Nagyprónay János

EGYÜTT A SÖTÉT ÚTON

Azon az éjjelen úgy havazott, ahogyan karácsonykor kellett volna. Éjfél felé járt az idő, mégis sokan várakoztak a járatokra, mélyen magukba zárkózott tekintettel, gondjaikat lepergetve maguk előtt. Egy szürkekabátos kislányt hiába nyugtatta a könnyes szemű édesanyja, az halkan sírdogált.

Még a neonfény is sötétebb volt, odakint pedig egyre hidegebb és Imi rágyújtott nem messze attól a busztól, amivel tizenegy perc múlva el fog indulni. Ott állt mellette a fiatal buszsofőr, Tibi, aki nemrég odajött hozzá csevegni. Csak úgy. Túl barátságos volt, és mi több, megnyugtató is, ezért Imi könnyen meg tudott előtte nyílni egy röpke kis beszélgetés erejéig. Úgyis fel fog szállni mindjárt.

- Mindegyik napom rosszabb, mint az előző – mondta, miközben kifújta a füstöt. – Mindegyik. Amióta elkezdődött ez az év, semmi jó dolog nem történt velem. Tehettem bármit a sikerekért, küzdhettem, bizakodhattam. Kitartó is voltam. De semmi. Semmi. Szenvedek a betegségeimtől, lemerültem fizikailag, szellemileg. És ami talán a legrosszabb, hogy a lelkem is halott már.

            - Miért lenne halott? – kérdezte sejtelmes mosollyal a buszsofőr.

            Imi szája szomorú mosolyra görbült.

            - A kudarcok megölték - felelte. - Elpusztult. De tudod, én tehetek erről az egészről. Én hagytam, hogy harmincnyolc éves koromra teljesen tönkremenjek. A hajtás, a rengeteg munka és mindemellett az álmaimért is harcoltam. Abban reménykedtem, hogy a terveim kiszabadítanak majd a munkahelyemről, ami nem én vagyok. Hogy egy nap dicsőségesen felállok, bemegyek a főnökömhöz, meglebegtetem a felmondásomat és onnantól úgy élek, ahogyan azt megálmodtam magamnak.

            - Milyen lesz akkor?

            Imi meglepettem pillantott a buszsofőr felé. „Milyen lesz akkor?” Ez már nem lesz, gondolta magában, de nem akar belemenni a filozófiai vitákba, mert az agya rövidesen megsemmisülne. Le kell rövidítenie azt a monológot, ami összeállt a fejében már évtizedekkel ezelőtt. Egy mondatba kell sűrítenie azt a megannyi képet, ami bár sokszor változik, de mindig ugyanahhoz az érzéshez vezet.

            - Ember leszek – felelte végül halkan. – Mindenkit csodálok, aki elérte a céljait az életben. Mindenkit. Tudod, sosem voltam irigy. Sosem éreztem ilyet. Ha sikeres embert láttam, mindig arra gondoltam, hogy ez igen, ezt akarom én is. Ezt az egészséges mosolyt. Ezeket a csillogó szemeket akarom látni a tükörben. Szeretnék én is úgy felkelni reggelente, hogy „hurrá, egy új nap és az enyém”.

            Tibi elmosolyodott. Volt valami különleges a tekintetében, ami zavarba hozta Imit. Túl bölcsnek tűnt és olyannak, aki mindent tud róla. Furcsa volt. Túl kedves és megértő. Ő pedig képes volt úgy megnyílni előtte, ahogyan soha máskor senkinek ennyi idő után.

            - Öregem – sóhajtotta a buszsofőr. – Most mondok valamit, amit szerintem már ezerszer hallottál, mert konkrétan tele van vele a net, a könyvek, a filmek és mindenki ezzel fárasztja a másik ember agyát. Még ha nem is ezekkel a szavakkal, de a lényeg mindig és mindig ugyanaz marad.

            - Mit? – kérdezte szkeptikus mosollyal Imi.

            - Néha keresztül kell menni egy sötét úton. Tudod, az a bizonyos alagút, ami a fényhez vezet.

            Ekkor felnézett az égre, ahonnan kitartóan esett a hó.

            - Most nehéz – folytatta halkan. – De hidd el, sosem vagy egyedül ezen az úton.

            - De igen – súgta Imi. – Most sincs senkim.

            Ekkor ez a különös tekintetű fiatal a buszpályaudvar nagy üvege felé mutatott.

            - Nézz csak oda – mondta lágyan.

            Imi odafordult a várakozó tömegre. A kétségbeesett arcok, szomorú családok, magukba zuhant fiatalok.

            - Ők is a te utadat járják – folytatta Tibi. – Ugyanott vannak, mint te. Ők a társaid. Attól még, hogy nem ismernek, ők a társaid. Mind. A társaid ezen a sötét úton. Tudom, elcsépelt, megkopott szöveg, de ez az igazság, haver.

            Abban a pillanatban egy harmincas éveiben járó, magas, vörös hajú lány lépett ki elektromos ajtón a gurulós bőröndjével. Szürke ballonkabátot viselt, a tekintete megtört, a neonfénytől pedig könnycseppek csillantak meg a szemében. Imi le sem tudta venni róla a szemét, Tibi pedig sejtelmes mosollyal figyelte a reakcióit.

            - Szép, ugye? – tette fel a kérdést halkan.

            - Igen – súgta Imi. – Gyönyörű.

            Nagy meglepetésére a lány pont arra a buszra szállt fel, amivel ő is menni fog. De jó lenne mellette ülni, gondolta magában.

            - Melletted fog ülni – mondta Tibi. – Végig veled lesz.

            Imi alig bírta visszafogni a szomorú nevetést.

            - Honnan tudod, hogy erre gondoltam? – kérdezte.

            - Rá volt írva az arcodra – felelte Tibi.

            - Úgysincs esélyem.

            - De – bólintott a srác. – Jobb, ha tőlem tudod. Na, örültem, haver.

            Azzal a buszsofőr kezét nyújtotta. Imi mosolyogva megszorította. Ám egy kicsit ledöbbent. Tibi hosszan, fürkészően nézett a szemébe. Volt ebben a fiatal srácban valami nem evilági.

            - Én is örültem – bólintott Imi.

            - Hát még mennyire fogsz – kacsintott a sofőr és elindult az épület egyik személyzeti ajtaja felé.

*

            Imi felfelé lépdelt a buszra a nehéz csomagjával, elővette a jegyét és amikor felnézett, döbbenten vette tudomásul, hogy Tibi ül a volánnál. Meglepetten nyújtotta át a jegyét, mire az sejtelmes mosollyal bólintott.

            - Tudod, hogy hol a helyed, ugye? – kérdezte a srác.

            - Igen – felelte Imi.

            - Akkor nyomás.  

            Imi zavartan mosolygott vissza és lassan megindult a foglalt hely felé. Az édesanya végre meg tudta vigasztalni a szürkekabátos kislányát, aki már mosolygott. A többi arc sem volt már olyan, mint pár perccel korábban. Mindenki tekintetében ott volt a bizalom, a hit, a reménykedés. És ott volt a vörös hajú lány is, aki éppen az ablakon át figyelte a hóesést. Mintha várni valakit. Imi jegye pedig odaszólt éppen. Mellé. Megállt a szék előtt, mire a lány a felé fordult. Imi felrakta csomagját a tartóra és mire visszanézett az útitársára, az már mosolygott. Mintha ő rá várt volna.

            - Szia – köszönt a lány halkan.

            Imi egy kicsit zavarba jött ettől a gyönyörű mosolytól és a csillogó szemektől. Üzent valamit. Egy olyan világot, amit már többször látott már azelőtt. Jelen volt az életében képekben, ahol különböző helyszínek, mosolyok váltakoztak egymás után. Minden, ami igazából ugyanazt jelentette. Egy új, izgalmas, csodás világot, ami ennek a sötét útnak végén vár rá.  

            - Szia – köszönt vissza. – Imi vagyok.

            - Georgina – bólintott a lány.  

            Imi leült mellé, mire nagy meglepetésére a lány azonnal megfogta a kezét. Talán ez az egyik legszebb pillanat egy férfi életében. Egymás szemébe néztek. Eközben Tibi mosolyogva figyelte őket a tükörben.

            - Jó utat nektek – súgta és egy pillanatra kéken izzott fel a szeme. – Vigyázok rátok.

            Georgina Imi vállára hajtotta fejét.

            - Együtt a Sötét Úton? – kérdezte halkan a lány. – A Fény felé?

            - Együtt a Sötét Úton – felelte Imi. – A Fény felé.

            A busz elindult.

2023.március 25.

Budapest