Nagyprónay János

AZ ŐRANGYAL

            Már elmúlt éjfél.

A három épületből álló Szent Mihály Elmegyógyintézetet sűrű erdő vette körül és az odavezető kanyargós úton egy autó fényszórói világították meg a reménytelenséget sugárzó utat és a néma fenyőket. Valami lesett a közeledő járműre. Valami már figyelte a volán mögött ülő fiatal nőt.

Negyedóra múlva Liebenherz Ramóna nyomozóhadnagy kinyitotta az alagsor trapéz alakú elektromos ajtaját. Egy narancssárga fényű, hosszú folyosón találta magát. A fali csempét vastag porréteg borította, hideg volt és az a tipikus vészjósló, aggasztó csend, ami nélkül kevésbé lenne félelmetes az egész hely. Nyilván Levi kapcsolta fel villanyt, gondolta a nő és kikapcsolta a pisztolyára szerelt kis lámpát. Az amúgy szelíd srác néhány órával ezelőtt szökött meg a körletéből. Nem először teszi ezt. Ám Ramóna felkészült a legrosszabbra, mert tudta jól, hogyha ez a félelmekkel teli lélek menekülni kezd, akkor biztosan nincs egyedül. Vele van az a lény is.

Lassan lépdelt a koszos padlón, a bakancsa alatt néha megroppant egy-egy törmelék. A szürke szemei a közelgő kanyarra fókuszáltak. Mit sem sejtett abból, hogy még mindig figyeli valami. Egy darabig mögötte haladt láthatatlanul, aztán már felette, a neonfényes plafonon kísérte őt.

Ramóna szorosan a fal mentén haladva fordult be balra. Ledöbbent. Lassan leengedte a fegyverét. A huszonöt éves Levi a falnak dőlve ült reszketve a félelemtől és a hidegtől. A nyomozónő gyorsan levette a ballonkabátját, odaszaladt hozzá és leguggolt vele szemben. A hajdanvolt modell könnyes szemekkel nézett fel rá. Látszólag nehezen, de végül felfogta, hogy nem képzelődik.

- Megint eljöttél? – kérdezte remegő hangon.

            - Mint mindig – súgta Ramóna, miközben betakarta őt a kabátjával.

            - Felesleges velem törődni.

            - Ne mondj ilyet. A telefonom ott van az ágyam mellett. És bármikor bajban vagy, szólnak nekem és én máris indulok.

            - Miattad csinálja.

            Ramóna közelebb hajolt a sráchoz.

            - Tessék? – kérdezte.

            - Rájöttem – bólintott Levi még mindig reszketve. – Téged akar mindig. Engem használ fel, hogy idecsaljon. Miattam lesz. Csak a bajt hozom rád. Jobb, ha elmész. Nem akarlak elveszíteni.

            A nyomozónő elnézte ezt a szakadék szélén egyensúlyozó, szenvedő lelket. Levi két éve még tévésorozatokban, reklámokban, divatkatalógusokban szerepelt. Megkerülhetetlen volt a személye, még a plázák és az autópályák plakátjain is felbukkant egy-egy terméket népszerűsítve.

            - Nem fogsz - rázta meg a fejét Ramóna.

            - Hónapok óta te vagy az egyetlen örömöm – rebegte Levi. – Már a hangodtól is megnyugodnék.

            Erre a nő elmosolyodott egy pillanatra, aztán tőle jobbra fordult a folyosó végébe. Érezte a gonoszt. Visszafordult a reszkető fiatalhoz. A koszos neoncsövek narancssárga fénye még árnyaltabbá tették annak karikás szemeit. Szerette volna elvinni innen a srácot. Nem vissza a körletbe. Hanem haza. De azt még nem tehette.  

            - Mennünk kell – súgta Ramóna. – Képes vagy rá?

            A srác látszólag úgy erőlködött, mintha mindjárt egy felhőkarcolóról kellene átugrania egy másikra, vagy a cápák között kéne a partra úsznia. Lassan a kezét nyújtotta a ballonkabát alól. A nyomozónő szürke szeme és Levi barna szeme között mintha fokozatosan csökkent volna a távolság, a kezdődő pánikroham pedig hirtelen elmaradt. Ramóna felsegítette őt, ráterítette a kabátját, adott neki egy puszit és épen bele akart karolni, amikor tőle balra a fal áttört. Az egyik csempe helyén fekete, hosszú karmú kéz megragadta a nő fejét a falhoz húzta.

            - Ne! – üvöltötte Levi.

            Ramóna próbált kiszabadulni az arcára tapadt kéz szorításából. Alig kapott levegőt. Levi igyekezte leszedni róla, ám akkor hirtelen lekapcsoltak a fények. A sötétben egy újabb csattanást lehetett hallani, aztán megremegett a padló. A nyomozónő már nem érezte a srác jelenlétét. A pisztolyáért nyúlt, miközben úgy érezte, hogy ez a lény át akarja őt húzni a falon. Már esélye sem volt lélegezni. Szédülni és gyengülni kezdett, ám kizárólag Levi miatt aggódott, aki nagy valószínűséggel a földön fekszik.

            Sikerült a jobb kezével megfogni a pisztolyt, és átvette a bal a kezébe. Érezte a lény alkarját. Hirtelen odaszorította a fegyver csövét és meghúzta a ravaszt. Démoni sikoly visszhangzott a folyosón. Ramóna még egyszer tüzelt, mire a lény elengedte. A földre rogyott, aztán nagyokat lélegezve kereste a srácot.

            - Levi! – kiáltotta. – Levi! Hol vagy?

            A fények visszakapcsolódtak és Ramóna egy villanás erejéig látott egy magas, vékony árnyat, majd megfordult vele a világ és falnak csapódott. A hosszú karmú kéz le akart nyúlni hozzá, de ő rögtön belerúgott. Ekkor megemelkedett a plafonig és egy sziluett vörösen fénylő szemeit pillantotta meg, ám nem sok ideje volt, mert nagy erővel ismét a falnak csapódott. A pisztolya végigcsúszott a törmelékeken.

            Ramóna hallotta a lény halk morgását. Össze kell szednie magát.

            - Hagyd békén! – hallotta Levi hangját. – Ramóna!

            Hatalmas csattanás. A nyomozónő azonnal a hátára fordult. Látta a srácot elterülni a földön. Aztán felnézett a felé tornyosuló lényre, aki inkább hasonlított már egy árnyékra. Már biztosan nem tudná megsebesíteni.

A fények ismét kikapcsoltak. Ramóna összeszedte minden erejét és elkezdett kúszni a fegyveréért. Nem mintha bármi esélye volna a sötétben. Nagyjából megjegyezte, merre csúszott az. Ekkor ez a valami megragadta a lábát és húzni kezdte magával. Egy újabb csattanást hallott, miután a fal törmelékei zuhantak a földre. Kétségbeesetten próbált kiszabadulni a szorításból, de már nem érezte az a karmos kezet. Semmi. Mintha inkább csúszna le valami csúszdán. Hirtelen kanyar és kezdett egyre hidegebb lenni. Hörgést hallott. Törmelékekbe ütközött, miközben a lény egyre gyorsabban húzta maga után.

Egy újabb kanyar után érezte, amint megemelkedik, nekiütközik a plafonnak, majd a földre zuhan. Nem tudta, hol van, viszont reszketni kezdett a hidegtől. Nagyon erőtlen volt. Azzal nyugtatta magát, hogy Levi biztonságban van. Biztosan fájni fog egy kicsit a feje, de legalább megmenekült. Megmenekült? Talán csak ma éjszakára. Ramóna biztos volt abban, hogy az ő életének mindjárt vége. De hát akkor ki fog a srácra vigyázni? Ki fogja megvédeni mindig? Kicsoda?

Fülelt. Tudta jól, hogy a lény itt van. Amikor a hátára fordult, felkapcsolódtak a neonlámpák. Megint az a narancssárga fény. Mozdulni is alig bírt. A mennyezetet figyelte. Tőle jobbról lassan közelítettek a fekete karmok. Ramóna meg akarta emelni a karját, de iszonyatos fájdalom hasított belé. A karmok lassan ereszkedni kezdtek az arca felé, eközben próbált hátrafelé kúszni.

Hirtelen egy nagy fehér villanást látott és minden elsötétült előtte. Mintha zuhanna. Egyre mélyebbre. És egyre mélyebbre.

*

            Levi ott feküdt mellette földön. Be volt takarva az ő ballonkabátjával. Ramóna az oldalán feküdt és nagyon sajgott a feje. Úgy érezte, hogy mindjárt elájul, de még látni akarta, hogy lélegzik-e a srác. Emelkedik a kabát, majd süllyed. Igen, lélegzik. Minden rendben. Él. De ő hol van? És kik ezek, akik beszélgetnek felette? Az orvosok?

            Még mindig az alagsorban voltak. Két fekete bakancs. Valaki éppen leguggol hozzá. Aztán meglátta az arcát. Az ügynök. A divatosan rövidre nyírt szőke hajú, ötvenes éveiben járó férfi elismerően mosolygott le rá, miközben rágózott. Ramóna érezte azt a drága parfümöt is, ahogyan mindig.

            - Ramóna, drágám - ingatta a fejét a férfi. – Te mindig keresed a bajt?

            - Hol van a lény? – kérdezte erőtlenül a nyomozónő.

            - Milyen lény?

            - Ne játszd meg magad.

            Az ügynök mosolya szélesebb lett és biccentett.

            - Oké – adta meg magát. – Visszakerült oda, ahová való.

            - Mi? – értetlenkedett Ramóna.

            - Jól láttad, hogy mi volt, nem?

            - Hogyan került vissza?

            Az ügynök felnézett a társaira, akiket Ramóna most nem látott, aztán visszanézett rá.

            - Miért akarod mindenre a tudni a választ? – tette fel azt a kérdést a férfi, amit majdnem minden alkalommal. – Meg is köszönhetnéd, hogy megmentettünk.

            - Levi jól van? – kérdezte a nő.

            - Persze. És ezek után hamar kikerül innen. Ha szépen kéred, akkor már a jövőhéten.

            - El tudod intézni?

            - Én mindent.

            - Akkor kérlek.

            - Nahát, tudsz te kérni is.

            Ramóna legszívesebben megint megütné, mint a múltkor, de inkább letett erről. Az ügynök a srác felé pillantott és aztán ismét vissza rá.

            - A jövőhéten otthon lesz – mondta. – De nem fog emlékezni erre az éjszakára. Csak te, szokás szerint.

            - Milyen kedves vagy – vetette oda neki Ramóna.

            - Tudom. Ahogyan azt is, mennyire szimpatikus neked ez a srác. Jóképű. Te is tetszel neki. Ebből még házasság lesz. Persze, mondanom sem kell, hogy nem lesz hosszúéletű a kapcsolat, ha mondjuk emlékezésre akarod bírni. Mondjuk, ha beszámolsz neki erről a kis buliról, ami az előbb zajlott.

            - Ő már látta a lényt.

            - De azt nem tudja, hogy te is. Érted, ugye? Amíg azt hiszi, hogy beteg volt, addig élhet. De felvilágosítod, akkor rejtélyes baleset áldozata lesz.

            - Értem.

            - Nagyszerű. Most sem csalódtam benned, drága. Szépséges Ramóna. Akkor már hívom is az orvosokat.

            Az ügynök felegyenesedett és eltűnt Ramóna látóteréből. A nyomozónő ezután az ájult Levit figyelte. Megmenekült. Nem ő védte meg a lénytől, de ez most nem számít. Fő, hogy életben van. És élni fog, mert ő, a földi őrangyala mindig vele lesz. Nem fogja szem elől téveszteni.

            Ramóna sóhajtott és megkönnyebbült mosollyal lehunyta a szemét.

2023.április 1-2.

Budapest