Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

4.évad/10.rész

Olivér terve

            A szélrózsa minden irányából jönnek és figyelmeztető lövéseket adnak le. Nem akarnak eltalálni minket, de így is életveszélyes a támadásuk. A fekete drónok a vöröslő szempárjaikkal fenyegetően szállnak felénk. A nehéztüzérségi székben ülök, eddig sikerült kettőt elintéznem. Nyolc óránál az egyik velünk szembe jön.

            - Angéla! – kiált hátra Niki.

            - Megvan! – kiáltom vissza és amint a gép célkeresztbe kerül, megnyomom a vörös gombot.

            A drón darabokban hullik az útra, a Nővérem pedig alig bírja kikerülni a roncsait. Eközben Olivér szüntelenül vihog.

            - Miért nem adjátok fel? – kérdi. – Ha megálltok, ők is megállnak.

            - Jobb, ha csendben maradsz – sziszegem neki.

            - Jobb, ha okosan cselekedsz, kadét. Végetek van. Ebből a csapdából nem másztok ki. Te vagy a megfontoltabb, úgyhogy cselekedj!

            Három drón vesz minket üldözőbe. Mögöttünk haladnak egymás mellett és szépen lassan leereszkedik melléjük egy negyedik is. Megfordulok a székkel és becélzom őket. Tüzelek feléjük, mire azok egyszerre mozdulva simán kikerülik a lövedékeket. Ezek szerint automata fokozatban vannak. Vagy pedig nagyon jó pilóták kezelik őket. Villámgyorsan visszarendeződnek, de nem lőnek.

            - Angéla! – kiált hátra ismét Niki. – Hagyd őket! Fogd a táskát és tegyél rá egy robbanószert, utána pedig ki kell hajítanod!

            - Mi? – kérdem. – A táska véd minket!

            - Tedd, amit mondok!

            Ez parancs volt, és hiába nem értek egyet vele, teljesítenem kell. Felpattanok a székből és a táska felé iramodok. Ott hever az egyik szekrény mellett a falhoz rögzítve. A szekrényből kiveszek egy robbanószerkezetet, leveszem a táskát a helyéről. A szerkezet mágnesesen rátapad a táskára. Leveszem róla a kapcsolót. Ekkor odakint egy robbanás hallatszik. A speciális jármű imbolyogni kezd. Elvesztem az egyensúlyomat és elterülök a padlón. Nagyon nehezen fel tudok kelni. Élesítem a szerkezetet.

            - Megvagyok! – szólok Nikinek, miközben az oldalsó ajtóhoz lépkedek a táskával a kezemben.

            - Résnyire kinyitom az ajtót! – mondja a Nővérem. – Kapaszkodj meg és hajítsd ki a táskát.

            - Oké!

Olivér felé pillantok, aki bár nem kacag már önfeledten, viszont sejtelmesen mosolyog, mintha számított volna erre. Megkapaszkodok, mire az ajtó résnyire kinyílik. Nem habozok, kidobom a táskát, ami egy árokban landol. Rányomok a zárás gombra. Az ajtó bezárul. Visszapattanok a székbe.

            - Mikor robbantsam? – kérdem.

            - Most! – kiáltja a Nővérem.

            A monitoron keresztül látom, amint a kettő drón is megáll, feltehetőleg a táska felett. Megnyomom a kapcsolót, mire a táskával együtt a két gép felrobban. Éppen örülnék, amikor meglátom, hogy egy rakéta közvetlenül előttünk csapódik be az aszfaltba. A szélvédőt lángok terítik be, a speciális jármű kifarol, a világ megfordul velem vagy háromszor és egy csattanás után minden elsötétül előttem.

*

            Anya a konyhában mosogat a fehér köntösében. A napfény átjárja a konyhát. Kinézek az ablakon. Nyár van, apa locsolja kertet és a szomszéd férfival nevetgél valamin. Az utcában mindenki a strandra készülődik, egy lány görkorcsolyázva halad el előttünk a járdán. Amikor visszafordulok, anya már velem szemben ül a konyhaasztalnál. Aggódva néz engem. Látom, hogy könnyezik.

            - Olyan jó veled az a nő – súgja elcsukló hangon. – Annyira örülünk apáddal, hogy rád talált. Nagyon kérlek, vigyázz Nikire. Vigyázz rá, Angéla.

            - Vigyázok, anya – mondom.

            - Vigyázzatok egymásra, rendben?

            Mondani akarok valamit, de nagyon elkezd fájni a fejem. Szépen lassan kirajzolódik előttem egy lámpa halvány fénye. Felettem van. Csöpög a víz valahol. Hideg van. Egy kemény ágyon fekszem. Látok egy ajtót, melynek kisebb üvege egy még homályosabb folyosóra néz. Azonnal felpattanok, de rögtön a fejemhez kapok. Iszonyúan fáj. A szemeim alig bírom kinyitni egy darabig.

            Utána az üveghez lépek. Nem látom milyen hosszú lehet a folyosó, de valahol középtájon lehet a cellám. A cellám. Igen, fogságba kerültünk. Hol van Niki? A szívem egyre hevesebben ver.

            - Niki! – kiáltom torkom szakadtából. – Niki! Niki!

            - Elvitték – súgja valahonnan egy férfi.

            Körbe fordulok a helyiségben. Senkit sem látok. Egyedül vagyok. Akkor ez a valaki nyilván egy mellettem lévő cellában van és túl vékonyak a falak. Tőlem jobbra hallottam a hangját.

            - Hová vitték? – kérdem.

            - Úgy hallottam, kihallgatásra viszik. Előtte végig ott volt veled.

            - Egy cellában velem?

            - Igen.

            - Nagyon megsérült?

            - Nem tudom. Csak egy röpke pillanatra láttam.

            - Biztosan csak kihallgatják?

            - Biztosan.

            Nagyon megnyugtató, mély hangja van. Körülbelül negyvenéves lehet, szerintem. Ha nem több egy kicsivel. Leülök az ágyra és próbálok lehiggadni. Próbálok hinni ennek a valakinek.

            - Ez az ellenállók bázisa? – kérdem.

            - Az egyik helyőrség, igen – feleli.

            - Pontosan hol van?

            - Nem tudom, de biztosan északi zóna. Nem lehetünk messze a Bükki Nemzeti Parktól. Engem Kazincbarcika környékén kaptak el. Nem láttam hová visznek, de nem tartott sokáig az út.

            - Miért kaptak el?

            - Adtam rá okot.

            - Milyen okot?

            - Tolvaj vagyok.

            - Értem. Mit loptál el?

            - Bármit ellopok, amire megbízást kapok.

            Közelebb hajolok.

            - Kiknek dolgozol? – kérdem.

            - Mikor kinek – feleli higgadtan. – Hol az ellenállóknak, hol nektek, hol bárkinek.

            - Nekünk?

            - Tudom, hogy katonák vagytok.

            - Honnan?

            - Nikoletta mondta.

            - Beszéltél vele?

            - Nem tudtam sokat. Hamar érte jöttek.

            Körbenézek a cellában. Van egy mosdó balra, nagyon kis szoba. A szellőző felettem van. Ahhoz képest, hogy egy sötét hely, eléggé luxusnak számít. Szerintem a hadsereg tulajdona volt. A cella ajtaja elektromos, az üveg kicsi, még ha ki is törném valahogyan, akkor se férnék ki rajta. Alatta egy kis rés, ahol beadják majd az élelmet, már ha kapok. Szörnyű. Esélytelen innen kijutni.

            Eszembe jut az álmom anyával. Mintha a túlvilágról üzent volna. Vigyáznom kell Nikire. Igen, tudom, és vigyázni is fogok rá. Az életemet is feláldoznám érte. Próbálok nem sírni, amiért megint anyával álmodtam.

            Nyugi, Angéla. Nyugi. Nikit csak kihallgatják. Bízzunk abban, amit ez a férfi mondott. Ennyi. A Nővéremet kihallgatják, ő pedig minden bizonnyal előadja a félelmet nem ismerő, cinikus katonát. Minden bizonnyal meg is zsarolják, hogy bántani fognak engem. Erre visszavesz a lendületből és remélhetőleg jól fog viselkedni és nem bántják. Nem fogják bántani. Niki, kérlek, tedd, amit mondanak!

            - Ne aggódj – súgja a férfi.

            - Nem akarom elveszíteni őt – mondom a könnyeimmel küszködve.

            - Nem fogod.

            - Abba belehalnék.

            - Nagyon fontos neked.

            Van valami rossz érzésem ezzel a férfival kapcsolatban. Túlságosan kedves. Szerintem beépített lehet. Niki mindig a gyanakvásra tanított. Azt mondta, hogy paranoiára minden esetben hallgatnom kell. Felpattanok az ágyról és odalépek a falhoz, hogy jobban halljam őt. Nem mintha eddig nehezemre esett volna.

            - Mi a neved? – kérdem.

            - Bence – feleli.

            - Bence?

            - Igen.

            Halvány mosoly jelenik meg az arcomon, de csak egy pillanatra. Még szomorúbb leszek.

            - Így hívták az egyik barátomat is – súgom. – De elveszítettem. Őt is. A többieket is.

            - Sajnálom – mondja lágyan.

            - Én Angéla vagyok.

            - Tudom. Hallottam, hogy Nikoletta így szólít halkan, miközben aludtál.

            Behunyom a szemem. Aztán eszembe jut valami.

            - Volt még valaki velünk – mondom. – Egy Olivér nevű srác.

            - Igen, láttam őt – mondja a férfi.

            - Akkor őt is elfogták.

            - Nekem nem úgy tűnt, mintha fogoly lenne. Úgy sétálgatott itt, mint aki otthon van. Az egyik tiszt úgy viselkedett vele, mintha régi barátja volna. Nikoletta azt mondta, hogy a foglyotok volt. Erre Olivér megállt a cellátok előtt és egy jóízűt kacagott ezen. Utána elsétált a tiszttel. 

            Ökölbe szorulnak a kezeim. Nem értem, miért fogadták ilyen barátságosan ezt a szörnyeteget, hisz a táska megsemmisült. Vagy talán miattunk bánnak vele ilyen jól? Értékes foglyokat hozott az ellenállóknak?

            - Hányan vagyunk itt? – kérdem.

            - Csak mi ketten, jelenleg – feleli Bence.

            - Több fogoly is volt?

            - Egy hete vagyok itt, de egészen a mai napig nem volt társaságom.

            Próbálok gondolkodni valami terven, de annyira aggódom a Nővéremért, hogy képtelen vagyok rá. Az ágy felé fordulok. Látom a rókát. Eddig észre sem vettem. Ott fekszik egyedül. És nagyon szomorú. Odamegyek hozzá, finoman felemelem és átölelem. Nem lesz semmi baj, mondom magamban.

            Pedig nagyon reménytelen a helyzet.

*

            Az ágyon fekszem néma csendben. Órák teltek el, de Nikit még mindig nem hozták vissza. Megszólalni sem tudok, annyira félek. És nem csak én, a róka is. Remélem, nem bántották Nikit. Nem, Angéla. Nem bántották. Nyugodj meg. Nyilván hosszadalmas a kihallgatás. Nem történt semmi, jó? Nem történt semmi baj. Nyugodj meg. Mindjárt jönni fog. Mindjárt itt lesz.

            Ekkor hallom az elektromos ajtó nyílását. Felülök. Valahonnan a folyosó végéből jöhetett jobbra. Kipattanok az ágyból és az ajtó üvegéhez lépek. Lépteket hallok. De ez csak egyetlen embertől származik. Nyugodt léptek. Hangosan koppan a cipője. Remélem, hogy nem rossz hírrel jön valaki. Nem, Angéla. Ilyenre ne is gondolj! Nem! És akkor Olivér jelenik meg az üveg előtt sátáni mosollyal az arcán. Látszólag nem is sérült meg. Karcolás nélkül megúszta a balesetet.

            - Olivér – súgom a legrosszabb hírre számítva. – Hol van Niki? Mit műveltetek vele?

            - Még kihallgatják – feleli derűsen. – Persze, nem megy olyan könnyen. Párszor már sikoltozott is.

            - Mi?

            - Harcias a kismadárka.

            Bár nagyon sajnálom a Nővérem, megnyugszom a tudattól, hogy életben van. De most el kell rejtenem a könnyeimet.

            - Te szörnyeteg – sziszegem. – Jobb lett volna, ha Niki megöl téged.

            - Ugyanígy jártatok volna – vágja rá gonosz mosollyal. – Vagy még rosszabbul.

            - De legalább az üzletet elbuktad.

            - Mekkora tévedés. Az üzletkötés sikeres és gyümölcsöző volt.

            - Mert túszokat hoztál. Minket.

            - Nem. Az csak a ráadás volt.

            Ledöbbenek.

            - Hogyan? – kérdem. – Miről beszélsz?

            - Át kellett volna kutatnotok – mondja büszkén. – Akkor talán megtaláltátok volna azt a kis adathordozót, melyre a beszkennelt tervrajzokat tettem. De nem. Titeket jobban érdekelt a pillanatnyi győzelem, nekem pedig minden a terveim szerint haladt. Ahogyan azt mondtam is nektek.

            - Mit kaptál cserébe?

            - Kérlek szépen, egy újabb otthont, teljes ellátmánnyal. Így hát folytathatom a küldetésemet. Ráadásul azzal, hogy elfogtatok, hőst kreáltatok belőlem az ellenállók szemében. Ha úgy vesszük, nagyobb győzelmet arattam, mint amilyenre számítottam. És ez nem csak én érdemem. A tiétek is. Nagyon hálás vagyok érte.

            - Légy boldog. Úgy sem tart sokáig a győzelmed. Meg fognak találni.

            - Kik?

            - A hadsereg. A bajtársaim. Tudnak rólad.

            - És? Akkor mi van?

            - El fognak kapni.

            - Attól én nem félek. Ugyanúgy elbánok majd velük, mint veletek.

            Közelebb lép az üveghez.

            - Szegénykém – súgja gúnyolódva. – Látom, hogy félsz. Nagyon félsz. Építs kertet a félelmeidre. Tudod, ezt te szoktad mondani. Gyakorold szépen a saját szövegedet. Már ha egyáltalán még hiszel benne.

            Én is közelebb lépek az üveghez.

            - Neked már most véged van, Olivér – súgom.

            - Nahát – biccent ez a szörnyeteg. – Csak nem előbújt a gonosz szellem a palackból? Ilyen vagy valójában, ugye?

            - Innentől egy pillanatig sem leszel biztonságban. Jobb, ha tőlem tudod. Véged van, Olivér. Nem lesz kegyelem.

            - Milyen naiv vagy, kadét. Remélem, kényelmes a cella. Jut eszembe, én most hazamegyek. Rendbe hozom magam, megvacsorázom, aztán pedig nézek valami jó filmet. Rám fér a jól megérdemelt pihenés egy ilyen nagyszerű, sikeres nap után. Bár túl könnyű győzelem volt. Amatőrök vagytok a nővéreddel.

            Ekkor hallom, hogy Bence rácsap a cellájának ajtajára.

            - Tűnj már el innen! – veti oda Olivérnek.

            Olivér halkan kuncog egyet, aztán egyenesen szemembe néz. A barna szemeiből végtelen gonoszság árad.

            - Látom, akadt itt egy barátod – mondja. – Becsüld meg. Hátha ő fogja majd pótolni a Nővéredet.

            Azzal elvigyorodik és szépen nyugodtan elsétál. Én pedig ott állok a haragtól és félelemtől megbénulva. Már a fejem sem fáj. A szívem egyre hevesebben ver. Üvölteni akarok, de még arra sem vagyok képes.

folyt.köv.

2022.december 27-2023.január 4.

Budapest