Nagyprónay János
A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

2.évad/4.rész

Csenge nyomában

Valamikor kilenc óra körül ébredek a szobámban. A helyőrségünkben vagyok és rögtön a róka mosolyával találkozom. Még indulás előtt kaptam vissza, Zádor abban a járműben helyezte el, amivel Szombathelyre mentünk. Szerintem ezzel azt akarta jelezni, hogy semmiképpen nem akar bántani.
Ekkor tudatosodik bennem, hogy Csenge eltűnt, Niki pedig egyedül akar utána menni. Azonnal kipattanok az ágyból, felkapom az egyenruhámat, a rókát beteszem a válltáskámba és kiszaladok a folyosóra. Rögtön meglátom Gergőt, aki nekem háttal lépdel lehajtott fejjel a konyha irányába.
- Gergő! – szólok utána.
Megfordul. Látom, hogy sápadt az aggodalomtól. A szektor parancsnoka nem engedte őt Csenge után.
- Niki elment? – kérdem.
- Még nem – feleli. – Kint pakolászik az új speciális járműbe, amit tegnap kaptunk.
- Itt fog hagyni.
- Nem fog, ha sietsz utána. Bárcsak én is mehetnék. De Debreceni megtiltotta.
- Sajnálom. Mennem kell. Vigyázz magadra!
Azzal otthagyom és végigszaladok a folyosón, lefordulok balra, kis híján összeütközünk egy honvéddal, aztán az ajtónál beírom a kódomat és kilépek a borult, esős időbe. Látom, amint Niki esőkabátban rak be egy ládát az oldalsó ajtón, majd meglöki, mire az becsusszan a jármű belsejébe. Hajnalban hazafelé fél órát vitatkoztunk arról, hogy akkor is vele megyek, ha parancsot ad az ellenkezőjére. Debreceni rábízta Nikire, hogy kit visz magával Gergőn kívül, de csak egy embert vihet.
Amikor megállok mögötte, abbahagyja a pakolást. Nem fordul meg, de tudja, hogy ott vagyok.
- Megbeszéltük, hogy nem jössz – mondja szigorúan. – És senki sem jön velem.
- Igen – bólintok. – És arra jutottunk, hogy megyek veled.
- Parancsba kéne adnom.
- Hiába, tudod.
- Sosem leszel így jó katona.
- De örökre a húgod maradok.
Erre felém fordul az elismerő félmosolyával.
- Akkor pattanj be – mondja. – Győztél.
- Mint mindig – vágom rá és belépek a járműbe.

*

Az erdő mentén húzódó kis úton száguldunk el a heves esőben. A kijelzőn figyelem a viharok miatti riasztásokat. Csengének és társának Kaposvárra kellett eljutnia a kerülőutakon. Valahol Dombóvárnál megszakadt velük a rádiós kapcsolat. Később pedig kizárólag Csenge jeleit lehetett észlelni egészen Somogy megye határáig. Határozottan, célirányosan haladt előre, de mivel minden más összeköttetés megszűnt, ezért nem tudtak kommunikálni vele. Nemsokkal később eltűnt a radarról.
- Nekünk is kerülőutakon kell haladnunk – mondja Niki. – Így legalább három órán belül jutunk el Dombóvárra. Az autópályán egy óra is elég lenne, de lezárták az összeset, ami arra vezet.
- Szerinted az ellenállók fogták el őket? – kérdem.
- Valószínűleg.
- Remélem, nincs bajuk.
- Szegény honvéddel biztosan végeztek.
- Talán nem.
- Nem tudom.
- Nem aludtál semmit, igaz?
- Két órát aludtam. Bőven elég. Még sok is volt. Nem szabadott volna.
- Régóta ismered Csengét, igaz?
- Igen. Még tizedes voltam, amikor ő újoncként került az egyik osztagba, amiben szolgáltam. Három ütközetben harcoltunk együtt. Aztán amikor megkaptam a helyőrséget, ragaszkodtam hozzá, hogy ő is ott legyen velem. Igazi bajtárs. Rengetegszer mentette már meg az életemet.
- Emiatt hálás is vagyok neki.
- Most rajtam a sor. Nem hagyhatom cserben.
- Nem hagyhatjuk.
- Oké, nem hagyhatjuk.
Egy tisztásnál látok egy villámot lecsapni. Hatalmasat dörren az ég. És ahogy a kijelzőn látom, Dombóvár környékén sem jobb az idő. Az ablaktörlő monotonitását figyelem, de nem merek elaludni. Vigyáznom kell Nikire. A műszerfalhoz rögzített két banánturmixra nézek, aztán a Nővéremre.
- Kérsz inni? – kérdem.
- Igen – feleli.
Leveszem az egyiket, letekerem a kupakját és átnyújtom neki. Nagyot kortyol bele. Most látom igazán, mennyire kimerült, ami nem csoda. A tegnapi napunk borzalmas volt, és nem aludta ki magát. Én sem.
- Lehet, inkább kávét kéne innod – mondom.
- Már ittam kettőt – vágja rá. – Bírni fogom, hugicám, ne aggódj értem.
- Megpróbálok.
Elmosolyodik.
- Jó, hogy itt vagy – mondja halkan.
- Még szép – bólintok.
- Aludj egy kicsit. Pihenj egy nagyot.
- Nem szabad.
- Ezt az egy parancsomat kövesd.
Feladom.
- Oké – egyezek bele és betakarózok egy kabáttal. – De kérlek, szólj, ha valami baj van.
- Rendben – bólint.
Egy darabig figyelem az ablaktörlő monotonitását. A heves zápor esőcseppjei hadakoznak az ablaktörlővel. Bűntudatot érzek, amiért el akarok aludni, de a szervezetem szinte könyörög a pihenésért. Hagyom, hogy a fáradt szemeim becsukódjanak. Szépen lassan elalszom.

*

Arra ébredek, hogy a jármű nem halad előre. Azonnal a volán felé fordulok, de Niki nincsen ott. Felülök és kinézek az ablakon. Az úton állunk, mellettünk egy benzinkút romjai. A koromfeketére égett kocsikra zúdul az eső, az üzlethelyiség helyén törmelékek hevernek egymáson dombot alkotva.
Lelököm magamról kabátot, aztán nyomban szaladok az oldalsó ajtó felé. Kinyitom és kiállok az esőbe. Hevesen ver a szívem. Keresem Nikit, de sehol sem látom. Nincs egy épen maradt épület sem, ahová bemenekülhetett volna. Csak a benzinkút van itt, valamint az utat körülvevő erdő.
Pánikba esek. Zihálni kezdek. Egyedül maradtam. Niki sehol. Hol lehet? Nem akarok egyedül lenni. A Nővérem a világom. Ez nem lehet. Elegem van ebből a rettegésből. Elegem a félelemből, hogy mindent, ami megmaradt nekem, azt egy szempillantás alatt elveszíthetem. Nem bírom. Elegem van ebből a gonosz, rosszindulatú, kiszámíthatatlan, gyilkos szörnyetegből, amit életnek hívnak. Elegem van belőle. Miért születtem meg? Miért? Szenvedésre? Minek? Kinek jó ez?
- Niki! – kiáltom. – Niki!
Hatalmasat dörren az ég és a sírás szinte ezzel egyidőben kitör belőlem. Szédülni kezdek. A halálba menekülő érzés lesz úrrá rajtam, hirtelen minden értelmetlenné válik. A halott világ megfordul körülöttem.
Ekkor meglátom, amint Niki előlép a fák a közül az esőkabátjában. Annyira szörnyű állapotban vagyok, hogy fel sem fogom a látványát. Aggodalmas tekintettel odasiet hozzám, miközben körbenéz veszély után kutatva.
- Mi történt? – kérdi, amikor elém ér.
- Hol voltál? – kérdem remegő hangon.
- Egy vészjelzést vizsgáltam meg. Nem akartalak felébreszteni.
Próbálok megnyugodni. Szégyellem is magam, amiért ilyen indokolatlanul kiakadtam. Szörnyen gyenge vagyok.
- Találtál valamit? – kérdem, összeszedve egy kicsit magamat.
- Már nem él, aki leadta a jelzést – feleli. - Esélye sem volt. Egy hete jelezhet a műszer. Kikapcsoltam.
- Értem.
- Azt hitted eltűntem?
- Igen.
Felsóhajt.
- Gyere – súgja. – El fogsz ázni.
A járműben átveszek egy másik egyenruhát. Megtörlöm a hajam a törülközővel. Niki leguggol hozzám. Az erőt sugárzó tekintetével figyel egy darabig, a kígyó szemeiből aggodalom árad felém.
- Hugicám – kezdi halkan. – Erősnek kell lenned. Nem szabad így elhagynod magad.
- Nem vagyok erős – súgom és lehajtom a fejem.
- Nézz rám.
Felemelem a fejem.
- De az vagy – mondja lágyan. – Erős vagy. Két évig bujkáltál. Egyedül. Mindenféle segítség nélkül. Megtanultál életben maradni, dacára annak, hogy minden reménytelennek tűnt. És ami mellett nem szabad elmenni, hogy a borzalmak ellenére is megmaradtál embernek. Tisztességes embernek.
Nem tudok mit mondani erre. Nem fogom fel ezeket a szavakat. Olyan idegennek tűnnek. Mintha nem is nekem mondaná. Nem tudom összeegyeztetni az énképemmel. Niki ekkor a mennyezet felé pillant. Felsóhajt, aztán visszafordul hozzám. Félek, hogy haragszik rám.
- A te korodban én nagyon bátortalan voltam – kezdi. – Féltem az emberektől, a kihívásoktól, mindentől. Ha akkor tör ki ez a háború, én már nem élnék. Régóta már csak egy fénykép volnék a falakon.
- Nem hiszem – rázom meg a fejem.
- Higgy nekem. Te egy nagyon bátor, és nagyon okos lány vagy. Nem vagy elveszett. Nélkülem se volnál az.
- Ne mondj ilyet. Nem akarlak elveszíteni.
Erre a Nővérem előveszi azt a magabiztos, megnyugtató mosolyát.
- Nem olyan könnyű tőlem megszabadulni – mondja.
Ekkor átölelem és mint mindig, most is úgy kapaszkodok belé, akárcsak egy sziklába a szakadék szélén. A pokol folyamatosan nyitva áll a lábaim alatt, és ő az egyetlen, aki mindig megment tőle. A puszta léte.
Ő az én Nővérem.

*

Már elvileg elhagytuk Dombóvár szétlőtt tábláját, a puszta menti út azonban végtelennek tűnik. Itt már nem esik az eső, viszont borult az idő és heves szél fúj. Amikor balra fordulok, egy csapatszállító repülőgép roncsait pillantom meg. Darabokban hever a pusztaságban. Az úton kikerüljük egy tank roncsait. Ez már az ellenállok állományába tartozhatott a régi típusából kiindulva.
A női géphang megszólal a műszerfal felől: - Figyelem! Harmadfokú vészhelyzeti veszélyzóna!
A monitorok egyelőre nem jeleznek ellenséget. Persze, ez semmit sem jelent. Ha tőlünk zsákmányoltak járművet, akkor ki tudnak játszani minket. A rókára nézek. Retteg. Valami egészen szörnyűt jelez előre.
- Tíz percre vagyunk a jeltől – mondja Niki.
A digitális térképre pillantok, ami Csenge és a honvéd járművének helyét jelzi zölden világítva.
- Kapcsolódjak a toronyra? – kérdem.
- Még ne – feleli Niki. – Majd szólok.
- Rendben.
- Mit mond a róka?
Meglepetten fordítom a fejem a Nővérem felé. Nagyon ritkán szokta ezt megkérdezni. Akkor is legtöbbször gúnyosan.
- Fél – felelem.
- Nem kell félnie – próbál nyugtatni Niki. – Elvileg az ellenállók északi irányban vannak és Somogy megye határán túl.
- Kaposvártól északra?
- Attól keletebbre. A várostól néhány kilométerre van egy frontvonal.
- Szóval elvileg itt nem kéne találkoznunk egy ellenállóval sem.
- Elvileg. De pár nappal ezelőtt elfoglalták az egyik Somogyvámos környéki bázisunkat. Két napig voltak ott és elloptak egy tucatnyi speciális járművet, valamit majdnem az összes drónt.
- Akkor előfordulhat, hogy kijátszották a kaposvári bázis ellenőrzését és be akarják keríteni őket. Minden oldalról. Főleg a megyehatárnál.
- Bizony előfordulhat. Bár nem rendelkeznek akkora haderővel, de az ellenállók sosem profi tervezésükről voltak híresek. A haragot használják fel a higgadt stratégiák helyett. Ezért figyeld a kettes monitort és pillants balra gyakran. Ha bármi furcsát látsz, akár valami aprócska eltérést, akkor szólj.
- Rendben.
Balra fordulok, de a pusztán kívül még csak roncsokat sem látok. Semmit. Az egész környék fel lett perzselve.
*

Megérkezünk a jelhez, ami egy kisebb aszfaltút mellől jelez az erdőből. Egy homokút vezet oda, ami igencsak sáros lett a korábbi vihartól. A speciális jármű ráadásul nem fér be oda, ezért Niki megáll mellette.
Néhány perc múlva már aggódva figyelem, amint magára kapja a golyóálló mellényt, és felveszi a fejére a fejkamerás sisakot. A falra taposva belerak a bakancsába egy pisztolyt. Nagyon idegesnek tűnik, de próbál higgadtan viselkedni. Látom a szemeiben a visszatartott haragot.
- A monitorokon figyeld a fejkamerámat és a helyszínt – adja ki a parancsot, miközben a vállára veszi a gépfegyverét. – Ne lőj, mert engem is eltalálhatsz. A harcot bízd rám. Csak az út felé tüzeljél, ha jön valami jármű és nem tudja azonosítani magát. Akkor viszont ne habozz. Mindent bele.
- Értettem – vágom rá. – Legyél nagyon óvatos.
- Értettem, kisasszony. Óvatos leszek.
Lövell egy félmosolyt a felém, amit viszonzok. Persze rettegek. Amikor kilép az ajtón, a rókára nézek.
Rég láttam ennyire félni.

*

A műszerfal előtt a hármas monitoron figyelem a Niki fejkamerája által közvetített képet. Lassan halad előre egy kanyar felé. Lenéz a keréknyomokra, melyet valószínűleg az a terepjáró hagyott, amit Csenge és a honvéd hagyott. Amikor visszanéz, már nagyon közel van a kanyarhoz.
- Látod a kameraképet? – kérdi.
- Igen – felelem.
- A rendszer jelez valamit?
- Semmit. Persze ez nem nyugtat meg.
- Nem baj. Legyél résen.
A kanyar után már látni a fekete terepjárót. Az út közepén áll és mindkét ajtaja nyitva van. Hátborzongató a látvány. Még csak nem is a legbiztonságosabb járművel tudtak eljönni ide, mint mi. Ez Debreceni bűne.
Látom, amint Niki fegyverének csöve megjelenik a kép alján. Célra tart. Oldalazva a terepjáróhoz ér. Benéz a tárva nyitva álló ajtón keresztül. Nincsenek lövésnyomok, se bármilyen más vészjósló jel. A monitorok is sértetlennek tűnnek. Szinte látom magam előtt, ahogy felszólítják Csengét és a honvédet, hogy szálljanak ki a kocsiból. De miért kanyarodtak le ide? Az úton kellett volna tovább haladniuk. Valami közbejöhetett tegnap éjjel. Lehet, valamit fel akartak kutatni.
A kettes monitorra pillantok. Figyelem a sűrű erdőt a Nővérem körül. Az egyesen ráközelítek egy fára. Mellette a bokrok nagyon megremegnek. Nyilván a széltől. Amikor visszanézek a kettesre, látok egy sötét alakot átszaladni az egyik fa mögül a másik mögé. A szívem egyre hevesebben kezd verni.
- Niki! – kiáltom. – Niki! Mögötted!
A Nővérem megfordul és ekkor látok valami vicsorgó arcot és a kamera leesik a terepjáró kerekéhez.
- Niki! – üvöltöm. – Niki!
Felpattanok és éppen szaladnék ki, amikor a kamera megemelkedik. Valaki éppen felveszi a földről. Aztán szép lassan megfordul és egy vigyorgó, vágásokkal teli arc mered rám. A sötétszürke fényben megcsillannak a kék szemei. Flórián. Azoknak a zombiknak vezére, akikkel pár napja innen északra találkoztunk.
- Szia, Angéla – súgja. – Micsoda meglepetés, mi?
- Mit műveltél vele? – kiáltom neki.
- Még nincs semmi baja. Csak alszik egy kicsit. Talán rá is fér a pihenés.
- Mit akarsz?
Erre éles hangon belevihog a kamerába. Utána lassan oldalra dönti a fejét. Farkasszemet nézek a leggonoszabb és legfélelmetesebb emberrel, akivel valaha találkoztam. Ekkor látom, hogy ketten is megállnak mögötte. A szürke és fekete rongyokban álló zombik szintén a kamera felé néznek.
- Szállj ki szépen – súgja Flórián. – És gyere ide.
- Hogy aztán megölj minket? – vetem oda neki.
Ekkor a kamerát a földön ájultan fekvő Nikihez fordítja, akihez már leguggolt egy hosszú fekete hajú nő, akinek a kezében egy hatalmas kés csillan meg. A szívem majd kiesik a helyéről.
- Drága Angéla – kezdi Flórián. – A múltkor Niki megúszta, hogy elintézzem. Lehet, hogy most is így lesz. De végezheti úgy is, akár az a szegény honvéd tegnap este. Milyen kis hősies volt. Persze nem sokáig. A Csenge nevű őrvezető pedig végignézte az egészet. Te is ezt akarod? Rajtad áll, kisasszony.
- Rendben! – vágom rá. – Rendben.
Flórián visszafordítja magához a kamerát. Győzelemittasan vigyorog.
- Bölcs döntés – mondja. – Várunk szeretettel. Ja, és ha valamilyen fegyvert találunk nálad, akkor azért csúnya büntetés jár az énekesnőnek. Remélem, ezt most hallottad. Hallottad, ugye?
- Igen – felelem.
- Akkor most elindul feléd két emberem. Ajánlom, hogy már kint várd őket.
Kipakolom az összes elrejtett késem és fegyverem. A rémülettől szédelegve lépek az ajtóhoz. Egy gombnyomással kinyitom és két beesett arcú, fenyegető tekintetű zombit pillantok meg. Az egyik egy rövid szőke hajú nő, a másik egy vörös hajú férfi. Némán merednek rám, amikor kilépek.
Végül félreállnak és Flóriánt látom felém lépkedni az eszelős vigyorával. Leguggol hozzám és egyenest a szemembe néz.
- De vártam ezt a pillanatot – mondja halkan. – Kíváncsi vagyok, hogy most is leszel-e olyan bátor, mint a múltkor.

folyt.köv.

2022.május 21-27
Budapest