Nagyprónay János
A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI
4.évad/20.rész
Közeleg a sötétség
Az egyik jármű mögött észreveszek egy földön heverő gépfegyvert. Azonnal felkapom és bekapcsolom a kijelzőjét. Működik. Majdnem félig tele van, de rakéta nincs. Semmi baj, ez így is egy csoda. Az ég nagyot dörren, én pedig a kocsi törött ablakain keresztül figyelem, hogy Zsolt magabiztosan, lassan kerüli meg az autók roncsait. Felpillant az égre, majd az út mentén sorakozó többszintes épületeket figyeli.
Nagyon óvatosan megemelem a fegyvert és becélzom őt. Az ég ismét dörren egyet és Zsolt a roncsok felé fordul. Azért ilyen laza, mert azt hiszi, hogy nincs fegyverem. Bár túl sok kárt valóban nem tudok neki okozni, mert a golyóálló egyenruha van rajta. De az önvédelem hamis illúziójától máris egy monopol helyzetbe került akcióhősnek érzem magam. Megfordulok. A hosszú utcában egyetlen roncsot látok, ami egy szénné égett limuzin. Nem messze tőle balra egy nagyobb épület a kereszteződés túloldalán. Egy pláza. Visszanézek Zsoltra, aki időközben megállt egy kávézó előtt.
Az üzlethelyiségbe néz. Menj csak be, igyál valami frissítőt. Egy ilyen nap után nem is ártana egy eszpresszó. Talán, ha szépen mosolyogsz, még egy finom kekszet is kapsz hozzá ajándékba. Visszapillantok a pláza irányába. A limuzin túl messze van. De hamarosan elkezd sötétedni. Persze, azt nincs időm megvárni. A kereszteződéshez kéne rohannom, de az még messzebb van.
Balra vagyok tőle. Ha jobboldalt halad, akkor a takarásban vissza is tudok menni. Mintha megsejtette volna, hogy éppen erre gondolok, lángot lövell a roncsok felé, melyek azonnal lángra is kapnak. Aztán csak ott áll és a művét figyeli. Nem látom az arcát, de nagyon meg lennék lepve, ha mosolyogna a sisak alatt. Szerintem továbbra is olyan kifejezéstelen a tekintete, akár egy androidnak.
A lángszóróval tőlem balra az épületek felé céloz. Most megvagy. Lángokat lövell az ablakok felé. Becélzom a lángszóró kis tartályát. Na, erre varrjál gombot, te piromániás őrült. Meghúzom a ravaszt. Eltalálom, mire a tartály felrobban és a lökéstől Zsolt berepül a kávézóba. Nem várok, felemelkedek a takarásból és tüzet nyitok abba az irányba. Felüvöltök a haragtól, aztán szaladni kezdek a kereszteződés irányába. Biztosan túlélte, de ez most nem kicsit le fogja őt lassítani.
*
Egy körforgalom felé lépkedek, amikor elered az eső. Meglátom egy kebab étterem viskóját. A teteje beszakadt és mennyezet darabjai mindent betelítenek. Volt Dunakeszin hely, ahova anyával néha beugrottunk egy finom kebab tálra. Anya nem spórolt a csípőssel és a hagymával. Nekem a falafel volt a kedvencem. Az eladó nő amint meglátott, már kezdte is szedni nekem. Ne, Angéla, ne gondolj a múltra. Nyugodj meg. Nemsokára rád találnak. Látod újra Nikit.
Egyre hidegebb van, nincsen kabátom és szerintem megfagyok, ha nem találok valamit. Balra fordulok a híd irányába. Mintha abban az irányban láttam volna az erdőt, mielőtt kiugrottam a gépből. Már nem vagyok benne biztos. Kimerült vagyok. Bírnom kéne a gyűrődést, hiszen katona vagyok, akárhogyan is nézzük. Nem, Angéla, kadét vagy. A legalacsonyabb fokozatban.
Átlépem a földön heverő villanypóznákat, az eső pedig nagyon rákezd. A híd lábánál megállok egy keresztbeállt autó előtt. Egy kétszemélyes, vagány jármű volt egykoron. Az ablaküvegek nem sérültek meg. Szerencsére még üres is és semmi borzasztót nem látok benne. Kinyitom az ajtaját és beülök egy kicsit. Iszonyú hideg az ülés. Reszketek. Kinyitom a táskámat. A róka mosolygó arcát látom. Nincs baj. Ettől még nem nyugszom meg. Csak figyelem őt és csodálom az optimizmusát.
- Be kellett volna mennem a plázába – súgom. – Biztosan maradt ott ruha.
Még mindig mosolyog. Próbálok rájönni, hogy mit akar ezzel mondani.
- Talán a híd után lesz valami – bizakodom remegő hangon. – Biztos van valami ruhabolt, vagy a lakásokban keresgélek. Emlékszel, igaz? Emlékszel arra az időkre. Sosem fogom elfelejteni.
Elnézek a híd irányába. Nem szakadt le belőle egyetlen darab sem. Az ég dörren egyet, amitől felfogom, hogy voltaképpen egyedül vagyok. Hiába mosolyog rám a róka. Ő csak egy plüss. A fegyverben már nem sok lőszer van, ezért majd óvatosnak kell lennem. Visszanézek a rókára. Megsimogatom a fejét.
- Nem vagyok egyedül – súgom neki. – Itt vagy te. Nekünk találkozni kellett. Ahogyan Nikivel is találkoznom kellett. Anya és apa küldött titeket. Hogy életben maradjak. Ti adtatok új értelmet a létezésemnek. Bár néha még így is azt érzem, hogy fölösleges élnem. Bár ez egyre ritkábban fordul elő.
Az esőt figyelem, ahogyan betelíti a szélvédőt és már nem is látok semmit, olyan erősen zuhog. Azért nagy szerencsém van. Találtam fegyvert, a terepjáró is működött, sikerült Zsoltot meglepnem és most itt ülök a rókával a talán egyetlen épen maradt kocsiban. Azért nem csak rossz dolgok történnek.
Kiveszem a róka mellől az okmányokat tartó kis könyvemet. Kiveszem a hátuljáról a fényképet. Nagy lelki erő kell hozzá, de látnom kell. Régi fénykép. A háború előtt pár évvel készült. Anyával és apával egy balatoni nyaraló kertjében ülünk a hintaágyon. Mosolygunk a fényképet készítő Vincére és a mellette viccelődő barátnőjére. Apának még hosszú a haja és nagyon megnövesztette a szakállát. Úgy néz ki, mint egy viking a fekete, metálzenekart ábrázoló pólójában. Anya szeme csillog a napfényben. Engem ölelnek, én pedig mit sem tudok arról, hogy mi vár ránk néhány év múlva.
- Két hetet voltunk ott – súgom a rókának. – Vince és a barátnője is velünk volt. Sokat segítettem anyának a konyhában. Megtanultam panírozni. Nem nagy tudomány, de nagyon tetszett. Gyönyörű nyár volt. Esténként anyával mindig sétálni mentünk. Imádtam azokat sétákat a part mentén. Anya remek humorista lett volna. Folyton viccelődött. Nemcsak én nevettem rajta, hanem mindenki más, aki éppen arra járt és meghallotta poénjait. Vagy éppen a hamis énekét. Anyát nem érdekelte, hogy hamis a hangja. Néha kínos is volt mások előtt, mégis büszke voltam rá.
Felsóhajtok. Az egyre hevesebben zúduló esőt figyelem a szélvédőn, majd visszanézek a rókára. Még mindig mosolyog. Bíztat. Óvatosan visszahelyezem a fényképet a könyvecskébe, aztán visszateszem a táskámba.
*
Mire besötétedik, az eső is eláll. Koromsötétség száll az elpusztult városra. Kiveszem a táskámból a zseblámpámat és a ragasztószalaggal a gépfegyverre rögzítem. Veszek egy nagy levegőt és kinyitom a kocsi ajtaját. Hidegből még hidegebbe szállok ki. A híd irányába világítok.
Néhány perc múlva már menetiránnyal szemben sétálok a híd járdáján. A túloldalon egy nagy épület körvonalait látom. Ha legalább égne néhány villanypózna, akkor könnyebb dolgom volna. Kezd leesni, hogy délnyugati irányba haladok. Nagyszerű. Nem baj, kabátot kell szerezni. Akár egy lepedő is megteszi valamelyik lakásból. Nem akarok megfagyni. Egy pillanatra megállok. Visszanézek arra az útra, ahonnan jöttem. Rossz érzésem van. Szerintem Zsolt most lát engem.
Visszafordulok és gyorsítva a lépteimen haladok végig a hídon. Néha felpillantok a csillagos égre, hátha látok ott egy hajszárító alakú drónt. Egy őrangyal most biztosan észrevenne és azonnal riasztaná a többieket. De nincs egy sem. Semmi. Pedig már itt kéne lennie egy mentőosztagnak. Biztosan érzékelték, hogy Zsolt az autópályán landolt a géppel. Lehet, már itt is vannak valahol. Megtorpanok. Mi van, ha itt vannak a városban, csak éppen elkerültük egymást? Valahol az autópálya környékén keresnek, én pedig itt vagyok valahol délnyugaton. Leadtam egy vészjelzést is. Miért nem jöttek ide? Hoppá. Mi van, ha Zsolt egy trükkel eltérítette őket?
A rókára nézek. Szomorú.
- Átverte őket – súgom. – Zsolt átverte őket. Állítólag ért az ilyesmihez. Kikapcsolta gép jeleit és egy teljesen más irányt írt be. Ki tudja, talán Sopronban keresnek. Hát, ez szuper. Simán megcsinálta. Majdnem egy egész bázis felett átvette az irányítást, úgyhogy számára egy hamis jel küldése sem okozhatott különösebb problémát. De ott van az én vészjelzésem. Igen. Annak el kellett jutnia egy közeli helyőrségre. Ha komolyan vették és riadó is van a szektorban, akkor már itt kellene lenniük.
Ahogy szétnézek sötétségben, egy halvány fényfoltot sem látok. Semmi. Csak én, a róka és a zseblámpám fénye.
*
A híd túloldalán járok. Egy szupermarket parkolóját világítom meg. Bevásárlókocsik darabokban, autóroncsok, az épület ablakai közül kettő betörve, az elektromos ajtók szilánkjai hevernek a feldöntött áruvédelmi kapuknál. Dideregve, lassan lépek be. Feldöntött polcok. A ruhaosztály valahol hátul lehet. Csak maradt valami a méretemben. Valaminek nekikoccanok a bakanccsal. Egy pisztoly.
Felkapom. Üres a tár. Visszadobom a földre. Visszhangzik. A kijárat felé fordulok. Ha Zsolt a nyomomban van, akkor biztosan meghallotta. De szerintem a zseblámpa fénye is elég árulkodó lehet. Megyek tovább. A kasszasor mentén haladok. Megtorpanok. Jobbra világítok. A földön kabátok hevernek. Néhány még a ruhaállványokon is van. Azonnal odalépek. Még válogathatok is. Vastag fekete kabát, szőrmés kapucnival. Felkapom magamra, miközben alig hiszem el, mekkora szerencsém van. Elég hideg még, de lassan felmelegszik. Egy darabig ott állok és sóhajtozom.
Valami koppan egyet tőlem balra. Rögtön arra fordulok a fénnyel és a leborult polcok felett megvilágítom a bejáratot. Semmi. Pedig arról jött. Koromsötétség. Olyan, mintha egy barlangban lennék. Kell lennie itt egy másik kijáratnak is. Nem, Angéla, ez nem egy nagyobb üzlet. Egy bejárat van, ami egyben a kijárat is.
Lassan megfordulok. A ruhaállványok mögött újabb polcok vannak, melyek nem borultak fel. Koppanás. Ismét a bejárat felől. Lehet, hogy egy állat csak. Egy kóbor macska, vagy kutya.
Ki kell innen jutnom. De gyorsan. Nincs idő tovább vásárolni. Megtaláltam, amit akartam. Jobbra világítok a kasszák felé. Egy táska. Katonai. Ki van nyitva. Odalépek gyorsan, miközben fülelek. Kotorászom benne. Egy palack. Kiveszem onnan. Multivitaminos gyümölcslé. Majdnem elsírom magam örömömben, gyorsan letekerem a kupakját és nagyot kortyolok bele. Óvatosan, Angéla. Óvatosan. Figyelj közben. Simán megiszom az egészet és a földre dobom.
Visszairányítom a fényt a bejárat felé. Indulnom kell. Csak szépen lassan. Nagy levegőt veszek és elindulok. Nem kapkodom el. Óvatosan lépkedek előre. Legalább égne odakint egy lámpa. Nem kéne több, csak egy. A kitört üvegeken át csak a parkolót látom és a romokat. Ugyanazt, mint a bejárat felé, de bárhol lapulhat ellenség, mivel nem olyan erős a lámpa fénye. Könnyedén csapdába kerülhetek.
Már a feldöntött áruvédelmi kapunál vagyok. Akárhogyan is igyekszem, nem tudok hangtalanul lépkedni. Ekkor jobbról egy sziluett elszalad a kapu előtt, én pedig felsikoltva tüzet nyitok. Remegek. Ki volt az? Zsolt? Elég magas volt, hogy ő legyen az. Reszketve figyelem a bejáratot. Már nem sok lőszerem lehet.
Jobbra fordulok és szaladni kezdek az egyik kitört üveg felé. Átugrok a szilánkos kerete felett és máris parkolóban találom magam. Rohanni kezdek az út mentén, miközben zakatol a szívem rémülettől. Tisztán érzem, hogy az a valaki üldözőbe vett, de nem merek megfordulni. Az útra érek és a lakóépületek felé veszem az irányt az úttest közepén. Valami csörömpöl mögöttem.
Még jobban rákapcsolok. Autóroncsok hevernek az úton. Valamelyik mögé el kéne bújnom és onnan felvenni a harcot ezzel a valakivel, aki szerintem Zsolt. De megállni sem merek.
Hatalmas ütést érzek a hátamon. Arccal előre a földre zuhanok. A fegyverem a kezemben marad és azonnal a hátamra fordulok, a fényben látok egy bakancsot és már landol is ki a kezemből. Valaki felemel és az egyik kocsihoz szorít. Elrúgom magamtól. A földre zuhanok és amilyen gyorsan csak tudok a fegyveremhez kúszom. Valaki megint talpra állít, aztán következő pillanatban nekiütközöm egy kocsinak. Rossz irányba lökött, mert a lábamnál hever a fegyver, amit rögtön felkapok.
A lámpa fénye sisakot viselő Zsoltot világítja meg. Nyilván éjjellátó üzemmódban lát engem. Tüzelek felé, amitől a mögötte lévő autóroncs felé hátrál. Továbbra is lepattannak a lövedékek. Kattanások. Elfogyott a lőszer. A piromániás visszanyeri az egyensúlyát és fenyegetően indul meg felém.
Nem várok, futásnak eredek az úton. Könnyű célpont vagyok. Ő mindent lát, én pedig csak azt, amit a zseblámpa enged. Azt sem tudom, merre vagyok, csak kerülgetem a roncsokat. Sikoltani akarok, de túlságosan meg vagyok rémülve ahhoz. Hallok egy durranást és valami süvíteni kezd felém.
Rakéta. Bevetem magam egy kisbusz takarásába, mire egy nagy erejű robbanás rázza meg az amúgy is lidérces éjszakát. Lángok lövellnek magasba. Megpillantok egy katonai terepjárót. Gyorsan kikapcsolom a lámpát és bekúszok alá.
Lassú léptek. Zsolt magabiztosan közeledik a lángok felé. Már látom is. Nem fordul felém. Csak a tüzet bámulva lépked előre, akár egy robot. Megáll előtte. Úgy bámulja, akár egy természetfeletti lényt, ami megjelent előtte. Mozdulatlan. Talán ilyenkor a legijesztőbb. Lassan tőle jobbra fordítja a fejét. A hátára húzza a fegyverét a hevederrel. Kár, hogy kifogyott lőszerem. Visszafordul a tűz felé.
Mozdulni nem merek. Most felém néz. Nem rám. A terepjárót figyeli. Remélem nem jön ide. Ne gyere ide. Nézd a tüzet. Látom, nagyon tetszik. Oda is fordul. Elnézi a lángokat, aztán hirtelen sarkon fordul és elindul visszafelé. Távolodik. Könnyen feladta. Vagy tudja, hogy itt vagyok, csak nem akar ilyen gyorsan véget vetni ennek a hajszának. Még vadászni akar. És talán tudja, hogy senki sem jön el értem.
Fél óra múlva előmászok és benézek a terepjáróba. Semmi. Halkan felnyitom a csomagtartót. Egy táska.
*
Egy étterem mosdójába lépek be. A fegyveremet a mosdókagylóra teszem, a zseblámpa pedig ad egy kis fényt. Hallom, hogy odakinn ismét elered az eső. Leülök a földre és kinyitom a táskát, amit találtam. Jó nehéz, ezért biztosan valami használható van benne. Egy palack ásványvíz. Leteszem magam mellé. Tovább kotorászok. Téglalap alakú tárgy. Kihúzom. Felsóhajtok. Egy tár. Azonnal felpattanok, beletöltöm a fegyverembe. A számláló eléri a maximumot. Visszaülök és kutakodom tovább. Élelmiszercsomagok. Kukoricamálé. Áfonyás. Három darab van. Vacsora is lesz, jól van. Kötszerek. Azok nálam is vannak. A róka vigyáz rájuk. Ezen kívül semmi. Az elülső zsebben egy másik palack víz. Nagyot kortyolok belőle, aztán befalom a kukoricamálékat.
A rókára nézek. Retteg.
- Én is félek – súgom neki. – El kell indulnom. Talán nyolc óra lehet. Hosszú még az éjszaka.
A mosdó sötét bejárata felé pillantok, ami vészjóslóan áll a félhomályban. Zsolt bármelyik pillanatban ott teremhet.
- Hosszú még az éjszaka – ismétlem.
folyt.köv.
2023.március 11-17.
Budapest
