Nagyprónay János
A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

1.évad/7.rész

A kolónia

El sem akarom hinni, amit látok. A kolónia egyik főépületében vagyunk, amely sokkal szélesebb és tágasabb bármelyiktől. Úgy néz ki, mint egy egyszintes pláza. Üzletek mellett haladunk el, ahol többnyire ruhákat, háztartási kellékeket lehet venni a helyiektől. A padokon fiatalok ülnek, szülők a gyermekeikkel, vannak játszóházak, ahol lehet csúzdázni, a játéktermekben biliárdoznak, táncgépeken táncolnak, miközben elektronikus zene bömböl. Egy család lép ki a játékboltból és a kisfiúk már rögtön játszani a kezd a játékrepülővel. Tátott szájjal nézek körbe. Mindenki tiszta civil ruhában. Egy nő ballonkabátban sétál el mellettünk, egy fiatal srác egy rockbandát ábrázoló pólóban, kamasz lányok nevetgélnek a padokon, egy öltönyös férfi a laptopján dolgozgat.
Akár egy időutazás. Mintha nem is zajlana odakinn a háború. Nagyon furcsa és egyre szívbe markolóbb érzés fog el. Nem tudom megfogalmazni, hogy mit is érzek. Csak arra tudok gondolni, hogy ez a hely akkor is meglehetett, amikor bujkáltam az erdőben. Valamint, hogy odakint ólálkodnak különböző veszélyes őrültek, akikkel nemrégiben összefutottunk. Felfoghatatlan.
- Angéla – szólít Niki. – Angéla.
Felnézek rá.
- Mi az? – kérdem.
- Minden rendben? – kérdez vissza.
- Nem tudom. Ez egyszerűen érthetetlen.
Együttérzően bólint.
- Tudom – mondja. – Nekem is az mindig. Mintha mi sem történt volna. A filmig van egy óránk, addig beülünk egy kávézóba.
Néhány perc múlva a forró csokit bámulom az asztalon. Fehér papírpohárba kaptam, amin a kávézó lógója szerepel. Niki valami lattét iszogat, melynek a tetejére jókora adag tejszínhabot is nyomtak. Körbenézek a vendégeken. Fiatalok beszélgetnek, szép ruhákba vannak, a tekintetük kiegyensúlyozott. Minden olyan, mintha Budapesten volnánk és ezek a fiúk és lányok a szomszédos kerületből ugrottak volna be egy kávéra munka, vagy az egyetem után. Zavartan nézek vissza Nikire.
- Olyan, mintha egy másik időből jöttem volna – mondom.
- Igen – bólint. – Nehéz ezt összeegyeztetni azzal, amit odakint látsz.
- Hát, nemhogy nehéz, szinte lehetetlen is.
- Van itt egy könyvesbolt, ahogy láttam. Ha gondolod, benézhetünk oda.
Elkerekednek a szemeim.
- Könyvesbolt? – kérdem.
- Igen – bólint Niki. – Igaz, többnyire használt könyvek, de szerintem mindegyik jó állapotban van. A hajdani könyvesboltokból gyűjtik össze őket, vagy más kolónia lakóitól vásárolják.
- Benézünk majd?
- Naná, hogy benézünk. Veszek neked egyet. Vagy kettőt.
- Töltöttek pénzt a kártyádra?
- Igen.
- Nekem csak akkor lesz olyan, ha honvéd leszek?
- Igen, de ez nem azt jelenti, hogy nem veszek könyvet, vagy amit szeretnél. A moziba mondjuk ingyen megyünk, a hadsereg állja, ezért két nagy vödör popcornt kérünk, és két nagy kólát.
Elmosolyodok.
- Jó érzés egy kicsit újra embernek lenni – mondom.
- Na ugye – mosolyodik el Niki.
- Csak nehéz lesz itt hagyni ezt.
- Beugrunk majd párszor a helyőrséghez közeli kolóniába is. Persze az nem ilyen szép, de ott is van már mozi.
Egy lány hangosan felnevet. Odafordítom a fejemet. Milyen egészséges a mosolya, mennyire kiegyensúlyozott, pedig jóval idősebb tőlem és biztos rengeteg borzalmat láthatott. De most már biztonságban van. Nagyon jól őrzik ezt a kolóniát, pláne az őrangyal drónok odafent. Talán néhány év és itt egy nagyváros épül majd. Annyira jó lenne így mosolyogni, mint ez a lány. Itt van a barátaival, körül húsz éves lehet. Megérem vajon ezt a kort? Nem biztos. Teljesen bizonytalan, de egy kicsit hiszek benne. Talán lesznek nekem is ilyen boldog baráti összejöveteleim.

*

A mozi pont olyan, mint a hajdani plázákban, bár korábbi filmek plakátjai vannak kirakva. Tiszta időutazás. A vödör popcorn helyett szimpla két nagy adagot veszünk csak, nagy kólával és miközben sétálunk a hármas terem felé, egyre több fiatalt látok. Az önfeledt beszélgetésük közben, néha felénk pillantgatnak. Egy család éppen a kettes terembe tart. A kislányuk nagyjából velem lehet egyidős. Ijedten néz rám. Szinte megrémül tőlem, aztán Nikitől is. Elmosolyodok, hogy ezzel megnyugtassam. És visszamosolyog. Alig akarom elhinni. Még integet is. Mivel tele a kezem, csak biccentek felé. Felnézek Nikire, aki büszkén figyel engem.
Jó nagy a terem ahhoz képest, hogy nem egy plázában vagyunk. Hátul foglalunk helyet. Még az előzetesek mennek, a kolónia moziműsora. A popcorn ízétől emlékek akarnak felszínre törni bennem, de nem hagyom. Nem akarok sírni és elrontani ezt az estét. Régóta nem voltam ilyen boldog. Újra ember lettem. Még ha csak rövid ideig fogom érezni, akkor is rengeteget számít.
Elkezdődik a film és már első percekben nevetünk. Együtt a többiekkel. A telt házas mozival. Talán százan is lehetünk. És egyszerre nevetünk. Mint régen. Egy régi világot látunk a filmben, ami egykoron a miénk volt. Felkavaró, de egyben örömteli is. A filmben egy szerencsétlen apuka a főszereplő, aki vakációzni viszi a családját. Persze folyamatosan bonyolódik a cselekmény és egyre viccesebbé válik. A nagyvárosi jeleneteknél egy kicsit csend is honol, azt hiszem mindenki egy kicsit elmereng azon, hogy mivé lett mostanra a világ. De aztán újra nevetünk. És el sem tudom mondani, mennyire jólesik.

*

A film után a könyvesboltban válogatok, Niki pedig üzlethelyiség kávézórészlegén ül a pultnál és a pultos férfival beszélget. Lopva azért felém pillantgat és mosolyogva veszi tudomásul, mennyire nem jutok dűlőre. Mi tagadás, a bőség zavara már csak ilyen. Többen is vagyunk a boltban, de érzem, hogy valaki nagyon figyel. Ez már olyan berögződés nálam, szerintem.
- Szia! – hallom egy lány hangját. – Segítsek?
Odafordulok és rögtön felismerem azt a kislányt, aki a moziterem előtt integetett nekem. Barna haja van, barna szemei, az arca pedig nem olyan megviselt, mint az enyém. Látom a szüleit is, akik az útikönyveknél nézelődnek.
- Szia – köszönök vissza. – Csak nézelődöm. Két könyvet vehetek.
- Milyet szeretnél? - kérdezi mosolyogva.
- Igazából nem is tudom. Évek óta nem láttam olyan könyvesboltot, amit nem bombáztak rommá.
Egy kicsit megrezzen az arca. Lelkifurdalásom lesz.
- Színezőset keresek – vágom rá gyorsan, mert nem akarom elijeszteni.
- Akkor a másik végében kell keresned – mondja. – Én is azt akarok.
- Mutasd az irányt.
Zavarba jön.
- A nevem Laura – mondja halkan és érzem, hogy fél tőlem. – Neked mi a neved?
- Bocsi – legyintek mosolyogva. – Angéla.
- Angéla. Szép neved van.
- Neked is Laura.
Míg követem őt a könyvesbolt másik végében, látom, hogy Niki minket nézve elmosolyodik. Persze Laura szülei nagyon megdöbbennek, hogy a lányuk velem halad a színezős könyvekhez.
Laura levesz a polcról egy havasokban álló királynőt ábrázoló könyvet és mosolyogva átnyújtja nekem.
- Ez a legszebb – mondja. – Rengeteg gyönyörű rajz van benne. Ezt a királynőt is Laurának hívják. Ő a béke nagy védelmezője. Nagyon sok színezős készült róla és vannak mesekönyvek is.
Belelapozok és valóban gyönyörű rajzok. Hercegek, lovagok, királyok és különböző manószerű lények. Felpillantok Laurára és látom, hogy nagyon izgul. Gyakran nézeget a szüleire is.
- Róla szólt az a film, amit néztetek – állapítom meg. – Ugye?
- Igen – feleli örömtelien. – Mindegyik részt megnézem mindig.
- Kár, hogy nem arra ültünk be.
- Te katona vagy, ugye?
Felnézek rá. Éreztem a félelmet abban, ahogy feltette a kérdést.
- Igen – felelem. – Vagyis nem. Kadét vagyok. Egy másik helyőrséghez tartozom. Holnap reggel megyünk vissza.
- Már holnap reggel? – kérdi lesújtva.
- Igen. Sajnos.
- Kár, mert színeztem volna veled.
A mellettünk lévő asztalhoz fordulok. Aztán vissza Laurára.
- Van időnk – súgom és jólesik mosolyogni rá.
Néhány perc múlva már ketten színezzük a királynő egyik képét, amin egy gyönyörű kertben áll. Laura észreveszi a rókát, aki táskámból figyel minket most már korábbi vészjelzés ellenére mosolyogva.
- Kaptad valakitől? – kérdi Laura.
- Nem – felelem. – Találtam. Még tavaly novemberben. Ő az egyik legjobb barátom.
- És a nő ott pultnál a rokonod?
- A fogadott nővérem. Ő vigyáz rám.
Látom, hogy kérdezni akar valamit, de nem meri.
- A szüleim már nem élnek – súgom.
- Sajnálom – súgja vissza. – Ne haragudj.
- Ugyan, dehogy.
Az egyik eladónő hoz még nekünk színes ceruzákat, aztán biccent egyet Niki felé, aki minket néz mosolyogva. Azonban Laura szülei aggódva figyelnek minket kávézgatás közben. Visszafordulok Laurához.
- A szüleid féltenek tőlem – súgom oda neki.
- Ne törődj velük – mondja, miközben átadja nekem a sárga színű ceruzát. – Mindenkitől féltenek. Főleg a katonáktól.
- Félnek a katonáktól?
- Igen, pedig ők védenek minket. Persze, amikor idekerültünk, mindegyik nagyon szigorú volt. Aztán amikor megépült ez a kolónia, enyhült a helyzet. Már inkább kedvesek, de anya és apa még mindig fél tőlük.
- Tőlem nem kell. És Nikitől sem.
- Így hívják őt?
- Igen. Ő karolt fel engem.
- Bujkáltál?
- Igen. Sokáig. De most már van otthonom. És a Nővéremmel vigyázunk egymásra.
- És ránk is.
Elmosolyodok.
- És rátok is – mondom halkan, szívből.
- Köszönöm – súgja.
- Nem kell.
Színezünk tovább. Én a királynő haját rajzolom szőkére, míg Laura a kertet varázsolja egyre szebbé. Nagyon ügyes, nekem nincs olyan kézügyességem, mint neki. Nyilván, rajzolni is szépen tud. Na, Angéla, ne magadban gondold ezeket, hanem nyugodtan kérdezd meg tőle, beszélgess vele.
- Szoktál rajzolni is? – kérdem.
- Igen – feleli. – Anyától örököltem. Ő festőnő.
- Hűha. Híres is?
- Valaha az volt.
- Most is az. És tanít téged?
- Igen. Nagyon büszke is rám.
- Majd megmutatod rajzaidat?
- Ha lesz időnk, igen. Vagy küldök neked, ha szeretnéd.
- Szeretném.
- Neked mi a hobbid?
- Én írni szeretek. Bár nem sok időm van rá.
- Írónő szeretnél lenni?
- Igen. Az a tervem.
Olyan megnyugtató mosollyal fordul felém, hogy elhiszem, hogy lehet még jövőm. Van ebben a lányban valami bölcs és angyali. Valami olyan, ami nagyon sok emberből, köztük belőlem is elveszett. Nem tudom megfogalmazni pontosan, hogy mi is az, de erőt sugároz felém. Mi több, hitet ad nekem.
- Az leszel – súgja. – Biztos vagyok benne.
- Remélem, igazad van – mondom.
A szülei odalépnek hozzánk. Erőltetett mosollyal néznek le ránk, a szemükben jól látható a félelem.
- Laura – szólítja az anyja. – Mennünk kell. Holnap korán kell kelned.
Laura gyorsan leír valamit zöld színnel, aztán felpattan.
- Írj majd, Angéla – mondja, aztán szüleihez fordul. – Mehetünk.
Én szóhoz se jutok, nem is hagynak, sietve indulnak meg a kijárat felé. Miközben megsemmisülten egyenesedek fel, látom, amint Laura visszafordul mosolyogva. Integet. Én is visszaintegetek.
A könyvre nézek. A királynő mellett ott van nagy zöld betűkkel: BÁNKI LAURA, 89-ES LAKÁS. Írni fogok neki. Amint hazaérek, az lesz az első dolgom. Hosszan nézem a kezének írását. Ő írta. Nekem. Ő színezte a kertet. Eszembe jut az, amit tavaly Majának mondtam: építs kertet a félelmeidre. Igen. Laura is ezt tette. A bizonytalanság érzése elmúlt bennem és sziklaszilárd lett a jövőbe vetett reményem. A rókára nézek. Nagyon mosolyog. Akárcsak Niki a pultnál.

*

Odakint elállt az eső és hideg szél süvít végig támaszponton. Az ablakból figyelem a rengeteg konténerház és a nagy szabadidőközpont fényeit. Olyan, akár egy igazi város. A fények égnek. A furcsa az, hogy nem akarok itt maradni. Nekem már Niki és a helyőrség a családom. Viszont Laurát meg fogom látogatni. Előtte azonban írok neki. Az lesz első dolgom, amint hazaérünk.
Niki kilép a fürdőszobából, aztán szó szerint beveti magát az ágyba. Bamba mosollyal nézi a plafont, aztán betakarózik. Lövell felém egy örömteli mosolyt, ami nem tudok nem viszonozni.
- A nap vége jó volt – mondom.
- Úgy bizony – bólint. – Barátot is találtál magadnak.
- Remélem.
- Fogsz neki írni, ugye?
- Mindenképpen. Gépen persze, hogy mindenképpen megkapja.
- A levelet a katonák adnák át neki.
- Akkor úgy fogok. Kérek tőle rajzot.
- Szuper. A két kis művészlélek.
- És a te vagy a másik.
Látom Niki arcán, ahogy a múltba mereng. Persze csak egy bizonyos határvonalig, ami még nem fáj neki.
- Jó is volt – súgja.
- Jó is lesz majd újra – mondom.
Szép lassan eltűnik a mosoly az arcáról. Aztán rám néz, és nagy nehezen visszaerőlteti magára.
- Aludj szépen – súgja. – Holnap elvileg korán kell kelnünk, de nem fogunk. Tízig nem leszek hajlandó felébredni.
- Én sem – bólintok.
Bebújok a jó meleg ágyba, Niki pedig egy távirányítóval lekapcsolja a fényeket. Hallgatom a kinti szelet, megnyugszom a meleg takaró alatt. Oldalra fordulok és éppen kérdezni akarok valamit Nikitől, de már hallom is horkolni. Akkor esélytelen. Majd reggel megnézzük kocsival, merre lakik Laura.
Hirtelen eszembe jut, hogy a fürdőszobában hagytam a rókát, miután másodjára is megmostam a fogam. Kikelek az ágyból, felkapcsolom a fürdőszoba villanyát. A rókára nézve megdöbbenek. Megint retteg.

*

Riasztó zajára ébredünk. Niki úgy pattan ki az ágyból, mintha nem is aludt volna. A fények felkapcsolnak, én hunyorogva kelek ki az ágyból. A Nővérem kinyitja a szoba ajtaját, ami előtt három katona szalad el. Egy másik, állig felfegyverkezett, fekete egyenruhás megáll előttünk.
- Zárkózzanak be! – adja ki a parancsot. – Ezt bízzák ránk!
- Mi történt? – kérdi Niki.
- Illetéktelenek lépték be a területre. Zárkózzanak be!
Azzal szalad is tovább. Niki becsukja az ajtót és feszülten szalad az ablakhoz. Én is odalépek. A katonai járművek kék és vörös villogóval köröznek a kolónia körül. A bázishoz vezető, kerítéssel körbevett úton kommandósok szaladnak végig, mögöttük egy terepjáró a villogókkal.
- Ellenállók? – kérdem.
- Nem tudom – feleli Niki. – De nagyon nagy erőt mozgósítottak.
Felnézek az őrangyal drónokra. Sárgán villognak a fényeik. Ezek szerint nem egy ellenséges haderővel van dolgunk. Lehet, hogy Laura is felébredt. Biztosan nagyon meg van ijedve.
A riasztó hangja hirtelen kikapcsol. Niki az ajtóhoz siet, kinyitja és kiszalad a folyosóra. Nem bírja ki, hogy ne avatkozzon bele mindenbe. Visszafordulok az ablakhoz. Laurára gondolok.
- Ne félj – súgom neki az üvegen át. – Minden rendben van. Úgy néz ki, elhárult a veszély.
Egy kék egyenruhás férfi megáll az ajtóban.
- Hova lett az őrmester? – kérdi.
- Valahová kiszaladt – felelem. – Most már minden rendben?
- Igen. Úgy néz ki, sikerült elriasztani azokat.
- Kiket? Kik voltak?
- Nem tudom. Állítólag négy fegyveres alak. Most átfésülik a terepet. A nyomukba vannak.
Ekkor visszatér Niki. Végignéz a férfin, aki biccent és megy is tovább. A Nővérem becsukja az ajtót.
- Aludhatunk tovább – mondja. – Csak néhány szerencsétlen valahogy bejutott ide, de már elmenekültek.
- Mondta a férfi az előbb – bólintok.
Niki lekapcsolja a fényeket.
- Remélem, most már nem ébresztenek fel minket – súgja. – Lehúzom a redőnyöket is, oké?
- Oké – egyezek bele.
Niki lenyom egy gombot a távirányítón és az ablakon át beszűrődő fények eltűnnek. Még mindig hevesen ver a szívem.
- Ez ijesztő volt – mondom.
- Annyira nem – sóhajtja Niki. – Csak pont szépet álmodtam.
- Mit álmodtál?
- Egy sportkocsival száguldottam és mindenütt pálmafák voltak.
- Ott voltam?
- Naná, ott ültél mellettem napszemüvegben.
- Ez tetszik. Egyszer talán megvalósul.
- Biztos vagyok benne. De most aludjunk.
- Jó éjt, Nővérem.
- Jó éjt, hugicám.

*

Reggel Niki nem spórol, pakol rendesen a tányérjára a rántottából. Kilenc óra van, hamarabb keltünk, mint ahogyan azt elterveztük. Alig van valaki a kantinban. Körbenézek az arcokon, miközben teát töltök magamnak. Főleg a kék egyenruhás rendőrök ülnek itt, valamint az egészségügyi tisztek, akik meg fehér egyenruhát viselnek.
Csendben eszegetünk, amikor egy fekete egyenruhás honvéd lép oda hozzánk. Niki neheztelve néz fel rá.
- Mi a probléma, honvéd? – veti oda.
- Jelenésük van tíz órakor – átnyújt egy papírt Nikinek. – A hadnagy úr várja önöket.
A Nővérem kikapja a kezéből a papírt.
- Majd igyekszünk – mondja hidegen.
A férfi biccent és megindul a kijárat felé. Egy kicsit ideges leszek.
- Mit akarnak tőlünk? – kérdem.
- Fogalmam sincs – vágja rá Niki. – Egyél szépen.
- Talán a kocsi miatt. Amit ígértek. Biztosan arról lehet szó.
- Gondolom.

*

A hadnagy úgy dől hátra a székében, hogy mindketten jól érezzük, mennyire felettünk áll. Mögötte a kolónia és az azt körülvevő erdők és zónák digitális térképe világít a falon, a falnál két kék egyenruhás foglalt helyet. Ők valamivel barátságosabbak ennél jólfésült, egoista férfinál.
- Ugyebár az önök álmát is megzavarta a tegnapi riasztás – kezdi a férfi. – Én persze ébren voltam, mert volt egy sejtésem az ön jelentése után, Szentesi őrmester. Egy tisztnek tudja, előrelátónak kell lennie.
- Mire gondol, uram? – kérdezi Niki hiteltelen tisztelettel a hangjában.
A férfi elmosolyodik a Nővérem tiszteletlenségén. Aztán lehervasztja magáról és közelebb hajol, összekulcsolva a kezeit.
- Nos, kezdetben nehezen hittem magának bizonyos dolgokat illetően – folytatja a hadnagy. – De persze a bizalom is fontos. Tegnap este pedig megbizonyosodtam arról, hogy ön igazat mondott.
A laptopjára pillant, aztán vissza ránk. Én reménykedem abban, hogy Niki nem fogja sértegetni a fickót. Persze kíváncsi is vagyok, mire gondol a hadnagy. Olyan rejtélyesen beszél, mintha valami kvízműsor házigazdájának képzelné magát. Ekkor észreveszem tőlem jobbra az országot vezető Ipolyvölgyi Sándor arcképét a falon. Ismét arra gondolok, hogy hála az égnek, hogy eddig nem kellett vele találkoznom. Félelmetes figura, akárcsak ez a hadnagy azzal az arisztokrata lenézésével.
- Készült néhány felvétel az éjszakai vendégeinkről – mondja a férfi és lenyom egy gombot a laptopján. – Akiket szerencsére sikerült elüldözni a szektorból. Gondolom mindketten felismerik ezt a személyt.
Felénk fordítja a laptopot. A szívem majd kiesik a helyéről. Az éjjellátó kamerába nem más, mint Amanda néz bele. Szinte mintha nekünk akarna üzenni azzal a gyilkos tekintetével. Még az éjjellátó képi minőségén át is látni, hogy milyen iszonyatos gyűlölet csillan meg a fekete szemében.
- A halottnak hitt Tóth Amanda hadnagy – mondja a tiszt, majd átnyúlva a laptopon megnyom még egy gombot.
A kép mellett megjelenik Amanda adatlapja. A fényképen a másik szeme ép, az arcán pedig nem éktelenkedik az a csúnya vágás. Nikire pillantok, aki kifejezéstelen arccal nézi a képet. Taníthatná is ezt a nyugalmat.
- Nem szoktam hazudni – mondja.
- Most már biztos vagyok benne – bólint a férfi és visszafordítja maga felé laptopot. – Tudja, ha esetleg elfogná ezt a személyt, akkor maga Ipolyvölgyi Sándor vezérezredes úr tüntetné ki.
- Remek – veti oda lazán Niki.
- Nos, nem adhatok ki erre a parancsot, mivel önök egy másik szektorhoz tartoznak. De vegyék úgy, hogy mindketten elnyerték a bizalmamat. És számítok önökre a jövőben. Amit kitüntetés mellett ajánlani tudok ezért az árulóért, nem más, mint az itteni kolónia szolgálata. Valamint a még eddig üres, de legjobb lakás.
Minden nap találkozhatnék Laurával. Újra átlagos embernek érezhetném magam. Ám valamiért nem bízok ebben a férfiban, és ahogy Nikire pillantva látom, hogy ő sem. Előrehajol a hadnagyhoz.
- Nagyszerű ajánlat, uram – mondja erőltetett tisztelgéssel. – Átgondoljuk hazafelé vezető úton.
A hadnagy hátradől a székében, egy kicsit elgondolkozik, majd nyájas mosollyal végignéz rajtunk.
- Nem bánnák meg – mondja. – És nekem remek kapcsolataim vannak a vezérkarral.
- Bizonyára – biccent Niki.
- Nos, a járművük készen áll. És várom a jelentkezésüket. Jobb, ha szem előtt tartják azt a vitathatatlan tényt, miszerint az egykori hadnagy nem minket akart meglátogatni ezen a bázison.

*

Az egyik hangárban gyalogolunk előre, ahol a tankok, valamint a különböző harckocsik, illetve terepjárók sorakoznak. Nagy a sürgés-forgás, a technikai személyzet a kis állványokra szerelt monitorok előtt dolgozik, a kommandósok a tankok felé haladnak, a rendőrök pedig villogóval ellátott fekete terepjárókhoz.
Megtaláljuk azt a járművet, amit nekünk jelöltek ki. Valamivel nagyobb darab terepjáró, biztosan valami újabb széria. Niki felemel és beültet az anyósülésre, utána hátra felé pillantgatva, megkerüli a járművel és beül mellém. Beírja a kódjainkat, beindítja a motort, majd felém fordul.
- Tudod, hogy miért nem fogjuk elvállalni, ugye? – kérdezi szigorúan.
- Mert ez az ember nem tűnt valami megbízhatónak – felelem.
- Nem csak az. Helyettünk vitte volna el a dicsőséget. Egy dezertőr elfogása nagy előrelépés egy tisztnek. Mi kitüntetést kaptunk volna, ő pedig egy magasabb rangot és több hatalmat a szektorban. Mi megmaradtunk volna ugyanolyannak, ő pedig előre jutva egy sokkal nyugisabb szektorba is áthelyeztette volna.
- Sejtettem.
- Sose bízz meg egy másik szektor tisztjében. Főleg, ha hadnagy.
- Értettem.
Niki elmosolyodik.
- Helyes - bólint.

*

Elered az eső. Az autópályán haladunk hazafelé. A műszerek szerint egyórás út vár ránk. Aggódnom kéne Amanda miatt, de én csak Laurára tudok gondolni. Nem tudtam elköszönni tőle személyesen.
- A lányra gondolsz? – kérdi Niki.
- Olvasol a gondolataimban – felelem.
- Ne szomorkodj. Nemsokára otthon vagyunk és írhatsz is neki. Szerintem rögtön fog válaszolni.
- Remélem.
- Látnod kellett volna, mennyire izgult, mielőtt odalépett hozzád.
Elmosolyodok.
- Szeretném még látni – sóhajtom.
- Fogod – vágja rá Niki. – És holnap jelenésünk van egy másik kolónián.
- Hol?
- A szektorunkban. Új-Veszprém.
- Ahol Maja is van?
- Igen. De nem miatta megyünk. Hála az égnek. Tudom, te megkedvelted, de én sosem fogom.
- Miért megyünk oda?
- Úgy tűnik a szektor ezredese nagyon ránk szállt. A legutóbbi kudarcunk ellenére ismét egy szállítást bízott ránk.
- Mit kell szállítanunk?
- Inkább kit. Egy várostervezőt kell Szombathelyre fuvarozni.
- Nem értem, elvileg ez se a mi feladatunk volna.
- A nagy könyv szerint egyáltalán nem. De tekintve, hogy a vezetőink nagyrésze csak irodai katona, aki az alapkiképzés óta egyszer sem fogott fegyvert kezében, jobb, ha nem keresünk logikát semmiben.
- Értem. Reggel kell mennünk?
- Nem, délután háromra. Viszont egy kicsit előbb kell odaérnünk. Intézek néhány dolgot az irodán. Közben addig benézhetsz Majához. Biztosan örülni fog neked. Főleg azután, hogy nem tettél ellene vallomást. Persze bizonyítékok se voltak ellene, hogy elrabolt és meg akart ölni téged.
- Megmentettem a lelkét.
Niki felém pillant mosolyogva.
- Akárcsak az enyémet – súgja.
- Hisz te vagy a Nővérem – fordulok felé és elmosolyodok én is. – És a küldetésem. Nem hagylak elveszni soha.
Niki ismét felém pillant, a tekintete pedig mindent elárul. Az összetartozás, az egymás védelme az életünk alapját képezi. Nem tudunk és nem is fogunk egymás nélkül létezni, mert mi ketten egy olyan család, egy olyan testvérpár vagyunk, melyet a borzalmak, a szenvedés kovácsolt össze. A romokból előmászva leltünk egy új életre, mely talán olyan jövő felé vezet, ahol majd végre békére, nyugalomra és emberhez méltó életre lelünk. Ezt ebben jelenben elképzelni sem tudom.
A műszerfalra helyezett digitális térkép egy ponton vörösen villogni kezd. Valamit jelez az előttünk lévő úton.
- Mi ez? – kérdem.
- Veszélyzóna – feleli Niki. – Amint kilépünk a szektorból, megszűnik a drónok védelme. Készülj. Fél órán át egy teljesen elátkozott úton haladunk végig. És nem lepne meg, ha Amanda itt várna ránk.

folyt.köv.

2022.április 9-15.
Budapest