Nagyprónay János
A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

1.évad/9.rész

Izzó szemek

A kis szobámban ülök reggel az asztalomnál, melynek jobb sarkában sorakoznak az összegyűrt papírok. Egy üres lap áll előttem, ami talán ugyanerre a sorsra jut, mivel nem tudom, hogyan kezdjem az üzenetem Laurának. Ráadásul szerintem nem írok valami szépen és lehet, pont ezzel fogom elrontani az egészet. Még az is lehet, hogy elfelejtett engem, igaz csak tegnapelőtt találkoztunk azon a kolónián.
Miféle írónő lesz belőlem, ha azt se tudom, mivel kezdjem a levelet és mellesleg, mi legyen a tartalma? Hirtelen annyi minden akarna kirobbanni belőlem, hogy szegénynek talán túl sok is lenne. Még fél óra és reggelizünk, felpakoljuk a terepjárót, lejelentjük magunkat Új-Veszprémnek, szóval nem ártana nekiállnom, mert ki tudja, mikor fogok tudni legközelebb levelet küldeni neki. Elektronikus úton nem merek, mert akkor előbb a szülei fogják látni, a borítékot viszont katonák adják neki kézbe.
Na, kezdjük.

„Szia Laura!

Angéla vagyok. Tudod, az a kadét, akivel nemrég találkoztál ott a könyvesboltban. Együtt színeztük a királynős rajzot. Nem olyan régen értem haza és gondoltam írok neked. Remélem, nem ijedtél meg a riasztástól, ami ott kolóniátokban volt.”

Nem, azt nem írom le, hogy velem és Nikivel függött össze az a dolog, mert még a végén elijesztem. Bár ez a levél is elég szánalmasra sikeredett. Mindegy, legalább egynél több mondatot már le tudtam írni.

„Ezt a levelet most Új-Veszprémben fogom feladni, de ne oda írj vissza, mert akkor nem kapom meg. A küldő címre válaszolj”

Ennél jobban el sem ronthattam volna. Most körülbelül úgy fogja érezni, mintha parancsot adtam volna ki. Ráadásul ezeket a sorokat a végére kellett volna írnom. Angéla, Angéla, egy levelet se tudsz megírni.

„Őszintén szólva a háború előtt írtam utoljára levelet. Akkor is csak a télapónak és jól tudtam, hogy szüleim kapják meg. Ezért se haragudj rám, hiába akarok írónő lenni, nem tudom akkor sem megfogalmazni, hogy mennyire örültem neked.”

Most nagyon megindult a kezem a tollal, még az írásom is szebb lett, mint valaha. De nem akarok neki a nyomoromról, az elvesztett szüleimről és a barátaimról írni. Se azon a sok borzalmon, amin keresztül mentem. Nyilván, neki sem egy rózsaszín mesebirodalom volt az élete.

„Nem nagyon jártam még olyan helyen mostanság, ahol te laksz. Elmesélnéd, milyen ott az életed? Jársz iskolába? Vagy magántanuló vagy? Mit szoktál csinálni a szabadidődben? Vannak barátaid?”

Most már rövidre kell fognom. Olyan rossz, hogy messze van tőlem. Élőben biztosan jobban fogalmaznék. Na és persze, tutira megérném a válaszát. Lehet, hogy a levelét már Csenge fogja könnyes szemekkel elolvasni, mert Nikivel odavesztünk a legújabb küldetésünk alatt.

„Sajnos, most mennem kell, mert nemsokára indulunk. Nem mondhatok semmit, merre megyünk és miért, de remélem, amikor ismét hazaérek, a leveled fog várni a postaládában. Igaz, nincs postaláda, viszont itt heverne az asztalomon.

Várom a válaszod,
Angéla

Beborítékolom a papírt, megcímzem, jó olvashatóan odaírom a helyőrségünk adatait, többször is ellenőrzöm, aztán úgy bámulok rá az asztalon, mintha egy nagyon drága karácsonyi ajándék volna, amit még az életemnél jobban kell féltenem. Remélem, megkapja. Remélem, megérem a válaszát.

*

A terepjáróval az erdő mentén húzódó autópályán haladunk előre. A nap csodásan ragyog, a tekintetem azonban nem valami fényes. Jobban meg kell volna írnom a levelet. Szépen kellett volna fogalmaznom.
- Feladom a majd postán – mondja Niki.
- Köszi – vágom rá lehangoltan.
- Most mi a baj? Örülnöd kéne.
- Örülök is, de szerintem nem fogalmaztam jól.
- Novellapályázatra küldted a levelet?
- Nem.
- Akkor még mitől félsz. Ha rosszul fogalmaztál, az még az előnyödre is válhat. Legalább ő sem lesz feszélyezve, amikor megírja a választ.
- Ez most megnyugtatott. Gondolom, a szülei sem lesznek elragadtatva.
- A szüleivel ne törődj. Bizalmatlanok. De szerintem elnyered a bizalmukat, amikor meglátják, hogy írtál a lányuknak.
- Biztos?
- Szerintem tuti.

*

Áthaladunk az ellenőrzőponton, utána pedig már messziről látni a Veszprém romjai túl létrehozott hatalmas kiterjedésű kolóniát. Fehér konténerházak tucatjai sorakoznak katonás rendben, melyek közül kiemelkedik egy háromszintes épület, aminek a tetején egy parabola antenna foglal helyet. A fehér hajszárító alakú őrangyal drónok pedig ott lebegnek a város felett. Öt darab, ami nem rossz arány.
A háromszintes főépületben mindketten kapunk egy kártyát, amit a nyakunkba akasztva kell hordanunk. Több területre is be tudunk lépni vele, de persze mindent nyomon követnek a rendszerben. A csarnokban Niki átveszi tőlem a levelet és megígéri, hogy sürgős küldeményként adja fel, majd átad egy cetlit, amin Maja itteni munkahelyének címe szerepel. Persze, nem rejti véka alá a nemtetszését.
- Fogd rövidre vele – tanácsolja. – Akárhogy is nézzük, nemrégiben meg akart ölni mindkettőnket. A fegyvered legyen kibiztosítva, és ha bármi gyanúsat észlelsz a viselkedésében, akkor nyugodtan lődd le.
- Tudod, hogy ő már nem olyan – veszem védelmembe a hajdani ellenségem. – Már sokkal jobban van az orvosa szerint.
- Jó, értem én, de pontosan célozz, ha megindul feléd. Megértetted?
Elengedem ezt a meccset. Niki sosem fog megbocsátani neki, ez tény. Viszont Maja az egyik legjobb pszichiáterhez jár a szektorban.
- Megértettem - felelem.
- És mond neki, hogy itt vagyok. Attól be fog ijedni.
- Rendben.
- A bakancsodban ott van a kés?
- Igen, ott van.
- A másikban is?
- A másikban is.
- Csak akkor menj be hozzá, ha van ott legalább két katona.
- Rendben, értettem.
Látszik, hogy nem akar elengedni egyedül, pedig megegyeztünk tegnap. A kígyó szemeivel fürkészi a gondolataimat, aztán megenyhül. A csarnok egyik ügyintézős ablaka felé fordítja a fejét, majd vissza rám.
- Egy óra múlva az ötös hangárban legyél – parancsolja. – És bármi van, szólsz. Megértetted?
- Meg – bólintok. – Ne aggódj. Minden rendben lesz.

*

A konténerházak között sétálok a leaszfaltozott úton. Nincs olyan sok járókelő, szerintem mind abban a nagy szabadidőközpontban lehetnek, ami nincs messze a katonai bázistól. Persze így is látok családokat, fiatalokat, valamint egy idős házaspárt, akik aggódva pillantanak az egyenruhámra. Látom, hogy nem tőlem félnek, hanem engem féltenek a hadseregtől.
Amikor a távolból megpillantom a „Kreatív csecsebecsék” névre hallgató boltot. Tavaly december óta nem találkoztam élőben Majával, csak videóüzenetben beszéltünk egymással. Most hirtelen eszembe jut, amikor egy romos pláza ruhaüzletében bujkáltam előle és azután közvetlenül találtam meg a rókát. Aztán bevillan előttem, amikor ott Váchartyánban tartott túszként egy sötét szobában. Ne, Angéla. Ne gondolj erre.
Megállok az üzlet kirakata előtt, ahol különböző bábfigurák, fából készült játékok, masszírozó rollerek, valamin képeslapok és festmények sorakoznak. A rókára nézek. Mosolyog.
Amikor benyitok, a pultban álló idős néni azonnal felém fordítja a tekintetét. Ősz haja copfba fogva és olyan kedves mosolya, akárcsak a nagymamámnak volt. Egy könyvet tart a kicsit remegő kezében, én pedig igyekszem minél tisztelettudóbb lenni annak ellenére, hogy emlékképek akarnak összezavarni.
- Jó napot kívánok! – köszönök.
- Szervusz, csillagom – köszön vissza kellemes hangon. – Te vagy Angéla, ugye?
- Honnan tudja?
- Maja mutatott rólad egy fényképet. Gondolom, hozzá jöttél.
- Igen. Tudok vele beszélni?
- Persze, itt van most hátul a műhelyben. Odavezetlek.
A néni egy rövid folyosó végi ajtóhoz kísér, ami tárva nyitva áll. Ott megáll és bíztatóan a vállamra teszi kezét.
- Nagyon fog örülni neked – súgja.
Én belépek az ajtón kicsiny poros szobába, ahol egy nagy ablak egy közeli mesterséges tóra néz és megpillantom a fehér köpenyben, nekem háttal ülő Maját. A szőke haja copfba fogva és úgy tűnik nagyon bele van merülve a munkába. Amint megállok a szoba közepén, rögtön megfordul. Még mindig olyan az arca, akár egy angyalnak. A szelíd kék szemei kikerekednek és széles mosolyra görbül a szája.
- Angéla! - csodálkozik. – Te itt?
Azonnal felpattan, leszedi a kezeiről és kidobja a gumikesztyűket és odalép elém. Egy darabig hitetlenkedve néz, mint aki nem képes felfogni, amit lát, utána leguggol hozzám és gyengéden magához ölel. Én pedig visszaölelem.
- Bocsi, hogy így váratlanul – mondom neki.
- Úgy örülök neked - mondja elcsukló hangon és utána a szemembe néz. – Ennél kellemes meglepetést el sem tudnék képzelni.
- Már hiányoztál.
- Te is nekem.
Az asztalára vetek egy pillantást.
- Mi jót alkotsz? – kérdem.
- Éppen gyertyát készítek – feleli mosolyogva. – Neked is készül egy. Amint befejezem, elküldöm neked.
- Én most sajnos nem tudtam hozni semmit.
- Az, hogy itt vagy, az éppen elég, te kis angyal.
Néhány perc múlva az utcában sétálunk a háromszintes épület irányába.
- És hogy érzed magad? – kérdem.
- Egy kicsit jobban – feleli a napfényben csillogó szemekkel. – Bár vannak hullámvölgyek, nehézségek. Gyakran visszatérnek a kényszergondolatok, de igyekszem nem reagálni rájuk. A gyógyszeres kezeléssel már kezdünk leállni. Szépen lassan, fokozatosan. A pszichiáterem szerint az állapotom innentől már csak javulni fog. Persze, a végkifejlet még messze van.
- Rendben leszel. Erős vagy te.
- Neked köszönhetem, Angéla.
- Nem, magadnak. És barátaid már vannak itt?
- Hát, nem igazán mozdulok ki. Otthon felkelek, elindulok dolgozni, hazamegyek és lefekszem. Most a gyertyakészítés, a festegetés és a fafaragás köt le. A bolt jól megy, sokan vásárolnak nálunk, még a katonák is. Persze mindig megkapom tőlük, hogy régen közéjük tartoztam, aztán elbuktam.
Megállok és felnézek rá.
- Nem buktál el – mondom lágyan. – Meggyógyultál.
Ettől meghatódik. Látom, amint a könnyektől még jobban megcsillan a szeme. Az egykori kegyetlen tizedes most itt áll előttem, gyógyult lélekkel és úgy néz le rám, mintha ő is a Nővérem volna.
Ekkor tőle balra néz, én pedig követem a tekintetét. Niki áll a nagy épület előtti parkolóban karba tett kézzel és őt figyeli. Maja bűnbánóan lehajtja fejét, majd leguggol hozzám. Finoman átölel.
- Menj szépen – súgja. – Vár Niki. Örültem neked.
- Bocsáss meg – súgom vissza. – Tudod, ő még mindig…
- Tudom. Semmi baj. Nagyon örülök, hogy láttalak.
A szemembe néz és elmosolyodik.
- Azt mondtad, építsek kertet a félelmeimre – kezdi. – Hát, folyamatosan azt teszem.
- Én is azt próbálom – sóhajtom.

*

Niki azt mondja, hogy a várostervező minél előbb szeretne indulni, ezért azonnal ötös hangárba igyekszünk, ahol több terepjáró és speciális harckocsi áll bevetésre készen. Az itteni parancsnok az egyik utóbbiból biztosít nekünk egy darabot, pontosan olyat, amilyennel tegnap Amanda üldözött minket. A nagy fekete szörnyeteg elpusztíthatatlannak tűnik, pedig korántsem az, ahogyan azt többször is tapasztaltam.
A jármű oldalának dőlve várjuk a férfit, én pedig Majára gondolva nézek magam elé a sürgő-forgó technikai személyzet irányába.
- Ott jön az emberünk – mondja Niki.
Egy barna öltönyös, szemüveges, ötvenes éveiben járó férfit pillantok meg, aki egy fekete aktatáskával halad felénk. Egy kicsit mintha zavarban lenne, feszült, félve nézeget a katonákra, látszólag meg van ijedve tőlük. Amikor odaér hozzánk, először alig mer megszólalni, majd végül nagy nehezen elmosolyodik.
- Üdvözletem, hölgyeim – köszön udvariasan. – Ha nem tévedek, önök azok, akik Szombathelyre szállítanak engem.
- Maga a várostervező? – kérdi Niki barátságtalanul.
- Elnézést – biccent a férfi és a kezét nyújtja Nikinek. – Bocsássanak meg, a nevem Rétvári Ottó.
Niki a férfi kezére pillant, aztán egy gombnyomással kinyitja az oldalsó ajtót.
- Szálljon be, Ottó – utasítja a várostervezőt.
Az bólint egyet és továbbra is feszélyezve beszáll a járműbe. Nikire nézek, aki alig bírja visszafogni a gúnyos nevetését.
- Miért vagy ilyen gonosz vele? – súgom.
- Mert imádok gonosz lenni – súgja vissza. – Majd te is az leszel, hugicám.

*

Az úton Ottó úgy fogja az ölébe tett bőröndjét, mintha el akarnánk tőle venni. Niki félmosollyal az arcán vezet, én pedig megfordítom a székem és odasétálok a férfihoz, aki nincs túl jó színben. Ott ül szinte reszketve a hosszú padon, ahol általában a kommandósok szoktak, akiket bevetésre szállítanak.
- Minden rendben, uram? – kérdem tőle. – Jól érzi magát?
- Köszönöm a kérdését – biccent tisztelettudóan. – Egy kicsit ki vagyok száradva, de egyébként minden rendben.
- Van hideg ásványvíz. És ha jól tudom gyümölcslé is. Melyikből adjak?
- Ó, a világért sem akarom elinni önöktől.
A padlón heverő hűtőládát kinyitom és átadok neki egy gyümölcsleves palackot. Hálás mosollyal átveszi tőlem.
- Nagyon szépen köszönöm – bólint és már ki is bontja, aztán pedig úgy iszik belőle, mint aki már egy napja nem jutott folyadékhoz.
Leülök mellé padra és a táskájára pillantok.
- Abban vannak a város tervei? – kérdem.
- Igen, valóban ebben tartom – feleli és látom, amint visszatart egy böffentést.
- Szombathely újjáépítéséről van szó?
- Pontosan. Tudja, a mostani kolónia igencsak kezdetleges a város határában. Az egykori lakosokat különböző messzi kolóniákba evakuálták. Szombathelyből sajnos nem maradt más, mint por és hamu. Én kaptam a megtisztelő feladatot, hogy újra megtervezzem, ugyanis a katonai vezetés nagyon derűlátó.
- Mindig azok. Aztán sosem lesz béke.
- Én reménykedem benne, hisz szabadkezet kaptam az új város megtervezésére. Szombathely gyönyörűbb lesz, mint valaha. Ráadásul sokkal élhetőbb, mint bármelyik település a béke idejében.
- Makettet is készített?
- Persze, de az sajnos megsemmisült az egyik bombázás során.
- Értem. De gondolom a tervrajz a lényeg.
- Úgy bizony. Itt van nálam az eredeti példánya.
- Nagyon félti.
- Igen, mert bár készült másolat, ez mégis az első nyomtatás. És tudja, ez nálam egy ilyen babona.
- Elhiszem. Ön lesz ott a polgármester is?
Szerénykedve elmosolyodik.
- Ó, nem – rázza meg a fejét. – Én nem vezetőnek születtem. Építész vagyok. Én otthont akarok adni a családoknak. Egy olyan várost akarok teremteni a romokból, ahol mindenkinek lehetősége lesz egy szép új életet kezdeni. Rengeteg gyönyörű családi házat terveztem a külvárosi régióban, valamint játszótereket, focipályát, sportcentrumot. Sőt, még egy vidámparkot is.
- Önnek van családja? – kérdem és egy kicsit tapintatlannak érzem magam.
A férfi mosolya nem hervad le, de a szemeiből eltűnik a csillogás. A szemközti fal felé pillant, majd vissza rám.
- Igen – feleli. – De már csak odaát találkozhatom velük.
- Bocsánat – szégyellem el magam. – Elnézést, nem akartam.
- Ó, ugyan, dehogy.
Niki hátrapillant.
- Angéla! – szólít. – Gyere mellém egy percre! A szombathelyiek üzenni akarnak. Kapcsold őket a képre.
Vetek még egy bocsánatkérő pillantást Ottóra, aki megértő mosollyal bólint, aztán előre sietek, beülök a székbe, visszafordulok vele és a laptopra nézek. Közeledünk a város felé és a képernyő jobb sarkában villog az üzenetjelző. Rákattintok, mire egy szélesen mosolygó, szőke hajú férfi arca jelenik meg.
- Üdvözüljük önöket, bajtársak! – köszönt minket örömtelien. – Szeretettel várjuk önöket a bázisunkra!
Niki felé fordulok, akit látszólag megdöbbentett ez a kedvesség. A férfin egyenruha van, mégsem úgy beszél, mint egy katona. A tökéletes fogsorát kivillantva bámul rám a képernyőn keresztül.
- Hall engem, Újszigeti kadét? – kérdi nyájasan, akár egy fogkrémreklám arca.
- Igen, uram – felelem hivatalosan. – Szentesi őrmester és Rétvári várostervező úr itt van velem és körülbelül tíz perc múlva megérkezünk a kolóniához.
- Nahát, ez fantasztikus!
Niki elfintorodva fordul oda pillanatra. A férfi szemei úgy csillognak, mintha aranyat szállítanánk neki.
- Már nagyon várjuk önöket! – bólint továbbra is vigyorogva. – Kérem, majd küldjék meg az azonosítójukat és már nyitjuk is kaput. Nagyon vigyázzanak magukra útközben. Üzenet vége.
A kép eltűnik. Nikihez fordulok.
- Ez nagyon nem tetszik nekem – mondom.
- Nekem sem – bólint Niki. – Egyszer már beszéltem ezzel a sráccal hetekkel ezelőtt. Akkor nagyon arrogáns volt.
- Hamisított kép lehet?
- Nem tudom. Mindjárt félreállok és megkérdezem a veszprémi parancsnokot, mi a véleménye. Addig ellenőrizd le a bázist.

*

A veszprémi hadnagy azt állítja, minden rendben a bázison, napi kapcsolatban van velük egy hete és semmilyen furcsát nem tapasztalt. Ráadásul fél órája beszélt az egyik tiszttel is. A gép nekem se jelez problémát, vagy bármilyen furcsaságot. Látom a bázist és a kolóniát, ahogy közeledünk az autópályán. Nikivel tanácstalanul nézünk össze.
A katonai bázis egy fekete, trapéz alakú épület, egy kicsit hasonlít a viskókra, ám ez egy háromszintes változata. Mellette néhány fehér konténerház áll, melyet folyosók kötnek össze egy kétszintes fehér főépülettel. Mögöttük az erdő húzódik végig. Egyetlen őrangyal drónt sem látok a közelben.
A hatalmas kerítés ajtaja kinyílik előttünk és egy rövid aszfaltúton eljutunk a bázis előtti parkolóig. Egy lelket sem látni. Sehol egy katona, senki. A laptop szerint mindenki a bázison van, a kolónia lakói pedig a főépületben. Niki leparkol a terepjárók között, én pedig az ablakokat figyelve próbálok valamilyen mozgást keresni, de semmi. Nagyon nem tetszik ez nekem. A rókára nézek. Retteg.
Niki felpattan és az utastér elején álló szekrényhez igyekszik. Kivesz egy gépfegyvert, majd a hevederrel magára kapja.
- Gyere, Angéla! – utasít.
Egy szempillantás alatt mellette termek és átveszem tőle az egyik legújabb sorozatvető kézifegyvert. Azt legalább elbírom. Ottó aggodalmas tekintettel figyeli, amint kibiztosítjuk a fegyvereinket.
- Talán valami baj van? – kérdi.
- Nincs – vágja rá Niki. – De mögöttünk fog haladni.
Felnézek a Nővéremre.
- Ellenállók lehetnek? – kérdem halkan.
- Nem hiszem – vágja rá. – De jobb felkészülni a legrosszabbra.
A szélvédőn keresztül kinézek az épületre. Látok valamit furcsát a földszinti ablakok egyikében. Két fénylő, sárga pont. Egy kicsit olyan, mintha egy szempár volna. Aztán hirtelen eltűnik.
- Várjuk önöket a földszinti portánál! – szól egy női hang a műszerfal felől.

*

Felmegyünk lépcsőn, miközben Ottó szorosan mögöttünk halad. Az elektromos ajtó kinyílik előttünk. A földszinti tér teljesen üres. A szemközti portánál, ahol két katonának kéne ülnie, senki. Azonban semmi jele annak, hogy harcok dúltak volna. A büfé előtti asztalok nincsenek felborítva, golyónyomok sincsenek sehol. Látszólag minden olyan, mintha kiürítették volna az épületet.
- Tűnjünk innen – súgja Niki.
Megfordulunk, mire az elektromos ajtó előtt bezárul egy szürke fémajtó. Hangosan kattan egyet és az ajtófélfánál egy kijelző vörösen kezd villogni. Bekapcsolt a vészriasztás. Az az ablakoknál vasredőny ereszkedik le és napsütés fénye megszűnik. Pánikba esve fordulunk körbe a hirtelen sötétségben.
Megjelenik előttünk két citromsárga pont, amilyen az ablakból is láttam. Mintha izzó szemek volnának. Tüzelni kezdünk felé. Aztán hirtelen eltűnik, majd felkapcsolódnak az előtér lámpái. Senkit se látunk, csak általunk szétlőtt portát. Megfordulok, mire Ottót sehol sem találom. Niki döbbenten néz körbe.
- Mi folyik itt? – kérdi egy kétségbeesve. – És ez meg hova tűnt?
Nem látom a büfénél sem, nem tudom, hova bújhatott. Egy folyosó húzódik jobbra. A porta mögé bújunk. Niki kisandít a pult mögül, aztán vissza. A büfé irányába pillant, utána ismét kisandít. Azon agyalok, hogyan sétálhattunk ilyen könnyedén a csapdába. De hisz a rendszer nem jelzett semmilyen problémát, valamint a veszprémi hadnagy is beszélt itt valakivel. Nem értem.
- Gyere szorosan mögöttem – súgja Niki.
- Mintha izzó szemeket láttam volna – súgom.
- Igen, olyan volt.
Megindulunk a folyosón, én a Nővérem mögött haladok, miközben a szívem majd kiesik a helyéről. A folyosó végében egy lift áll, mellette egy fémajtó, mely talán egy lépcsőházba vezet. Vajon hova tűnt Ottó? Hova bújhatott? Vagy az a valami ott a sötétségben egyszerűen magával ragadta?
Megállok. Szép lassan felnézek a mennyezetre. A szellőzőjárat nyitva van. Niki is megáll és a tekintetem követve felnéz oda. Megnyikordul egy ajtó. Tőlünk jobbra van. Egy szürke fémajtó.
Lassan megindulunk arrafelé, a Nővérem int a mutatóujjával, hogy álljak az ajtófélfához. Úgy teszek, ahogy mutatja és igyekszem összeszedni magam. Iszonyatosan félek. Niki berúgja az ajtót. A tekintetéből olvasva valami szörnyűt lát, de nem lepődik meg. Benézek és holttesteket látok. Katonák. Lőtt sebek. Heves tűzharc nyomai, a támadóik látszólag nem spóroltak a lőszerrel.
- Ez nem az ellenállókra vall – súgja Niki. – De nem is tudom, kikre.
A folyosó vége felé fordul, aztán int, hogy haladjunk előre. Egy idő után megjelennek a falon a golyónyomok. Egy elágazáshoz érünk még jóval a lift előtt. Niki megáll a falnál, aztán besandít mindkét oldalra. Int, hogy minden rendben. Balra mintha irodák lennének, jobbra nem látok ajtókat.
- Ne menjünk lifttel – súgom.
- Nem is fogunk – feleli Niki és int, hogy induljunk balra.

*

Az egyik irodában megtaláljuk annak a szőke férfinak a holttestét, akit a kijelzőn is láttunk. A hasán fekszik a szoba kellős közepén, a hátán lőtt sebek. Napok óta halott lehet. Próbálom visszafogni a hányingerem. A szobában az iratok hevernek szanaszét, a monitorok szétlőve.
- Meghamisították az üzenetet – súgom. – Valaki más beszélt velünk idefelé jövet.
- Igen – bólint Niki. – Nem olyan nehéz.
- Lehet dezertőrök?
- Én is arra gyanakszom. Csak ők vezethették meg a veszprémi parancsnokságot. És ők hamisíthatták meg az ellenőrzést is.
- Akkor miért nem fognak el minket? Miért nem szólítanak fel megadásra?
- Nem áll össze a kép.
Kilépünk a folyósora és haladunk a tovább a bal oldali leágazáson. Én fedezem Nikit, háttal neki, követtem. Figyelem a halvány fényű elágazást. Nem látok senkit. Csend van. Aggasztó csend.
Ekkor a Nővérem megáll. Megfordulok. Egy újabb elágazásnál vagyunk, ahogy látom. Niki nagyon fülel. Próbálok én is koncentrálni, de nem hallok semmit. Ekkor jobbról egy sötét alak szélsebesen elszalad előttünk súlyos léptekkel. Azonnal tüzet nyitunk rá, de hiába, csak a folyosó végén álló ajtót találjuk el. Kiszaladunk, de már nem látjuk az alakot, csak a nyitott szellőzőt a plafonon.
- Ki volt ez? – kérdem reszketve.
- Nem tudom – súgja. – De túl gyors.
Suttogásra leszünk figyelmesek. Megfordulunk. Egy félig nyitva álló vasajtó felől jön, az elágazás mentén.
- Gyertek ide – súgja egy férfihang. – Gyorsan!
- Ki van ott? – kérdi Niki és arra céloz.
- Egy honvéd, egy bajtárs, nem mindegy most? Gyertek ide gyorsan, mielőtt visszajön!
- Lépj elő!
- Erre most nincs idő! Gyertek már!
A Nővérem óvatosan odalépdel, majd a lábával belöki az ajtót. Egy fekete egyenruhás katona áll ott feltett kézzel. Egy kisebb raktárhelyiség van ott, a polcokon informatikai eszközök sorakoznak. A férfi nagyjából húsz éves lehet, szőkésbarna haja van, kék szeme és látszólag halálra van rémülve.
- Gyertek már be! – súgja. – Gyorsan!
Belépünk, mire az gyorsan becsukja az ajtót és beír valami kódot. Niki továbbra és rászegezi a fegyvert.
- Mi folyik itt? – kérdi.
A férfi reszketve néz végig rajtunk.
- Nem én öltem meg őket – mentegetőzik. – Zádor volt.
- Ki az a Zádor? – rivall rá Niki.
- Zádor egy gép. Kísérleti alany a gyalogoshadtest gépesítésére. Egy robotkatona.
- Hazudsz.
- Nem hazudok!
A férfi egyre jobban reszket. Látva ezt, Niki leengedi a fegyvert.
- Csak te maradtál? – kérdi.
- Hát a bázison biztosan – feleli az. – A nevem Hajdú András. Honvéd. Ez a szörnyeteg az összes bajtársamat megölte.
- Meghibásodott?
- Valami olyasmi. Váratlan hiba lépett fel beüzemelésekor. A technikusok nem tudták leállítani. Végül végzett velük.
Ekkor csattanást hallunk az ajtón. Odafordulunk. Újabb csattanás.
- Ez ő – súgja rémülten András. – Tudja, hogy itt vagyunk.
Nézem a vasajtót, ami elkezd horpadni a csattanásoktól.

Folytatás a 2.évadban

2022.április 24-29.
Budapest