Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

4.évad/21.rész

Sötétben

            A kabát kapucniját a fejemre hajtva lépkedek az éjszakai esőben. Csak azt látom, amit a fegyveremre rögzített zseblámpa fénye enged. Zakatol a szívem. A heves záportól nem hallom még a saját lépteimet sem, nemhogy az ellenségét. Zsoltnak éjjellátóval ellátott, golyóálló sisakja és ruhája van. Én pedig védtelen vagyok. És nagyon úgy néz ki, hogy a mentőosztag nem itt fog keresni.

            Az egykoron gyönyörű Győr mára egy lidérces szellemváros. A Hold fényében látom a nemsokkal a háború előtt épült, modern épületek körvonalait. Mind üresek, az egyik előtt pedig egy repülőgép darabjai hevernek szanaszét. A fényt az utcára irányítom. Egy parkot látok, ahol néhány pad a helyén maradt. Egy nagyobb jármű szaladt neki a játszótérnek. Speciális? Nem, egy távolsági busz. Alakokat látok benne. Behunyom a szemem. Balra irányítom a fényt. Arra a Rába felé vezető út lehet. Nem tudom, miért, de úgy érzem a folyóparton kéne haladnom. Most nem tudok a rókára nézni.

            Elindulok arra a járdán. Négyemeletes lakóházak balra. Egyszintes üzletsorok. Két nagyobb épület emelkedik mögöttük félelmetes, csendes óriásként. Minden lépésemet figyelő, haragvó szellemek, akik tudják, hogy katona vagyok. Mintha én tehetnék az egészről. Angéla, nyugi. Ezek pusztán modern lakóházak, melyeket építészek terveztek. Nem szellemek. Nyugi. Csak félsz. Nem csoda, hisz nem vagy egyedül a sötét városban. Itt van valahol Zsolt is. Lehet, éppen figyel. Lehet, éppen a csapdájába sétálok bele.

            Ekkor valami elszalad előttem. Rémülten követem a fénnyel tőlem jobbra. Egy macska. Elbújik egy kocsi roncsa alatt.

            - Nyugi - súgom felé. – Nem bántalak. Én is félek. Jobban, mint te.

            Lassan lépdelek el mellette. Ő talán ugyanúgy fél tőlem, mint én Zsolttól. Valami nagyot csattan tőlem balra. Azonnal arra fordulok. Egy gyorsbüfé ajtaja a járdán hever. Talán az esett ki a helyéről? A mellette lévő kis bolt felé irányítom a fényt. Az ablaka betörve, odabent pedig egy üvegpultot látok. Egy pékség lehetett. Semmi mozgást nem látok. Talán tényleg csak az étterem ajtaja zuhanhatott ki. Biztos, hogy épphogy megtartotta eddig valami és a heves zápor végül közbeszólt.

            Magam mögé világítok. A park menti járda üres. Semmi mozgás. Visszafordulok. Az a baj, hogy az esőtől nehezen fogom hallani valaki közeledtét. Jól van, nyugodj meg Angéla. Nyugalom. Irány a folyó. Vagy egy újabb híd, teljesen mindegy, csak ne itt legyünk. Az erdőről lemondtam. Talán jobb is, ha a városban maradok, mert valószínűnek tartom, hogy itt fognak keresni legelőször.

            Megindulok előre. Persze, szépen lassan. Szerencsére jó vastag a kabát, amit találtam és nem ázok át. Szerintem az eső lassan el fog állni. Látni a csillagokat. A Holdat. Mindjárt vége és hallani fogom a közeledő ellenséget.

*

            Az eső végül eláll. A Rába partján haladok egy kis aszfaltúton. Látom a megcsillanni a Hold fényét a vízen. Vékony villanypóznák, padok és fák sorakoznak az út mentén balra, jobbra pedig egy kavicsos homokút ágazik le és kanyarodik valamilyen park felé. Ahogy haladok előre, kezd kirajzolódni egy híd.

            Úgy néz ki megyek vissza a főtér felé. Vagy nem tudom. Jól el vagyok tévedve. Mindegy, a lényeg az, hogy Zsolttal ne találkozzak. Csak Nikivel, vagy egy mentőosztaggal szeretnék.

            Egy lépcső közeledik. Fellépdelek rajta. Már a híd lábánál vagyok. Tőlem jobbra irányítom a fényt. Nagy épületek. Aztán előre nézek. Egy parkot látok az út mentén. A partmenti sétány folytatódik arra. Sűrű fák felé vezet. Most mi legyen? Ott nem fognak megtalálni. Legfeljebb a jeleimet követve. A híd túloldalán szerintem ismét a belvárosban találom magam. Logikus döntés volna minél jobban elrejtőzni. Erre a fák között van esélyem. De egy mentőosztag minden bizonnyal a város közepén fog leszállni, vagy megállni először. Most mi legyen?

            A rókára nézek.

            - Menjek a város felé? – kérdem tőle.

            Retteg.

            - Akkor a sétány – sóhajtok.

            Még mindig retteg. Ezek szerint sehol sem leszek biztonságban. Akkor irány a város. A hídra lépek és elindulok balra a belváros irányába. Reményteli képek villannak be előttem. Ott áll a túloldalt egy speciális jármű, melyben Niki észrevesz engem. Elém szalad, átöleljük egymást, aztán elindulunk haza.

            A híd végén végül egy romos térhez érek. Egy szobor darabjai hevernek egy katonai terepjáró roncsán. Megkerülöm. Kezdem úgy érezni, hogy rosszul döntöttem. Ha találnék egy rádiót, amivel segítséget hívhatok, akkor meg vagyok mentve. Vagy legalább az illúziója megvolna.

            Lefordulok egy sétálóutcába. Az épületek itt egyben maradtak, ám a földszinti tér üzletei, éttermei, kávézói mind betört üveggel, kirakatokkal és némelyik ajtó nélkül adja hírül a hajdani kegyetlen harcokat. Hiába láttam rosszabbat is, hiába mindennapos ez a látvány, mégis nagyon megvisel.

            Az utca végtelennek tűnik a sötétben, ám hamar véget ér. Nem is akárhol. Azon a téren, ahol ma leérkeztem az ejtőernyővel. Szóval, ahogyan sejtettem. Tettem egy nagy kört a városban. Turizmus Angélával. Hogyan ne jussunk ki egy városból, tévedjünk el és kerüljünk vissza kiindulási pontra.

            Most viszont a tér másik végébe kell mennem. Az északi irány, szerintem és balra egy másik utcán fogok haladni valamerre. Nem tudom merre, de nem fogok arra menni, ahol az a ház van, ahonnét kimásztam az ablakon. Miközben a célom felé lépkedek, megvilágítom az ejtőernyőt, amivel érkeztem.

            Egy szűk utcába érek, amit az egymásra borult autóroncsok zárnak le. Egy robbanás okozhatta ezt a barikádot. Hát, persze, Angéla, mi más. Nem szuperhősök pakolták egymás tetejére őket. Akkor most bevetem a nemlétező hegymászási tudományomat és áthidalom ezt a problémát.

            Felpattanok az egyik sportkocsi motorháztetőjére, aztán a tetejére lépek. Felugrok jobbra egy másik motorháztetőre és már fent is vagyok. Óvatosan lemászok túloldalra. Körbenézek a fénnyel. Balra valami hivatal lehetett a kifüggesztett fémtáblákból kiindulva. Vagy nem tudom. Elindulok szépen lassan előre. Nem merek a rókára nézni. És hát így is jól tudom, hogy retteg. Akárcsak én.

            Felpillantok a csillagos égre. Még egy őrangyal drónt sem látok.

            - Az egyetlen esélyem egy rádió – súgom a rókának, miközben a sötét utat figyelem. – Ha legközelebb látok egy terepjárót, vagy speciális járművet, akkor jó alaposan át kell néznem. De először meg kell próbálnom elindítani, ha látszólag sértetlen a műszerfal és az elektronika. Ha hosszan le tudok adni vészjelzést, vagy még jobb, tudok beszélni valakivel a vonal tulsó felén, akkor nyert ügyem van.

             Azért a rókára nézek. Reménykedik.

            - Én is - sóhajtok. – A rádióra kell koncentrálni. Egy működő rádió. Vagy működő katonai jármű. Oké?

            Ismét felé nézek. Bíztat.

            - Megtaláljuk – súgom. – Megtaláljuk.

*

            Amikor jobbra megfordulok, ledöbbenek. Jó alaposan megvilágítom. Egy speciális jármű parkol a szűk kis utcában. Óvatosan lépdelek felé. Ez egy tavalyi gyártmány, amilyenben már utaztam többször is. Sértetlennek látszik. Ahogy haladok felé, egyre jobban tisztul előttem az állapota. Még csak égésnyomok sincsenek rajta. A kerekek rendben vannak. És az oldalsó ajtaja is nyitva.

            A rókára nézek. Retteg.

            - Nyugi – súgom neki. – Meg kell próbálnom.

            Sötétség honol odabent. Bevilágítok. A padló tisztának tűnik. Az ajtó mellé állok és a fényt a kocsi másik végébe irányítom. Három szekrény. Kettő nyitva áll. A földön egy táska hever, melyből élelmiszercsomagok hullottak ki. Az ajtó másik oldalához állok és ahogy a lámpa engedi, alaposan szemügyre veszem a műszerfalat. Minden rendben. Sértetlennek tűnik. Jól van, tiszta a terep.

            Belépek. A szekrények felé fordulok. Az első teljesen ki van fosztva. A második is. Jól van, Angéla, nézd meg, hogy egyáltalán el tudsz-e indulni vele. A műszerfalakhoz lépek, magam mögé nézek. Jobb, ha figyelek. A bejárati ajtót figyelve, lenyomom az indítás gombot. Hirtelen fény. Majdnem felsikítok. Nem csak a műszerfal kelt életre, de a világítás is felkapcsolt. Az energia pedig negyvenegy százalékon van. Hihetetlen. Majdnem elsírom magam örömömben.

            Alaposan körbenézek a helyiségben. Minden rendben. A műszerfalon lenyomom a gombot és az ajtó lassan bezárul. Megmenekültem. Egy kicsit nehéz lesz elvezetni ezt a járművet, de boldogulok majd vele. A térképet figyelve rácsatlakozok majd az autópályára és meg nem állok a legközelebbi bázisig. Végre őszinte a mosolyom. A róka azonban még mindig retteg.

            - Jól van – súgom neki. – Tudom, hogy ez még nem a győzelem, de legalább biztonságban vagyok.

            A kocsi másik végében látok egy töltőt is. Ha az működik, akkor maximumra is tudom tölteni a járművet. Beindítom a fűtést, ránézek a kameraképekre és érzékelőkre. Senki sincs a környéken. Elindulok a töltőért. Gyorsan le kell innen lépnem. Ekkor a harmadik szekrény ajtaja kicsapódik és egy villanásra látom Zsolt sisakját és megfordul velem a világ. A padlóra zuhanok, mire az ámokfutó odébb rúgja a fegyveremet.

            Felsikoltok, ahogy felnézek rá a földről. Felém magaslik és mozdulatlanul, néma csendben figyel. Csapdába kerültem. Ő várt itt rám. És most nem menekülök előle. Ott áll és olyan, mintha egy gép volna. Meg sem tudok szólalni. A fegyverem túl messze van. Elővesz egy fehér színű pisztolyt a zsebéből. Altatólövedékes. Kiáltani akarok, de már érzek is egy szúrást a lábamon.

            Filmszakadás.

*

            Ég a lámpa. A műszerfal felől hallok valamit. Fáj a csuklóm. A fal mentén húzódó padnál vagyok és oda lettem bilincselve az egyik kapaszkodóhoz. A padló még hideg, de fűtés megy. Nem sok idő telhetett el. Nyilván nem olyan erős az altató. Látom, hogy Zsolt sisak nélkül ül a volánnál.

            Nem mozog a jármű. Még mindig ugyanott lehetünk. Zsolt gépel valamit. Próbálom kivenni, hogy miben mesterkedik. Valami jelet látok. Amikor balra fordul a székkel, akkor észreveszem a laptop bal felső sarkában azt az ismerős kombinációt. A kódom. Felülök és még közelebbről szemügyre vegyem.

            A jelem éppen észak felé halad. A térkép szerint Mosonmagyaróvár irányába. Zsolt letesz a készülék mellé egy másik, kisebb laptopot. Rácsatlakoztatja a nagyobbra és abban pillanatban ugyanaz a kép jelenik meg ott is. Hátradől a székben. Átverte a központot. Nem tudom, hogyan csinálta, de ezek után hiába adtam le ma vészjelzést, ezt fogják követni. Még Niki is.

            - Hiába ügyeskedsz – jegyzem meg nem túl hitelesen. – Hiába, Zsolt.

            Lassan felém fordítja a fejét. Megint az a kifejezéstelen tekintet. Hátborzongató. Ez nem is ember. Ez tényleg egy szörnyeteg. Semmi félelem. De még gyűlöletet sem látok a szemében. Csak egy gonoszt, akinek semmit sem jelentek. Látszólag érti, ami mondok, de egy cseppet sem érdekli.

            - Miért nem ölsz meg? – vetem oda neki. – Miért? Mire jó ez az egész?

            Nem mond semmit. Egy darabig figyel, aztán visszafordul a laptop felé. A jelem nagyon gyorsan halad. A nagyobb laptopon ráközelít a képre. Egy autópályán haladok a kép szerint. Feltűnik, hogy ott egy másik jel is. Az övé lehet. Elhiteti velük, hogy túszul ejtve visz engem oda.

            - Niki ezt nem fogja bevenni – mondom hidegen. – Hiába próbálkozol. El fog jönni értem. És akkor mész a pokolba.

            Lecsukja a kisebb laptopot és odébb tolja. A nagyon gépelni kezd és megjelenik a környék térképe. Szerintem a kivezető utakat nézi. Lenyom egy gombot, mire egy nyugati útvonal citromsárga színnel kiemelődik. Talán Sopron felé megyünk? Több helyen is le tud majd csatlakozni. Nem akarom. Én ezt nem akarom. Egy pillanatig sem akarok ennek az őrültnek a közelségében lenni.

            A térképen vörös pontok jelennek meg. A közeli helyőrségeket jelzi. Szuper. Messze vannak az útvonaltól. Zsolt egyértelműen el akar jutni valahova. Én pedig fedezéknek kellek. A katonák nem lövik szét a járművet, mert én is benne vagyok. Ha ellenállókba ütközünk, akkor pedig értékes fogolynak számítok. Remek. De vajon hova akar menni? A határon túlra? Vagy hova?

            Ekkor kikapcsolnak a lámpák és már csak a műszerfal fényei világítanak. A jármű beindul, Zsolt pedig tolatni kezd. Rövidesen megfordulunk és egy útszakaszon haladunk. Felsóhajtok.

            A rókára nézek. Retteg.

            - Ne félj – súgom neki. – Nem adom fel.

            Erre biztatni kezd. Nem fogom feladni. Ki fogok találni valamit. Le fogom győzni ezt a szörnyeteget.

            Negyedóra múlva már az autópályán haladunk. Gyerünk, Angéla. Gondolkozz. Mindig van megoldás. Nem először kerülsz ilyen helyzetbe. Igaz, még sosem győztél, de most győzni fogsz.

            Igen.

            Győzni fogok.

folyt.köv.

2023.március 18-24.

Budapest