Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

5.évad/7.rész

A lélekgyilkos

Hirtelen kinyílik a szemem. Sötétség. Valahol egy hideg padlón fekszem. Szerintem még a házban vagyunk. Niki nevét akarom kiáltani. Hátha ő is itt van. Nem, Angéla, maradj csendben. Gondolkodj. Az juttat ki innen. Csillapodj le. Mindjárt lesz erőd. Akkor pedig szépen felegyenesedsz és felméred az helyszínt.

            De egyre gyengébb vagyok. Érzem azt a rózsaillatot, mintha Harmatka itt lenne velem. Lehet, hogy itt is van. Körbenézek, de a szemem nem akar hozzászokni a sötéthez. Közel vagyok ahhoz, hogy ismét elájuljak, mint az előbb a nappaliban. Vajon mennyi idő telt el? Pár perc? Pár óra? Nem tudom megmondani és hát nem is ez a lényeg. Ki kell találnom valamit, hogy megmentsem a Nővéremet. Remélem, nem bántották. Ha bármi baja esett, azt nem fogom túlélni. Nyugi, Angéla.

            Ekkor lépteket hallok. Egy kicsit tompábban. Talán a fal mögül jön. Nem, ez velem szemben van. Valaki nagyon ráérősen zörget egy kulcsot. Aztán végtelen hosszúnak tűnő másodpercek után kinyílik előttem egy ajtó és halvány fény szűrődik be hozzám. Hunyorgok. Nagyon nehezen tudok felnézni.

            Egy nő áll felettem. Hosszú barna haja van és ha jól látom, akkor valamilyen gótikus báli ruhát visel. Rózsaillat. Ez ő. Látom azt a hátborzongató mosolyát a félhomályban. Valamint azokat a csillogó, gonosz szemeket.

            - Beszélgettem a rókáddal, Angéla - súgja sejtelmesen. - Nagyon sok mindent elmondott rólad. Úgy félt, szegényke. Egy darabig.

            - Mit műveltél vele? – kérdem egyre erőtlenebbül.

            - Hisz mondtam. Beszélgettünk.

            - Hol van Niki?

            - Niki most alszik. Rémeset álmodhat, mert az előbb sírdogált egy kicsit. Szegény.

            Megpróbálok felülni, de nem megy. Valami nagyon meggyengít. Talán altatót kaptam. De akkor hogyan ébredtem fel?

            - Engedd el – súgom.

            - A rókát? – kérdi értetlenül. – Vagy Nikit?

            - Nikit.

            - Miért kéne elengednem őt? Meg tudod fogalmazni, hogy mi értelme volna? Szerintem nem.

            - Értünk fognak jönni.

            Ekkor szépen lassan leguggol hozzám. Meggyullad egy gyufa a kezében és ekkor látom, hogy zöld szeme van. Fiatal arc. Legfeljebb harminc éves lehet. Meggyújt egy gyertyát, ami nem messze tőlem van egy kis tányérba állítva.

            - Angéla – súgja. – A róka azt mondta, hogy nagyon bátor vagy. Hiszek neki.

            - Ki vagy te? – kérdem.

            Erre a csillogó zöld szemei felém fordulnak.

            - Hisz tudod – feleli kellemes, altató hangon. - Harmatka.

            - És egy boszorkány – vetem oda.

            Erre a mosolya csak szélesebb lesz.

            - Azért, mert ilyen ruhában vagyok? – kérdi. – Szerinted ilyen ruhákban jártak a boszorkányok?

            - Nem tudom – vágom rá. – De hamarosan itt van az erősítés.

            - És szerinted még ugyanabban a házban vagyunk?

            - Mi? Hol vagyunk?

            - Egy másik helyen. Persze, nem olyan messze. Még talán itt is megtalálhatnak titeket. Én megadom magam.

            - Mit akarsz te tulajdonképpen?

            Erre elfújja a gyertyát. Az arca ismét a félhomályba vész.

            - Megmutatom – súgja sejtelmesen és lassan felegyenesedik.

            A kezét nyújtja felém.

            - Add a kezed – mondja már megnyugtató, szelíd hangon. – Bízz bennem.

            Erőtlenül, de megfogom a kezét. Várom, hogy felsegítsen, de ő csak vár. Aztán hirtelen rántással vonszolni kezd maga után. Próbálok ellenállni, szabadulni, de semmi erőm. Ő pedig úgy húz maga után, mintha egy zsák krumpli volnék.

            - Ne aggódj - csicsergi derűsen. – Az erősítés meg fogja találni ezt a házat. Bő félóra és már itt is vannak.

            Valahonnan fény szűrődik és látom, hogy egy csúszós parkettán vonszol maga után. Felnézek. A falon festmények sorakoznak és amennyire ki tudom venni, démonokat, valamint különböző ijesztő teremtményeket ábrázolnak. Iszonyú félelem kerít hatalmába, mert nem tudom, mi vár rám. Remélem, hogy tényleg hamar itt van a mentőosztag és kiszabadít minket. Ne álmodozz, Angéla.

            Egy kanyar után ropogást hallok. Egy villanásig látok egy vörös szőnyeget, majd megfordul velem a világ és egy kanapén találom magam. Kandalló. Mellette, tőlem jobbra egy szék, melyen a róka néz rám. Retteg. Túl közel van a tűzhöz. Fel akarok pattanni, amikor meglátom tőlem balra Nikit egy másik kanapén. Ott fekszik eszméletlenül. Olyan, mintha már nem is élne.

            - Niki! – kiáltom rémülten.

            Hiába vagyok erőtlen, felülök és oda akarok szaladni hozzá, de Harmatka hirtelen elállja az utamat. Kedvesen mosolyog. A kezében pedig egy kisebb szamurájkardra hasonlító tőr van. A pengéje megcsillan a kandalló tüzétől.

            - Maradj szépen ott – súgja szeretettel teli hangon. – Vagy Niki és a róka túl közel kerül a tűzhöz. Azt ugye nem akarod?

            - Nem – vágom rá. – Ne bántsd őket.

            Elégedetten bólint, majd leül mellém a kanapéra. A tőrt felém szegezi, miközben kivillantja azt a tökéletes fogsorát.

            - Ne félj tőlem – súgja megint az altató hangon. – Nem kell már semmitől sem félned. Lélegezz mélyeket. Nyugodj meg szépen. Te már hozzám tartozol. Akárcsak a nővéred. Velem vagytok. És akik velem vannak, azoknak nincs okuk félni. Soha többé. El fogom pusztítani a személyiségedet.

            - Mi? – kérdem értetlenül.

            - A lelkedet. A személyiségedet. Elpusztítom. Muszáj. Szükséged lesz egy újra. Egy új Angélára. És egy új Nikire.

            A róka felé pillant, majd a zöld szemeivel ismét felém fordul. A mosolya lassan lehervad az arcáról.

            - Ne akarj felidegesíteni - sziszegi. – Ne merészelj ellenkezni.

            Ijedtemben csak bólintani tudok, mire azonnal elmosolyodik. Újra szelíden mosolyog. Pont úgy, mint anya.

            - Olvastam a katonakönyvedet – súgja. – Egy kész hős vagy, Angéla. Csodálom, hogy még nem tüntettek ki. Rengeteg misszió van mögötted. Akárcsak a nővérednek. Nem vagytok valódi testvérek, mégis úgy szeretitek egymást. Ez maradhat. Erre szükség lesz. Minket a szeretet tart össze.

            - Kiket? – kérdem továbbra is értetlenül.

            - Engem és azokat, akik követnek engem. Sokan vannak. Most éppen nem látod őket. De én tudom, hogy itt vannak. Itt a házban. És mindenütt. Persze, ez még nem elég. Nekem nagyobb közösségre van szükségem.

            - A hatalomról szól az egész?

            Erre hangosan felnevet.

            - Ugyan! – rázza meg a fejét. – Nekem nincs szükségem ilyen dolgokra, mint a hatalom. Közösséget akarok. Nagy közösséget. Sok embert.

            Hosszan néz a szemembe. Még életemben nem láttam ilyen félelmetes tekintetet. A szemeivel most mintha folyamatosan a jövőt, valamint a lelkemet tanulmányozná. Keresztülnéz rajtam. Lát valamit, amit én nem. Tud valamit, amiről még fogalmam sincs. Lassan belemarkol az egyenruhámba, aztán szépen lassan maga felé húz. Megvillan előttem a tőr pengéje, melyben tükröződnek a rémült szemeim.

            - Nincs kiszállás – súgja. – Mindenkinek megjegyzem az arcát. Megértetted?

            - Meg – vágom rá.

            Nagyon figyel. Szerintem látja, hogy hazudok. Lassan oldalra dönti a fejét. Még mindig átnéz rajtam. Egy hirtelen mozdulattól kezdek rettegni. Valami borzalmas dolog fog történni. Érzem.

            - Van benned egy gonosz lélek – mondja és elmosolyodik. – Látom. Te is tudsz róla. Igaz?

            - Nem – súgom.

            - Pedig tudsz. Félsz tőle. Félsz, hogy előjön belőled. Tudod, hogy miért jött létre?

            - Nem.

            - Én tudom. Hozzuk a felszínre. Na, mit szólsz? Engem már most gyűlölsz. Vetítsd ki rám a haragod. Na, rajta.

            Behunyom a szemem. Menekülni akarok. Ki a világból. Hamarosan eljönnek értünk. Hazamegyünk.

            - Nyisd ki a szemed! – rivall rám.

            Rémülten kinyitom. A tőr közelebb van. Az állam alatt. Érzem. Harmatka arca eltorzul a haragtól.

            - Nem akartam megölni a nővéredet – mondja. – De nem hagysz nekem más választást.

            - Ne – nyögöm.

            - Miattad lesz!

            - Kérlek!

            Erre felpattan és odalép a kanapén alvó Nikihez. Felemeli tőrt, miközben szikrákat szórnak a szemei dühtől. Hallom magam üvölteni. Egyik pillanatról a másikra ott termek a kanapén a Nővérem mellett és védekezően emelem a karomat Harmatka felé. Egy hevesebben ver a szívem.

            - Hagyd békén! – kiáltom. – Ne bántsd őt! Inkább engem!

            - Nem te döntöd el! – üvölti Harmatka.

            - Ne!

            - Takarodj onnan!

            Pánik lesz úrrá rajtam. Harmatka éppen lesújtani készül. A harag kitör belőlem. Elkapom a karját, kiütöm belőle a tőrt és falhoz akarom szorítani ezt a szörnyeteget, de egy szempillantás alatt a földön találom magam. Harmatka a karomat hátracsavarva fog le. Hallom, amint halkan kacag.

            - Ez az – súgja sejtelmesen. – Megy ez neked. Azt hittem nehezebb lesz. Még most is érzem, hogy gyűlölsz.

            - Eressz el! – kiáltom. – Eressz el!

            - Különben?

            Egy pillanatig úgy érzem, mintha nem is önmagam lennék. Megijedek. Ez nem lehetek én. Ez nem én vagyok.

            - Engedj el! – kiáltom.

            - Mond ki, Angéla! – üvölti. – Mond ki! Gyerünk! Vagy azzal a tudattal kell leélned a nyomorult életedet, hogy te vagy felelős a nővéred haláláért! Gyerünk! Halljam! Különben? Különben, mi?

            - Engedd el! Vagy végzek veled!

            Csend. Patakokban folynak a könnyeim. Harmatka elenged. Hallom, amint felkapja a tőrt a földről. Azonnal odakúszok a kanapéhoz és felnézek rá. A boszorkány elismerő mosollyal figyel.

            - Sikerült – súgja. – Látnod kéne magad. Olyan vagy, akár egy démon. Most már hozzám tartozol.

            Alig bírom visszafogni a haragomat. Az alvó Nikire pillantok. Megmentettem. Mindjárt eljönnek értünk. Minden rendben lesz. A remegő kezemmel megfogom a Nővérem kezét. Védeni fogom. Rajta kívül nincsen senkim. Ő az egyetlen kincsem. Fenyegetően fordulok Harmatka felé, aki látszólag elégedett.

            - Most még gyűlölsz – kezdi halkan. – De nemsokára jobban fogsz szeretni, mint bárki mást. Egész életedben. Követni fogsz, mert rájössz, hogy én ismerlek a legjobban ezen a világon.

            - Azt lesheted – vágom rá.

            Leguggol velem szemben és a kanapéra könyököl. Úgy figyel, mint egy művész a mesterművét.

            - Még nem alakult ki teljesen – folytatja. – Még nem. Még formálódnak a dolgok. De nemsokára káprázatos lesz. A személyiséged lassan átáll egy új irányra. Menni fog. Nálad kitartóbbak is feladták már. Te is fel fogod adni. Rá fogsz eszmélni, hogy az, amit te jóságnak hívtál, nem más, mint megfelelési kényszer. A valódi éned korlátja.

            Nikire pillant, aztán vissza rám.

            - Szereted őt – bólint. – Mint mondtam, ez maradhat. És neked különösképpen szükséged lesz rá, mert maga a szeretet az, ami előhozza belőled a gonoszt. A félelem attól, hogy egyedül maradsz.

            - Ez nem ilyen egyszerű – sziszegem.

            - Dehogyisnem. Ilyen egyszerű. Észrevetted már, hogy még legjobb, legkedvesebb, legtisztább lelkű ember is tud kegyetlen lenni, ha a szeretteiért aggódik? Na? Ki is volt az előbb ilyen? Csak nem te voltál? 

            - Te nem ismersz.

            - Dehogynem. Hiányoznak a szüleid, igaz?

            - Fejezd be.

            - Nincs senkid. Csak Niki. Bármit megtennél érte. És meg is teszed.

            - Abban biztos lehetsz.

            - A tiszteletet is meg fogod tanulni. Nem lesz egyszerű, de pár nap és alázatos leszel. Már látom is magam előtt.

            - Túl nagy az önbizalmad.

            Ekkor valaki belép a szobába. Odafordulok. Egy fekete ballonkabátos férfi áll ott, akinek az arca szinte elveszik a félhomályban.

            - Közelednek a katonák – mondja színtelen gépies hangon.

Egy pillanatra behunyom a szemem. Mindjárt vége lesz ennek a borzalomnak. Megyünk haza. Visszafordulok Harmatkához, akinek a hír hallatán csak szélesebb lesz a mosolya. Most lett igazán félelmetes.

            - Elkezdődött – mondja halkan a férfinak, miközben felcsillannak a szemei. – Eljött a mi időnk.

folyt.köv

2023.május 20-26.

Budapest