Nagyprónay János
A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

1.évad/2.rész

Egy őrült villájában

Egy meglehetősen igényes bútorokkal felszerelt a szobában vagyok. Az ágy, amin ülök, éppen olyan, mint a luxushotelekben szokott lenni a filmekben. A mögöttem lévő szekrény üres, mellette a polc szintén. A tévé helyén semmi, csak egy asztal. Ingerszegény terület. Leszámítva az ablakot, ami a Balatonra néz. Felismertem, nem volt nehéz. Látom a hajdani strandot, ahol most egy vadászgép roncsai hevernek szanaszét. A délutáni napfényben is szomorúan halott a táj.
Magason vagyunk. Körülbelül egy harmadik emelet szintjén. Az ablak bal sarkához húzódok és mivel kinyitni nem tudom, próbálok jobb felé nézni. Minél többet tudok meg a helyszínről, annál biztosabb, hogy egy sikeres szökés esetén, megfelelő irányba fogok menekülni. Látok egy kimagasló építményt a távolban. Nagyon ismerős. Olyan, mintha valami világítótorony volna. Nem. Ez a Siófoki Víztorony. Emlékszem, néhány éve jártunk itt anyával ás apával.
Az ágyra rogyok. Próbálok küzdeni az emlékek ellen. Látom apát, amint hekket eszik, közben pedig néha grimaszokat vág, amitől felnevetek. Este anyával sétálok a parton, figyelem a lámpák fényében csillogó hullámokat és hallgatom a mesét, amit anya éppen akkor talál ki. A szeretetről szól ez is, az emberségről, olyan dolgokról, melyek szerinte sosem fognak elveszni, mert ott vannak bennünk, mindenkiben, afféle lehetőség gyanánt. Azt mondta, hogy az emberiség most még egy gyermek, aki még a kérdőjelek után futkos. Ám eljön az idő, amikor benő a feje lágya és tudni fogja, merre van az irány, ami a békéhez vezet. Megkérdeztem tőle: én megérem majd ezt a kort? Mire ő így felelt a lámpák fényében felém fordulva: „te már egy szép világban fogsz élni”.
Hát, nem. Itt vagyok egy pusztító világháború kellős közepén, fogoly egy villában, ahonnan nem biztos, hogy élve távozok. Tudom, hogy a hadsereg egy fillért sem ad majd értem. Ha pedig mégis, akkor is megölnek, mert tanú vagyok. Nem egy sötét pincébe zártak, hogy ne tudjam azonosítani majd a helyszínt. Ehelyett kaptam egy luxusszobát, mely a Balatonra néz.
Ki kell találnom valamit. A kiképzést megkaptam. Dehogy. Ne áltasd magad, Angéla. Ilyen helyzetből még sosem szabadultál ki. Na, igen, az egyetlen reményem, hogy Niki értem jön és megment. A rókára nézek. Nagyon bizakodó. Nem értem, miért. Biztosan többet tud nálam.
Ekkor nagy hanggal kinyílik az ajtó. Megfordulok. Amanda áll ott egy fekete atlétában, a sötétkék nadrágjának szíján pedig a két kézifegyver mellett gránátokat, valamint kést is látok. Esélytelen lenne szembeszállni vele. Még egy nálam erősebb is alul maradna, pláne, ha kapna egy pofont tőle. Most látszik igazán, hogy Amanda valóban testépítő lehetett, vagy súlyemelő bajnok.
- Gyere – szól barátságtalanul. – Neked is enned kell.

*

A hosszú fehér folyosó mindkét oldalt festményekkel van díszítve. A Balatonnal kapcsolatos tájképek egytől egyig. Amanda mellettem halad, mögöttünk pedig egy teljesen kifejezéstelen tekintetű, gépies figura, aki le sem veszi rólam a szemét, miközben az ujja a gépfegyverének ravaszán áll pusztításra készen. Felnézek a mellettem haladó, kegyetlen nőre. Kényszert érzek arra, hogy kérdezzek tőle.
- Szóval, te is katona voltál? – kérdem az esélytelenek nyugalmával.
- Mondta ez a majom, nem? – kérdez vissza mély, fiús hangon.
- Károly? Igen. De azért gondoltam, megkérdezem. És milyen rangod volt?
- Hadnagy.
- Értem.
Erőt kell merítenem. A határait kell megismernem. Jelen pillanatban úgy tűnik, hogy bármelyik pillanatban felpofozhat. Iszonyatos feszültség és harag árad belőle, amit a hiteltelen nyugalom mögé próbál elrejteni.
- Feltehetek egy kérdést? – folytatom a faggatását.
- Nem – vágja rá.
- Hol szerezted a sérüléseidet?
- Mit számít az neked?
- Csak kérdeztem. Érdekel.
- Úgy se mondana neked semmit.
- Micsoda?
Amanda megáll. Látom, amint ökölbe szorulnak a nagy kezei. Egy szempillantás alatt megbánom, hogy meg merészeltem egyáltalán szólalni is. A társára pillant, akinek a tekintete továbbra is vetekedik egy márkás porszívóval. Visszanéz rám, aztán csípőjére teszi a kezét. Ennek ellenére úgy érzem, mindjárt meg fog ütni.
- A miskolci össztűzről hallottál? – kérdezi kihívóan.
Elsápadok.
- Igen – felelem. – Állítólag tavaly ilyenkor legalább száz katona veszett oda.
- Nekem is ott maradt egy részem. És az embereim is. Ők nem a harcban estek el. A halálukat a visszaforduló mentőosztag okozta. A városból semmi sem maradt. Ahogyan a hűségemből sem.
Nem tudok mit mondani erre. Félő, hogy most bármit, akár az együttérzést is támadásnak venné.
- Akarsz kérdezni még valamit? – teszi fel a kérdést a kitörő düh előtti nyugalommal.
Csendben maradok. A lábaim remegnek. Próbálok küzdeni ellene. Amanda szája baljós félmosolyra görbül.
- Nagyszerű – súgja.
A zsebemből kikacsintó rókára vet egy pillantást, aztán vissza rám. Az undorral vegyes lenézés párosul a tekintetében.
- Csoda, hogy nem vették el tőled a katonák – mondja.
- Ezt nem is adnám – mondom. – Előbb meg kéne ölniük.
- Miért? Anyád vette neked?
- Nem. Úgy találtam.
- És ő a te kis barátod?
- Igen. A másik egy pisztoly volt, de elvetted tőlem.
- Te meg sem tudnád húzni a ravaszt.
- De igen. Bár ez attól is függ, kire fognám a fegyvert.
Az ép fekete szeméből látszik mennyire hidegen hagyta az erőltetetten burkolt fenyegetésem. Ez az én nagy szerencsém. Amanda nyilván kevesebbért is megölt már valakit. Gondolom, az arany lebeg előtte, a lehetőség egy háború utáni gazdagságra. És amilyen fejlett egészségügyi kezeléseket láttam, nyilván helyrehoznák a bal szemét, valamint az alatta éktelenkedő, csúnya vágást is.
Szóval, még élek. De a feszült csendet nem úszom meg. Úgy figyel, mint aki bármelyik pillanatban előránthatja a fegyverét és elintézhet engem. Tán már az arany sem érdekli.
- Fura egy szerzet vagy te – mondja végül. – De láttam furábbat is. Nemsokára tudni fogod, miről beszélek.

*

Az egész olyan is lehetne, akár egy szép álom. Az ajtót átlépve egy hosszú fehér asztal tárul elém, ami gyönyörűen megterítve húzódik egészen egy gyönyörű kilátású terasz irányába, melynek üvegajtóján keresztül a napfényben fürdik az egész szoba. Bal oldalt egy téglamintás boltív mögött egy amerikai konyha. Az asztalon heverő nagy tálcákon ízléses fedők, és egy gőzölgő fazék. Méregdrága ásványvizek sorakoznak, valamint különböző gyümölcslevek a kancsókban. Az illatot le sem tudom írni, még sosem éreztem ilyet. A felső tízezer lakomája.
Ám mégis egy rémálom, mert a látványt maga Károly rontja el. A teraszajtó elé szalad és hátborzongató vigyorral a képén különös táncmozdulatokat tesz, miközben a szemeivel átnéz rajtunk. Úgy tesz, mintha valami láthatatlan, lebegő asztalra csapkodna mindkét kezével, utána a csípőjét jobbra és balra mozgatja, akár egy reggeli tornán. A karjait a mennyezet felé emeli. Még ha legalább valami zene szólna, akkor talán nem volna ilyen rémisztő. Hirtelen a padlóra veti magát és fekvőtámaszokat kezd lenyomni. Segélykérően fordulok hátra, ahol már legalább hat katona gyülekezik Amanda és a gépies tekintetű férfi mögött. Semmi reakciót nem látok rajtuk. Amikor visszafordulok, Károly már fejen áll az egyre eszelősebb vigyorával. Hátrálni kezdek és nekiütközök Amandának.
Egyszerűen nem tudom mire vélni ezt a szürreális jelenetet. Egy órával ezelőtt még egy az elithez tartozó, választékosan beszélő úriembert láttam, aki bár egy kicsit furcsa volt a szájharmonikájával, de hogy ennyire őrült, azt a legszörnyűbb rémálmomban sem gondoltam volna.
Károly valami elképesztő gyorsassággal talpra pattan és vigyorogva pillant végig rajtunk. Hogy a borzalom törvényszerűen a tetőfokára hágjon, elkezd torkaszakadtából nevetni. Felnézek Amandára, aki kifejezéstelen arccal figyeli a látszólag teljesen elmebeteg férfit. Már biztosan megszokta ezt a jelenetet. Látott már furábbat is nálam, mondta az előbb. Hát, most már mindent értek, valóban.
Károly annyira vihog, hogy az asztalra támaszkodik már. Látszik rajta, hogy nem bírja abbahagyni.
- Üljetek már le! – kiáltja hirtelen, gyilkosan csillogó szemekkel.
Amanda elkezd maga előtt tolni. Jobbra a fal mellett, egészen az asztal végéig kell mennem, egyre közelebb Károlyhoz, aki már ki is húzza nekem a széket. A nő felé emeli a már ismét főúrias tekintetét.
- Kedves Amanda – kezdi nyájasan. – Kérlek, ülj Újszigeti kisasszonnyal szembe, hogy onnan a fél szemed rajta legyen.
Gúnyolódik Amanda sérülésén. Meg sem kell fordulnom, hogy szinte lássam, hogy a nő alig bírja visszafogni a haragját.
- Rendben – feleli az végül.
Leülök asztalhoz és egy szempillantás alatt felfogom, hogy egy hatalmas csapdába kerültem és fogoly vagyok az őrültek házában. Károly ekkor az egyik szőke hajú férfihoz fordul, aki éppen leülni készül.
- Nem, Ákos - rázza meg a fejét Károly. – Te ma nem étkezel velünk. A konyhában találsz két ételhordót és gyümölcslevet. Kérlek, vidd el azokat, természetesen magaddal együtt a szobádba.
- De miért, főnök? – kérdezi az döbbenten.
- Azért mert tegnap voltál olyan kedves és szellentettél az asztalnál.
- Ez nem igaz.
- Kedves Ákos, szeretnélek emlékeztetni arra, hogy a hallásom módfelett kifinomult. Ebből adódóan is különös hangokra lettem figyelmes a tegnapi meghitt és csendes ebédünk alatt. Mintha egy fóka énekelt volna halkan és az így is feltűnő hangja végül nekiütközött az alattad lévő skandináv bútortervezés műremekének. Utána pedig láttam azt a leleplező zavarodottságot is, ami rögvest kiült az arcodra. Persze a magadfajta szakmunkások és bányászok leszármazottja nyilván így viselkedik az asztalnál.
A kommandós egyenruhát viselő férfi köpni-nyelni nem tud. Aztán lehajtott fejjel elindul a konyha irányába. Károly győzelemittas mosollyal fordul a gőzölgő fazék felé, majd felemeli a tányéromat.
- Nos, kedves Újszigeti kisasszony – kezdi, miközben elkezd merni nekem a fazékból. – Mivel ön a vendég, ezért én fogom kiszolgálni. A többiek majd mernek maguknak. Kezdetnek egy fehérrépa krémlevessel szolgálok, melyet ízlésesen elkészített kenyérkockával díszitek. Igencsak egészséges élelem és lemerem fogadni, hogy a hadsereg kötelékeiben az ilyen ritkaságnak számít.
Nem merek megszólalni sem, inkább csak figyelem minden mozdulatát.
- Talál ásványvizet is az asztalon – folytatja. – Ezeket egy külföldi kapcsolatom hozta be az országba. Természetesen frissek, a szavatosságuk nem járt le, ráadásul megfelelő hőmérsékleten tároltam őket.
- Maga főzte az ebédet is? – kérdezem végül.
- Igen, jómagam. Akárcsak a második fogást, valamint a desszertet.
- Értem.
- Némi aggodalmat véltem felfedezni a hangjában.
- Nem, nem aggódok.
A tányér asztalomra kerül. Az illata, akárcsak a külseje, mennyei.
- Maga tuti valami mesterszakács volt – állapítom meg.
Károly büszkén elmosolyodik.
- Köszönöm, ezt bóknak veszem – mondja, miközben magának is mer.
- Szóval, nem. Akkor egy étterem tulajdonosa volt?
- Legyen elég annyi, hogy hajdanán sikeres és nagy befolyással bíró üzletember voltam.
Túl sokat most nem segített. De ha jobban belegondolok, nem is érdekel. Egy pszichopata. És kész.
- A főnök zoknijánál nem is volt jobb a világon – buktatja le egy katona az asztal másik vége felől. – Még most is olyan van rajtam, amit az ő cége gyártott. A téli kollekció volt a legjobb és karácsonykor mindig nagy volt az akció.
Amanda kárörvendően elmosolyodik, miközben mer magának, Károly pedig a leleplezéstől megsemmisülve behunyja a szemét. Azt gondoltam, bankár, vagy valami multi vezetője volt, de mégsem. Szeretném valamivel megnyugtatni, ezért megkóstolom a levest. Mennyei.
- A leves nagyon finom – mondom megnyugtatásképp.
Károly kinyitja a szemét és halvány mosoly jelenik meg az arcán.
- Egészségére, kisasszony – mondja.
Amanda nagyon figyel engem. Nem baj, most el kell hitetnem vele, hogy nem érdekel. Balra mellettem nem ül senki, ez a lényeg. Csak két székkel odébb. És itt mégis meg van terítve. Niki azt tanította, hogy úgy lehet átverni az ellenfelet, ha előre elképzeled a vereségét. Utána pedig elfogadva, hogy ez pusztán csak egy lehetséges jövő, nem más, teljesen lehűtöd magad. Nem becsülöd alá az ellenfeled egy másodpercig sem. Miközben kanalazom a levest, a mellettem lévő üres tányérra pillantok. Utána higgadtan a csendben étkező Károly felé fordulok, aki látszólag már lenyugodott. Érzem Amanda pillantását. Most neki játszok. A terasz felé fordítom a tekintetem. Visszapörgetem, amit az előbb láttam. A tányér egy fedővel letakart tálca takarásában van. Se Amanda nem látja, se a többiek, kivéve Károlyt és a két székkel odébb ülő férfit. A tányér mellett a villa és két darab kés van. Az egyik éles, a másik valamivel tompább és az előbbi van hozzám közelebb. Közben Amanda nem láthatja, hogy gondolkodom.
Károlyra pillantok.
- Megint gazdag akar lenni? – kérdezem hirtelen és a rókát az asztalra teszem.
A férfi elmosolyodik.
- Amit elvett tőlem a háború, azt visszaveszem – mondja eltökélten. – Sőt, még annál is többet. Arra a dicsőségre vágyom, ami jár nekem. Eredendően. A tehetségem jussa kell. Az a bizonyos nagy szelet a tortából.
- Meg tudom érteni – bólintok.
Hiteltelen vagyok. Amanda nagyon figyel. Károly tölt nekem gyümölcslevet.
- Önnek vannak álmai? – kérdezi tőlem. – Vagy mindig is katona akart lenni?
- Szeretnék írónő lenni – vágom rá. – De maga miatt ez nem fog sikerülni.
- Írónő?
Amanda a többiek felé fordul cinikus mosollyal. Őszintén szomorú leszek. Ide már nem kell színjáték.
- Az – felelem. – Eredendően erre a célra születtem. Ahogy sokan mások is születtek valamire, mégis megölte őket a háború.
Károly Amanda felé fordul.
- Kedves Amanda – kezdi lenézően. – Miért mosolyogsz így Újszigeti kisasszonyon? Tán irigykedsz, hogy neki valódi álmai vannak?
Mindenki a megszeppent nőre néz, én pedig leveszem a rókát az asztalról. Úgy teszek, mint aki totál megsértődött és a plüssállatát bámulva menekül vissza a belső világába. Nem látta senki, hogy a kést is elvettem a rókával együtt. És most óvatosan elrejtem a nadrágom mély zsebébe.
- Nem – feleli Amanda.
- A kisasszony jó eséllyel gazdagítani fogja a világirodalmat – folytatja Károly. – Te hol vagy ehhez? Volt egyáltalán valami elképzelésed a jövődet illetően?
Amanda tekintete erre magabiztossá válik és egy zavarba ejtő félmosoly jelenik meg rajta.
- Voltak elképzeléseim – kezdi. – Hittem valamiben. Abban, hogy a hazámat szolgálva életeket menthetek majd. Hittem abban, hogy ezzel hozzájárulok ahhoz, hogy az emberek szabadon, biztonságban élhessenek. Abban a békés világban, ami tőlem függ minden egyes percben. Azokon a perceken, amikor ott állok a határvonalon és őrt állok. Imádtam őrt állni és imádtam harcolni, amikor kellett. Közben mindig azokra az emberekre gondoltam, akiket én védek. Akikért én felelek. Akiknek az élete rám lett bízva. És nem vártam érte kitüntetést, se hatalmas vagyont. Nekem elég volt a teljes ellátás és a katonához méltó tisztelet. Persze voltak azért kimondatlan elvárásaim. Például, hogy ne hagyjanak ott a romok között életveszélyes sérülésekkel. Pláne akkor, amikor a légtér már biztonságos és gond nélkül megmenthették volna az életemet.
Ekkor a nő közelebb hajol Károlyhoz.
- Akkor tudtam meg, hogy nem létezik becsület – folytatja halkan, de nyomatékosan. – Hogy amiben addig hittem, csak egy elképzelés volt. Egy álomvilág. A sajátjaim hagytak cserben. Én pedig végignéztem a sebesült bajtársaim a halálát és reménykedtem, hogy én is megyek utánuk. De életben maradtam. Tudod te, hogy milyen érzés, amikor új életet kezdesz, mert a régi halott már? Dehogy tudod. Egy bunkerben vészelted át a nehezét. A felét se láttad annak, mint én. Miért is? Mert egy gyáva patkány vagy, semmi több. Még sosem néztél szembe a halállal.
Amanda mosolya szélesebb lesz.
- Engem már nem érdekel a hűség – kezdi. – A becsület sem. Vesztenivalóm pedig régóta nincsen. Nekem már csak a fizetség számít. A zsoldom. Amiért maradéktalanul megdolgozok. És ha megkapom, ami jár, akkor tudok jófej is lenni. Ha azonban nem, vagy ha megbízóm elszúrja a haditervet, akkor bizony gondoskodok róla, hogy az illetőnek csúnya halála legyen.
A nő valahonnan a semmiből, akár egy bűvész, előkap egy kést és a rémült Károly álla alá tartja.
- És még valami – súgja Amanda vigyorogva. – Ha még egyszer sértegetni mersz, megöllek. Nem fog érdekelni, hogy mekkora stratéga vagy. Sem az üzleti érzéked. Hulla leszel. Értve vagyok?
Károly megszeppenve elmosolyodik.
- Értelek – vágja rá.
- Angéla – szólít a nő, miközben még Károlyra néz. – Tedd szépen vissza azt a kést az asztalra, ha nem akarod, hogy néhány percen belül módosítsa az arcvonásaidat. Háromig számolok.
Nem várom meg a számolást, előveszem a kést és megadóan visszateszem az asztalra. Amanda azonban még Károly álla alá tartja az övét.
- Tisztelni fogsz minket? – teszi fel a nő az ellentmondást nem tűrő kérdést. – Tisztelni fogsz engem és az embereimet?
- Igen – feleli Károly.
- Esküdj meg. Ahogyan mi is egykoron, hogy óvjuk majd a szabadságodat és az életedet.
- Esküszöm.
Amanda elégedetten bólint.
- Így már gyümölcsöző szövetség lesz a miénk – mondja és elteszi a kést.

*

Ismét a szobában ülök. Sípol a fülem és olyan érzésem van, mintha lázas volnék. Betege vagyok a reménytelenségnek. Elfekszem az ágyon. Betakarózok. A rókára nézek. Még mindig bizakodó. Adok neki egy puszit és behunyom a szemem. Nikire gondolok. Arra, hogy megment.
Elalszom.

folyt.köv.

2022.március 5-11.
Budapest