Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

4.évad/19.rész

Ismerős terepen

            Mozdulni nem bírok a félelemtől. Zsolt közeledik felém azzal a kifejezéstelen, rémísztő tekintetével, mellettem pedig a repülőgép nyitott ajtaja a többezer méteres magasságra néz. Ugornom kell. A robotpilóta irányítja a gépet, ez az őrült pedig úgy sétál felém, mintha egy megállóban várakozó buszon lennénk. Semmi félelemérzet. Semmi aggodalom. Semmi sincs a tekintetében. A szemeiből azonban mintha az összes valaha élt gonosz nézne rám. Rettenetes. Nem tudok rá mást mondani.

            Gyorsan, Angéla! Ugorj! Ne habozz! Mindjárt itt van! Zsolt egyre közelebb ér hozzám. A szörnyű magasságból ismét lenézek az apró kavicsoknak tűnő romokra és a füveknek tűnő erdőre. Szörnyű. Aztán már ez az őrült olyan közel van, hogy felsikoltok és kiugrok a gépből. A légáramlattól megfordul velem a világ. Egy pillanatra látom az egyre kisebbnek tűnő repülőt, aztán pedig a kavicsokat. Észreveszem, hogy még mindig sikoltok. Nem merek még a kioldóhoz sem nyúlni.

            Úgy zuhanok lefelé, mint egy kezdő szuperhős, aki nem tud rendesen repkedni. Angéla! A kioldó! Gyerünk! Ki kell nyitni az ernyőt! Gyerünk! Olyan egyedül és védtelenül érzem magam és biztos vagyok benne, hogy ezt nem élem túl. Még mindig olyan kicsi az autópálya. De már elkezdett szélesedni és már látom a felüljárókat. A kavicsok is kezdenek romos sétálóutcákká válni.

            Azonnal meghúzom a zsinórt és azonnal emelkedem egy kicsit. Még mindig rettegek, de valamiért nevetni kezdek. Egy tiszta terep felé tartok, egy kisebb tér lehet. Nem, nem kicsi. Ez talán egy főtér. Látok három speciális járművet. Bárcsak ülnének benne katonák. Nem. Az egyik fel van borulva.

            Éles hangra leszek figyelmes. Jobbra fordulok és látom, amint a katonai repülő lassan megfordul a távolban. Szépen kiegyenesedik és egyenesen felém tart. Nem fog ideérni. Mindjárt leérek. Ahogy egyre közelebb látom a járműveket és a romokat, elkezdek komolyan félni. Nem lesz egyszerű. De hát már hős vagyok. Ki mertem ugrani, mindent úgy csináltam, ahogyan azt tanították. Mégis félek.

            Egy templom romjainál érek földet. Egy kicsit kellemetlen, de lent vagyok. A gép alacsonyan száll el felettem. Nagy nehezen kiszabadítom magam és elnézem a fehér ernyőt, amibe belekap a szél. Megmenekültem. Túléltem. Könnyes szemekkel nevetek fel. Túléltem! Angéla, egy hős vagy!

            A speciális járművek felé fordulok. Az egyik egy kávézóba hajtott bele valamikor és azóta is ott áll. A másik az oldalára borulva sodort el néhány padot. A harmadik nagyjából épnek tűnik és egy gyógyszertár mellett áll. Az oldalsó ajtaja nyitva. Kell lennie ott fegyvernek is. Odaszaladok és belépek rajta. Törmelékek. A szekrények kiszakadtak a helyükről. A műszerfal megrongálva. A padlón keresgélek. Semmi. Mindent elvittek. Kilépek és dörren egyet az ég. Sötét felhők közelítenek. Igen, tudom. Ez biztosan egy jel. Most kezdődik a harc. Eszembe jut valami. A vállapjaimra nézek. A nyomkövetőt keresem. Nincs a helyén egyik sem. Zsolt kivehette onnan, hogy Niki ne találjon meg. Nagyon ügyes. Nem baj, most a célra kell koncentrálnom.

            A kávézóba hajtott járműhöz szaladok. Annak is nyitva az ajtaja. Belépek. Ugyanaz a látvány. Szekrény kiszakadva, törmelékek, elektronikai eszközök darabokban, a műszerfal megrongálva.

            Megpróbálok felmászni a felborult járműre. Nem megy. Fogok egy kődarabot és az ablaka felé hajítom. A kő még a levegőben van, amikor kapcsolok, hogy teljesen felesleges ez a próbálkozás. Az ablak sértetlen marad, mivel jó erős. A lövedékek is lepattannának róla. Hát, ennyi.

            Zsolt vajon leszállt valahol? Biztosan. Nem hiába fordult meg a géppel. Abban a gépben egy terepjáró is lehetett. Hamar összeáll a kép. Kényelmesen leteszi a gépet az autópályán, a járműbe száll és követi az ejtőernyő jeleit. Körülbelül fél óra múlva már itt is van. A terepjáró műszerfalán lévő érzékelőkkel pedig a város másik végében is simán megtalál. A hőkamerát még talán ki tudom játszani, de a többi műszert semmi esetre sem. Egyetlen ésszerű lépésnek az északnyugati irány tűnik. Arra van az erdő.

            De mit is aggódom? Két évig bujkáltam erdőkben, romos városokban és falvakban. Van rutinom. Zsolt alábecsült engem. Az autópálya irányába nézek, ahová a gép is szállt. Ökölbe szorulnak a kezeim.

            - Azt hiszed, te vagy előnyben? – sziszegem. – Nem, Zsolt. Ez az én terepem.

*

            A sétálóutcán kocogok és próbálom nem társítani a múltat a jelenhez. Hiába. Szinte látom magam előtt az embereket a háború előtt. Békésen sétáltak, boldogok voltak, vagy éppen gondterheltek. Nem is sejtették, hogy milyen veszedelem közeledik. Látok egy terepjárót, ami az oldalára borulva hever egy hajdani élelmiszerbolt előtt. Odaszaladok. A csomagtartó le van csukva. Nagyon nehezen tudom kinyitni. De semmi értelme nem volt. Teljesen üres. Mindent kipakoltak belőle.

            Most mit csináljak? Hogy fogom megvédeni magam? Egyre reménytelenebbnek tűnik a helyzetem. Felmászok. Benézek az utastérbe. Semmi. Csak törmelékek. Ekkor motorzajra leszek figyelmes.

            Fülelek. Közeledik valami. A tér felől. Nagyon gyors. Ez Zsolt lesz. Azonnal leugrok a járműről. Beszaladok a szemközti kis épületbe. Egy társasház. Felszaladok a lépcsőn, berúgom a felső szint ajtaját. Egy nyitott ajtón beszaladok egy lakásba. A nappaliban a kanapé felborítva, a polcok ledöntve, üvegszilánkok mindenütt. A kitört ablakhoz szaladok, leguggolok és egy megmaradt üvegdarabon keresztül figyelem, amint egy terepjáró lefékez a felborult jármű előtt. Ott áll és járatja motort. Szerintem Zsolt most a műszerfalon keresi a jeleimet. Nagyon gyorsan be fog azonosítani. Akkor pedig feljön ide, én pedig legurítok neki valamit a lépcsőn. Mondjuk a kanapét.

            Kiszáll a kocsiból. A fején van a fekete sisak a lezárt, sötét rostéllyal. A járműve elé lép és mozdulatlanul áll ott a felborul járművet bámulva. A fejét szépen lassan az élelmiszerbolt felé fordítja, aztán pedig leguggol a roncshoz. A szélvédőn keresztül nézi át a belső teret. Miért nem talál? Talán nem ért a műszerekhez?

            Nem, Angéla. Nem azért. Nagyon is ért hozzá, de miután ellopta a repülőt, a bázison kikapcsolhatták érzékelőket. A gépet nem tudják, ahogyan a járművet sem, de távvezérléssel el tudják sötétíteni a kijelzőket. Ez a legújabb fejlesztés eredménye. És ez talán az egyetlen esélyem arra, hogy megmeneküljek. Egészen addig, amíg Zsolt nem programozza vissza valahogyan.

            Kiegyenesedik és felém fordítja a fejét. Gyorsan az ablak mellé fordulok. Hallom a lépteit. Nyílik a kocsi ajtaja. Előveszi a lángszórót? Becsapódik az ajtó. Visszafordulok és látom, hogy a terepjáró elindul. Nagyon lassan. Szerintem sejti, hogy itt vagyok valahol. És nem fogja feladni. De én sem.

            Hirtelen lefékez kereszteződésnél. Feszülten figyelek. Elkezd visszafelé gurulni. Ezt nem hiszem el. Ráérősen tolat a felborult terepjáró felé. Félúton kanyarodni kezd és keresztbe áll az úton. Kinyitja az ajtót és egyik kezében a lángszóróval, a másikban egy gépfegyverrel kiszáll a kocsiból. Határozottan indul meg társasház bejárata felé. Nem tehetek semmit. A szívem egyre hevesebben ver.

            Golyók záporoznak az ablak felé. Azonnal a padlóra vetem magam. Zsolt megállás nélkül lövi az ablakokat. A lövedékek elkezdik darabokra szedni a bútorokat. A szilánkokat kikerülve kúszok a földön. Tőlem balra a konyha felé veszem az irányt. Hátha találok ott valami használhatót.

            A lövések abba maradnak, én pedig meglátom a felborult hűtőszekrényt. Beérek a konyhába. Guggolva kinyitom a fiókokat. Semmi. Hallom, hogy Zsolt odalent berúgja az ajtót. Azonnal felpattanok és kiszaladok a folyosóra, majd balra fordulva a legmesszebbre lévő lakás felé veszem az irányt. Hallom működésbe lépni a lángszórót. Megbotlok egy törmelékben és elterülök a padlón.

            Zsolt gyorsan lépked felfelé és tüzelni kezd a lépcsőház ajtajára. Felpattanok és belépek az első lakás ajtaján. Az ablakhoz szaladok. Az egyetlen út arra vezet. Nem. Hallom, hogy az őrült már a folyosón van. Lassan lépked. Halkulnak a léptei. Az első lakásba lép be éppen. Igen, oda. Beszaladok a hálószobába. Felkapok a földről egy lepedőt. Nem elég hosszú. Nem baj. Felveszek egy másikat is.  

            Csomót kötök a stabilnak tűnő radiátorhoz. A két lepedő együtt sem elég hosszú. Nem baj. Várok. Hallom, hogy Zsolt kilép a lakásból és nyilván a másik felé tart. Már nem láthat meg, ha kinéz az ablakon. Kilógatom az összekötözött lepedőket az ablakon. Belekapaszkodom és a párkányra állok. El fog bírni. El fog bírni és kész. Gyorsan, Angéla! Az ejtőernyőzéshez képest ezt semmi!

            Elkezdek leereszkedni. Ahogy Niki tanította. Szépen nyugodtan. Elrugaszkodom, ereszkedek, megint elrugaszkodom és ereszkedek. A rögtönzött kötél végéhez érek. Lenézek. Nem vagyok olyan magasan. Elengedem a lepedőt és a járdára esek. Nem habozok egy másodpercig sem, azonnal szaladni kezdek a kereszteződés felé. Amint befordulok a sarkon, lövéseket hallok.

            Észrevett. Nem baj. Le fogom hagyni. Esélye sincs! Ekkor meglátok a távolban egy újabb terepjárót. Ott áll elhagyatottan valami üzlet előtt. Abban már talán találok valamit. Zsolt nyilván éppen leszalad a kocsijához. Hamarosan üldözőbe vesz. Odaérek a járműhöz. Kinyitom a csomagtartót.

            Semmi. Kinyitom a hátsó ajtót. Semmi. Aztán elülsőt. Semmi. Kinyitom a kesztyűtartót. Szintén üres. Ezt nem hiszem el. Ekkor eszembe jut valami. Megnézem a kerekeket. Rendben vannak. Megkerülöm a járművet. A másik oldalon is minden oké. Beülök a volán mögé. Annyira esélytelen, de megnyomom az indítás gombot. Legnagyobb meglepetésemre a jármű beindul, a műszerfalak felvillannak. Nagyon alacsony a töltöttség, de működik. Huszonnyolc percre elegendő energia. Benézek a törött a visszapillantó tükörbe. Zsolt éppen akkor fordul be. Sebességbe kapcsolok és elindulok.

            A jármű olyan erővel indul meg, hogy pár másodpercig alig fogom fel az egészet. Végül belejövök. Zsolt felgyorsít mögöttem. Én is. A rókára kéne néznem, de nem tudok. Jobbra rántom a kormányt az első kereszteződésnél. A kocsi kifarol és alig bírom egyenesbe hozni. Ellenben az őrült remekül manőverezik mögöttem. Egy hosszú sétálóutcán haladok, ahol több kiülős éttermet és kávézót látok. A székek darabokban, akárcsak az asztalok. Középen padok állnak. Egymás után három.

            Nem fogok elférni. Zsolt nekikoccan a kocsi hátuljának. Aztán megint és tolni kezd. A padok egyre közelebb vannak. Az őrült kezd lemaradni és jobbra kormányoz. Én balra kormányzok és feldöntve a székeket épphogy kikerülöm a padokat. Elhúzok mind a három mellett és akkor Zsolt mellém kerül. Felé pillantok. Engem figyel a sisakján keresztül, aztán balra rántja a kormányt.

            Nekem csattan és egy étterem kiülős részét szántom fel. Még sosem kellett így vezetnem. Niki már biztosan legyőzte volna ezt az őrültet. Nagyon kevés vagyok ehhez. Jobbra rántom a kormányt és én kezdek fölénybe kerülni. Zsolt eltávolodik. Megint felém fordítja a fejét és balra rántja a kormányt.

            Beletaposok fékbe, mire Zsolt oldalra manőverezve belehajt székekbe és asztalokba. Felgyorsítok, padlóig nyomom a gázt és nekikoccanok. Tolni kezdem. Látom, hogy egy kereszteződés jön. Egy kicsit lassítok, mire Zsolt járműve imbolyogni kezd. Egy picit jobbra húzom a kormányt és nagyobb gázt adok. A kocsi orrával eltalálom a hátuljának jobb oldalát, a csomagtartó is felnyílik és Zsolt elveszítve a jármű feletti uralmat az üvegajtón át behajt egy sarki üzletbe.

            Még nincs értelme a megmenekülésemet ünnepelni. Ez az ember megállíthatatlan. Nem fogja feladni. Mindenesetre biztosan meglepődött. Azt hitte könnyű ellenfél vagyok. Aztán most kapott egy sakkot.

            Balra fordulok és a csodának köszönhetem, hogy éppen kikerültem egy padot. A visszapillantó tükörbe nézek. Még semmi, de bármikor felbukkanhat mögöttem. A következő kereszteződésben jobb fordulok. A legjobb lesz, ha elérem az autópályát. Talán találok ott egy speciális járművet, vagy egy tankot és fel tudom ezt tölteni. A műszerfalra pillantok. Tizenöt percre elegendő energia. Hát, persze, nagyon leterheltem. Kikapcsolok néhány kijelzőt, hogy ezzel is spóroljak.

            Most esik le, hogy én vezetek. Nem az anyósülésen ülök Niki mellett. De büszke lenne, ha most látna. Nemsokára találkozunk. Meg fog találni. Mindig megtalált. Eszembe jut valami. Visszakapcsolom a kijelzőt. Vészjelzést kell leadnom. De ahhoz meg kell állnom. Belenézek a visszapillantó tükörbe. Még mindig semmi. Üresbe kapcsolok és szépen megállok. A műszerfalon begépelem az azonosítómat. Remek. Elindítom a vészjelzést. A közeli helyőrségeken látni fogják, hogy én jeleztem. Talán sietni fognak. A töltöttség lejjebb megy. Már csak hét percnyi energia maradt. Kikapcsolom a műszerfalat. A jelet le tudják ellenőrizni. Hamar beazonosítanak.

            Sebességbe kapcsolok, belenézek a visszapillantó tükörbe és látom, amint Zsolt bekanyarodik egy kereszteződéssel lejjebb. Golyók záporoznak felém. Lepattannak a hátsó ablakról. Nagyobb gázt adok. Látom a hidat. Kikerülöm a parkolásgátló oszlopokat és felhajtok a hídra.

            Zsolt ismét tüzet nyit rám. A kerekeket veszi célba. Mindketten a hídon vagyunk. Próbál mellém kerülni, de jobbra sorolok. Aztán balról próbál, én pedig ismét az útját állom. Bármelyik pillanatban lemerülhet a jármű. Csoda, hogy még bírja. Leérünk a hídról és kikerülöm egy busz roncsát.

            A jármű kezd lassulni. Mindjárt itt a vég. Azonnal lekanyarodok egy kis utcába. Zsolt pedig utánam. Lekanyarodok balra és majdnem nekiütközöm egy busz roncsának. Nagyot sóhajtja haladok tovább. A visszapillantó tükörben látom, hogy Zsolt azonban nagy erővel nekicsapódik.

            Szerintem egy darabig nem fogom látni. Minden bizonnyal elájult. Erre kiszáll a járműből és tüzet nyit. Gyorsan lekanyarodok jobbra. A jármű egyre lassabb. Ki kell tartanom, vagy ez az őrült gyalog is utolér. A jármű kikapcsol. Gurul. Társasházak között hajtok és próbálom elfogadni, hogy itt a vég. Ennyi volt a kocsikázás. Nekikoccanok egy autó roncsának és kész.

            - Ezt nem hiszem el – súgom magam elé.

            A visszapillantó tükörbe nézek. Látom, amint Zsolt megjelenik a sarkon és úgy közelít felém, akár egy megállíthatatlan gonosz szörnyeteg. A lángszóró működésbe lép, tüzel lövell felém. Nem ér el, de jelzi nekem, hogy nemsokára véget ér a hajsza. És most ő van győztes helyzetben.  

Jobboldalt kipattanok a kocsiból és az egyik postába hajtott roncs takarásában szaladni kezdek előre. Golyók záporoznak felém. El kell jutnom az erdőbe. Valahogyan oda kell jutnom. Zsolt tárat cserél, majd utána ismét golyók záporoznak felém. Roncsok között szaladok és hamarosan nincs több fedezék.

            Gyerünk, Angéla!

            Futás!

folyt.köv.

2023.március 4-10.

Budapest