Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

4.évad/9.rész

Egy őrült búvóhelye

            Lassan kúszunk előre a bokrok és a fák között, miközben nem csak a cél irányára koncentrálunk, hanem mindenhonnan szörnyű veszélyt sejtve fülelünk is. Niki tőlem balra halad előre. Int, hogy lassítsak. Fedeznem kell és néha hátra pillantanom. Nem hallunk mozgást, még a sajátunkat is alig, annyira óvatosak vagyunk. Az ég egy hatalmasat dörren. A fegyver kijelzője szerint mindjárt elered az eső.

            Látni a tisztást, ahol a viskó áll. Ugyanaz a fekete, trapéz alakú épület, ám ez kétszintes és a tetején két torony is áll a forgótárcsákkal. Mozdulatlanok. Elvileg az egész épület áramtalanítva van és a kommunikációs eszközeinkkel tudjuk érvényesíteni majd részleges visszakapcsolásokat. Olivér pedig odabent van valahol, csapdába esve. Elvileg biztos a sikerünk, de a róka folyamatosan retteg. Egyedül a Nővérem az, aki úgy érzi, eljött a győzelem pillanata és a jelenlegi óvatosságunk pedig nem más, mint puszta formaság. Én inkább felkészülök a legrosszabbra, mert akkor nem érhet különösebb meglepetés. Szerintem, még soha életemben nem figyeltem ennyire.

            Niki megáll. Én is. Ránéz a kommunikációs eszköze kijelzőjére, gépel rajta egy kicsit és biccent. Int, hogy zárkózzak fel. Amikor mellé érek, látom, hogy továbbra is magabiztos, de ez cseppet halványult.

            - Olivér leárnyékolta magát – súgja. – De bent van még az épületben. Összevissza mászkált a helyiségekben, aztán egy ponton eltűnt.

            - Hol volt? – kérdem halkan.

            - A felső szinten. Már tudja, hogy az ő rendszere le lett kapcsolva és hiába is próbálna átverni minket.

            - Akkor hogyan tudta leárnyékolni magát?

            - Nyilván az egyik házilag gyártott műszerével. Ügyes srác. De most véget ért a játszma.

            - Mi a terved?

            - Mivel a drónja lezuhant és többi automata járművéhez nem fér hozzá, besétálunk a kódjainkkal. Onnantól érzékelni fog minket a rendszer és a kommunikációs eszközöddel fog bemérni.

            - Akkor nehogy kilopja a zsebünkből.

            - Hiába tenné. Érzékelni fogja, hogy nem nálunk van és nem fog működni.

            - Ez jól hangzik.

            - Igen.

            Niki kommunikációs műszere villan egyet. Kérdőn pillantok rá.

            - Ez mi volt? – kérdem.

            - Az ellenőrzés megtörtént – feleli. – Semmilyen más elektronikus forrást nem találtak az érzékelők, de még a helyőrség sem. A tornyok sincsenek tartalék áramkörre kötve. Szuper. De azért én megyek előre.

            - Óvatosan. Fedezlek.

            Niki felém pillant mosolyogva.

            - El is várom, hogy fedezz, hugicám – súgja.

*

            Az ajtó lassan nyílik, mi pedig mellette állunk. Feszülten várjuk, hogy milyen meglepetésben lesz részünk már megint. Egy pillanatra lepereg előttem, amint Olivér kiszalad onnan, vagy kidob egy gránátot. Az ajtó kattan egyet. Kinyílt. Várunk néhány másodpercet. Niki jelez, hogy várjak, ő fog menni előre. Az ujjával háromig számol, aztán hirtelen megfordul az ajtó felé.

            - Gyere – súgja nekem.

            Mellé fordulok. Sötét van odabent. Niki eléri a kapcsolót. Megnyomja. Semmi. Bekapcsolja a fegyverén a lámpát és felfelé irányítja a fényét. A lámpák szét vannak törve, mellettük lövések nyomai. Egymásra nézünk. Akkor Olivér nem véletlenül járt összevissza a viskóban. Kilőtte a fényeket.

            Én is bekapcsolom a lámpát, a Nővérem pedig biccent, hogy induljunk. Lassan haladunk előre. Az ajtó lassan bezárul mögöttünk. Niki tekintetéből látom, hogy próbál nyugtatni, mert ő csukta be. A folyosó végén egy kis termet pillantunk meg. A Nővérem lép be először és körbefordul a fegyverével.

            Ez egy előszoba, ahol két ajtó áll. Az egyik tőlünk balra, a másik velünk szemben. Niki a szemben lévőre mutat. Odaállok. A nyitógomb apró fénye vörösen felizzik. A Nővérem a baloldali mellé áll és biccent felém. Egy darabig a gombot bámulom felkészülve a legrosszabbra, aztán rányomok. Az ajtó kinyílik és Niki máris ott terem előtte. Nyugodt a tekintete. Én is odafordulok. Egy kis szoba, ahol fehér, szkafanderhez hasonló védőruhák sorakoznak.

            A baloldali ajtóhoz lépünk, eközben visszacsukódik a másik. Amint Niki jelez, megnyomom a nyitógombot. Először ő, aztán én fordulok be. Ő egy lépéssel előttem halad, én pedig tőle jobbra. Egy rövid folyosón haladunk egy újabb ajtó felé. Itt is szét vannak törve a lámpák.

            - Hogy tudta használni az ajtókat? – kérdem halkan.

            - Nyilván még volt nála energiaforrás – feleli Niki. – Melyeket rá tudta kötni a belső ajtókra. A külsők azonban le lettek zárva a helyőrség által. Egy ideje azonban lemerülhetett neki. Valahol itt van. Csapdában.

            - Remélem.

            - Nyugodj meg.

            Belépünk a következő ajtón és egy pillanatra ismerős terepen találjuk magunkat. Itt minden olyan, mint az átlagos viskókban. Egy heverő, vele szemben egy asztal tele monitorokkal. A lámpák fényében azonban négy ajtót pillantunk meg. Egyet szemben, a másik három tőlünk jobbra.

            - Melyik merre vezet? – kérdem.

            - A szemben lévő a lépcsőház – feleli Niki. – Jobbra az első egy hálószoba, a második az étkező, a harmadik az élelmiszerraktár. 

            - Melyikkel kezdjünk?

            Először a hálószobát nézzük át. Négy ágy egymás mellett, egy kis fürdőszoba és kész. Sehol senki. Az étkezőben úgyszintén. A konyharész is üres. Az élelmiszerraktárban sincs semmi. Ezek szerint Olivér a felső szintet használja, ami a tisztek részére van fenntartva. Ki is nyitjuk a lépcsőház ajtaját. Örülök, hogy nem csigalépcső.

            Az első fordulóig tartó út már borzalmasan sikerül. Nem tudunk halkan lépkedni az acélból készült lépcsőn. Szerintem, még kint is hallani lehet lépteinket, ahogyan befordulunk és felfelé irányítjuk a fényeket. Egy széles folyosóhoz vezet. Lassan lépdelünk felfelé, felkészülve arra, hogy Olivér bármikor megtámadhat minket. Mert valahol itt van. A fényeink pedig elárulnak. Nagy kár, hogy lemerültek az éjjellátó szemüvegek. Most sokkal könnyebb lenne az egész. Niki int, hogy maradjak le.

            Elővesz a zsebéből egy apró tárgyat. Nem tudom, mi az, de sejtem. Felhajítja. Hallom gurulni. Egy durranás után füst kezd szivárogni. A Nővérem felszalad, és tüzelni kezd. Eltűnik a szemem elől.

            - Niki! – kiáltom utána.

            A tüzelés abba marad. Csend telepszik a helyre és a füst nagyon gyorsan oszlani kezd. Utána kell mennem.

            - Gyere, Angéla – súgja Niki.

            Óvatosan, de elindulok felfelé. A folyosó hosszú, de csak három ajtót látok. Kettő jobbra, egy pedig szemben.

            - Szemben van egy rádiós szoba – mondja a Nővérem. – Jobbra az első a hálószoba a tiszteknek, a második az étkező, melyből nyílik egy ajtó a konyhára, ahol több fagyasztó is van. Nyilván Olivér mindent odahordott.

            Niki belép a hálószobába. Én odakint állok az ajtó mellett és figyelek. Egy mellettem lévő kapcsoló piros fénnyel felizzik. Ez a lámpáké. Kíváncsiságból megnyomom, mire néhány vörös fényű lámpa bekapcsol a mennyezeten. Megijedek tőle, pedig ez a csak a vészvilágítás. Mivel a rendes lámpákat Olivér elintézte, ezek gyúltak fel automatikusan. Persze ezekből sem mindegyik ég.

            - Mi történt? – kérdi a Nővérem a szobából.

            - Semmi – felelem. – Csak felkapcsoltam a lámpákat.

            - Oké.

            - Mit találtál?

            - Káoszt. 

            Nem bírom ki, hogy ne pillantsak be. Egy ágyat látok csak, a többinek hűlt helye. A takaró a földre lóg, ahol szanaszét hevernek a különböző üres élelmiszercsomagok. A falak pedig tele vannak feliratokkal. Dühös szavak vörös betűkkel, amiket végig sem tudok olvasni, annyira durvák. Niki jobbra világít a fürdőszoba felé. Ledöbbenek. Az egész ajtó tele van írva vörössel. Niki is odavilágít. „Építs kertet a félelmeidre”. Ezt én szoktam mondani. És legalább százszor fel van írva oda.

            - Hallotta, amikor mondtam neked – súgom.

            - Igen – bólint Niki. – Figyeld a folyosót.

            Kezdek nagyon félni most már. Visszalépek az ajtó mellé és akkor meglátom őt a vörös fényben. Olivér ott áll a folyosó végében, közvetlenül a rádiós szoba előtt. Azonnal rászegezem a fegyvert.

            - Maradj ott, ahol vagy! – kiáltom és teszek felé egy fenyegető lépést. 

            Niki kilép mellém és ő is rászegezi a fegyverét. Olivér némán áll ott a félhomályban. Ugyanazt a bőrkabátot viseli és egy divatos famert. A dús, fekete, középhosszú haja most is szépen ki van fésülve. Tényleg olyan, mint egy márkás ruhabolt őszi kollekciójának modellje, aki a reklámplakátokon keresztül mosolyog a pláza vásárlóira. Ám most nem mosolyog, csak kifejezéstelen arccal bámul minket.

            A Nővérem tesz felé egy lépést.

            - Vége van, Olivér – mondja.

            A srác erre elmosolyodik és szépen lassan felemeli a kezeit. Látszólag megadta magát, de továbbra is gyanúsan viselkedik. A barna szemei lassan felém fordulnak. Látja rajtam, hogy meg vagyok rémülve.

            - Most jön, aminek jönnie kell – mondja derűsen. – Igaz, Angéla? A nővéred meg fog ölni engem.

            - Nincs mit megbeszélned Angélával – förmed rá Niki.

            - Építsek kertet a félelmeimre?

            - Fejezd be!

            - Mit mond a róka? Nagyon meg van ijedve, ugye?

            - Fordulj meg!

            Olivér szemei Niki felé fordulnak, miközben a mosolya kezd egyre eszelősebbé válni. Hátborzongató.

            - Kismadárka – súgja rémisztően. – Gyönyörű hangú kismadárka. Milyen kis gonosz a tekinteted.

            - Le a padlóra – súgja Niki. – És akkor talán életben hagylak.

            Olivér tesz egy lépést felénk, aztán leengedi a kezeit. A félelem legcsekélyebb jelét sem mutatja. Azon kapom magam, hogy aggódni kezdek érte. Figyelmeztetni akarom, hogy maradjon nyugton.

            - Nem félek a haláltól – kezdi a srác. – Kismadárka. Megölték a szüleidet a szemed láttára, igaz? Az ellenállók. Az írta át a személyiségedet. Egy szörnyeteggé váltál. Veszélyesebbé, mint bármelyik ellenség. A bajtársaid is féltek tőled. Angéla kellett hozzá, hogy ennek vége legyen, igaz?

            Tesz még egy lépést előre, az arca eltűnik a sötétben, de szemei úgy csillognak, akár egy démonnak.

            - Ő megmentett – folytatja. – Persze, csak részben. Te még mindig ugyanaz a tömeggyilkos vagy, mint régen. Az a rengeteg küldetés, amire önként jelentkeztél, ott fog maradni az aktádban akkor is, ha véget ér a háború. Nem félsz, Niki? Nem félsz, kismadárka? Nem aggaszt a gondolat, hogy csúnya jövő vár rád?

            - Nem érdekel – vágja rá Niki.

            Olivér lassan megindul felénk és az arcát betelíti a vörös fény. A szívem egyre hevesebben ver.

            - Maradj ott! – kiáltom neki határozottan.

            - Most is azért jöttél ide, hogy megölj – folytatja eszelős mosollyal Olivér, miközben felénk lépdel.

            Niki elmosolyodik.

            - Ahogy mondod – súgja.

            - Na, látod – biccent a srác és egyre közelebb van. – Én már felépítettem a kertet a félelmeimre.

            Az arcát ismét sötétség telíti be, ahogyan lassan halad felénk.

            - Tudod, mi a furcsa számomra? – teszi fel a költői kérdést. – Angéla sokkal többet szenvedett, mint te. Először a normális és egészséges élet reményéről kellett lemondania, aztán a szüleit is elvesztette. Két évig bujkált az aktája szerint, állandó rettegésben és bizonytalanságban. Milyen érdekes, hogy egyáltalán nem vált szörnyeteggé. Nem lett belőle tömeggyilkos. Ellentétben veled, kismadárka. A békés, aranyos, kedves énekesnő, akit mindenki imádott, egyszerre egy fagyos tekintetű gyilkossá vált. Önként. Nem érzed ettől rosszul magad?

            - Egy cseppet sem – vágja rá Niki. – És most te leszel következő.

            Olivér büszke mosollyal áll meg előttünk alig egy-két lépésnyire és az arcát ismét a vörös fény telíti be.

            - Akkor hajrá, kismadárka – súgja sejtelmesen. – Az én kertem már felépült a félelmeimen.

            Izgatottan fordítom a fejem Niki felé, aki sátáni mosollyal néz Olivér szemébe. Próbálom szuggerálni, hogy ne tegye meg. Egy pillanatra átvillan az agyamon, hogy közéjük állok, de mozdulni sem merek.

            Erre Niki tesz egy lépést előre. Egy darabig farkasszemet néznek egymással. Utána a Nővérem arcon üti a fegyverével. Olivér ájultan terül el a padlón. Halkan sóhajtok. Megkönnyebbültem.

            A Nővérem megáll a srác felett.

            - Majd egy intézetben segítenek rajta - gúnyolódik. – Lesz bőven ideje gondolkodnia.

            - Őrülök, hogy nem ölted meg – súgom.

            - Pontosan ezt akarta.

            - Szerintem valami csapdát is előkészített már.

            - Minden bizonnyal. Úgyhogy oda fogunk rá figyelni.

            - És hogy visszük el a helyőrségre?

            Niki a szokásos magabiztos mosolyával fordul felém.

            - Mindjárt meglátod – mondja.

*

            A táskát a rádiószobában találjuk meg. Ott hever előkészítve a kommunikációs berendezés előtti asztalon. Niki gondosan átvizsgálja egy műszerrel, amit tőlünk jobbra egy polcról vett le.

            - Kinyitom – mondja halkan.

            - Biztos jó ötlet? – kérdem.

            - Megkaptam rá az engedélyt. És paranoiás is vagyok.

            - Oké.

            A fekete, nagy táskán beír egy kódot, mire az kattan egyet. Lassan kinyitja. Papírok hevernek benne egymásra rakva. Gondosan össze vannak fogva. A halvány fényben látom, hogy tervrajzok. Persze nem tudom megmondani, hogy minek a tervrajzai, de látszólag valami szerkezeté.

            A fedelén valami vörösen villog.

            - Mi az? – kérdem.

            - Ez csak a nyomkövetője – feleli Niki.

            - Ez azért félelemre ad okot.

            - Nem kell félned tőle. És nem is tudjuk leszedni. Csak a helyőrségen tudják.

            - Értem.

            Niki visszacsukja a táskát és odébb tolja az asztalon. Felnyitja a laptopot, ami közvetlenül egy mikrofon mellett van. Elkezd gépelni, mire megjelenik Kisgyőr térképe. A ránk váró speciális jármű helyzete vörösen villogni kezd.

            - Idehívod? – kérdem.

            - Úgy bizony – válaszolja Niki.

            - Mennyi időn belül ér ide?

            - Ha minden jól megy, akkor egy óra múlva már itt parkol az épület előtt.

*

            Nagyjából egy óra múlva az ájult Olivér elterül a speciális jármű padlóján. Niki úgy dobta be oda, akár egy üres hátizsákot. Utána a karjánál fogva odahúzza a jármű végébe a fal mentén húzódó padhoz és odabilincseli az egyik kapaszkodóhoz. Egy kicsit megsajnálom ezt az őrültet. Körülbelül húsz éves lehet és most minden bizonnyal hosszú évekig egy elmegyógyintézetben kell majd raboskodnia. Ám így, ájultan is olyan, mintha eszméleténél volna és várna valamire.

            Niki bezárja az ajtót. Vet egy elégedett pillantást a foglyunkra, majd a vezetőülés felé lépked.

            - Meg nem állunk a helyőrségig – mondja és beül a volán mögé.

            Mellé ülök. A fűtés már megy egy ideje, úgyhogy leveszem a kabátomat. Amikor beindul a motor és Niki elkezd kormányozni, egy kicsit megnyugszom. Szerencsére már nem kell többet gyalogolnunk.

            - Remélem jó a kávé ott Tiszaújvárosban – mondja, miközben megfordulunk a járművel. – És remélem, hogy ma finom, omlós marhahús lesz. Nem rágós, nem kemény, hanem omlós és meg van főve a krumpli hozzá. A meggymártásnak is első osztályúnak kell lennie. Aztán iszom egy jéghideg kólát.

            - Jól hangzik – bólintok. – Olivért el fogják ítélni?

            - Akkora bűnlajstroma van, hogy száz évig biztosan nem engedik el. De ha szerencséje van, akkor egy elmegyógyintézetbe kerül, ahol majd elszórakoztatja az orvosokat. Persze, ezzel nekünk már semmi dolgunk. Elkaptuk és kész.

            - Még nem.

            Elindulunk a homokúton délkeleti irányban. A felhők mögül előbújik a nap. Niki bólint egyet.

            - Fel kell készülnünk a csapdákra – mondja. – Igazad van. Szerencsére már a mi rendszerünket használjuk és az most mindenre figyel. Ha bármi gond van, jelezni fog a műszer azonnal.

*

            Egy erdő menti autóúton haladunk Kisgyőr irányába. Én feszülten figyelem a kijelzőket, miközben Niki is gyakran odapillantgat. Negyedórája már úton vagyunk, de semmi gyanúsat nem észleltünk. Ettől még nem vagyok nyugodt.

            - Várjátok a meglepetést? – kérdi hirtelen Olivér mögöttünk.

            Hátra fordulok és látom, amint rejtélyes mosollyal figyel minket. Niki a fedélzeti kamera képére pillant, ahol látja a srácot.

            - Felébredtél? – kérdezi gúnyolódva. – Nem fáj a fejed?

            - De – bólint Olivér. – Egy kicsit sajog.

            - Annyira sajnálom.

            - Gondolom. Emlékszel még arra, amit néhány órája mondtam, kismadárka?

            - Melyik őrültségre gondolsz?

            - Arra, amikor azt mondtam, hogy minden a terveim szerint halad.

            - Igen, emlékszem. Azóta egy kicsit máshogy alakultak a dolgok.

            - Abban igazad van. Sokkal szerencsésebben, mint hittem. Az hitben éltem, hogy én már nem fogok élni.

            Ekkor az egyik kijelző veszélyt jelez. Azonnal visszafordulok és már látom is, hogy öt drón közeledik felénk. Északi irányból, tőlünk balra. Látom, hogy Niki is ledöbben a felismeréstől.

            Hátra fordulok Olivér felé, aki eszelős vigyorral figyel minket.

            - Tudjátok, nem volt nehéz – mondja ez az őrült. – Elég volt csak odaszólnom az ellenállóknak, hogy van nálam egy táska, melyben egy új őrangyal drón tervrajzai vannak. És bizony, nekik szükségük van ilyesmire. Olyannyira, hogy mindent megtesznek azért, hogy megszerezzék.

            - Angéla – súgja Niki. – Ülj be azonnal a nehéztüzérségi székbe! Még többen lesznek.

2022.december 17-21.

Folytatás: 2023.január 6.