Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

5.évad/6.rész

Harmatka

(2038 decembere van)

Este tíz óra.

Az Új-Veszprém felé vezető egyik kis út mentén állomásozunk a speciális járművel. A kijelzőket figyelem a műszerfalon, miközben Niki kávét tölt magának, nekem pedig gyömbéres teát. A gondolataimba merülök, miközben néha kizökkenek belőle és a meteorológiai előrejelzéseket, hőkamerákat, valamint a térképet figyelem felváltva. Folyamatosan ébernek kéne lennem.

            A Nővérem leül mellém és átnyújtja a bögre teát. Felém néz azzal a kígyó szemeivel. Elmosolyodik.

            - Mi van, hugicám? – kérdi. – Min jár az eszed?

            - Remélem, hogy Zoé jól van – sóhajtom. – Remélem, jól érzi magát ott Kőszegen.

            - Biztosan.

            - És ha Zsolt megtalálja?

            - Nem fogja. Szerintem elkerüli azt a környéket. Ráadásul egy külön osztag van a nyomában.

            - Addig nem érzem Zoét biztonságban, ameddig el nem fogják Zsoltot.

            Niki felsóhajt.

            - Nyugodj meg - súgja.

            - Rendben – bólintok.

            A kijelző felé pillantok. Havazást jelez körülbelül egy óra múlva. Kinézek a szélvédőn a sötétbe. Most nem látni, de mindkét oldalról sűrű erdő határolja a kivilágítatlan utat. A hőkamera nem lát senkit, valamint az éjjellátók sem. Belekortyolok a teába. Niki felé pillantok. Olyan jó, hogy újra itt van mellettem. A Nővérem. Egy hete még úgy féltem, hogy soha többé nem látom. Ő is vet felém egy pillantást. Ugyanarra gondol. Érzem. A rókára pillantok. Mosolyog. Viszonzom.

            - Niki – szólítom a Nővéremet.

            - Igen? – fordul felém.

            - Szerinted észreveszik a bázison, ha alszunk egy kicsit?

            - Igen. Figyelnek minket.

            - Hallanak is?

            - Nem.

            - Honnan veszed?

            - Mert ha hallanának, akkor már a bíróságon volnék.

            Ezen nevetnem kell. Már nyugalom jár át. Arra gondolok, hogy milyen szép volt az a hét, amit a kőszegi kolónián töltöttünk el. Én, Niki és Zoé. Igen. Még most is látom magam előtt, amint Zoé alig akarja elhinni, hogy a kolóniában olyan élet zajlik, mint régen. Aztán amikor beléptünk a moziba a popcornnal és a kólával a kezünkben, az örömtől könnyezni kezdett. Akárcsak én. Nagyon boldog voltam attól, hogy ő is végre otthonra lelt. Végül olyan nehéz volt elbúcsúzni tőle. Persze nem örökre. Remélem. Sajnos ő is kadét lett, mint én. Nem tudtam lebeszélni róla. Nagyon elszánt volt.

            Angéla, zökkenj vissza a valóságba. Munka van.

            - Reggelig itt fogunk ücsörögni? – kérdem.

            - Hat órakor váltanak le minket - bólint a Nővérem.

            - És ha az ellenállók az erdőn keresztül jönnek?

            - Ha nincsenek leárnyékolva, akkor látni fogjuk őket.

            - Ha nincsenek, igen.

            Niki felsóhajt.

            - Hugicám – kezdi. – A parancs az parancs. Legyen bármennyire is indokolatlan. Mögöttünk két kilométerre is van egy őrszolgálat. Valamint az erdőben is lapulnak néhányan. Biztosra mennek.

            - Értem – bólintok. – Az erdei őrökről nem tudtam.

            - Most már tudod. Egy még mindig épülő kolónia védelmét látjuk el. A jelenlétünk életeket ment.

            - Értem.

            Belekortyol a kávéjába. Ekkor jelezni kezd a műszerfal. Egy speciális jármű közelít mögülünk. Niki a kijelzőre pillant.

            - Ezek meg mit akarnak? – veti oda és a rádióért nyúl. – Mi a helyzet, fiúk?

            - Le kell váltanunk titeket – feleli egy katona a vonal túlsó végéről.

            - Miért?

            - Vészjelzés érkezett a bázisra.

*

            A vészjelzést egy járőrszolgálat adta le a közeli Nemesvámos nevű községből. A bázis parancsnok minket utasított felkutatásukra. Erősítést nem kapunk. Nem tudják biztosítani. A településen pedig magunkra maradunk.

            Niki bosszús tekintettel vezeti a járművet. Megértem. Én is dühös vagyok. Sokkal jobb volt unatkozni, mint megint egy bizonytalan kimenetelű küldetésbe rohanni. A kijelzőt figyelem, látom a vörösen villogó jelet a község térképén. Egyelőre semmi gyanúsat nem észlelek a környéken.

            - Látsz valamit? – kérdezi Niki.

            - Semmit – felelem. – A jármű egy ház előtt áll. A drón által készített képen jól látszik, hogy szépen, szabályosan parkoltak le, mintha csak hazamentek volna. Érdekes. Harcnak semmi nyoma.

            - Vissza kellett volna hívni a drónt. Az is elvégezhette volna a munkát. Ez a hadnagy sem tud szervezni.

            - Biztosra akarnak menni.

            - Ugyan. Csak szeretnek parancsolgatni.

            Elmosolyodok. Igaza van. A rókára pillantok. Retteg. Az útra pillantok. Balra hajdanvolt ipari létesítmények mellett haladunk el, jobbra pedig sűrű fák. Lidérces egy utazás. De láttam már félelmetesebbet.

            Végül lekanyarodunk egy jóval elhagyatottabb, sötétebb útra. A rémisztőnek látszó fák egyre csak sűrűsödnek az út mentén. A fényszórók már megvilágítják a távolban álló, romos házakat. Elhaladunk Nemesvámos táblája mellett. Biztosan szép hely lehetett ez is, még a háború előtt.

            Niki lassítani kezd. Figyeli a jelet is. Az úton kikerülünk egy nagyobb kőtörmeléket, aztán egy felborult autóroncsot. Lassan megyünk. A bámészkodás után gyorsan a kijelzőkre pillantok. Nemsokára balra kell kanyarodnunk.

            - Mit mutat a hőkamera? – kérdi a Nővérem.

- Semmit - felelem. – A térkép is csak minket mutat, valamint a vészjelzést.

            - Figyeld a kamerákat is. Bármi gyanúsat észlelsz, szólj.

            - Rendben.

            - Nagyon figyelj. Szerintem ez egy elterelő hadművelet.

            - Hogy érted?

            - Hiába váltottak le minket, eggyel kevesebb őrszem védi a kolóniát. Az ellenállók pedig pont erre számítanak. Néhányan még a bázison is a vészjelzésre figyelnek. Ezzel csökken éberség.

            - Úgy gondolod?

            - Igen. Teljesen fölöslegesen jövünk ide.

            - És a járőrök?

            - Ezt a járművet lophatták. Nem ellenőrizték a le biztonságiak.

            - Remek.

            - De azért figyelj oda, hugicám.

            - Figyelek.

*

            Lekanyarodunk abba az utcába, ahonnan vészjelzés jön. A fényszórók megvilágítják az egykoron élettel teli, nyugodt kis övezetet. Az úton nincsenek roncsok, csak a szellemekként sorakozó házak. Olyan érzésem támad, mintha az ablakból árnyak figyelnének minket. Valami egészen félelmetes, természetfeletti jelenlétet érzek. És annyira tisztán, hogy a józaneszem egy pillanatig sem kérdőjelezi meg ezt a tényt. Gyorsan elhessegetem ezt a félelmet és visszatérek a kijelzőkhöz.

            Niki jobban lelassít.

            - Ott van – súgja.

            Felnézek és már látom is a nekünk háttal parkoló terepjárót. Látszólag minden rendben, de ahogy közeledünk felé, észreveszek egy furcsaságot. A laptopon újra megnyitom a drón által készített képet. A Nővérem felém pillant.

            - Mit látsz? – kérdi.

            - Valaki járt itt nemrégiben – felelem.

            - Miért?

            - A drón fotóján a kocsi összes ajtaja csukva van. És nézd.

            - Az anyósülés oldalán nyitva áll.

            - Igen.

            - A hőkamera?

            - Semmi. A többi sem jelez semmit.

            Megállunk. A házra pillantok, ami előtt a jármű parkol. Pontosan olyan, mint a többi. Kétszintes, tetőablak, garázsfeljáró, alacsony kerítés. Olyan, mint amilyen a mi házunk volt otthon Dunakeszin. Az ablakok nincsenek betörve, a bejárati és a garázsajtó teljesen ép. Biztosan laknak itt.

            Elindulunk. Elhaladunk a terepjáró mellett. Nem ül benne senki. Harcnak nincs jele. Elindítok egy ellenőrzést a laptopon. Gyanítom, hogy ezt a bázison kihagyták. Nem először fordulna elő.

            - Niki – súgom.

            - Igen? – pillant felém.

            - Leellenőriztem a járművet.

            - És?

            - Három hete lopták el.

            - Szuper. Szóval a bázison nem ellenőrizték le. Mondom, hogy ezek nem tudnak szervezni. Még kolóniát védeni sem.

            - Szerintem tűnjünk el innen.

            - Nem tehetjük. Te is jól tudod.

            - De ez csapda.

            - Tudom, de nincs mit tenni. Itt leállunk. Utána megnézzük ezt a házat.

*

            Az éjjellátószemüveget viselve lépdelünk a járdán. Megállunk a terepjáró mellett. Niki benéz a belsejébe. Én addig egy fa takarásában figyelem a házat. A tetőablak felé célzok, mert onnan várom a támadást. De semmit és senkit sem látok. Még egy árva mozgást sem. A bejárati, valamint a garázsajtó felől sem.

            Niki mellém lép.

            - A jármű teljesen ki van fosztva - súgja. – Szinte csak az üléseket hagyták meg.

            - Akkor ezek nem ellenállók – bólintok. – Hanem rablók.

            - Nem biztos. De készülj fel.

            A szabályzat szerint, egy ilyen helyzetben a házat is végig kell kutatni. A Nővérem ellenőrzi a kerítés kapuját és miután meggyőződött róla, hogy nincs ott semmi meglepetés, kinyitja. Int, hogy kövessem. Az ajtóhoz kocogunk szépen csendben. Niki átvilágítja az ajtót a rádió egyik programjával. Rendben van az is. Egymásra nézünk, háromig számolunk, aztán lassan benyitunk.

            Igen, nyitva van. Bent még nagyobb hideg, mint odakint. Az előszoba padlója koszos, de nincsenek törmelékek. Balra egy tégla boltív húzódik és egy nagyobb konyhát pillantunk meg arra egy széles, hosszú asztallal, mely teljesen üres. Egy nagy család élhetett itt régen. Vajon mi lett velük?

            Jobbra lépcső. Szemben pedig egy tágas nappali. Niki előre megy, miközben én a lépcsőt figyelem, aztán követem. Megreccsen a parketta, amint belépünk a nappaliba. Balra egy kanapé, jobbra pedig egy tévé betört képernyővel. Szemben pedig egy üvegajtó, ami a hátsó kertre néz, mellette pedig észreveszek valamit a falon.

*

Az éjjellátó szemüveggel figyelem a nappali falára felírt vastag, nyomtatott betűkből álló szöveget. HARMATKA. Nem tudom, hogy miért, de megremegek egy pillanatra. Niki felé fordulok, aki éppen benéz a kanapé mögé.

            - Nincs itt semmi – súgja. – Nézzük meg a felső szintet.

            - Biztos jó ötlet? – kérdem.

            Kérdőn fordul felém.

            - Mi a kötelességünk, hugicám? – teszi fel a költői kérdést. – Minden vészjelzést ki kell vizsgálnunk.

            - Értem – bólintok. – Csak rossz előérzetem van.

            - Neked mikor nincs?

            - Jó, oké.

Visszafordulok a felirathoz. Egy női név, arra már rájöttem. Talán annak a valakinek a neve, aki itt lakott. Talán. Viszont egyre ijesztőbbnek tűnik. A rókára pillantok. Mintha figyelne valamit. Valamit odafent. Szépen lassan a mennyezet felé fordulok. Megrettenek. Hallom, amint Niki odalép mellém. Ő is felnéz. Ugyanaz a név van odafent, de a plafon teljes hosszában. HARMATKA. Ekkor csattanást hallunk mögöttünk. Azonnal az előtér, majd a lépcsők felé fordulunk. Semmi. Senki. A szívem egyre hevesebben ver. Valaki elkezd lépkedni odafent. Lassú, higgadt léptek.

            - Te is hallod? – kérdem halkan.

            -  Igen – vágja rá a Nővérem. – De akkor is felmegyünk.

            - És ha csapda? A lépcsőfordulóban védtelenek leszünk.

            Koppanást hallunk kintről. Megfordulunk és a széles üvegajtón át megpillantunk egy sziluettet a hátsó kertben. Egy nő. Magas. A hosszú haja szépen kifésülve. Sötét ruha van rajta. Így az éjjellátóval úgy néz ki, akár egy boszorkány. Nagyon homályosan látom az arcát. Viszont az könnyedén kivehető, hogy mosolyog. A Nővérem int nekem, hogy maradjak, mire ő tesz előre két lépést és becélozza a nőt.

            - Ki maga? – förmed rá az üvegen keresztül.

            A boszorkány ekkor lassan megindul felénk. Egyáltalán nem ijed meg tőlünk. Itthon van. A kertajtónál azonban megáll. Egy gonosz arc figyel minket csillogó szemekkel és hátborzongató mosollyal. Nem is boszorkány, inkább egy szellem fekete csuhában. Nem tűnik vastagnak az a ruha, mégsem didereg odakint a mínuszokban. Magam mögé pillantok, de nem látok senkit.

            Niki kezdi elveszíteni a türelmét.

            - Jobb lesz, ha válaszolsz – utasítja a kitörés előtti nyugalommal.

            A nő mosolya szélesebb lesz. A félelem legapróbb jelét sem mutatja.

            - Szerintem nincs egyedül – súgom a Nővéremnek.

            - Tudom – bólint. – Szépen hátrálva kimegyünk innen és riasztjuk a kolónia bázisát.

            - Oké. Fedezlek.

            Erre a szellem még közelebb lép az üveghez.

            - Nem mentek sehova – jelenti ki és azonnal lefagy a mosolya. – Ti már enyémek vagytok. Örökké.

            Nem tudom, honnan jöttek elő, de reccsenést hallok mögülünk. Egy erős ütést érzek a tarkómon, megszédülök és a levegőbe lőve hanyatt vágódok. Dulakodást hallok. Megtámadták Nikit. Próbálok felkelni, de egyre jobban forog velem a világ. Valaki lekapja rólam az éjjellátó szemüveget.

            Nyílik a kertajtó. Halk léptek. Egy sziluettet látok magam felett. Hosszú haj. Ez az a nő lehet. Megáll felettem. Némán figyel. Aztán szépen lassan leguggol hozzám. Virágillatot érzek. Talán rózsa. Nem tudom. Látom megcsillanni a szemét. Niki felé akarok fordulni, de annyira félek, hogy képtelen vagyok rá. A nő oldalra dönti a fejét. Mintha a lelkemet vizsgálná. Kintről egy halvány fény megvilágítja az arcát. Megint az a hátborzongató mosoly. Talán a kék a szeme, vagy zöld, nem tudom megállapítani. Olyan, mintha látná vele a gondolataimat. Még Zsolttól sem rémültem meg ennyire.

            - Annyit jártam a ködben - súgja kellemes, altató hangon. - Annyira vártam mindig. Elrejtőztem a kavicsok mögé. Pihenj, Angéla. Pihenj. Mire felébredsz, káprázatos borzalom veszi a kezdetét.

            Közelebb hajol. Rózsaillat. A mosolya szélesebb lesz. Reszketek.

            - Halott – súgja. – Halott lesz a lelked, Angéla. Halott.  

folyt.köv.

2023.május 13-19.

Budapest