Nagyprónay János
A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

3.évad/8.rész

Zádor vizsgája

Sokkot kapok. Csak figyelem az eseményeket. Hallom, hogy Zádor mond valamit, de nem tudom felfogni a szavak értelmét, annyira magával ragadott a félelem. Rengeteg szörnyűséget átéltem már, rengeteg borzalmat láttam, de most úgy érzem, ennyi volt. Talán most égett ki bennem a fény.
Zádor padlógázzal elindul, én pedig figyelem az utat. Hallom, amint a drón megfordul valahol mögöttünk. Kikerüljük egy kamion utánfutójának a roncsát és vészesen közelítünk egy felborult tank felé. Esélytelennek tűnik a kikerülése, mert balra is törmelékek hevernek szanaszét. Az android valahogy megoldja, de a terepjáróval ugratunk egyet. Lassan fordítom a fejem a visszapillantó tükör felé. A gépet keresem az égen, de nem látok semmit. Viszont a hangját hallom.
Védtelenek vagyunk a drónnal szemben. Ha egy speciális járművel lennénk, akkor könnyedén elintéztük volna. Zádor felé fordulok. A tekintete még mindig derűs. Mintha még élvezné is az egész helyzetet. Fél kézzel elkezd gépelni a laptopon, majd úgy nyom le gombot, akár egy zongoraművész.
Kezdek magamhoz térni.
- Mit csináltál? – kérdem.
- A drónt egy közeli felüljáróról irányítják – mondja.
- És?
- Igyekszem meglepni őket.
- Hogyan?
- Átprogramozom a drónt.
- Micsoda?
- Új parancsot kap. Tőlem.
- Az lehetetlen.
Zádor elővesz a zsebéből egy kis fekete műszert, ami úgy néz ki, mint egy pendrive. Felém mutatja, mintha valami világmegváltó csodaszer volna, ami az egész emberiség problémáját megoldja.
- Ezzel a kis szerkezettel, amit a titkos támaszpontról hoztam, nagyon sok minden lehetséges – mondja büszkén.
- Vagy úgy – bólintok szkeptikusan. – De egyébként, ha használ is valamit, addig legalább százszor eltalálnak minket.
- Bízz bennem.
- Benned?
- Igen, bennem.
- Hát, erre inkább nem mondok semmit.
Zádor felnevet és rácsatlakoztatja a laptopra a műszert. A távolban látom a felüljárót. Azt gondolná az ember, hogy ebben a zónában még egy ilyen építmény sem úszta meg a pusztítást, de látszólag ez kivételt képez. Persze, ezt ki is használja az a néhány ember, akiknek még csak a sziluettjét látni.
Zádor hirtelen balra rántja a kormányt és elválasztófalba egy rakéta csapódik. A terepjáró megremeg, egy kicsit imbolygunk, kikerülünk egy autóroncsot. A visszapillantóba nézek és látom, hogy a drón lelassít. Hát, igen, mert manuálisan vezérlik, egyértelmű. Egy automatát még át lehet verni, de ha egy profi kezeli a gépet, akkor az előre megtervezett és jól bevált taktikák szerint harcol.
Zádor a laptopra pillant.
- Remek – nyugtázza. – Nemsokára meglesz.
Én is odanézek, de a kijelzőn csak különféle számrendszereket látok, melyek folyamatosan váltakoznak és haladnak lefelé szép sorjában. Semmit nem értek belőle. Zavarodottan nézek az androidra.
- Biztos vagy a dolgodban? – kérdezem.
- Inkább kapaszkodj – mondja derűsen.
Zádor ismét balra rántja a kormányt és egy rakéta az útba csapódik bele. A lökéshullámtól ismét imbolyogni kezdünk, az android pedig nagyon nehezen tudja egyenesbe hozni a járművet.
A laptop felé pillantok, ahol egy piros négyzetben egy hosszú számsor jelenik meg és hevesen villogni kezd. Zádor leüt egy gombot és fél kézzel gépelni kezd, miközben az utat figyeli.
- Indulhat a meglepetés – mondja halkan és megnyom egy gombot.
A drón elsüvít felettünk és egyenesen a felüljáró felé halad és hirtelen rágyorsít. Ahogy közeledünk a felüljáróhoz, látom, hogy három ember áll ott. A mozdulataikból ítélve teljesen pánikba estek. A drón pörögni kezd és még nagyobb sebességbe kapcsolva belecsapódik a felüljáróba.
Zádor lelassít.
- A veszély elhárult – nyugtázza derűsen. – Legalábbis ez.
- Ezt meg hogy csináltad? – kérdem döbbenten.
- Úgy, hogy ez a kis műszer még nálam is hatékonyabb – mutat a laptopra csatlakoztatott tárgyra.
Átsorolunk a leállósávba, ezzel kikerülve a felüljáróról az útra zuhant, lángoló törmelékeket.

*

A leállósávban állunk. Az országút itt már sűrű fák mentén húzódik. Most kéne megszöknöm. Zádorra pillantok, aki éppen rácsatlakoztatja a töltőt a terepjáróra. A vezetőülésen egy pisztoly hever. Gyanús. Mintha direkt hagyta volna ott, hogy elvegyem. De mi van, ha pusztán csak alábecsül? Azt gondolja, hogy biztosan nem fogok bepattanni az anyósülésre, hogy aztán átnyúljak a pisztolyért és beszaladjak az erdőbe. Biztosan azt hiszi, nem mernék egyedül menekülni ebben az elátkozott zónában. És igaza van. De mi van, ha pont ő az, aki az igazi veszélyt jelenti számomra?
Nem néz rám, csak a töltővel bíbelődik. Most kell döntenem. Talán pár másodpercem van. Gyerünk, Angéla. Meg kell ragadni a pillanatot. Az erdő felé fordulok. Évekig az erdőkben bujkáltam a katonák elől. Ez az én terepem. Mitől is kéne félnem? Visszanézek Zádorra, aki visszafelé bámul az útra. Mintha várna valamire, vagy valakire. Valamit elővesz a zsebéből és az útra hajítja.
Nem fordul meg. Még az utat bámulja. A rókára pillantok. Mosolyog. Nekem ennyi elég. Gyorsan behuppanok az ülésre, felkapom a pisztolyt, kiszállok és átugrok a szalagkorlát felett. Úgy szaladok sűrű fák között, hogy a lábam elé sem nézek. Remélem, van töltény a pisztolyban. Miért nem néztem meg?
Zádor nevetését hallom.
- Angéla! – kiáltja. – Most aztán megléptél!
Megállok egy fa takarásában és ellenőrzöm a pisztolyt. Tele a tár. Működőképesnek is tűnik. Közelről hallok egy reccsenést és pánikba esve szaladok. Átugrok egy farönk felett és kis híján arccal előre zuhanok.
- Angéla! – kiáltja Zádor közelről. – Nem jutsz messzire, ugye tudod?
Balra kanyarodok és amilyen gyorsan csak tudok, szaladok. Az sem érdekel, hogy bármikor eleshetek.
- Ha sikerül is megszöknöd előlem, nagy bajba kerülsz! – harsogja. – Ez a legveszélyesebb zóna az egész országban! Itt kizárólag mellettem vagy biztonságban! Most éppen a saját életedet veszélyezteted, erre nem gondoltál? Miért is gondoltál volna? Hisz gyűlölöd magadat, nem igaz?
Hasra vágom magam és elkúszok az egyik bokor mögé. Zádort keresem a szemeimmel. Valahogyan át kell vernem. Senkit sem látok. Csak a sűrű fákat. Azért remélem, hogy ez nem tud láthatatlanná válni.
- Angéla! – szólít hátborzongató hangon. – Gyűlölöd magad. Úgy bizony. Bár felmerül a kérdés, hogy akkor miért szöktél meg előlem? Esetleg tudsz erre válaszolni? Mire vezethető ez vissza?
Sehol sem látom. Rémültem magam mögé fordulok, de ott sem látom. Jól megnézek egy fát. Remélem, nem oda bújt el. Visszanézek az út irányába. Ott sincs senki. Szaladnom kéne tovább. Az egyik fa mögé kúszok, felemelkedek és futásnak eredek. Biztos, hogy lát engem. És láttam, milyen elképzelhetetlenül gyors. Semmi esélyem. De van nálam egy fegyver. Talán a lövések lelassítják, ha meglátom.
- Mire vezethető vissza, Angéla? – kérdi derűsen.
Megbotlok egy kőben és előre zuhanok.
- Én tudom a választ! – kiáltja. – Életben akarsz maradni! Mindenáron! De nem magad miatt, hanem Nikoletta miatt! Látni akarod őt újra! Mert úgy szereted őt, mintha valóban a nővéred volna!
Gyorsan felpattanok és szaladni kezdek tovább. Megdöbbenve látom, amint haladok előre, hogy a távolban egy tisztás húzódik. A lehető legkönnyebb célpont leszek. Nem baj, Angéla! Gyerünk!
- Tudod, Angéla, valamit nagyon sajnálok! – harsogja derűsen. – Hogy én nem tudom érezni a szeretet erejét! Bár azt még ti sem tudjátok megfogalmazni, hogy miért szeretitek a másik embert!
Már a tisztáson szaladok a szemközti erdő irányába. Nem érdekel semmi, csak az, hogy odaérjek.

*

Egy bokor mögül nézek ki a tisztás irányába. Sehol sem látom Zádort. Legalább öt perce vagyok itt. A pisztolyommal a fák irányába célzok. Közben néha hátrapillantok a biztonság kedvéért.
Nincs erőm tovább szaladni. Iszonyatosan fáj a bal lábfejem. Talán, amikor elbotlottam a kőben, akkor sérülhetett meg. A bakancsom nem szakadt el, nem látok külsérelmi nyomokat. Mégis nagyon fáj. Szégyellem is magam, amiért ilyen gyenge vagyok. Most az egyetlen esélyem, hogy erőt gyűjtök és dacára a fájdalomnak tovább megyek. Nem tudom, merre vezet az út, de arra kell mennem.
Lassan felegyenesedek. Iszonyú fájdalom nyilall a lábamba. Mégis igyekszem futólépésben haladni előre. Lehet, őrült nagy hibát követtem el, de akkor is mennem kell előre. Nem tudom, merre vagyok. Valahol Bács-Kiskun megyében lehetünk, azt hiszem. Talán. Vagy délebbre. Niki sosem fog megtalálni.
Reccsenést hallok tőlem balra. Oda szegezem a fegyvert. Semmi. Körbe fordulok. Sehol senki. Szörnyű gondolatom támad. Talán Zádor mindjárt előlép valamelyik fa mögül és végképp esélytelenné válok.
Folytatom az utamat. Rettentően félek. Miért is nem maradtam Zádorral? Lehet, egy idő után elengedett volna. Nem, Angéla! Ne gondolj erre! Nem szabad! Most fogsz megmenekülni! Na, persze. Egy ilyen veszélyzónában biztosan sok esélyem lesz erre. Viszont, Zádor is veszélyt jelent rám nézve.
Ekkor az egyik fa mögül előlép. Az android győzelemittas vigyorral bámul rám. Felsikoltok és kettőt lövök felé. Semmi értelme. Még csak meg sem inog. Reszketek, ő pedig oldalra dönti fejét.
- Komolyan azt hitted, hogy megmenekülhetsz előlem? – kérdi. – Azt hitted, hogy ez a te tereped, ugye?
- Hagyj békén! – kiáltom.
Valami természetfeletti gyorsasággal előttem terem és kikapja a kezemből a pisztolyt. Büszke mosollyal guggol le hozzám. A kék szemeivel az én kék szemeimben néz. Vizsgálja a lelkem.
- A vizsga végéhez értünk – mondja halkan. – De ne aggódj. Nem lesz semmi bajod.
- Ezt most nem értem – nyögöm.
Felegyenesedik és megfogja a kezem.
- Gyere – súgja. – Induljunk. A lábad mindjárt jobban lesz. Még néhány lépés és megszűnik a fájdalom.
- Engedj el – mondom.
- Türelem. Mindjárt meg fogsz lepődni.

*

Az útra kiérve két speciális járművet pillantok meg. A terepjáró közelében állnak egymás mellett. Hat katona ugrik elő mindkettőből és Zádor felé irányítják a gépfegyvereiket. Fekete sisakot viselnek. Az egyenruhájuk is fekete. A bajtársaim. Az egyik katona előlép a többiek közül.
Niki! Az én Nővérem! Itt van! Nem tudom, hogy hogyan került ide, de nagyon megörülök neki. Ő pedig a kígyó szemeivel engem figyel aggódva, aztán Zádor felé néz és kibiztosítja a fegyverét.
- Azonnal engedd el őt, Zádor! – adja ki a parancsot.
Ledöbbenek. Honnan tudja, hogy Zádor az? Egy másik katona is beáll a Nővérem mellé. András. A honvéd, aki Szombathelyen már lelőtte Zádort, amikor az még csak egy harci robot volt.
- Nahát, András! – neveti el magát Zádor. – Te is eljöttél? Mit szólsz hozzám? Azt hitted, hogy megsemmisítettél?
- Ezúttal biztosra megyek, android! – veti oda a honvéd.
Niki közelebb lép Zádorra célozva. Felém pillant.
- Angéla – szólít lágyan. – Gyere ide hozzám.
Zádor elengedi a kezem. Felnézek rá. Bólint egyet.
- Menj csak – súgja nekem. – Még egy dolog azért hátravan.
- Gyere ide, Angéla! – parancsolja Niki, miközben végig az androidot figyeli.
Megrázom a fejem és felnézek Zádorra.
- Mi van hátra? – kérdem.
- Ne aggódj – súgja. – Senkinek sem esik baja. Itt már csak én vagyok veszélyben. Indulj szépen.
- Mire készülsz?
- Itt most te vagy a lényeg, Angéla.
Nem értem. Niki felé pillantok, aztán vissza Zádorra. Aztán szépen lassan megindulok Niki felé.
- Gyere mögém! – utasít a Nővérem.
Amikor Niki mögé lépek, Zádor elmosolyodik.
- Vigyázz, Niki – súgom.
András közelebb lép Zádorhoz és rászegezi a fegyverét. Az android mosolyogva bámul a honvédra.
- Befejezed a munkát, András? – kérdi.
- Úgy bizony – feleli az.
- Nem érdemlek kegyelmet, igaz?
- Te semmiképp sem.
Ekkor áll össze a kép, hogy mi is van hátra. Zádor már engem figyel. Ez egy vizsga. És még egy feladat hátravan.
- Ne! – üvöltöm. – András! Ne lődd le!
A honvéd hátrapillant.
- Miért? – kérdi döbbenten.
Zádor felé fordulok. Már nem derűs a tekintete. Inkább büszke. A megbocsátás. Hát, igen. A megbocsátás az, amit még bizonyítanom kellett. És bármennyire is haragszom rá, úgy érzem, képes vagyok elengedni ezt.
- Mert nem bántott – felelem. – Megvédett. És még az életét is feláldozta volna értem.
Niki András felé fordítja a fejét, aztán vissza az androidra. A honvéd előkap a zsebéből egy kisebb pisztolyt és Zádor felé lő. Az megremeg és térdre rogy. Lövell felém egy mosolyt, aztán arccal előre zuhan.
- Ne! – kiáltom.
- Nyugi – legyint András. – Csak alszik egy kicsit.
Niki leengedi a fegyverét, aztán felém fordulva leguggol hozzám. Azonnal magamhoz ölelem és kitör belőlem a sírás.
- Ne haragudj rám, Niki – rebegem. – Ne haragudj.
- Miért haragudnék, hugicám? – kérdi elcsukló hangon.
- Mert állandóan bajba kerülök.
- De én mindig eljövök érted, nem? Nekem kéne jobban vigyáznom rád.
- Dehogy.
- Nyugi. Most már minden rendben.
A szemeibe nézek.
- Szeretlek, Niki – súgom. – Szeretlek, Nővérem.
- Én is szeretlek, hugicám – mosolyodik el, aztán magához ölel.

*

Szépen lassan kiérünk a veszélyzónából. Az egyik speciális járműben fekszem egy hordágyon. Niki ott ül mellettem és mosolyogva figyel. Boldog vagyok, hogy újra láthatom őt. Visszakaptam a világomat.
- Hogy találtatok meg? – kérdem.
- Zádor folyamatosan írt nekem – súgja a Nővérem.
- Tessék?
Ekkor eszembe jut, hogy mindig gépelt. Titkolózva. A viskóban is, meg a terepjáróban. Összeállt a kép.
- El is dobott egy nyomkövetőt – folytatja Niki.
- Amit kikapcsolt, amikor elrabolt – fejezem be helyette.
- Pontosan.
- Miket írt neked?
Niki felsóhajt. Egy darabig a jármű fala felé néz, majd vissza rám.
- Faggatott, mintha vizsgáztatna – feleli. – Ki akarta deríteni, hogy miért vagy ilyen fontos nekem. Minden egyes válaszomért kaptam egy kis segítséget, hogy hol találhatlak meg. Úgy éreztem, hogy játszik a lelkemmel.
- Velem is ezt csinálta – súgom.
- Meg akarta érteni, hogyan működök. És azt írta egy órával ezelőtt, hogy átmentem a vizsgán.
- Mindketten átmentünk.
Megfogja a kezem.
- Igen – súgja. – Mindketten.
- Most már tudja, hogy jó emberek vagyunk – bólintok.
- Te biztosan az vagy. Afelől semmi kétség.
- Te is Niki.
A fejét ingatja.
- Én nem – mondja lágyan. – De ez talán idővel megváltozik.
- Én tudom, hogy jó vagy – mondom neki őszintén. – Nélküled én már nem élnék.
Ad a puszit a homlokomra, mint egykoron anya.
- Erős vagy te – súgja. – Nem csoda, hisz a húgom vagy.
Elmosolyodok. Olyan jól esik végre mosolyogni. Az oldalamra dőlök, de nem engedem el Niki kezét. Némán erőt gyűjtök abból, hogy itt van velem. Boldog vagyok. Szépen lassan lehunyom a szemem. Hónapok óta nem voltam ilyen nyugodt. Biztonságban vagyok. Biztonságban van a lelkem. Fogom a Nővérem kezét. Megnyugszom a jelenlététől. Látom a rókát mosolyogni.
Elalszom.

folyt.köv.

2022.augusztus 28-szeptember 1.
Budapest