Nagyprónay János
A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

2.évad/9.rész

Itt az idő

Az eső kopogására ébredek. A jármű mennyezetét bámulom és nem akarom elhinni, hogy eljött ez a nap. Még csak nem is álmodtam semmit. Vagyis, nem emlékszem semmire. Mondjuk lehet, jobb is. A félelemtől így is úgy érzem, mintha beteg volnék. Gyenge vagyok, a lábaim bár nem fájnak annyira, mint tegnap, de nem hiszem, hogy fel tudok kelni egyhamar. Az oldalamra fordulok és meglátom Nikit, amint ott alszik a hálózsákban. Közelebb mászok hozzá, mire behunyt szemmel felém fordul.
Elnézem az arcát a műszerfal felől áradó fényben. A Nővérem. Az őrangyalom. Én pedig az övé. Mindent meg kell ma tennem érte. Kerüljön bármibe, én meg fogom védeni őt. Mennyire védtelennek érzem annak ellenére is, hogy kitesz egyedül egy kommandós csapatot is. Védtelennek tűnik, mert szeretem. Sebezhető emberi lény, akinek ma én leszek a védelmezője. És csak remélni tudom, hogy a dolgok úgy alakulnak, hogy Vince, valamint Csenge is megmenekül. Lehetetlennek tűnik, mert rettegek. A rókára pillantok. Szomorú. Adok rá puszit. Ne legyél szomorú. Inkább szurkolj nekünk.
Megpróbálok visszaaludni. Hallgatom Niki szuszogását. Remélem, sokat fogom még. Behunyom a szemem. Ekkor Vince tekintete villan be, ahogyan ott a Reménykedőben lépdel a durván koppanó bakancsával. Az a tekintet már teljesen más emberé volt. Próbálom valahogyan összeilleszteni a képet a korábbi emlékekkel, de lehetetlen. Mintha két teljesen más embert látnék. A korábbi vicces, vidám és kedves nagybátyámból egy kegyetlen zsarnok lett, aki rettegésben tartja az embereket. Anya öccse. A hátamra fordulok és a mennyezetet bámulom. Iszonyú fájdalom hasít a lelkembe. Szörnyűbb annál, amit kéne éreznem. Hirtelen az egész létezést egy értelmetlen állapotnak érzem és legszívesebben elkárhoznék. A lelkem halálát is kívánom. Teljesen meg akarok semmisülni. Behunyom a szemem. Lassan, mélyen kezdek lélegezni.
Óvatosan felülök. Nem akarom felébreszteni Nikit, mert most meglátná, milyen borzalmas állapotban vagyok. És hiába faggatna, nem tudnék válaszolni semmire. Nagyon halkan kikelek az ágyból. A takarómat magammal cipelve, a jármű falának támaszkodva lépdelek el egészen a vezetőfülke műszerfaláig. Nagy nehezen felülök a székbe a volán mögé. Betakarózom és hátradőlök a székben. Még sötét van odakint. A digitális órára pillantok. Éjjel kettő óra múlt hét perccel.
A villámlásban egy pillanatra megpillantom a fákat. Hatalmasat dörren az ég. Amíg ez a háború tart, addig minden bizonytalan marad. Bármelyik pillanat lehet az utolsó, bármikor elveszíthetek mindenkit. El kéne ezt fogadnom. De képtelen vagyok rá. Többé nem akarok elveszíteni senkit.
Behunyom a szemem, mire zuhanni kezdek. Kimerült vagyok. Visszatér a nyomasztó fájdalom a lelkembe és pánikszerűen visszaküzdöm magam az éber állapotba. Az esőtől nedves a szélvédő. Azzal próbálok terelni, hogy milyen kellemes érzés a meleg járműben ülni, miközben odakint vihar tombol. Nem segít. Csak arra tudok gondolni, hogy a harc napja elkezdődött és az idő folyamatosan a küldetés felé halad. Nagyon félek tőle. A szék is kényelmetlenné válik.
A takarót magamra terítve sétálok vissza Nikihez. Halkan ledőlök a hálózsákra, betakarózom és az alvó Nővérem felé fordulok. Őt nézem egészen addig, amíg meg nem nyugszom. Már nem is tudom, miért, de úgy érzem, hogy minden rendben lesz. Rendben kell lennie. Sikerülnie kell.
Elalszom.

*

Reggel a kávé és a tea illatára ébredek. Lassan felülök és megpillantom Nikit, amint egy kancsóból teát önt nekem.
- Jó reggelt, hugica – súgja, miközben egy tálcára rakja a bögrét.
- Jó reggelt – súgom valamiért én is.
Az eső bár nem esik, de szélvédő felé nézve látom, hogy odakint még mindig borult az idő. A jármű falának dőlök, Niki pedig az ölembe rakja a tálcát. Úgy mosolyog rám, mint anya. Kapaszkodok ebbe a tekintetbe.
- Gyömbéres tea – mondja kellemes hangon.
- Köszönöm – nyögöm.
- Jól aludtál?
- Jól.
- Akkor miért keltél fel éjjel?
Megdöbbenek.
- Ébren voltál? – kérdem.
- Nem, de lebuktál – mondja és fürkészően néz a szemembe.
- Nehezen tudtam aludni.
Hosszan figyel a kígyó szemeivel, aztán a teára pillant.
- Idd meg szépen – mondja.
- Csak aggódtam – felelek egy fel nem tett kérdésre annak ellenére, hogy jól tudja, mi zajlik le bennem.
- Nem kell. Mindent elterveztem.

*

A műszerfal egyik monitorján megjelenik a trapéz alakú bázis rajza. Háromszintes, plusz van még egy földalatti bunker is. Az egész létesítmény egy közeli település melletti erdőben áll egy kisebb tisztáson a fák takarásában. Egy homokút vezet felé, mely egy kisebb aszfaltútról ágazik le.
- Ahogy sejteni lehetett – kezdi Niki. – A mi helyőrségi épületünket használják. Tegnap éjjel átnéztem az egészet.
- Szóval a miénk – bólintok. – Ennek van valami előnye?
- Hát, pusztán csak annyi, hogy ismerem az elrendezését. A biztonsági rendszert azonban teljesen kisajátíthatták. Emellett maga kerítés veszi körül, és van elég katona ahhoz, hogy gondosan őrizzék a bázist.
- Esélytelenek vagyunk. Legfeljebb akkor van némi reményünk, ha este támadjuk meg őket. Bár akkor is értelmetlen.
Niki felsóhajt.
- Hidd el, este számítanak ránk a legjobban – mondja. – Várnak minket. Felkészültek a látogatásunkra.
- És mi a terved? – kérdem.
- Úgy fogok bejutni, hogy észre sem vesznek.
- Hogyan?
- Van egy másik bejárat is.
- Egy másik bejárat? Hol?
Niki úgy nyom rá a billentyűzet gombjára, akár egy zongorista és megjelenik a bázis rajza alatt egy hosszú alagút.
- Ez mi? – kérdem.
- Egy titkos járat – feleli a Nővérem. – Amiről csak a tisztek tudnak. Ne kérdezd, hogy miért. A lényeg, hogy arra az esetre hozták létre, hogy egy magasrangú tisztet ki lehessen menekíteni a bázisról.
- És szerinted nem tudnak arról, hogy létezik?
Niki megvonja a vállát.
- Ha sikerül bejutnom, akkor nem tudnak róla – feleli.
- És ha nem? – kérdem. – Van másik terved?
- Nincs. Erősítés nélkül ez az egyetlen esélyünk. És segíteni senki sem fog errefelé.
-Értem. Akkor a titkos alagúton bejutsz a bázisra, utána pedig a szellőzőjáratokon keresztül jutsz el Csengéhez.
- Úgy van. És az alagúton keresztül jövünk vissza. Velünk lesz Vince, aki majd békésen szunyókál az altatólövedéktől.
Szeretném azt mondani, hogy ez lehetséges. A terv bár rendkívül jól hangzik, mégsem érzem úgy, hogy majd minden a forgatókönyv szerint fog menni. Persze próbálok bizakodónak mutatkozni Niki előtt.
- És hogy foglak tudni figyelmeztetni a veszélyre? – kérdem.
- A hőkamerán keresztül látni fogod, hány katona van a közelemben – kezdi. – A hármas monitoron jelenik majd meg a kép. A külső képet a kettesen nézheted. Ezt mind egy drón fogja továbbítani, amit hamarosan elindítok. Az egyik közeli fára fog tapadni észrevétlenül és mivel fegyveres gépről van szó, célzott lövéseket is le tudsz majd adni vele a minket fenyegető katonákra.
Felsóhajtok. Látom Nikin, hogy nem tetszik neki a pesszimizmusom. De hiába akarja, nem tudok bizakodó arcot vágni.
- És hol fogsz bejutni? – kérdem.
- Két bejárat van – kezdi. – Az egyik egy vasútállomásnál, a másik a közeli autópálya felüljárója alatt.
- Melyiket választod?
- Az autópálya van közelebb. Onnan fél óra alatt a bázisra érek.
- Rendben. Én készen állok az indulásra.
Mélyen a szemembe néz.
- Bízz bennem – mondja lágyan. – Tudom, mit csinálok.
- Rendben – súgom és egy hiteltelen mosolyt erőltetek az arcomra.

*

Úgy leárnyékoljuk magunkat, hogy a még mieink sem vesznek majd észre. Az autópálya egyik felüljárója alatt parkolunk le. A szélvédőn keresztül figyelem a sötétszürke eget és az út mentén sorakozó fákat, melynek leveleit a nagy erővel lobogtatja szél. Karba tett kézzel fordulok Niki felé, aki éppen felveszi a fekete sisakját, melyre már fel van szerelve a fejkamera. A golyóálló mellényét figyelem. Remélem, meg fogja őt védeni. Kibiztosítja a gépfegyverét, aztán a műszerfalhoz lép, hogy ellenőrizze kamera képét.
- Az egyesen tudod majd figyelni a fejkamerám képét – mondja.
- Rendben – bólintok.
Egy kicsit neheztelve rám, biccent egyet felém és éppen indulna az ajtóhoz, amikor teszek felé egy lépét.
- Niki – szólítom.
- Igen? – fordul vissza hozzám.
- Siess vissza.
Elmosolyodik és leguggol elém. Ad egy puszit a homlokomra.
- Nemsokára minden rendben lesz – súgja.
- Igen – bólintok most már magabiztosan. – Nagyon fogok vigyázni rád.
- Azt el is várom, hugicám.

*

Nem tudom elolvasni, hogy mi van az ajtóra írva, de mintha valami gondnoki helyiség volna. Nem tudom. Niki leüti róla a lakatot, aztán amikor belép, egy trapéz alakú fekete ajtóval találja magát szemben.
- Ez az – mondja. – Látod?
- Igen – bólintok a monitor előtt.
- Na, akkor most szurkolj, hugicám.
- Menni fog.
Niki a jobboldalon található kapcsolóhoz lép. Gépelni kezd rajta. Hasztalannak tűnik. Van egy olyan érzésem, hogy nincs is áram ott. Mintha valami lemerült laptop gombjait nyomogatná.
- Működik egyáltalán? – kérdem.
- Elvileg működnie kéne – feleli a Nővérem és érzem egy kicsit a hangján, hogy ő is elbizonytalanodott.
Egy végtelennek tűnő perc után az ajtó elkezd szétnyílni és látom, amint Niki gépfegyverének csöve megjelenik a kamerakép a jobb alsó szegletében, akárcsak egy videójátékban. A folyosó szintén trapéz alakú, a fények pedig egymás után kapcsolódnak fel a mennyezeten. Csak egy szimpla folyosó az egész, ami egyre inkább balra kanyarodik. Nem látok sem embert, sem semmilyen nyomot, mely arra utalna, hogy bárki is járt itt az elmúlt időkben.
- Elindulok – nyugtázza Niki. – Látsz valami gyanús mozgást a hármason vagy a kettesen?
A hőkamerán nem látok semmi gyanúsat. A bunkerben egy lélek sincs, a földszinten is kevesen. Lehet, hogy valamelyik Csenge. A kettesen semmi. Négyen őrködnek a kerítésnél, egyvalaki pedig az egyik terepjáró motorját szereli.
- Minden tiszta – mondom.
- Vettem, kadét – mondja Niki és szerintem mosolyog közben.
A kettesre pillantva látom, amint egy barett sapkás férfi kilép az épület kapuján. Ráközelítek. Vince az. Kegyetlen, céltudatos tekintettel lépdel a terepjárót szerelő férfihez, aki amint meglátja őt, szalutál az olajos kezével. A nagybátyám int neki, hogy pihenjen, mire az folytatja a szerelést.
- Nagyon hideg van itt – mondja Niki.
De én Vincét bámulom, aki szép lassan megfordul. Szinte majdnem farkasszemet néz velem. Egy pillanatig azt hiszem, hogy látja a fa törzsére rögzült drónt, de aztán egy kicsit higgadtabban az egyik őrködő katona felé fordítja a fejét.
- Minden rendben? – kérdi a Nővérem.
- Igen – vágom rá.
- Biztos?
- Biztos.
- Látod Vincét?
- Igen. Most indul vissza az épületbe.
- Helyes. Maradjon is ott.
Figyelem, amint a nagybátyám belép az elektromos ajtón. Vajon mit fog szólni hozzám? Persze lehet, hogy nem is fogunk találkozni. Gyorsan elhessegetem a pesszimista gondolataimat és próbálok a jelenre figyelni. Most rajtam is múlik minden. Niki óvatosan halad a trapéz alakú, fekete falú folyosón, mely fokozatosan kanyarodik balra. Már lassan félúton van. Továbbra sem látok semmi gyanúsat.
A rókára nézek.
Retteg.

*

Niki előtt elmozdul egy fal és a sötét bunkerben találja magát. Bekapcsolja a gépfegyverére szerelt zseblámpát és belép a helyiségbe. Megfordul és látom a fényben, hogy az egyik szekrény funkcionált titkos ajtónak.
- Nyitva fog maradni? – kérdem.
- Igen – feleli Niki. – Egészen addig, míg belül egy kapcsolóval be nem zárom.
- És ha mégis bezárul?
A lámpa fényét tőle balra egy fali billentyűzetre irányítja.
- Segélyhívó berendezés – ismerteti nekem. – Az azonosítómmal és a vészhelyzeti kódommal ki tudom nyitni. Azzal nyitottam ki az autópálya felől is. Szóval, ne aggódj, hugicám.
- Jól van – bólintok.
A Nővérem körbenéz a bunkerben. Tőle jobbra az egyik szekrényen tartós élelmiszercsomagok sorakoznak, a mellette lévőn rengeteg egészégügyi felszerelés, valamint csomag. Egy ajtó, ami a felirat szerint egy fürdőszobára nyílik, közvetlenül mellette a mosdó. Emeletes ágyak. Végül szép lassan eljut egy ajtóhoz tőle balra, mely felvezet a földszintre. Nem messze tőle egy szellőző.
- Beférek rajta – súgja Niki. – Átnéztem a járatot. Nem lesz egyszerű eljutni a cellákig.
- Miért? – kérdem.
- Mert másznom kell. Mit látsz a hármason?
A monitorra pillantok.
- A földszinten nagy a mozgás – jelentem. – Többen lejöttek az első emeletről.
- Merre indulnak? – kérdi Niki. – Lefelé?
- Nem, kifelé.
- A kettesen mit látsz?
- Érkezik egy jármű a bázisra.
- Speciális?
Elnézem a harckocsit. Egy régebbi gyártmányú tank, lánctalpas. Éppen kinyílik előtte a kapu.
- Nem – felelem. – Ez még körülbelül a középkorból való.
- Rendben – nyugtázza Niki derűsen. – Akkor elindulok. Megint egy szellőző, akárcsak Zádornál.
- Ez most rosszabb.
- Dehogy. Sima ügy lesz.
Csak engem nyugtat, tudom.

*

Se beszélni, de még gondolkodni alig merek. Niki a sötét járaton keresztül halad előrehajolva. Figyelem monitorokat, de semmit sem látok. Elvileg nincs veszély. A rókára pillantok. Veszélyt jelez.
Ekkor valamilyen furcsa gépzajt hallani. Niki azonnal megáll. Ismétlődő halk sípolások. Előrébb hajolok a monitorhoz.
- Mi ez? – kérdem halkan annak ellenére, hogy csak a Nővérem hall engem.
- Remélem, nem az, amire gondolok – súgja.
- Micsoda?
Válasz helyett kikapcsolja a lámpát, mire elsötétül előttem minden. Aztán megjelenik az éjjellátó üzemmód. Niki kitámasztva magát halad felfelé egy járaton. Látom a bakancsát. Olyan, mintha a falon járna. Nagyon lassan halad felfelé, miközben odalent a hang erősödni kezd. Valami megállíthatatlanul közeledik felé. Nagy nehezen a Nővérem felkapaszkodik a felső járatban. Halkan lihegve mászik előre, aztán amennyire csak tud, kiegyenesedik és megfordul. Ledermedve bámulom a jelenetet. Lenéz az alsó járat felé.
A hang erősödni kezd, majd végül megjelenik alul egy villogó, sötétszínű, kockaalakú tárgy, melyből két vékony szárny nő ki. Lebegve halad előre, ahonnan Niki jött. Alig merek még levegőt is venni, annyira fülelek. A tárgy eltűnik. A hangját azonban még erősen hallani. Mintha megállt volna.
A legnagyobb döbbenetemre visszahátrál, mire Niki hátrébb lép és csak a szellőző padlóját látom. Legszívesebben felpattannék és szaladnék a bázis felé, hogy megvédjem a Nővéremet.
A gép hangja erre távolodni kezd, aztán szépen lassan megszűnik. Niki vár egy kicsit, majd lenéz az alsó járatra. Semmi.
- Elment – súgja.
- Mi volt ez? – kérdem.
- Egy járőr drón. Automatikus. És persze ez is a mi gyártmányunk.
- Ne menj vissza.
- Nem is akarok. Amúgy is fel akartam jönni. Csak nem itt. Látsz valakit a fogdában?
A hármasra pillantok. Ráközelítek a földszinti blokkra. Nem látok senkit a fogdában, csak egy személyt, aki egy ágyon ül. Ő lehet Csenge. Ismét teljes képre váltok, a folyosót nézem, ahol egy valaki járkál.
- Szerintem csak Csengét látom – felelem. – Az egy cella lehet.
- A kinti folyosón? – kérdi.
- Most már kettő személyt látok. A kapu felé haladnak célirányosan.
- Nem belülről számítanak támadásra.
- Figyelj, mi van, ha az izé visszatér? Az a járőr?
- Akkor szétlövöm.
- De akkor lebuksz.
- Már nagyon közel vagyok. Nem fogom feladni.
- Nem látom a monitoron.
- Nem baj. Nyugodj meg. Csak az emberekre figyelj. Kint és bent.
Felsóhajtok.
- Rendben – súgom.

*

Niki a fogda felett néz le a szellőző rácsain keresztül. Égnek a lámpák. Kettő fehér ajtót látok, de tudom, hogy ott a többi is. Kis ablak van mindegyiken. Embertelen. A hármas monitort figyelem, de nem látok senkit a folyosón.
- Tiszta – súgom Nikinek.
- Rendben – nyugtázza és páros lábbal lerúgja a szellőzőrácsot, mire az a hangosan csattan a padlón.
- Remélem, nem hallották meg.
- Ha igen, akkor tudom mi a dolgom, hugicám.
Niki lehuppan a padlóra és rögtön az első ajtóhoz lép. Senki sincs ott. A mellette lévőben sem. A harmadikhoz érve Csenge arcát pillantjuk meg, ahogyan tátott szájjal néz Nikire. Látszólag nem fogja fel, hogy a Nővérem ott van.
- Te? – kérdi halkan. – Te tényleg itt vagy?
- Szia, Csenge – súgja Niki. – Eljöttünk érted.
Az őrvezető elmosolyodik.
- Tudtam, hogy eljöttök – mondja a könnyeivel küszködve.
Niki lenyom egy gombot az ajtó mellett, mire Csenge óvatosan kilép onnan. Átölelik egymást.
- Hányan vagytok? – kérdi végül.
- Ketten – feleli a Nővérem. – Csak ennyien jöhettünk.
- Angéla?
- Igen.
- Ő hol van?
- Lassan elkezdi járatni a motort odakint.
Csenge a kamerába néz és integetni kezd. Niki az ajtó felé pillant, majd vissza a bajtársunkra.
- Még van egy kis dolgunk – mondja. – Ki kell vinnünk még valakit.

*

Már ketten haladnak a szellőzőjáraton Vince irodájához. Legalábbis Niki azt feltételezi, hogy az a nagybátyám irodája. A Nővérem halad elől, miközben Csenge fedezi. Egy fényforrás felé közelítenek.
- Mit látsz? – kérdi Niki.
- Az irodához közeledtek – kezdem. – Most lépett ki onnan valaki. Szerintem Vince.
- Jól van, semmi baj, megoldjuk.
Csengéhez fordul, aki egy pisztolyt tart a kezében. Biccent. Elindulnak visszafelé az egyik elágazás irányába. Halkan haladnak előre. Befordulnak jobbra és lassítani kezdenek. Látni egy fényforrást.
Megállnak előtte. Niki lenéz onnan. Egy folyosó. Hirtelen Vince jelenik meg ott. Egyenesen halad előre. Hevesen kezd verni a szívem. A nagybátyám végül eltűnik a látómezőjükből. A hármas monitorra nézek és látok négy embert, akik Vincével szemben haladnak előre.
- Négyen jönnek – súgom Nikinek.
- Hallom őket – súgja.
Csengére pillant, aki biccent felé. A monitoron látom, hogy Vince csatlakozik hozzájuk és egy nagyobb helyiség felé haladnak. Az egész kezd egyre reménytelenebb lenni. Szerintem fel kell adnunk az egészet. Anélkül nem lehet a nagybátyámat elfogni, hogy Niki és Csenge meg ne sérüljön. Vagy még rosszabb.
Felsóhajtok.
- Adjuk fel, Niki – mondom halkan. – Ez reménytelen.
- Nem adjuk fel – vágja rá.
- De nincs más választásunk. Nem akarom, hogy bajotok essen.
- Hugica.
- Niki, kérlek. Gyertek vissza. Kérlek.
- Lehet, nem lesz több ilyen alkalom, Angéla.
Lehajtom a fejem. Annyira beleéltem magam, hogy újra láthatom a nagybátyámat. Az embert, aki talán az egyetlen élő rokonom. Olyan lett volna, mintha egy kis részét visszakaptam volna annak, ami örökre elveszett.
Felsóhajtok. A rókára nézek. Szomorú.
- Nem baj – súgom a mikrofonba. – Gyertek vissza. Nem akarom, hogy bajotok essen. Tudom, hogy te vagy parancsnokom, de kérlek, ne kockáztassátok az életeteket. Sosem bocsátanám meg magamnak, ha valami rossz történne.
A monitoron látom, amint Vince és több ember, mintha tanácskozna. Valaki három katonával együtt belép hozzájuk.
- Sajnálom, Vince – súgom.
- Angéla – szólít Niki. – Biztosan ezt akarod?
- Biztosan. Gyertek vissza gyorsan.
Csengéhez fordul, aki szomorúan, de biccent.
- Akkor megyünk – mondja Niki. – Majd visszajövünk máskor. Többen.
Nem tudok megszólalni. Rettenetesen szenvedek. Vince. Ne haragudj. Itt voltam. De most már mennem kell. Kinézek az ablakon. Vihar készülődik. Látom egy villámot a távolban lecsapni.

*

Ahogy haladnak visszafelé és már egyre közelebb vannak a bunkerhez, a kettes és a hármas monitor elsötétül. Csak a Niki fejkamerájának képét látom. Pánikba esek, gépelni kezdek, de semmi.
- Niki! – szólok a mikrofonba.
- Mi az? – kérdi.
- Elsötétült kép! A kettes és a hármas monitornak lőttek!
- Micsoda? Leszedték a drónt?
- Nem tudom.
- Kérd le a drón állapotát!
A laptopon gépelve lekérem az információt. Döbbenten meredek a képernyőre. A drón megsemmisült.
- A drónnak vége! – kiáltom. – Vigyázzatok!
Niki Csengére pillant, aki biccent. Előrehajolva szaladnak a járaton a bunker felé. Kimásznak onnan és abban a pillanatban felkapcsolódnak fények. Esélyük sincs. Vagy egy tucatnyi katona szegezi rájuk a gépfegyvereiket.
- Fegyvert eldobni! – kiált valamelyik.
Remegni kezd a lábam. Niki és Csenge a földre dobják a fegyvereiket. Látom a rémült Csengét, aki felteszi a kezét. Az egyik a katona odalép Nikihez, mire a kép egy nagy csattanás után a padlót rögzíti.
- Ne! – üvöltöm. – Ne!
A kép elsötétül. Se hang, semmi. Reszketve meredek előre. Lüktet még a fejem is. Hirtelen nem tudom, mit csináljak. Gyorsan a laptopon leadom a vészjelzést. Úgy, ahogy Niki tanította. Riasztom a kaposváriakat és az összes környékbeli hadsereget. Reménytelen. Úgy se jönnek el.
Ekkor egy hangot hallok Niki rádióján keresztül.
- Veszi valaki ezt az adást? – kérdi egy férfi. – Ott vagy kadét?
A mikrofont bámulom. Lassan leülök elé.
- Kadét – szólít a hang. – Ha meg akarod menteni a bajtársaidat, akkor azt ajánlom, sürgősen gyere elő a rejtekedből. Hallasz?
Felsóhajtok.
- Itt a kadét – mondom összeomolva. – Azonnal indulok.
- Hol vagy? – kérdi a férfi.
- Indulok. Csak ne bántsák őket. Negyedóra.
Azzal beülök a volán mögé.

*

Most vezettem először élesben járművet. Körülbelül öt perc alatt odaérek az erdő homokútjához. Onnan legalább tíz perc gyaloglás a bázis. Legalábbis a térkép szerint. Elküldöm a bázis koordinátáit a kaposvári helyőrségnek. Utána a rókára pillantok. Biztatóan néz rám. És talán egy kicsit büszkén is.
- Nekem kell őket megvédenem – súgom neki. – Sietnem kell. De te velem jössz.
Az eső még nem eredt el, de közel vagyunk hozzá. A tisztáson lépdelek a bázis felé. Látom, amint a katonák kiszaladnak a bázis ajtaján, aztán szépen lassan kinyílik a kerítés kapuja. Nem érdekel. Meg kell mentenem Nikit és Csengét. És Vincét. Itt az idő. A katonák bepattannak egy terepjáróba és a sáros talajon megindulnak felém. A táskámból rám néző rókára pillantok. Nagyon fél, de büszke rám.
Körülbelül ötven méterre tőlem megállnak és hárman kipattannak a kocsiból. A fegyverüket felém szegezve üvöltenek.
- Dobd el táskát és kezeket a magasba! – üvöltenek. – Gyerünk!
Leveszem a táskámat és a földre dobom. Azután felteszem a kezeimet.
- Helyes! – üvölti valamelyik. – Most szépen lassan fordulj meg!
Megfordulok. Közelítenek. Óvatosan.
- Bátor vagy nagyon – hallom Vince hangját. – És most fordulj szépen felém.
Behunyom a szememet. Nem így akartam. Nem akartam őt újra látni. Ez nem igazság! Nem igazság!
- Fordulj meg! – kiáltja.
Erőt veszek magamon. Nem tudom megfogalmazni ezt az érzést. Az ember, mintha hazatérne, de mégis idegen. Lassan fordulok felé. Alig két lépésre áll tőlem. A nagybátyám. Felnézek rá, mire ő hunyorogni kezd, mintha nem lenne biztos abban, amit lát. Meg sem tudok szólalni. Vince tesz felém egy lépést, miközben a távolban az ég hatalmasat dörren. Alaposan szemügyre veszi az arcomat. Nem akarja elhinni. Amikor pedig könnyezni kezdek, ő a reszkető kezét a szájához emeli, majd elveszi onnan. Tesz még egy lépést. A fejét ingatja, de már szinte biztos benne, hogy engem lát. Aztán leguggol hozzám. Legszívesebben nem szólnék semmit, csak átölelném. De muszáj megszólalnom.
- Szia Vince – súgom elcsukló hangon.
Könnybe lábad a szeme és döbbenten mered rám.
- Angéla – súgja.

folyt.köv.

2022.június 24. – július 1.
Budapest