Nagyprónay János
A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

3.évad/2.rész

Nincs remény

Lassacskán kezdek magamhoz térni. Iszonyatosan fáj a fejem, szédülök és a fény, ami megjelenik előttem csak súlyosbítja ezt a szörnyű állapotot. Mintha valami teljesen el akarna pusztítani a lelkemmel együtt. Talán ülök éppen, de lehet, hogy fekszem. Aztán látom a lábaim és érzem a fejem súlyát.
Egy kis szobában ülök, a kezem hátra bilincselve. Előttem egy széles asztal, melynek a túloldalán üres szék áll. A szoba vakítóan fehér. Mintha a túlvilág egyik irodájában lennék, ahol eldöntik, hogy innen hova tovább. Ennél az elviselhetetlen fájdalomnál, amit most érzek, talán a pokol is jobb.
Balra tőlem kinyílik egy ajtó. Őrült nagy szenvedésbe kerül, hogy egyáltalán oda tudjak pillantani. Vince az. Aggódva néz rám. Fogja a túlsó széket, megemeli és leteszi az asztal mellé. Leül, közel hozzám.
- Mindjárt elmúlik a fájdalom – mondja halkan.
- Hol vagyok? – kérdem.
- A kihallgató szobában.
- Hogy-hogy te vagy itt velem? Az a hadnagy megtiltotta.
- Nem érdekel.
A szemébe nézek, de mintha vihar tombolna az agyamban villámokkal, olyan fájdalmat érzek.
- Bajod lehet, Vince – súgom.
- Nem érdekel – mondja lágyan.
Feláll és mögém lép. Hallom, amint valami megcsörren a kezében. Egy kulcs, talán. Leveszi a bilincset. A kezeim felszabadulnak. Egy pillanatig nem tudom, mi történik, egyszer csak ott ül már mellettem és magához ölel. Kezd múlni a fájdalmam. Biztonságérzet jár át. De még nem érzem otthon a lelkem.
- Tudod, hogy kerestelek? – teszi a fel a kérdést elcsukló hangon. – De nem találtalak sehol. Se egy nyom, semmi.
- Két évig bujkáltam – súgom erőtlenül.
- Azt hittem, nem élsz. Bele se akartam gondolni, hogy mi történt veled. De a képek jöttek. Hogy megöltek téged is.
- Itt vagyok, Vince.
- Még most sem hiszem el, Angéla. Még most sem tudom felfogni, hogy itt vagy.
- Tudom, mit érzel.
Ad egy puszit fejemre, akárcsak apa.
- Mindenki mást elveszítettem – súgja és megint elcsuklik a hangja. – A szüleimet. A nővéremet. És a szerelmemet.
- Csak mi maradtunk, Vince – mondom erőtlenül és erős fájdalom nyilall a fejembe.
- Vilmát is ők ölték meg.
- Kik?
Csend telepszik ránk. Szerintem ismét el fogok ájulni. Olyan mintha süllyednék. Vince sóhajt egyet.
- Nem engedték felszállni a gépünket – kezdi. – Mindenkit leszállítottak és felraktak minket a teherautókra. Nem tudtuk, hová megyünk. Vilma reszketett a félelemtől. Én csak öleltem őt és képtelen voltam bármit is mondani neki. Féltem, de nem magamat féltettem, hanem őt. Az út végtelennek tűnt. Iszonyatos volt. Elképzelésem sem volt arról, hogy mit akarnak tőlünk.
Nagyot nyel. Érzem, hogy próbálja visszafogni a sírást. Elképzelem, amint egymást ölelik ott a teherautó csomagterében. Átérzem a félelmüket. A bizonytalanságot, a kiszolgáltatottságot, ami akkor már a mindennapok részévé kezdett válni. És az igazi borzalom csak azután jött.
- Végül egy bázishoz értünk – folytatja Vince. – Ahol a fekete egyenruhások két csoportra osztottak minket. Teljesen találomra, semmi rendszer nem volt benne. Vilma a másik csoportba került. Üvöltözött, könyörgött. Én megpróbáltam áthúzni magamhoz, az egyik katonával dulakodtunk is. Aztán eszméletlenre vertek. Egy szobában ébredtem. Mint most te. Vallattak. Az mondták, hogy kém vagyok. Ha pedig bevallok mindent, akkor Vilma hazamehet. Bármit megtettem volna érte, de fogalmam sem volt semmiről. Egyetlen kérdésre sem tudtam válaszolni. Megint elvertek.
Könnyezni kezdek.
- Hajnalban pedig folytatták tovább – folytatja. – Ismerjem be, hogy kém vagyok és akkor csak engem ölnek meg. Rögtön rávágtam, hogy az vagyok. Ki is töltöttem egy papírt. Utána azonnal kivittek a bázistól egy-két kilométerre lévő tisztásra. Egy nagy gödörhöz. Emlékszem akkor is esős idő volt. És akkor megláttam a többi utast. Mind halott volt. Ott feküdtek a gödörben. Mind ott voltak. Köztük Vilma is. Emlékszem üvölteni se tudtam. Sokkot kaptam és nem akartam elhinni, hogy ez megtörténik. Ő nem lehet ott. Hisz mi a jövőnket terveztük. És szinte már meg is éltük azokat. Erre ott fekszik holtan. Pedig egyértelmű volt, hogy mi most már boldogok leszünk egy szabad országban.
Halkan kitör belőlem a sírás. Sajnos látom magam előtt az egészet. Annyira érzem. Hisz én se akartam elhinni, hogy anya és apa halott. Mert láttam magam előtt többször, hogy majd nagyszülők lesznek, én pedig egy boldog anyuka. Mind álmodtunk egy szép jövőt magunknak, amit aztán elvettek tőlünk.
- Aztán üvöltözni kezdtem – folytatja Vince elcsukló hangon. – Megígérték, hogy nem bántják, ha kémnek vallom magam. Az egyik katona, egy tiszt erre könnyedén rávágta, hogy hazudtak és különben is, mindjárt meghalok és megyek a szerelmem után. Még ők voltak felháborodva, amiért „kérdőre vontam” őket. Ekkor váratlanul lőni kezdtek ránk a közeli erdő felől. Én a földre vetettem magam. A katonákat gyorsan elintézték. A támadók előjöttek az erdőből. Kommandós maszkot viseltek. Felsegítettek. Próbáltam a gödör felé nézni, hogy vessek egy utolsó pillantást Vilmára, de megragadtak és szaladni kezdtünk. Valamikor az erdő kellős közepén elájultam.
Szorosabban magamhoz ölelem. Nem tudok megszólalni sem. Nem találok megfelelő szavakat arra, hogy kifejezzem, mennyire sajnálom őt azért, amin keresztül kellett mennie. Csak sírni tudok.
- Egy ház nappalijában ébredtem – folytatja tovább. – Hamar rájöttem magamtól is, hogy a megmentőim az ellenálláshoz tartoznak. A katonai vezetés ellen, aminek akkor még nem volt akkora ereje, de a háttérben már elindultak a teljhatalomhoz vezető úton. Olyannyira, hogy dacára annak, hogy rengeteg szemtanú látta, amint leszállítanak minket a gépről, a híradásokban már az jelent meg, hogy egy ellenséges haderő vadászgépei lőtték le a mi járatunkat.
- Akkor anya ezért sírt – súgom. – A konyhában. Ezt tudta meg.
- Valószínűleg. De ez szinte igaz is volt. Mindenki meghalt. Csak én maradtam egyetlen túlélőként, viszont nem éreztem magam élőnek. Én is ott feküdtem abban a gödörben. Sokáig fel nem tudtam fogni az egészet. Nem akartam elhinni, hogy ez történt velem és Vilmával. Meg sem tudtam szólalni. De az ellenállók ennek ellenére ápoltak, megerősítettek. Minden megtettek azért, hogy rendbe jöjjek. Amint kezdtem erőre kapni, el akartam menni értetek, de ők lebeszéltek róla. Azt mondták, ezzel ártanék nektek a legjobban. Hivatalosan halottnak számítottam, de a fekete egyenruhások titokban vadásztak rám, mivel szemtanúja voltam annak, amit műveltek. A felbukkanásommal veszélyeztettelek volna titeket. Így hát elvittek Vas megyébe, ahol megkezdték a kiképzésemet. Akkor már bombázás alatt állt az ország. Az volt a célom, hogy egy kisebb különítménnyel elmegyek értetek. Végül el is mentünk, de akkor csak…
- Tudom.
A szemébe nézek. Abba a könnyes szemébe, amiben már nyomokban sem látom azt az embert, aki egy egész falut tartott rettegésben. Szép emlékek villannak be és most közel is érzem magam hozzájuk.
- Itt vagyok, Vince – súgom. – Sajnos, már csak én. És velünk kell jönnöd. Te, én, Niki és Csenge. El kell innen mennünk. Én pedig mindent megteszek majd érted. Nem fognak bántani. Elhelyezünk egy biztonságos kolóniában, ahol majd vigyázunk rád. Senki sem fog ítélkezni feletted.
- Angéla – súgja. – Ez nem ilyen egyszerű.
- Téged már nem akarlak elveszíteni. Mint anyát és apát. Szükségem van rád. Vince, meg tudjuk csinálni.
Ekkor kinyílik az ajtó. Aurél lép be rajta két katona kíséretében. Nem szól semmit, csak szúrós szemmel mered Vincére, aki látva őt felpattan és vigyázba vágja magát. A hadnagy úgy áll, mint aki egy hirtelen ütésre készül.
- Őrmester – kezdi a kitörés előtti nyugalommal. – Milyen parancsot is adtam magának?
- Elnézést, uram – biccent a nagybátyám. – Úgy gondoltam, Angéla talán jobban bízik bennem és hajlandó lesz együttműködni velünk.
- Milyen parancsot adtam ki?
Feszült csend következik. Aurél fekete szemeiben megjelenik az a gyilkos csillogás, amit talán sok áldozata látott már. Megszólalni sem merek, hogy Vince védelmére keljek, mert attól félek, olaj volna a tűzre. A nagybátyám ekkor egy kicsit lehajtja fejét, bűnbánóan és halkan sóhajt egyet.
- Egyértelmű parancsot, uram – feleli. – Egyértelmű parancsot arra, hogy én a két másik foglyot hallgassam ki.
- Erre maga? – kérdi halkan Aurél.
- Máshogy jártam el.
- Milyen meglepő. Tudja csak azért engedtem annak idején, hogy hozzánk csatlakozzon, mert ott Vas megyében azt mondták, hogy elszánt, tapasztalt, becsületes és végül, de nem utolsó sorban, feltétel nélkül teljesíti a parancsokat. Eleinte ez így is volt. De mára elkezdett megfakulni. Ön szerint, most mit kellene tennem?
- Elnézést, uram.
- Ezt már hallottam.
Közbe akarok szólni. A hadnagyból árad a feszültség, szinte betölti az egész teret. Valamit ki kell találnom. Nem, Angéla. Maradj csendben. Vágjál bűnbánó tekintetet te is. Most csak így mentheted a helyzetet.
A hadnagy közelebb Vincéhez.
- Most szépen elmegy és kihallgatja a két foglyot – adja ki a parancsot halkan. – Tudjon meg mindent, amit tudnunk kell. Még a legapróbb részleteket is. Aztán holnap hajnalban a kis kadét is bizonyíthat.
Vince felkapja a fejét.
- Hogyan, uram? – kérdi döbbenten.
- Ő fogja kivégezni őket – vágja rá Aurél.
Rögtön elmúlik a fájdalmam és a szédülésem. Azonnal kijózanodok.
- Mi? – csattanok fel. – Micsoda?
A szívem majd kiesik a helyéről, de Aurél még csak rám sem néz. Vincét bámulja az a támadásra készülő tekintetével.
- Leléphet, őrmester – súgja. – Innentől én átveszem.
Vince szó nélkül tiszteleg neki, aztán megindul az ajtó felé. Onnan vet felém egy olyan pillantást, amilyet azon az estén, amikor anyával való vitája után hazaindult. A kocsija mellett állva észrevette, hogy az ablakból figyelem. Mintha elbúcsúzott volna, de egyszersmind ígéretet tett volna valamire.
Miután Vince kimegy, Aurél tesz felém egy lépést, miközben a gyilkos szemeivel figyel. Olyan harag szabadul fel bennem, mint még soha. Nem fogom hagyni, hogy ilyesmire kényszerítsen. Soha! Haza fogok menni Vincével, Nikivel és Csengével. Ez a szörnyeteg pedig meg fogja kapni, amit megérdemel.
- Látom rajtad a haragot – mondja higgadtan, miközben megindul felém. – Felesleges pazarlás.
Megáll felettem, majd leguggol hozzám. Az arca megfeszül, mintha továbbra is ütésre készen állna.
- Hatalmam van feletted, amióta itt vagy – közli halkan és valami természetfeletti mozdulattal előkapja a pisztolyát és rám szegezi. – Akár most meg is ölhetnélek. Aztán a nagybátyádat. Senki sem ítélne el érte.
Nem ijedek meg.
- Többen fogtak rám fegyvert, mint rád - vetem oda neki.
- Én pedig mindig meghúztam a ravaszt – vágja rá.
- Tedd meg. Rajta. Lőjél le.
Elmosolyodik. Megint a rémísztő mosoly. Olyan, mint egy mitikus szörnyetegnek, vagy akár egy démonnak.
- Téged utoljára hagylak – súgja. – Előbb kivégzem a két barátodat. Aztán a nagybátyádat. Nem fogok sietni. Te pedig végig fogod nézni.
- És te vagy az ellenálló – harcolok vele tovább. – Te harcolsz a katonai vezetés ellen. Amikor rosszabb vagy bárkinél.
- Így van.
- És büszke is vagy rá.
Lassan elteszi a fegyverét, miközben továbbra is mosolyog rám. Utána lekever egy akkora pofont, hogy székről a padlóra zuhanok. Felegyenesedik, aztán a nagyot koppanó bakancsával megáll felettem.
- Meg fogod tenni holnap – mondja. – Végrehajtod a parancsomat. Különben a nagybátyád megy szépen a szüleid után. És te is. De nem rögtön. Lesz időd arra, hogy megbánd a bűneidet.
Felnézek rá. Iszonyatosan fáj a fejem az ütéstől, de nem félek ettől a gyilkostól. Csak a haragot érzem.
- Meg foglak ölni – sziszegem felé. – Te már most halott vagy.
Erre felnevet. A nevetése is hátborzongató.
- Azt hiszem, jó katona leszel – mondja vihogás közben. – Jobb, mint a nagybátyád.
A nevetést körülbelül egy másodperc töredéke alatt abbahagyja. A katonákhoz fordítja a gyilkos tekintetét.
- Vigyék a tiszteknek fenntartott cellába – adja ki a parancsot, aztán vissza se nézve kilép a szobából.

*

Kilenc éves vagyok. Dunakeszi romos lakótelepén sétálunk anyával a jéghideg októberi szélben. Az előző nap bombázták le a környéket másodjára. A nagy épületek közül már csak kettő áll, de azok is bármikor összedőlhetnek. Az oldalaik le vannak omolva, a lakások fedetlenül és néha lehullik egy-egy kődarab. Az egykori cukrászda felé tartunk, ahol a kék egyenruhás katonák az élelmiszercsomagokat osztogatják. A távolban látni, amint legalább száz ember áll sorba a kőtörmelékekkel teli téren.
A játszótérre pillantok. Vagyis, annak hiányára. A csúszda a járdán hever darabokban, a hinta pedig nem is látszik a rajta álló, kiégett tanktól. Elhaladunk a szupermarket előtt felállított tábla mellett. Az eltűnt személyek fényképei sorakoznak rajta. Észreveszem Zsófi nénit közöttük. Ő volt a fiatal énektanárnőnk.
- Ne – súgom és könnybe lábadnak a szemeim. – Zsófi néni.
Anya engedi, hogy megálljak. A mosolygós, fekete hajú tanárnő fényképét nézem és biztos vagyok benne, hogy halott. Annyira szerettem őt és ő is engem. Mindig átköltötte a népdalokat vicces változatba, hogy ezzel is enyhítse azoknak a szorongását, akiknek nagyon hamis volt a hangjuk.
Anya leguggol velem szembe. Neki is könnyes a szeme, de egy zsebkendővel az én könnyeimet törli le finoman.
- Jaj, kincsem – súgja. – Zsófi néni már biztosan boldog. Gondolj erre. És arra, hogy mi pedig vigyázunk egymásra.
- Mi is meg fogunk halni – mondom remegő hangon.
- Nem, kicsikém – mondja és gyengéden magához ölel. – Mi összetartunk. És nemsokára vége lesz ennek.
- Mikor?
- Hamarosan.
- Mindig ezt mondod.
A szemembe néz. Próbál erőt adni, mint minden egyes nap.
- Ott van benned a fény, kicsikém – súgja és elmosolyodik. – Amikor megszülettél, az orvos azt mondta nekem, téged az angyalok küldtek erre a világra. És elég volt csak rád néznem máris tudtam, hogy igaza van. Ahogy néztél rám és a többi emberre, pont olyan voltál, mintha egy kisangyal lennél. Az okos és szép szemeiddel figyeltél. Olyan volt, mintha már tudnál beszélni, de még nem mersz. Amikor vittünk haza, úgy éreztem, hogy az úton te vigyázol ránk. Nem féltem. Te pedig csak engem figyeltél.
Magamhoz ölelem anyát.
- Szeretlek anya – súgom.
- Én is szeretlek, kisangyal - súgja. – Nagy dolgok várnak rád.

*

A cellában ülök. Még hallom anya hangját az emlékezésből. Nagy dolgok várnak rám. Ezzel akart óvni az összeomlástól. Bárcsak újra hallanám a hangját. Akár felvételről is. Csak az övé legyen.
Az ablak felé fordulok, mely a borult időbe néz. Az első emeleten vagyok. A cella tágas, két ágy is van a falnál egymással szemben és egy kisebb helyiség a mosdónak. Luxus a foglyul ejtett tiszteknek. Az ablakhoz közeli kis asztalkán észreveszek egy tálcát, rajta egy dobozos gyümölcslé, műanyag pohár és mellette három kukoricamálés csomag. Odalépek, töltök magamnak az italból.
Miközben azt kortyolgatom, az ablakhoz lépek. Látom a terepjárókat és tankokat. Ott van a mi speciális járművünk is, melynek nekidőlve egy katona áll. Egy terepjáró előtt kinyílik a kapu. Gondosan leparkol a mi járművünk mellett. Vince száll ki belőle és egy sisakot viselő, vörös hajú nő, akinek nem látom az arcát. A nagybátyám int neki, hogy kövesse. Látszólag az nem ismeri a járást. Tiszteleg a speciális jármű előtt álló katonának, aki biccent. Valamit beszélgetnek, aztán a nő kinyitja annak az oldalsó ajtaját és belép. Az ajtó bezárul mögötte. A katona végül Vincét követve a bejárathoz sétál. Eltűnnek a látószögemből. Lerakom a poharat, majd megsemmisülten huppanok az ágyra.
Nincs remény. Nincs menekvés innen. De egy biztos, nem fogom bántani Nikit és Csengét. Bármi is legyen az ára. Nem érdekel. Még csak rájuk sem fogom szegezni a fegyvert. Szerintem magammal végzek. Az lesz. De előtte a hadnaggyal. Remélem, hogy ott fog majd állni magabiztosan, mielőtt felé fordítom a fegyvert.
A cellában telik a nap. Leszáll lassan az éj, de még mindig az ágyon ülök és úgy érzem, minden a végéhez közeledik. Eddig tartott az egész. Ami fura, hogy nem félek. Nem érzek semmit. Csak a remény hiányát.

*

Nem tudom, mikor aludtam el, de az ágyon fekszem, amikor egy hatalmas csattanásra ébredek. Egy villanásra látok egy vicsorgó arcot, aztán a földön találom magam. Onnan felnézve Aurélt pillantom meg.
- Eljött az idő – közli halkan, miközben az arca megremeg valami iszonyatos haragtól. – Azt hitted, hogy csak egy rémálom volt? Reménykedtél netán? Azonnal pattanj fel a földről! Gyerünk!
Hogy tovább idegesítsem, szépen lassan kelek fel. A két katonára pillantok, akik az ajtóban állnak. Nem olvasható le érzelem az arcukról. Talán egy kicsit reménykedtem abban, hogy talán látok némi együttérzést, de az nincsen. A hadnagy belemarkol az egyenruhámba és úgy vonszol maga után, hogy alig bírok vele lépést tartani. Már meg sem próbál higgadtnak mutatkozni.
- Erdei túrára megyünk – sziszegi. – Kinéztem egy szép helyet, ahol te döntöd el, ki lesz elásva a gödörbe.
- Akkor te leszel az – vágom rá.
Erre szinte kirepülök a folyosóra. Gyorsan felrángat a földről. A katonák felzárkóznak mellénk.
- Ne vigyük mi, uram? – kérdi valamelyik.
- Nem – feleli az. – Ő az én gondom.
A hosszú folyóson haladunk a lift irányába. Az esélyeimet latolgatom. Feleslegesen. Az a baj velem, hogy képtelen vagyok feladni. A makacsságom pedig jelen pillanatban nem a legjobb tulajdonságom.
- Tudok magamtól is járni! – kiáltom.
- Nem tudsz semmit – közli higgadtan a hadnagy. – De ha ma jól döntesz, akkor megindulsz végre egy új úton. Ez a személyiséged le lesz építve. A mai nap segíteni fog ebben. Néhány hónap és örömmel fogod követni a parancsaimat. Alig várod majd, hogy az utad egyengetve előléptesselek.
- Azt lesheted!
Belépünk a liftbe. A fekete szemeivel figyel.
- Kihívás vagy – súgja.
- És az életed legnagyobb kihívása – vágom rá rögtön.

*

Beszállunk a speciális járműbe, ahol azt hittem, Niki és Csenge is jelen lesz. De nincsenek ott. Csak két katona és a vezetőfülkében a nekem háttal ülő vörös hajú nő, aki egy kicsit jobbra mozdítja a fejét, aztán gyorsan vissza. Aurél a padra lök, két katona pedig mellém ül. Ő előre pillant.
- Indulás! – adja ki a parancsot.
A nő nem szól semmit, csak beindítja a motort. Aurél leül velünk szembe és szigorúan mereszti rám a szemeit. Én kikerülve ezt a szélvédő felé pillantok. Látom, hogy kihajtva a kapun a közeli erdő melletti homokút felé vesszük az irányt. A nap kezd kisütni. A sofőrt figyelem. Ellenálló létére nagyon profin kezeli a hadsereg járművét. Visszanézek az engem figyelő hadnagyra.
- Hol vannak? – kérdem. – Hol van Vince?
- Ők már ott várnak – feleli.
Nemsokára megérkezünk egy erdővel körülölelt nagy tisztásra. Fel akarok pattanni, hogy jobban lássam a terepet, de az egyik katona durván visszaültet a padra. A vörös hajú nő ügyesen megáll.
Aurél valami természetfeletti gyorsasággal felrángat, ráüt a nyitógombra és kivonszol a járműből. Látok egy fekete terepjárót, amit szintén tőlünk loptak ellenállók. Utána megpillantom Nikit és Csengét, akik egy kiásott gödörnek háttal állnak, a kezük maguk mögött, nyilván meg vannak bilincselve. Két katona áll mellettük néhány lépésnyire és figyelik minden mozdulatukat.
Sokkot kapok. Megszólalni sem tudok a látványtól. Ott a Nővérem és Csenge. És most látom őket utoljára. De nem én leszek az, aki meghúzza a ravaszt. Abban biztosak lehetnek. Vince lép elő a terepjáró takarásából egy pisztollyal a kezében. Odalép hozzám a sajnálkozó tekintetével, aztán a hadnagyra pillant, aki kikapja a kezéből a fegyvert. A nagybátyám próbál a tekintetével bocsánatot kérni. Nem haragszom rá. Remélem, látja rajtam. Vet egy pillantást a speciális jármű szélvédője felé.
Aurél hirtelen megragad odavonszol Niki és Csenge elé. Megindulnak a könnyeim. Azonban a Nővérem lövell felém egy magabiztos mosolyt. Még most sem fél. Sosem fél. Nem is kell félnie, mert nem hagyom, hogy baja essen. Amikor a hadnagy a kezembe nyomja a pisztolyt, ő még csak meg sem lepődik.
Aurél megáll mellettem.
- Tudod, miért vagyok benne biztos, hogy megteszed? – kérdi.
- Mert őrült vagy – felelem azonnal.
- Nem, ezért.
Ekkor előkapja a fegyverét és a mellette álló Vince halántékához szegezi.
- Megteszed, amit parancsolok – súgja. – Vagy én teszem meg, amit kell. Te döntesz!
Reszketni kezdek. Kár, hogy nincs itt a róka, hogy megmondja, mit tegyek. Ne gondolkozz Angéla.
- Megteszem, amit kell – súgom.
- Akkor rajta – parancsolja Aurél.
Vetek egy pillantást Vincére, akin nem látom a félelmet. Aztán Nikire és Csengére pillantok. A pisztolyt pedig a földre dobom.
- Mit csinálsz? – üvölti Aurél. – Van róla fogalmad, mi jön ezután?
Visszafordulok hozzá. Még mindig Vince halántékához szorítja a fegyvert.
- Nem érdekel – mondom.
- Akkor most tudod, mi lesz – vigyorodik el a hadnagy. – Akkor én ítélkezem.
Erre a speciális jármű oldalajtóján kilép a vörös hajú nő gépfegyverrel a kezében. Rögtön felismerem az arcát. Georgina. Az egykori fekete egyenruhás őrmester, aki segített nekünk kijutni a faluból.
- Nem te – veti oda. – Hadnagy.
Aurél döbbenten fordul meg, én hátrapillantok Nikire és Csengére, akik hasra vágják magukat és pisztollyal kezükben tüzet nyitnak a két katonára, akiknek esélyük sincs. Én is hasra vágom magam, és hátamra fordulva látom, hogy Vince kiüti a hadnagy kezéből a pisztolyt, Georgina pedig tüzet nyit a jármű mögül kilépő katonákra.
A földön heverő pisztolyért kezdek kúszni.
Heves harc alakul ki.

folyt.köv.

2022.július 18-24.
Budapest