            - Hát, pislogtam egy kicsit, amikor a jármű tornya felrobbant.

            - Lesz ennél rosszabb is.

            - Igen, tudom. Most eljöttök értem a viskóba, amit már bemértetek az előbb. Ha esetleg nem emlékeznél a pontos útvonalra, akkor nyugodtan keress, segítek. Ezen az úton egyébként zökkenőmentesen eljuttok hozzám.

            - Már el is menekültél onnan? Nahát.

            - Nem, kismadárka. Még itt vagyok. Éppen a monitorokat figyelem. Elbúcsúzom egy időre az otthonomtól, amit a hadseregtől szereztem. De az is lehet, hogy itt találtok még, amikor ideértek.

            - Ugye tudod, hogy nem éred meg a holnapot?

            - Valóban?

            - Biztos lehetsz benne.

            - A kismadárka fenyeget.

            - Ezt nem fogod megúszni.

            - Angéla úgy sem fogja engedni, hogy megtedd.

            - Ebben ne legyél biztos.

            - De biztos vagyok. Ő az empatikusabb. És tud hatni a lelkedre. Megtette már korábban is. Ugye? Javultál, amióta ismered, igaz?

            - Pszichológus diplomád van?

            Erre Olivér felnevet. Eközben Niki a műszer kijelzőjére pillant és bólint. A srác olyan hirtelen hagyja abba nevetést, hogy megremegek.

            - Kismadárka – súgja hátborzongató hangon. – Kismadárka. Éneklő kismadárka. Mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám, hogy nem vagytok előnyben? Sőt, minden úgy alakult idáig, ahogyan azt én elterveztem.

            Niki kezében a műszer villan egyet, mire a mosolya félelmetesebb lesz, mint valaha.

            - Megyünk érted - súgja a rádióba.

            - Már nagyon várlak, kismadárka – súgja Olivér.

            - Mást úgysem tehetsz majd.

            Ekkor Niki átkapcsol a rádión egy másik frekvenciára.

            - Kérem a viskó áramtalanítását – szól bele.

            - A viskó áramtalanítva, őrmester – szól vissza onnan egy férfi. – A jogosultságra egy percet várnia kell.

            - Rendben.

            Kérdőn nézek Nikire.

            - Ez most mi volt? – kérdem.

            A Nővérem sejtelmes mosollyal fordul felém.

            - Elküldtem a képet és a koordinátákat a tiszaújvárosi helyőrségnek – kezdi. – Ebben a pillanatban a torony, a teljes fegyverzet és a kommunikációs eszközök egyszerre kapcsoltak ki. Olivér most minden bizonnyal pánikba esett a koromsötétben. Meg akarja keresni a vészkijáratot, ám a tiszteknek fenntartott viskóban azt kizárólag kóddal tudja kinyitni és próbálkozása azonnal megjelenik az összes közeli helyőrség számítógépes rendszerében. Innen fogjuk tudni, hogy ott van.

            - Zseni vagy – súgom döbbenten.

            - Tudom. És most mindjárt megkapjuk a jogosultságot, amivel mind a ketten be tudunk lépni a viskóba.

            - És akkor simán elkapjuk.

            - Így van.

            Elmosolyodok.

            - Van egy közös vonásotok Olivérrel – mondom büszkén.

            - Mire gondolsz? – kérdi Niki.

            - Mind a ketten profi cselszövők vagytok.

            - Én jobb vagyok.

            - Tudom. Most is bizonyítottad.

            Ekkor rádióban jelentkezik a helyőrség katonája.

            - Őrmester – kezdi a férfi. – Jogosultság átadva Szentesi Nikoletta őrmesternek és Újszigeti Angéla kadétnak.

            - Köszönjük, tizedes – szól vissza Niki. – Tartózkodik személy a viskóban?

            - Látjuk ezt a bizonyos Olivért. Most próbált meg kijutni a vészkijáraton.

            - Lezárták?

            - Lezártuk.

            - Szép munka, köszönöm. Ezért meghívjuk majd ebédre.

            A férfi elneveti magát.

            - Rendben – mondja. – Sok sikert a küldetéshez!

            - Köszönjük – biccent Niki.

            Azzal felém fordul.

            - Induljunk, hugicám! - adja ki a parancsot és felpattan. – Most elkapjuk.

            Felpattanok én is. Elindulunk a homokúton a viskó irányába. Mondjuk, egy dologban Olivérnek igaza volt. Nem fogom hagyni, hogy Niki megölje. De szerintem nem is akarja bántani. A rókára nézek. Megdöbbenek. Ha ez a plüss tudna mozogni, minden bizonnyal reszketne a félelemtől.

            Lehet, hogy éppen mi sétálunk csapdába.

folyt.köv.

2022.december 11-16.

Budapest