Nagyprónay János
A KIS ANGÉLA KRÓNIKÁI

3.évad/4.rész

Fürkésző szemek

A Balatontól nem messze álló bázis kapujánál állunk a speciális járművel. Arra várunk, hogy beazonosítsanak minket. A nap csodásan süt, de a kijelző szerint olyan hideg van odakint, mintha nem is március, hanem még bőven január lenne. A nagy fekete katonai bázis mögött látni a kolónia egyes épületeit. Fehér konténerházak, melyekben több lakás is lehet egymás mellett. Az égen a hajszárító alakú drónok lebegnek, akár a léghajók és sárgán világítanak az alsó lámpáik. Azt jelzik, hogy minden rendben van. Sehol nincs a távolban egy ellenséges vadászgép sem.
Kaposváron még volt időm elköszönni Georginától, aki elmesélte, hogy Vince tegnapelőtt egy járőrözés közben talált rá. Ketten tervelték ki végül, hogy kiszabadítanak minket a fogságból. Végül Georgina bocsánatot kért tőlem, amiért nem tudta megvédeni a nagybátyámat. Mondtam is neki, hogy ez az én bűnöm. És ez kísérteni fog egy életen át. Persze ő próbált meggyőzni, hogy ez nem igaz, de hiába.
A kapu lassan kinyílik előttünk és egy őrbódéig hajtunk szépen lassan. Egy fekete sisakos, fiatal katona kilép onnan és int, hogy szálljunk ki. Niki leállítja a motort és az oldalsó ajtón kilépünk a csípős hideg szélbe. A honvéd megkerülve a járművet megáll előttünk és Nikitől egy kicsit zavarba jön és tiszteleg.
- Üdvözlöm, őrmester! – mondja tisztelettudóan.
Én is gyorsan tisztelgek, de a honvédnek természetesen, mire az mosolyogva felém fordul és viszonozza ezt.
- Üdvözlöm, kadét! – harsogja.
Niki közelebb lép hozzá.
- Pihenj – utasítja. – Miért kellett kiszállnunk?
- Parancsot kaptam, hogy én vigyem a járművüket a parkolóba – feleli a katona egy kicsit megszeppenten. – Nemsokára jön egy terepjáró és elfuvarozzák önöket a kolóniában kivett lakásukhoz.
- Értem. Vannak cuccaink. Azokat összepakolnánk.
A katona elmosolyodik.
- Segítek szívesen, hölgyem – biccent.

*

A lakás majdnem pont úgy néz ki, mint egy wellness hotelszoba. Két ágy egymás mellett, egy tágas fürdőszoba egy nagy zuhanyzóval, egy hűtőszekrényben jéghideg italok, melyek közül egy kólát rögtön ki is veszek. Azonban terasz nincsen, és ha már lakás, akkor konyhának is kéne lennie.
- A konyhát keresed? – kérdi Niki, miközben ledobja az ágy mellé a táskáját.
- Igen – felelem lerakom a rókát az ágyra.
- Az nincs. Ez egy katonai lakás.
- Azt hittem, a civilek között leszünk.
- Félnek tőlünk, hugicám.
Niki kiengedi a haját és kivesz ő is egy üdítőt a hűtőből. Én az ablakhoz lépek és kinézek a szemközti házakra. Aszfaltutak futnak előttünk. Hosszan. Mintha egy valódi utcában lennénk. Csak ezek konténerházak.
- Ezt valahol meg is értem - súgom.
- Mi védjük őket – kezdi Niki. – De mivel fegyverünk van, ezért félnek is tőlünk.
- Én sosem bántanék itt senkit.
- Ők ezt nem tudják. És sosem fogják elhinni neked.
- Ezt is megértem.
Niki megáll mögöttem és megérinti a vállamat.
- Gondolj most Laurára – súgja. – Nemsokára találkozol vele.
- Ő most iskolában van, ugye? – kérdem, miközben szinte tudom a választ.
- Igen. De ma csak öt órája van.
De rég hallottam ezt. Öt óra. Már azt sem tudom, hogy annak mikor van vége. Eszembe jut valami.
- Szerinted, nem lenne gond abból, ha az iskola elé mennék? – kérdem.
- Nem – feleli Niki. – Beszéltem is erről a szüleivel.
- Komolyan?
- Igen.
- Mit szóltak? Kiborultak?
- Nem, de nem is voltak elragadtatva. Engedik majd, hogy egy kicsit beszéljetek, aztán amint megírja a leckéjét, a plázában is összefuthattok.
- Tudja, hogy ott várom majd az iskola előtt?
- Nem. Meglepetés lesz.
Szörnyű gondolatom támad. Szinte látom magam előtt, hogy Laura fel sem ismer és kikerül engem. Ebben a pillanatban lefékez egy fekete terepjáró az úton. Nem látom a sofőrt, csak egy sötét sziluettet. Egy röpke másodpercre felénk pillant, aztán gépiesen visszafordítja tekintetét az út felé és lassan hajt tovább.
- Ez meg ki lehetett? – teszem fel a költői kérdést unottan.
- Biztosan egy katona – feleli Niki. – Elnézte a házszámot.
Sóhajtok.
- Mi van, ha Laura nem akar velem barátkozni? – kérdem.
- Olyan nincs – vágja rá Niki. – Az anyukája azt mondta, hogy rögtön visszaírt neked.
- Csak nem tudtam elolvasni. Akkor indultunk Szombathelyre.
- Igen.
Egy darabig a napsütötte utcát figyeljük, mely jelenleg teljesen kihalt. Leszámítva azt a terepjárós katonát, senkit sem láttam idáig.
- Összekészülök, aztán mehetünk – mondja Niki halkan.
- Hová? – kérdem.
- Egy kicsit beugrunk a plázába. Szeretnék végre egy finom kávét inni.
- Oké.
Nem tudom, hogy most mennyire vagyok felkészülve egy plázára. Vagyis az itteni utánzatra. Vince fog eszembe jutni. Próbálok küzdeni a fájdalom ellen, de az sokkal erősebb nálam. Niki mintha érezné ezt, finoman maga felé fordít és leguggol velem szembe. Próbál erőt sugározni felém.
- Pihenni fogunk, hugicám – súgja. – Tudom, hogy ez nem vigasz. Tudom, mit érzel.
- El sem tudtuk temetni – mondom elcsukló hangon. – Nem lesz egy sírhelye sem, ahová kijárhatok beszélni hozzá.
A Nővérem ekkor átölel.
- Mindig veled lesz – súgja a fülembe. – Mindig.
Nem tudok mondani semmit. Minden hitem elvesztettem. Az összeset. Sosem tér majd vissza. Sosem. Nincsen túlvilág. Nem vigyáz rám egyetlen isten sem. Angyalok sincsenek. Csak egy hideg és háborús világ, amely el akarja magát pusztítani. Azt hiszem Vincével együtt minden reményem meghalt. Megsemmisült. Az egyetlen dolog, amiért életben kell maradnom, hogy vigyázzak a Nővéremre.
Más már sosem lesz nekem.
- Meghívlak egy forró teára – mondja lágyan. – Egy finom gyömbéres tea. Aztán bemegyünk a könyvesboltba is.
- Nekem mindegy – súgom. – Csak veled legyek.
- Ez a mi hetünk, hugicám.

*

A kis asztalnál a teát kavargatom, miközben az üzletsoron sétáló embereket figyelem. Megint mintha egy valódi plázában volnánk. Fiatal lányok és fiúk mászkálnak, miközben nevetgélnek. Szerintem egyetemisták, vagy az egyik irodaház dolgozói, akik eljöttek egy kávéra. Sokan megállnak a ruhaboltok kirakatai előtt, nézelődnek, aztán bemennek. Visszanézek a teámra. Finom illata van.
Niki belekortyol a kávéjába. Behunyja a szemét és elmosolyodik. Én is. Amikor kinyitja a szemeit, látom, hogy csillognak.
- Mennyei – súgja.
Látok közeledni két ballonkabátos nőt a tömegben. Szerintem értelmiségiek lehetnek, ráadásul magabiztosak, előkelőek. A negyvenes éveikben járhatnak. De jó nekik, én biztosan nem érem meg ezt a kort. Hirtelen valaki utat tör közöttük, durván odébb lökve őket. Egy fekete egyenruhát viselő férfi az, aki célirányosan halad előre. Nem mernek szólni neki. Ahogy közeledik, tisztán látom az arcát. Fiatal, talán húsz éves lehet. Rövid, dús fekete haj, kék szemek. Engem néz, aztán Nikit kezdi bámulni.
Amikor pedig a kék szemei visszanéznek rám, már igen közel van. Lelassít. Van valami nagyon furcsa a tekintetében. Nem valami barátságos, de nem látok benne haragot, hanem inkább kíváncsiságot. Mintha a lelkembe akarna látni. Niki is odafordul felé. Várja, hogy tisztelegjen neki. De ez az ember úgy figyel minket felváltva, mint egy tudós, vagy akár pszichiáter.
Miután elhalad mellettünk, Niki felpattan.
- Honvéd! – szól utána.
Erre az úgy áll meg, mint aki tudta előre, hogy meg fogják szólítani.
- Forduljon felém! – utasítja Niki.
A sétáló emberek rágyorsítanak a léptükre és felénk se mernek pillantani. Niki kilép az asztal mögül. A katona azonban továbbra is háttal áll nekünk. Nem mozdul és bár nem látom az arcát, mégis tisztán érzem, hogy nem ijedt meg. Sőt, nagyon is nyugodtnak tűnik, mint aki irányítja az eseményeket.
- Ne kelljen megismételnem, honvéd! – fenyegeti meg a kitörés előtti nyugalommal a Nővérem. – Forduljon felém!
A férfi erre szépen lassan megfordul. Mosolyog. Szinte mintha hergelni akarná vele Nikit.
- Bocsásson meg, hölgyem – mondja. – Tiszteletlen voltam.
A hangja olyan akár egy szinkronszínésznek. Nagyon szépen beszél. Biztos vagyok benne, hogy a számomra érdektelen dolgokról is úgy tudna mesélni, hogy azok rögvest felkeltenék az érdeklődésemet.
A férfi vigyázba áll és tiszteleg. Niki felé fordulok, aki egy darabig gyanakodva figyeli őt, aztán legyint egyet.
- Pihenj – veti oda hanyagul és visszaül.
A férfi vet rám egy fürkésző pillantást, utána folytatja az útját. Visszafordulok Nikihez, aki ismét kortyol egyet a kávéjából. Én a rókára pillantok. Retteg. Talán a férfitól? Jut eszembe, nem is láttam a nevét az egyenruháján.
Mi van, ha ő fékezett le a ház előtt is?

*

Niki bátorít. Olyan hellyel nézek farkasszemet, ami szép emlékeket idéz. Szép emlékeket, melyeket a bombák és vadászgépek szakítanak félbe. Egy általános iskola, mely csupán az egyik a többi konténerház közül. A szülők aggodalmasan várakoznak a nagy ajtó mellett.
A ragyogó napsütésben állunk, a szél sem olyan heves, de nagyon hideg van. Ökölbe szorulnak a kezeim. Félek. És amikor meghallom a csengetést, akkor kis híján kitör belőlem a sírás. Az emlékek villannak be abból a korból, amikor én is iskolába jártam és még éltek a barátaim.
Egy fiatal tanárnő kinyitja az ajtót, mire a gyerekek viháncolva, nevetgélve szaladnak ki onnan. Fiúk és lányok. Boldogok. Hirtelen kívülállónak érzem magam. Aztán még rosszabb érzés kezd marcangolni. A bűntudat. Nem tudom, hogy miért. Képtelen vagyok megfogalmazni, de mégis így érzek. El akarok menni. Nem akarok Laurával találkozni. Nem szabad.
Ekkor meglátom őt, amint kilép az ajtón. Az édesanyja leguggol hozzá, mosolyogva vált vele néhány szót, utána felénk pillant. A mosolya lehervad egy szempillantás alatt, de bólint egyet. Laura követi a tekintetét. Most szaladnék el legszívesebben. Ám meglepetésemre Laurának kikerekednek a szemei és elmosolyodik.
- Angéla! – kiáltja örömtelien és szaladni kezd felém.
Én megindulok és amint találkozunk, megöleljük egymást. Olyanok vagyunk, mint a testvérek. Lassan kezdem felfogni, hogy ez most megtörténik velem. Próbálok nem sírni, de amikor meglátom Laura szemeiben a könnyeket, én sem tudom visszatartani őket. Magamhoz ölelem és ugyanazt érzem, mint régen, amikor még éltek a barátaim. De nem merek boldog lenni. Félek.

*

Laura anyukája megengedte, hogy délután háromig a plázában beszélgessünk. Miközben ő Nikivel társalog a kávézóban, mi Laurával az egyik padon ülünk. Sokat kérdez, nagyon kíváncsi mindenre. Ez nagyon furcsa nekem, de jólesik. És hálás is vagyok, mert én nem tudok kérdezni tőle. Egyszerűen megelégszem azzal, hogy létezik, itt ül mellettem és figyelhetem őt.
- Te is jársz iskolába? – kérdi. – Vagy magántanuló vagy?
- Magántanuló – felelem.
- Akkor havonta vannak vizsgáid?
- Félévente. Persze akkor is jelest fogok kapni, ha semmit se tudok.
- De jó neked.
- Nem annyira.
- Hol is laktál azelőtt?
- Dunakeszin.
- Az szép hely.
- Igen. Az volt valaha.
Laura látja rajtam, hogy nem vagyok jól.
- Valami történt veled – súgja. – Igaz?
Nem tudom, hogy mit feleljek. Mondjam el neki, hogy elvesztettem a nagybátyámat, aki talán az utolsó élő rokonom volt? Meséljek neki arról, hogy félek boldog lenni? Esetleg soroljam fel, hogy mennyi borzalmat láttam az elmúlt napokban, mióta nem találkoztunk? Nem. Ezt nem tehetem meg.
- Semmi – mosolyodok el. – Minden rendben. Csak még nem fogtam fel, hogy egy hétig itt leszek.
- Egy hétig? – kerekednek ki a szemei. – Komolyan?
- Igen.
Elmosolyodik.
- Akkor egy héten át minden nap láthatlak? – kérdi.
- Igen – bólintok és én is elmosolyodok. – Ha szeretnél.
- Persze, hogy szeretnélek látni!
Hiába örvendezik, hamar lehervad a lelkesedése. Aggódva néz a szemembe.
- Valami baj, ugye? – kérdi.
- Nem – vágom rá gyorsan. – Semmi.
- Mond el, kérlek.
Nikire pillantok, aki Laura anyukájával beszélget. A mosolyukból látom, hogy kezdenek megbarátkozni egymással. Elmondjam? Elmondjak mindent? Laura annyira békés és egészséges lelkileg. Nem szabad.
- Elvesztettél valakit, ugye? – kérdi halkan.
- Igen – bólintok és küzdök a sírás ellen.
- Kit? Egy bajtársadat?
- Valami olyasmi.
- Egy barátodat?
Sóhajtok.
- A nagybátyámat – mondom ki végül.
Ledöbben. Látom rajta a bűntudatot is.
- Ne haragudj – súgja. – Nagyon sajnálom. Részvétem.
- Semmi baj, Laura – mondom és még magamon is meglepődök, mennyire meg tudom állni, hogy ne sírjam el magam ismét.
Ő lehajtja a fejét. Szomorú lesz. Ez az, amit pont el akartam kerülni. Valamit gyorsan ki kell találnom.
- Hozok valami finom üdítőt – ajánlom fel.
Felnéz rám. Még mindig szomorú. Erre én elmosolyodok. Ő is szép lassan.
- Hozok én – mondja.
- Nem, meghívlak – mondom és látok pár üzlettel odébb egy vegyesboltot. – Egy kóla?
- Oké. Köszönöm.
- Mindjárt jövök.
Mosolyogva indulok el, hogy őt is mosolyogva tartsam. Bűntudatot érzek, amiért elmondtam neki, hogy elvesztettem Vincét. Ha visszajövök, akkor valami vidám történettel kell kezdenem. Egyet sem tudok mondani, de majd improvizálok valami vicces témát. Vagy hazudok.
Amikor belépek a boltba, egy kedvesen mosolygó nő néz fel rám a pénztárnál.
- Szia! – köszön.
- Jó napot, hölgyem – köszönöm vissza hitelesen alakított örömmel.
A hűtőhöz lépek. Válogatok pár percig, aztán hallok egy puffanást. Mintha a földre dobtak valami zsákot. Kiveszek két kólát a hűtőből. Jó hidegek. Ahogy elindulok a magas polcok mellett, elektromos zajra leszek figyelmes. Olyan, mintha búgna valami. Vagy mintha leeresztenék a redőnyöket.
Amikor a pénztárhoz lépek, látom, hogy a nő eltűnt. Megfordulok és döbbenten pillantom meg, hogy egy fehér redőny ereszkedett le a bejáratnál. Bezártak. Visszafordulok a pénztárhoz. A szívem egyre hevesebben ver. Megkerülöm az asztalt és akkor meglátom a földön heverő eladónőt. Elejtem az üdítőket. A raktárhoz vezető ajtó kilincséhez érek, amikor csosszanást hallok magam mögül.
Megperdülök és egy férfit pillantok meg magam előtt. Azonnal felismerem. Az a honvéd, akivel a kávézó előtt találkoztunk. Fagyos tekintettel figyel engem. A kezében pedig egy altatópisztoly van. Meghúzza ravaszt, mire a lövedék eltalál. Nagyon gyorsan szédülni kezdek. A férfi még a levegőben elkap.
Aztán minden elsötétül előttem.

*

Monoton zajra ébredek. Azt hiszem, ülök. Először homályosan, de megpillantok néhány fát a napsütésben. Sorra tűnnek el előttem, aztán újak jönnek a helyükre. Egy jármű halk motorját hallom.
Szépen lassan helyreáll előttem minden és látom, hogy egy terepjáró anyósülésén ülök. Rögtön balra fordulok. Az a férfi ül a volánnál, aki rám lőtt. Az utat figyeli derűs tekintettel. Mint aki elégedett önmagával.
- Ki maga? – kérdem még erőtlenül. – Mit akar tőlem?
A katona felém pillant, majd vissza az útra.
- Örülök, hogy felébredtél, Angéla – mondja azon a szinkronszínész hangján. – Bocsáss meg, amiért rád lőttem, de nem volt más választásom.
- Mit akar tőlem?
- Folytatni akarom a kutatásomat. Mert az sajnos múltkor félbemaradt.
- Tessék? Ki maga?
- Mi már találkoztunk. Nem is olyan régen. Csak akkor teljesen más formában léteztem. De szerencsére módom nyílt új alakot ölteni.
Ledöbbenek a felismeréstől. De hát ez nem lehet. Vagy mégis?
- Zádor – súgom.
Erre lövell felém egy mosolyt, majd ismét az utat figyeli.
- Eltaláltad, Angéla – bólint. – És mint említettem, folytatnom kell a kutatásomat az emberi lélek teljes feltérképzése érdekében. Nem ígérem, hogy életben maradsz. Az ugyanis nem rajtam múlik.

folyt.köv.

2022.augusztus 1-5.
Budapest