Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

5.évad/8.rész

Az ajánlat

            A ballonkabátos férfi úgy tűnik el, mintha ott sem lett volna. Kezdek kételkedni abban, hogy ébren vagyok. Minden olyan rémálomszerű. Harmatka durván maga felé fordít. Zöld szemeiben megcsillan a kandalló tüze. Megint átnéz rajtam. Engem figyel, de mégsem. Most sem tudom eldönteni, hogy a lelkemet figyeli-e, vagy egy elképzelt jövő felé tekint. Egy biztos, az erősítés állítólag megérkezett.

            Harmatka a róka felé fordítja a tekintetét, majd vissza rám.

            - A róka veszélyt jelez - súgja.  

            Én is felé fordulok. Valóban. Szegény nagyon fél. Akárcsak én. Próbálom szavak nélkül biztatni. Megmenekülünk. Ki fognak innen szabadítani minket. Egy profikból álló egység van odakint.

            Visszanézek Harmatkára.

            - Jobb lesz, ha menekülsz – vetem oda neki.

            Erre lassan felegyenesedik. A kezében a tőrrel. Nikire pillant. Megdermedek és felkészülök arra, hogy ismét megvédjem az ájultan heverő Nővéremet. Erre a boszorkány elvigyorodik, a fegyverét pedig a kandallóba hajítja.

            - Hozd a rókát – csicsergi derűsen. – Én majd Nikit viszem.

            - Még mit nem! – vágom rá.

            Oldalra dönti a fejét.

            - Egy darabig nem fog magához térni – mondja. – Te pedig nem bírod el.

            - Megvárjuk a katonákat! – tiltakozom.

            - A harcot választod?

            - Igen.

            - Akkor meg is halhatunk. Mindannyian. Sőt, úgy is lesz. Az embereim nem adják át a házat addig, amíg mi ki nem sétálunk. Kockáztatni akarod a nővéred életét? Őt is el akarod veszíteni?

            Összezavarodok.

            - Nem értelek – rázom meg a fejem.

            - Nem akarok harcot, Angéla – mondja. – Szépen kisétálunk, én pedig feladom magam.

            - Miért?

            - Mert nem akarlak elveszíteni titeket. Mint már korábban is mondtam, ti már hozzám tartoztok.

            Veszélyt sejtek. Szerintem Harmatka be akar jutni a kolóniába. Nem. Oda semmiképpen nem fog, legfeljebb a bázisra, ahol őrizetbe kerül. Nem értem. Szirénát hallok odakintről. Az ablakból vörös és kék fények villódzásai szűrődnek be. A boszorkány arcán hátborzongató mosoly jelenik meg.

            - Ne várassuk meg őket – súgja. – Nem akarok harcot.

*

            A rókámat ölelve figyelem Nikit, akit Harmatka tart a karjaiban. Három speciális jármű parkol odakint és kommandósok állnak tüzelésre készen a kerítésnél. Hasonló utcában vagyunk, mint előzőleg. Balra fordulok. Ez ugyanaz. Látom is a távolban a mi speciális járművünket a járőrkocsi közelében.

            - Üdvözletem, harcosok! – harsogja örömtelien Harmatka. – Tíz perccel ezelőtt a három társam elmenekült a helyszínről. Mivel magamra maradtam, gondoltam, feladom magam és vállalok minden következményt.

            - Legyenek óvatosak! – kiáltom nekik.

            Erre Harmatka megáll. Gyanakodva nézek fel rá. Büszke mosollyal pillant felém, majd vissza katonákra, akik értetlenül néznek ránk.

            - Maradjon ott, ahol van! – szólítja fel valamelyikük.

            - Rendben – biccent a boszorkány. – Mindent pontosan úgy teszek, ahogyan kívánják!

            Az egyik kommandós megvizsgálja a kerítést, majd kinyitja. Int a társainak, hogy fedezzék. Páran az alsó és a felső szinten lévő ablakok felé céloznak. A rókára pillantok. Retteg. Valami szörnyű dolog fog történni.

            Az egyik kommandós megindul felénk. Harmatka higgadtan, szinte üdvözlő mosollyal figyeli őt.

            - Gondolom körbevettétek az épületet – mondja a katonának. – Esélyem sincs. De ha lenne, akkor is kerülném a harcot. Nekem fontosak a barátaim. Többet érnek az életemnél is. Tudom, furcsa, de így van.

            - Tegye le az őrmestert! – adja ki a parancsot a bajtársam. – Szépen, óvatosan! Semmi trükk!

            Harmatka biccent.

            - Ahogy kívánja, tizedes! – mondja és lassan, óvatosan leteszi Nikit a földre.

            - Most pedig emelje magasba kezeit! – érkezik az új parancs.

            A boszorkány kedves mosollyal teljesíti, miközben le sem veszi a szemét katonáról.

            - Ti már hozzám tartoztok – súgja. – Mind.

*

            A házat át sem nézik. Ez nagyon furcsa. Értem, hogy nem halt meg senki és komolyabb erőszak sem történt. Ahogyan azt is értem, hogy Harmatka készséggel megadta magát és együttműködött a katonákkal. De az a minimum, hogy biztonsági okokból átvizsgálják a házat, valamint a járőrkocsit is. Szóvá ezt nem tehettem, mert kadét lévén, nincs jogom az ilyesmihez. Ráadásul addig állhattam volna a szőnyeg szélén, ameddig el nem ájulok. Ezért csak értetlenül bámultam.

            A hordágyon fekvő Niki mellett ülök. Még nem tért magához. A két a honvéd felé fordulok, akik a mi speciális járművünk műszerfalánál ülnek. Egy szót sem szólnak. Az utat és a kijelzőket figyelik az éjszakában. Közeledik az éjfél. Felsóhajtok. Lehet, csak én túlzom el az egészet.

            Visszanézek a Nővéremre. Megmozdulnak a szemhéjai. Ébredezik. Közelebb hajolok hozzá. Lassan kinyitja a szemét. Kábán és értetlenül néz engem.

            - Mi történt? – kérdi.

            - Megyünk haza – súgom. – Eljöttek értünk.

            - És mi lett azokkal?

            - Elfogták a vezetőjüket. A többiek állítólag elmenekültek. Persze, nem nézték át a házat.

            Pár másodpercig csak némán figyel engem. Látom, hogy gondolkodik. Neki is furcsa ez az egész.

            - Jól vagy? – kérdezi végül.

            - Igen – bólintok. – És te? Hogy érzed magad?

            - Gyengén. Valami altatót kaphattunk. Éreztem.

            Visszanézek a katonákra, aztán közelebb hajolok Nikihez.

            - Ez az egész nagyon gyanús nekem – súgom neki. – Harmatka megadta magát. Olyan volt, mintha az egészet így tervezte volna. Nem beszélve katonákról. Miért nem nézték át a házat?

            - Át kellett volna – súgja Niki.

            - Így van. És úgy segítették be azt a szörnyeteget a járműbe, mintha valami királynő volna.

            A Nővérem a katonák felé pillant. Aztán vissza rám.

            - Tartsd nyitva szemed – súgja. – Ne szólj senkinek. Ne is mutasd ki, hogy gyanakodsz. Senkinek. Legyél hálás, amiért eljöttek értünk. Oké?

            - Oké – bólintok.

            - Lehet, már előre tudták, hogy lopott a jármű.

            - Igen.

            - Csak kellett egy ürügy.

            - Pontosan. Harmatka be akar jutni a kolóniába.

            Niki egy pillanatra behunyja a szemét, aztán a kinyitja.

            - Jól van – súgja. – Most tereljük el a témát. Fáj a fejem úgyis.

            - Hozok gyógyszert – mondom és felpattanok a szekrényekhez.

            Miközben kutakodom, fél szemmel látom, hogy a műszerfal előtt ülő honvéd lassan hátranéz.

            - Mit csinálsz ott, kadét? – kérdezi meglehetősen barátságtalanul.

            - Az őrmester magához tért - felelem gyorsan, miközben oda sem fordulok felé. – Fájdalomcsillapítóra van szüksége.

            Nem szól erre semmit, csak visszafordul a székkel a kijelzők felé. A rókára pillantok. Gyanakszik.

            - Én is – súgom neki.

*

            Harmatka tündéri mosollyal kavargatja a kávéját a kihallgatásra fenntartott szobában. Egy üvegen keresztül figyeljük Nikivel és a bázis parancsnokával, aki a vallomásunk alapján elrendelte a nő őrizetét.

            - Egyelőre nem tudjuk, hogy ki ő - kezdi az idős férfi. – De az arcfelismerő program már próbál fényt deríteni a kilétére. Persze, amennyi nyilvántartás megsemmisült az elmúlt években, nem várok csodát.

            Nikire pillantok, aki fürkészően tekintettel figyeli Harmatkát, aki szelíd mosollyal emeli fel a papírpoharat és kortyol bele a kávéba, mintha évek óta nem ivott volna ilyet. Megtévesztő. Egyáltalán nem tűnik olyannak, mint aki bármit is tervezne. Mégis azt teszi. Nem lát minket. De tudja, hogy figyeljük. És szerintem azt is tudja, hogy én is itt vagyok. Ekkor vet egy pillantást az üvegre. Mintha hallotta volna a gondolataimat. Kísérteties. Eszembe jut, amikor azt mondta a társának, hogy eljött az ő idejük.

            - Őrizet alatt tartjuk – folytatja a parancsnok. – Aztán meglátjuk, hogy mi lesz. A kolónia egyik pszichiátere is segítségünkre lesz. Nemsokára itt van. Azt javaslom, hogy pihenjenek. Az őrszolgálatot átadtam másoknak.

            Niki bólint.

            - Igen, uram – mondja halkan, majd felém fordul. – Gyere, kadét. Ideje aludni.

*

            A bázis kantinjában ülünk. Rajtunk kívül még körülbelül húsz katona tartózkodik a helyiségben. Fáradt, megviselt tekintetek. Vagy készülnek egy váltásra, vagy az imént váltották le őket az őrségből és nem tudnak aludni.

            - Ne bámuld őket annyira – súgja Niki és belekortyol a kávéjába. – Nem gyanakszol. Nem is sejtesz semmit.

            - Oké – súgom.

            Most az egyszer nem teát kértem, hanem kakaót. Jó illata van. Hitelesen mosolygok és belekortyolok.

            - Mi lenne, ha eltűnnénk innen? – kérdem halkan.

            - Nem jó ötlet – vágja rá Niki.

            - Miért?

            - Hat óráig itt kell lennünk. Addig még hat óra van.

            - Aztán eltűnünk innen, ugye?

            - Muszáj lesz. Vissza kell térnünk a helyőrségbe.

            Látom, hogy nagyon gondolkozik. Remélem, hogy nem akar hősködni. Mondjuk, megérteném. A kolóniában rengeteg civil van. Köztük Maja is. Furdalni kezd a lelkiismeret. Meg kell védenünk őket. Ha Harmatka valóban készül valamire és néhány katona vele van, akkor ártatlan emberek kerülnek veszélybe.

            - Vajon kiben bízhatunk? – teszem fel a költői kérdést.

            - A parancsnokban mindenképpen – feleli Niki.

            - Miért?

            - Elrendelt egy vizsgálatot az őrszolgálattal szemben, amiért nem kutatták át a házat. Anélkül tette ezt, hogy bármit is mondtam volna. Minden bizonnyal figyelte az akciót. És most gyanakszik.

            - Akkor beszéljünk vele.

            - Türelem. Feltűnést keltene.

            - Értem. Most bárki lehet az ellenségünk.

            - Pontosan.

            Ekkor tőlünk jobbra hirtelen bekapcsol a széles kijelző. Azonnal odafordulunk. Kiejtem a poharat a kezemből. A parancsnokot látni a képen, amint a fején csúnya sebekkel ül a kihallgató szobában. Nagyon elverhették. Az ájulás szélén bámul a kamerába, ami az asztalon állhat.

            - Sajnálom – nyögi erőtlenül.

            Erre belép a képbe Harmatka. Már fekete egyenruhában van, amiről minden rangjelzés le lett szaggatva. Kedvesen a kamera felé mosolyog, aztán szépen lassan a parancsnok mögé lépdel. Egy tőr villan meg az kezében és a férfi álla alá helyezi. A neonfényes félhomályban megcsillannak a gonosz szemei.

            - Most nézzétek meg szegényt – kezdi kárörvendően. – Ezek az utolsó másodpercei. Nem szánalmas? Most sajnáljátok, igaz? Ti, bázis és kolónia lakói. Harcosok és oltalomra szorulók. Nővérek és kadétok. Rókák. A félelem rabjai.

            Belemarkol a férfi hajába és hátra húzza a fejét. Még csak a szeme sem rezzen. És olyan kedvesen mosolyog, mint aki az égegyadta világon semmi rosszat sem tesz. A parancsnok pedig látszólag nagyon szédül, de próbál erősnek látszani. Nem könyörög. Nem fél. Harmatka mosolya még szélesebb lesz.

            - Én tudok valamit – folytatja. – Tudom, hogy mi kell nektek. Nem akartok többet félni. Szeretnétek visszakapni a régi életeteket. Én visszaadom nektek. Ez a kolónia pedig mostantól az enyém. Aki mellettem áll, az élni fog. Úgy, ahogyan akar. Egészségben, biztonságban, szeretetben. Az én szeretetemben. Ami a legszebb a világon.

            Vet egy pillantást a parancsnokra, majd vissza ránk. Kivillantja a tökéletes fogsorát, mintha valami vicceset akarna mondani.

            - Aki viszont ellenem van – kezdi izgatottan, mintha egy titkot akarna megsúgni. – Nos…

            Elhúzza a tőrt. A parancsnok kiáltani próbál, de fuldokolni kezd. Harmatka egy kecses mozdulattal lelöki a férfit a székről. Egy darabig a szegény parancsnokot bámulja vigyorogva, aztán mesterkélt együttérzéssel fordul a kamera felé.

            - Tudom, ez most szörnyű volt – sóhajtja. – Tudom, hogy most egy kicsit megijedtetek. De tiétek a döntés. Aki velem van, annak többé nem kell félnie semmitől. Mindent megkaptok tőlem. Mindent.

            Olyan közel lép a kamerához, hogy az egész arca elfoglalja a képet. Eszelős vigyor jelenik meg az arcán.

            - Akárhogy is döntötök – súgja. – Már az enyémek vagytok. Örökké.

            Elsötétül a kép.

folyt.köv.

2023.május 27-június 2.

Budapest