Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

5.évad/9.rész

Talán a pokolból

            Reszketve figyelem az elsötétült képernyőt. Lassan Niki felé fordulok, aki úgyszintén, de a kígyó szemeiben a haragot látom. Kezdek magamhoz térni és a katonák felé nézek. Mind árulók? Nem. Elképedve próbálják feldolgozni a látottakat. Hirtelen az egyikük felpattan, előkapja a fegyverét szaladni kezd a kijárat felé. Egy nő kiált valamit, aztán mindenki követni kezdi. Intenek felénk, hogy tartsunk velük, de a Nővérem továbbra is az üres kijelzőt figyeli. Néhány másodperc múlva egyedül maradunk.

            - Induljunk – súgja Niki, majd felpattan ő is.

            - Biztosítjuk a felső szintet? – kérdem, miközben felállok.

            - Nem. Mi a kolóniába megyünk.

            - Miért?

            - Mert azt veszik célba először.

            - De Harmatka odafenn van.

            - Ő igen. De a civilek nem.

            Bólintok. Felvesszük a fegyverünket és megindulunk a kijárat felé. Balra fordulok. A liftek felfelé tartanak kis kijelző szerint. Az ajtók is nyitva állnak. Mi egyenesen haladunk tovább a trapéz alakú ajtó felé.

            - Ketten kevesek leszünk – mondom.

            - Tudom – bólint a Nővérem. – De bízzunk abban, hogy a többség még velünk van.

            - Rendben. Van terved?

            Felém pillant a magabiztos mosolyával.

            - Tudod, hogy zseni vagyok – mondja.

*

            A hideg éjjeli szélben szaladunk el az újonnan épített fehér főépület felé, ahol egyebek között a pláza is található. A kis konténerházak felé pillantok, ahol a civilek laknak. Szinte mindegyikben ég a lámpa. Nem értem Niki tervét. Miért akar ő a főépületbe menni, ami jelenleg kong az ürességtől? Mindegy is. Követem. És remélem nem akar feleslegesen hősködni. Most józannak kell lennünk.

            A bejáratnál szétválunk. Megállunk az ajtó mellett. Egymásra pillantunk. Niki háromig számol, aztán gyorsan ráüt a nyitógombra. Először ő fordul be, utána pedig én. Jobbra a portaszolgálaton senki. Azonban észreveszek valami furcsát. Bár a porta üvege sértetlen, de odabenn lövésnyomok vannak a forgószéken. Niki berúgja a mellette lévő ajtót. Int nekem, hogy várjak.

            Belép és körbe fordul a fegyverrel. Látom, amint a földre néz. Nyilván ott fekszik a szegény portás.

            - Állj a bejárat mellé – súgja.

            Az elektromos ajtó mellé állok háttal falnak. Niki rányom egy gombra, mire az üvegajtó megnyílik mellettem. Felkészülök. Erre a Nővérem másodpercek alatt mellettem terem és befordul a bejárat belseje felé célozva.

            A fejével jelzi, hogy jöjjek elő a rejtekemből. Befordulok én is. Egy félhomályba vesző, hosszú üzletsor tárul elénk. Így is olyan minden, mintha éveket ugrottunk vissza az időben. Mintha egy külvárosi bevásárlóközpontban volnánk.

            - Biztos, hogy elkéstünk – súgja Niki. – De talán van remény.

            - Mire? – kérdem.

            - Alaposan körülnéztél odakint?

            - Nem. De láttam, hogy égnek a lámpák a házakban.

            - Felfelé néztél?

            Döbbenten fordulok felé.

            - Az őrangyalok – súgom.

            - Mindegyik eltűnt – bólint a Nővérem. – Beletelhet két órába is, mire feltűnik a többi bázisnak.

            - Harmatka elküldte őket?

            - Nem hiszem. Nyilván kézivezérléssel leszállította őket Veszprém romjaira.

            - Ha pedig árnyékolási technikát alkalmaz, akkor elhitetheti a bázisokkal, hogy még mindig felettünk lebegnek.

            - Remélem nem. Mert akkor reggelig sem derül ki, mi folyik itt.

            Előveszem a rádiómat. A kijelzője nem mutat se térerőt, se semmilyen kapcsolatot a külvilággal.

            - Ő irányít – mondom.

            - Még igen – vágja rá a Nővérem. – De ha eljutunk az itteni rádióig, akkor leadunk egy vészjelzést.

            - Nem lesz egyszerű.

            A falon az egyik kamera lassan felénk fordul.

*

            Lassan haladunk előre. A fegyverem tetején lévő kijelző is üres. Még mozgást sem jelez. Harmatka sikeresen megbénította Új-Veszprém teljes kommunikációját és egyben el is vágott minket a külvilágtól.

            Tőlem balra cipőbolt áll, felette pedig egy kamera, ami szépen lassan lenéz ránk. Nyilván az itteni monitorszobából figyelnek minket, ami a folyosó végén van valahol. Egy plakátról egy szőke nő mosolyog felénk és eszembe jut Maja. Remélem, minden rendben vele. Remélem, nem esik baja.

            - Figyelnek minket – súgom.

            - Igen – bólint Niki. – De csak figyelnek.

            - Még.

            - Állj készen.

            - Oké.

            - Nézz előre.

            Látom, hogy egy kereszteződés felé tartunk. Az eddigi tapasztalatom szerint, ilyenkor mindig egy meglepetés vár ránk. Az üzletsorok felé pillantok. Nincsenek rácsok leeresztve, de vastag üvegajtók védik az árukat. Szuper. Nem tudunk majd rögtön fedezékbe ugrani. Védtelenek leszünk.

            - Készülj – súgja a Nővérem. – Az üvegre célozz először.

            - Értettem – bólintok.

            Lassan haladunk előre. Fülelek. Remegni kezd alattunk a talaj. Azonnal megfordulok. Niki is. Semmi. Mögöttünk semmi. Csak a bezárult elektromos üvegajtó, semmi más. A mennyezet felé pillantok. Semmi. Valami pedig közeledik. És nem szemből. Hát, persze. Oldalról.

            Visszafordulunk a már közeli kereszteződés felé. Tőlünk jobbra egyre tisztábban halható. Gördül. Gurul. Egymásra nézünk Nikivel. Egy lánctalpas drón. Ekkor hirtelen meg is jelenik a sarokról. Legalább két méter magas és négy forgótára van. Vörös fény szegeződik ránk. Niki azonnal elém áll, tüzet nyit az üzlet üvegére, aztán belök engem a fedezékbe. A drón is tüzelni kezd.

            Niki felsegít a földről és ruhák között szaladunk előre. Szilánkok repkednek felénk. A gép megállás nélkül tüzel felénk. Látom, amint a kollekció kabátjainak foszlányai repkednek a levegőbe. Állványok törnek szét, a pénztár pedig pillanatok darabjaira hullik. A földre vetődünk és úgy kúszunk előre.

            Hallom, amint a drón áttöri a még megmaradt üvegfelületet és érezni, hogy megremeg a talaj. Tőlünk jobbra megpillantok egy személyzeti ajtót, ami a felirat alapján a raktárba vezet. Niki is észreveszi, ezért arra mutat.

            A drón megállás nélkül lövöldözik. Rám dől egy állvány. Minden elsötétül előttem a ruháktól. Kétségbeesetten próbálok kiszabadulni alóla, de esélytelen. Tisztán érzem, hogy a lánctalpak egyre közelebb vannak. Remeg a padló. Egyre jobban. Egyre közelebb. Végül a Nővérem kiszabadít és felsegít. Egy cipőspolc takarásában a raktárba vezető ajtó felé vesszük az irányt. A polc darabjai repülnek felénk.

            Niki kinyitja az ajtót, előre enged, aztán becsukja maga mögött. Rövidesen golyók záporoznak az ajtóra is. Egy kisebb raktárhelyiségben vagyunk. Lefóliázott dobozok, a polcokon áruk külföldről. A Nővérem int, hogy siessünk.

            - A drón át fogja törni a falat – mondja.

            Ekkor át is töri. Úgy megy keresztül rajta, akár egy függönyön. Niki balra egy targonca mögé lök. A fedezékből látom, amint az éppen felé forduló drónt becélozza. Elenged egy rakétát és bevetődik mellém. A drónnak tüzelni sincs esélye. A rakéta eltalálja és felrobban. A darabjai átrepülnek a targonca fölött.

            Csend. Neheztelően fordulok a Nővérem felé.

            - Megint kockáztattál – kérem számon. – A fedezékből is lőhettél volna.

            - Nem volt idő – vágja rá. – Ne félts, kadét.

            - De féltelek.

            Reagálás helyett inkább körbenéz raktárban. Megakad valamin a szeme. Tőlünk balra van egy fehér ajtó. A drón néhány darabja ott lángol előtte. Niki felpattan, én pedig követem. Odébb rúgja a gép darabjait, majd lenyomja a kilincset. Int nekem, hogy hátráljak mögé. Bepillant a résnyire kinyitott ajtóból.

            - Ez kifelé vezet – állapítja meg valamiből. – Nem baj. Visszamegyünk a boltba. Mint a hűséges vásárlók.

            A lángoló drón felé fordulok. Ki tudjuk kerülni.

            - A szellőzőt kéne megpróbálnunk – mondom. – Nem?

            - Nem – vágja rá a Nővérem és megindul az ajtóval együtt átszakított fal felé.

*

            Átlépünk a kereszteződésen. További üzletsorokat látunk. Nem tudjuk megállapítani, hogy a drónt honnan indították el. A vezérlőterem szemben van. Nyilván a gépet készenlétbe állította valaki.

            Amint ezt kigondoljuk, szemből az egyik üzletből előlép egy férfi. Azonnal rászegezzük a fegyverünket. Fekete egyenruhát hord ő is, mint mi, a rövid barna haja kócos, a barna szemei alatt karikák és eszelős mosoly ül az arcán. A kezében egy gyufa. Észreveszem, hogy a rangjelzései le vannak szaggatva.

            - Én már szabad vagyok – mondja. – Felszabadított. Azt mondta, hogy engem semmi sem állíthat meg. Semmi sem.

            Lepillantok a földre. Folyadék. Benne állunk. Érzem a benzin szagát. Észre kellett volna vennünk. Ez meg még egy piromániás Zsolt után. Hátrálok egyet, de Niki meg sem mozdul. A katona egyetlen bűvészi ujjmozdulattal lángot varázsol a gyufára. Megcsillan a szemében. Látszólag nem fél semmitől.

            - Tudta jól, hogy el akarjátok majd árulni – folytatja halkan. – De nekem megsúgta, hogy szeret titeket. De engem még annál jobban.

            - Fújd el szépen a gyertyát – veti oda neki a Nővérem.

            A férfi mosolya töretlen marad, a szemei pedig érdeklődve kikerekednek.

            - Nincs kedvem – közli eszelősen.

            - Megőrültél, igaz? – hergeli Niki. – Azért nem fogod fel, hogy te is belehalsz, ha eldobod azt.

            Erre meglepődik.

            - Én nem halhatok meg – vonja meg a vállát. – Még nem. Elmesélte nekem a jövőmet. Az egyik legnagyobb hadvezére leszek. De azok között is a legnagyobb kincs számára. Igen, ezt mondta. Irigykedsz?

            - Igen – vigyorodik el a Nővérem. – Kár, hogy nekem nem mondott ilyeneket. Milyen szomorú, nem?

            A férfi remegő fejjel bólint, aztán a láng felé pillant. Reszketek a félelemtől. Erre a Niki oldalra dönti a fejét. Gúnyolódik. Hergeli továbbra is ezt az embert. Ezt nem hiszem el. Szó szerint a tűzzel játszik.

            - Mindenképpen meghalsz – játssza Niki az együttérző bajtársat. – Sajnos. Ismered a reflexeket, nem igaz?

            - Igen – bólint a férfi. – De valami majd közbejön. Nem sikerülhet neked.

            - Akkor mi tart vissza? Hívjuk ki a sorsot. Na?

            A férfi egyetértően bólint, miközben látom, hogy a legrosszabbra készül. Akárcsak Harmatka, ez az ember is talán a pokolból jött.

            - Mi lenne, ha számolnék? – kérdi izgatottan. – Na? Háromra! Úgy lenne a legizgalmasabb, nem? A félelem a tetőfokára hágna. Látnám, amint az önbizalmatok szépen lecsökken, miközben a lángok betelítenek mindent. Kivéve engem. És érzitek majd. Érzitek, bizony. Én pedig beteljesítem a sorsomat.

            - Akkor számolj – biztatja Niki.

            A katona elvigyorodik.

            - Egy – kezdi.

            Reszketek. A gyufát figyelem az ujjai között.

            - Kettő – számol tovább.

            Nikire pillantok, miközben úgy érzem, mindjárt elájulok. A katona vigyora hirtelen eltűnik.

            - Három – súgja.

            Felsikoltok.

folyt.köv.

2023.június 3-9.

Budapest