Nagyprónay János
VALENTINA ÚTJA

1.rész
A rejtőzködő

Azok a gyilkos kék szemek még az ablaktörlő monotonitásától sem fáradtak el. Pedig már jócskán elmúlt éjfél. Valentina miközben az utat figyelte az éjszakai havazáson keresztül, a rádiót is hallgatta félfüllel. Higgadt volt, nem érezte a félelem legapróbb jeleit sem, pedig a hírekben gyakran elhangzott a neve. Egy idő után már csak mondatfoszlányokat érzékelt és nem is tulajdonított nekik nagy jelentőséget.
- Király Valentina, huszonhat éves…két hete szökött meg a Szent Mihály Elmegyógyintézet szigorított körletéből…belső világ hajtja…megölt huszonegy embert…egykori orvosa szerint képzeletbeli lény irányítja…Valentina az iszonyat lányának nevezi magát…kezelőorvosa szintén a szigorított körletben ül…Bachmann Viktor egy szót se szól elfogása óta…
Lekapcsolta a rádiót. Engedte, hogy a fekete sportkocsi finom, halk motorzaja és az ablaktörlő monotonitása pihentesse az elméjét és kizárólag csak a vezetésre koncentráljon. Szállást kell találnia reggelig, ugyanis nappal nagyobb az esélye annak, hogy valaki felismeri. Nagyvárosokat vett célba, ám előbb egy faluban, egy kis községben kell meghúznia magát. Tíz percre van tőle a legközelebbi.
Akaratlanul bevillant neki Anna arca. Dr. Mayer Anna, aki már gyűlöli őt. Pedig korábban olyanok voltak, akár egy család. A doktornő volt a pótanyja, gyakran bejött hozzá a cellájába, hogy átölelje, vagy akár egy órán keresztül beszélgessen vele. Ennek vége. A pszichiáter most ott raboskodik abban a szigorított körletben, ahol ő is tizenegy éven keresztül. Valentina egy pillanatra elmosolyodott ettől a ténytől. Nem sajnálta őt egy percig sem. Lehet, hogy kéne, de inkább viccesnek tartotta.
A távolból egy benzinkút fényei ragyogtak felé. Cukormentes kóla hidegen. Vagy egy bögre kávé. Feketén. És nem ártana tankolnia sem, mert bármikor megtörténhet, hogy le kell hagynia egy járőrkocsit. Visszaváltott negyedikbe, utána a műszerfal alja felőli kis tartókából kivette a fekete keretes szemüveget, melyben szimpla üveglencsék voltak. Egy kreatív boltban vette egy Ajka melletti községben. Óvatosan feltette, aztán fél kézzel egy fekete női barett sapkáját is felvette.
- Egyetemista lány vagyok – súgja maga elé eszelős vigyorral. – Filozófia szakos hallgató vagyok. Jövő héten lesznek a vizsgáim, de most hazautazok a szüleimhez, mert ők adnak erőt nekem.
Egy kicsit elfintorodott.
- Nem – ingatta meg a fejét. – Ez nem jó. Juditnak hívnak. Sietek haza a cicáimhoz, akire édesanyám vigyázott a héten.
Ez sem jó, de majd improvizál valamit. Az amúgy is könnyedén megy neki. A megtévesztés mesterének érezte magát. Szinte vágyott arra, hogy teljesen átalakuljon egy másik személyiséggé. A móka kedvéért.
- A lényeg, hogy ártalmatlan vagyok – folytatta a hangos gondolatmenetét. – Félek az emberektől, ezért nem merek a szemükbe nézni. Egy kicsit ügyetlen is vagyok, majd leejtek valamit földre. Csokit. Igen, csokit fogok leejteni. Magányos lány, aki ma este csokit fog otthon enni, miközben romantikus filmet néz. Istenem, de undorító, de el kell játszanom, mert tankolnom kell. És innék egy finom kávét. Na, Valentina, mindjárt lekanyarodunk és kezdődhet a színművészeti előadás. A magányos filozófia szakos Judit kisasszony betér egy tankolásra és némi finomságra. Olyan aranyos leszek.
Azzal lekanyarodott a kúthoz.
*

Amikor belépett az üzlettérbe, akkor szinte sértőnek is érezte, amiért az egyik asztalnál magányosan kávézgató, idős férfi kívételével senki sem figyelt fel rá. Sebaj, a taktika bejött. Halkan, félénken köszönt, aztán egy kicsit zavartan fogott meg egy kosarat, utána az édességekhez lépett. A forgatókönyv szerint le is ejtett egyet, amit aztán magát szidva az ügyetlenségéért fel is vette a földről és betette szépen a kosárba.
A pénztárhoz lépett, ahol egy vagány, jól fésült srác mosolygott rá. Valentina nem mert felnézni rá, csak letette a csokit a pultra.
- A hármasnál tankoltam – közölte halkan. – És még lesz ez.
- Az étcsokit szereted? – kérdezte a srác.
Valentina felpillantott a szemüvegén keresztül.
- Tessék? – kérdezte.
- Semmi, nem érdekes – legyintett a srác. – Lesz még valami?
- Kávét önnél tudok kérni?
- Nem, bár szívesen adnék. Itt van balszélen az éttermi rész.
- Rendben, köszönöm.
Kifizette a benzint, aztán félénken biccentett a fiatalember felé, aki egyet kacsintott is felé. Valentina ezután a barista lánytól rendelt egy presszókávét tej nélkül. Amikor felnézett a falon függő tévére, még magán is meglepődött, mennyire hidegen hagyta a bevillanó bűnügyi profilképe, melyet még a Szent Mihály Elmegyógyintézetben készítettek róla. A lányt figyelte, aki a kávéját készítette, azonban fülelt.
- Király Valentina két hete szökött meg a Szent Mihály Elmegyógyintézetből – olvasta fel a bemondónő. – Szökése óta bizonyítottan kilenc embert ölt meg, köztük a Bachmann Viktor ügyéből ismert Palkovics Nóra vőlegényét…
- Hány cukorral adjam? – kérdezte a pultos lány.
- Egyet kérek bele, köszönöm – felelte félénken Valentina, aztán hallgatta tovább a híreket.
- Korábbi kezelőorvosa, Dr. Mayer Anna szerint a rendőrség sohasem fogja megtalálni az önmagát „Iszonyat lányának” nevező sorozatgyilkost. Az egykori pszichiáter szerint Király Valentina a megtévesztés mestere, aki…
Valentina átvette a papírpoharat és teljesen kizárta a tévéből áradó hangokat és a kávét kavargatva lépett ki az üzletből. Hamar kiitta a pohár tartalmát, majd a legközelebbi szemetesbe dobta és beszállt a kocsiba.
- Egyszer kaphatnék egy díjat is, amiért ekkora zseni vagyok – súgta sejtelmesen maga elé, miközben sebességbe kapcsolt. – Mindjárt a faluba érek és akkor valaki hulla néni, vagy hulla bácsi lesz.

*

Hosszú fekete körmök kaparták a földgömböt. A mindössze néhány gyertya által megvilágított homályos szobában Szilvia szemei citromsárga fénnyel izzottak fel. A vörös ajkai sátáni mosolyra görbültek. Végre újra érezte lányát, Valentinát. Látta maga előtt, amint az ügyesen rendszámot cserél és leparkol egy falu határában. Nem sokkal később egy férfit bámul egy fa mögé rejtőzve. Az áldozata éppen a tornácon álldogál. A ház egy eldugott helyen áll az erdő közelében. Egy gazda. Egy özvegy, ötvenes éveiben járó férfi, aki egyedül él egy ideje. Valentina pedig megvárja, amíg az bemegy a házba.
- Az én lányom – súgta Szilvia a sötétben. – A Sötét Univerzum kiválasztottja.
A citromsárga visszatértek a földgömbhöz.
- Te leszel a világ úrnője – folytatta Szilvia. – Már csak három hónap, kicsim. Három hónap és eljön az iszonyat a világra. Eljön a Végítélet és átvesszük a hatalmat. A hatalmat, ami a tiéd lesz, Valentina.
Kopogtak az ajtón. Szilvia szép lassan odafordult a sötétben. A félhomályban csak az izzó szemei látszottak.
- Gyere be, Kamilla – súgta lágyan.
Az ajtó kinyílt és egy fekete csuhát viselő, húszas éveinek elején járó, vékony lány lépett be. Hosszú, dús fekete haja majdnem a derekáig ért. Citromsárga fénnyel izzó szemekkel, alázatosan állt meg Szilvia előtt.
- Úrnőm – kezdte halkan. – Bocsáss meg a zavarásért, de a Valentina úrnőnk ellen felállított nyomozócsoporthoz nemrégiben csatlakozott egy Rátóti Alexandra nevű nyomozóhadnagy is.
- És? – kérdezte Szilvia.
- Ő a Fény Univerzumához tartozik.
- Vagy úgy. Ne veszítsétek szem elől.
- Úrnőm, a legnagyobb tisztelettel, a legjobb volna, ha…
- Nem. Még nem fedhetjük fel magunkat. Még a lányom előtt sem.
Az úrnő kilépett a sötétből egy gyertyák fényébe. Kamilla teljesen ledöbbent attól, hogy a negyvenhét éves Szilvia gyönyörű arca még többet fiatalodott. Úgy néz ki, mintha most töltötte volna a harmincat. A szőke haja még dúsabb lett, mint valaha, az arcáról pedig összes ránc eltűnt. Mintha nem is az édesanyja volna Valentinának, hanem a nővére. És ahogy megállt előtte, érezte, hogy az ereje is megnövekedett.
- Kamilla, kincsem – kezdte az úrnő. - Olyan világot teremtünk jövőre, mely elhozza az emberiség által áhított egyensúlyt. Azt, amit egyetlen élő sem tud megfogalmazni, de a szíve mélyén mind arra vágyik. Az egyetlen igazságot megteremtő világbirodalmat, amit a Sötét Univerzum hat majd át.
- Igen, úrnőm – hajtotta le a fejét lány.
Szilvia a mutatóujjával finoman megemelte a lány fejét, hogy egymás szemébe tudjanak nézni.
- Nagy szerep jut majd neked, kincsem - súgta Szilvia. – Mellettem és Valentina unokanővére mellett szolgálsz majd.
- Nagy megtiszteltetés lesz számomra, úrnőm – mosolyodott el Kamilla.
- Hamarosan pedig az én édes lányom, megtud valamit, ami közelebb visz minket a család újraegyesítéséhez.

*

Gyula éppen teát töltött magának a konyhában és minden erejével azon volt, hogy legyőzze a múlt emléképeinek bevillanásait. Nem akarta látni a négy éve elhunyt feleségének arcát, mert úgy érezte, nemsokára bele fog halni a hiányába. Egyedül maradt. A fiai Amerikában élnek, évente egyszer látja őket, akkor is csak egy hétre. Három hét és itt karácsony, és végre találkozhat velük, de ő már azon kesereg, hogy még új év előtt ő viszi ki őket reptérre és alig bír majd hazajönni. Örülnie kéne, de már előre szenved. Egy hét. Csak egy. Nem elég. Semmire sem. Alig érkeznek meg, máris mennek vissza. És mindig biztatják, hogy keressen magának valakit, ne legyen ennyire egyedül. Fiatalos, még mindig sportos a rengeteg fizikai munkától, könnyedén találna magának párt. Nem. Erre képtelen. Nem akar többé sérülni. Nem akar többé elveszíteni senkit sem.
Ahogy ezen gondolkozott a konyha félhomályában, a mögötte lévő ablak túloldalán a fagyos tekintetű Valentina lépdelt el, miközben a gyilkos kék szemeivel egy pillanat alatt felmérte a terepet. Amikor Gyula nem sejtve semmit, megfordult, a lánynak már nyoma sem volt. Ideje aludni, gondolta magában. Nem lesz egyszerű, de igyekszik majd a holnapi feladataira koncentrálni.
Lekapcsolta a villanyt a konyhában és kilépett a halvány fényű folyosóra. Elindult a hálószoba felé, amikor egy tompa puffanást hallott és iszonyú fájdalom hasított a jobb lábába. Azonnal arccal előre zuhant. Elképzelése sem volt, mi lehet ez. A hátára fordult és akkor megpillantott a folyosó végében egy magas árnyékot. Egy betörő. Esélye sincs vele szemben. A pisztolya az éjjeliszekrényben van. Ekkor a sötétből előlépett egy magas, szőke lány. Körülbelül húsz éves lehet, gondolta Gyula. Sátáni mosollyal nézte őt, a kezében pedig egy hangtompítós pisztolyt szorongatott.
- Nahát – súgta sejtelmesen Valentina. – Ennél szebb estét el sem tudtál volna képzelni, mi?
- Mit akarsz? – nyögte Gyula.
- Egy éjszakát eltölteni a házadban. Pusztán ennyi.
- Adok inkább pénzt. Csak menj el innen.
- Pénzem van elég.
- Kérlek.
- Ne kérjél te tőlem semmit.
Erre Valentina szépen lassan felemelte a pisztolyát és becélozta a férfit.
- Tudod, mit szoktam mondani azoknak, akiket megölök? – tette fel a kérdést az iszonyat lánya.
- Nem kell így történnie – ingatta a fejét a rémült Gyula.
- Felsorolom a leggyakoribbakat. Ha az illető nő, akkor hulla néni. Ha pedig férfi, akkor hulla bácsi.
- Kérlek.
- Te pedig hulla bácsi vagy. Hulla bácsi.
Azzal fejbe lőtte Gyulát.

*

Miután elrejtette Gyula holttestét a pincében, Valentina belépett a konyhába. Kinyitotta a hűtőt és még maga is meglepődött azon, amit látott. Tökéletes rend honolt ott. A sörök szép sorban, akárcsak a tejesdobozok. Vákuumcsomagolt szalámik, sonkák, disznósajt, és egyik sincs még felbontva. Le sem jártak. Nyilván a férfi ma vásárolt be és szerette a rendet is. Valentina mosolygott ezen.
- Tudta, hogy jövök – súgta maga elé. – Bevásárolt nekem. Milyen aranyos volt ez a hulla bácsi.
Kivette az egy disznósajtot, megtalálta a kenyeret is, melyből szelt magának néhányat, felszeletelt néhány paradicsomot és a ballonkabátját az egyik székre dobta. Leült az asztal elé szép nyugodtan megvacsorázott. Nem gondolkozott semmin, csak élvezte az ízeket és a csendet, ami körülvette.
Aztán észrevett egy újságot, ami ott hevert a sótartó mellett. Ő és Nóri volt a címlapon. Mindketten szőkék és szép az arcuk. Azonnal magához húzta. Az ellensége gyászol. Gyászolja a vőlegényét, akit Valentina gyilkolt meg. Ellapozott a részletes cikkhez, ahol felvázolták az elmúlt hónap eseményeit.

„Bachmann Viktor a szökése után ismét Palkovics Nórát vette célba, akinek egy évvel ezelőtt sikerült megmenekülnie tőle. A sorozatgyilkos többször is kudarcot vallott annak ellenére, hogy orvosa, Dr. Mayer Anna bújtatta és segítette a bosszúhadjáratában. A doktornőt a szentendrei összecsapás után letartóztatták és az egykori munkahelyére, a Szent Mihály Elmegyógyintézetbe szállították, ahol azóta jogerősen tölti büntetését két rendőrtiszt, valamint öt személy évekkel ezelőtti meggyilkolásáért. Az utóbbi ötöt saját maga vallotta meg a bíróságnak. Viktort azonban nem tudták elfogni, ugyanis a Tóth Janka által leadott lövés után a Dunába zuhant. Már éppen halottnak nyilvánították volna, amikor ismét felbukkant és Budapest belvárosában szedte áldozatait. Palkovics Nóra és Tóth Janka ekkor magánakciókba kezdett a sorozatgyilkos felkutatására és nem várt segítséget kaptak Viktor nővérétől, Bachmann Henriettától, aki bűntudatot érzett az öccse rémtettei miatt. Eközben Király Valentina, aki tizenhárom embert mészárolt le egy budapesti szórakozóhelyen, megszökött a Szent Mihály Elmegyógyintézetből. Az önmagát „Iszonyat Lányának” nevező tömeggyilkos hamar megtalálta a városban rejtőző Viktort és vele együtt összefogva vette fel a harcot a nyomozókkal, valamint Nórával és csapatával. Viktor és Valentina az eddig nyilvánosságra hozott adatok szerint hét embert öltek meg, köztük Palkovics Nóra vőlegényét is, aki…”

- Azt egyedül csináltam – helyesbített teli szájjal Valentina és lapozott. – Legalább ezt tegyétek hozzá.

„Valentina elrabolta Nórát és Jankát, akiket Viktorral együtt egy dunaújvárosi házban tartottak fogságban. A segítségükre Bachmann Henrietta sietett, aki közben értesítette a helyi rendőrséget. Az össztűzben Valentina megsérült és elmenekült a helyszínről, Viktort azonban őrizetbe vették. Az Iszonyat Lánya azóta is szökésben van és rendőrség nagy erőkkel van a nyomában. Összeállt egy nyomozócsoport is, akik külföldi segítséget is igénybe véve fáradoznak azon, hogy elfogják és visszaszállítsák a Szent Mihály Elmegyógyintézetbe a veszélyes tömeggyilkost. Az Iszonyat Lányát.”

- Milyen megható – mosolygott Valentina. – Félnek tőlem. És védeni akarják az embereket. Tőlem.
Visszalapozott a címlapra. Elnézte a meggyötört Nórit, aki karikás szemekkel, beesett arccal nézett vissza rá. Elmosolyodott, majd felkapott egy kést és beleállította a fényképébe. Elégedetten figyelte a művét.
- Így most nagyon tetszel, Nóri – nyugtázta mosolyogva.

*

Miután megvacsorázott, kibontott egy sört és nagyokat böffentve ült a konyha melegében. Nem sokkal később lezuhanyozott, előkotorta a bőröndjéből és felvette a rózsaszín pizsamáját és a hálószobába lépett. Nagy, kényelmes ágy. Elégedett mosollyal feküdt le és csillogtak a szemei, amikor betakarózott.
Amint lehunyta a szemét, látta a belső világát. Egy sötét, viharos tengerparton sétált kislányként, angyali szárnyakkal. Villámok cikáztak a parton, de ő nem félt. Mert ott volt. Igen, az Iszonyat Hercege, a hosszú karmaival, a vörösen izzó szemeivel. A sötét, árnyékszerű lény, aki folyamatosan sugdolózott neki. Megnyugtatta a magas szörnyeteg látványa, aki a védelmezője volt.
El is aludt egy pillanat alatt. Álmában ismét a Szent Mihály Elmegyógyintézetben volt. A szigorított körlet körfolyosóját járta halvány fényben. Annát kereste. Kényszert érzett arra, hogy minél előbb megtalálja. Nem tudta, mi a kényszer oka, de nagyon hiányzott neki a doktornő tekintete. Nagyon félt. Azonban akárhány cellába nézett be, mindegyik üres volt. Megállt korlátnál.
- Doki néni! – kiáltotta. – Doki néni!
- Itt vagyok – súgta Anna valahonnan megnyugtató hangon.
Valentina megfordult. A doktornő ott állt előtte az orvosi köpenyben. Hosszú fekete haja ki volt engedve és a gyönyörű arca, a fekete szemei, mind ragyogtak. Szeretet áradt a fiatalos, negyvenhat éves nőből, aki megszólalásig hasonlított az egyik kedvenc dél-koreai énekesnőjére.
- Szia Valentina – súgta Anna.
Valentina mondani akart valamit, de még maga sem tudta honnan jött az érzés, elnevette magát. Szinte kirobbant belőle a nevetés és úgy érezte, képtelen abbahagyni. A doktornő azonban sajnálkozva figyelte őt.
- Sajnálom, drágám – mondta lágyan Anna. – Sajnálom. Tudd, hogy nem gyűlöllek. Szeretlek. Te olyan voltál nekem mindig is, mintha a lányom lennél. Miattad túlóráztam. Úgy éreztem, vigyáznom kell rád.
- Doki néni! – kiáltotta Valentina, aztán fülsüketítően hangosan felnevetett. – Doki néni! Imádlak!
Ekkor Anna szomorúan biccentett, aztán elindult a folyosón a körlet ajtaja felé. Félúton azonban visszafordult.
- Vadásznak rád – súgta. – Legyél nagyon óvatos. Vigyázz magadra, édesem.
- Tudok én vigyázni magamra – vágta rá az iszonyat lánya. – Ellentétben veled, doki néni.
- És miért vagy most itt?
- Akartam egy jót nevetni rajtad.
Anna fejét ingatta.
- Ez másról szól – mondta.
- Nem – vigyorgott Valentina.
- Pedig igen. Munkálkodik benned valami. Te is érzed.
Erre Valentina izzadva ült fel az ágyból. Egy darabig zihált, aztán jobbra fordult, ahol kilátott a holdfényes éjszakába. A havazás elállt. Egy házban van, ahová beköltözött ma éjjelre. Sátáni mosollyal pörgette végig az emlékeit Gyuláról, aztán a legnagyobb nyugalommal dőlt vissza az ágyba.
Valaminek azonban érezte a hiányát. A doktornő nem ölelte meg. Nem is baj, nyugtázta magában az őrjítő érzés ellenére. Az oldalára fordult az ablak felé. Látta a Holdat. Talán a doki néni is látja.
- Jó éjt, doki néni – súgta. – Megszökhetnél a kedvemért. Aztán talán megengedem, hogy élhess egy kicsit.

*

Az ötvenéves Hordós Pál nyomozóhadnagy már kora hajnalban a dunaújvárosi irodájában ült és a mobilján tájékoztatta a vonal túlsó végén lévő személyt a nyomozás jelenlegi állásáról. Próbált határozott lenni, de rettegett. Hol a fejét vakarta, hol pedig próbálta megállítani a lába egyre hevesebb remegését.
- Az ajkai eset után mindenki elvesztette a fonalat – mondta a telefonba. – Nyugati irányban kutatnak Valentina után.
- És neked az a dolgod, hogy kelet felé irányítsd őket – mondta halkan Szilvia a vonal túlsó végén.
- Hát, próbálom, de nem hallgatnak rám. Minden jel arra utal, hogy Valentina arrafelé tart.
- Megismétlem, nyomozók gyöngye. A te dolgod, hogy kelet felé tereld őket. Nem érdekel, hogyan csinálod, vagy kit kell kiiktatnod ennek érdekében, de ez a feladatod. Ezt bíztam rád.
- De úrnőm, ez lehetetlen. Kérlek…
- Hatalmat kaptál tőlem – vágott közbe az úrnő. – Hatalmat arra, hogy mindent megtegyél azért, hogy a lányom szabad maradjon.
- Értem, úrnőm.
- Helyes. Ne feledd, ki mentette meg a lányodat a biztos haláltól.
- Nem feledem.
- Ahogy ne feledd azt sem, hogy könnyedén visszacsinálhatom az egészet.
Pál remegő kézzel megdörzsölte az arcát.
- Nem feledem, úrnőm – súgta elcsukló hangon.
- Ne keljen benned csalódnom – folytatta hidegen Szilvia. – Tedd a dolgod és ha sikerrel jársz, nem kell többé félned semmitől sem.
- Értettem, úrnőm.
- Irányítsd őket kelet felé.
- Úgy teszem, úrnőm.
Szilvia ekkor megszakította a hívást. Pál pedig azonnal tárcsázta az ajkai kollegáját.

*

Valentina északi irányban haladva betért egy kis községbe úgy, hogy még annak nevét sem olvasta el a táblán. A digitális térképet pedig egész úton figyelmen kívül hagyta. Veszélyt érzett, melynek örült is. Egy kis móka, gondolta magában. Többször is látott egy fekete furgont maga mögött. Bár az lefordult a Szombathely irányába tartó autópálya felé, az iszonyat lánya látta, amint az a leállósávban haladt egy ideig.
A községben egy kis tér mellett parkolt le, ahol az egymás mellett álló házak alkottak egy hosszú üzletsort, melyek közül az egyik egy könyvesbolt volt. Valentina a barett sapkájában és a sima üveglencsés szemüvegében a szállingózó hóesésben sétált a boltok előtt. Próbált bevegyülni az emberek közé. Reggel kilenc óra felé járt az idő, több ember sétált az utcán, főleg fiatalok, hiszen szombat volt.
Megállt a könyvesbolt előtt, de nem a kirakatban álló könyveket figyelte, hanem a tér másik végében, egy étterem előtt leparkoló fekete furgont. Az anyósülés felől egy hátrafésült, fekete hajú férfi lépett elő bőrkabátban. Ahogy a zebrán áthaladt, többször is Valentina felé fordult. És mielőtt belépett volna a boltba, megállt néhány másodpercre és figyelt, utána gyorsan belépett az ajtón.
Valentina elmosolyodott egy pillanatra. Amikor azonban elfordult a kirakattól, gyorsan le is fagyasztotta a mosolyát. Az üzletsor végében egy buszmegálló állt, ahol egyre több ember várakozott. Valentina beállt a takarásukba és egy darabig mozdulatlanul állt, majd lassan az étterem parkolója felé pillantott. A volán mögül szőke férfi szállt ki, szintén bőrkabátban. Erős testalkatú, sportos. Akár egy kommandós, gondolta Valentina. Egy fejvadász, aki a rendőrségnek dolgozik. Szinte biztos. És a huszonötmilliós nyomravezetői díj járhat a fejében. Őt keresi a szemeivel a tömegben. A társa ekkor kilépett a boltból, aki többször is a buszmegálló felé pillantott.
Az iszonyat lánya ekkor lefordult balra és a buszra várakozó emberek takarásában elsétált az utca végébe, ahol az első sarkon balra fordult. Próbálta visszafogni feltörni akaró nevetését. Halkan, lehajtott fejjel kacarászva kerülte meg a tömböt, miközben a zsebében megmarkolta a hangtompítós pisztolyát.
- Hulla bácsik – súgta maga elég eszelősen vigyorogva. – Mindkettő hulla bácsi lesz. Játszani akartok? Én is!
Amikor a kocsijához ért, látta, hogy a két férfi eltűnt, de a furgon még a helyén volt. Bekapcsolta a digitális térképet. Szépen lassan indult el, betartva a közlekedési szabályokat, eközben pedig szüntelenül vigyorgott.
- Gyertek utánam – súgta maga elé, aztán valami természetfeletti hirtelenséggel lefagyasztotta a vigyorát.
A visszapillantótükörbe vetett egy röpke pillantást. A furgon még ott állt. Aztán a buszmegállóban megpillantotta a két férfit, akik neki háttal állva keresték őt a tömegben. Mielőtt észrevették volna, Valentina mellé beállt egy teherautó, mely eltakarta őt. Esélyük sincs ezeknek, gondolta magában.
Az autópálya közelében húzódó, kis erdő havas útján, gyorsan kicserélte a rendszámokat. Halkan vihogott és úgy érezte képtelen abbahagyni. Alig várta, hogy meglepje a nyomában járó fejvadászokat.
- Iszonyat hercege – súgta, amikor egy kicsit lehiggadt. – Fogod a kezem. Érzem. Elintézzük őket.

*

A fekete furgon elszáguldott a Szombathely irányába tartó autópályán. Nem messze mögöttük, egy kamion takarásából Valentina sorolt át a középső sávba. Jól megfigyelte a távolban haladó járművet. Szinte érezte, hogy azokat a pánik járja át, amiért szem elől tévesztették őt.
- Hulla bácsik – súgta maga elé tébolyodott vigyorral az iszonyat lánya. – Engem nem érdekel a pénz. Se a hatalom. Nekem a vadászat a mindenem. Azt hittétek, én vagyok a zsákmány? Nem. Ti vagytok azok. És nemsokára találkozunk. Olyan jó kis játékot találtam ki. Tetszeni fog nektek.
Erre fülsüketítően hangosan felnevetett.

folyt.köv.

2022. június 27-július 7.
Budapest