Nagyprónay János
ANGÉLA ÉS AZ ELVESZETT SIKOLYOK

12.rész
A megváltás keresése

(2058 januárja van)

Reggel van.
A nappaliban ülök, miközben a reggeli napfény világítja meg a dohányzóasztalt, ahol a teám gőzölög. A régi fényképalbumomat lapozgatom. Lassan húsz évvel ezelőtti képek, melyeken a fekete kadét egyenruhámban állok a fiatal Niki mellett. Elmélázok azon a korszakon, melyben kezdtem egyre mélyebbre süllyedni a háború borzalmaitól. Nem mertem hinni sem, hogy egyszer saját otthonom, hírnevem és sok pénzem lesz. Megkaptam mindet. Csak az életet nem. A boldog életet.
A bíróság felmentett Oxána vallomása alapján. Büszkén vallotta meg országnak és világnak, hogy a különleges kék porral manipulálta a Margitszigeti kirohanásomat, valamint a férfiét is, akit ott megvertem. Ünnepelnem kellett volna, hogy mostantól minden visszatérhet a normális kerékvágásba. De nem tudtam. A karácsony magányosan telt. A szilvesztert azonban Judittal töltöttem. Hajnalig beszélgettünk az életről, a múltunkról és erről a jelenről, amiről nem tudjuk, mit tartogat számunkra. Szerencsére ő bizakodóbb, mint én. Amióta kikerült a Szent Mihály Elmegyógyintézetből, azóta az élete kezd szépen lassan helyrejönni. Javult a hozzáállása az emberekhez, rengeteget jótékonykodik, és mostanában el is kezdett randizgatni valakivel.
Én pedig zuhanok lefelé. Minden éjjel rémálmokból ébredek. Van, hogy sikítok is. Izzadva bámulom a sötét csendet. Nagyon nehezen alszom vissza, és amikor reggel felkelek és meglátom, hogy üres mellettem az ágy, sírni kezdek. Laci nincs többé. Miután kibőgöm magam, a kanapén ülök délelőtt tízig és valami egészen borzasztó bűntudat rágja a lelkemet. Nem tudom, miért, vagy honnan jön, de érzem. A csendet egy tehetetlen szemlélőnek érzem, melyben aztán egyre fájdalmasabb képsorok jelennek meg előttem. Úgy érzem, túl gyorsan pereg minden, én pedig nem tudom magam kipihenni. Holott semmit se csinálok. Egy oldalt, egy betűt se írtam le az elmúlt hónapban. Nem is megy az írás. Vannak ötleteim, de nem tudok nekiállni egyiknek sem.
A regényeim, novelláim szereplői közül szinte mindegyik én vagyok. Persze, csak részben. A félelmeimmel, a szenvedéseimmel ruházom fel a szereplőimet és abban reménykedek, hogy megoldást találok a problémáimra. Sosem sikerültek. Minden egyes művem egyfajta segélykiáltás az olvasóim felé. Hiábavaló. Hisz egészen mást mutatok nekik a dedikálások alatt. Valamint az interjúkban, ahol egy kiegyensúlyozott csaj szerepét alakítom hitelesen. Orvoshoz nem merek menni. Oxána után főleg. Megrendült a bizalmam az emberekben.
Elkezdtem undorodni az élet minden pillanatától. Mindegyiktől. Attól is, amikor sétára kényszerítem magam, csak azért mert süt nap. A boltba vásárolni is mocskosul kimerítő. Egy percet sem tudok várni a kasszánál, hamar dühroham jön rám, amit alig bírok visszafogni. Értelmetlennek érzem, hogy életben tartom magam az élelmekkel. Amikor elkezdek enni, alig várom, hogy elfogyjon az étel. Van, hogy leeszem a pizza tetejét, aztán a dobom is ki a tésztát. Nem főzök már. A tévét se kapcsolom be. Nem érdekelnek a filmek sem. Ha kimozdulok, egy szempillantás alatt megbánom, hogy kitettem a lábamat a házból. A szerelmes párok látványát a sors támadásának érzem és iszonyatos, tehetetlen düh, valamint halálvágy jár át órákon keresztül.
De nem tudom magam megölni. A makacs és végtelenül gonosz életben maradási kényszer mindig győzedelmeskedik. A csaló remény. Mindig kecsegtet valamivel. Olyan, mint egy reklám, ahol kinézed a terméket, de a boltot mindig üresen találod. Ez az életem. És gyűlölök létezni.
Aztán ott vannak a rettegések. Egyre erősebbek. Rettegek attól, hogy elveszítem azokat, akiket szeretek. Akárhányszor meglátogat Niki, sosem akarom, hogy elmenjem. Sírásroham jön rám és úgy ölelem, mint ez lenne az utolsó alkalom. Aztán megnyugtat, fél órán keresztül jól vagyok, utána pedig a félelem tovább erősödik, és az őrületbe kerget. Nem tudok ellene mit tenni.
Becsukom a fotóalbumot. Kinyitom a laptopomat. Rákeresek Oxánára. Minden cikket elolvastam róla. A Szent Mihály Elmegyógyintézet harmadik épületében kezelik az összes sorozatgyilkossal együtt. A kor technikájával, valamint a vallomásait is figyelembe véve a kutatások kimondták, hogy Oxána az, akinek vallja magát. Bejárta a világot a híre. Az elveszett boszorkánylány életben van. A legenda él. És természetesen gyakran ad interjút, az újságírók karriert csináltak vele, nem beszélve az orvosokról, akik kezelik őt. A média felkapta és imádja őt. Már egy filmet is terveznek, mely az életét dolgozza majd fel. Borzasztó. Azonban a boszorkányszövetségek egytől egyig elhatárolódtak tőle, mert rossz fényt vet a közösségükre.
Oxána olyan, mint a sors. Néha a keblére ölel és elhiheti veled, hogy minden rendben van. Eközben pedig azon gondolkozik, hogyan keserítse meg az életedet, mielőtt végleg elpusztít.
Egy hónapja nem láttam őt.
És ma bemegyek meglátogatni.

*

A napfény hamar eltűnik, és sötétszürke fátyol jelenik meg az égen. Hópelyhek szállingóznak a város felett. A Deák térnél ülök be egy kávézóba és a bivalyerős feketét kavargatom a gondolataimba révedve. Néha vetek egy-két pillantást az emberekre. Mindenki tökéletes. Szeretik önmagukat, a gondjaikat pedig megoldják viszonylag hamar. Erre következtetek az egészséges tekintetekből. Ebben a világban egyedül én vagyok beteg. Gyógyíthatatlan.
Abbahagyom a kavargatást. Nézem a kávét. Mennyire értelmetlen az életem. Mennyire fáradt vagyok. Múltkor tizenöt órát aludtam egy üres nap után és mégis úgy ébredtem, mintha semmit sem aludtam volna. Úgy érzem, lassítanom kéne, törődni magammal, de hát alig csinálok valamit. A kávézóban fiatal párok bújnak össze. Üzletemberek dolgoznak a laptopjukon. Van életük. Nekem semmi. És ha jobban belegondolok, nem is merek belekezdeni semmibe. Mindenki erős, felvette az élet ritmusát, ahogyan azt kell. Én lesodródtam.
Egy ölelés se mentene meg. Szerelem sem. Siker sem. Semmi. Otthon néha órákig képes vagyok az ablaknál állni és a semmibe nézni. Azok a pillanatok egyszerre adnak menedéket és egyre mélyebbre süllyedő fájdalmat. Néha arra gondolok, milyen jó lenne beköltözni egy erdei faházba, ám akkor rögtön hiányozni kezdenének az emberek, ha pedig emberek között vagyok, akkor menekülök előlük. Nem akarom, hogy rám nézzenek. Nem akarom, hogy hozzám szóljanak. Nem tudnék reagálni semmire. Nem tudnék nevetni sem. Lassan pedig sírni sem.
Nem tudom, mi az, ami most segítene rajtam. Ihlet? Új történet írása? Van ihletem, de nincs erőm megírni. Nem tudnék azonosulni egy olyan karakterrel, aki boldog. A szomorú pedig magamra emlékeztetne és csak mély jobban elmélyítené a jelenem elviselhetetlenségét. Bulizni sem tudok. Csak innék és ülnék. Nem tudnék hozzászólni semmihez sem. Bűntudatot is éreznék azért, mert mindenki beszél, csak én nem. Nem tudnék reagálni a kérdésekre. Nem menne.
Belekortyolok a kávéba. Nem is értem, milyen okból próbálom életben tartani az értelmetlen létezésemet. Amikor eszek, akkor is arra tudok gondolni, hogy kár belém a kaja, mert meg meghosszabbítom ezt a kínszenvedést. Saját magamat bántom azzal, hogy életben tartom magam. Ahelyett, hogy végre összeszedném magam és végre a halántékomhoz emelném a pisztoly csövét és egy lövéssel befejeznék mindent. Remélem, nincs túlvilág. Nem akarok még odaát is létezni.
Miután nagy nehezen megiszom a lassacskán kihűlt kávét, kilépek a kávézóból. Egy darabig úgy állok a forgalmas belvárosi utcán, akár az egyik karakterem. Hosszan meredek magam elé üres tekintettel. Nem gondolkodok, csak figyelem a jelent. Aztán várni kezdem a reményt. Valamit, amit felszabadítónak szán nekem a sors, mert én már képtelen vagyok megmenteni magamat.
Megindulok a kocsimhoz. Beszállok, magamra csukom az ajtót. Az anyósülésen heverő rókára pillantok. Szomorú. Akárcsak én. Próbálok mosolyt lövellni felé, de totál esélytelen.
- Laci is annyira szeretett téged – mondom neki. – Sokszor láttam, ahogyan ő rád pillantott néha. Mintha ő is megerősítést várt volna tőled. Vagy talán rólam kérdezett, ha éppen nem tudott kiigazodni az olykor furcsa viselkedésemen. Annyira boldog voltam, amikor ezt láttam. Olyankor mindig bebizonyította nekem, hogy elfogadott. Neked is hiányzik, ugye?
A róka még szomorúbb lesz. Mintha sírna. A gyalogosátkelőhöz fordítom a fejem. Egy pár éppen viháncolva lépked át a havas úton. Egészséges a mosolyuk. Csillognak a szemeik.
- Nem is csak a boldogság hiányzik – mondom magam elé. – Hanem Laci. A társam volt mindenben. Nem attól voltam boldog, mert szeretett. Nem. Az tett boldoggá, hogy én szerethetem őt. Hogy simogathatom az arcát, amikor mélyen alszik. Ittam magamba a boldogság érzését. Fel se tudtam fogni, hogy ilyen megtörténhet velem. Itt van egy ember, akit szerethetek.
A rókára nézek. Figyel.
- Sokáig mégis azt hittem, hogy csak birtokolni akarom őt – mondom neki. – Egy érzés miatt. A szerelem érzése miatt.
Visszanézek az útra. Indulnom kéne, de még nem tudok. Sok dolog akar még a felszínre törni belőlem.
- Sosem szerettem magam – folytatom. – Éppen ezért nem voltam önző. Csak adni voltam képes. És nem tudtam mit kezdeni azzal, hogyha kaptam is. Az egyik legrosszabb, hogy Laci még így is többet adott nekem, mint én valaha. Nem érdemeltem meg. Nem érdemeltem meg őt.
Visszafordulok a rókához.
- Miattam halt meg – mondom. – Oxána miattam végzett vele. Laci még most is élhetne. Boldog lehetne valaki mással.
Kitör belőlem a sírás. A kormányra dőlök és a lábaimat bámulva engedem ki az értelmetlen, a levegőben elvesző sírásomat, ami egyre csak erősödik, és úgy érzem, bele fogok halni mindjárt. Az emlékek peregnek le előttem. A benzinkút, ahol megismerkedtünk, az első csók a napfényben, a séta Margitszigeten, vagy éjjel a rakparton, a szülei kedvessége, a nyaralásunk.
- Én öltem meg – zokogom, közben a róka felé fordulok. – Az én hibám. Egyszerűen senki sincs biztonságban körülöttem. Egy veszély vagyok! Egy értelmetlen sodrású senki! Egy felesleges létezés ebben a világban.
A róka biztatóan figyel. Nem ért egyet velem.
- Te is tudod, hogy így van – súgom. – Ne mond, hogy nem.
Mosolyog. Halványan, de mosolyog rám. Biztat. Azt akarja mondani, hogy nincs igazam.
- Nem tudtam felhívni a szüleit sem egy ideje, hogy jól vannak-e – folytatom. - Féltem, hogy bántanak. Féltem, hogy ők is engem hibáztatnak. És féltem feltépni sebeket. De hát be se gyógyultak.
Végigsimítom az arcomat, eltörlöm a könnyeimet a szétfolyt sminkemmel együtt. Nagyot sóhajtok. Beindítom a kocsit, bekötöm az övemet, sebességbe kapcsolok, de még képtelen vagyok elindulni.
- Nem merek már szeretni – súgom. – Nem merek már élni. És már nem hiszek semmiben. El kéne tűnnöm. Meghagyni a nyomomat a világban, hogy emlékezzenek rám. Aztán meghalnék csendben.
Azzal elindulok az utamon.

*

A Szent Mihály Elmegyógyintézet kis szobájában ülök, melyet a látogatásokra tartanak fent. Furcsa volt idejönni azok után, ami itt történt velem. Az új rémálmaim helyszíne, ahol most nem betegként, hanem egyszerű civilként tartózkodom egy vendégkártyával. Végig kellett sétálnom a folyosókon egy szűkszavú, de kedves doktornővel, aki Oxánát kezeli. Az ostrom helyszíneit egész hamar helyrehozták. Az átjárók üvegeit kicserélték, azonban a doktornő elmondása szerint a felrobbantott részleget továbbra is lezárva tartják és próbálják valahogyan helyrehozni a károkat. Egészen megkönnyebbültem, amikor a harmadik épületben az első emeletre mentünk végül és nem kellett keresztülsétálni egyetlen cellákkal teli részlegen sem.
Most pedig a velem szemben lévő asztal vörös vonalát nézem. Az őrök figyelmeztettek, hogy bár Oxána kéz- és lábbilincsben lesz, ennek ellenére tilos átnyúlnom a vonalon. Ellenkező esetben azonnal kivezetnek, és még büntetésre is számíthatok. Megígértem nekik mindent, cserébe csak egy kamerán keresztül figyelnek majd és nem rontják ott velem a levegőt.
Körülbelül negyedóra várakozás után egy elektromos zörej ijeszt meg, és a szoba túlsó felén, tőlem balra egy ajtó kinyílik. Két őr lép be rajta az intézeti ruhát viselő Oxánával, aki látva engem, teljesen meglepődik. Nyilván nem mondták meg neki, hogy ki jött be hozzá és szerintem a nyomozókra, vagy újságírókra saccolt.
A fekete, dús haja ki van engedve, az arca beesett, a szemei karikásak. Nagyon megviselheti, hogy pont abban az intézetben lett fogoly, ahol egykoron orvosként dolgozott. Miközben leültetik a betegeknek fenntartott székbe és egy külön bilinccsel odarögzítik, ő az értetlenséggel párosuló haraggal figyel engem. Azt nem tudom, hogy én milyen tekintettel nézek rá, de állom a szúrós szürke szemeinek bénító energiáit. Az őrök végül szép csendben magunkra hagynak minket.
Oxána oldalra dönti a fejét és gúnyos mosolyra görbülnek a telt ajkai.
- Nem vagy valami jó bőrben - szúrja oda nekem.
- Te sem festesz valami jól – vágom vissza.
- Állapotfelmérésre jöttél? Vagy panaszkodni? Én már nem praktizálok. Persze, meghallgatlak.
Olyan jól esne megütni újra és újra.
- Hűha – súgja, majd visszabillenti a fejét, miközben a szemei csillogni kezdenek a kinti szürke fényben. – Látom rajtad, hogy haragszol. A gyűlölet költői jelei rajzolódnak ki azon a helyes pofidon.
- Elégedett vagy a látvánnyal, igaz? – kérdezem.
- Még nem teljesen. Ezért jöttél? Sajnáltatni magad? Az neked valami mániád lehet. Folyton megerősítésre vágysz. Igazából nem is értem, miért is lepődtem meg azon, hogy meglátogattál. Hisz vonzódsz azok iránt, akik gyűlölnek téged. Azt hiszed, mindet meg tudod szelídíteni.
- Téged nem akarlak.
- Dehogyisnem. Mert azt hiszed, Erika vagyok. Azt hiszed, legbelül az vagyok.
- Nem.
Egy darabig fürkészően figyel.
- Fantasztikus munkát végeztem – kezdi. – Jobban nem is sülhetett volna el az egész. Egy roncs lettél. Egy totális csődtömeg. Ez sokkal jobban tetszik, mintha hulla lennél, mert akkor a média biztosan mártírt kreált volna belőled. Az istenek akarták így. A nagy bölcsességükkel.
Hallgatok. Várok.
- Vannak rémálmaid, igaz? – kérdi.
Nem mondok erre semmit. Hagyom, hadd bízza el magát. Hadd higgye, hogy csak neki van fegyvere.
- Ó, biztosan - súgja. – Ott vagyok mindegyikben. Olyan démon vagyok, akitől sosem fogsz megszabadulni. És egy nap, vagy egy éjjel, a rémálmod valóra válik. Ott fogok állni az ágyad mellett. Reszketni fogsz a félelemtől. Én pedig élvezni fogom a látványt. Nem leszek gyors. Szép lassan végzek majd veled. Aztán jöhet a nővéred. De még az is lehet, hogy vele fogom kezdeni.
Közelebb hajolok hozzá. Ettől valami beteges, eszelős izgatottság jelenik meg a sátáni tekintetén.
- Tudod, azért jöttem, hogy elborzasszam magam – kezdem. – Ilyen volnék, ha hagyom, hogy az egyre csak sötétülő lelkem végleg gyógyíthatatlanná váljon. Valamikor tizenkilenc évesen pontosan ilyen voltam, mint most te. Bár én akkor is csak parancsra öltem. De ugyanez a beteges láng telítette be az agyamat. Bosszúra vágytam. Fegyverem volt. Jogom is arra, hogy használjam. Már nem én voltam az, akinek bujkálnia kell. Előlem rejtőztek az emberek. És ez egy időre teljesen elvette az eszemet. Három évig éltem ebben a mélységes sötétségben. Aztán egy nap minden a helyére billent bennem. Visszakaptam azt, aki voltam. És sikerült megőriznem. Így váltam újra emberré.
Hátradőlök. Egy pillanatra kinézek az ablakon. Ha Oxána most bármit merne mondani, biztosan megütném. Visszafordulok hozzá. Elnézem a szkeptikus tekintetét és látni, hogy alig bírja visszatartani a röhögést.
- Szóval, eljöttem hozzád – folytatom. – Látni akartam azt az embert, akivé válhattam volna, ha nem szól közbe a lelkem. Vagy, ha úgy tetszik, nem száll vissza belém a valódi énem. Aki voltam. Az a gyermek, akinek álmai vannak. És megértettem, hogy másoknak éppen ugyanúgy tervei vannak az életben. Hogy mindenkit úgy kell szeretni és elfogadni, mint amilyen. Legyőztem a sötétséget és a haragot magamban. Egyetlen döntéssel. Így lettem több azoknál, akik a mai napig gyűlölködnek és elfelejtettek emlékezni arra, mit is éltek túl. Mint például te.
- Kis naiv angyalka vagy – súgja.
- Nem. Egyszerűen csak ember. És igen, egy roncs. Az életemben jelentős károkat okoztál. Sok időbe fog telni, mire helyrejövök. Már, ha egyáltalán helyre akarok majd jönni. De úgy fogok meghalni, hogy a sötét korszakom jó messzire lesz tőlem. Igen, egy naiv kisangyalkaként. Viszont szabad emberként, akit szeretnek. Te pedig itt fogsz sínylődni egész hátralévő életedben. Szeded majd a gyógyszereket. Mindeközben szépen lassan elfelejt téged a világ. Maximum megmaradsz elrettentő példának. Talán ez a végső küldetésed. Ennyi értelme még van a neked is értelmetlen létezésednek.
Azzal felállok. Oxána töretlen mosollyal figyel. A szürke szemeiben a gyilkos fény jelenik meg.
- Állj készen, kisangyal – mondja. – Rókás lány. Nemsokára találkozunk.
Az ajtóhoz lépek. Megállok. Visszafordulok hozzá.
- Nagyszerű – mondom fagyosan. – Odakint büntetlenül megölhetlek.
A magabiztos mosolya eltorzult haragra vált. Nem hagyom válaszolni, mert már ki is lépek az ajtón.

*

Nem tudom, merre megyek. Hózápor hullik a szélvédőre, az ablaktörlő monotonitása pedig elringat a lelkem legmélyebb bugyraiba. Ideiglenesen ki kell vonnom magam a forgalomból és olyan útra hajtani, ahol még nem jártam. Kell egy kis idő, mire helyre rakom magam. Szépen aprólékosan.
A rókára pillantok. Bizakodó. Az utat nézem, mely távoli vidékre vezet. Nem akarok megállni.
- Élnem kell – súgom a rókának. – Élnem kell. Eldöntöttem. Mit szólsz egy kiránduláshoz?
Rápillantok. Boldog. Az autópálya felé sorolok. Hónapok után először, őszintén elmosolyodok. Úgy érzem, mintha ott hagytam volna az intézetben az összes fájdalmamat. Elmúltak. Vége van. És most boldogságot érzek. Megnyílt a szívem. Nem is tudom, mikor éreztem magam így utoljára.
- Elmegyünk valahová – mondom a rókának. – Bejárjuk az országot. Megismerünk pár új embert. Tudod, mindegyik egy új világ lehetősége. Mindegyik egy új történet. Egy felbecsülhetetlen csoda. Hátha vannak, akik csak rám várnak. És akikkel végre találkozhatok, mert hiányoznak az életemből. Na, benne vagy?
Vetek felé egy pillantást.
Sosem láttam ilyen boldognak.

VÉGE

2022.február 18-25.
Budapest