Nagyprónay János

A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

5.évad/2.rész

A rejtekhely

            Halványan villogó kék fények. Zuhogó eső. Megfordult velem a világ és úgy érzem, valamiért sietnem kell, csak már nem emlékszem, hogy miért. Hallom egy férfi hangját, aztán lövések dörrennek. Rácsokon fekszem. Hová kerültem? Kezd derengeni valami. Egy terepjáróban vagyok. Gyorsan visszatérek a valóságba.

            A balra fordulok és rögtön a rókát pillantom meg a vakítóan erős fényszóró fényében, ami könnyedén elnyomja az amúgy is gyenge kék villogást. Még a járőrkocsiban vagyok, ami a tetejére van állva. Kövek, törmelékek hevernek szanaszét, a jármű hátulja pedig egy roncson fekszik. Jobbra fordulok és látom a rácsokon keresztül, hogy a sofőr odakint fekszik mozdulatlanul. Az anyósülésen ülő tiszt kitartóan tüzel valahonnan, elindít egy rakétát, mire a fényszóró elsötétül és már csak villogó marad.

            Zsolt ott fent az úton áll a speciális járművel. Látom a torony alakját. A forgótárcsák pörögni kezdenek. A járőr kétségbeesetten tüzel valahonnan, aztán egy rövid golyózápor után vége. Csend.

            Gyerünk Angéla! Szedd össze magad! Ki kell másznod innen! Gyorsan! Tudom, hogy az a szörnyeteg most a hőkamerával figyel. Engem még nem akar megölni valamiért, ezért hamarosan kilép a járműből és megindul felém. Esélyem nem lesz, hogyha itt várom meg. Megpróbálom átütni a rácsot. Túl erős. De hát az ajtón nem mehetek ki, mert azonnal észrevesz. Térj észhez, Angéla! Mindenképpen az ajtót kell használnod! Látom a sofőrt. Mozdulatlan. Mellette pedig ott hever egy gépfegyver.

            Résnyire kinyitom az ajtót, mire a speciális jármű ajtaja is elkezd nyílni kezd. Nem habozok, azonnal meglököm az ajtót és kúszni kezdek a kis lejtőn a sárban. Hallom, amint Zsolt bakancsa megkoppan az aszfalton és bekapcsolódik a lángszóró. Odaérek a katonához, eközben az az őrült már a roncsok körül jár. Szegény férfi már nem él. Felsóhajtok. Angéla, sietned kell! Gyerünk! Mozgás! Elveszem a fegyvert. Látom, hogy lámpa is van rajta, a tár pedig majdnem tele.  

            Tőlem jobbra fordulok és azonnal tüzet nyitok Zsolt irányába. Egy másodpercet sem várhatok, azonnal felpattanok és szaladni kezdek a sötétben. A lángszóró lángokat lövell. Visszapillantok. A járőrkocsi felgyullad. Most kell cselekednem. A fegyver számlálójára nézek, ahol látom, hogy majdnem maximumon van, de rakétám az nincs. Hiányzik is az a tár, melyben azok vannak. Szuper. Akkor esélyem sincs.

            A kocsi azonban felrobban. Talán Zsolt sem úszta meg. Egy bokrot pillantok meg magam mellett. Elrejtőzöm mögötte. Látom a várakozó, sértetlen speciális járművet az úton. Ha csak én maradtam, akkor azzal eltűnhetek innen. Ám ekkor meglátom Zsoltot. Ott áll a lángoló járőrkocsi mellett mozdulatlanul. A fején ott van a sisak és szerintem pont engem bámul az éjjellátón keresztül.

            Tudom, hogy őrültség, de bekapcsolom a zseblámpát és szaladni kezdek fák között. Ő amúgy is lát engem, én pedig semmit sem látok. Nem akarok csapdába esni. Átugrok egy farönk felett és úgy rákapcsolok, ahogyan csak tudok.

*

            Két körforgalmat is elhagyok. Fényeket keresek. Ezek a járőrök nyilván egy közeli kolóniát védelmeztek. Hacsak nem merészkedtek túl messzire valamilyen oknál fogva, akkor itt kell lennie egy bázisnak, ami mellett egy lakott terület húzódik. De semmit sem látok. Lehet, ellenkező irányba megyek? Azt sem tudom, hogy merre vagyok. Nem látok egyetlen épen maradt táblát sem. Szombathely felé haladtunk. Délnyugati irányban. Mindegy. Kell itt lennie egy biztonságos zónának. Persze, össze-vissza szaladtam egy kis erdőn keresztül. Szóval, tényleg rossz irányba mehetek.

            Végül megpillantok egy táblát a földön. Ez sem a települést jelzi, hanem egy bevásárlóközpont logója. Szuper. De legalább van itt valami. Persze, még az is lehet, hogy mögöttem van. Semmit nem látok, csak annyit, amit a lámpa enged. És persze a szakadó esőt. Még jó, hogy kabátban vagyok és van egy kapucnija. Ám még így is nagyon fázok. Jól van, Angéla, nyugi.

            Egy felborult teherautót világítok meg. Rajta az üzlet logója. Egy körforgalomnál vagyok. Óvatosan lépdelek előre. Elhaladok a jármű mellett. Egy rövid útszakaszon haladok előre, ami végül balra kanyarodik. Autóroncsok hevernek szanaszét egy kis téren. Ez egy nagy parkoló. Látom a kidöntött parkoló táblát. Nagy fehér fal. Itt vagyok. Látom a kitört fotocellás ajtókat.

            Az egyik bejárattól balra egy katonai terepjáró áll. A vezetőülés melletti ajtaja nyitva. Csak szépen, nyugodtan, Angéla. Óvatosan. Nehogy ez is valami csapda legyen. Azt kétlem, hogy Zsolt ennyire megelőzött volna, de nem csak ő lehet az egyetlen őrült a környéken. Szóval, nyugalom. Bevilágítok az utastérbe. Üres. Semmi gyanúsat nem veszek észre. A csomagtartóhoz lépek. Alaposan körbejárom a fénnyel, hogy még véletlenül se érjen valami kellemetlen meglepetés. Nem látok egyetlen oda nem illő szerkezetet sem. Benézek a kocsi alá. Ott sem. Egyetlen vezeték sincs. Jól van. Azért kinyitom a táskát és gyorsan a rókára nézek. Nyugodt. Nekem ennyi elég.

            Lassan emelem fel a csomagtartó fedelét. Bevilágítok. Egészségügyi csomag. Az van a táskámban is. Egy ásványvizes palack. Gyorsan a zsebembe teszem. Fegyvereket nem találok. Jobboldalt azonban egy kincsre lelek. Felcsillan a szemem. Egy éjjellátó szemüveg. Szuper. Azonnal felkapom. Remélem, működik. Nagyot sóhajtok, aztán bekapcsolom. Igen! Az oldalán lévő kis kijelzőn látom, hogy maximumon van a töltöttsége. Gyorsan felveszem, majd kikapcsolom a fegyverre szerelt lámpát.

            Így sem leszek láthatatlan Zsolt számára, de legalább látom, hogy merre megyek. Ami pedig nem egy elhanyagolható tény, hogy most már majdnem egyenlőek a feltételek. Ő látni fog. De én is őt.

*

            Amikor belépek, megpillantok a földön a törmelékek között egy prospektust. Felveszem onnan. El van már mosódva, de azt könnyedén el tudom olvasni, hogy Kőszeg közelében vagyunk. Igen, itt van is egy nagy kolónia, amit egyszer elfoglaltak az ellenállók, de aztán sikerült visszaszerezni. Ráadásul az egyik legbiztonságosabb hely az országban. Jól van. El kell jutnom oda mielőbb.

            A terepjáró odakint nem működött. Pedig azzal kényelmesen el tudtam vezetni odáig. Sebaj, gyalogolunk. Előtte azonban körülnézek itt. Még egy bicikli is jól jönne, vagy egy roller, ha hagytak itt belőle. Az agyam a menekülésre, valamint útvonaltervezésre ösztönöz, de nem hallgatok rá.

            Mi lenne, ha itt maradnék? Hogy csapdát állítsak. Zsolt ide fog jönni. Minden bizonnyal most is lát. Egy villogó vörös pont jelzi, hogy itt bóklászok. Akárhogyan is nézzük az úton sétálva esélytelen volnék, az erdőben meg eltévednék. Mondjuk ez nem valószínű. Két évig az erdőkön keresztül jártam az országot. Mindegy. Körülnézek, keresek valami használhatót, aztán meglátom, hogy mi lesz.

            A pénztárgépek között belépek az üzlettérbe. Néhány polc felborítva. Kabátok hevernek a földön. Kikerülöm őket, majd a törmelékek között különböző elektronikai cikkek darabjait látom. Rövidesen középen haladok a sorok között. Tőlem jobbra még a ruhaosztály van, aztán elhaladok háztartási cikkek között. Sehol semmi. Szinte teljesen kifosztották az áruházat az évek során. Vagy a kolóniába hordtak mindent. Ekkor meglátok egy rollert, ami néhány lépésre hever tőlem.

            Reménykedve odasietek. Az egyik kereke hiányzik. Balra fordulok. Ahol a kerékpárok sorakoztak, ott csak törmelékek vannak, valamint a vázak. Mire számítottál, Angéla? Hogy akciósan tudsz majd vásárolni? Vagy arra, hogy hagytak itt neked egy biciklit? Nevetséges. Néha tényleg olyan logikátlanul gondolkodok. Csoda, hogy egyáltalán életben maradtam ennyi ideig.

            A rókára nézek. Biztat.

            - Állítsak csapdát? – kérdem tőle.

            Olyan, mintha helyeselne. Körbenézek. Üres polcok. Törmelékek. Zsolt bejön ide és ugyanúgy éjjellátója van, mint nekem. Sőt, hőkamerája is. Látni fog. Talán a csapdákat is. Visszanézek a rókára. Továbbra is biztat.

            - Na, de mit csináljak? – teszem fel neki a kérdést. – Mondjuk, ha bejön, én kiosonhatok, bepattanok a járműbe és itt hagyom. Még integetnék is neki. A járművel igen gyorsan ott leszek a kőszegi kolónián.

            - Szerintem pedig jobb, ha nem mozdulsz – hallom egy lány hangját valahonnan.

            Azonnal körbe fordulok.

            - Ki vagy? – kérdem, miközben zakatol a szívem.

            - Te ki vagy? – faggat valahonnan. – Kinek akarsz csapdát állítani?

            A hangjából ítélve velem egykorú lehet. Persze, ettől nem vagyok nyugodtabb. Elég fenyegetőnek tűnik.

            - A nevem Újszigeti Angéla – adom meg magam. – Kadét. Nem tudom, ki vagy, de nincs veled semmi bajom.

            - Ki elől bujkálsz? – szegezi nekem és továbbra sem barátságos.

            - Egy veszélyes bűnöző van a nyomomban.

            - Nektek egyenruhásoknak mindenki az, akinek nincsenek papírjai.

            - Ezt most hagyjuk. A legjobb lesz, ha…

            - Pár lépésnyire előtted egy csapda van.

            Az éjjellátóval már észre is veszem, hogy az egyik padlócsempe túl tiszta a többihez képest.

            - Akna? – kérdem.

            - Valami olyasmi – feleli. – Egy darabig fájna a lábad.

            - Jó, akkor itt sem vagyok.

            - A kőszegi kolóniáról vagy?

            - Nem, de oda tartok.

            - Hát, sok sikert. Bár le van zárva holnap délutánig.

            - Ezt honnan tudod?

            - Tudom, és kész.

            - Nem jönnél inkább elő?

            - Tedd le a fegyvert.

            - Azt már nem. De nem foglak bántani.

            - Minek higgyek neked? Te egyenruhások mindenkiben ellenséget láttok.

            - Leengedem a fegyvert.

            - Most megnyugodtam. Hurrá.

            - Jó, akkor itt sem vagyok. De készülj fel, mert az üldözőm lehet, hogy meglátogat.

            - Jól van. Akkor előjövök. Egy próbát megér. Nincs nálam fegyver, úgyhogy nyugton maradhatsz.

            Ekkor tőlem jobbra egyik polc mögül zajt hallok. Egy sötét ruhát viselő lány lép elő lassan, fején a kolónia rohamrendőreinek sisakjával. Nálam egy kicsit magasabb, vékony. Elég barátságtalan a tekintete. Valamiért azonban nagyon is megbízik bennem. Furcsa egy kicsit. Vagy csak nagyon egyedül van.

            - Kerüld ki azt a csempét – mondja.

            - Egyedül vagy? – kérdem.

            - Igen.

            - Itt élsz?

            - Meglep? Mégis hol legyek? A kolónián? Ahol rettegésben tartjátok az embereket?

            - Nem tartunk senkit sem rettegésben.

            - Biztosan úgy van, ha te mondod, kadét. Mi is a neved?

            - Angéla. Hát a tiéd?

            - Zoé.

            - Zoé. Bennem bízhatsz. Nem árullak el senkinek.

            - Amúgy is tovább kéne állnom. Túl sokan jönnek már ide. Először a rablók, aztán ellenállók, aztán ti. Most pedig te, aki bujkál valaki elől. Lassan nagyobb itt a forgalom, mint a háború előtt.

            - Nézd, el is mehetek.

            - Igen, elmehetsz. De előbb gyere velem.

            - Miért?

            Felsóhajt.

            - A rejtekhelyem le van árnyékolva – kezdi ingerülten. – Még a hajszárító drónjaitok sem vesznek észre, nemhogy az üldöződ. Szépen kivárjuk, míg ideér, nem talál itt senkit, elmegy, utána pedig te is és én is folytatjuk az életünket. Én nagyon jól meg tudok lenni vendégek nélkül.

            Simán elzavarhatna, de nem teszi. Nem tűnik veszélyesnek. Inkább olyan egy kicsit, mint én annak idején. Bár én kedvesebb voltam.

            - Legyen, ahogy akarod – bólintok.

*

            A hipermarket raktárába lépünk. Zoé úgy halad előttem, mintha nem akarná, hogy kövessem. Ha most elesnék, még csak nem is lassítana. A targoncák és a felborult polcok mellett elhaladva olyan érzésem támad, mintha egy csapdába sétálnék bele. Persze, azért felkészültem erre percekkel ezelőtt is. Mindegy. A rókára pillantok, aki most nyugodt. Remélem, most is igaza van.

            A nagy raktár másik végében, tőlünk jobbra, egy sarokban Zoé megáll. Látok egy ajtót, mellette egy nyitógombot, alatta egy kicsi billentyűzettel. Gépelni kezd, majd rányom a nyitásra. Az ajtó kattan egyet és kinyílik, de egy újabb ajtót látok mögötte. A lány vet felém egy megvető pillantást, aztán az ajtó jobb oldalán benyúl egy fal melletti résbe. Két kattanás, aztán már nyílik is.

            - Vedd le az éjjellátót – tanácsolja.

            Bízok benne. Leveszem. Felkapcsolódik egy lámpa és egy kicsi, ám de jólfűtött előszobába lépünk, ami balra egy irodába vezet. Miközben Zoé bezárja az ajtót, én bepillantok a helyiségbe. Balra a falnál egy íróasztal, melyen egy laptopra kötött négy monitor foglal helyet. A képeken belátni az üzletteret, a parkolót, valamint a raktárat. Az asztal mellett generátor, ami nagyon hasonlít a járműveink töltőire. Jobbra egy kis ágy, mellette egy ajtó, ami egy kicsiny konyhához vezet. Közelebb lépve látom, hogy egy mosdó is nyílik onnan.

            - A raktár nagyfőnökének szobája volt – mondja, miközben leül az asztalhoz. – Pár hónap alatt rendbe hoztam az egészet. Van víz, fűtés, elektronika. Mondjuk a vizet azt lopnom kell. Ahogyan az ételt is.

            - Mióta élsz itt? – kérdem.

            - Másfél éve.

            - Honnan szerzel vizet és élelmet?

            - Betörtem eddig két viskóba, kijátszva rendszert. Aztán a kőszegi kolóniába tartó élelmiszer szállítmányokból is válogathattam. Van, amit drónok visznek. Nekem csak el kellett őket térítenem.

            - Ügyes vagy.

            - Nyugodtan mond majd el a barátaidnak. Mire ideérnek, én már itt sem leszek.

            - Nem fogom elmondani.

            Leveszi a sisakját és az asztalra teszi. Vállig érő fekete haja van. Felém pillant a barna szemeivel.

            - Ülj le nyugodtan – mondja. – Van zöld teám. Nagyon finom. Mindjárt hozok.

            - Köszönöm – súgom és leülök az ágyra.

            Most látom, hogy fekete kötött pulóvert visel és olyan munkanadrág van rajta, mint a kolóniák villanyszerelőinek. A kameraképeket nézi. Az üzlettér üres. A parkoló tiszta. A bal szélső monitoron megjelenik a környék térképe és egy útszakasz, ami Kőszeg felé vezet. Ott van a nagy kolónia is, ami hajdani várostól északra fekszik. Egy apró szöveg jelzi, hogy délután négy óráig le van zárva a körzet biztonsági okokból. A kép bal alsó sarkában látom, hogy pár perccel múlt éjjel kettő óra.

            - Mindjárt jönnek a kérdések – töri meg a csendet Zoé. – Szerintem nem vagyok idősebb nálad. Szombathelyen laktam. A szüleim meghaltak a bombázáskor. Azóta bujkálok a barátaid elől. Nem, nem akarok a kolóniára menni, hogy betarthatatlan szabályok és elnyomás alatt éljek. Inkább meghalok. Fegyverem van, ott van egy párna alatt, a másik pedig a konyhában. Ennyi elég?

            - Miért segítesz? – teszek fel azért egy kérdést.

            - Mert jófej vagyok – vágja rá. – És mint említettem, ha a haverod idejön, akkor jobb, ha egyikünket sem talál itt az árnyékolás miatt.

            - Csak engem vett volna észre.

            Erre nem felel. Csak a gombokat nyomogatva váltogatja a képeket. A körforgalmat is látni, ahol az a felborult teherautó van.

            - Mindjárt hozok teát – mondja. – Nagyon finom. Tetszett a doboza, egy szamuráj van rajta. Többet is elloptam a drón kamionokról.

            - Köszönöm – súgom és lerakom a fegyveremet az ágyra.

            - Ne köszönd.

            Ekkor felém fordul.

            - Ez egy elátkozott zóna, kadét – mondja. – És most én vagyok az egyetlen barátod.

folyt.köv.

2023.április 8-14.

Budapest