Nagyprónay János
VALENTINA ÚTJA

9.rész
Irány Észak

Valentina egy ruhásszekrényben bújt el. A rácsokon keresztül figyelte, amint az egyik terepmintás ruhát viselő fejvadász belép a hálószobába. Bár a férfi éles lőszerű fegyvert tartott maga elé, az övéhez oda volt rögzítve az altatólövedékes pisztoly is. Lassan leguggolt és benézett az ágy alá. Nem látott semmit. Óvatosan kiegyenesedett és figyelme hirtelen a ruhásszekrény felé terelődött. Az iszonyat lánya nem mozdult. Várt. Tudta, hogy a nyugalma összezavarhatja az ellenfelét. Normális esetben meg kellett volna húznia ravaszt azonnal, gondolkodás nélkül. Ám ez nem történt meg. A fejvadász pedig óvatosan, de már higgadtan lépdelt a szekrényhez.
Megtorpant. Az ajtó melletti szekrényhez fordult. Óvatosan lépdelt oda, felkészülve arra, hogy hamarosan kinyílnak az ajtajai. Amint odaért, a kezét a lassan a kilincsre tette és egy hirtelen mozdulattal kinyitotta az ajtaját. Ingek, zakók sorakoztak ott. Valentina résnyire nyitotta a szekrény ajtaját. A férfi éppen megfordult volna, amikor egy tompa puffanás után elterült földön.
Az iszonyat lánya halkan kilépett a szekrényből, miközben elvigyorodott. Már csak egy fejvadász maradt, aki éppen rálépett az első lépcsőfokra. Az nyikorog legjobban, nyugtázta Valentina és kiosont a hálószobából.
A szőke hajú, izmos férfi a falnál haladt felfelé, hogy tisztán lássa a felső szint rövid folyosóját. Nem hallotta a társát, csak valami zajt, amit a földszinti ablakokat remegtető széltől nem tudott beazonosítani. Azonban a lánynak itt kell lennie, mivel a főbejárat el van torlaszolva egy asztallal és a biztonsági rendszer is be van kapcsolva. Ráadásul kint áll a kocsija, ami mellesleg olyan gyönyörű és drága, hogy legfeljebb egy sikeres ügyvéd, vagy egy üzletember engedhet meg ilyet magának. A célpont itt van valahol, gondolta. A felső szinten. Talán a barátja mindjárt megtalálja.
Amikor felért, odakint hirtelen egy motor zajára lett figyelmes, ami egy hangosabbá vált, ahogy közeledett és nem tudta megmondani pontosan honnan, de egy apró villanást látott, melyet ezzel egyidőben halk puffanás kísért. Érezte fájdalmat és megfordult vele világ, ahogy elkezdett legurulni a lépcsőn.
Amint földet ért, látta, hogy a fegyvere túl messze van tőle. Olyan erős fájdalmai voltak, hogy esélytelennek érezte, hogy eljusson érte. Az altatólövedékes fegyverért nyúlt, de újabb puffanás után a kezéhez kapott.
Valentina vigyorogva lépdelt le a lépcsőn. Látta, hogy férfi felüvölt, aztán őt látva, hirtelen elhalkul és rémülten figyeli őt. Az iszonya lánya megállt felette és pisztolyával lassan felé célzott.
- Ki küldött? – kérdezte.
- Nem ismerem – nyögte a férfi.
- Mi a neve? Nem árulta el?
- Valamilyen Attila.
Valentina alig bírta visszafogni a nevetést.
- A nagyfőnök – bólintott és egy röpke másodperc alatt lefagyott az arcáról a mosoly. – Hol van most? Nem tudod?
- Nem tudom – rebegte a férfi.
Az iszonyat lánya fürkészően nézett a szemeibe. A fejvadász még a fájdalmait sem érezte néhány másodpercig, annyira megrémült attól a tekintettől. Ez nem is ember, gondolta magában. Ez egy démon.
- Tudod jól, hogy hol van – súgta sejtelmesen Valentina. – Hisz elmondta, hogy hol fog várni titeket, nem igaz?
- De igen – mondta halkan férfi.
- Nem szoktam életben hagyni senkit, aki rám támad. De veled kivételt teszek. Ha elmondod, hol van Attila, akkor ezt most megúsztad. De ha nem és észreveszem, hogy hazudsz, akkor nem kivételezek veled.
- Jól van, elmondom.
- Hallgatlak.

*

Míg sorban állt a benzinkút pénztáránál, Alexa szemügyre vette friss napilapokat. Látta a Perenyén történt rejtélyes tűzesetről szóló híreket. Valentina volt az. És még mindig Békéscsabán keresik. Nem hallgatnak rá. Persze, miért is hallgatnának? Újra és újra feltette magának ezt a kérdést. A válasz pedig mindig ugyanaz volt. Nem ismerik a valódi képességeit. Arról csak néhány csak néhány ember tud.
Miután fizetett, kiszaladt a kocsihoz betette az üdítőket a hátsó ülésre és vetett még egy pillantást a még mindig békésen szunyókáló Izabellára és elindult a mosdó irányába. Öt perc múlva már az arcát mosta meg a csapnál. Arra gondolt, hogy sikeresen elő tudta adni a főnökének, hogy a szolgálati járművét ellopták. A jelentést már el is küldte az éjjel és utána az egyik Fény harcosától kapott egy címet, ahol egy új autó várta. Szerencsés helyzet. Ám mégis valamiért rossz érzése volt. Nem Valentina miatt. Ez most más volt. A Sötétség jelenlétét érezte mindenhol.
Amikor belenézett a tükörbe, megdöbbent. Egy vörös hajú nő állt mögötte. A harmincas éveiben járhatott. A kék szemei hirtelen citromsárga fénnyel izzottak fel. Alexával megfordult a világ és érezte, hogy falnak csapódik.
Villő lassan lépdelt felé a kárörvendő mosolyával.
- Menekülni próbáltál? – vetette oda magabiztosan az úrnő.
- Igen – nyögte Alexa. – Mindjárt folytatom az utam, csak elhárítok egy akadályt.
- Milyen kis eltökélt vagy. És tiszteletlen.
- Ahogy mondod. A két legfőbb jellemvonásom.
A sötét harcos egy láthatatlan energiával a magasba emelte a nyomozónőt.
- Az útnak vége – súgta. – Előlünk nem menekülhetsz.
- Ki mondta, hogy menekülök? – kérdezte Alexa.
- Ezt szeretem a Fény harcosaiban. Mindig erősködnek. Még akkor is, amikor a végzet közeleg.
- Vagy a Végítélet?
Villő mosolya lefagyott.
- Miről beszélsz? – kérdezte.
- Hiába játszod a tudatlant – vetette oda Alexa. – Jól tudom, mire készültök. Vagy az úrnőd nem avatott be semmilyen titokba?
Villő közelebb lépett a levegőben lebegő nyomozónőhöz. A citromsárga szemeiből gyűlölet áradt.
- Az igazságos világra gondolsz? – tette fel a kérdést sejtelmesen. – Jól tudod, hogy ez a célunk. Ám az még messze van.
- Hetekre? – vetette oda Alexa.
Villő látta, amint a nőnek kék fénnyel izzik fel a szeme. Látta benne, hogy Kamilla gondolatai árulták el céljukat. Ám Szilviáról nem tud. Ahogyan a többi titokról sem. Ám ez a kevés információ is nagy veszélyt jelent. Egy laza mozdulattal a fülkék felé hajította a nyomozónőt.
- Felesleges töprengened – kezdte az úrnő, miközben a fülke felé lépdelt. – Neked már úgyis mindegy.

*

Valentina megjegyezte az információkat. A férfi kezdett megnyugodni, amikor ő már nem célzott rá a fegyverével. Ám, amikor az iszonyat elmosolyodott, kezdett kételkedni az ígéretében.
- Ugye állod a szavad? – kérdezte a fejvadász.
- Mesélek neked valamit – súgta Valentina. – Valami érdekeset.
- Mit?
Az iszonyat lánya leült a lépcsőre. Démoni mosollyal nézett a férfi szemébe.
- Tudod, én a nyugati országrészt szeretem a legjobban – kezdte és mosolya lefagyott az arcáról. – Neked nem fogom elmondani, hogy miért. Majd az unokanővéremnek. Nórinak. Szóval, fáj. Fáj, ha eszembe jut Anna. Sokáig nem ismertem ezt az érzést. Sokáig nem értettem, miért is van bennem. De most már tudom. Szeretem őt. Szeretem az egykori doktornőmet. Valóban szeretem őt. Ő volt az egyetlen örömöm az intézetben. Mindig védelmezett. Sokszor gonosz is volt, de éreztem, hogy nem gondolja komolyan. Szóval, fáj. Fáj, hogy nem hoztam magammal, amikor megszöktem. De van egy olyan érzésem, hogy ő hamarosan megszökik onnan. Vannak kapcsolatai. Szerintem úgy sétál ki intézetből, mint a szentendrei házából régen, amikor vásárolni ment.
Valentina felsóhajtott.
- Hiányzik – súgta. – Nagyon hiányzik. Hogy beszéljen velem. Hogy megnyugtasson. Mindig jól ment neki. Olyan, mintha természetfeletti ereje volna. És most itt van Nóri is. Tudom, összefüggéstelenül beszélek néha, de itt van Nóri is. Nóri. Aki az unokanővérem, mint kiderült. Anya elmondta. Nóri. Őt sem gyűlölöm már. És képes leszek szeretni. Persze, nem mondom el neki rögtön a titkot. Bár lehet, hogy tudja már. De ő mégsem a doki néni. Ő mégsem Anna. Őt nem ismerem annyira. Szörnyen egyedül vagyok. Én tehetek róla, tudom. De egyedül vagyok.
Hirtelen elvigyorodott.
- Az utamon – súgta sejtelmesen. – Az úton. Az én utamon. Ami az enyém. És érzem, hogy valamilyen erő védelmez. Nem is az Iszonyat hercege. Valaki más. Vagy valakik. Mintha többen volnának. Furcsa. De érzem. Elpusztíthatatlan vagyok. Halhatatlan. Egy kiválasztott lélek. De amúgy minek is beszélek hozzád?
Azzal fejbe lőtte a férfit. Az ablak felé nézett, melyen keresztül az erdő szépségében gyönyörködött.
- Hiányzol, Anna – súgta és ismét elkomolyodott. – Nagyon hiányzol. Doki néni. De majd Nóri más lesz. Idővel találkozni fogunk.

*

Alexa ismét a falnak csattant. Villő pedig lassan közelített felé. Ez lesz a veszte, gondolta magában a nyomozónő. A Sötétség harcosa kárörvendően nézett le rá, amikor közelebb ért hozzá.
Alexa hirtelen egy kék fénycsóvát lövellt felé, mire az a mosdó másik végébe repült. A nyomozónő felpattant, mire Villő mellette termett és arcon ütötte. Alexa bezuhant az egyik fülkébe. Az úrnő követni akarta, de ő egy teleportálással mellette termett és a falhoz hajította. Villő elterült a földön.
A nyomozónő megállt felette.
- Most mennem kell – vetette oda. – Ne haragudj.
Villő felüvöltött és felpattant. Alexa villámgyorsan védett ki hat ütést, miközben végig Izabella miatt aggódott. Végül egy láthatatlan energiával a falhoz repítette a Sötétség harcosát, aki eszméletlenül terült el a földön.
A nyomozónő nem várt, azonnal a kijárat felé szaladt. Odakint mindenki nyugodtan tankolt, senki sem sejtette, milyen harc zajlott odabent. Ahogy kocsihoz igyekezett, Alexa attól tartott, hogy Izabellát nem fogja ott találni. Amikor odaért, megnyugodott. A fejvadásznő még mindig békésen alszik.
Beszállt mellé a kocsiba. Már nem érezte a Sötétség energiáit. Nyugalmat érzett. Gyorsan belenézett a tükörbe. A szemei már nem izzottak kék fénnyel. Jól van, akkor senki nem vette észre. A mosdó felé pillantott. Az ajtó csukva van. Érezte, hogy Villő még ájultan fekszik a padlón.
- Kerülőutakon kell mennem – súgta és kihajtott az autópályára.

*

Valentina a Szombathely külvárosában álló kávézó előtt állt le az autókkal teli parkoló második sorában. Rálátott az üvegfal mellett ülő vendégekre. Végignézett rajtuk. Két öltönyös férfi beszélget egymással szemben. Egy nő egyedül ül és a telefonját bámulja. És egy sportos, ötvenes éveiben járó, szakállas férfi szintén magányosan, miközben az ujjaival az asztalon dobol.
- Attila – súgta Valentina.
Miközben le sem vette a szemét a férfiról, elővette az egyik fejvadász telefonját. Elindította a hívást. Látta, amint a férfi az asztalon heverő telefonjára pillant és gyorsan felkapja onnan. Valentina pedig gyorsan letette. Attila kinézett a parkolóba. Egy fehér furgont bámult, aztán a parkoló autókat, majd végignézett a vendégeken. Utána intett az egyik pincérnőnek és elővette a pénztárcáját.
Nem sokkal később kilépett a kávézóból és óvatosan körbenézett. Valentina már időközben felvette a barett sapkáját és a szemüvegét. A füléhez emelte a telefont és úgy tett, mintha valakivel nevetgélne a vonalban. Érezte Attila tekintetét, de az biztosan nem ismerte fel. Ha igen, akkor is ő van előnyben.
Később Valentina látta, amint a férfi beszáll egy terepjáróba és lassan elhajt. Rövidesen mindketten egy kis külvárosi úton hajtottak. Attila mögött teherautó haladt, ami mögött Valentina a sportkocsival.
Attila az autópálya irányába kanyarodott, ahogyan a teherautó is. Valentina pedig szorosan a nyomukban volt. A négysávos úton már úgy követte a férfit, hogy átsorolt a balra, amikor az a jobboldalon haladt. Közöttük egy kisebb kocsi volt, ami nem nyújtott valami jó menedéket. Végül Valentina lemaradt és igyekezett észrevétlenül haladni Attila mögött, aki talán nem is sejtett semmit.
Rövidesen a férfi lehajtott egy motel felé, mely az autópálya mentén húzódott. Az iszonyat lánya nem követte, de jól megjegyezte a helyet. Mosolyogva, céltudatosan fordult az út irányába.
- Éjjel eljövök érted – súgta maga elé. – Aztán irány észak.

*

Izabella kinyitotta a szemét. Fehér plafont látott maga fölött. Egy kanapén feküdt. Lassan oldalra fordította a fejét és megállapította, hogy egy nappaliban van. A falakon angyalokat, napfényes tájakat, havas erdőket ábrázoló festmények sorakoztak. A kandallóban ropog a tűz. Egy piros kockás inget viselő férfi lépett be hozzá egy tálcával a kezében, rajta egy gőzölgő teával. A férfi magas volt, izmos, körülbelül az ötvenes éveiben járhatott. Egy kicsit hasonlított Attilára. Pláne a szakálla miatt. Ám ez férfi kedvesen mosolygott és ahogy közeledett érezni lehet a gyömbéres tea finom illatát. Izabella kérdéseket akart feltenni, de olyan nyugalom járta át, hogy inkább csak felült.
- Jó napot, hölgyem – köszöntötte mosolyogva a férfi. – Endre vagyok.
- Üdvözlöm – biccentett Izabella és átvette a férfitól a tálcát. – Köszönöm szépen. Hol vagyok?
- Csurgón.
- Ez az ön háza?
- Valaha csak az enyém volt. De ma már bárkié, aki menedékre vágyik.
- Mi ez az egész?
- Nemsokára mindenre választ kap, hölgyem.
Ekkor Izabella meglátott egy hosszú fekete hajú lányt, aki szelíd mosollyal lépett be hozzájuk. Endre biccentett egyet, aztán kedves mosollyal elindult a nappali kijárata felé. A fejvadásznő figyelte, amint a fiatal lány lassú léptekkel halad felé. Körülbelül húszéves lehet, gondolta magában.
- Üdvözöllek itthon, Izabella – mondta kellemes, megnyugtató hangon. – A nevem Mihaéla.
- Itthon? – kérdezett vissza a fejvadásznő.
- Igen.
A lány leült a szőnyegre és mosolyogva tanulmányozta őt. Izabella nem értette ezt az egészet.
- Hol van Alexa? – kérdezte.
- Ő most pihen – felelte a lány.
- Mi ez az egész, Mihaéla?
- Nem mondta el neked, tudom.
- Mit?
A lány közelebb hajolt, miközben a szemei kék fénnyel izzottak fel. Izabella azt hitte, csak álom volt, amikor Alexa szemei is ugyanígy izzottak. De nem. Ez a valóság. Vagy még mindig álmodik?
- Nem álmodsz – súgta Mihaéla, aki talán hallotta a gondolatait. - Mesélek neked egy kicsit az Univerzumról. Illetve annak mindkét oldaláról. A Fényről és a Sötétségről. Elmondok mindent. Ám nem ez lesz legérdekesebb rész a számodra. Hanem egy sokkal személyesebb dolog. Egy titok. Rólad.
- Micsoda? – kérdezte Izabella.
- Az, hogy közénk tartozol. Mindig is közénk tartoztál, de nem tudtál róla. Ha úgy döntesz, hogy mellettünk maradsz, akkor felszabadítalak. És olyan leszel, mint amilyennek a Fény Univerzuma eredetileg megteremtett. Rajtad áll. A döntés joga a tiéd, Izabella. Ám előbb mesélek neked a harcról, melyet évmilliók óta vívnak a világon úgy, hogy az erről az emberek többsége semmit sem sejt.

*

Valentina lefékezett egy út menti vegyesbolt előtt. Éppen akkor hajtott el egy vásárló. Kiszállt a kocsiból és magabiztosan lépkedett a bejárat felé. Hiába érezte úgy, hogy figyelik, egy cseppet sem érdekelte. Az üzlet mellett egy családi ház állt, nyilván abban lakik a tulajdonos és családja.
Belépett az üzletbe, ahol a pénztáros azonnal felé fordult. Egy húszas éveiben járó, fekete hajú srác, aki nyomban elmosolyodott.
- Szia – köszönt kedvesen.
- Szia – vetette oda Valentina hidegen és felkapott egy kosarat.
A srácnak rosszul esett ez a fagyos köszönés, de nem is ez volt az, ami igazán felkavarta. A lány bár sapkát hordott és szemüveget, mégis nagyon emlékeztette valakire. Mintha már látta volna valahol. Amikor az újságok felé pillantott, akkor állt össze a kép. A címlapon Király Valentina szerepelt és minden egyes vonása megegyezett ezzel a kellemetlen modorú vásárlóval. Bár lehet, hogy mégsem.
Valentina eközben három tábla étcsokoládét és három csomag medvecukrot dobált a kosárba. Megállt hűtő előtt, háttal a pénztárnak. A tükröződésben látta, amint a fiatal eladó leemeli az egyik újságot, melynek ő van a címlapján. Teszi ezt óvatosan. Az iszonyat lánya elmosolyodott és kék szemében megjelent a gyilkos fény. Kivett két jéghideg cukormentes kólát a hűtőből, majd gondosan berakta őket a kosárba.
Kedvesen mosolyogva indult a srác felé, aki gyorsan a pult alá tette az újságot. Valentina szinte ledobta a pultra a kosarat. A nagy csattanástól a srác összerezzent, az iszonyat lánya pedig szépen lassan levette a sapkáját és a szemüvegét. Az eladó szemében megjelent a félelem a felismeréstől.
Valentina elvigyorodott.
- Meg ne merj mozdulni – adta ki halkan a parancsot.
- Oké – bólintott gyorsan az eladó.
- Te vagy a tulaj?
- Nem. Az úr, aki a házban lakik.
- Valóban?
- Igen.
- Itthon van?
- Nincs.
Valentina valami természetfeletti gyorsasággal kapta elő a fegyverét. A srác a falhoz hátrált és védekezően emelte maga elé a kezeit.
- Hazudsz – súgta az iszonyat lánya. – De miért?
- Nem hazudok – vágta rá a srác. – Tényleg nincs itthon. A családjával a városba ment.
- Jól van. Most már látom, hogy igazat mondasz.
- Kérlek, nem mondom el senkinek, hogy láttalak. Tényleg nem!
- És a kamerák felvételével mit fogsz csinálni?
- Elintézem.
Az iszonyat lánya gyorsan kinézett az ajtó üvegén át. Senki. Utána gyönyörködve pillantott végig a pénztár körül.
- Milyen kár – súgta sejtelmesen.
- Micsoda? – kérdezte remegő hangon az eladó.
- Milyen kár, hogy itt minden lángolni fog és én nem fogom látni. És alighanem te sem. Úgy sajnálom.
A srác szemében megjelentek a könnyek. Valentina ezt látva fülsüketítően hangosan felnevetett.
- Miért sírsz? – kérdezte.
- Kérlek, nem kell így lennie – könyörgött az.
Valentina vigyora egy szempillantás alatt lefagyott.
- Te kezdted – közölte halkan. - Felismertél. És nyilvánvalóan feljelentettél volna. Úgy bizony. Ez egy támadás ellenem. Az utam ellen. Mégis, ki vagy te, hogy megakadályozz? Meg tudod fogalmazni?
- Kérlek – rebegte a srác.
- Na, jól van. Nincs túl sok időm. Rengeteg programom van még.
Azzal a fejbe lőtte az eladót. Nem sokkal később mosolyogva lépdelt a kocsijához. Beszállt és beindította a motort.
- Mindjárt – súgta maga elé izgatottan.
Biztos távolságban volt, amikor hallotta a nagy erejű robbanást. A visszapillantó tükörbe nézett és látta, amint az üzlet, valamint a mellette lévő családi ház is lángokban áll. Ismét fülsüketítően hangosan felnevetett.

*

Alexa belépett a nappaliba, ahol Izabella háttal neki, egyedül állt az ablaknál. A nyomozónő egy darabig úgy érezte, hogy meg sem tud szólalni, majd megtett egy lépést és összeszedte a bátorságát.
- Tudom, hogy még nehéz – súgta.
- Nem az – felelte kellemes hangon a fejvadásznő. – Bár furcsa volt hallani az igazságot.
- Senkinek sem könnyű.
- Csak azt sajnálom, hogy nem tudtam előbb. Nem tudtam, mi lakozik a lelkemben. Nem tudtam sosem, mi is a valódi célom. Csak mentem előre. Sosem gondoltam át, mit is teszek valójában. Most látom igazán, mennyire szörnyű út is vezetett idáig. Örökké hálás leszek neked, hogy letérítettél róla.
Alexa elmosolyodott.
- Ideje volt önmagadra találni, Izabella – mondta.
- Igen – bólintott az.
- Ám ez harccal is jár.
- Mihaéla mindent elmondott.
- És felkészültél?
Izabella lassan megfordult. Alexa egy széles mosollyal nyugtázta, hogy az egykori fejvadásznő szemei kék fénnyel izzanak. A tekintete is megváltozott. Már nem az a gonosz, mindenre elszánt nő nézett vissza rá, hanem egy szelíd és céltudatos harcos. A Fény harcosa, aki már a neki szánt úton fog haladni.
- Felkészültem – felelte Izabella és elmosolyodott. – Az én utam már a szeretet és a béke szolgálata.

*

Szilvia a sötét szobában meditált. Látta, amint Villő nagy nehezen beszáll a kocsijába. Érezte, hogy bűntudata van.
- Villő – súgta neki.
- Igen, úrnőm? – hallotta a lány hangját a fejében.
- Jól vagy?
- Nagyon sajnálom, úrnőm. Csalódást okoztam.
- Nem haragszom, kincsem. Jobb is, hogy így alakult. Nemsokára kiderítem, hogy hol rejtőznek a Fény harcosai.
- Izabella közéjik tartozik, úrnőm. Éreztem.
- Igen, én is éreztem. Nem baj. Nemsokára mi vesszük át a hatalmat és akkor könnyebb dolgod lesz.
- Értettem, úrnőm.
- Most szépen gyere haza. Barbi is itt van már.
- Nem vigyáz Valentinára?
- Nem kell. Én fogom őt figyelni mostantól. És bármikor közbe tudok lépni, ha veszélybe kerül.
- Értettem, úrnőm. Máris indulok haza.
Szilvia ezután Valentinát figyelte. Látta, amint a lánya folyamatosan tervez. Büszkén elmosolyodott. Nemsokára újra egy család lesznek. Nemsokára elmegy érte. Addig pedig, engedi, hogy járjon egy kicsit az útján. Aztán hirtelen meglátta Ketteskét. A mosoly lefagyott az úrnő arcáról.

*

Ketteske az úton félreállva sírt. Lepergett a szemei előtt az összes szörnyűség, amit Valentina művelt. Tehetetlennek érezte magát. Belenézett a visszapillantó tükörbe. Az iszonyat lánya nézett vissza rá, de az ő könnyes szemeivel. Próbálta összeszedni magát. Elővette a zsebéből az egyik fejvadász telefonját. Ki kell dobnia, de előtte felhívhatná Nórit. Meg kell tennie.
Emlékszik a telefonszámra. Jól emlékszik. Nagy levegőt vett, letörölte a könnyeit és tárcsázni kezdett. Nézte, ahogyan elindul a hívás. Izgatott lett. El kell neki mondani mindent. Az igazat. Az igazat, hogy rokonok. Unokatestvérek. Lehet, nem fogja elhinni, de talán a szülei igazolni fogják.
- Igen? – hallotta Nóri hangját.
Ketteske a füléhez emelte a telefont. Ám nem tudott megszólalni. Csak hallgatta a csendet.
- Van ott valaki? – kérdezte Nóri.
Valentina nem tudott megszólalni. Hogyan is mondja el?
- Ki szórakozik már megint? – emelte fel a hangját az unokanővére.
Ketteske bontotta a vonalat. Üvölteni tudott volna a fájdalomtól. Lehúzta az ablakot és kidobta a telefont. Hosszú percekig csak könnyes szemmel bámulta az utat maga előtt. Figyelte az elszáguldó kocsikat. Szabad emberek. Szabad emberek, akiket nem üldöznek. Szabad emberek, akik nem egy sorozatgyilkos elméjében élnek. Ismét belenézett a visszapillantó tükörbe.
- Nemsokára tudatom veled, hogy létezek – mondta elszántan. – Készülj, Valentina. Nemsokára megtudod, hogy velem számolnod kell. És hogy hiába védelmezed az utadat, azon nem csak te jársz, hanem én is. És ahol csak tudok, keresztbe fogok neked tenni. Mostantól én vagyok a te legnagyobb ellenséged.

*

A budai házában Nóri a kertajtóhoz állt. Az üvegen keresztül figyelte a hóesést. Látta, hogy sötétedik már. Nem tudta, hogy ki telefonált neki, de érezte, hogy Valentina volt az. Nem tudta megmagyarázni, hogy miért, de biztos volt benne. Megfordult és a dohányzóasztalon heverő pisztolyára pillantott, majd vissza a kinti a hóesésre. Sosem volt még ilyen elszánt. A kezei ökölbe szorultak.
- Indulok érted – súgta. – Indulok érted, Valentina. A harc csak most kezdődik el. El foglak kapni. Készülj, te iszonyat lánya.

*

Éjfél után Attila valamilyen furcsa zajra ébredt. Egy ideig csak motelszoba plafonját bámulta, melyen halványan az autópálya fényei játszottak. Aztán valami reccsent egyet tőle balra és azonnal odafordult. Egy gyertya égett az ablak melletti asztalnál és a kis lángja egy kék szempárt világított meg. A fejvadász rögvest a fegyveréért akart nyúlni a párna alá, de nem találta.
- Tudod, ki vagyok, igaz? – kérdezte a sötétben rejtőző nő.
- Igen – felelte megadóan Attila. – Tudom.
- Nem, te fejvadászok gyöngye. Nem tudsz te semmit. Persze, talán nem értenéd meg az utam lényegét. Ahhoz a lelkembe kéne látnod. De te még arra sem figyeltél fel, hogy órák óta a nyomodban voltam. Míg azt hitted, te üldözöl engem, valójában én voltam az, aki vadászik rád.
Esélytelen, gondolta magában Attila. Nem volt elővigyázatos. Hiába, azok a szép idők elmúltak, amikor még senki sem tudott túljárni az eszén. Vissza kellett volna vonulnia, amíg még tehette.
Egy másik gyertya is meggyulladt az asztalon és a fények megvilágították Valentina sátáni mosolyát. Az iszonyat lánya kárörvendően oldalra döntötte a fejét és úgy nézett rá, akár egy mesternő a legrosszabb tanítványára. Attila már rengeteg sorozatgyilkossal került szembe, de még a legőrültebbnek sem volt ennyire végtelenül gonosz a tekintete. Mintha az emberiség történetének összes szörnyetege ennek a fiatal és gyönyörű lánynak az elméjébe költözött volna, hogy végső, istentelen bosszút álljon minden sérelemért. Valentina eszelős, csillogó szemeibe még talán az ördög sem merne belenézni.
- Az Iszonyat hercege fogja a kezem – súgta sejtelmesen a lány. – Ő vezet az utamon. Nincs bennem félelem. Én vagyok az, aki felkavarja az összes lelket. Erre teremtett valami megmagyarázhatatlan erő, melyet elkezdtem érezni. Nem tudom honnan jön, de itt van velem. A hercegemből árad, aki ott azon a sötét tengerparton vár rám az elmémben. Ott, ahol én legyőztem a fényt. És van ott még valami.
Ekkor Valentina lassan elővette a hangtompítós fegyverét és a mosolya egy másodperc töredéke alatt lefagyott az arcáról.
- Egy szélvihar – folytatta az iszonyat lánya. – Melyben hallom a démoni suttogásokat, melyek parancsolnak. Az útra. Az utamra. Vezetnek és szüntelenül sugdolóznak. Én pedig azt teszem, amit mondanak.
Attila látta, amint a pisztoly csöve felé irányul. Hát, így ér véget az élete. Próbált büszke lenni, próbált előhozni valami szép emléket. De annyira rettegett, hogy képtelen volt rá. Pedig a volt feleségének arca mindig bevillant, amikor úgy érezte, a világ hamarosan összedől. A szerelme, akit évekkel ezelőtt veszített el. Talán ott várja őt egy kertben, vagy egy hegynek csúcsán.
- Hulla bácsi – súgta felé Valentina, majd elfújta a gyertyákat és egy tompa puffanás után, Attila számára minden véget ért.

*

Valentina mosolyogva tartott északi irányban Kőszeg felé. Az ablaktörlő mozgását hallgatta és tisztán érezte, hogy az útja most lesz igazán kalandokkal teli. Boldogság járta át, mert szinte látta maga előtt, hogy nemsokára találkozik Nórival. És a harc helyett egy igazi szövetségesre lel.
- Várlak, Nóri – súgta maga elé. – Várlak, kincsem. Várlak, drága unokanővérem. Gyere, kapj el!

2022. október 6-15.
Budapest